1. fejezet - Soulmates

Kedves lovasok és sárkányok!

Hát, sikerült kicentiznem a kezdést, ami egy kicsit lightosabb lett, mint gondoltam. Tekintve, hogy ezt a fejezetet még közel négy éve írtam(szent Thor :O), sokmindent módosítottam, és még annál is többet kihúztam belőle. De nem baj, azt mondják, tudni kell törölni is :)

Egyszerű kezdés lett belőle, de ne aggódjatok, pillanatok alatt elindul a már jól ismert hullámvasút :D

(Még egy mondatot engedjetek meg, aztán mehet mindenki olvasni: ugyan többször is kiemeltem, nem győzöm ismételni magam, hogy a Soulmates nem fél majd megpengetni olyan témákat, amik nem mindenki idegrendszerére vannak kitalálva, és ugyan ha jelezni is fogom az adott fejezetnél, mint az álomháborúnál is történt egyszer (piros vonalka, elválasztás), akkor is kérlek titeket, saját felelősségre olvassátok.) 

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

1. fejezet:

A ház a falu szélén

"Új ház, új élet", mondta apám, mikor ajtót nyitott. Az új ugyan egy kissé erős kifejezés volt erre az épületre, hiszen vagy húsz éve itt állt, lakatlanul. Mivel a faluszéli utcában volt, annak is a legvégében, a közeli erdő szélén, így a lehető legtávolabb mindentől - beleértve a sulit, a munkahelyeket, a buszmegállót, a közértet, az orvosi rendelőt, de még a főutat is - nem is volt csoda, hogy eddig nem érkeztek vevők. Csak apám, aki húzta maga után a fiát is, engem.

A nevem Hablaty Haddock. Tizenhat éves vagyok, apám szerint pedig keresem a személyiségem, de majd kinövöm és olyan vezető hajlam leszek mint ő.... meg a frászt.

Nem, biztos, hogy nem. Engem más érdekel, ilyen például a rajzolás vagy a sárkánylesés éjszaka, ami a mostani világ egyik legelítéltebb dolga. A sárkányok köztünk élnek, ez tény. A szomszédjaink, a munka- és iskolatársaink. De nem a barátaink. Az emberek nem kedvelik a fajtájukat, kiközösítik őket a világból, amiben mind élünk. A városokban a sárkánycsaládoknak esélyük sincs megélni, ezért van belőlük a falukban olyan sok.

És apám "number one" pikkelyes-utáló. Ironikus, mi? A létező összes sárkányos könyvet, amit anyától kaptam, a polcaim leghátulján tároltam, hiszen apám lelkifurdalás nélkül használta volna tüzelőnek. Most, hogy költöztünk, különösen nehezemre esett úgy elpakolni őket a ruháim közé hajtogatva, hogy apának ne tűnjön fel - ugyanis megígértem neki, hogy indulás előtt elajándékozom őket, de erre is csak azt tudom mondani, hogy 'meg a frászt'.

Szóval, költözünk. Ez együtt jár a megszámlálhatatlan mennyiségű dobozzal, a költöztető autóval és annak mogorva sofőrjével, a veszéllyel, hogy apa megtalálna a könyveimet és egy indokkal, hogy miért jöttünk ide. Egyszerű: apa döntése volt. Jót akart nekem. Új életet akart teremteni a számomra, hogy felejthessek. Felejtenem kell még jó sok mindent, de hiába mondtam, hogy ezen egy új szoba és egy kertes ház nem segít, ő csak megveregette a vállamat és azt mondta, minden rendben lesz. Persze. Hogyne.

Az életem gyökeresen megváltozott, mi több, egyenesen felfordult néhány hónappal ezelőtt. Ez volt apám egyes számú indoka a lakhelyváltásra. A kettesszámú anyám elvesztése, s igazából bárki kérdezte, inkább csak ezt emlegette, nem az elsőt. De én tudtam, hogy ott az az első.

- Hablaty, vidd fel a csomagjaidat kérlek, nem lehet hozzáférni tőlük a gardróbhoz - zökkentett ki apám a mélázásomból.

- Megyek már - feleltem, s leugrottam a konyhapultról, ahol eddig lógattam a lábam, s felemeltem a ruhákat - könyveket! - tartalmazó dobozt, amit sántikálva felvittem az emeletre. Fájt minden lépés. De már hozzászoktam. Megtanultam.

Letettem a dobozt a lépcső mellett balra nyíló új szobámba, majd fordultam a következőért, de mire ezt megtettem, azok csodával határos módon ott voltak a lépcső tetején.

- Kösz apa! - kiabáltam le, áthajolva a korláton (amitől anyát mindig a szívroham kerülgette), majd a szobába vittem a többi kisebb dobozt. Ezzel telt a délelőttöm és a délutánom. Az újonnan felszerelt polcokra felpakoltam a könyveimet, kiraktam az éjjeli lámpákat, a fényképet anyáról és a családról, majd az asztalom fiókjába elkezdtem bepakolni a tancuccokat. Az asztal fölé került egy jókora parafatábla, arra a rengeteg rajzom. Állatok, utcaképek, megint állatok, a szomszéd macska, egy virág és egy világítótorony. Nem is rossz, gondoltam, mikor elismerően végignéztem rajtuk. Viszont ezek a rajzok akármennyire is voltak teljes egészében saját alkotások, mégsem éreztem úgy, hogy az enyémek. Mind csupa nyers dolog volt, semmi a személyiségemből. Nem engem tükröztek, viszont az előző suliban ezeket várták el tőlem és a rajztanárom szerint van hozzá tehetségem. Viszont mégis... kéne valami egyedit alkotni...

Még néhány órám ment rá arra, hogy minden a helyére kerüljön, s hellyel-közzel el is fértem a szobámban. Olyan már haszontalanná vált tárgyakat, mint a gördeszkám, a korcsolyám és a görkorim, egy dobozba került, kitoltam egész az ajtóig. Imádtam mindhárom sportot, mégis szükségtelennek láttam már őket.

- Hát ezek? - mutatott a dobozra apám, mikor végzett a földszinti pakolással és feljött az emeletre megnézni, hogy haladok.

- Nincs szükségem rájuk. - feleltem, hátra se pillantva.

- De hisz imádsz gördeszkázni...

Megállt a kezem a levegőben. Miért? Csak ezt kérdezem magamtól.

- Megint itt tartunk? Apa, szerettem, amíg tudtam. - próbáltan higgadtan, tagoltan mondani. Nem akartam egy újabb erezd el a hajamat.

- Olyan ügyes voltál mindig... - jelentette ki egész halkan, kissé talán csalódva is, hogy lemondtam a kedvenc sportjaimról. Én viszont éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, és az asztalra csaptam.

- Miért beszélsz úgy, mintha minden rendben lenne?! Mintha... mintha nem lett volna pokol a nyaram?! Mert képzeld, az volt, és mindennek a tetejébe még ki is szakadtam a környezetemből, bekerültem egy kicsi faluba, amiről még hírről sem hallottam, és én annyira igyekszem, de így nem megy, nem jutok sehová, ha ilyeneket mondasz! Az istenekre, mintha minden rendben lenne...

Apa csak állt és nézett rám. Tudtam, hogy szavakat formál a bajsza alatt, amiket nem mondott ki hangosan, aztán hallottam, hogy nehéz lépteivel felém közelít. Finoman a vállamra tette medvemancs méretű tenyerét, és belekezdett az újabb süketelésbe anyámról, amiből csak a bocsánatkérés volt valódi.

- Holnaptól minden más lesz, ígérem fiam - tette még hozzá, mielőtt kiment volna a szobámból, s becsukta az ajtót.

"Minden más lesz" visszhangzott a fülemben. Mi minden? Mi minden fog még változni? És ami még fontosabb: meddig bírom még elviselni a folyamatos váltásokat?

Holnap suli, jött az új gondolatom. Új iskola, új tanárok, új osztálytársak... Utálok és nem tudok beilleszkedni. Épp elég gond volt az előző iskola, mi lesz most? A falusi iskolába ritkán érkezik új diák, és én most egy megbélyegzett, sántikáló városi leszek a szemükben.

Egyetlenegy jó van eddig ebben a helyben. Na jó, kettő. Először is, csend van. Nincs városi zaj, zavaró, idegesítő hangok, hanem tökéletes békesség. A második pedig az, hogy közel van Gásaladur. Egészen konkrétan a szomszéd falu a hatalmas szántóföldeken túl, ahová anya költözött, hosszú évekkel ezelőtt. Eddig csak szüneteket tölthettem anyánál, meg néha egy-egy hosszúhétvégét, most viszont megbeszéltem apával idefelé jövet, hogy egy hónapban három hétvégét töltök nála. Apa nehezen, de beleegyezett. Nem szerette, ha anyánál voltam, attól félt mindig, hogy akkor túl sok időt töltök majd a "pikkelyesek" társaságában. Igen, anya lakása általában mindig tartalmazott néhány sárkányt. Szerette a társaságukat, a kultúrájukat mindent. Engem pedig sosem zavart. Amíg anya boldog, én is.

***

Éhes voltam, mégis csak tologattam a brokkolit a tányéromon. Nem tagadom, nyár eleje óta sok mindennel együtt leszoktam a húsfogyasztásról. Apa nem szólt semmit ehhez, nem szólt, mikor az ötven kilót is alig elérő fia kapart néhány salátát meg paradicsomot a tányérjára, s azzal le is tudta a vacsoráját. Nem kaptam büntetést és nem szólt rám semmiért hónapok óta. Eleinte furcsálltam, aztán megértettem, mikor már tudtam józanul gondolkodni. Biztos a baleset miatt. Nem akarja, hogy az apróságok összegyűljenek bennem és valami ostobaságot csináljak. Egyszer már hittem azt, nincs kiút, hogy az életem romokban hever és nem lehet újjáépíteni. Majdnem tettem is ellene, hogy ne legyünk további teher, én és az új sántításom, csak akkor apa hamarabb ért haza. Nem tudta meg, de biztos vagyok benne a mai napig, hogy sejtette a szándékom és attól kezdve úgy figyel, mint még soha azelőtt és bevetett még néhány más óvintézkedést az érdekemben. Most a legújabb akciója a folyamatos telefonálgatás (Hol vagy? Mit csinálsz? Mikor érsz haza?), illetve a programszervezés. Azt mondta, menjek sportolni. Sport? Nekem? Mégis hogyan? Na meg az ide-oda hurcolászás. Céges bulik, vagy szimpla bevásárlás. Mindegy, csakhogy ne lehessek egyedül, mert fél, hogy a végén megelégelem a helyzetemet és kárt teszek magamban... Kösz a bizalmat, apa.

- Nem vagy éhes? - zökkentette ki ismét a vakvágányra futott gondolat-vonatomat.

- Mi? - néztem fel a tányéromból.

- Alig ettél.

- Fáradt vagyok. Inkább talán jobb, ha aludni megyek.

Órákig feküdtem álmatlanul. Elképzeltem a holnapi napot. Ijesztő volt már a kép is, ahogy bemasírozok az osztályterembe, s felhangzik a kérdés: "hát te meg ki vagy?" Aztán jön rá a gúnyolódás: "biztos osztályt tévesztett"... Én meg majd állok ott, nézek rájuk, ők pedig csak röhögnek és mutogatnak... És majd azt kívánom, bár meghaltam volna abban a majdnem végzetes pillanatban fél évvel ezelőtt. Csak majdnem...

***

First things first

I'ma say all the words inside my head

I'm fired up and tired of the way that things have been,

The way that things have been

Ritmusra léptem, annak ellenére, hogy nem jártam könnyen. A zenével képes voltam kizárni a világot, a bámuló szemeket az utcában, akik nyilván nem tudták hova tenni, sem engem, sem a lépteim, sem az arcom. A zeném se. Más voltam, nem oda illő, egy városi... Valahogy viszont el kellett jutnom a suliig, s nem akartam buszmegállót keresgélni, így gyalog indultam el. Tudtam, hogy lesz elég időm beérni, így kényelmes tempóban haladtam, közben próbáltam enyhíteni a sántítást. Nem akartam, hogy az legyen az első, amit belőlem megjegyeznek. Nem tudtam, mire és kikre számítsak. Talán ők majd elfogadnak, esetleg lesznek barátaim, kedves ismerőseim. Szomorú, hogy akiket barátnak hittem, a nyáron egy percig se kerestek. Nem érdekeltem őket, nem voltam olyan fontos, hogy akár csak a számomat tárcsázzák. Ehhez igazából hozzászoktam, hogy nem érdeklem az embereket, elmennek mellettem, mintha ott se lennék. Engem nem zavar, addig is békén hagynak legalább, mert aki hozzám szól, általában belém köt. Aki pedig belém köt, képes felszítani a tüzet ellenem és megint ott tartok, valamiféle peremnek a szélén.

Kizökkentem a gondolatokból, mikor megbotlottam az útpadkában. Észre se vettem, hogy átmentem egy kereszteződésen, s óriási szerencse volt, hogy nem léptem ki egy kocsi elé. Kirázott a hideg a gondolatra, s máris folytattam utamat, amit nézelődéssel töltöttem, hogy ne legyen több melankolikus gondolatom, amik általában falkában vadásztak.

Az új iskola, ahová fél hónapja írattak be, szerencsére több jót ígért, mint az elavult honlap, amit már jó ideje nem frissíthettek, s örömmel láttam, hogy azóta az épületet is felújították. Vörös téglák, fehér díszöv, fehér ablakok és ajtók… Egészen mutatós. Látszott rajta, hogy falusi iskola, ott volt a vonásaiban, a gerendákban, az elhelyezkedésén, de összességében egész hangulatos volt. Az épület előtt egy kisebb park terült el, azon kellett átsétálni, hogy az ember eljusson a bejáratig, amitől talán még hangulatosabb lett az egész. Hajlamos vagyok színekről meg formákról megjegyezni dolgokat, ezért elnézegettem egy ideig, s csak lassan közelítettem meg. A helyi diákok egész másak voltak, mint az otthoniak, annyira... annyira összhangban voltak és szinte mindenki ismert mindenkit, hiszen már messziről odaköszöntek egymásnak. Már most éreztem, hogy a beilleszkedés nem lesz egy sétagalopp, még annyira se, mint terveztem. Egy eleve összeszokott társasághoz nehéz úgy hozzácsapódni, hogy el is fogadjanak. "Nehéz, de nem lehetetlen", ezt mondta nekem még anya, mikor meséltem neki, hogy költözünk és új suliba fogok járni.

És most itt állok, táskámmal a vállamon, a mozdulataim tükrözik, honnan jöttem, a zene még szól. Úgy tűnt, nem vettek észre. Nem törődtek velem, míg átléptem a kaput, s megindultam a vöröstéglás, fehér homlokzatú épület felé. Próbáltam arra figyelni, hogy hova és hogyan lépek, mikor már kezdtem magamon érezni a tekinteteket. Már figyelnek. Már suttognak a hátam mögött...

Nyugalom Hablaty, ne remegj... Nyugi, ha remegsz, arra kell koncentrálnod, hogy ne remegj, de akkor nem tudsz figyelni a lábad elé…

***

Az osztálytársaim? Végül is, egész normálisak voltak. Igen, azt hiszem, első látásra ezt állapítottam meg. Egy átlagos csapat, klikkesedés, néhány birka, néhány menő lány…

Nos, ez addig tartott ki, míg én be nem léptem a tantermünk ajtaján, akkor viszont egyként fordultak felém, mintha az egész jelenet megrendezett lett volna. Azt hittem, álmodok… Pislogtam párat, majd megpróbáltam az elvörösödés mellett egy halkat köszönni, hogy utána leüljek az egyik hátsó padba, reménykedve, hogy senki sem szeret sokáig hátrafordulni a széken. Ez a bámulás még vagy tíz másodpercig tartott, hogy aztán megpróbáljanak visszarázódni, így alkalmam nyílt egy kicsit jobban végignézni rajtuk, miközben előkotortam az első óra felszerelését, és egy elengedhetetlen rajzfüzetet. Az szinte biztos volt, hogy azzal hangosan nyihogó, alacsony, de köpcös sráccal nem leszek jóban, ugyanis sorra osztogatta az oltásokat a többiek körében. Valaki (példának okáért egy barna, fonott hajú lány) meghúzta magát, valaki visszabeszélt, de olyan is akadt (egy szőke, kék szemű, szoknyás osztálytársnőm) aki gondolkodás nélkül orrbavarta a srácot, amiért egy pillanatig sajnáltam is. A jobbegyenes látványára egy fiú-lány ikerpár ujjongva a levegőbe bokszolt, folytatást követelve, az oldalsó padtársuk, aki kék-lila beütéses hajkoronájáról félig leemelte a fejhallgatóját, hogy aztán azzal a mozdulattal vissza is helyezze a fülére, s megállapítsa, hogy nem, még mindig nem érdeklik az események. Az előtte ülő, teljesen fehérbe burkolódzó lány pedig rosszalló fejingatás közepette fordult előre a padban, valamiféle könyvbe temetkezve, hátradobva szögegyenes, szintén hószínű tincseit. Láthatóan egy véleményen voltak a kékhajúval.

A szőke a következő másodpercekben, miközben távolodott a nagyszájútól, nagyon úgy tűnt, hogy… Azt hiszem… Rám nézett? Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végigmért, léptei felém irányították, én pedig mint egy hülyegyerek, odafagytam a  székhez. Mondjuk talán jobb is, ha nem ez lett volna, biztosan elszaladok. Szép lány volt, sőt, elképesztő…. Sugárzó, kerek arcán vékony kis rózsaszín ajkára mintha mosoly kúszott volna. Kissé kócos, szőke fonatja a vállára omlott, tengerkéken ragyogó szemei csillogtak az osztályterem lámpáinak fényében, s mikor elővillantak hófehéren vakító fogai szinte biztos voltam benne, hogy három dioptriát romlott a szemem.

- Szia - hangja kedves volt és nyugodt, nem úgy mint az előbb azzal a taknyos gyerekkel. Voltam olyan hülye, hogy visszakérdeztem:

- Te most hozzám beszélsz?

Egy pillanatra elsötétült a tekintete, már-már megijedtem, hogy hozzám vág valamit, de helyette csak visszaerőltette az arcára a mosolyt, ami kissé szarkasztikusra sikeredett.

- Nem pupák, a rajzfüzetedhez. Tényleg, egyébként mit rajzolsz? - megkerülte az asztalt, mögém könyökölt, és a vállam fölött lesett át a lapra. Egy sárkánykezdeményt láthatott, valamit, aminek se alakja, se színe, egy sebtében felrajzolt vázlat volt, a legutóbb látott sárkányról, mikor még… mikor még városi voltam. – Oh… érdekes. Másoltad, vagy élőben láttad?

- Öhm… élőben. De sajnos túl rövid ideig, hogy meg tudjam örökíteni – nagyot nyeltem válasz után, s remegő kezem is a térdemre engedtem.

- Nahát… Szépen rajzolsz. Mit keresel itt, pupák? Rajzsuliban kéne lenned, ilyen tehetséggel.

- Öhm… Tisztázzuk, először is, Hablaty vagyok, Hablaty Haddock, másodszor pedig...

- Hablaty Haddock, érdekes név – simán a szavamba vágott, de úgy mosolygott, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Aha… lehet… é-és te?

- Asztrid vagyok. Üdv az új osztályodban. Pupák.

Soulmates előzetes és prológus

 Kedves lovasok, sárkányok, éjjeli rémek, fényfúriák és mindazok, akik nem riadnak vissza a Sikoltó Haláltól, üdv!

Őszintén szólva itt most egy animációnak kellene lennie, de az még várat magára, időhiányban szenvedek, de nem voltam hajlandó emiatt tovább tolni a történet indulását, vártatok rá eleget így is. Kaptok egy borítót, egy kis előzetest ami szerintem itt már megfordult (apró pici módosítást ez is kapott), illetve a még sosem látott prológust, ami elég sok mindenre enged majd következtetni (vagy egyenesen összeesküvés-elméleteket gyártani :D ), kíváncsi vagyok, milyen elméletek következnek belőle :D Igen, az Ádázok és fúriáknál és az Álomháborúnál is a végére dobtam a lovak közé a gyeplőt, a Soulmates a prológusban kezdi az elvetemült ámokfutást.

Kellemes olvasást mindenkinek, és ne feledjétek, holnap-holnapután jön az első fejezet! :)

~ Soulmates ~

Az életünket nem mi választjuk. A sorsunkat se. Az viszont kérdés, hogy mit kezdünk vele. Lehet az az előnyünk is, ha jól belekapaszkodunk. De úgy is ítélhetjük, hogy a vesztünkbe taszít.

Egy olyan világban élünk, ahol az ember uralkodik. Városok, gyárak, repülőgépek - és sárkányok. Sárkányok, akik sokkalta nehezebb sorsuk van, mint a tündérmesékben, s életük az emberek kezében van.

Ebben a világban él Hablaty Haddock is, aki mindigis átlagos szeretett volna lenni, és rengeteget küzdött, hogy az lehessen. Mégis mindig valamiért kilógott a sorból. Az élete tele volt változással, s úgy tűnt, neki sosem fog jó kártyákat osztani a sors. Az egész ott kezdődött, hogy a szülei elváltak, mégpedig közvetlen az után, hogy betöltötte a tizedik születésnapját. Ez még csak tetőzte gyötrelmeit, az egyre szűkülő magánnyal együtt. Igaz barátai sosem voltak, s ugyan édesapjával élt és költözött most egy faluba egy szörnyű balesetet követően - ami szintén durva nyomot hagyott maga után -, vele sem ápolt közeli viszonyt, mint ahogy egy rendes családban illene.

Ám minél inkább próbált beleolvadni a környezetébe, úgy sodródott egyre távolabb ettől. Az egész azzal a fekete hajú sráccal kezdődött, aki úgy döntött, nem nézi tovább a szenvedését. Megállította, megfogta a kezét, s megfogadta: addig el nem engedi, míg el nem vonul a vihar, s újra ki nem süt a nap Hablaty feje fölött. No meg persze közben megmutatja neki, milyen is a világ, ha a naposabbik részét nézzük - persze éjsötétben.

Vajon sikerül neki, vagy Hablaty már túl mélyre süllyedt a sötét kínóceánban ahhoz, hogy elkerülhető lehessen a fulladása? Vagy már egyenesen magával rántja megmentő-jelöltjét is?

Prológus

Ömlött az eső. Keze megemelkedett, mire a rózsáról lepörgött néhány esőcsepp, jött helyette másik. Szép, fehér rózsa volt. Mi több, a legszebb. De csak egy. Egyetlen szál. Egy, mint a lelke, ami nincs többé. A fiatal lelke, ami a karjai közt szállt ki testéből, s indult el egy jobb világ felé. Keze elhűlt, Ő pedig nem tudott mit tenni. Nem tudta megfogni, hogy visszahúzza, most nem…

Letérdelt a sírja mellé, a hófehér, új fejfa mellé… Sosem akarta látni. Sem a fehér követ, sem a friss virágcsokrokat, sem a mosolygós, gránitlapba faragott képet róla…

Tizenhét év.

Ennyi jutott neki.

Ennek a gyönyörű, védelmező, szerető léleknek.

Ő vele volt az utolsó pillanatokban. Akkor, mikor mindenki szeretett volna. Viszont Ő előtte is fogta a kezét, mikor szüksége volt rá, nem csak akkor, mikor már búcsúzni kellett. Mert Ő volt az egyetlen reménye. A világ utolsó lelke is elment, aki segíthetett volna. Aki szabadságot hozhatott volna a világra.

Térdre rogyott, zokogott. Nem bírta tovább, lassan a sírra borult, ráejtve a fehér rózsát. Meg kellett volna védenie… Csak egy egészen aprót hibázott… Csak egy nagyon kicsit…

- Én… Úgy sajnálom… Annyira sajnálom… - már nem hallhatta. Élettelen testét magába zárta a koporsó, ami soha többé nem nyílik ki. – Szeretlek… Bármit megtennék, hogy visszakapjalak…

Nem fogja. Tudta jól.

Az élet döntött és elvette tőle a legfontosabbat: Őt.

Álomháború - utószó, Soulmates - előszó

 Sziasztok lovasok és sárkányok!

Megint jó ideje csendben voltam, de ez igazából egy hasznos csend volt, hogy őszinte legyek. Remélem, a  jelenlegi "Odin csapása" (alias korona) ellenére is jól teltek az ünnepek, s nektek is bekukucskált a fényfúria az ablakon és hozott egy kis havat, mégha kicsit megkésve is :) 

~Ejnye, Pouncer!~

Az apropó pedig, hogy megint felmásztam ide a blogerre, hogy megint lekoptattam egy billentyűzetet, annyit sikerült gépelnem. Hogy micsodát? Oh, el is felejtettétek, hogy van itt nekünk egy Soulmates is, ugye? Nos, a "miszter" gőzerővel készül, csupán lapított egy kicsit, hogy legyen ideje előre elkészülni, hogy bármi következik, ne legyenek csúszások a fejezeteknél. Előre nem ígérek semmit, de terveim szerint két-három hetes időközökkel lesznek fejezetek, ami ugyan kicsit sok, mégis jobbnak látom kicsit több időt hagynom magamnak, hogy sose sűrűsödjön be a dolog.

Mielőtt viszont néhány szót mondanék róla, meg szeretném köszönni Nektek, hogy annyi idő után is itt vagytok, s együtt lezárhattuk az Álomháborút, ami talán az eddigiek közül a legnagyobb kihívást jelentette nekem. Nehéz volt a vége, Nektek is, olvasóknak, s nekem is. Igazából volt ott egy homályos folt nekem, Hablaty álma és ébrenléte közti vékony határon, ahol végül a fényfúria vezette át. Sokáig nem tudtam, mi fog történni ezen a ponton, s egészen meglepődtem, hogy pont a harmadik film volt az, ami átsegített, továbblendített ennél a kritikus és kulcsfontosságú jelenetnél, de azt hiszem, így volt a legjobb. Lehet, hogy páran nem értettétek pontosan, milyen döntés elé is állította Luna (elméletileg ez a kisasszony neve hivatalosan is) Hablatyot, mikor választania kellett a holdvilág akarata, amiben a Dreamworks szimbolikája bújt meg, s egy másik, "nehezebb út" között. Aztán végül a két barát nem is őt követte, hanem egy éjfúrialányt, akiről megsúgom, hogy már nem először tűnt fel, az ádázok és fúriák epilógusában már találkozhattatok vele. Ő kulcsfontosságú szereplő lesz majd a későbbiekben, de erről nem mondok még egyenlőre semmit, csupán azt, hogy a Bajkeverő tojás, az Ádázok és fúriák, no meg az Álomháború is egyetlen történetszálon mozog, függnek egymástól, s ez a nagy titkolózás lesz majd a következő állomás, ahová becsatlakozunk ehhez a trióhoz. Erről mesélek majd, most viszont elkanyarodunk egy kicsit ahhoz is, ami már itt repül a nyakunkban.

A Soulmatesre rátérve pedig jobbnak látom, ha közlök néhány dolgot a témáról. Röviden és tömören: nem lesz egyszerű. Sok olyan kérdést fog feszegetni, amit nem láttatok eddig a blogon, pedig volt pár drámai helyzetben részünk, vegyük csak az Álomháború utolsó fejezeteit, vagy az Ádázok és Fúriákat. Ott kezdődik a kör, hogy ez a drága kis iromány első sorban a Toothcupot öleli fel, de aki nem szívleli a párosítást, csak súgok, hogy annak is tartogatok meglepetéseket. A másik, hogy a modern világunkban játszódik, létező nevekkel ellátott településekkel, amik viszont a nevüket leszámítva semmiben sem kapcsolódnak a Google Earth által kidobott helyszínekre :) Igyekeztem ezt az egész jól felépített világot átemelni napjainkba, hogy semmiképp se sérüljön, s bizonyos helyszínek néha ugyan más funkciót kapnak, ilyen jellegű változtatásokra szükség volt ahhoz, hogy reálisak maradjunk. Az pedig, hogy közben berepült a harmadik film, szintén hozott néhány új karaktert és helyzetet, amit jónak láttam beépíteni ide is, de az időbeli eseményeket ne is próbáljátok követni, a három film ideje-történései-szereplői összemosódnak egy kicsit, de a sárkány ettől még sárkány marad :)

~...Ejnye, Pouncer~

Szóval hamarosan jön az első előzetes, a prológus, néhány rajzocska és ha "kicsit" sok csúszással is, de elindul a Soulmates, aminek olvasására ugyanolyan szeretettel invitálok mindenkit, mint eddig.

*Reptile balra el*

24. fejezet - Álomháború

 Szép estét mindenkinek!

Noha ez a "sietek a fejezettel" dolog a jelenlegi élethelyzetben egy kicsit átértelmeződött, azért csak elkészült az a drága, régóta várt utolsó rész. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki végigizgulta, kommentelt, vagy bármilyen formában visszajelzett, hogy szeretitek olvasni, hogy egy kis szórakozást és könnyed kikapcsolódást vagy éppen könnyben ázást okoz, nos... Nem is értem, hogy tudtam anno itthagyni szegény blogot. Most értettem meg igazán, mennyire hiányzott mindez. Mennyire hiányoztatok.

Na de mielőtt sírunk, sírjunk, hiszen tudjuk, hogy ért véget az előző rész, s a folytatás se lesz kevésbé  könnyed.

Jó olvasást kívánok! *Reptile balra el*

24. fejezet

Álom-háború

Tűz. Felcsapó, messze szálló, pusztulást hozó tűz. Egy alak, egy kicsi, vékony, fekete hajú, lehunyt szemű alak. A hajó, mi utolsó útja felé tartott, a messzi észak felé ringatózva a szélcsendben, csillagokkal megszórt ég alatt. A fiú halott volt. Hamvas bőre egész puhának tűnt, de hidegnek is, arca már nem árulkodott szenvedésről, nyugodtan borult a sötétségbe.

A part eltávolodott, a tenger lökött rajta egy kicsit, kifelé taszítva az öbölből, el a hajótemetővé változott kikötő mellett, otthagyva a túlélők felsorakozott, parton ácsorgó tömegét.

Izzó nyíl fordult az ég felé, de nem találta a célt, megingott.

Hablaty kezei megremegtek, ahogy ismét felajzotta az íjat, de újra le kellett eresztenie.

- Nem megy… Egyszerűen… Képtelen vagyok rá – beszélni alig tudott, könnyben úszó tekintete újra és újra megvonaglott a fájdalmaktól, amik a lelkét mardosták, tépték, harapták.

Percekkel ezelőtt az ő öléből került Fogatlan a hullámsírba induló hajóra, egyedül, magányosan. A falu szinte elporladt a hátuk mögött, a fiút azonban ragyogó, fehér virágok vették körbe, s még szétterült, fekete hajába is tűzött néhányat legjobb barátja, s a siklóleány, a szerelme. Gyönyörű volt ő most is, feketében, s pirosban, a színekben, amik igazán ő voltak, amik miatt a világ megismerhette, s ellenségei félték, egészen eddig a napig. Elesett ő, az éjfúria, az egyetlen éjfúria, akinek létezése biztos volt, hisz itt élt közöttük. Ő, aki az utolsó önálló akaratával is azon volt, hogy a legjobb barátját védje, hogy ő, Hablaty éledben maradhasson, s inkább Fogatlan, Fogatlan roskadjon össze holtan, igen. Ez az ő akarata volt és senki nem vehette el tőle.

Mellé helyezték a piros farokszárnyat, s a nyerget, hogy magával vihesse lénye igazát. 

- Nem vagyok rá képes…

- Meg kell tenned – a szőke Asztrid szólt mögötte. Szemei vörösek voltak, de most is, mint mindig, tartotta magát. – Meg kell tenned, érte. Meg kell adnunk neki a tiszteletet, hogy békében indulhasson a Valhallába.

A Haddock fiú a fejét ingatta. Ez képtelenség. Képtelenséget kérnek tőle.

- A legjobb barátom… - hangja elakadt, tekintete megint könnyben úszott. Mégis hogy lehetne lehetséges…

Kezeket érzett a sajátjain, ahogy rácsukódnak az ujjaira, s felhúzzák az íjat, ővele együtt tartva azt. Asztrid nem akarta elvenni a feladatot tőle, hiszen ezt senki nem teheti meg, csakis Hablaty. Ha pedig nem képes megtenni, hát ott van ő, hogy segítse, ebben is segítse.

A hajó lángra kapott. Oly messze volt már, hogy a vikingek nem láthatták, Fogatlant elérik-e a lángok, avagy sem, de talán jobb is volt így. A faragott íj koppanása volt az egyetlen hang a kikötőben, mikor Hablaty kezéből kicsúszott. Csend, s a távoli tűzropogás, ami búcsúztatott.

Aztán halk, sőt, nesztelen léptek a mólón. Viharbogár megállt Hablaty mellett. Valahogy sose volt korábban alkalmuk beszélni, úgy, mint ahogy Asztrid és Fogatlan tették oly sokszor, felszabadultan beszélve a barátjuk-barátnőjük párjával. Ők szinte idegenek voltak egymásnak, most mégis, összekötötte őket valami.

- Szeretted őt – kezdte a fiú.

- Igen.

- Ő… Ő is téged.

- Tudom. De… De van valami, amiről tudnod kell – Viharbogár most nézett felé először. Mintha két halott nézett volna farkasszemet, olyan sápadtak voltak mindketten.

- Éspedig? Üzent… Üzent valamit? – Hablaty nem tudta, honnan volt ereje beszélni most. Viharbogár nagyot sóhajtott, az is szaggatottra sikeredett.

- Ami azt illeti, igen. A gyermekét hordom a szívem alatt, Hablaty. Eldöntöttem, feladom a sárkánylétem azért, hogy világra jöhessen. Ez a döntésem pedig megmásíthatatlan, most már az. Ő… Ő pedig… Megkért, hogyha vele… ha vele történik valami, légy te az apakép neki. Légy te a férfi az életében, helyette.

A csapat viking és sárkány egyként nézett most a beszélgetőkre, egyedül Asztrid állt még mindig lehajtott fejjel. Szinte képtelenség volt elhinni, legalábbis Hablatynak. Épp, hogy elveszítette Őt, felcsillan egy halvány kicsi reménysugár, hogy hagyott itt valamit, valakit a világon, aki tovább viszi a mosolyát, a csillogó szemeit. Aki emlékezteti majd Rá… Ez viszont már nem biztos, hogy olyan szívderítő. Tekintete megemelkedett, most ismét a lángoló hajót figyelve, ami felett szinte remegett az égbolt a felszálló forróságtól. Reszkettek a felhők, s mosódott, mosódott a világ.

- Hablaty!

Csend lett.

***

- Hablaty! – egy derűs, kacagó hang. -  Vigyázz, kipécézett magának.

Ott ült ő, a szobában, a közös szobájukban Fogatlannal. De Fogatlan nem volt ott. Rég nem volt ott, lassan egy éve. De a helye még megvolt. A fal, teleplakátolva a rajzokkal, amik róla készültek, s a nagy becsben tartott mancslenyomatok, amiket együtt csináltak.

Hablaty szinte révületből ébredt, majdnem kifordult az öléből a füzet, amit a térdein egyensúlyozott, a szénceruza viszont így is a földön koppant, s darabokra tört. Egy picike, négykézlábazó, fekete hajkupac kúszott el mellette, villámsebességgel vetve magát a lehullott tárgyra, mielőtt azonban elérhette volna, őt vigyázó karok emelték a magasba. Viharbogár szőke tincsei libbentek a képbe, ahogy a karjára ültette a kisfiát, akinek dús, fekete haja, s ragyogó zöld szemei voltak.

- Mondtam, hogy nem szedünk össze mindent a földről, hát sose hallgatsz rám, Raseri? – anyai gondoskodás csengett a dorgálásban, s Vihar odébb tette csak le a kicsit, aki megint kúszni-mászni kezdett.

Hablaty ámulva nézett utána, s figyelte az apró kezecskék és lábacskák munkáját, miközben Raseri, Fogatlan fia elérte a legalsó polcok egyikét, s onnan kiráncigált egy régi farokszárnyat. Szinte ösztönös mozdulat volt, ahogy kicsit megcibálta-tapicskolta. Kárt úgysem tudott tenni benne, hagyták hát neki a játékot, s Hablaty sebesen egy új ceruzáért nyúlt, és sietős vonalakkal kezdte megörökíteni a pillanatot. Ezt, ahogy az összes többit. Egy teljesen új füzetet kellett nyitnia, mikor Raseri megszületett, úgy igyekeztek mindent megőrizni róla. Voltak rajzok, amiken még egészen apró volt, s hason fekve szunyókált a bölcsőjében, amit maga Hablaty készített, volt olyan, mikor először megemelte a fejét, s olyan is, mikor Hablaty felé kúszott, s ő előtte hasalva vetette papírra a csodálkozó tekintetét. Egy rajznak még színt is tudott adni, némi ritka és különleges festékkel, mikor ki akarta emelni azokat a csodaszép, zöld szemeket. Raseri tényleg olyan volt, mint Ő.

Mint pajti.

***

Sosem mutatta jelét annak, hogy sárkányvér folyik az ereiben. Nem voltak pikkelyei, elhúzódott a tűztől, viszont a habitusa és élénk, gyermeki kíváncsisága kétszer akkora volt, mint bármelyik hibbanti gyerkőcé.

Az erdőbe viszont nem mehetett egyedül, még akkor sem, mikor az ötödik telet megélve már szakadt, csacsogott, élt, mint egy kisgyermek. Nehéz volt visszafogni magát minden egyes alkalommal, mikor látta, hogy Hablaty arrafelé veszi az irányt, s eltűnik a fák közt egy keskeny kis úton. Gyakran járt erre ő, a főnök fia, fiatal éveinek mégis keserű napjain. Már öt éve…

Kezében egy táskát cipelt, óvatosan lépett át a farönkökön, s haladt el egy félig kidőlt fa mellett, amit egy furcsán alakult kis mélyedés követett. Valahol itt történt, sok-sok évvel ezelőtt. A karomnyomot a fa gyökerén eltűntette az idő, a felzavart földet benőtte a fű. De ott volt. A nyoma még ott volt. Hablaty ugyan azon az útvonalon mászott végig, mint a tizenöt esztendős önmaga. Átbucskázott az emelkedőn, majd leereszkedett a kis tisztásra. Megállt egy pillanatra, nagyot szippantott a levegőből, mint aki egy sárkány távoli üvöltését várja, de mikor csak a csend köszönt vissza neki, továbbállt.

A Hollószinti medence nem volt olyan messze. Megvolt még az a kis alagút, amin át könnyedén besurranhatott. A madarak ugyan úgy csicseregtek, fészket raktak a peremszéli bozótosban, a tóban vidáman úszkáltak a halak. Nem volt most senki, hogy kifogja őket. Már nem volt.

Akadt azonban ott még valami. Az egyik hófehér sziklából faragvány született, mely egy sziklára kapaszkodó, nemes sárkányt ábrázolt, egy éjfúriát. Még a nyereg is szépen kidolgozott volt, hát még a farokszárny, ami egyedivé tette. Gyönyörű volt, magasztos, tekintete távolba néző, s alatta rúnák voltak vésve. Hablaty vagy ezerszer elolvasta már őket.

- Szia pajti – szólt halkan, mikor végre odaért. Letérdelt, egy egészen hosszú percig csendesen és mozdulatlanul maradt, csak aztán szólt ismét. – Késtem, tudom. De nagyon egy izgága kisfiad van, tudod e? Épp olyan, mint te.

A táskából előkerült egy kicsi ásó, amivel Hablaty megbontotta a földet a szobor előtt, apró gödröt csinált, s beleszórt néhány magot, amire a kulacsából öntött vizet, mielőtt óvatosan betemette volna. Sok, kicsi virág nőtt már ott előtte is, apró bokorcsokrok, szép, fehér és piros virágok. Minden évben ültetett.

- A minap elmagyaráztam neki, hogyan működött a farokszárny. Kicsit rozsdás már, az idő megette, de azért meg tudtam mutatni neki. Nem hitte el, hogy mi ezzel az ócskavassal repültünk – halkan elnevette magát. Igen, milyen csodálatos is volt repülni. Akkor úgy érezték, az egész világ az övék, s a végtelen óceán is újra és újra ezt suttogta. Igen, valahogy így gondolkodhattak röpke öt esztendővel ezelőtt. – Fiatalok voltunk, és szabadok. Nélküled viszont…

Nélküle ez nem létezett. Az ég ott hívta, szólította, de ő, Hablaty már nem felelt, hiába született sárkánylovasnak. Ha Vele nem repülhet, nem fog senkivel.

- Megint a papához beszélsz?

- Ha jól emlékszem, nem szabadna egyedül kóborolnod errefelé, Raseri. Anyád mérges lesz, ha megtudja – Hablaty ezúttal nem fordult meg. Valahányszor kijött ide, a gyermek valahogy mindig megtalálta a módját, hogy a nyomába eredjen.

Most is itt volt, beért mellé, majd odakuporodott a szobor alá, az apja emlékéhez. Hablaty nem tudott rá haragudni. Csak akkor jutott el ide, ha valakivel eljöhetett.

- Miért szomorkodsz? Mindig, ha kijössz ide, csak szomorúbb leszel – jegyezte meg a fiúcska. Még mindig képtelenség volt nem mosolyogni, még ha szomorú is volt az a mosoly, ahogy ő azt ügyesen megjegyezte.

- Mert nagyon hiányzik, tudod?  Mi egy kicsit mások voltunk, mint a többiek. Ő nem tudott egyedül repülni, nekem meg ott a fél lábam. Az ég is azt akarta, hogy találkozzunk – magyarázta neki finoman Hablaty.

- De ha hiányzik neked, miért nem mész oda hozzá? – folytatta Raseri a faggatást, valami furcsa csillogással a szemeiben. Hablaty tekintete elsötétült a bánattól.

- Ő nagyon, de nagyon messze van innen, Raseri.

- Nem is igaz – Hablatyot ledöbbentette a válasz. – Ő közel van, nagyon közel. Csak te sose hiszel nekem.

- Mi az, hogy nem hiszek… Várj, Raseri, ha a szoborra gondolsz, most mondom, hogy ez egy nagyon rossz vicc!

- Nem viccelek – komorodott el a kisfiú is, majd felkelt, s felnézett a büszke szoborra. – Viszont mondanom kell neked valamit.

- Ajaj, ez mindig rosszul kezdődik… - Hablaty az orra alatt motyogta csupán ezt, ám mikor a kicsi gyermek megfordult, a tekintete egészen furcsán volt komor.

- A papa megkért téged, hogy vigyázz rám, és nevelj fel, a hogy ő tette volna, igaz?

- Igen, ez így volt.

- De nem fog menni.

Hablaty most már végképp nem értette, azért mégis rákérdezett:

- És mégis, miért is nem fog menni?

- Mert én nem létezem.

***

A földön feküdt. Tiszta, csillagos ég volt felette, olyan, ami csak nagyon hideg időben szokott ilyen élesen kirajzolódni, ő mégsem fázott. Lassan realizálta, hogy kint van az erdőben, a hely mégsem volt ismerős számára, mikor körbepillantott. Sőt, kifejezetten furcsának mondta volna. Felült. Valamiféle páfrány nőtte be a kis tisztást, szinte minden zegzugát, ő is azon feküdt, látta már, mikor felkelt, hogy fektében kivégzett néhányat. No, sebaj.

Csodaszép óriásfák nőttek körülötte, talán ezer esztendősek, a végtelen magasba nyúlva. Hablaty elámult a szépségen, ahogy lassan körbefordult, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Kicsit sem izgatta, hogy került ide, vagy mit csinál épp itt. Egyáltalán az sem, hogy hol van az az itt. Tekintete csak akkor fordult vissza a földre, mikor hangokat hallott, nem is olyan messziről. Mire viszont elnézett oldalra, a páfrányos holdfényben valami kiemelkedett a növények közül, valahogy úgy, mint ő tette az imént.

Egy lány volt.

Fehér ruhája ragyogott, haja szintén holdfényszínben omlott a vállára, s hatalmas, ragyogó kék szemei voltak, lilás-kékes pikkelyekkel a szeme szélén s a homlokán még néhány fehérrel. Gyönyörű teremtés volt. Talán ő is megjárta a Lelkek Szigetét?, vetődött fel Habaltyban a kérdés. Akárhogy is, felé tartott, lassú, kimért léptekkel, mint aki tudja, hogy mit keres, sőt, mit csinálnak itt mindketten.

- Megint húzod az időt – szólalt meg váratlanul, s tán kicsit szemrehányóan. A hideg ellenére hasa kivillant a ruhából, vállán azonban sálszerű köpeny fordult hátra a hátára.

- Mi? H-hogy én?

- Igen, te. Miért, van rajtad kívül itt bárki, aki elbámészkodik a csillagokon?

Hablaty köpni-nyelni nem tudott. Ismernie kellene…?

- Nem, én csak…

A lány nagyot sóhajtott, mint aki kezdi elveszteni a türelmét, de valami hamiskás mosoly most is megbújt a szája sarkában.

- Raseri nem viccelt veled az előbb. Sőt, mondhatnám talán úgy, hogy ő nem viccelt, hanem te magad voltál az, aki felhergelted a kérdésen saját magad.

- Rendben, álljunk meg egy percre – Hablaty felemelte a kezét, szinte jelezve a lánynak, hogy ne jöjjön közelebb. Őszintén kezdte a frászt hozni rá. – Honnan tudsz Raseriről? Egyáltalán engem honnan ismersz?

- Hm – megint az a mosoly. Őrület. – Ezek a kérdések mind lényegtelenek. Nézz csak fel – mutatott az égre, Hablaty azonban nem vette le a tekintetét róla. Biztos valami trükk. A lány rosszallóan sóhajtott, megforgatta szemeit, aztán nyomatékosított. – Az égre. Nézd.

A csillagok másodpercekre ugyan, de eltűntek, sok-sok kicsi, fekete foltban. Hablaty szemei elkerekedtek. Éjfúriák… Vonultak, repültek a magasban. A holdat most figyelte meg igazán, ami növekvő sarlóként csillogott ott fent, szinte az ég közepén, jelzőfényként az éjszakában. Az éjfúriák egyike sem takarta el, mintha tiszteletből kikerülték volna röptükben, hódolva ezzel a fényének, ami megvilágította útjukat.

 - Gyönyörű, hát nem? – szólt újra a lány, odalépve mellé, szintén a magasba bámulva, mielőtt összenéztek.

- Igen… De mit akar ez jelenteni? – Hablaty értetlenül pillantott felé, a lány azonban csak mosolygott.

- Jelenteni? Nem jelent ez semmit. Csak ha úgy akarod, hogy jelentsen. Minden értelmet tud nyerni, ha tudod mihez kötni – tekintete most a holdsarlóra vándorolt, mintha ismerné, valahonnan máshonnan is. – Mi mind egy történet részei vagyunk, Hablaty. A történet pedig nem áll meg, csak attól, mert te azt hiszed, vége van. Ha vége van, lehet rossz mellékszálat követtél.

- Most már végképp elvesztettél…

- Gondolkozz! – csattant fel hirtelen a fehérség, immár komoran nézve felé. – Gondolkozz, minek van értelme, mi az, ami nélkül nincs élet, nincs folytatás – Hablaty szomorú pillantása az ég felé mindent leírt. A lány úgy folytatta, mint aki mindent tudott, mindent látott. – Úgy van. Fogatlan a kulcs, s minden, amit tett. Így hát, tedd fel magadban a kérdést: ha az ég is azt akarta, hogy találkozzatok, mert igenis azt akarta, ahogy te is kifejtetted... Miért gondolná meg magát, és szakítaná el tőled, hm?

A fiú gondolkodni látszott.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Nem értek én már semmit. Ő volt a legjobb barátom, és egyedül nem, nem tudom ezt tovább folytatni. Nekem… Én csak szeretném visszakapni… Vissza akarom kapni, érted?

- Amit kérsz, nem lehetetlen - pusztán a döntés az, mi elvezet a válaszokhoz, s rajtad múlik, hogy melyik mellett állsz ki. Az egyik, egy akarat, egy külső akarat, a másik pedig a te saját választásod. Látom az arcodon, hogy nem érted, de nem is kell. Csak a szívedre hallgass, s akkor a történet nem fog megállni, amit az élet ír. A te életed, ezt sose feledd. Te fogod a kezedben.

Hablaty nagy levegőt vett. Választania kell, de mik között? Tekintete felfelé fordult, mintha az égtől, a Holdtól válná a válaszokat. Azt nem várta ugyan, hogy meg is kapja, de kellemes meglepetésként érkezett: a vonuló fúriák egyike levált a csapattól, kecsesen körözött egyet a tisztás felett, majd leszállt, nem messze tőlük. Egy fiatal nőstény volt, s csodaszép kék szemei voltak neki is, ahogy a mellette álló lánynak, aki most kicsit hátrébb húzódott. Egymás szemébe nézett a fény és a sötétség, mintha ismernék egymást, tudnák, hogy van dolguk egymással, mégsem hangzott el egy szó sem. Az éjfúria most kicsit előrébb lépett, megszemlélte a kettőst, majd megállt. Hablaty kikerekedett szemekkel indult meg felé, csak lassan, figyelve, hogy hova lép, s kezét csodálkozva nyújtotta felé.

Nem jutott el hozzá, a sárkány megriadt, s hirtelen megfordulva szaladt egy kicsit a páfrányos mezőn, majd egy fürge mozdulattal felugrott, és felrepült a magasba, kikerült egy kidőlt fát, de nem távolodott el túlzottan. Hablatynak csak most tűnt fel, hogy bizony, van még egy sárkány ott, egyenest a féloldalasan kidőlt fán a magasban, s csodálkozva bámul az előbbi távozó után.

Képtelenség volt nem észrevenni a piros farokszárnyat.

- Fogatlan… - Hablaty úgy érezte, menten összeomlik és zokogni fog, de helyette valami megkönnyebbült mosoly úszott az arcára, mintha mi sem történt volna. Még egyszer a lányra nézett, megerősítést várva, hogy ő is látja-e.

Ő pedig bólintott. Halvány mosoly szökött megint az arcára, mielőtt tekintetét lassan elemelte Habaltyról, és Fogatlan felé nézett. A félfarkú indulni akart. Indulni a másik sárkány után, megkeresni a fajtársát.

Hablaty lépett egyet felé, ezzel eltávolodva a lánytól.

- Azt az utat választod hát? Elmész vele az ismeretlenbe?

- Igen. Csak hadd lehessek mellette – Hablaty arcára kiült a határozottság. Soha sem volt még biztos ennyire semmiben. – Hiába van ott az általad emlegetett ismeretlen, én nem félek, amíg ő ott van mellettem.

A lány töprengeni látszott.

- Lehet. De akkor sosem találod meg a másik utat, ha erre most rálépsz. Szenvedés vár rád arra, sok, sok gyötrelem, s egy rögös út.

- Nem baj. Ez az én utam, érzem.

Nem kellett tovább magyaráznia. A lány szeme sarkában egy apró, pici könnycsepp mutatkozott, mielőtt bólintott volna.

- Hát, nem egészen ez az, amit a Holdsarló akart neked súgni és ha elindulsz, nem látjuk egymást soha többet. De nem baj, nem számít. Ez a te valódi sorsod, már látom én is. A kettőtök sorsa, hogy ragyogjatok és szárnyaljatok. Nos, mire vársz még? Menj. Ott a sorsod és csakis terád vár.

A sors.

A sors egy elvesztett barát képében érkezne? Nem létezik, de talán mégis így van. Hablaty számára most lényegtelenek voltak ezek a válaszok, a fényben úszó lányra hallgatott, mikor futva megkereste a kidőlt fa tövét, s mászni kezdett, mászni, mindenen át, nem félve a magasságot. Hiszen ott van Ő.

Pajti.

- Fogatlan – hangja el-elakadt, mikor már közel járt hozzá, s nagy meglepetésére a sárkány nem tűnt el. Itt volt, itt volt vele, a régi Fogatlan, a szárnyas Fogatlan…

A sárkány észrevette a lovasát, s mint aki valamiféle álomból riad, hirtelen, mégis vigyázva mozdult. A fa megingott alattuk, Ő pedig nem mert közelebb lépni, nehogy Hablaty a mélységbe zuhanjon. Valahogy pedig el akarta érni, s szárnyát kinyitva, óvatosan nyúlt felé. A puha kis kéz finoman ért a pikkelyekhez, s Fogatlan szárnyába kapaszkodva már oda tudott egyensúlyozni hozzá, s karjait a nyaka köré fonta. Nem mondott semmit, csupán kapaszkodott belé, mint akik tegnap váltak csak el. A sárkány, pedig mintha értette volna, biztosan tartotta meg a fiút, hogy megmaradhasson a pillanat. Nem voltak kérdések, Hablaty nem akarta tudni, mi történt, amiért most itt lehet vele a régi énjeként, csakis az számított, hogy együtt vannak.

Fogatlan csupán egy perc után emelte meg a fejét, az ég felé bámulva, ahogy ezernyi kis fénypont ragyogott a végtelen sötétségben. Aztán jött a fekete árny, a ragyogó, kék szemű éjfúria, aki párszor elsuhant előttük, persze tisztes távolból. Hívta őket egy új útra.

- Gyere pajti – Hablaty a régi szokás szerint húzta fel magát a nyeregbe, a farokszárny elsőre engedett, s a piros bőrredők megfeszültek a vasrudaknak hála. Menniük kell.

Fogatlan mielőtt kilőtt volna az égre, még egy kis ügyeskedésnek hála hátranézett, egyenest a lányra, aki még mindig a páfrányok közt ácsorgott. Rövid köpenyébe belekapott a szél, ahogy haját is meglebegtette, ő azonban csak mosolygott. Tenyereit a szívére fektette, mint aki valami gyönyörűt lát, mikor Fogatlanra nézett. Egyik kezét végül az ajka elé emelte, s mint aki búcsúból küld neki csókot, lágyan felé nyújtotta.

- Menj, kedves – mondta egyértelműen a sárkánynak. – Még nem jött el a nap. Az út ott hever előtted. A világ emeli meg a szárnyaidat ma éjjel, menj hát. Szállj magasra, s érd el a csillagokat, amiket mindig is szerettél volna.

Úgy lett.

Fogatlan úgy szállt fel, mint akinek nincs súlya, s hamarost ő is egy folt lett odafenn, ami eltakarta a csillagos eget. Egyenest a másik fúria felé tartottak Hablattyal, a váratlan meglepetéseknek viszont még nem volt vége. Épp, ahogy gyorsítani kezdtek, hihetetlenül közel hozzájuk, elsuhant egy hófehér, ragyogó folt. Hablaty még a fejét is lehúzta a meglepettségtől, ami pedig a szeme elé tárult, maga volt a csoda: a sárkány, ami leelőzte őket, olyan volt, mint egy hófehér éjfúria, s kék szemekkel pillantott vissza rájuk, mielőtt berepült volna a másik mellé, akivel összenéztek, aztán egyikük jobbra, a másikuk balra fordult, s távolodni kezdtek egymástól. Fogatlan erre megtorpant, s értetlenül nézett hol jobbra, hol balra, de teljesen összezavarodott. Most kit kövessen? Egyiküket muszáj lesz, ha nem akarja szem elől veszíteni. Túl gyorsan történt…

Hablaty számára viszont világos volt a döntés. A lány azt mondta, nem ez a Hold akarata, de mégis ezen az úton kell járniuk. A távolodó ragyogás után nézett ő is. Ő volt a lány, tudta.

- Gyere pajti, erre. Még nem jött el az idő – suttogta a sárkánynak, ahogy elfordult a fejben fényfúriának keresztelt sárkánytól, s helyette a kékszemű éjfúria után eredtek.

Saját sorsot választottak, mikor a világ a sötétbe veszett körülöttük.

***

A sötét és a hideg, az maradt meg leginkább. Meg az arcába csapó, kemény szél.

Zuhantak.

Hablaty próbálta irányítani, próbálta visszabillenteni, de nem ment. A farokszárny megadta magát, s Fogatlan mozdulatlan testként hullott alá a világnak. Mintha nem akart volna küzdeni a becsapódás ellen. Mint aki elfogadta: vége van. Már korábban vége volt.

Hajó lángolt a tengeren alattuk, egyedüli fényforrást nyújtva az éjszakában, s az éjfúria egyenest arra zuhant, de a becsapódást sem ő, sem Hablaty nem érezték. Mintha csak puhán landoltak volna, a viking fiú úgy tápászkodott fel, de a sárkány, nagy rémületére, tejesen eltűnt. Mintha soha ott se lett volna.

A következő, amit meglátott, viszont égő pokolként süllyedt a szívére. A tűz elapadt egy ponton, ekkor megláthatta, mit is ölelnek körbe a lángok: virágok, egy piros lepel, hófehér kezek, hollófekete haj, pici, fekete pikkelyek… S egy halott arc.

- NEM! – Hablaty kiáltva ugrott át a tűzön, s mint aki nem hisz a szemének, ráborult Fogatlanra, s a csuklóját megragadva kezdte finoman rázogatni, miközben potyogtak a könnyei. Álom volt az egész, hogy él… Egy vágyálom… - Fogatlan, pajti, ne, ne csináld ezt velem, nem teheted, kérlek! Kérlek, könyörgöm, ébredj, ne… Nem mehetsz el! Ne menj el…

Elment ő, már régen. A sápadt arc, a hideg ujjak voltak erre a bizonyítékok. Úgy szerette volna, ha felpillant, de a szíve mélyén lassan megértette, hogy ez bizony nem fog bekövetkezni. Nem volt hát mit tenni.

- Nem fogom leélni úgy az életem, hogy te nem vagy mellettem… Nem… - hangja el-elhalt a szavai közt, mialatt lassan lefeküdt mellé, s karjaival magához húzta, átölelte őt, mintha csak együtt, összebújva aludnának, a körülöttük terjedő lángok és füst között. Végleges döntést hozott. – Itt vagyok, pajti… Most már… Most már minden rendben lesz… Aludj csak…

***

Fény fogadta az ébredés pillanatában, fehér fény. Ez volna tán a Valhalla? A hely, a halál utáni világ, ahová a csaták hősi halottjai jutnak? De hiszen ő nem csatában ment el, hanem a barátja oldalán. Gyáván átadta magát a fojtogató füstnek, csak azért, hogy mellette lehessen. Na de Ő hol van? Ő is itt ébredt volna fel?

- Fogatlan…? – gyengén szólt, mint aki álomból ébred. Szemei előtt furcsa foltok úsztak, s csak később jött rá, hogy faleveleket lát. Falevelek táncoltak a fák koronáin, amik körbeölelték őt fektében. Ha megint megjelenik az a lány…

De nem ő jött. Sokkal nehezebb lépteket hallott, mégis puhákat, ahogy végigsiettek a hulló falevelek között, nem is olyan messze tőle. Feje megfájdult, mikor a tarkójához nyúlva felült, s nagy meglepetésére semmi olyat nem látott, amit a Valhallához kötött volna. Hibbant volt még mindig, megismerte a fákat, s köztük ellátott a Hollószirti medencéhez is. Sehol a szobor.

- Mi a… - Hablaty megtörölte a szemeit, hátha csak rosszul lát. Valami történt, míg ő itt feküdt? Körbelesett maga mellett, s a térképét találta ott, félig összerakva-kiterítve, a rajzfüzetét, néhány kihegyezett szénceruzát, egy plédet… Mintha csak egy könnyed délutáni elfoglaltság közepette nyomta volna el az álom. Ahogy pedig felnézett, szemei kikerekedtek.

A léptek gazdája kilesett egy bokor mögül. Látszott, hogy igyekezett csendes maradni, s lehúzta a füleit, mikor rájött: felébresztette. Fogatlan szánakozó morranással és nyekkenéssel lépett ki a bokorból, szárnyait szorosan maga mellé húzva, mintha szánná-bánná, de halkabban sajnos nem tud közlekedni. Ahogy viszont a lovasa bámult felé, igencsak kétségek közé sodorta. Mint aki szellemet lát.

- F-Fogatlan… - Hablaty nyelt egy nagyot. Csak néhány méterre voltak egymástól, ő pedig remegve térdre emelkedett. Lehetetlen… - Ez… Ez a Valhalla, igaz?

A legjobb barátja úgy nézett rá, mint aki teljesen megbolondult. Micsoda egyáltalán az? Kérdőn pislogott még egy darabig a féllábú vikingre, aztán odakocogott hozzá, s arcon nyalta, majd addig bökdöste, míg Hablaty fel nem borult.

- Fogatlan… Te… Te élsz! – ezt a kitörést sem értette az éjfúria, s kérdőn pislogott maga elé, mikor Hablaty felült, átölelte a nyakát, és hirtelen zokogásban tört ki. – Élsz… Élünk, pajti!

Jól van, Hablaty, nyugalom., gondolta a sárkány, hagyva neki, hogy békésen kisírja magát, s egyik mancsát még finoman a hátára is fektette, megsimogatta a törékeny kis embert az ölelésében. Bár tudná, mi ütött belé.

Hablaty csak nagysokára hagyta abba, s mikor el is húzódott, homlokát a sárkánya homlokának döntötte, így simogatta az arcát. Nem tudott betelni az illatával, a szuszogó hangjával, s a pillantásával, ahogy azok a smaragdzöld szemek keresik az ő tekintetét. Ezek mind az életet jelentették, az életet, amiről úgy hitte a sárkánylovas, hogy elvették, mindkettejüktől. Még egyikük sem tudta, mi történik éppen. Hablaty tenyere az orrára csúszott, s a sárkány csak ekkor hunyta le a szemeit, megnyugtatta az érintés.

- Pajti…Azt hittem… Azt hittem elmentél – a sárkány nem értette. – Azt hittem, meghaltál.

Most lett minden világos. Fogatlan szemei a döbbenettől kerekedtek most el, résnyire nyílt ajkakkal néztek farkasszemet néhány pillanatig, s csak aztán kezdett bújni a lovasához, úgy igazán. Bizonyítania kell, meg kell nyugtatnia: hiszen lüktet benne az élet.

- Hogyan lehetséges ez, mondd? Hiszen valóságos volt. Ahogy a hangod is… Az arcod is, emlékszem… - Hablatyon a végső zavarodottság futott végig, s lévén Fogatlan nem tudott neki válaszokkal szolgálni, nem is igazán tudta összerakni a történteket.

Ekkor jött a képbe Asztrid. Nem csak úgy, képletesen, hanem igazán. A Hollószirti medence titkos bejáratához tartott, mikor megpillantotta őt a bozót mögött, s menten irányt változtatott.

- Hablaty, már mindenhol kerestelek, az egész csapatot a keresésedre küldtem!  Mi történt, mi a fenét csinálsz itt? – nem hagyta szóhoz jutni a fiút, leguggolt mellé, s megfogta a kezét, majd a homlokára tette a kezét. – Jól érzed magad? Úgy nézel rám, mint aki rémképeket lát.

Nem akarta azt mondani, hogy gyakorlatilag erről van szó, hisz látta a barátját meghalni, s most itt van vele, értetlenül állva a helyzet előtt, ahogy ő. Ahogy azt sem merte volna kiejteni a száján, hogy mennyit vitatkoztak és váltak el haraggal ők ketten, mikor kiderült, Asztrid babát vár, de megölte a kicsit. Ha rákérdez, ténylegesen megtörtént-e mindez, lehet vele és végez, itt helyben. Valahogy mégis ki kell derítenie.

- Asztrid… Figyelj, ez hihetetlenül ostoba kérdés lesz… - kezdte. – De… Mondd, mikor jöttünk vissza Magashegyről?

- Magashegy? – Asztrid a szemöldökét ráncolta. – Milyen Magashegy?

- A hely, ahová apámmal utaztam… Tu-tudod, mikor neked kellett vigyáznod Fogatlanra, mikor nem tértünk vissza.

- Micsoda? Hablaty, kezdesz megijeszteni, most jöttünk haza a Peremről, tegnap, nem emlékszel? Tudod, a Bork-hétre. De mielőtt elkezdődött volna, te eltűntél, és apád a főtéren őrjöngve küldött minket utánad, amiért nem voltál ott a nyitóünnepségen.

Itt szakadt meg valami. Hablaty tisztán emlékezett az esőre, mikor hazatértek Sárkányperemről, és az egész parádé el is maradt miatta. Sokan voltak a nagyteremben, mulattak, meleg volt, Ő a köpenyét hordta, s amint lehetett, megléptek Asztriddal kettesben. Utána kezdődött az őrület.

Asztrid nem várta meg, míg a gondolata végére ér.

- Gyere, visszakísérlek.

- Várj, csak egyet, egyet még hadd kérdezzek! – könyörgött a fiú, mikor Asztrid felnyalábolta a földről. – A lelkek Szigete. Hallottad ezt mostanság? Tudsz bármit róla?

- Nem – felelt határozottan a szőke, majd átvette Fogatlantól a táskát, amibe a sárkány ügyesen becsempészte lovasa holmijait. – Most pedig megyünk az arénába, előbb visszahívom a lovasokat, aztán kitaláljuk, mit mondunk az apádnak, gyere. Segítek.

Hablaty nem ellenkezett, csak bámult maga elé, a lépteit se észlelte igazán. Hamarosan a falu is a szeme elé tárult, amin semmi nyoma nem volt annak, hogy megsérült volna egy támadás során, illetve több viking is szembejött vele a Sárkányakadémiába menet, akiknek halottnak kellene lennie. Akárhogy is, az út, az emberré válás, s egész Magashegy kezdett távolodni a gondolataitól. Viharbogár feltűnése zökkentette vissza kissé a kételkedésbe.

- Merre jártál kislány, egyedül kellett az erdőbe mennem! – szólalt meg Asztrid, kicsit előre sietve a siklóhoz, aki szánakozva hajolt le a lovasához.

Ő is a réginek tűnt, a tüskekoronájával, a mozgékonyságával és a sárga szemeivel együtt, mégis elkapta azt a pillantást, ahogy Fogatlannal egymásra néztek. Talán nem jelentett semmit. Talán senki sem vette észre hármójukon kívül. De ott volt. Az a tekintet, amit oly sokáig lesett az ifjú sárkánylovas. Emlékezett a hajóra, ahol Fogatlannal beszéltek, emlékezett mindarra, hogy bizony, a szíve vezette őt. Vajon mi történhetett…

Hablatyot megint kizökkentették, ezúttal az ikrek és Takonypóc parádés belépője személyében. Látszott, hogy a nyitóünnepély után vannak, hiszen Halvér jött a nyomukban, kicsit terelgetve őket. Minden normálisnak hatott most, még ez is, ahogy a sárkányaik is, akik lassan köréjük gyűltek, valamit morogtak egymásnak, majd mind egytől egyig elszaladtak, Thor tudja hová. Hablatyot kivéve senki nem nézett utánuk, a lovasokat nem zavarta, hogy tűzokádó barátaik merre igyekeznek ennyire, vagy talán észre se vették. Sokkal inkább el voltak foglalva azzal, hogy tudomásul vegyék: előkerült a főnök.

- Srácok, na, ha mán’ így összegyűltünk, figyeljetek, akkora sztorink van, hogy az nem igaz! – Fafej szólalt meg végül elsőnek, őrült vigyorral az arcán, ahogy szokta.

- Elég, nem te fogod elmondani, hanem én! – kezdte a vitatkozást Kőfej, ami elég volt, hogy a két iker rivalizálása a kétszeresére dagadjon. Már majdnem a fegyverrántásig fajult a dolog, mikor Takonypóc szétzavarta őket.

- El az útból birkafejek, úgyse figyeltetek eléggé, majd én elmondom! Elbeszélésben jó vagyok!

Nem fejezhette be, mert a nyakába toccsant egy hatalmas adag sár, a fölötte elrepülő Kampóról.

- Hogy az a patkányevő jó nénikédet Kampó! – visította a Jorgenson fiú az öklét rázva.

Hablaty összeszorította a szemeit. A következő pillanatot már tudta előre, emlékezett. Nem lehetséges, hogy újra megtörténjen, de mégis, a sárkányok mind egytől egyig sárban úszva jöttek be az arénába, s míg a lovasaik méltatlankodva kezdték el összekészíteni a fürdetővizet, a Sárkányakadémia Vezetője csak állt ott az aréna közepén, s a fejében zakatoltak az emlékek. Épp most jutott volna oda, hogy megmagyarázza magának: ez az egész iszonyatos utazás csak egy rossz és végtelennek tűnő hosszúsággal rendelkező álom volt. Csak az ő agya szüleménye, csak a megfáradt gondolatai kicsavarása, a vágya, hogy Fogatlan válaszolni tudjon a szavaira… De ha igaz, hogy nem zuhogott az eső, mikor hazaértek, és ő nem volt ott az ünnepélyen, akkor miért következett be a sárfürdő? Mi a magyarázat rá, hogy az álma szüleményének egy jelenete most teljes mellszélességgel valóságos?

- Hablaty, baj van? – Asztrid volt az egyetlen, aki odalépett mögé, s megfogta a vállát, majd oldalról egészen közel hajolt hozzá, miközben a fiúnak elkomorodott a tekintete.

- Fogatlan bele fogja vetni magát a vízbe.

- Mi… Micsoda?

- Csak várj és figyelj – ahogy félig oldalra pillantott, a szeme sarkából csak, de látta, hogy megtörténik. Néhány pillanat múlva már az egész csapat káromkodva hajkurászta ki az éjfúriát a vízből, aki boldogan és immár tisztán körbeszaladta az arénát. Asztrid halottsápadtan nézett hol rá, hol Hablatyra. Nagy hallgatás után szólalt csak meg újra.

- …Honnan tudtad?

- Onnan, hogy egyszer átéltem már. Pontosan ugyan így. Azt hittem, hogy a fejemben történt csak meg, de most tessék – nem lehetett megmondani, hogy Hablaty inkább ideges, vagy fél. Beigazolódott a gyanúja, hogy nem véletlen történnek a dolgok, legalábbis amióta felébredt. Az ébredező káosz viszont még nem mutatta meg magát igazán, csak amikor fél füllel ugyan, de meghallották Takonypócot, aki ugyan csuromvizesen, de folytatni kezdte a történetet.

- Szóval, kár, hogy nem voltatok ott a parti végéig, Bélhangos néha igen hasznos legendákat tud közkinccsé adni. Most valami olyan sárkányról hadovált, ami meg tudja változtatni az alakját. Tudjátok, egyik pillanatban még szárnyváltónak látod, aztán suttogó halálnak, utána pedig mondjuk siklónak! Ééés-és ráadásul mindig olyan sárkánynak látod, ami a legközelebb esik hozzá. Hablaty, nem akarjuk megkeresni egészen véletlenül? Te rajongsz az ilyesmiért, nem? Ami azt illeti, Fogatlannal elég könnyű lenne elkapni, mivel, hát, tudnánk, hogy-…

- A szigetet, Takonypóc – kezdte az emlegetett, hideg hangon, oda se fordulva az eddig magyarázóhoz. – A sziget nevét mondd.

Asztrid megpróbált közbeszólni, de a torkán akadt a saját hangja, mikor a helyzet furcsaságától ledöbbent Takonypóc azonnal úgy tett, ahogy Hablaty kérte:

- A Lelkek Szigete… Miért kérded?

Lelkek Szigete. Ez a két szó szinte félbehasította a levegőt, s Fogatlan váratlanul megtorpant, hasonló tekintetet öltve magára, mint Hablaty. Épp, amikor úgy tűnt, minden rendben van.

- Mert tudom, hogy ez hazugság. A Lelkek Szigetén nem egy különleges sárkány él, hanem átok ül rajta – kezdte végül Hablaty, a csapata felé fordulva egy pillanatra, s csak utána indult ki az arénából az egyik közeli szirt széle felé, ahonnan elláthatott délnyugat felé. Az álom szerint is arra indultak. A többiek persze annyira ledöbbentek a halottakon, hogy egyként követték a vezetőt, csupán néhány lépésre torpanva meg tőle.

- Ezt… honnan tudtad? Hiszen ott sem voltál… - Talán Kőfej volt aki, aki elsőnek meg mert szólalni.

- Az… Nem számít. A lényeg, hogy el kell kerülnünk azt a helyet, és megtiltom mindőtöknek, hogy a partjait felkeressétek. Átok ül a helyen, s ha csak egyetlen lovas is eléri, események sorozatát indítjuk el. Szóval felejtsétek el.

***

Nem voltak azok a típusok, akik hallgatnak Habaltyra. Számtalan példa van a hátuk mögött, amik mind azt bizonyítják: ha elhangzik a „nem mehetsz oda” vagy a „megtiltom” bármiféle kombinációja, menten három jelentkező is lesz rá, akik mégis megkísérlik. És mindenki tudta, ki az a három jelentkező. Bajkeverő triumvirátus, hát persze.

Hablaty a naplementével egyidőben is kint ült az egyik távoli szirten. A biztonság kedvéért Bork jegyzeteiből lerajzolta a Lelkek Szigetét a térképére, s piros festékkel feltűntette rajta, hogy „életveszély” és „minden áron elkerülni”. Biztos ami biztos.

Fogatlan a fűben heverészett mögötte, szemeit egészen sárgára festette a lemenő nap. Épp nemrég ébredt a délutáni szunyókálásából, s ásítozva kúszott el a lovasáig, akinek a fejét döntötte, hogy még pár percre lehunyja a szemeit. Hablaty persze most nem tudott rá haragudni, letette inkább az ecsetet, s megfordult, hogy egy kicsit elkényeztesse ezt a nagyra nőtt hüllőt.

- Na mi a helyzet, Fogatlan? – vakargatta a félálomban vigyorgó sárkány állát. – Nagyot aludtál, mi? Remélem, neked nem voltak olyan rémes álmaid, mint nekem. Még mindig néha rám jön a hidegrázás, ha eszembe jut. De ne félj, sose viszlek arra a veszedelmes helyre.

Épp, hogy csak kimondta ezt, a távolban feltűnt egy siklósárkány, s lerótt néhány kört az erdő felett, mintha keresne valamit. Hablaty nem vette észre, visszafordult a térképhez, de mivel az még nem száradt meg teljesen, inkább a rajzfüzetét kezdte lapozgatni, hogy keressen egy üres oldalt.

Ekkor látta meg.

A lap szinte csak ártatlanul perdült át az ujjai közt, mégis, mintha kihagyott volna egy szívverést. Hablaty keze megállt, s egy egészen hosszú pillanatig azon gondolkozott, vajon van-e értelme visszalapozni, vagy azzal csak ront a helyzetén. Végül mégis rászánta magát, s lassú, végtelennek ható mozdulatokkal lapozott vissza addig a lapig.

Szemei kikerekedtek, a lélegzete elakadt, elfagyott ujjai közül kicsúszott a füzet, s még mindig kinyitva a földre hullott. Fogatlant, mint akiben bekapcsolták a védelmezőösztönöket, felpattant, s bökdösni kezdte lovasa arcát. Mondj már valamit Hablaty!

Eddig még volt egy kis remény rá, hogy az álom az álom, de úgy tűnik, a fehérhajú lány nem véletlen figyelmeztette őt. Ő tudta, tudta, hogy ennek a hullámvasútnak még nincs vége. A füzet pedig itt hevert előttük, s most eldöntött mindent, a végkimenetelt is. Fogatlan emberi portréja, a kócos haja ott volt benne, létezett. Ő maga rajzolta, Hablaty.

- Fogatlan… - nyöszörögte ő, teljes zavartsággal az arcán. Még a hangja is remegett. – Fogatlan… Mi… mi a fene ez… Mi történik… Mi történik?!

Kiáltás a szélben, az éjfúria pillantása pedig nem segített. Fogatlan a rajzra nézett, de mintha nem lepte volna meg, sőt. Tudott valamit, ott volt az arcán. Csak szavai nem voltak már, amikkel el tudta volna neki mondani. Azok nem voltak, még.

- Fogatlan, válaszokat akarok! Válaszokat!

A sárkányt itt még az sem tudta meglepni vagy zavarni, hogy Hablaty gyakorlatilag most vele üvöltözött. A kétségbeesés hozta ki belőle, s az még inkább elkeserítette, hogy a sárkánya válaszok helyett elfordította a fejét. Nem akarok beszélni róla.

- Hablaty! – kiáltás az égből. Asztrid jött el, s egy ugrással érkezett, nem messze tőlük, s lélekszakadva kezdett kiabálni. – Gyere hamar, ezek a bolondok elrepültek, hogy megkeressék a Lelkek Szigetét!

A levegő sokadjára fagyott meg ma, s megindult, robogott a lavina. Az eseményeknek nem lehetett már gátat szabni. Ha egyszer megtörtént, megtörténik megint. Ha egyszer végigcsinálták, végig fogják megint. Ha egyszer eltemette…

- Fogatlan, gyere, gyere hamar! – s lovasa futott, a sárkány még váratott magára. Fújt a szél, fújta a sorsot, felgyorsultak az események, feje tetejére állt a világ. – Meg kell állítanunk őket!

Sárkány s lovasa otthagytak mindent. Nem számított a térkép, tudták merre mentek. Nem számított a messzelátó, tudták, hogy nem fognak a sziget nyomára bukkanni, hanem az találja majd meg őket. Tudták, így lesz, hiszen nincs megállás, tart még a háború.

Ez az őrült, végtelen Álomháború.

 

~ Vége ~