3. fejezet - Soulmates

 Kedves lovasok és sárkányok!

Megjött a harmadik fejezet is, és biztosíthatom, hogy most már lassan azért elindulnak az események és kicsit többet is megtudhatunk a sárkányokról ebben a világban :D

Jó olvasást kívánok!

3. fejezet:

A Vadászok Éjszakája

Az első héten nem történt túl sok minden körülöttem. Megszoktam az utat az iskolába, megszoktam a házat, ahol laktunk, s azt is, hogy ahogy az osztály fellelkesült a tudásomon, olyan hamar el is felejtették. Csak Halvér maradt, akinek néha kedve szottyant beszélgetni velem, de ő is inkább a baráti körrel töltötte az idejét, ahonnan én, őszintén szólva, kilógtam. Tudtam, de nem szerettem a matekot, a fizikát, és a többi ehhez hasonló tantárgyat. Én rajzolni szerettem, és ha tehettem, minden alkalmat megragadtam, hogy ezt a hobbit űzzem.

Ami viszont nagyon meglepett, hogy mikor a banda elkezdett ismét egyedül hagyni, Asztrid jött oda hozzám beszélgetni, nem is egyszer. Néha megjegyezte, hogy megint egyedül ülök a sarokban, megkérdezte, hogy mit rajzolok, sőt, a múltkor még ő is megpróbált valamit odafirkálni a füzet sarkára. Ugyan néhány nap alatt megértettem, hogy az osztály kék hajú lánya, Viharbogár lehet Asztrid legjobb barátnője, de nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy az utóbbi mostanában sok szünetet tölt a hátsó padban, mellettem. Én pedig szintén nem bántam, hisz…

Asztrid csinos lány volt. Okos, feltűnő, egyszerűen csak önmagát adta, s talán ezért vonzotta annyira az iskola fiútagjait, így Takonypócot is. Nagyon hamar leesett, hogy a srác mindent megtesz, hogy valahogy felhívja magára Asztrid figyelmét, aki ilyenkor igen ügyesen pattintotta le.

- Nem tudom, hogy bírod – jegyeztem meg egyszer neki, mikor az egymás mellett álló szekrényünkbe pakoltuk a cuccainkat, amik nem jöttek velünk haza.

- Mit? Ja, Takonypócot? – Asztrid jókedvűen felém pillantott, mielőtt benyomta a tornacuccát a szekrény aljába. Nem voltak már óráink aznap, s a könyvtárba készültünk, hogy együtt rágjuk át magunkat a legnehezebbnek bélyegzett témakörökön a közelgő történelem dolgozatsorozatra való tekintettel. - Egyszerű: a srácnak nem konkrétan én kellek, csak szerválni akar egy csajt, hogy villoghasson vele. Úgy hiszi, velem lehet villogni, csak azt nem értem, hogy nem tanulta meg két év alatt, hogy a nyakát is kitekerem, hogyha megpróbál… Oh a francba is! Otthagytam a teremben a füzetem, egy perc és jövök, megvársz?

- Uhm… Ühüm… - ennél értelmesebbet nem is tudtam kinyögni, de ő már ott se volt. Óh bár várt volna még, legalább egy percet...

- Hé, Haddock – röffenés a hátam mögül, aztán mire feleszméltem, már háttal nekivetődtem a szekrénynek, és a lakat a hátamba állt. A hang gazdája Takonypóc volt maga, aki láthatóan nem vette jó néven, hogy a szőke Asztrid sokszor vált velem szót. Mintha tehetnék róla, komolyan. – Mondd, mégis mit képzelsz, ki vagy te? – fröcsögte az arcomba.

Bármiféle balhé elrendezésében a legfontosabb: maradj higgadt. Annál semmi sem dühítőbb.

- Öhm.. Hablaty Haddock, örülök, hogy megisme-…

- Nekem ne add itt az ártatlant! – sziszegte a fogai közt a srác. Gyakorlatilag örülhetett, ha a vállamig ér, de úgy hörgött, mint azok a kicsi kutyák, akik mérgesek az egész világra, mert mindenki nagyobb náluk. Padlócirkáló. – Azt hiszed ez valami vicc, Haddock?! Azt hiszed, poén, hogy beállítasz ide a pálcika mivoltoddal, és azonnal megkapod a suli legjobb csaját? Nagyok az elképzeléseid, öregem!

- Oh, értem, szóval az a gond, hogy rossz helyen van a szekrényed? Bocsánat, nem én választottam, nem tehetek róla, hogy beszélgetek azzal, nos, aki a szomszédom ebben a tekintetben.

- Na idefigyelj te kis-…

- Hé!

Riadt csend.

Ez egy egyenlőre ismeretlen hang volt számomra. Csak szemmel pillantottam, hogy megkeressem a forrását, ami egy fekete kapucnihoz vezetett. Az arcát nem láttam, a felém eső szemét ugyanis eltakarta a fekete frufru egy része. Egy korunkbeli fiú lehetett, de szinte észre se vettem, olyan gyorsan Takonypóc mögé lépett, s egy jól irányzott fogással elérte, hogy amaz visítva egy kicsit, de elengedjen, aztán odébb taszította. Egyetlen további szó sem hangzott el, de számomra valahogy úgy tűnt, hogy nem is volt rá szükség. Köpcös kis barátunk egy pillanat alatt szedte a sátorfáját, mint aki attól fél, valami sokkal rosszabb fog vele történni, ha továbbra is itt marad.

Én pedig, jó Hablaty Haddockhoz méltón, a legrosszabbkor szólaltam meg.

- Öhm… k-köszi, de ura voltam a helyzetnek – nem, egy idióta, az voltál Hablaty, és most is az vagy.

Valami hasonló járhatott az ő fejében is.

- Próbáld meg elkerülni bajt, jó? – félig nézett csak felém, így csupán egy másodpercre ugyan, de láthattam a megvillanó zöld szemét. Nem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy hol láttam már, de abban a pillanatban, hogy Asztrid megérkezett a füzetével, ő azonnal távozott.

- Öhm… lemaradtam valamiről? – a szőke a füle mögé tűrte az egyik elszabadult tincsét. Nem mintha számított volna, az összes többi ugyanis a szemébe lógott, de láthatóan nem tudta zavarni, most is a távolodó fiú után pislogott.

- Hát, ha tudnám, hogy miről, mármint… Te… Te ismered ezt a srácot? – mutatta a távozó fekete árny után, aki igazából már ott sem volt. Azt hittem, rosszul látok, ami csak részben volt igaz.

- Oh őt? Ő Fogatlan. Akár hiszed, akár nem, de az osztálytársunk – felelt nagysokára Asztrid, s mint aki nehezen beszélt a témáról, s sziszegett egy kicsit, közben elpakolta a cuccai maradékát. – Furcsa fiú. Kedves, de nagyon furcsa. Sokszor megmagyarázhatatlanul eltűnik a suliból, aztán egy hét múlva megjelenik, mintha semmi sem történt volna, aztán megint huss. Nem tudom, a szülei vagy a tanárok mit szólnak hozzá, mindenesetre nem maradnék vele egyedül egy folyosón. Tudja a fene, tudod. Na, de siessünk, nem akarok estig ott görnyedni a poros könyveket szagolgatva.

***

Az iskolai könyvtár régi volt és hatalmas, szinte már azt várta volna az ember tőle, hogy a sorok közt sétálva megpillant néhány viktoriánus-kori szoknyát viselő hölgyet, akik utána játszi könnyedséggel átsétálnak a faragott faburkolatos falakon és oszlopokon. Félhomály volt, az ereszeken kopogott az eső, a magas ablakokon szürke derengés áradt be. A monumentális polcok eltakarták előlünk ezt a kicsi fényt is, így az asztalokra helyezett, antik méregzöld lámpákra hagyatkoztunk csupán. A „csapat”, ami Asztridból, Halvérből, egy Hanga nevű lányból és belőlem állt, egy négyfős asztalt vett birtokába, ahol történelemkönyvek, atlaszok, és néhány macskakaparásos füzet hevert teljes rendetlenségben. Egészséges káosz, mi így hívtuk.

- Az évszámok a halálom – morogta nagysokára Asztrid, hátradőlve a székben. Ő nem tudott ülni és magolni.

- Hidd el, nekem se a kedvenceim – mosolyogtam magam elé, mire Halvér hitetlenkedve nézett felém, mint akinek az ül az arcán: „az egész eddigi életem egy hazudság volt!”.

- Persze, matekzseni, te csak hallgass – noha gúnyolódásnak hatott, mégsem volt az. Asztrid az ölébe húzta az egyik lábát, és tollal firkálni kezdett a tornacipőjére. – Sokkal szívesebben ragadnék fegyvert és játszanám le a csatákat, minthogy meg kelljen tanulnom, hogy mikor volt a Nagy Mészárlás meg a Vadászok Éjszakája.

- Ezek igenis fontos dátumok, Asztrid. A Vadászok Éjszakájának története pedig inkább legenda, mint történelem. Fogd fel úgy, mint egy mesét – javasolta vállvonogatva Halvér, mielőtt újra eltűnt volna egy polcról elcsent kötetben. Nem sokáig.

- Persze, mese – morogta most Hanga, aki eddig csendbe burkolózott. Sokszor nem is vettem észre, hogy ott volt, nem is emlékszem rá, hogy a kurta köszönéseket leszámítva hallottam-e már beszélni. – Ezt magyarázd meg a – itt hirtelen lehalkult – sárkányoknak is.

- Várjatok, a Vadászok Éjszakája? – erre én is felkaptam a fejem. – Nem az volt az, amikor felkoncoltak egy egész falunyi sárkányt, mert állítólag csoportos lázadást követtek el?

- Honnan tudsz te ilyeneket? – Asztrid unott kérdése után megvontam a vállam.

 - Anyám egyik könyvében olvastam róla.

Halvér erre szemforgatva ismét letette a könyvet, és mint aki minket nem is hallott, csupán Hanga megjegyzését, az asztalra támaszkodott. Láthatóan nem szerette, ha megkérdőjelezték a könyvek szentírásait, s nagyot sóhajtott, mint aki már századszorra magyaráz.

- Hanga, a történelem attól történelem, hogy nem ismerünk minden mozzanatot benne. Vannak homályos foltok-…

- Úgy érted, elhomályosított foltok – Hanga láthatóan nem adta könnyen a véleménye megrendítését, Halvér pedig nem állhatta, ha beleszóltak a szavába.

- Lényegtelen, szóval, gondoljatok bele, hogy minden ország máshogy tanítja a saját háborúit. Ha nyernek, azt nagy szalagcímmel, többszörös bontásban tanítják, ha veszítenek, szeretik átlapozni az eseményeket, és esetleg egy-egy ilyen leírásban az országok és birodalmak a másikat mutatják mindig hibásnak.

- Halvér, nem tudom, hallod-e a szavaidat, de ha igen, akkor tudd, olyan vagy, mint egy beszélő enciklopédia – Hanga elsötétült tekintettel csapta be a füzetét és a saját könyvét. Hirtelen nagyon hangosnak tűnt a suttogása is ezen a csendesnek mondható helyen. -  Az feltűnt, hogy állítólag abban a faluban a sárkányok „fellázadtak”, ezért az emberek kivégeztették és elhurcoltatták mindet? Feltűnik a „mindet” szócska? Abba beletartoznak az ártatlanok, a nők, a gyerekek. Mit szólnál, ha egyszer csak bekopognának hozzád, majd láncra verve valami fogolytáborba vinnének, csak mert a szomszéd felgyújtott valakit vagy tudom is én?! És még csak nem is volt annyira régen, de már történelemórán tanítják, ráadásul tizenegyedikeseknek?! Az istenekre, nem hiszem el, hogy ti ezt képesek vagytok lenyelni!

Ez volt a részéről a végszó, besöpörte a táskájába a holmijait, felkapta az esőkabátját, és máris távozott a könyvtárból, nagy ajtócsapódás közepette, Halvér pedig csak egy perccel lemaradva követte őt, így ketten maradtunk az asztalnál, s mind a ketten kínosan forgattuk a szemünket.

A sárkányok sok veszélyt hoztak a világra, legalábbis így tanították, igen. Minden iskolai kötetben ki volt hangsúlyozva, hogy a sárkányok rosszak, a sárkányok veszedelmesek, átkok erre a világra, na persze nem egészen így, de tökéletes módja volt ez az alapos fejmosásnak már fiatal korban. Talán nem is volt csoda, hogy az olyan falusi iskolákban, ahol vegyesen tanultak sárkányok és, nos, mi, egyszerű halandó emberek, sosem zajlott egyszerre a történelem óra. A csoportbontás elkerülhetetlen volt, ha nem akarták, hogy esetlegesen szabotázs legyen egy-egy emberi órának a vége, egy-két történelmi leírás róluk ugyanis még számomra is néha bicskanyitogató volt. A Vadászok Éjszakája… Hangának, akárhogy néztem, igaza volt. Nekünk mindig egy győztes lázadás leverésének hirdették, de az soha, de soha nem volt kiemelve, hogy hány ártatlan élet veszett oda. Egyáltalán lázadás volt valóban? Vagy csupán egy mészárlás, nemes köntösbe bújtatva…? Nekem is elindult a fantáziám.

- A barátnője is… hát, tudod… Sárkány – Asztrid hangja zökkentett ki a mélázásomból. Hangáról beszélt, hát persze

- Így érthető is, miért szívta így mellre. De, akárhogy is fogalmazott, azt hiszem, igaza lehet. Mármint… Tényleg minden nemzet a saját javára ferdít egy kicsit. Vagy nagyot, ki mennyire. A sárkány-kérdés pedig sosem volt olyasmi, amit könnyedén kezeltek volna.

- Elnyomásnak hívják, Hablaty. Az az, amiben élnek – a szőke előre hajolt, és az asztalra könyökölt, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. – Szerinted milyen érzés lehet úgy iskolába járnod, hogy éjjel-nappal azt szajkózzák, hogy ami te vagy, egy rontás a világra? Te városi vagy, ott nem így mennek a dolgok, te az emberek iskolájába jártál, a sárkányok meg a sárkányok iskolájába, fél várossal odébb. De itt… Csak nézz körül az osztályban, láthatod, hogy nem kevesen vannak ők sem, akik közéjük tartoznak. Igen, sokan vannak, mégsem történik semmi, élik a kis visszhúzódó életüket, tűrik az embereket, tűrnek mindent, csak kérdés, mikor szakad el a cérna.

- Nekem nem kell mondanod a másságot, Asztrid, bővelkedek én is bennük eléggé – emeltem fel a kezeimet, kicsit magam alá húzva a rosszabbik lábam. – Róluk pedig tudok. A szobámban több a sárkányokról szóló könyv, mint elhagyott zokni és mindezt úgy, hogy apám legszívesebben tüzelőnek használná őket. Szóval ismerem őket is, és a gyűlöletet is, ami övezi őket. Hiába nézek ki tudatlan városinak, nem vagyok az - Asztrid a szavaim alatt kicsit féloldalasan hátrapillantott a szeme sarkából. A mögöttünk lévő, nem is olyan messze székelő asztal mellett két lány ült egymással szemben. Viharbogár volt az egyik, aki szemben ült velem, s láthatóan most emelte csak meg a tollat, hogy elkezdjen körmölni valamit, vagy legalábbis a látszatát keltse. Nyilván figyelte a beszélgetésünket, s mivel feltűnő jelenség volt, hamar elárulta kilétét is előttem. Talán egy sikló lehetett, legalábbis a színválasztásából ítélve ezt a következtetést vontam le. Asztriddal jóban voltak, meg is értettem, amiért ő is a szívén viselte a sárkányok sorsát.

- Hát – Asztrid felhagyott a tornacipője dekorálásával, újra a könyvek fölé hajolt. – Talán ezért sem a kedvencem a töri. Nem akarunk inkább kosarazni menni, vagy valami ilyesmi?

- Asztrid – halk nevetés kíséretében ingattam meg a fejem. Én meg a sport, persze… - Szereted vagy nem, kikérdezik, szóval akárhogy is, ezt be kell magolni, mert nem fog magától a fejedbe mászni. Olvasd el, aztán ha szeretnéd, kikérdezem a Vadászok Éjszakáját.

Ez az ártatlan kis mondat, úgy tűnik, megint csattanni tudott a könyvtár csendjében. Viharbogár tanulótársa, az örökké hófehérben járó lány, akit szemből igazából még nem is láttam, ugyanis felpattant a székről, s még Hangánál is sebesebben csapta össze a könyveit. Távozáskor elviharzott mellettünk, s nekem úgy tűnt, hogy bizony szándékosan.

Mindketten utána néztük, s mikor csapódott megint a méretes, faragott ajtó, a könyvtáros morcosan kinézett a számítógépe mögül. Asztrid csak a fejét ingatta erre, én azonban értetlenül fordultam vissza az asztalhoz. Meg is lepődtem, hogy Viharbogár már ott állt mellettünk.

- Sziasztok – köszönt halkan, majd letelepedett Hanga megüresedett helyére, a velem szembeni székre. – Mi azt hiszem még nem beszéltünk – itt kezet nyújtott.

- Hablaty vagyok, szia – mosolyogtam kedvesen, s ő sem tűnt ellenszenvesnek, pedig lehetett volna az utóbbi beszélgetés után.

- Viharbogár – ő is megvillantotta hófehér mosolyát, így láthattam, hogy a szemfogai neki is kicsit mások, mint a sárkányoknak általában, ha ebben a formában raboskodtak. Erre utaltak a pici pikkelyek is a kezén, s a homlokán, amit jelenleg eltakart az egyenesre vágott frufruja. – Nos Hablaty, bemutatom neked Lunát, aki, hát most hivatalosan is nem csíp téged – mutatott az ajtó felé, nyilván a tanulótársára értve.

- Mert? – Asztrid megint felhúzta az egyik lábát, térdét az asztal szélének támasztva, s engem is megelőzve a visszakérdezésben. – Hablaty sosem ártott neki, mi a baja?

- Te is tudod, hogy semmi sem ennyire egyszerű – Vihar sokatmondón pillantott át Asztrid felé, majd valahol kettőnk között állapodott meg a tekintete. – A családja felét kiírtották a Vadászok Éjszakáján. A gimi kezdete óta félt ettől a naptól, hogy elő fogják szedni a témát.

- Oh… - na, ez volt az a válasz, amire nem számítottam. Az, hogy puszta emberutálatból fakad ki, egy dolog lett volna, de az, hogy valakinek, aki az osztálytársam is, közvetlenül köze van az egyik leghírhedtebb eseményhez, ami csak szóban foroghat, nos… Nem sok válaszlehetőséget hagyott nekem. De Asztrid szavai egyértelműen értelmet nyertek. Tekintetem újra a csukott ajtó felé fordult, aztán valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag becsuktam magam előtt a könyveket és füzeteket, de végül otthagytam az egészet, s felkeltem a lányok mellől.

- Most meg hová akarsz menni? – Asztrid nem tudta elég gyorsan kiszabadítani a lábait, hogy utolérjen.

- Bocsánatot kérni.

Több magyarázatot nem is adtam, kisiettem az ajtón, fél füllel se figyelve rá, hogy a könyvtáros utánam szól, hogyha becsapódik az ajtó, legközelebb az ujjam is ott lesz, de nem jutottam messzire. A vihartól sötét folyosón néhány lépés után megtorpantam, mert egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek.

A lány, akit Viharbogár elmondása szerint Lunának hívtak, az egyik ablakkal szembeni falnál állt befelé fordulva és láthatóan sírt, viszont mellette ott állt az a feketében járó a fiú, akivel ma egyszer már találkoztunk, de szinte még az arcát sem láttam. Nem figyelt rám ő sem, a fehérbe burkolt lány vállán nyugtatta a kezét, s láthatóan halk szavakkal próbálta vigasztalni, nem sok sikerrel. Bizonytalanul léptem egyet feléjük, mire mindketten felkapták a fejüket, s hiába pislogtam kettőt bűnbánóan, Luna először a fal felé fordult, mint aki nem tudja, hogy menjen-e vagy maradjon. Nem vettem észre, hogy Viharbogár utánunk jött, ráadásul már kabátban és táskával az oldalán, csak amikor elviharzott mellettem, egyenesen a hóhajú Lunához sietve, így már ketten próbálták elterelni a figyelmét a sebről, amit akaratomon kívül felszakítottam.

A fiú viszont csak egy röpke pillanatig nézett rám, s helyette megfogta a fehérben úszó lány karját, s szelíden elhúzta őt, hogy jobb, ha most mennek. Hibásnak éreztem magam, ezért újra erőt vettem a következő lépéshez, amit egy mellkasomnak csapódó könyv állított meg. Asztrid állt mellettem, s a történelematlasszal képezett sorompót köztem és a három távolodó között, s lassan a fejét ingatta. Nála volt az összes cuccom, amiket szép sorban a kezembe nyomott, aztán felsóhajtott, s mindketten a távolodók után néztünk. Nem így volt tervezve a délután, az biztos.

- Hát, azt hiszem, ezzel vége a tanulásnak. Gyere Hablaty, menjünk.