19. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, nagy nap ez a mai, erre a fejezetre vártam azóta, hogy elkezdtem a történetet, ugyanis ez itt komoly fordulópont az eseményeknél, nem is csoda, hogy megdöntötte a rekordot, éppen, hogy elérve a 18. oldal tetejét...  De megdöntötte.
A blog lejátszólistájában is szerepel, ezért ajánlom mindenkinek a " Carry Me " hallgatását Eurielle-től, amint szembejön veletek a "hóvihar" szó.

Nos, ez úttal is kellemes olvasgatást kívánok, izgulni remélem fogtok bőven, és most a szokásosnál is kíváncsibb vagyok, mit szóltok hozzá ^-^

Oh, és Boldog Nyulat! :D

(a fejezetben szereplő ősi viking nyelven írt versszak fordítása a fejezet végén található)

19. fejezet

"Vezess a szerelmemhez"

Hablaty agya leállt. Legalábbis ő így érezte. Szinte hallotta a saját szívverését a süketségben, s az, hogy késszúrásszerű fájdalom hatol végig minden porcikáján. Moccanni se tudott pillanatokig, ám aztán valahogy kinyitotta a szemét, s hamar feltűnt neki, hogy a rossz látás a víznek tehető be. Aztán leesett neki az, hogy nem kap levegőt. Ez valamennyire felélesztette, hogy kapálózni kezdjen a vízfelszín felé, de mielőtt bármit is tehetett volna, egy kéz lenyúlt hozzá, s megragadva a hónaljánál, kihúzta a vízből. Jeges levegőt nyelt, köhögött, s mire feleszmélt, az a valaki már kihúzta a jégpáncélra.

- Gyorsan, szedjétek ki! - Hangok, körbe-körbe hangok, borulás, sikítás, majd megint egyenesbe állás. – Ne gyertek ti is, mert mind beleesünk! Fogatlan? Hol van Fogatlan?!

Erre kinyitotta a szemét, s hirtelen felült, ami majdnem egyet jelentett egy újabb úszással, most mindnyájuk számára.

- Maradj fekve! – szinte parancsként hangzott el, s lassan beazonosítható volt Asztrid hangja is számára.

Persze, hogy nem teljesítette. Hablaty felült, s a helyzet most tárult a szeme elé: nyilván a vízbe borultak, aminek hűvössége miatt kiesett neki néhány másodperc. Asztrid mellette térdelve fürkészte a vizet, talán ő húzhatta ki, hisz a karja is csuromvíz volt. Takonypóc ott volt tőlük néhány méterre, s most egy pillanatra összenéztek. Még a kiskecske is velük volt, bár fogalma sem volt, ki hozhatta le.

- Hol van Fogatlan?! – harmadjára hangzott el a kérdés, Hablaty csak most azonosította, hogy ő is beleesett a vízbe… De akkor…

- Fogatlan! - Kiáltotta, s a jégpáncél széléhez vetette magát, hogy beugorjon barátjáért, de Asztrid visszarántotta.

- Elment az eszed?! Mit művelsz?! A szíved is leállhat a hidegtől te barom! Itt maradsz!

Mire ezt levitatkozták, a fekete hajú néhány méterre a peremtől kibukkant a vízből. Úszni nem igazán tudott, így csak ügyetlenül csápolva próbált a víz fölött maradni, míg a közel szívrohamot kapott Viharbogár ki nem húzta őt. Most nem érdekelte semmi, azonnal a karjai közé zárta, s el sem akarta engedni.

- Mi a fene történt, miért nem jöttél fel? – kérdezte tőle aggodalmas, reszkető hangon, miközben kisöpörte vizes haját az arcából.

- Hablaty elhagyta térképet – Fogatlan ezzel megemelte az elázott papírköteget. – visszahoztam. E nélkül nem jutunk sehová.

***

Fáklyafény, hideg, süvítő szél, s irdatlan magasságú fák, keskeny, sötét lombkoronákkal. Ez volt a Fekete Vitorlások erdeje, s a csapatnak el kellett ismernie, hogy tényleg hasonlít a névadó bárkákra. Épp olyan magas, robosztus, mégis kecses, és sötét.

Annyira tiszteletet parancsoló, hogy nem is mertek hangoskodni – kivéve a kiskecskét, az néha mekkent egyet -, szinte féltek, hogy a fák lesik őket, és rossz szemmel néznek rájuk, ha megzavarják a bús magányt és nyugalmat. Kezdett olyan érzésük lenni egy idő után, mintha a Vallhalla kihalt, csendes csarnokaiban járnának, és a fák lennének az oszlopok, amik tartják a nem létező eget felettük.

- Lehet meghaltunk hóviharban és mindjárt meglátjuk az Ősök szellemeit… - Takonypóc száját ritkán hagyta el ilyesmi, de most senki nem tudott erre megjegyzést tenni, hisz mind ezt érezték egy kicsit.

Az átkelés rajta nem is volt nehéz a furcsa érzések ellenére sem. Egyszer álltak meg pihenni, azt is csak az ebéd miatt, utána viszont máris indultak tovább, hiszen Hablaty sürgette őket. Tudta, hogy sötétedés előtt át kell érniük ezen a helyen, mert az állatok nagy része éjjel vadászik. Sárkányok nélkül pedig szép kis vacsorának nézhetnék őket.

Az időt viszont egyszerűen nem lehetett megállapítani. A keskenység ellenére a lombkoronák sűrűk voltak, fény alig hatolt a talajszintig, és semmi és senki nem árulta el, mikor lesz majd naplemente, a csapat ezért sietett, ahogy csak tudott.

Bár a hangulatuk jelentősen romlott, minden lépéssel, ahogy közelebb értek a célhoz. Féltek, legalábbis elkezdték a rágörcsölést, hogy mi lesz, ha idő előtt elkapják őket, ha nem tudnak bejutni az erődbe, ha nem találják meg a főnököt és a többieket, vagy ha mire odaérnek, már nem lesz kit megmenteni.

Hablaty nem engedte, hogy ebbe belegondoljanak.

- Inkább azt találjátok ki, mit mondunk a kapuőröknek, hogy egyáltalán a városba beengedjenek – ezt kérte tőlük helyette, hogy ezzel is egy kis feladatot adjon nekik. Hogy ne gondolkozzanak a rosszon, hogy ne féljenek. Ő maga rettegett tovább.

Az egészre rátett egy lapáttal, mikor a hideg, erős északi szél átsüvített az oszlopszerű fák közt, s mintha egy ősi dalt suttogott volna:

Ask veit ek standa,

heitir Yggdrasill

hár baðmr, ausinn

hvíta auri;

þaðan koma döggvar

þærs í dala falla;

stendr æ yfir grœnn

Urðar brunni.

***

Mire észbe kaptak, már látták a kaput. Az, hogy mit fognak mondani, még mindig nem volt tiszta.

- Ú, vagy kiabáld azt, hogy „Hibbantról jöttünk, és visszavesszük ami a miénk!”

- Fafej, utoljára mondom, nem veszünk vissza semmit, hanem a fogságba esetteket szabadítsuk ki. Ha lehet, nem harcolunk – Hablaty kezdte azt érezni, hogy vagy ezerszer ismételte el ezt, nagyrészt az ikrek miatt.

Majdnem jött volna a következő kérdés, ha Asztrid nem mutogatja el a srácnak, hogy előbb gondolja át a mondandóját, és ha lehet, inkább ki se mondja. Nagyon úgy tűnt, hogy ez bevált, hisz Fafej hosszú percekre a gondolataiba merült.

A sárkányok hamarosan egyként vették fel a csuklyákat, s húzták fel a karvédőket, elrejtve ezzel minden pikkelyt, ami nagyon is szükséges volt.

Hablaty ekkor már nem tudott rájuk figyelni, túlságosan lekötötte a gondolat, hogy nagyjából ötpercnyire voltak már csak a hátsó bejárattól. Innen tisztán látszott a gigászi erőd, ami még most is messzinek tűnt, hisz köztük és a cél közt még volt egy jókora város is. Attól félt a legkevésbé. Azzal is tisztában volt már az utolsó lépéseiknél, hogy a két kapuőr nyilván már vagy fél órája láthatja őket, attól a pillanattól, hogy kiléptek a Fekete Vitorlások erdejéből, átbaktattak a szinte végtelennek ható mezőn, s most itt nyelték a port, azon a keskeny úton, ami a kapuig vitte őket.

A két megtermett kapuőr menten elállta az útjukat, Hablaty erre megállította a saját csapatát, majd megköszörülte a torkát, de a vele szemben álló gyorsabb volt.

 - Hættu! Hvað ert þú að gera hér? Aðeins hér getum við farið í gegnum! - talán kérdés volt, minden esetre kicsit lökött egyet a Haddock fiún, egészen konkrétan köpni-nyelni nem tudott. Addig megvolt, hogy mit fog mondani, de úgy nehéz lesz megértetnie magát, ha egy szavát se értik. Csak hápogott és tátogott, Asztrid ugyan mellette állt, de nem tudott semmiben sem segíteni, bármennyire is szeretett volna.

Valaki mással viszont most fordult meg a fél világ. Fogatlan kerek szemekkel bámulta maga előtt a földet, s pillanatok alatt összeállt valami a fejében, amiről ráadásul azt sem tudta, hogy létezik.

- Ég tilheyri hér… - suttogta maga elé, s a pillanat törtrésze alatt rájött, hogy tisztán értett minden szót, ami az előbb elhangzott. A férfi rátekintett, mire folytatta, felocsúdva a döbbenetéből - Afsakið mig, hugrakkir hermenn! – Itt úgy tett, mint aki fejet hajt, a többiek csak innen tudták, hogy valami udvariassági formát művelt. - Við enduðum slæmt banka vegna kaupmanns, svo við komum yfir hæðina á fæti. Bara til að vera.

Hablatyék csak kapkodták a fejüket. Szinte hihetetlennek hatott, ami előttük történt, azt pedig végképp, hogy a két katona félreállt, s kissé ódzkodva ugyan, de beengedték őket. A lovasok és sárkányaik hangtalanul botorkáltak előre, míg hallótávon kívülre nem kerültek, csak aztán fakadtak ki szinte egyszerre, Fogatlanra szegezve a tekintetüket.

- Ez meg mi a  fene volt?!

- Hogy csináltad?

- Miféle nyelv ez?!

- Csend! – Hablaty szava halk volt, mégis mind egyszerre fogták vissza magukat – Tudom, hihetetlenül furcsa volt, engem is meglepett, igen, de most nincs időnk erre, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet! Adjunk hálát az isteneknek, hogy Fogatlanban megvolt ez a képesség, és haladjunk tovább, majd később megbeszéljük.

Nem volt mit tenni, nagy sóhajok után bevetették magukat a főutca forgatagába.

Hihetetlen, hogy mi mindent láttak: elképesztően sok féle-fajta ember kóricált az utcán, csoportosan vagy egyedül, párocskák, idősek, kisgyerekek. Az utcai árusoktól néha lépni nem lehetett, mindenki igyekezett eladni a portékáját. Volt ott friss kenyér, sült és párolt hal - ami miatt a sárkányok egy pillanatra elvesztették az eszüket -, ruhák és ékszerek – Hablaty talán most először láthatta, hogy Asztrid kíváncsi szemekkel pillant ezek felé -, fegyverek, kések, gyümölcsök és zöldségek, szőnyegek, még talán kordét is tudtak volna venni. Fafej még egy szomorú szemkontaktust is véghezvitt egy ketrecbe zárt csirkével, s önmaga nyugtatásaképp megsimogatta a kiskecskét, akit idő közben elnevezett Faunnak.

Takonypóc vezetésével a kis társaság többször próbálta rávenni Hablatyot, hogy vegyenek valami harapnivalót, és a fiúnak most is ezerszer kellett elmondania, hogy nem bevásárolni vannak itt, hanem egy küldetés miatt, s épp csak annyi arany van nála, amiből a mostani szállásukat fedezni tudja majd.

Meg is lepődtek, mikor hirtelen az árusok nagy része pakolni kezdett, az emberek egyre kevesebben lettek az utcákon, s talán csak ekkor tűnhetett fel nekik: jön a vihar. Nagy felhőket hozott a szél északról, ami igencsak megsürgette őket. Senki nem akart az égiháború alatt az utcán éjszakázni.

Apropó szállás. Nem volt egyszerű találni egyet, de az egyik mellékutca meghozta a keresés gyümölcsét, egy kisebb, kétemeletes fogadó képében. A cégére kopott volt, régi, az ajtó és a padló nyikorgott, mikor beléptek, odabent pedig furcsa alakok tanyáztak, mindenki vetett feléjük legalább egy pillantást.

- Oké srácok – kezdte suttogva Hablaty – Csak óvatosan, természetesen. Semmi kapkodás.

Az istenekért se kapkodtak volna. Talán túlontúl elfogta őket a nyugodtság, de erről is a kimerültségük tehetett. Hablaty megsúgta Fogatlannak, hogy mit mondjon a fogadósnak, aki meg is szólalt ezen a furcsa nyelven, és egész ügyesen kért nekik egy szobát. Nem volt olcsó, még ezen a lepukkant környéken se, de legalább kaptak elég takarót, párnát, ha már ágyból csak kettő volt.

***

Az ablakon besüvített a hűs északi szél, hozta a vihart föléjük. Hablaty akkor sem csukta be, mikor már csöpögött az eső, talán némi hó is. Egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Fogatlan ott állt mellette, várta, hogy mit fog mondani, de nem szólalt meg.

- Arra vagy kíváncsi, hogy miért tudtam velük beszélni? – kezdte a fekete hajú, látva Hablaty vívódását.

- Arra vagyok kíváncsi, honnan tudsz ilyet, és eddig miért nem tudtál róla. Vagy ha tudtad, miért nem mondtad? – végre egy hang, végre egy kérdés.

- Én… Nem tudtam, érted? Fogalmam sem volt róla, csak most, ahogy hallottam… Tudod mi volt az első mondat, amit kinyögtem a kapuban? Hogy én ide tartozom… De ez nem lehet igaz! Biztos csak..  Csak úgy jött! Hablaty már én nem tudom, hogy mi történik körülöttem…

- Nyugalom, pajti. Mindent helyrehozok, ígérem…

Ez volt az este utolsó mondata, mielőtt mindketten aludni tértek volna. Az ablakot becsukták, s lefeküdtek a pokrócokra, amik az ágyak közt voltak kiterítve. A lányok aludtak fent a kényelemben, már úgy fél órája, a fiúk nagy része viszont sokkal hamarabb kidőlt, Hablatyék voltak az utolsók. Míg a Haddock fiú szinte azonnal elaludt, mellette Fogatlan nem tudott mit kezdeni magával.

Azon járt az esze, ami ma történt vele. Mégis honnan tudott ő ezen a nyelven, mikor még a nevét se tudná megmondani? Egyszerűen csak… Értette és kész. Megszólalni is tudott rajta. Jól jött, ez kétségtelen, valamiért mégis nyomasztotta.

Egy puha kéz simult az övére, megcirógatta a kézfejét, s halk kuncogással tudatta vele, hogy tulajdonosa ébren van. Viharbogár kócosan tekintett le az ágyról szerelmére, s egy gyors pillantással megbizonyosodott róla, hogy mindenki alszik…

Hogy aztán hirtelen lecsusszanhasson az ágyról, egyenesen Fogatlanra.

- Mit művelsz? – szinte ki sem mondott szavak, a fiú meglepettsége, de az az első csókig tartott.

- Csss, meghallanak… - Viharbogár felkuncogott, finoman odasimult hozzá, s megvárta, míg Fogatlan átöleli a derekánál, csak aztán simította újra össze ajkaikat.

Teljesen abszurd helyzet volt, hisz körülöttük ott aludtak még tízen, Fogatlan pedig kezdte azt érezni, nem bírja tovább nélküle, így szinte magához szorította, aminek láthatóan Vihar se volt az ellensége. Tettek pár közös mozdulatot, mindketten érezték a forróságot, és a testi vágyat de…

De akkor Hablaty megmozdult mellettük. Helyezkedett egy kicsit, majdnem feléjük fordult, de talán az ösztönei súgták, hogy ne tegye. Minden esetre ez elég riadó volt ahhoz, hogy Vihar feladja az akciót, épp oly hamar, mint ahogy elkezdte. Fogatlan ugyan morgott egy sort magában, végül nagy nehezen – huszadik könyörgésre – elengedte Viharbogarat, aki visszamászott az ágyra.

- Ne búsulj. Majd legközelebb – megmosolyogtatta, ahogy Fogatlan morcos képet vágott, s nem bírta ki, hogy ne borzolja össze fekete tincseit.

- Héj!

- Csitt – megint kuncogás. Túl fáradt volt, hogy lehajoljon egy csókért, szerelme viszont nem úgy gondolta, hogy hagyná anélkül aludni.

Ajka édes volt mint a méz, lehelete forró és puha. Épp annyira, hogy egy kis cirógatás hozzá, s Vihar már aludt is.

***

Az ebédlő megtelt a frissensültek illatával. Kora reggel volt még, de már egy nagy adag rántottával egyensúlyoztak ki a tizenkét fős csapat asztalához. Hablaty ezt még megengedte nekik, azzal nyugtatva magát, hogy megérdemlik.

Bőséges reggelit rendeltek. Volt ott tojás, kenyér, sült hús, meleg tej, valami zöldség, méz, és még ki tudja mi, de egy biztos: Takonypóc mindet pusztítani kezdte, míg Asztrid fejbe nem kólintotta a kanalával, hogy nyughasson, amíg szét nem osztják.

Nagy szüksége volt erre már mindenkinek, hogy asztal mellett, nyugodtan, boldogan beszélgetve reggelizzenek meg, egyetlen nappal a küldetésük előtt. Mert annyi hiányzott csupán, egy nap, és ott állnak majd a vár kapujában. Hablaty volt a legcsöndesebb most, neki kattogott az agya, forogtak a fogaskerekek, hogy mihez kezdjen. Elhozta idáig a csapatát, már csak be kell jutniuk, anélkül, hogy bárki is gyanút fogna. Átlapozta a füzetét két falat közt, megnézte a térképet, s nagyon úgy festett, hogy létezik egy kis, hátsó bejárat az erődön, és nekik pontosan arra van szükségük. De hogy onnan hova tovább… Az is eszébe jutott, hogy szemből bemegy a főkapun, és nyíltan kérdőre vonja őket, de ez volt az első, amit áthúzott a fejében létező, képzeletbeli listán.

Asztrid nem tűrte sokáig a mellette ülő viselkedését.

- Hablaty.

- Egy pillanat Asztrid, gondolkodnom kell…

- Hablaty.

- Mondtam, hogy egy pillanat - és akkor eltűnt a füzet előle. Asztrid rájött, hogy másképp nem bírja rá arra, hogy rá figyeljen, csak ha rákönyököl arra a nyomorult füzetre – Hé!

- Ha lenne egy kis eszed, néha hallgatnál rám. A megoldást keresed? Mert az orrod előtt van.

- Igen, tudom, kösz hogy emlékeztetsz, csak ahhoz gondolkodnom… - szava elakadt, mikor Aszrid elkapta az állát, és előre fordította a fejét. Egész közel hajolt hozzá, hogy a pontos irányt mutassa.

- Úgy értem, konkrétan az orrod előtt. Látod azt a térképet a falon, okoskám?

-… Az erőd alaprajza… - érkezett a megszállott motyogás a másiktól, a lány kezétől ugyanis még mindig nem tudott rendesen beszélni, konkrétan olyan fejet vágott, mint egy hörcsög. Egy teljesen elvarázsolt hörcsög.

- Okos Hablaty. Nem, nem, add ide azt a ceruzát és egyél, majd én lemásolom!

A reggeli utáni indulással azonban várniuk kellett, Asztrid ugyanis mindenkit meglepett. Lerajzolta a térképet Hablatynak, megette a reggelijét, aztán mikor a fiú feltápászkodott mellőle, ő is megpróbált kimászni a padról, de megingott, majdnem leborult mögé. Szerencséje volt, hogy Hablaty még épp időben kapta el a karját.

- Hékás, jól vagy?

- Aha, persze, semmi bajom... – hogyne, Asztrid Hofferson mindig ezt mondaná, ha a fél karja hiányozna és egy balta állna ki a hátából, akkor is. Hablatyot viszont nem tudta becsapni.

- Látom. Na gyere, felmegyünk szépen pihenni, rendben? Aztán egy óra múlva indulunk. Jó, Asztrid? – semmi válasz. Üveges szemek, amik meredten néznek előre, akadozó lélegzet… Hablaty már látta ezt a tekintetet. – Asztrid…? – Ha nem tudta volna, nem reagálhatott volna időben: Asztrid ugyanis a karjai közt csuklott össze, félig eszméletlenül, ezzel felhívva magukra az egész fogadó figyelmét. Szerencse, hogy a tulajdonos azonnal elküldött valakit orvosért, a szőke lányt pedig segített felvinni a szobájukba. Természetesen az egész csapat meghökkenve követte őket, Fogatlan pedig próbált a fogadós szavaira figyelni, és sietve fordítani őket Hablatynak, miszerint hamarosan megérkezik a helyi gyógyító.

Az viszont nem várt választ adott, valami olyasmit, ami kettétörte Hablaty terveit: Asztridnak maradnia kell, és pihennie, minél többet. Amikor viszont a fiú rákérdezett a dolgok miértjére, az enyhén magához tért szőke lány nem engedte kimondatni az asszonnyal, aki segített rajta. Egész meglepő módon ő értett a nyelvükön.

- Hablaty – kezdte Asztrid ez után. Látszott, hogy nagy levegőt vesz, valamit fogalmaz magában, de csak nagyon nehezen tudja kimondani – menjetek… menjetek, majd… majd megyek utánatok.

A fiú sokkos tekintettel térdelt le az ágya mellé, és kezébe fogta Asztridét.

- Asztrid, hogy mondhatsz ilyet? Nem foglak itt hagyni, senki sem fog téged itt hagyni!

- Hablaty, ha most nem mész, el fog veszni az esély… Minden pillanattal csökken a lehetősége annak, hogy végig tudjuk csinálni. Menj, kérlek… A… A kedvemért…

Megtette. Meg kellett tennie. Nem volt már más esély, lehetőség, semmi. Kézen csókolta Asztridot, összepakoltatta a cuccaikat, leparancsolta a csapatot a földszintre, kifizette a reggelit és a szállást, csak utána hívta félre Fogatlant.

- Maradj vele, kérlek. Csak te érted a nyelvüket, és biztosra veszem, hogy utánunk akar majd jönni. Ha így lesz, és úgy látod, hogy nagyjából összeszedte magát, akkor jöhettek, ha nem, akkor tessék, aludjatok még itt egy éjszakát – s ezzel a kezébe nyomott egy kis tarisznya aranyat. – Ennyi elég lesz, enni is tudtok majd, és ha kell, gyógyszerre is telik. Ha nem jöttök, majd visszajövünk értetek, ha végeztünk. Ha jöttök, keressétek a piros jelzőzászlócskákat. A dombon túl, a fák után megpróbálunk tábort verni. Az még biztonságos távolságban van a hátsó kaputól, de mégis elég közeli.

Fogatlan némán végighallgatta, de szemeibe beköltözött a félelem. Végül csak kibökte:

- H-Hablaty, nekem ez nem fog menni… - erre a másik a vállaira tette mindkét kezét.

- Dehogynem, menni fog, képes vagy rá pajti. Én bízom benned.

Másodpercnyi vívódás az éjfúria fiú tekintetében, majd újabb kétségek:

- De… De én veled akartam harcolni ebben a csatában. Melletted, nem pedig várni rá, hogy visszajössz vagy sem…

- Most is mellettem harcolsz Fogatlan. Hisz megvéded azt, akit… Akit szeretek. Én pedig biztonságban tudlak mindkettőtöket. – Hablaty látta a kétséget még mindig a szemeiben, így menten a karjaiba zárta, mintha csak az öccse lett volna. – Vigyázzatok magatokra…

- Ti is, Hablaty… Ti is vigyázzatok… Csak… Még egy percet kérek…

Mikor elengedték egymást, Hablaty olyat kérdezett vissza, hogy Fogatlan majdnem a falnak hátrált:

- Viharbogár?

Megint csend, az éjfúria fiú alig bírt megszólalni, mint aki elfelejtett beszélni.

- Igen, vagyis… Várj… Te meg honnan…

- Fogatlan, látom a szemedben – Hablaty édes mosolya sok mindent elárult. Valahogy tudta. Megérezte, megsejtette, mert ismerte annyira a legjobb barátját. A csodálat is kiült a tekintetébe a következő szavaknál – hiszen te szerelmes vagy, jól mondom?

Sosem érkezett válasz erre. Fogatlan kikerülte őt, s helyette megölelte Vihart is, elköszönt tőle, utána viszont az emeletre ment. A szobába most nem mehetett vissza, bekopogott ugyan – talán túl emberinek érezte ezt is – de Asztrid nem engedte, megkérte rá, hogy várjon.

Ő pedig várt. Öt percet. Tíz percet. Egy órát, vagy még többet… Az álom is elnyomta ott, valahol a folyosón ülve. Fogalma sem volt, hogy került vissza a szobába, de arra ébredt, hogy Asztrid a vállánál fogva rázogatja, szerencsére csak finoman. Odakint most is vihar tombolt.

Egyetlen mondat hangzott csak el köztük, de az halál komolyan:

- Vezess a szerelmemhez.

***

Még, hogy vihar… Hóvihar! Akkora, hogy lépni nem lehetett. Tépte az ajtókat, csapkodta a retesz nélküli ablakokat, felborogatta a virágosládákat… Az utcák üresek voltak, csak egy bolond menne ki ilyenkor.

Ez a bolond pedig nem volt egyedül.

- Gyerünk Asztrid, ha elérjük azt az utcát, ott védeni fognak a házak…  - Fogatlan újra megtámasztotta a szőke lányt, akinek karját átvetette a vállain, hogy legalább vonszolni tudja, ha már járni se tud magától. Asztrid Hofferson elég makacs volt hozzá, hogy kivezettesse magát a hóviharba, s erőlködve, no meg segítséggel ugyan, de haladjon az elszánt leány.

Muszáj odaérnie. Egyszerűen muszáj. Képtelen magában tartani, el kell mondania, ki kell sírnia, zokognia… Ha nem teszi, hát vége, nem fogja bírni, összeroppan. Léptei nehezek voltak, talán a gyógyszer hatása, talán az egész közrejátszik, de fellélegzett, mikor Fogatlannal elérték a szélvédett házsort, ami elvezette őket egészen az oldalsó kapuig, ahol az erdőn át meg tudták kerülni az erődöt. Erre mentek Hablatyék is, egész biztos, hisz a kis piros anyagcafatot most is zászlóként emelte meg a szél. A jel…

- S-Sietnünk kell… A hó elfedi a lábnyomaikat… sosem találjuk meg őket… - nyögte Asztrid, mire Fogatlan szinte már felemelte, hogy igyekezni tudjanak. Megfogadta: megvédi, és bármit megtesz érte. Megfogadta a legjobb barátjának, és ha Asztrid sietni akar, akkor úgy szedik a lábukat, ahogy csak tudják.

A hótorlasz, ami köztük és a fák közt magasodott, kerülőútra terelte őket. Fogatlan némi szitkozódás után megtalálta a helyes utat, egy újabb piros kis szalaggal. A dombon túl, a fák után, a dombon túl…

- Menni fog Asztrid… Bírd ki még egy kicsit…

- Hablaty…

- Igen, odamegyünk, őhozzá, csak bírd ki.

Meglepő erőt adott neki ez az egy név. Asztrid most a saját lábán jött valamennyit, elbírva a saját súlyát, Fogatlan pedig csak lesett. Szinte hihetetlen volt, mégis itt játszódott le a szeme előtt.

Sajnos nem sokáig, a fák elfogytak mellőlük, nem volt hova támaszkodni, csak az emelkedő maradt, Asztrid pedig megrogyott, s nem is tudott már továbbmenni. Könnyei majdnem az arcára fagytak.

- Ne-nem megy…

Fogatlan letérdelt mellé.

- Dehogynem Asztrid, te erős vagy!

- Nem, már nem…

Csend. Fogatlan tekintete hirtelen lett elszánt. Nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, épp most. Hablatyék a dombon túl vannak. Túl közel a cél…

- Akkor majd én segítek, míg az nem leszel újra. Megígértem, hogy elviszlek téged Hablatyhoz. És én állom a szavam. Gyere, mássz fel a hátamra.

Teljesen elvetemült ötlet volt, Fogatlanban viszont tombolt az éjfúria énje. Akkor is elviszi, ha megszakad, akkor is, ha négykézláb jut csak el odáig. Akkor is…

***

A sátrak álltak, amiket még a faluban vettek, a hely biztos volt. Hablaty a hóvihar elől épp az egyikben ült, ölében a térképpel, meghúzva rajta a vonalakat, hogy merre fognak majd bemenni és kijönni. Iszonyú szerencse volt, hogy legalább egy régi térképet szereztek az erdőről, máskülönben haláluk pillanatáig kereshették volna az apját azokban az útvesztőkben.

Még nem tudta, hogy ma este nem ez lesz a legnagyobb problémája. Egészen eddig a percig.

- Hablaty, gyere, ezt látnod kell! – Fafej dugta fejét a sátorba, s most annyira komoly volt a hangja, a Haddock fiú rögtön tudta: ez nem vicc. Nagyon nem az.

A féllábú sebesen felpattant, köpenyt kanyarintott a vállára, s a többiekkel együtt már kint is volt a hóviharban. Először nem is vette észre, de aztán…

- Fogatlan… Asztrid!

Sebes rohanás, amennyire a hó megengedte, kapkodó sietség, egy esés, de nem állt meg. Fogatlan viszont igen. Eljött a pillanat, hogy ő rogyott meg, s elterült a hóban, Asztrid pedig mellette végezte. Felhozta őt a dombtetőre, elhozta Hablatyig, de most nem bírta tovább.

Asztrid nem tudta, hogy került be a sátorba, csak a sok-sok takaró tűnt fel neki, de utána ismételten a rosszullét kezdte kerülgetni a fülledt levegőn. Szemei találkoztak a támasztólécekkel és a hótól védő vászonnal. Aztán Hablattyal, aki csak egy halk sóhaj után szólalt meg.

- Miért is jöttél utánunk… Hisz nem bírtad az utat, Asztrid… Miért erőltetted?

- M-mert… Muszáj volt… - nyögte, miközben kiszáradt torkát köszörülte meg, s lassan ülő helyzetbe szenvedte magát, nem érdekelve, hogy mennyire fáj a mozdulat.

- Muszáj ? Mégis miért volt muszáj? – Hablaty a fejét rázta. Egyáltalán nem értette, nem látott a szavak mögé. Talán még jobb is volt így.

- El kell… El kell mondanom neked valamit…

Hablaty egy apró fejingatással nyugtázta csak a makacsságát, hisz már jószerével teljesen felkelt. Ő pedig kénytelen volt felsegíteni.

- Jó, rendben, de előbb kiviszlek innen, jobb lesz neked most a friss levegőn.

Odakint már közel járt az alkony, elállt a hóesés, s rózsaszínes felhők úsztak az égen, jelezve, hogy nagy szél lesz. Asztrid Hablatyra támaszkodva távolodott el a sátraktól, hogy hallótávon kívül legyenek, csak aztán engedte el, tekintete az erdőre meredt. Eddig majd’ megveszett, hogy közölhesse vele, félt, hogy belerokkan, ha nem mondja el, amit akart, de most… Most kifogyott a szavakból. Most nem maradt semmi, csak a sötét üresség… A halál. Hisz megmondta az a gyógyító, érezni fogja… Érezni fogja, mikor egy életnek végeszakad…

- Hablaty, mondanom kell neked valamit – ennyi jött ki elsőre. Hogy utána mi lesz, még nem tudta. Hablaty minden esetre csendben volt, talán jelzésként, hogy folytassa. Még mindig háttal neki. – Tudod, hogy hogy érzek irántad… Én is tudom, te mit érzel… De valahogy sose mondtuk ki… A beszélgetős része, nem… nem a mi részünk volt. Mi csak tettük, amit jónak éreztünk… Csak magunkban döntöttünk, és… Talán itt rontottuk el.

Hablaty kezdte érezni, hogy ez egy túl komoly téma most neki, főleg egy közel halálos küldetés előtt, s megpróbálta lepattintani.

- Asztrid, figyelj, öhm… Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje kettőnkről vitatkozni. Igen, voltak furcsaságok, de voltak gyönyörű pillanataink… És még lesznek is, tudom… Csak most tényleg egészem máshol jár az…

- Hablaty, hallgass végig! – a mondat ostorként csattant a levegőben és a fiún, szinte beléfagyott a szó ezen a téli estén. Asztrid reszkető hangon, de kissé ingerülten folytatta. – Sose mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”… Sose mondtuk, hogy „beszéljük meg”… Mondtunk valamit egymásnak egyáltalán? Nem! Semmit! Amikor a csapat beszélt, akkor néha egymáshoz szóltunk, de közben, csak… Csak úgy történtek dolgok, és…

- Ha a Bork héti estékről beszélsz, akkor…

- Igen, pontosan arról beszélek! – Hablaty nem értette, hogy Asztrid hogy tudott a szomorú hangételből dühösbe, majd elkeseredettbe váltani, most viszont megint kénytelen volt elhallgatni. A lány folytatta: - A francba is, Hablaty… Ne-nem gondolkoztunk… Már a hajón tudtam, hogy baj van… Már ott éreztem… Sőt, már Helsa érkezésekor is éreztem, Viharbogár pedig tudott róla… Mondta, hogy menjek orvoshoz időben, nézessem meg magam Gothival, de nem… Nem, mert túl makacs voltam…

Hirtelen összeállt a kép. Hablaty lassan leengedte a kezét, s lélekben összezuhant. Már mindent értett…

- Terhes vagy… igaz?

Most várta az „igen”-t, a bólogatást, a sírást, vagy valami ilyesmit… Egy helyeslést, mert minden jel erre mutatott, egyszerűen nem érkezhetett volna más célhoz a beszélgetésük. De. Nem ért célhoz.

Kisiklott.

 Asztrid a fejét rázta. Hablaty a hitetlenkedés és az értetlenkedés közt volt épp, mikor Asztrid végre valahára kimondta:

- Csak voltam… Ma délutánig…

Az információ berúgta az ajtót valahol Hablaty elméjének „ez már nem a normalitás világa” címszavú szektoránál. Leálltak a kerekek. Megállt a forgalom a gondolatok közt. Nem volt élet. Meghalt, ahogy az a kicsi is, valahol Asztrid szíve alatt.

( Magdolna Fekete fordítása: )

Egy hamu tudom mi áll-

Yggdrasill a neve.

Magas fák, behintve hát,

Fehér hamuval tele.

A harmat onnét jő-

Ott esik a völgyre!

Mely mindig zölden nő,

Urdhr forrását ölelve.

( Dancing Snowflake fordítása: )

Hamuból hajtott ki -

Yggdrasill a neve

Ég-ölelő fa, sár

Hó-pora hinti tele.

Ágai hegyéről

Hull harmat a földre!

Örökké zölden áll

Urdhr forrás völgye

( RidingLove Dragon fordítása: )

Állnak a hamvak, tudom jól

Yggdrasill a neve

Magas a fája, nől az ága

A fehér sár segít reája

A harmatcseppek onnan jönnek

Szállnak le a völgybe

Zölden áll ez örökké

Míg Urdhr is hajol eléje

18. fejezet - Álomháború

Drága Lovasok és Sárkányok!
Ezerszer, és ezeregyszer is elnézést kérek! Semmi mentségem nem volt rá, hogy ennyi ideig késett a fejezet, egyszerűen csak nem jött az ihlet a kész terv ellenére sem, sajnos van ilyen, szerintem leszívta az agyamat a suli.
De valahogy mégis összeraktam, és nagy meglepetésemre, hosszabb és jobb lett, mint az eredeti ötlet, és ehhez most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

18. fejezet

Verseny az erdőhatárig

Repült a szekerce, hasította a szelet, nem létezett számára gravitáció, semmi, ami megállíthatta volna. A másodperc törtrésze alatt történt minden, Asztrid közelében pedig senki sem állt ekkor. Egyszerűen fizikai képtelenség volt megakadályozni ezt az egészet.

Hablaty konkrétan lassítva látta az egészet. Tehetetlenül végigkövette, ahogy a szőke lány a futással lendületet ad a dobásnak, ahogy hátraemeli a fegyvert, s egy precíz, milliószor gyakorolt mozdulattal előre taszítja azt, egyenesen legjobb barátja felé. Szinte még azt is hallotta, ahogy a nyél és Asztrid tenyere súrlódik, majd ez a hang megszűnik, mikor elengedi a lendület végén. Ettől lett végleges és megállíthatatlan, s ekkor döntött el mindent. Az utolsó, elköszönő arany napsugarak megcsillantak a fegyver tökéletesre csiszolt élén, s ezt már Fogatlan is felfogta, de nem úgy, mint a szavakat.

Ezek után viszont számára megszűnt a világ, elfolyt a pillanat, nem voltak többé hangok. Ösztönei reagáltak, nem várva meg a józanész szavait, mert nem volt rá idő.

Mire észbe kapott, már a földön volt. Hason fekve emelte meg a fejét, ami visszazuhant a földre, s valami meleg, folyékony dolgot érzett lecsurogni a nyakán. Megpróbált volna előrébb kúszni, de lábai nem engedelmeskedtek.

- Fogatlan! - Ez Hablaty volt. Hallotta felemás lépteit közeledni, érezte, mikor mellé térdelt - Fogatlan, nem esett bajod? Hallasz engem?

- Pe-persze, semmi baj...

Hamar kiderült számára, hogy mi történt: Asztrid ugyan felé hajította a szekercét, de bízott a gyorsaságában és a reflexeiben, csakis ezért merhetett belemenni ebbe a bravúros mozdulatba. Igaza lett, hisz Fogatlan időben vágta magát hasra, így a fegyver végül az állat fejébe állt, így az azonnal elpusztult. A vér pedig, ami Fogatlant borította, a medvéé volt, hisz az a lendülettől félig rázuhant.

A csapat azonnal segített neki kiszabadulni a méretes állat teteme alól, s Hablaty pedig feltámogatta. De a levegőben keringett valami megmagyarázhatatlan, oda nem illő feszültség. Aztán mikor Vihar segített titkos szerelmének eljutni egy farönkig, hogy leülhessen, a konfliktus vulkánja már ki is tört.

- Neked teljesen elment az eszed?! – érkezett Hablaty dühös és ingerült hangja, mire mindenki felkapta a fejét. A legjobban pedig azon lepődtek meg, hogy a szavak Asztridnak voltak célozva.

- Mégis miről beszélsz?! És milyen jogon kiabálsz velem így?! – vágott vissza a szőke lány.

- Még te kérdezed?! Majdnem megölted a legjobb barátomat! Egy centin múlott az élete! Komolyan mondom nem vagy normális, hogy jut eszedbe ekkora baromságot csinálni?! Gondolkozz, hogy mit csinálsz!

- Ó, hogy te oktatsz ki engem? A Ragnarok emésszen fel Hablaty, hiszen megmentettem az életét!

- Majdnem megölted!!!

- MEGMENTETTEM TE BAROM! - Sose történt még ilyen. Asztrid akkora pofont lekevert a fiúnak, hogy talán még csillagokat is láthatott, aztán pedig úgy kerülte ki, hogy vállal is nekiment, teljesen szándékosan. Felkapta véres szekercéjét, s magában fortyogva lépett a patakpartra, hogy lemossa a fegyverét. Azért még hallani lehetett – Te dzsuvafejű fél-troll fattyú…

Erre aztán Hablaty is felkapta a vizet, s olyan gyorsan viharzott el tőlük, ahogy csak lába engedte. Elege volt, nem volt rá kíváncsi, és valahogy jogosnak érezze mindezt. Akkor is neki van igaza, nem Asztridnak, mondjon akárki akármit...

- Hát... - kezdte Takonypóc - Ilyet se láttunk még... De akkor most mi nyertünk a vadászatban, nem? Mert a medvét igazából nem ők vadászták le, akkor se ha jelentősen nagyobb mint egy őz, ugye? Ugye...?

Kampó karba fonta kezeit, s égre emelte tekintetét.

- Te meg a másik barom vagy, remélem tudod...

***

- Nem értem őket...

- Nem vagy egyedül ezzel...

Fogatlan hátrahajtotta a fejét, félig Viharbogár öle fölé, a sárkánylány pedig egy anyagdarabbal dörzsölgetni kezdte a haját, hogy megszárítsa.

Az eset után Vihar elkísérte Fogatlant egy közeli tavacska partjára, amit idefelejövet fedeztek fel, és segített neki kimosni a vért a ruháiból, majd hagyta, hogy megfürödjön, végül pedig félórás szenvedés után a haját is kitisztították. Egész végig arról beszéltek, hogy mi történhetett Hablaty és Asztrid közt. Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy néhány nap alatt sikerült kétszer is úgy összekapniuk, hogy az egész csapat csak nézett. Hiszen ez sose volt jellemző. Igaz, Asztrid hajlamos a hangos kifakadásra, ám amit mostanában csinál, kicsit több annál. Hablaty a másik véglet, aki teljesen indokolatlanul hergeli a helyzetet, olyan vitákat szítva, ami eddig távol állt tőle.

- Valami történt, vagy történik még minden. Ő nem... Nem önmaga most, Vihar. Érzem, hogy most nem az a Hablaty, aki a barátom lett... - folytatta Fogatlan, miközben Viharbogár leült mellé. Öntudatlanul, ösztönösen bújt a karjai közé, néhány szerelmes pillanatot csempészve a magányba, amit a sárkányfiú örömmel fogadott.

- Tudom, hogy nehéz ez most neked Fogatlan. Pontosabban, mindnyájunknak az... De most már itt vagyunk. Megérkeztünk, és nem fordulunk vissza. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a mieinket, mert tudjuk, hogy ők is megtennék ezt értünk. Hablatyból pedig nyilván csak az idegesség beszél, hisz emberéletekről van szó, az apjáról, akit te is tudod, hogy nem veszíthet el... Nézd el neki a kirohanásait, mert egyikünk sem tudhatja, min megy most keresztül.

A másik egy pillanatig elgondolkozó fejet vágott, aztán pedig már csak egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Igazad van... Sikerrel kell járnunk. Őmiatta.

Ha másért nem, hát Hablatyért. A visszaváltozásukra már nem is mert gondolni, nagy szerencséjére pedig nem is maradt rá ideje. Az aranyszőke sárkánylány egy gyors mozdulattal az ölébe tette magát szemből, s összesimította az orrukat, majd a fülébe suttogott.

- Nagyon hiányzol ám, remélem tudod...

Édes kuncogást kapott válaszul, miközben Fogatlan lágy csókot lehelt az arcélére, aztán orrával a tincsei mögé férkőzve a nyakába csókolt, s végigpuszilgatta egész a füléig.

Valóban hiányolták egymást, ez minden mozdulatból kitűnt. Puha csókok helyett vad ölelések, s ismételt leheveredés a fűbe. Még egy darabig világos van, még látják egymás fehér bőrét, még megérinthetik egymást, anélkül, hogy esetleg lebuknának. Hisz senki nem jön utánuk ide. Amit pedig az erdő lát, titok marad, hiába suttognak a fák és szaladnak a levelek bokortól bokorig, sosem adhatják át tudásukat.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - Fogatlan szavai inkább maradtak meg tátogásnak, mint valódi hangnak, minden esetre az alatta fekvő Vihar arcára mosolyt csalt.

- Akárhányszor mondod, sose fogom megunni.

Halk nevetés, újabb csók. Az érzés egyre édesebb és finomabb lett. Fogatlan lassan megsimította a lány csípőjét, miközben ismételten a nyakába csókolt, s csak aztán feküdt finoman mellé, hogy egy másodperc erejéig végigjárassa tekintetét rajta. Már nem volt szokatlan az emberi forma, természetesnek érezte, de a pikkelyek mindig emlékeztették rá, ki is ő valójában. És ezt sosem akarta elfelejteni.

***

Asztrid az égő farakást piszkálta. Hablaty még nem jött vissza, ő pedig ugyan aggódott érte, mégsem akarta, hogy elé kerüljön. Félt, hogy lekever neki egy kétszer akkorát, mint korábban. Egyik pillanatban sírt volna, a következőben féktelen haragra gerjedt.

Nem értette a saját vielkedését. Egész idáig nem is értette, de lassan kezdett rájönni, ami csak újabb aggodalmat hozott rá. Ha igaza van, akkor ezt a csatát a magashegyiek ellen már most elvesztették.

Azt se vette észre, mikor Viharbogárék visszajöttek, s barátnője leült mellé, a vállára terített egy takarót, s aludni küldte. Sőt, még a másnap reggeli indulást is monotonon kezdte. Hablaty visszatértére se figyelt fel, ami szintén csak reggel történt meg.

Ugyan Fogatlan kérte a fiút, hogy ne menjenek még, hisz jól sejtette, hogy egész éjjel az erdőt járta, és nem aludt, de Hablaty hajthatatlan volt. Mindenképp összepakoltatta a tábort, s elindította a csapatot az erdő felé, az igazán magas hegyorom felé, aminek felénél már hó várta őket. Pontosabban havazás, ami igencsak lelassította a kis csapatot. Próbáltak Fogatlan terve szerint menni, aki nem a hegyormot, hanem az az melletti, kissé sziklásabb szakaszt választotta, ahol kisebb esély van rá, hogy bármi kellemetlennel összefutnak, mint a legutóbbi medve is volt. Ezen a talajon egyik állat se szenvedi át magát szívesen, főleg, hogy hamarosan térdig jártak a fehérségben, s az egyre emelkedő szakaszon ez nem volt a legszerencsésebb. Szinte pillanatonként megcsúsztak, köpenyüket tépte a szél, alig láttak egy méterre maguk elé.

- H-Hablaty, meg kellene állnunk valahol! Ez a hóvihar nagyon eldurvult! – kiabált előre a sereghajtó Halvér, aki Bütyköt próbálta előrébb vezetni, miközben Kampó húzta előre a sárkánylányt.

- Mégis hol? Semmit se látok, se előttünk, se mögöttünk nincs semmilyen fedezék! Ha feljebb jutunk, talán ráakadunk egy barlangra! – hangzott Hablaty magyarázata, aki elöl próbált haladni, de újra és újra rájött, hogy a csúszós hó és a műláb nem szeretik egymást.

A csúcs szinte nem is létezett. Addig nem is mehettek el, lehetetlenség és felesleges lett volna, de az első, félig meddig egyenes szakaszért hálát adtak Odinnak. Ott voltak már nagyobb ereszek, szirtek, amik fékezték egy kicsit a havat, sőt, még egy kiszögellés alatt a térképet is elő tudták venni, hogy megkeressék az elméletben létező halászkunyhót. Hablaty keze remegett a térképet tartva, ezért is vette át tőle Hofferson lány, aki szinte azonnal rátalált a keresett épületre.

- Pont alattunk van egy szirtnyivel… Ha valahogy meg tudnánk ezt kerülni, a halászkunyhóhoz érnénk. De én nem látok itt semmilyen utat vagy ilyesmit…

Hangja elveszett egy pillanatra, hisz a cél és köztük nem volt semmi, ami odavihetné őket, csak a halált hozó mélység, amit meg is szemléltek. Halványan láthatták a kunyhót, de túl magasan voltak, az időjárás pedig nem engedte meg, hogy lemásszanak a sziklákon.

Az egyetlen dolog, ami még a frászt tudja hozni egy tizenkét fős csapatra egy hóvihar közepén a hegyoldalon, az egy indokolatlan mekegés, egy gyámoltalan kis kecskétől. Takonypóc majdnem hanyatt ájult, annyira hirtelen érte a semmi közepén szegény állat hangja.

- Azt a hegyikecske jóságos bolyhos felmenőit neki… Hát mi a jó Thort keres ez itt?! – Fafej kiakadása inkább volt röhejes, mint komoly, noha neki ez a tekert megszólalás csuklóból jött.

- Ez nem vadon élő kecske, látszik a színén – okoskodott Halvér, a Haddock fiú pedig ebből is sikerrel leszúrta a lényeget.

- Ha nem hegyikecske, akkor valahogyan felhozták ide…

- És ha felhozták, akkor kell lennie egy ember által is járható ösvénynek… Te egy zseni vagy Hablaty! – Asztridból annyira hirtelen tört ki az öröm, hogy a mellette álló fiú nyakába ugrott, így a lendülettől a hóba borultak egy elég furcsa pózban.

- Hát öhm… - nyögte a Haddock fiú, valahol Asztrid és a hó alatt. Fogalma sem volt, hogy miért kapta ezt a hanyatt döntő ölelést, úgy, hogy még a völgyben csúnyán összevesztek, s azóta nem is nagyon beszéltek egymással. Az nem létezik, hogy Asztrid elfelejtette. -  Igazából ezt te találtad ki, de mindegy…

***

Az út tényleg létezett. Vagyis csak minimálisan, de az nekik pont elég volt. Lekecmeregni is vagy egy óra volt, főleg, hogy Fafej mellé beszegődött a vacogó kecske.

- Nagyszerű, legalább lesz vacsoránk – Takonypóc a tenyereit dörzsölte, arra viszont nem számított, hogy a Thorston iker egy csatakiáltással ráveti magát, ezzel azonban az egész csapatot levette a lábáról, szó szerint. Hablaty esett hanyatt utoljára, s egyként sikoltva csúsztak el a folyópartig (amiről most a viharban nem is vették észre, hogy nem teljesen olyan, mint kellene lennie), így a kunyhó már alig tíz méterre volt csak tőlük. Végül is ez is egy módja volt a lejutásnak.

- Ha őt is házikedvencnek fogadod, én nem tudom, mit csinálok… - Takonypóc mormogására most senki nem figyelt, ellenben Fafej mérges tekintetek kereszttüzében égett. Szerencséjükre a kunyhóban nem volt senki, így bekuckolhattak a hóvihar elől, s még a kandallót is be tudták gyújtani.

- Nem fogjuk megenni ezt a kiskecskét! Nem lehettek ennyire szívtelenek! - feleselt a fiú iker, miközben az állat ott bégetett mellette.

- Folyamatosan óbégat – panaszolta Kő.

- És lássuk be, hogy ugyan az lett volna a sorsa, mint amit az imént felvetettünk, a kajából már úgyis fogytán van – Takony érvelése igazából meg is állta a helyét, de Hablatynak elege lett a vitából.

- Nem esszük meg a kecskét Takonypóc! Van elég élelmünk, a lányok is gyűjtöttek valamit, és ne feledkezzünk meg arról az őzről se, ami szintén valahol az ikrek táskájában lapul, legalábbis egy része.

A Thorston ikrek erre összenéztek, Takony pedig erre is tudott mit mondani:

- Biztos azt érzi ez a dög.

- A kecske növényevő, tuskókám…

Asztrid annyira váratlanul szólalt meg, hogy még ütött is a sértés. Viharbogár kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, akinek tekintete elsötétült, s mivel igencsak zavarta, hogy ezen megszólalása után mindenki csak bámult rá, mérgében felpattant, előkereste a takaróját, s a naplementére hivatkozva elvonult aludni. Hablaty percekig figyelte őt: ahogy a fal felé fordult, bekuckol a sarokba, s hamarosan már nem mocorog, talán tényleg alszik. Ennek nincs semmi értelme…

A csapat viszont rendes volt és megértő, főleg, mikor Hablaty is otthagyta a tűz melletti kupaktanácsot, s Asztrid mellé feküdve finoman átölelte hátulról. Hamar ráérzett, hogy ez most az ő feladata, őrá vár, hogy megnyugtassa, hiszen az ő barátnője.

Meg se lepte a hüppögés. Asztrid ugyan sose sírt, de most láthatóan valami nem stimmelt, így ideillett ez a könnyes kifakadása is.

- H-hablaty… Bocsánat… mindenért, amit tettem és mondtam… - sutyorogta a tenyerébe, mire a fiú egy lágy mozdulattal megsimogatta a vállát.

- Semmi baj, Asztrid. Bármin is mész most keresztül, én itt vagyok és segítek. Gyere, na gyere ide – egymás felé fordultak, s így az ölelés sokkalta többet ért. A nyugalmat jelentette, s Fogatlan számára egy kis fájdalmat: ő nem teheti meg most ezt Viharral…

***

A következő probléma reggel érte őket. Kómás félmondatok, pattogó tűz, de hideg reggeli. Mindenkin ott a takaró még, próbálnak feléledni, és kilesni az egyetlen ablakon, ami egy jót már üzent: véget ért a hóesés. Hablaty még nem kelt fel - hisz Asztrid a karjai közt aludt -, gondolatai viszont folyamatosan pörögtek. El se hitte, hogy komolyabb baj nélkül sikerült átkelniük a hegy zűrös szakaszán, ahol a legtöbb veszély várhatta volna őket a számításai szerint, de úgy tűnt, Fogatlan ötlete most is állta a helyét. Még az is megfordult a fejében, hogy rá kellett volna bízni az egészet, jobb vezetőnek és ötletelőnek bizonyult, mint ő. Talán mert egyszerűen és ösztönösen cselekedett. Ez tette olyan varázslatossá: az ösztönök, a sárkánylét, ami annyi mindent megsúgott neki a tudtán kívül. Ez az, ami őbenne sose lesz meg.

Végül megadta magát a körülötte lévő mozgolódásnak és növekedő zajnak, s finoman felkeltette Asztridot, hogy aztán az ablakhoz lépjen, s megtekintse a rájuk váró lejtőt. Először azt hitte rosszul lát, s ki kellett menjen a hidegbe, hogy megbizonyosodjon a dolgokról.

Gyanús volt neki, hogy a folyón nem látja a víz fodrozódását, nem hallja a csobogást, bármit, ami egy folyó tulajdonságai közé tartozik.

Az ugyanis befagyott. Jég borította az egészet, ki tudja, milyen vastag jég, végig le a lejtőn.

Hablaty pedig ott állt, egy marék csónakos tervvel a zsebében, amik szép lassan el is süllyedtek. „Ezen hogy kelünk át…”

- Hát… Evezni nem lesz egyszerű – Asztrid hangja talán egy kis gúnyt is tükrözött, bár nem volt szándékában.

- Kösz a tippet Asztrid… Épp most vesztettem el a maradék önbizalmam…

- Ugyan Hablaty. Ezerféle megoldás van, nem kell a csónakhoz ragaszkodni. Majd… majd lesétálunk, úgy, ahogy fel is jöttünk.

A szőke lány lassan átölelte a zöld szemű fiút, így figyelte a hideg, fagyott tájat. Az idillt csak az ikrek zavarták meg, akik kiáltozva kirohantak az ajtón, el egész a partig, és vissza. Megint összekaptak, megint veszekedtek, megint egymást szidták, és megint meg akarták ölni egymást. Hablaty már csak sóhajtani tudott.

- Csomagoljatok…

- Már megtettük – Takonypóc és Fogatlan léptek ki a kunyhóból, mögöttük a többiekkel, felszerelkezve, az éjfúria fiú pedig átnyújtotta legjobb barátjának a köpenyét, hogy legalább ne fagyjon halálra.

Ennyi kellett. Ez a tíz másodperc, amíg a többiek felkészülten megálltak a házikó előtt. Az ikrek annyira hajba kaptak, hogy valahogy sikerült a jégre csámpázniuk, ami meg ahelyett, hogy beszakadt volna… Nos, a mélybe taszította őket. Fafej a fenekére huppanva, Kő pedig előrefelé csúszva indult meg a hepehupásra fagyott jégen, e a hegyoldalban.

- Az ikrek!

- A francba is, tennünk kell valamit!

- Hablaty!

Hablaty már ott se volt. Annyira hirtelen kapcsolt az agya, mint krízishelyzetben mindig: Fogatlannal a nyomában visszarohant a kunyhóba, s felkapott egy lécekből álló, hajlított orrú, vasrudakkal összeszegecselt valamit, s kirontott vele a hóba.

- Gyerünk pajti! Utol kell érnünk őket!

Minden nagyon gyorsan történt: Hablaty és Fogatlan elképesztő összhangot mutattak be, mikor együtt a jég pereméhez rohantak, s egyetlen ugrással a szánkón teremtek, ami némi csikorgás és ropogás után megindult lefelé a jégen. Hablaty elöl térdelve, próbálva irányítás alá vonni a szánkót, Fogatlan pedig mögötte állt, előre szegezett tekintettel, haja lobogott utána, aztán pedig hátrapillantott. Messze voltak már a többiek, de épp úgy tettek, mint ők.

Két szánkó indult még az első után, mindketten négyen kapaszkodva, és szenvedve az irányítással. Hablatyék eközben kezdték beérni az ikreket, legalábbis Kőfejt egészen biztosan. Mikor épp elhaladtak volna mellette, a két fiú egyszerre nyúlt, hogy behalásszák a szőkét a fedélzetre, eközben majdnem nekiszlalomozva egy sziklának, csak centiken múlott, hogy elkerülték az ütközést. Fa már nehezebb fogás volt.

Jóval előrébb került, mint ikertestvére, folyamatosan forgott és nagyot visított, mikor egy csúnyább huppanón ment keresztül az alfele. Hablaty ügyességének és sárkánylovas tapasztalatainak hála sikerült annyira oldalra dőlniük, hogy felsiklottak egy szinte kilövőállás-szerű, fagyott, jeges sziklára, ami a levegőbe röpítette őket. A rémült kiáltás sem maradt el, és amellett, hogy majdnem ráestek, legalább utolérték Fát is. Fogatlan elkapta a kezét, és a harmadik utas segítségével valahogy felhúzták őt is a szánkóra, így siklottak tovább, szédületes sebességgel száguldva lefelé. Mivel már négyen voltak, nehezebb volt az irányítás, és kissé kacsázva folytatták útjukat. Mire rendezték soraikat, s Hablaty kikiabálta, hogy  mindenki egyszerre dőljön ha szól, és lehetőleg egy irányba is, Asztridék szánja már le is hagyta őket. A két szőke lány, Bütyök és Halvér sokkal gyorsabbnak tűntek, s Hablatyék még a lejtő végét se érték el, mikor ők már a folyó végén kialakult kis tavacskát is átszelték, s egyenesen a Fekete Vitorlások erdeje mellett siklottak a latyakos hóba. A hegy lábánál ugyanis ez az egész fehérség már olvadt.

Az olvadás pedig a jeget is megviselte, Asztridék szánkója pedig felsértette annyira, hogy a repedés, ami egy szobánnyi jégdarabot határolt el, most kiteljesedjen. A most érkező, második szánkó pedig lelassult a kásásra olvadt jégen, de még mindig elegendő volt a sebességük ahhoz, hogy könnyűszerrel felfussanak a vészes szakaszra.

- Oh-oh… - nyeltek nagyot az ikrek.

- Hablaty… Meg kéne állni, remélem tudod – folytatta Fogatlan, de ezzel se segített semmit, Hablaty ezzel teljes mértékben tisztában volt.

- Felfogtam… Mindenki, lábakat a jégre, fékezzük le!

Hét csizma tapadt a jégre, felszántva ezzel a kásás részét, a műláb pedig fülsüketítő csikorgással küzdött, de semmi sem hatott.

Egy finom szökkenéssel átértek a repedésen, s megálltak a leszakadt jégtábla másik szélén, pár centire a vizes folttól, ami biztos nem bírta volna el őket. A jégtáblájuk pedig az oldalsúlytól lassan megborult, dőlt előre, velük együtt. Az ikrek erre pánikolva hátravetették magukat, hogy legalább ők ne döntsék előre a súlyt, ám ez se használt sokat.

Itt jött volna a legrosszabb rész, de kiderült, hogy van annál rosszabb. Takonypócék brigádja ugyanis ekkor ért le a hegyről, és irdatlan kiáltások közepette próbáltak fékezni, de nekik se sikerült. Túl későn vették észre a jégtábla megemelkedett oldalát, aminek persze frontálisan ütköztek neki, így az egész szánkó fedélzete kirepült, egyenesen Hablatyék felé. Böff és Töff, Kampóval együtt az ikrek mellett terültek ki, Takonypóc viszont továbblendült, egyenesen a két legjobb barát felé, egyetlen mozdulattal küldve mindhármukat a jeges vízbe.