Kedves lovasok és sárkányok!
Hát, sikerült kicentiznem a kezdést, ami egy kicsit lightosabb lett, mint gondoltam. Tekintve, hogy ezt a fejezetet még közel négy éve írtam(szent Thor :O), sokmindent módosítottam, és még annál is többet kihúztam belőle. De nem baj, azt mondják, tudni kell törölni is :)
Egyszerű kezdés lett belőle, de ne aggódjatok, pillanatok alatt elindul a már jól ismert hullámvasút :D
(Még egy mondatot engedjetek meg, aztán mehet mindenki olvasni: ugyan többször is kiemeltem, nem győzöm ismételni magam, hogy a Soulmates nem fél majd megpengetni olyan témákat, amik nem mindenki idegrendszerére vannak kitalálva, és ugyan ha jelezni is fogom az adott fejezetnél, mint az álomháborúnál is történt egyszer (piros vonalka, elválasztás), akkor is kérlek titeket, saját felelősségre olvassátok.)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
1.
fejezet:
A
ház a falu szélén
"Új ház, új élet", mondta apám, mikor ajtót
nyitott. Az új ugyan egy kissé erős kifejezés volt erre az épületre, hiszen
vagy húsz éve itt állt, lakatlanul. Mivel a faluszéli utcában volt, annak is a
legvégében, a közeli erdő szélén, így a lehető legtávolabb mindentől -
beleértve a sulit, a munkahelyeket, a buszmegállót, a közértet, az orvosi
rendelőt, de még a főutat is - nem is volt csoda, hogy eddig nem érkeztek
vevők. Csak apám, aki húzta maga után a fiát is, engem.
A nevem Hablaty Haddock. Tizenhat éves vagyok, apám
szerint pedig keresem a személyiségem, de majd kinövöm és olyan vezető hajlam
leszek mint ő.... meg a frászt.
Nem, biztos, hogy nem. Engem más érdekel, ilyen például a
rajzolás vagy a sárkánylesés éjszaka, ami a mostani világ egyik legelítéltebb dolga.
A sárkányok köztünk élnek, ez tény. A szomszédjaink, a munka- és
iskolatársaink. De nem a barátaink. Az emberek nem kedvelik a fajtájukat,
kiközösítik őket a világból, amiben mind élünk. A városokban a
sárkánycsaládoknak esélyük sincs megélni, ezért van belőlük a falukban olyan
sok.
És apám "number one" pikkelyes-utáló. Ironikus,
mi? A létező összes sárkányos könyvet, amit anyától kaptam, a polcaim
leghátulján tároltam, hiszen apám lelkifurdalás nélkül használta volna
tüzelőnek. Most, hogy költöztünk, különösen nehezemre esett úgy elpakolni őket
a ruháim közé hajtogatva, hogy apának ne tűnjön fel - ugyanis megígértem neki,
hogy indulás előtt elajándékozom őket, de erre is csak azt tudom mondani, hogy
'meg a frászt'.
Szóval, költözünk. Ez együtt jár a megszámlálhatatlan
mennyiségű dobozzal, a költöztető autóval és annak mogorva sofőrjével, a
veszéllyel, hogy apa megtalálna a könyveimet és egy indokkal, hogy miért
jöttünk ide. Egyszerű: apa döntése volt. Jót akart nekem. Új életet akart
teremteni a számomra, hogy felejthessek. Felejtenem kell még jó sok mindent, de
hiába mondtam, hogy ezen egy új szoba és egy kertes ház nem segít, ő csak
megveregette a vállamat és azt mondta, minden rendben lesz. Persze. Hogyne.
Az életem gyökeresen megváltozott, mi több, egyenesen
felfordult néhány hónappal ezelőtt. Ez volt apám egyes számú indoka a
lakhelyváltásra. A kettesszámú anyám elvesztése, s igazából bárki kérdezte,
inkább csak ezt emlegette, nem az elsőt. De én tudtam, hogy ott az az első.
- Hablaty, vidd fel a csomagjaidat kérlek, nem lehet
hozzáférni tőlük a gardróbhoz - zökkentett ki apám a mélázásomból.
- Megyek már - feleltem, s leugrottam a konyhapultról,
ahol eddig lógattam a lábam, s felemeltem a ruhákat - könyveket! - tartalmazó
dobozt, amit sántikálva felvittem az emeletre. Fájt minden lépés. De már
hozzászoktam. Megtanultam.
Letettem a dobozt a lépcső mellett balra nyíló új
szobámba, majd fordultam a következőért, de mire ezt megtettem, azok csodával
határos módon ott voltak a lépcső tetején.
- Kösz apa! - kiabáltam le, áthajolva a korláton (amitől
anyát mindig a szívroham kerülgette), majd a szobába vittem a többi kisebb
dobozt. Ezzel telt a délelőttöm és a délutánom. Az újonnan felszerelt polcokra
felpakoltam a könyveimet, kiraktam az éjjeli lámpákat, a fényképet anyáról és a
családról, majd az asztalom fiókjába elkezdtem bepakolni a tancuccokat. Az
asztal fölé került egy jókora parafatábla, arra a rengeteg rajzom. Állatok,
utcaképek, megint állatok, a szomszéd macska, egy virág és egy világítótorony.
Nem is rossz, gondoltam, mikor elismerően végignéztem rajtuk. Viszont ezek a
rajzok akármennyire is voltak teljes egészében saját alkotások, mégsem éreztem
úgy, hogy az enyémek. Mind csupa nyers dolog volt, semmi a személyiségemből.
Nem engem tükröztek, viszont az előző suliban ezeket várták el tőlem és a
rajztanárom szerint van hozzá tehetségem. Viszont mégis... kéne valami egyedit
alkotni...
Még néhány órám ment rá arra, hogy minden a helyére
kerüljön, s hellyel-közzel el is fértem a szobámban. Olyan már haszontalanná
vált tárgyakat, mint a gördeszkám, a korcsolyám és a görkorim, egy dobozba
került, kitoltam egész az ajtóig. Imádtam mindhárom sportot, mégis
szükségtelennek láttam már őket.
- Hát ezek? - mutatott a dobozra apám, mikor végzett a
földszinti pakolással és feljött az emeletre megnézni, hogy haladok.
- Nincs szükségem rájuk. - feleltem, hátra se pillantva.
- De hisz imádsz gördeszkázni...
Megállt a kezem a levegőben. Miért? Csak ezt kérdezem
magamtól.
- Megint itt tartunk? Apa, szerettem, amíg tudtam. - próbáltan
higgadtan, tagoltan mondani. Nem akartam egy újabb erezd el a hajamat.
- Olyan ügyes voltál mindig... - jelentette ki egész
halkan, kissé talán csalódva is, hogy lemondtam a kedvenc sportjaimról. Én
viszont éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, és az asztalra csaptam.
- Miért beszélsz úgy, mintha minden rendben lenne?! Mintha...
mintha nem lett volna pokol a nyaram?! Mert képzeld, az volt, és mindennek a
tetejébe még ki is szakadtam a környezetemből, bekerültem egy kicsi faluba,
amiről még hírről sem hallottam, és én annyira igyekszem, de így nem megy, nem
jutok sehová, ha ilyeneket mondasz! Az istenekre, mintha minden rendben lenne...
Apa csak állt és nézett rám. Tudtam, hogy szavakat formál
a bajsza alatt, amiket nem mondott ki hangosan, aztán hallottam, hogy nehéz
lépteivel felém közelít. Finoman a vállamra tette medvemancs méretű tenyerét,
és belekezdett az újabb süketelésbe anyámról, amiből csak a bocsánatkérés volt
valódi.
- Holnaptól minden más lesz, ígérem fiam - tette még
hozzá, mielőtt kiment volna a szobámból, s becsukta az ajtót.
"Minden más lesz" visszhangzott a fülemben. Mi
minden? Mi minden fog még változni? És ami még fontosabb: meddig bírom még
elviselni a folyamatos váltásokat?
Holnap suli, jött az új gondolatom. Új iskola, új
tanárok, új osztálytársak... Utálok és nem tudok beilleszkedni. Épp elég gond
volt az előző iskola, mi lesz most? A falusi iskolába ritkán érkezik új diák,
és én most egy megbélyegzett, sántikáló városi leszek a szemükben.
Egyetlenegy jó van eddig ebben a helyben. Na jó, kettő.
Először is, csend van. Nincs városi zaj, zavaró, idegesítő hangok, hanem
tökéletes békesség. A második pedig az, hogy közel van Gásaladur. Egészen
konkrétan a szomszéd falu a hatalmas szántóföldeken túl, ahová anya költözött,
hosszú évekkel ezelőtt. Eddig csak szüneteket tölthettem anyánál, meg néha
egy-egy hosszúhétvégét, most viszont megbeszéltem apával idefelé jövet, hogy
egy hónapban három hétvégét töltök nála. Apa nehezen, de beleegyezett. Nem
szerette, ha anyánál voltam, attól félt mindig, hogy akkor túl sok időt töltök
majd a "pikkelyesek" társaságában. Igen, anya lakása általában mindig
tartalmazott néhány sárkányt. Szerette a társaságukat, a kultúrájukat mindent.
Engem pedig sosem zavart. Amíg anya boldog, én is.
***
Éhes voltam, mégis csak tologattam a brokkolit a
tányéromon. Nem tagadom, nyár eleje óta sok mindennel együtt leszoktam a
húsfogyasztásról. Apa nem szólt semmit ehhez, nem szólt, mikor az ötven kilót
is alig elérő fia kapart néhány salátát meg paradicsomot a tányérjára, s azzal
le is tudta a vacsoráját. Nem kaptam büntetést és nem szólt rám semmiért
hónapok óta. Eleinte furcsálltam, aztán megértettem, mikor már tudtam józanul
gondolkodni. Biztos a baleset miatt. Nem akarja, hogy az apróságok összegyűljenek
bennem és valami ostobaságot csináljak. Egyszer már hittem azt, nincs kiút,
hogy az életem romokban hever és nem lehet újjáépíteni. Majdnem tettem is
ellene, hogy ne legyünk további teher, én és az új sántításom, csak akkor apa
hamarabb ért haza. Nem tudta meg, de biztos vagyok benne a mai napig, hogy
sejtette a szándékom és attól kezdve úgy figyel, mint még soha azelőtt és
bevetett még néhány más óvintézkedést az érdekemben. Most a legújabb akciója a
folyamatos telefonálgatás (Hol vagy? Mit csinálsz? Mikor érsz haza?), illetve a
programszervezés. Azt mondta, menjek sportolni. Sport? Nekem?
Mégis hogyan? Na meg az ide-oda hurcolászás. Céges bulik, vagy szimpla bevásárlás.
Mindegy, csakhogy ne lehessek egyedül, mert fél, hogy a végén megelégelem a
helyzetemet és kárt teszek magamban... Kösz a bizalmat, apa.
- Nem vagy éhes? - zökkentette ki ismét a vakvágányra
futott gondolat-vonatomat.
- Mi? - néztem fel a tányéromból.
- Alig ettél.
- Fáradt vagyok. Inkább talán jobb, ha aludni megyek.
Órákig feküdtem álmatlanul. Elképzeltem a holnapi napot.
Ijesztő volt már a kép is, ahogy bemasírozok az osztályterembe, s felhangzik a
kérdés: "hát te meg ki vagy?" Aztán jön rá a gúnyolódás: "biztos
osztályt tévesztett"... Én meg majd állok ott, nézek rájuk, ők pedig csak
röhögnek és mutogatnak... És majd azt kívánom, bár meghaltam volna abban a majdnem
végzetes pillanatban fél évvel ezelőtt. Csak majdnem...
***
First
things first
I'ma
say all the words inside my head
I'm
fired up and tired of the way that things have been,
The
way that things have been
Ritmusra léptem, annak ellenére, hogy nem jártam könnyen.
A zenével képes voltam kizárni a világot, a bámuló szemeket az utcában, akik
nyilván nem tudták hova tenni, sem engem, sem a lépteim, sem az arcom. A zeném
se. Más voltam, nem oda illő, egy városi... Valahogy viszont el kellett jutnom
a suliig, s nem akartam buszmegállót keresgélni, így gyalog indultam el.
Tudtam, hogy lesz elég időm beérni, így kényelmes tempóban haladtam, közben
próbáltam enyhíteni a sántítást. Nem akartam, hogy az legyen az első, amit
belőlem megjegyeznek. Nem tudtam, mire és kikre számítsak. Talán ők majd
elfogadnak, esetleg lesznek barátaim, kedves ismerőseim. Szomorú, hogy akiket
barátnak hittem, a nyáron egy percig se kerestek. Nem érdekeltem őket, nem
voltam olyan fontos, hogy akár csak a számomat tárcsázzák. Ehhez igazából
hozzászoktam, hogy nem érdeklem az embereket, elmennek mellettem, mintha ott se
lennék. Engem nem zavar, addig is békén hagynak legalább, mert aki hozzám szól,
általában belém köt. Aki pedig belém köt, képes felszítani a tüzet ellenem és
megint ott tartok, valamiféle peremnek a szélén.
Kizökkentem a gondolatokból, mikor megbotlottam az
útpadkában. Észre se vettem, hogy átmentem egy kereszteződésen, s óriási szerencse
volt, hogy nem léptem ki egy kocsi elé. Kirázott a hideg a gondolatra, s máris
folytattam utamat, amit nézelődéssel töltöttem, hogy ne legyen több
melankolikus gondolatom, amik általában falkában vadásztak.
Az új iskola, ahová fél hónapja írattak be, szerencsére
több jót ígért, mint az elavult honlap, amit már jó ideje nem frissíthettek, s
örömmel láttam, hogy azóta az épületet is felújították. Vörös téglák, fehér
díszöv, fehér ablakok és ajtók… Egészen mutatós. Látszott rajta, hogy falusi
iskola, ott volt a vonásaiban, a gerendákban, az elhelyezkedésén, de
összességében egész hangulatos volt. Az épület előtt egy kisebb park terült el,
azon kellett átsétálni, hogy az ember eljusson a bejáratig, amitől talán még
hangulatosabb lett az egész. Hajlamos vagyok színekről meg formákról megjegyezni
dolgokat, ezért elnézegettem egy ideig, s csak lassan közelítettem meg. A helyi
diákok egész másak voltak, mint az otthoniak, annyira... annyira összhangban
voltak és szinte mindenki ismert mindenkit, hiszen már messziről odaköszöntek
egymásnak. Már most éreztem, hogy a beilleszkedés nem lesz egy sétagalopp, még
annyira se, mint terveztem. Egy eleve összeszokott társasághoz nehéz úgy
hozzácsapódni, hogy el is fogadjanak. "Nehéz, de nem lehetetlen", ezt
mondta nekem még anya, mikor meséltem neki, hogy költözünk és új suliba fogok
járni.
És most itt állok, táskámmal a vállamon, a mozdulataim
tükrözik, honnan jöttem, a zene még szól. Úgy tűnt, nem vettek észre. Nem
törődtek velem, míg átléptem a kaput, s megindultam a vöröstéglás, fehér
homlokzatú épület felé. Próbáltam arra figyelni, hogy hova és hogyan lépek,
mikor már kezdtem magamon érezni a tekinteteket. Már figyelnek. Már suttognak a
hátam mögött...
Nyugalom
Hablaty, ne remegj... Nyugi, ha remegsz, arra kell koncentrálnod, hogy ne
remegj, de akkor nem tudsz figyelni a lábad elé…
***
Az osztálytársaim? Végül is, egész normálisak voltak.
Igen, azt hiszem, első látásra ezt állapítottam meg. Egy átlagos csapat,
klikkesedés, néhány birka, néhány menő lány…
Nos, ez addig tartott ki, míg én be nem léptem a
tantermünk ajtaján, akkor viszont egyként fordultak felém, mintha az egész
jelenet megrendezett lett volna. Azt hittem, álmodok… Pislogtam párat, majd
megpróbáltam az elvörösödés mellett egy halkat köszönni, hogy utána leüljek az
egyik hátsó padba, reménykedve, hogy senki sem szeret sokáig hátrafordulni a
széken. Ez a bámulás még vagy tíz másodpercig tartott, hogy aztán
megpróbáljanak visszarázódni, így alkalmam nyílt egy kicsit jobban végignézni
rajtuk, miközben előkotortam az első óra felszerelését, és egy elengedhetetlen
rajzfüzetet. Az szinte biztos volt, hogy azzal hangosan nyihogó, alacsony, de
köpcös sráccal nem leszek jóban, ugyanis sorra osztogatta az oltásokat a
többiek körében. Valaki (példának okáért egy barna, fonott hajú lány) meghúzta
magát, valaki visszabeszélt, de olyan is akadt (egy szőke, kék szemű, szoknyás
osztálytársnőm) aki gondolkodás nélkül orrbavarta a srácot, amiért egy
pillanatig sajnáltam is. A jobbegyenes látványára egy fiú-lány ikerpár ujjongva
a levegőbe bokszolt, folytatást követelve, az oldalsó padtársuk, aki kék-lila
beütéses hajkoronájáról félig leemelte a fejhallgatóját, hogy aztán azzal a
mozdulattal vissza is helyezze a fülére, s megállapítsa, hogy nem, még mindig
nem érdeklik az események. Az előtte ülő, teljesen fehérbe burkolódzó lány
pedig rosszalló fejingatás közepette fordult előre a padban, valamiféle könyvbe
temetkezve, hátradobva szögegyenes, szintén hószínű tincseit. Láthatóan egy
véleményen voltak a kékhajúval.
A szőke a következő másodpercekben, miközben távolodott a
nagyszájútól, nagyon úgy tűnt, hogy… Azt hiszem… Rám nézett? Egy
örökkévalóságnak tűnt, míg végigmért, léptei felém irányították, én pedig mint
egy hülyegyerek, odafagytam a székhez.
Mondjuk talán jobb is, ha nem ez lett volna, biztosan elszaladok. Szép lány
volt, sőt, elképesztő…. Sugárzó, kerek arcán vékony kis rózsaszín ajkára mintha
mosoly kúszott volna. Kissé kócos, szőke fonatja a vállára omlott, tengerkéken
ragyogó szemei csillogtak az osztályterem lámpáinak fényében, s mikor
elővillantak hófehéren vakító fogai szinte biztos voltam benne, hogy három
dioptriát romlott a szemem.
- Szia - hangja kedves volt és nyugodt, nem úgy mint az
előbb azzal a taknyos gyerekkel. Voltam olyan hülye, hogy visszakérdeztem:
- Te most hozzám beszélsz?
Egy pillanatra elsötétült a tekintete, már-már
megijedtem, hogy hozzám vág valamit, de helyette csak visszaerőltette az arcára
a mosolyt, ami kissé szarkasztikusra sikeredett.
- Nem pupák, a rajzfüzetedhez. Tényleg, egyébként mit
rajzolsz? - megkerülte az asztalt, mögém könyökölt, és a vállam fölött lesett
át a lapra. Egy sárkánykezdeményt láthatott, valamit, aminek se alakja, se
színe, egy sebtében felrajzolt vázlat volt, a legutóbb látott sárkányról, mikor
még… mikor még városi voltam. – Oh… érdekes. Másoltad, vagy élőben láttad?
- Öhm… élőben. De sajnos túl rövid ideig, hogy meg tudjam
örökíteni – nagyot nyeltem válasz után, s remegő kezem is a térdemre engedtem.
- Nahát… Szépen rajzolsz. Mit keresel itt, pupák?
Rajzsuliban kéne lenned, ilyen tehetséggel.
- Öhm… Tisztázzuk, először is, Hablaty vagyok, Hablaty
Haddock, másodszor pedig...
- Hablaty Haddock, érdekes név – simán a szavamba vágott,
de úgy mosolygott, hogy képtelen voltam haragudni rá.
- Aha… lehet… é-és te?
- Asztrid vagyok. Üdv az új osztályodban. Pupák.
