A Halálének dala

2021. szeptember 27., hétfő

7. fejezet - Soulmates

 Sziasztok kedves lovasok és sárkányok!

Hát, elég nehezen akart megszületni ez a fejezet, no meg hozzátett a dologhoz, hogy szinte sosem voltam itthon hétvégente, de valahogy csak sikerült befejezni. A szálak megintcsak egyre kuszábbak lesznek, csak a dráma kedvéért, amiből igazából még semmit sem kaptatok, de már nem kell sokat várni rá :)

Jó olvasgatást kívánok, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

7. fejezet:

Plazma és tüske

- Lux, esküszöm, ha még egy tüskét belebaszol az asztalba, én nem tudom, mit csinálok veled! – Hangzott a suttogótanya mélyéről a kiáltás, természetesen Fenrir hangján.

- Oh igen? – pörgetett egy épp kisebb tüskét az ujjai közt Lux, álnyugalommal a tekintetében. – Ebben az esetben annyit mondok, hogy gondold át még egyszer a tervet, mielőtt megint közel kerülünk egy olyan helyzethez ahol, nem is tudom, mondjuk majdnem meghal a húgod, vagy ilyesmi. Mert ha nem változtatsz ezen az egészen, frontálisan fogunk ütközni a betonfallal, az éjfúria pedig ott röhög majd rajtunk a háttérben.

A kijelentés költői, nem volt szó semmi betonfalról. Az Árnyékvadász vezérnek viszont már nem csak a haja volt vörös.

- Én dolgoztam ki a tervet, én néztem utána a lehetőségeknek, és csak annyit kértem, hogy menj oda és nézz körül, ez ennyire nehéz?! Mégis mi a picsáért kell neked minden tervembe és parancsomba belekötnöd?!

- Azért baszod, mert megöleted a csapatot a céltalan hajkurászás közben! – noha Fenrir is ököllel támaszkodott az asztalon, mikor Lux elé hajolt, kimondottan rémisztő látványt nyújtott. Egyik sem félt a másiktól, de az ellentétek az utóbbi napokban erősen kiéleződtek közöttük, ami nem volt a legjobb irány. – Gondolj bele: ha engem elkezdenek megismerni a környéken, semmi hasznomat nem veszed majd. Az éjfúria látott engem, közvetlen közelről, ezt ne feledd! Aztán mégis mit csináljak, ha valamelyik kibök, hogy a környéken járok?!

- Ha észrevesznek, csak süllyedj el a padlóban és adj ki fehérrépa hangokat – kuncogta Pusztulat, aki nem messze az egyik vasrúdról lógott fejjel lefelé, a jóég tudja, mióta, de nagyon vigyorgott, ahogy Amica is a lépcsősor mellett.

Lux iszonyat lassan fordult feléjük, s csak a tekintetével üzente: „tűnés, vagy megöllek”. Az ikrek pedig hahotázva távoztak, de ez láthatóan nem javított a helyzeten. Fenrir tudta: a csapat mellette áll, még ha ez a fehér óriás nem is.

- Lux, miért nem fogod magadat, meg a mocidat, és mondjuk, teszed amit Fenrir kért, hm? – a végső döfést az ölvész vitte be, aki az ikrek helyébe lépve kezdte cukkolni a sikoltót.

Rosszul tette. Lux olyan erőltetett műmosollyal fordult felé, hogy az már szinte fájt.

- Öhm, és mondd csak, Maar, neked mégis mi közöd ehhez az egészhez? Hívott valaki, vagy mi? Mert tudtommal neked sem sikerült elvégezned a feladatodat, ami lássuk be, egy ölvésznek az áramkörök csomópontjában szégyen. Mit szól majd az anyukád?

Maar arcáról hamar leolvadt a vigyor.

- Ha elvégeztem volna a „feladatomat”, már ti sem lennétek itt! Tudod mennyi energia fut azokban a vezetékekben? Csoda, hogy nem halt meg senki. Persze, beterelni a kölyköt egy ilyen helyre és hívni rá egy ölvészt, micsoda hülyeség!

Mire kimondta, Fenrir arca elsötétedett, ellökte magát az asztaltól, s átmasírozott a két vitatkozó közt.

- Ebből elég! – fordult meg az ajtóban. – Nehogy már azt higgyétek, hogy ti hozzátok meg a döntéseket, vagy, hogy melyik jó és melyik nem! Az a dolgotok, hogy végrehajtsátok a rátok bízott feladatot, de ez eddig nem akaródzik sikerülni, igaz-e?! Próbálkozzatok jobban, mert nem akarjátok megvárni, míg teljesen elfogy a türelmem! Dologra! Tűnés!

***

Lux idegesen lépett ki az udvarra, kezében a kalappal, amivel mindig rejtegette fehér haját, persze nem sok sikerrel. Nem ez volt most a legnagyobb baja, s erősen gondolkodott rajta, hogy visszafelé felkeresi Flightot, hogy beszámoljon a fejleményekről. Szegény Vilda nem is tudja, milyen közel volt a háború. Ő igen, és meg kell beszélnie valakivel, aki még hellyel-közzel külső szemlélőként tudja megítélni a helyzetet. Tartott tőle, hogy nem sokáig.

Vilda… A kis tizenötéves kamasz önmaga és mentalitása, amivel élte a mindennapokat itt a raktárban… nem ezt érdemelte, nem egy ilyen őrült testvért, aki berántaná őt is a végzetbe, ha ezzel nyerhetne. Nem mondhat ilyeneket neki, a végén még megrémíti, már ha a legutóbbi akció nem ijesztette volna meg eléggé. Mindenesetre Lux összetette volna a két kezét érte, ha valahogy ezt a lánykát ki tudná menekíteni innen, mielőtt komolyabb katasztrófa történik. Vildának persze megvolt a magához való esze, Lux mégsem akarta kockáztatni, hogy a tapasztalatlanságából fakadóan essen baja.

- Hé, Lux, hová mész? – csengett az ifjú suttogóleány hangja az udvar felől, ahol a sok fémhulladék közül bukkant elő. Nappal volt ugyan, de erősen felhős idő.

- Sandavágurba Vilda, miért? – kérdezett vissza, kissé komorabban, mint szerette volna.

- Öhm… Valami baj van? – a lány egy kicsit váratlanul torpant meg tőle egy méterre.

- Nem, nincs semmi. Mondd, mit szeretnél?

- Megint vitatkoztatok Fenrirrel?

- Vilda, elég a faggatózásból, én is kérdeztem valamit. - A lány makacsul vágta karba a kezeit, Lux pedig hosszú, szigorú bámulás után megadta magát. – Áh, a fenébe is! Igen, vitatkoztunk, ahogy szoktunk, de neked ebbe semmi beleszólásod nincs. Majd én elintézem.

- Jó – vont vállat Vilda. – Én meg csak azt akartam mondani, hogy találtam gyújtótrafót a motorhoz, és össze tudnám szerelni. Szereztem rá pénzt is, elhoznám szívesen.

- Oké, de nekem nincs időm most boltok után rohangálni.

- Nem is kell, csak a faluig dobj el, légyszi.

Lux egészen sokáig nézett felé, mint aki keresi a hátsószándékot, a tinédzser turpisságot a szavai mögött. Végül csak sandán elmosolyodott.

- A bátyád tud róla? – kérdezte, mikor felült a motorra.

- Persze, hogy nem – vonogatta a vállait Vilda, mintha ez természetes tény volna.

- Hah… Akkor jó.

***

Egy jóállapotú, hófehér Dodge Stratus gurult végig Berk egyik északi mellékutcáján, olyan sebességgel, hogy a piacról hazatérő nénik egy csoportja szánakozva hagyta le a szerencsétlen kocsit. A járgány pedig halkan gyűrte a kavicsokat maga alá, apró ropogással tudatva, hogy legalább még megvan a négy kereke. Már rég el kellett volna jutnia a szervizbe, csak hát az a „váratlan áramkimaradás” bizony napokkal meghosszabbította a várakozását. Most is csak ímmel-ámmal akadt valamiféle elektromosság a vezetékekben, volt, hogy egy-két órára ismét kimaradt, majd visszatért, így minden az árammal együtt akadozott a faluban. Az iskola is csak félig-meddig működött, a közértekben jobban fogyott a tartós élelmiszer, majdnem egy hétig, mire helyrehozták a kárt annyira, hogy a közeli falvakban visszatérjen az élet, így ma az autószerviz is kinyitott.

A kocsi vezetőoldali ajtaja nyitva volt, Luna pedig teljes erejéből támaszkodott fél kézzel az ajtó tövének, másikkal meg a kormánynak, ahogy próbálta irányban tartani. Szerencsére nem egyedül kellett megbírkóznia ezzel a nehéz feladattal.

- A fenébe is Luna, miért nem mondtad, hogy van egy kocsid? – nyögött fel méltatlankodva Fogatlan, aki két kézzel támasztotta hátul a csomagtartónál a járgányt, s a tornacipője maradék talpát is legyilkolta érte, hogy tovább tolja az úton. – Miért csak akkor tudom meg, mikor lerobban?

- Sosem kérdezted, én pedig nem láttam értelmét kihangsúlyozni. De ne dumálj annyit, told!

- „Ne dumálj annyit” – utánozta morogva a lányt Fogatlan az orra alatt.

- Hallottam ám!

Közel negyedórás elkeseredett küzdelem után fordultak rá a Berk északi szélén végigfutó főútra, ahonnan már tényleg nem volt messze a műhely, ahová tartottak, mégis kezdett elegük lenni a dudálgató kamionokból, a negyedik-ötödik után pedig már Luna is meglengette utánuk a nemzetközi kézjelet. Más is ezt tette volna, mikor rájön, hogy nem feltétlenül azért dudáltak, mert útban voltak nekik, sokkal inkább a hófehér lány még fehérebb szoknyája volt a vezérindok.

- Egyszer érjem utol őket a pirosnál… - sziszegte a fogai közt, majd hátrapillantott Fogatlanra. – Megpróbálok ráindítózni, hátha kihűlt már annyira, hogy sikerüljön. Aztán jutalomból elviszlek egy körre, mit szólsz?

- Kösz, azt inkább kihagyom – integetett az éjfúria, s amikor Luna beugrott a volán mögé, megpróbálta egymaga folytatni azt, amivel eddig ketten kellett megküzdeniük. Autók… Csak a baj van velük.

Fogatlan nekifeszült, hogy kicsit nagyobb lendületet adjon az autónak, ami talán elég lesz hozzá, hogy újra életképesen bőgjön fel a motorja. Luna kivárta a megfelelő pillanatot, amit csak a megérzései súgtak meg neki, majd elfordította a kulcsot, s adott egy kicsi gázt a járgánynak. Amaz előre lendült egy kicsit, mint a lovak, amikor megugranak, a következő indítózásra pedig felhördült a motor is. Újabb lendülethullám érkezett, amivel a kocsi megkétszerezte addigi sebességét, és annak rendje és módja szerint faképnél hagyta Fogatlant, aki elhasalt az aszfalton.

- Ez az! Ez az, sikerült! – rikkantotta Luna, örömében a kormányt paskolva, s ebben a pillanatban még Fogatlan is tudott mosolyogni. Hát kifizetődött a munka.

Persze, nevetett a kocsi. Nem tudta ugyanis a két kamasz, hogy azzal, hogy ismét hőt kap a sérült rész, még csak rontanak a helyzeten, Luna pedig arra lett figyelmes, hogy néhány méter után valami elpattant, a járgányt pedig már nem vitte tovább semmi előle, egy újabb rándulással meg is állt. Mindennek tetejébe pedig még füstölt is.

- Ne már… Ne, ne, ne, ilyen nincs!

- Nekem mondod… - könyökölt fel Fogatlan is, míg egy mély dudálás arra nem késztette, hogy macskamód felpattanjon. Talán nem az út közepén kellene feküdni.

A Thor Kalapácsa autószerviz tíz perc múlva bukkant fel, s a fekete-fehér páros olyan kitörő örömmel nyugtázta ezt, mint karaván az oázist. A névből mindenki valami jólfelszerelt, puccos helyet képzelt el, a helyzet azonban közel sem volt ennyire rózsás: a szerviz mindössze egy kibővített garázs volt, s mellette egy egész teleknyi rozsdás kocsi hevert. A neonfény a cégéren már évekkel ezelőtt nem működött, mindenütt alkatrészek, régi kerekek, s molyette kárpitokkal borított ülések hevertek, a létező legnagyobb káoszban.

Luna és Fogatlan nagy lendületet vettek, mikor bekanyarintották a kocsit a feljáróra, hogy az enyhe emelkedőn át fel tudják juttatni a garázsig, ahol nagy szerencséjükre, pont volt egy autónyi hely.

- Áh, hát itt vagytok – mormogás odabentről, ahogy a szőke bajszos, motorolajjal áztatott ruhában kicammogó Bélhangos megjelent az ajtóban. – Fél órával hamarabbra ígérted, kicsi lány.

- Persze – sziszegte Luna, hátracsapva az egyik elszabadult tincsét, amit visszaigazított a hajcsat alá. – Csak be se indult ez a dög, hazulról toltuk el egészen idáig – panaszolta mérgesen.

Bélhangos csak rosszallóan megingatta a fejét, mormogott valamit a bajsza alatt, aztán hamar felcsapta a motorháztetőt, s derékig eltűnt az autóban.

Fogatlan mindeközben a kijáratig hátrált, s a derekára kötötte a pulcsiját.

- Azt hiszen nekem ideje mennem. Itt hagyhatlak, Luna, megleszel?

- Persze, menj csak – mosolygott felé a fehérség. – Biztosan sok a házi, elég sokat kihagytál mostanában.

És még mennyit ki is fogok…

- Ja-ja, persze… Az tényleg sok, igen… Na szia! – Fogatlan még egy utolsót intett neki, mielőtt elslisszolt volna a helyszínről. Luna azonban nem volt ennyire megtéveszthető.

- Hékás, állj csak meg! – kiabált utána, már az utcán. – Én se most jöttem le a falvédőről, a haza a másik irányban van, úgyhogy fordulj meg, de azonnal!

Mire kimondta, Fogatlan már szinte nevetve integetett vissza neki a messzeségből. Nem hazament, miért is tette volna azt, amit megígért Felhőugrónak, de tényleg?

- Hogy az a grimoraképű fúriaevő liba harapjon a seggedbe te árnyéklegény…

***

- Itt lepattansz, úgy jó lesz?

- Aham, köszi Lux – Vilda gyakorlott mozdulattal vetődött le a motorról, de előtte még hálából egy halvány puszit nyomott az albínó sárkány arcára, akinek innentől már nem csak a szeme volt vörös. Nem is tudott azonnal megszólalni, csak mikor a lány már megindult az utcán előre.

- Hékás.

- Hm? – a suttogóleány visszafordult, az ing, amit a pólójára vett, perdült utána. Egész királylányos mozdulat lett volna, ha nincs a tépett haja meg a bakancsa.

- Vigyázz magadra, Vilda. Ne csavarogj messzire, és ne feledd: ötkor ugyanitt, rendben? – szegezte neki szigorú tekintetét a sikoltó halál, már amennyire most az funkcionálni tudott.

- Jó-jó, na, itt leszek. Ha meg itt hagysz, kénytelen leszek hazarepülni.

Ahogy a lány eloldalgott, Lux rosszallóan megrázta a fejét. Ha hagyná egyedül röpködni a környéken, Fenrir biztos magukra borítaná a raktárat. Bár, a tény, hogy gyakorlatilag mindenféle engedélykérés nélkül hozta el a lányt a raktárból, biztos hagy még következményeket. Kérdéses volt viszont, hogy Fenrir egyáltalán észleli-e, hogy a húga lelépett. Amióta az ölvész betette a lábát a raktárba, a sikoltó halálnak egy perc nyugta sem volt: hol úgy vitatkoztak, hogy az egész épület tőlük zengett, amiket általában Fenrir szakított félbe, hol azt próbálta Lux bizonyítani, hogy Maar igenis szeret kutakodni, keresgélni, lapozgatni a térképek és jegyzetek közt, amit bizony nem is tagadott. Állítása szerint az éjfúria után kutatott maga is, de Lux aligha akart hinni neki.

Végül csak egy sóhajjal tudatta, hogy Vilda bevette a kanyart az utcába, ő maga pedig visszakanyarodott a saját útiránya felé.

Vilda egy hanyag mozdulattal, megadóan húzta a fejére a baseball-sapkát, lelapítva ezzel tökéletesre fésült tincseit. Hiába, a felhőkön apró lyukakat vájt a napvény, ami számára nem volt épp a legkedvezőbb, és vagy a haja megy kárba, vagy elvakítottan járhat a világban. Nem fért a fejébe, hogy a szokásos eső és borús idő helyett miért van megint indokolatlanul jó idő, s persze pontosan akkor, mikor ő az utcán van. Már kezdte feladni a reményt rá, hogy a következő kis, fonnyadt felhőcske megmenti őt a fénytől, mikor gyakorlatilag fennakadt a közeli rozsdás kerítésen. Nyomban elszakadt az inge is, amit egy csavaros káromkodással nyugtázott, s mikor kiszabadította magát a szegből, odébb tántorogva pillantott fel.

A megkopott cégéren ez állt: Thor kalapácsa autószerviz.

- Megvan! - rikkantotta örömében Vilda, s máris széles mosollyal caplatott fel a betonfelhajtón, egyenesen be a nyitott garázskapun.

Két kocsi parkolt bent, egy félig széthullott, rozsdásbarna, némi kék csíkkal, meg egy szépséges, hófehér példány. A suttogólány nem bírta ki, ahogy elhaladt a járgány mellett, ujjvég nélküli kesztyűben végigsimított annak az oldalán, s még az utastérbe is belesett, hogy megcsodálhassa. Amikor épp a felnyitott motorháztető mellett haladt volna el, hirtelen kihajolt elé a bajszos Bélhangos, szinte már gyanakodva, hogy mégis ki osont be hozzá. Vilda majdnem hátraugrott, s menten elkapta a kezét a járgányról is, mint akit valami rosszaságon kaptak.

- Mi kéne ha 'vóna? - kezdte a szerelő, letörölve szőke bajszáról az olajfoltot.

- Ehm... - Vilda nagyot nyelt, aztán sebtében kutakodni kezdett a táskájában, s kiemelte a motor régi alkatrészét. - Egy ilyen gyújtótrafót szeretnék.

Bélhangos hunyorogva kivette a kezéből, s megforgatta a lámpafény alatt.

- Aha, szóval motorozol? Nem vagy te egy kicsit fiatal hozzá?

- A bátyámé a motor.

- Vagy úgy, értem. A bátyádé. - Bélhangos sokatmondó hanghordozása menten elárulta, hogy kissé kételkedik ebben a kijelentésben, de mindenesetre megvizsgálta a trafót, ami tényleg menthetetlennek bizonyult. - Nos, igen ritkán szerelek motorokat, nem is nagyon tartok hozzá alkatrészt, de ez nem jelenti azt, hogy ne kallódhatna valahol egy ilyen. Tedd le magad kölyök, ez el fog tartani egy darabig.

A szerelő legyintett a két kocsi mögé mutogatva, ahol egy rozoga pad várta a lányt. Bélhangos eltűnt valahol hátul, helyette viszont feltűnt valaki a padon. Vilda csak most vette észre, hogy nincs egyedül, s egy fehérbe öltözött, hóhajú lány ül itt hátul, keresztbe pakolt lábakkal, csinos szoknyában, és egy jobb tornacipőben. Fülhallgatóval zenét hallgatott és a telefonját böködte, talán ezért nem vette észre, hogy már nem magányosan várakozik. Vilda a saját, kopott tornacipőjére, s az imént elszakadt ingére pillantott, s komolyan elgondolkozott rajta: vajon leülhet mellé? Hiszen ő annyira...

Tökéletes.

Gyönyörű, egyenes, dús haj, tiszta, makulátlan ruhák, látványra is selymes bőr, ápolt körmök... És pikkelyek. Sárkány, igen, azt is látta most már, mégsem esett egy kategóriába vele. Vilda világ életében lelakott cuccokban járt, és eddig mindig olyan szabadnak érezte magát bennük, de most először megütötte őt a gondolat: mi van, ha nem ez a normális? Hiszen odakint a raktárban mindenki... Ilyen. Jó, kivéve Amicát, de az istenek tudják, hány embert ölhetett meg azokért a ruhákért, amire Vilda sose lett volna hajlandó. Nem sokat járt a faluban sem, a múltkori szökését is hetekig tervezte, így esélye sem volt olyan tinikkel találkozni, akik esetleg az ő korosztálya, középiskoláról pedig szó sem volt. A sárkányoknak nem kötelező, épp ezért piszok nehéz is bejutniuk, Fenrir pedig úgy gondolta, a húgának nincs szüksége efféle agymosásra.

Amikor ehhez a gondolathoz ért, a fehérhajú lány váratlanul felnézett. Nyilván megérezte, hogy bámulta, mi másért nézett volna rá. Vilda saját magát zökkentette ki.

- Szia - nyögte félszegen mosolyogva, nagyon reménykedve, hogy nem ijeszti el a még sárkányléptékben sem szokványos külsejével.

- Szia - mosolygott vissza Ő, s Vilda nagy meglepetésére még a zenét is elpakolta, hogy ne legyen vele illetlen. A suttogó valamiért azonnal össze tudta fonni a szálakat, s félig hátramutatott a nyitott motorháztetejű autó felé.

- Bocs, hogy csak így megszólítalak - kezdte, még kínos nevetgéléssel fedve el a zavarát, hogy egy sárkánytársával beszél, aki nem a csapata tagja. - De az a fehér Dodge a tiéd?

- Aha - mosolygott vissza meglepetten a kékszemű. - Értesz a kocsikhoz?

- Hűha... Hát, csak egy kicsit, de én motorral járok. Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szép kocsi - itt meg is állt volna a beszélgetés, ha Vildán múlik. Annyira kínosan érezte magát, hogy azt fontolgatta, hogy inkább a műhely távolabbi felén várakozik, a fehérhajú lány viszont nem így gondolta.

Lepakolta a telefonját, felkelt, s kezet nyújtott.

- Luna vagyok.

- V-Vilda...

- Szia Vilda – Luna barátságosan villantotta felé hófehér mosolyát, aztán hamar arrébb csusszant, s mutatta neki, hogy üljön le nyugodtan, a másik lány pedig félszegen ledobta a táskáját, majd maga is helyet foglalt, tenyereit a térdére szorítva. – Na és... Új vagy erre, Vilda? Nem láttalak még a suliban vagy ilyesmi.

- Ehm… – na igen, ezt elfelejtette. Nyilván az itteni iskolások mind ismerik egymást, egy csapatot alkotnak, legalábbis tudják, ki az iskola tagja… És ki nem. Jelen esetben bizony erről volt szó. Vilda kínosan nyelt egy nagyot. – Ami azt illeti, én nem járok gimibe… Meg nem is a környékről származom…

- Oh – Luna nem tétovázott sokáig. Ismerte a helyzetet, legalábbis el tudta képzelni. Ő és Fogatlan egész nyolcadikos évük alatt könyörögtek Felhőugrónak, hogy hadd mehessenek gimnáziumba, amiről hihetetlenül nehéz volt meggyőzni a ház felnőttjeit. – Nagyon sajnálom. Mármint, őszintén. Ne is mondj többet, ne haragudj, hogy így belekérdeztem.

- Ugyan, semmi baj – Vilda menten leintette, mint akit tényleg nem izgat a téma, valójában viszont komolyan elgondolkozott a helyzeten. Ő nem tanul semmit, nem ért semmihez, mi lesz így vele? Nem lehet egész életében Fenrir szélárnyékában, s ez a háború sem tart örökké közte és az éjfúria közt. Legalábbis nagyon remélte. – N-na és… Mióta vezetsz?

Luna még épp, hogy el tudta rejteni meglepettségét, hogy minél természetesebbnek hasson a reakciója. Nem akarta felzaklatni ezt a lányt, s mindannak ellenére, hogy nem lett kimondva, érezte: nem tartja magát sokra őmelette. S ez így nem volt jó. Az ő lelkének nem.

- Hát, nagyjából fél éve. De a kocsit örököltem, mielőtt valami nagy dologra gondolnál – legyintett. – A nagybátyámé volt. Ő most nem olyan helyen lakik, ahol szüksége lenne rá, ha érted mire gondolok.

- Aha… - Vilda nem tudott annyira uralkodni az arcizmain, hogy az a bizonyos „fogalmam sincs” arckifejezés ne ébredt volna fel a szemeiben szinte azonnal.

- Mindegy, majd egy napon megérted – legyintett Luna. Nem volt bölcs dolog népszerűsíteni ezt a bizonyos helyet egy emberek lakta településen.

Szinte végszóra érkezett vissza Bélhangos, ha lehet, kétszer annyira olajos bajusszal, mint eddig. Rántott egyet a gatyáján, megtörölte a homlokát, majd levágta a pultra ugyan azt a régi trafót, amit Vilda nem sokkal ezelőtt a kezébe nyomott.

- Hát kislány, nincs szerencséd. Egy darab akadt csak, de az se ilyen. Ha vissza tudsz jönni mondjuk egy hét múlva, addigra tudok neked rendelni. Megfelel?

- Meg hát – vágta a rá a lány. Sok más esélye úgysem volt. Fenrir a faluba még talán-talán elengedi, de a város tiltott terület. – Mennyivel tartozom?

- Semennyivel. Nem találtam neked semmit, majd fizetsz, ha kézhez kapod az árut. Egek lányka, úgy csinálsz, mint aki sose vásárolt.

Luna a szeme sarkából megsejtette, hogy alig észrevehetően, de Vildát nyakon csapta a kijelentés. Talán igaz lenne? Nem jár gimnáziumba, nem ismeri még csak látásból sem az arcát, mégis miért járna bármit is venni, főleg nem egy ilyen helyre. Természetesnek hatottak a cselekedetei, de mégis volt benne valami betanultság, mint aki előre elpróbálta ezt az egészet. A szomorúság szép lassan kúszott be a hófehér leány tudatába, hát még mikor Vilda tördelni kezdte az ujjait, nem tudva, hogy mégis mit válaszoljon erre.

Luna nem lehetett róla, megesett rajta a szíve.

- Ugyan Bélhangos, miért nem foglalkozol inkább a kocsimmal? Fél órát ígértél és legalább egy órája itt dekkolok, ne már – szólt közbe mintegy természetesen magára terelve a szerelő figyelmét, na meg minden esetleges szitkozódását.

- Jól van na Hófehérke, hátrább az agyarakkal sárkánykiasszony. Mi vagy te, az alfané vagy mi, na. Hát ilyet… - Bélhangos ezekkel a szavakkal hajolt vissza a fehér Dodge-hoz, de azt már nem merte, hogy a rongyot akár csak letegye a fehér karosszériára. Luna le is mosatná vele abban a pillanatban.

Vilda persze nem tudta nem észrevenni ezt a hirtelen váltást, s nagyot nyelve, kérdőn pislogott Luna felé, aki csak keresztbe tette a lábait, s vállat vont, mintha mi sem lenne a természetesebb.

- Persze, te is a trafót tudtad megsütni, Luncsám – Bélhangos mindenféle figyelmeztetés nélkül hajította hátra a rossz alkatrészt, ami berepült az elfüggönyözött rész mögé, a lányok pedig megesküdtek volna rá, hogy egy fájdalmas nyikkanás követte a koccanás hangját. – Ti pikkelyes lánykák meg guruló szerkezetek… Nem elég a szárnyatok, most komolyan?

- Hé, kikérjük magunknak – csapta karba a kezeit Vilda, amit nagy meglepetésére egyszerre csinált Lunával. A fehér folytatta:

- Mondod ezt úgy, hogy az a ficsúr hetente hozza ide ezt a roncsát, mert mindig felhajt vele egy padkára vagy betalál egy őzet, vagy egy lámpaoszlopot, vagy a kettőt egymás után – bökött a barnás-kékes autó felé. – Hogy is hívják? Eret? Azt a szerencsétlent, istenek… Nagyobb a képe, mint a jogosítványa értelme, az biztos.

- Hékás, fékezd magadat - integetett a motorháztető alól Bélhangos. – Eret jó srác, na meg, amennyit ütközik, annyit perkál, nincs mese. Ha ő nincs, már becsukhattam volna ezt a kócerájt. Ha abbahagyná, téged kellene megkérjelek, hogy néha koccanj egyet a helyi buszmegállóval.

- Na, az nem fog megtörténni, nem vagyok olyan állat, mint az a barom. Kikérem magamnak, kulturáltan vezetek – Luna felemelte a kezeit védekezésképpen, Vilda pedig igazából nem tudta, hogy mégis mi a francot csinál még itt, mindenesetre kíváncsi volt ennek a párbeszédnek a végére.

- Kulturáltan, mi? – Bélhangos arckifejezése megállt a kételkedés és a vigyor közt, miközben elkezdte bekötni az új alkatrészt. – A múltkor egy ugyanilyen autót láttam eltépni vagy százzal ezen az úton. Annyival gyakorlatilag a kátyúkon is átrepültél.

 Mindketten tudták, hogy a szerelőnek igaza volt, mégsem folytatták egymás csipkedését. Egy hosszú percig beállt a kínos csend, csak a kocsiban zajló fémes hang jelezte, hogy hamarosan a helyére kerül minden, s a motor újra felhördülhet. Vilda viszont sikerrel elsüllyedt egy kicsit, rámarkolva a táskájára, mint aki igyekszik kihátrálni. Lényegében semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy haza kellene mennie. De hogyan?...

- Na jó – nyögte ki nagysokára, s megigazította a sapkáját. – Azt hiszem nekem ideje mennem.

- Nem vársz meg? – a kérdés villámként csapott át a műhelyen. Vilda nem értette, merre indult ez az egész gondolatmenet, Luna viszont abban a minutumban tudta, mihez akar kezdeni a helyzettel. Fogatlannak igaza volt. Igaza volt, mikor azt hajtogatta, hogy élni akar, nem egy rejtekhelyen a szobája négy fala közt, hanem élni, élni a nagyvilágban. Látni, járni, tapasztalni, barátokat szerezni. Döntött. Ez az Ő élete. – Szívesen eldoblak egy szakaszon, az én kocsim mindjárt készen van.

Vilda, noha már elindult, most megtorpant a kijelentésre. Egy idegen lány csak így felajánlja a segítéségét? Ez valahogy nem akart megértés alá kerülni az elméjében. Nem ismerte, nem tudta, hogy ilyen létezik. Fenrir mindig azt mondta, minden sárkány, aki az emberek közt él, áruló a saját fajára nézve és soha de soha nem tárulna egy olyannal, aki a törvényen kívül él, úgy, mint ők. Erre most itt ez a lány, aki kérdés nélkül nyújt neki segítő kezet, s nem érdekli, hogy honnét jött. Pedig látszik. Óh, bizony, hogy látszik, egy sárkány pontosan tudja.

Nem jött ki hang a torkán. Olyannyira sokkolta a véletlenszerű kedvesség, hogy csupán nyelt egy nagyot, s bólintott párat. Marad.

Az autó meglepően hamar kész lett, s mikor legördültek a felhajtóról, Vilda meglepetten tapasztalta, hogy nem arra indulnak, amerre Ő mondta a fuvar útját.

- Azt mondtad, ráérsz – kezdte Luna, mikor Vilda szóvá tette a helytelen irányt az anyósülésről, mint egy rossz GPS. – Meg, eléggé süt rólad, hogy nem igazán járkálsz lakott területen, így bizonyára kimaradsz olyan jóból is, mint mondjuk a cukrászda.

- Cukrászda? – Vilda nagyokat pislogott, ha lehet, még értetlenebbül.

- Cukrászda.

Mire elhangzott, Luna felkanyarodott egy parkolóba, ami egy csinosan berendezett, kunyhószerű kis fagylaltozóhoz tartozott. Halványsárga falain fekete lapra írt, kacskaringós krétabetűk hirdették a kínálatot, az érdekes ízesítésű limonádékat, és persze az ingyen wifi jelszót.

Luna látta, hogy Vilda még annyira sem tud megszólalni, mint eddig. Mintha sosem látott volna ilyet.

- Nos? Van kedved fagyizni egyet? – Luna mosolya ártatlan volt, mintha nem most hozta volna el ide kérdés nélkül. Nem akart esélyt adni rá, hogy véletlenül kihátráljon, csak azért, mert még sosem tapasztalta meg.

- Van választásom? – vont vállat Vilda, immár egy értetlen vigyorral. Mindketten tudták a választ. Luna azért meg is alapozta.

- Csak annyi, hogy milyet kérsz. Na, gyere. Szereted a csokoládét? És a zöldalmát?

- …Van citrom is?

- Van hát.

A két lány végül a motorháztetőn ücsörögve látott neki a fagylaltnak. Luna szeretett ide járni, nagy ritkán, amikor Felhőugró jobb kedvében volt, elengedte őket Fogatlannal ebbe a cukrászdába, ami a „Loki teáskannája” névre hallgatott, a két ifjú sárkány pedig mindig vett valami édességet, ha ide jutottak. Most sem volt ez másképp, csak épp Vilda volt a társasága az éjfúria helyett.

- Ne röhögj ki – kezdte a suttogólány, mámoros vigyorral fogyasztva az egész életében áhított citromos fagylaltot, amiben még piskóta is akadt. – De most eszem fagyit életemben először. Nem is tudom, hogy élhettem nélküle eddig.

- Akkor már ideje volt – Luna odahajolt hozzá, s összekoccintotta a tölcsérjeiket, mintha pezsgőspoharak volnának. – Örülök, hogy tetszik. Messze laksz?

- Ehm… - Vilda csuklott egy aprót a meglepettségtől, s kicsit jobban az arcába húzta a sapkáját. – Hát, nem a faluban…

- Csak azért – folytatta teljesen természetes hangon a fehérség, mint aki észre se vette az előbbit. – Mert eljöhetünk máskor is, ha szeretnéd.

- Tényleg? – a sötét leány szemei egészen kikerekedtek, de menten kiült arcára a boldog mosoly. – Az nagyon király lenne!

S mint ilyenkor szokott lenni, az idő sokszorosan begyorsult a két lány számára, akik ott, a motorháztetőn fagyizva kötöttek nem várt barátságot. Mire észbe kaptak a beszélgetésből, Vilda már majdnem el is késett. Lux és ő ugyan ott kellett, hogy találkozzanak, ahol néhány órával ezelőtt elváltak útjaik. A kapkodva induló lányt viszont Luna nem engedte elszaladni.

- Ne szórakozz már Vilda, szállj be, elviszlek haza.

- N-ne! – lépett egyet riadtan hátra a lány. – Vagyis… n-nem lehet, a testvérem otthon van, és kinyírna, ha idegent vinnék haza. Nem szereti a… a…

- Jól van, semmi baj – fogta meg a vállát a másik lány. Hangja most is megnyugtató volt. – De engedd meg, hogy legalább valameddig elvigyelek, jó? Csak kidoblak, és már ott sem vagyok, okés?

Vilda erőltetetten nagy levegőt vett, hogy egy kicsit megnyugtassa magát.

- Okés.

- Rendben, akkor pattanj be.

Luna, mikor átszáguldott a falun, s megállt a határút mellett a porban, még nem tudta ekkor, hogy csupán egyetlen perccel kerülik el egymást Luxal, aki a fehér kocsi távozása után kanyarodott be épp ugyan abba az utcába. A találkozás annyira közel volt, de most ezt még egyik fél sem fogta fel, mindenesetre sosem volt még ennyire vékony a hártya az Árnyékvadászok és az Őrzők között.

***

Nem tudtam őt elfelejteni. Akármennyire próbáltam, nem tudtam.

Erősen alkonyodott a vidéken, a házak elkezdtek hosszú árnyékokat dönteni az aszfaltra. Sokáig figyeltem az utcát az erkélyről, de mikor az utolsó napsugarak elhagyták a láthatárt, már egyetlen ház sem volt körülöttem. Amióta itt éltünk, most léptem ki először a hátsó kertkapun. Nehezen nyílt, talán a régi lakók nem is igazán használták, legalábbis a mögötte nagyra nőtt dzsindzsa erről árulkodott. Átvergődtem magam a csalánon, s a táskám oldalzsebébe süllyesztettem a zseblámpámat, amiért utólag szaladtam vissza.

A kertünk mögött ugyanis csupán a kerítés választotta el a faluhatárt az erdőtől. A magas fenyőfák sötétségbe burkolták a rengeteget, ami hideg párafelhőket lehelt ki magából, s koronái közt nem látszott az ég.

Tudtam, hogy veszélyes. Hogy az erdő csak a sárkányoké, hogy bármi, de bármi szembejöhet velem odakint, és minden bizonnyal nem lenne bölcs dolog pont sötétedés után a fák közt kóricálnom.

Hogy mire készültem? Igen, pont arra.

Még csak néhány napja volt annak az estének, hogy egy sárkány meglátogatott a saját erkélyemen, aztán kivetette magát a kerítésen. Erre indult, tudtam jól. Napokig tartott, mire rábeszéltem magam, hogy engedjek a kíváncsiság kísértésének, s a nyomába eredjek. A sárkány itt lesz valahol az erdőben, hisz oly ritkának tűnt, hogy feltételeztem: anyám igazát követve nyilván nem élhet a városban. Akkor viszont valahol idekint tengeti a napjait. Meg az estéit, gondoltam én.

Nagy levegőt vettem, s léptem egyet a sötét erdő felé, de mielőtt bevetettem volna magam a fák közé, a jelenlegi környezetem felé irányult a figyelmem. Nem sokat láttam belőle, mégis sejtettem, hogy a sárkány valahol itt érkezett a susnyásba, s ezt a pontot egészen meglepő módon meg is találtam. Ahol a mancsai érkeztek, eltörtek a növények vékony szálai, s kitaposott néhány vad szederbokrot is, majd az erdő mélye felé iramodott. Azt már az erkélyen is megfigyeltem, hogy négylábú, s a nyomok is erről tanúskodtak. Meglepett, hogy nem repült el, hanem gyalogszerrel indult a sötét fák közé.

Nos, ahogyan én is.

Az elemlámpa még váratott magára, addig a pillanatig amíg egy kicsit is látok, nem éreztem szükségét, hogy megzavarjam az erdő sötétjét.

- Én nem vagyok normális. Biztosan elment az eszem – suttogtam magamnak, mikor átvergődtem egy kidőlt farönkön, s még egyszer visszapillantottam a házunkra, ami hidegen integetett vissza. Óriási hiba lesz a szememben ez az egész, ha nem találok vissza.

Nagy levegőt vettem, aztán hátat fordítottam az otthonomnak, a falunak - és a józanésznek. Minek az nekem, gondoltam. Hiszen egy normális ember nem megy el naplemente után sárkányt keresni egy végtelennek ható erdőben. A csillagok hamarosan felébredtek, s bepislogtak az égig érő fák közt, szinte kérdezte, hogy mégis mi a fenét szándékozok én itt csinálni. Pontosan azt, feleltem nekik. Igyekeztem úgy lépni, hogy lehetőség szerint semmit ne tapossak el, minél kisebb kárt téve az erdőben, s persze azt se szerettem volna, ha egyértelmű nyomvonalat hagyok annak, aki esetleg erre járna. Arra természetesen nem gondoltam, hogy esetleg valahogy vissza is kellene majd találni, amit egy apró ösvény még biztosítani tudna, de így…

Nem érdekelt. Itt és most nem érdekelt, meg akartam találni azt a sárkányt.

Nem sokáig tartott, míg nagy bőszen haladhattam fény nélkül, hamarosan muszáj voltam felkattintani a lámpát, ami kissé rémületessé varázsolta a környezetet. Eddig nem is tűnt fel, hogy tényleg ennyire sötét volna, a fényforrás így teljesen megzavarta az érzékeimet. Igyekeztem nem foglalkozni vele, s kivettem a táskámból a papíralapú térképet is. Először is, biztos voltam benne, hogy itt már bőven nincs mobilhálózat, másodszor pedig, az erdő részleges képét csak a helyi térképeken találtam meg, bár ez is elég satnya volt. Megfogadtam magamnak, hogy amíg biztonságos, csakis addig megyek, nem kellene megkockáztatni, hogy véletlen felfedezzek egy szárnyváltófészket, vagy valami hasonlót.

Tekintetem végig futtattam a térképen, s hamar eldöntöttem, hogy elindulok a faluval egyvonalban, és ha a végéig nem találok semmit, kimegyek valami utcára, ahol tudok, s majd onnan hazasétálok. Balra fordultam egy galagonyabokor mögött, s a csalán mellett eloldalazva igyekeztem átjutni két óriásfenyő közt, mikor zajt hallottam a hátam mögül.

Menten megperdültem, hirtelen felgyorsuló lélegzetvételekkel bámultam bele a sötétségbe, de a lámpát nem kaptam az irány felé, ami hatalmas önuralmamba tellett. Biztosan csak egy nyúl, ez volt az első primitív gondolatom, de az agyam egyre azt diktálta, hogy nem, nem, nem és nem. Az nem toppan ekkorát és nem lök meg egy egész bokrot, mint ahogy azt tisztán láttam most is, hogy vadul felém integetnek az ágai. Két ujjammal megmasszíroztam a szemem közti részt, nagyot sóhajtottam. Menjünk tovább.

Egy lépés, s megint az a zaj, most már tisztábban, közelebbről. Karmok siklottak végig egy fatörzsön, én pedig újra ott álltam, immár zseblámpámmal kutatva, hogy mégis mi a Thor rohangál a hátam mögött.

Vagy vadászik rám…

A sárgás fénysáv lassan fordult végig a bokrokon. Láttam néhány törött ágat, ami még ép volt, mikor az előbb elhaladtam mellettük, de viszont lábnyomot nem találtam. Pedig itt van, valami, akármi… Sárkány, abban biztos voltam. Egy pillanat csupán, s felrémlett, hogy hallottam valamit az előbb, ami új irányba fordította a lámpát, nagy meglepetésemre pedig beigazolódott a gyanúm. Karomnyomok a közeli vastag fa törzsén, mintha valami fellökte volna magát a lombkoronája felé, és akkor…

Akkor megláttam.

Nagy, sárgászöld szempár verte vissza a lámpafényt, s lassan kirajzolódott a fekete pikkelyek borította arc. Nem hittem el, szinte képtelenség volt, hogy ő legyen az, a sárkány az erkélyemről, aki csak úgy odajött, s megnézett magának… Pedig határozottan Ő volt az. Az orrvonalát és a füleit azon nyomban megismertem, noha még nem ért meg a gondolat bennem, hogy most nincsen köztünk az az igencsak meghatározó üvegfal. A sárkány mozdult egy kicsit, de nem volt szándéka lejönni hozzám, csak jobban megtámaszkodott, s szuszogva figyelt, ahogy én is őt. Nem kellett sok hozzá, hogy összefonódjon a tekintetünk, épp úgy, mint azon az estén. Nem tudom, de valamiért úgy éreztem, hogy értem jött el, megint. Keresett engem, visszajött volna egész a házig, ha nem akad rám idekint, az a bizonyos belső hang legalábbis ezt súgta. Tudtam, hogy nem akar megtámadni, az apró jelek legalábbis egyenlőre erre utaltak: kicsit oldalra döntötte szalamandraszerű fejét, s megbillentette a füleit, én pedig lassan leengedtem a lámpám, amit egy közeli kis sziklára tettem, hogy azért lássak valamit.

- Ehm… Sz-szia – nyögtem kissé erőtlenül, s közben kitapogattam a táskámban a nejlonzacskót, amiből előhúztam egy egész halat. Anya tanított rá, hogy ezzel bizony tényleg el lehet nyerni a bizalmukat, a halért való rajongásukban semmi sem tudja lekörözni őket. Az étel felkínálása pedig nálunk a vendégszeretet, náluk a bizalom jele volt. Kinyújtottam hát felé. – Ezt neked hoztam. V-vedd csak el, gyerünk.

A sárkány egy pillanatra körbejáratta tekintetét az erdőn, megbizonyosodva, hogy csak mi ketten vagyunk itt, s csak aztán kezdett learaszolni a fáról, nagyrészt a halat bámulva, de rám is pillantott néhányszor. Tudtam, egyetlen hirtelen mozdulat, és nagyon csúnya vége lehet ennek a találkozásnak, így igyekeztem visszatartani azt a minimális remegést is, ami rám tört abban a pillanatban, hogy közeledni kezdett felém. Mégiscsak egy sárkány…

Egész közel jött, gyanakodva megszaglászta a halat a kezemben, s csak aztán kapta ki az ujjaim közül egy hirtelen mozdulattal. Egy kicsit ösztönösen hátraugrottam, s megesküdtem volna rá, hogy akkor pattantak elő a fogai az ínyéből, amikor a halért kapott…

Ő vidáman elnyammogott a halon, én pedig, nem is ügyelve rá, mit teszek, lassan visszaaraszoltam hozzá, s kezemet nyújtottam felé, épp úgy, mint az ablaküvegnél. Most nem ment annyira sikeresen a dolog, hisz azonnal hátrahúzódott, mikor rájött, mire készülök, s felszisszenve bevetette magát a bozótosba.

- Ne… Ne! – nem gondolkodtam. Úgy, ahogy voltam, nyitott táskával, s kövön felejtett lámpával kezdtem szaladni utána. Hogy lehettem ennyire ostoba? Éppen, hogy elnyertem volna a bizalmát, már el is üldöztem magamtól… Te szerencsétlen idióta.

A talaj nem az én lábamra lett kitalálva. Buckák kerültek az utamba, a növények újra és újra megakasztottak, a fekete pikkelyek csillanásai pedig egyre messzebb és messzebb kerültek tőlem.

– Ne menj el, kérlek!

Előre nyújtottam a kezem, ami pont annyira volt elég, hogy ne vegyem észre magam előtt, hogy bizony-bizony véget ért a talaj, s egy sziklás szirtszél várt, a lejtő pedig csak egy méterrel lejjebb folytatódott. A semmibe léptem, s zuhanva tettem meg ezt a távot, hogy utána kiáltva gurulni kezdjek füves-faleveles földön. Nem tudom, mekkora távot tettem így meg, egy biztos: az érkezés pontos pillanatára nem emlékszem. Talán egy perc telhetett el, mikor összeszorított szemmel nyúltam a tarkómhoz, s első dolgom volt megtapogatni, gyanús nedvességet keresve, ami szerencsére nem volt. Pislogtam párat, ami sok mindenre nem volt elég. Csak a fák fekete koronáit láttam magam felett, s a kicsit világosabb eget. Úgy éreztem, nem tudok felülni, de az ösztön a táskámhoz vezette a kezemet, a térképet keresve, de hamar rájöttem, hogy elhagytam valahol félúton lefelé jövet. Nem jó… Következő célpontom a telefonom volt, ami vakító fénnyel bámult az arcomba, mikor felkattintottam a képernyőt. Nincs térerő. Nagyon, nagyon nem jó.

A pánik vékony kis csermelyként csordogált az agyamra. Elrohantam egy sárkány után a sötét erdőbe, lezuhantam, most pedig se lámpám, se térképem, se térerőm. Nyugodj meg, Hablaty, nincsen semmi baj. Bárkivel megeshetett volna ez, nem csak te vagy ekkora hülye. De. De, csak te lehetsz ekkora barom, hogy éjszaka indulj sárkánylesésre egy idegen erdőbe, persze. Idióta.

Az agyam zakatolásába és önostorozásomba léptek zaja taposott bele. Először azt hittem, képzelődöm, de mikor oldalra döntöttem a fejem, tényleg láttam valakit közeledni. Az a valaki pedig hamarosan ott guggolt közvetlen mellettem.

- Hablaty?

Azonnal megismertem a hangját.

- F-fogatlan? Mi a… Mit csinálsz itt?

- A kérdés az, te mit csinálsz itt? – szegezte nekem a kérdését, majd megtámasztotta a vállam, s felültetett. Most vettem csak észre, hogy haja copfban volt felkötve, egyik szemét pedig így is tudta takarni a frufruja. Talpra állított, de nem engedett el. Talán tudta is, hogy jobban teszi, ha nem bízza rám és a jelenlegi egyensúlyomra a kérdést.

- Öhm… - Kit akarsz becsapni Hablaty, úgysem tudsz neki hazudni. Jelenleg biztos nem. – Volt itt egy sárkány, és… Őt követtem.

- Egy sárkány? – Fogatlan félig felhúzta a szemöldökét, miközben leporolt a vállamról a fűszálakat és a tűleveleket. Mintha nem hitt volna nekem.

- Igen – bólogattam immár határozottabban. – Az áramkimaradás estéjén találkoztam vele. Felmászott az erkélyemre, egészen hihetetlen volt! Majdnem lerajzoltam, csak apám hazajött, ő meg megriadhatott az autótól. Erre láttam elszaladni akkor, gondoltam utána jövök, olyan elképesztő volt. Te… Te nem is láttad az imént?

- A-a – Fogatlan megingatta a fejét, haja lobogott utána. – Egy árva élőlényt sem láttam. Csak téged, kiterülve az avarban – itt végignézett rajtam, talán valamiféle sérülést keresve. – Tudsz járni?

Naná…

- Persze. Nem estem akkorát, mármint… Szerintem csak meglepődtem – motyogtam, ennek ellenére nem tűnhettem elég határozottnak. Ő gyanakvóan pislogott felém, majd körbefordult, s fülelt. Semmi. Egy lélek sem volt itt.

- Akkor gyere.

- Hova?

- Ki innen – nézett vissza felém, majd intett a fejével, hogy induljunk. Úgy tűnt, gondolkodás nélkül tudta, merre vezet a visszaút. – Gyere. Az erdő nem biztonságos, főleg nem az emberek számára. Tudod, hogy szól a-…

- Tudom – nem akartam a szavába vágni, de most mégis így tettem. – Az egyezmény szerint az erdő a sárkányoké. Persze, mi is betehetjük a lábunkat, de nem ajánlatos, legalábbis nem az erdő mélyéig menni.

- Ahogy mondod – bólogatott, s mikor látta, hogy nagyon szerencsétlenkedem, átsegített a kidőlt farönkön, ami az utunkat járta. – A nagyrészük nem bántana azonnal, pusztán jeleznék, hogy tűnj innen, amíg teheted. Persze, mindig akadnak kivételek. És… Olyan sárkányfajok, akik nem a türelmükről híresek.

- Mint például?

- Például a fürge fullánkok, a barlangbontók, a szárnyváltók, forrkatlanok, gyászdalok… Ölvészek… és a suttogó halálok.

Az utolsónál alig észrevehetően, de elhúzta a száját, s majdnem, hogy felmordult. Valami nem volt rendben ezzel, éreztem. Olyan apró rezdüléseit is észrevettem, amivel még magamat is megleptem. Nem kérdezhettem rá, még nem. Nem itt és nem most. A kérdéseim viszont ott forogtak a gondolataimban, s lefoglaltak egész úton. Anyám csak említésszinten beszélt ezekről a fajokról, de jobban szerette azokat hangoztatni, akikkel dolgozott. Hogyne, őket ismerte a legjobban, s nyilván nem akart traumatizálni, hogy kik azok, akiket még a többi sárkány is kivet maguk közül. A felsoroltak minden bizonnyal szintén ezt a listát gyarapítják.

- De nem kell aggódnod – Fogatlan hangja volt, ami ismét kizökkentett. Nagy meglepetésemre a következő lépésnél aszfaltra léptünk, s a fa mögül előbukkant az első utcai lámpa fénye. Kihozott onnét. – Ők nem szoktak az emberek falvaiban élni, vagy csak a legritkább esetben. Sokuk jár a világban, igen, lehetnek is ebben az erdőben, épp ezért kérlek, legközelebb légy sokkal óvatosabb, rendben? Nem szeretnélek egy esti sétám során darabokban megtalálni odakint. Óvatosan keresd azt a sárkányt, de ne feledd: nem fogod tudni megtalálni, ha ő azt nem akarja. Talán eljön majd a perc, de azt te is tudni fogod.

Lassan bólintottam neki. Még megköszönni sem tudtam, ő a komolyságából kilépve most elmosolyodott, megfordult, s pillanatokon belül eltűnt abban a sötét erdőben. Nehéz volt visszafognom magam, hogy ezúttal ne rohanjak utána.