17. fejezet - Álomháború

Üdv megint lovasok és sárkányok!

Megérkezett az új fejezet is, melyhez kaptam egy csodálatos rajzot egy nagyon kedves barátnőmtől, Nagy Alexandrától. Innen is köszönöm neki a munkáját!

A fejezethez pedig jó olvasgatást kívánok! Oh, és mint mindig, a véleményetekre is kíváncsi vagyok :D

17. fejezet

Éjfúria, hasra!

A vihar után csend uralta a tengert. Csend, pára, fülledt idő, amit csak a hideg szél enyhített valamelyest. A vitorla helyreállítása nem kis munkát igényelt, főleg, hogy az ikreket már a közelébe sem engedték, nehogy még valaki miatt elő kelljen venni azt az igazi vészesetre félretett elsősegélyes ládát, amit Johann most a pókhálók közül halászott elő.

Hablaty szinte sértésnek vette, hogy kizárták a fedélzetre. Fel s alá masírozott az ajtó előtt, vaslába kopogott a hajópadlón. Az ikrek egy ideje figyelték a lépteit, jobb dolguk híján, mígnem Fafej egyszer csak elrikkantotta magát.

- Ötven!

Hablaty megállt. Szemöldök ráncolva szegezte neki a kérdést:

- Mi ötven?

- Annyit fordultál eddig. Tudod, fel, alá, fel, alá…

- Te tudsz addig számolni? – Takonypóc is közbeszúrt egy kérdést, a vitorlakötelet tartva, míg Kampó odafent ügyeskedett az árbocon.

- Ja. Tudod barátom, rejtett képesség. Hatodik érzék. – Fafej hátradőlt a lépcsőn ülve, s összefonta ujjait a tarkóján.

Néhány pillanatnyi csend után pedig Hablaty jobbnak látta folytatni a járkálást.

- Thorra, hová kerültem…

Az ajtó nyekergős nyílása persze abban a szent pillanatban mindent megváltoztatott. Hablaty szinte futott elé, hogy megkérdezze Johannt – hiszen nyilván ő fog elsőnek kijönni onnan - Asztrid állapotáról, de nagy meglepetésére a szőke Hofferson lánnyal találta szemben magát. Lefagyott a döbbenettől, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy kérdezzen.

- Asztrid… Mi… Mi történt?

Semmi felelet. Mintha a fiú csak egy eltévedt kísértet lenne, Asztrid elsétált mellette, fagyott, hideg tekintettel bámulva maga elé. Meg sem állt a hajó orráig, ahol egy lassú mozdulattal támaszkodott a korlátnak, tekintete pedig a messzeségbe veszett.

Hablaty és a többiek is csak néztek utána, míg meg nem jelent az eredetileg várt Johann.

- Mi van vele? – kérdezett rá a Haddock fiú, jobb ötlete híján. Ha még Viharbogár se megy utána, ő se teheti meg.

- Hosszú történet, Hablaty úrfi. De szerencsére a kis kalandjából nem szerzett komoly sérülést, néhány karcolással megúszta. A többi dologgal viszont sajnos nem tudok mit kezdeni. Ahogy a hangulatával sem, sajnálom.

- Milyen többi… - megállt a szó. Hablatyot már nem érdekelte semmi. Sem hogy mit illik és mit nem, mit szabad avagy sem, fogta magát, és odament Asztridhoz. Pár pillanatig mindketten csak a hullámokat bámulták, utána a szőke szólalt meg először, de csak akkor, mikor meghallotta a másik beszéd előtti nagy levegővételét. Mindenképp csak egy hajszállal akarta megelőzni, hogy Hablaty torkában keresztbe álljon a szó. Hadd fulladozzon egy kicsit.

- Mit akarsz?

Döbbenet. Még látatlanban is.

- Mi… Mi az, hogy mit akarok Asztrid? Tudni, hogy jól vagy-e! Az istenekre, a vízbe zuhantál, aztán meg…

- Tudom, hogy mi történt, oké!?

Még a csapat is hallotta, ami elég volt hozzá, hogy mindenki rájuk figyeljen. Hablaty lépett egyet hátra, mint aki attól fél, hogy a lány lendületből hozzávág majd valamit.

- Asztrid…

- Hagyj!

Két másodperc múlva csapódott a fedélköz ajtaja, s Asztridnak csak hűlt helye maradt.

***

Hosszú óráik voltak hátra az útból. Talán napjaik.

És mit csinálnak a sárkánylovasok, mikor tenger az idejük? Pihennének, ha egy Hablaty Haddock nevű ifjú hagyná. De mivel nem hagyta, kénytelenek voltak visszatérni a sárkányok rendhagyó oktatásához – mindenkinek, vagyis… kivéve Asztridot, aki még mindig nem merészkedett elő, és nem beszélt senkivel.

Most nincsenek nyergek, amikbe felpattanhatnának, nincs tűz vagy tüskék, szarvak és farokszárnyak.

Viszont volt egy csapat embersárkány, nulla tudással a fegyvereket illetően. Amik viszont szükségesek, így lovasaik eldöntötték, hogy megtanítják nekik használni is őket. Amennyi idejük van, villámoktatást szerveztek, s mindenkit másra képeztek: Bütyök megtanulta használni a lándzsát az ikrek jóvoltából. Kicsi volt és alacsony, neki ez volt a legideálisabb fegyver, ha hatékonyságot nézzük. Viharbogárnál maradt az íj és a nyilak: kezei nem akartak ráállni a helyes tartásra, hiába adták a kezébe ezerszer. Vagy amikor mégis sikerült, olyan életveszélyesen célzott vele, hogy inkább odébb is kísérték, hogy még véletlenül se álljon nyílvessző valakinek a fenekébe. Kampó kiharcolta magának a kardot, bár bánni nagyon nem tudott vele, Takonypócot ezért többször is az a veszély fenyegette akaratos barátja jóvoltából, hogy egy fejjel alacsonyabb lesz. Vagy legalábbis egy lábfejjel. Böff és Töff pedig annyira közveszélyessé váltak, hogy ők kapták a két nagy pajzsot: jobb, mint a semmi, így legalább védhetik őket és nem is tudnak komolyabb katasztrófát okozni – azt viszont ne feledjük, hogy az ikrek odacsempésztek nekik egy-egy rövidkardot. Fogatlan nézett a legnagyobbat, akinek Hablaty két kisebb tőrt adott a kezébe. Első gúnyolódásként megkérdezte, hogy melyik sárkány karmait akarja megtisztogattatni vele, ám mikor Hablaty kinevette, egyértelmű volt, hogy nem viccből kapta ezeket.

- Ezek dobókések, Fogatlan. Ha megtanulod használni, halálosak és pontosak. Én pedig bírom a célzási képességeidben – legjobb barátja ezekkel a szavakkal kezdte meg a tanítását, hajnali napfelkeltétől számítva egészen a lementéig, egész álló nap egy festett falapra célozgatva a fegyverrel.

Fogatlan valahogy bírta energiával, Hablatyról viszont ez nem volt elmondható. A fiú egyre kimerültebbnek tűnt, sokszor masszírozta a tarkóját, az orrnyergét támasztotta az ujjaival, s a végén már nem is figyelt.

- Hablaty, ha így folytatod az oktatást, észre se fogod venni, mikor te leszel a céltábla. Szerintem menj, pihenj le egy kicsit – Fogatlan kérése ellen könnyű volt eleinte ellenszegülni, de mikor tényleg nem látott el a célpontig, megfontolóra vette barátja szavait.

- Jó… Lefürdök és alszom egyet – a kijelentés megadóan hatott, miközben Hablaty letette a tűzkardot, amivel szintén gyakorolt, de a fa hajóra való tekintettel nem próbálta meggyújtani.

Fogatlan elégedett tekintettel pillantott utána, miközben Hablaty a fedélközbe lépve a hajó egyetlen külön helyiségébe tartott. Törülközőt vett magához, s zárta az ajtót, utána kezdett csak vizet tölteni a kis kádba, aztán pedig megszabadulva ruháitól és a vaslábtól maga is beleereszkedett. A víz se nem hideg, se nem meleg, így épp, hogy ideális az ellazulásra és gondolkodásra. Nem mintha Hablaty nem lenne képes az utóbbira bármikor is magától. De így mégiscsak kicsit kitisztult a feje, egy parányit levethette a gondokat is a ruhával együtt. Merre tartanak… Egyenlőre egyenesen előre. Arra viszont még mindig nincs válasz, hogy hova tovább, mikor kikötnek. Hamarosan ezen is el kéne gondolkodni, mert Johann szerint már bármikor megláthatják a partokat. A partok pedig elhozzák a…

Egy pillanat.

Miért hall lépteket? Ennyire… közelről? Szinte a háta mögül…

- A-Asztrid?! Mit … egek, mit csinálsz te itt?

A szőkeség úgy tűnt elő a sarokból, mint egy régóta ott bolyongó lélek. A pillanatnyi, félhomályos káprázatot hamar felváltotta a kínos csend, és az, hogy Hablaty észrevétlenül gyorsan felhúzta a térdeit és a kád falához lapult. A ruhái jelen pillanatban túl messze voltak, több, mint egy karnyújtás…

- Öhm… Én eddig is itt voltam… - mindkettejük arca paprikapiros, a lány pedig úgy bámulta a másikat zavarában, mintha kötelező lenne.

Hablaty fapofával bámult felé, szinte könyörögve a tekintetével, hogy csak egyetlen pillanatra adja meg neki a magánszféra lehetőségét, csak addig, míg magára kap valamit, ám ez nem következett be. Maradt hát a félig-meddig szemkontaktus, nagyjából fél percen át. Jelen pillanatban pedig ez annyira hosszúnak tűnt, hogy mindketten azt hitték: már rég beleőszültek.

A kínok hajója ekkor még nem kötött ki a végső megsemmisülés partjainál, helyette egy másik kínzóeszközt keresett: a teljesen hétköznapi téma feldobását.

- H-hogy bírod a hajóutat? Fáj még a lábad? – Asztrid annyira meg volt illetődve, hogy konkrétan még le is ült a kád mellé, kerek szemekkel, porcelánbaba tekintettel.

- A-a lábam? – Hablaty arca lassan sérült lábfeje felé fordult, ám mivel zavarában valami egészen más testrészére pillantott, hamar fel is kapta a fejét, s a szokásosnál is jobban elvörösödött a szeplői alatt. – Áh, hogy a lábam… izé, ne-nem, dehogy, már nem…

- Aha… Az jó… - amikor úgy tűnt, a dolog nem lehet kínosabb, Asztrid hirtelen felpattant, mire Hablaty a másodperc törtrésze alatt vágta magát magzatpózba. – Hát… jót dumáltunk…

Utána pedig kiviharzott az ajtón. A fiú egy egész másodpercig már azt hitte, fellélegezhet, és megkérdezheti magától, hogy miért is takargatta magát előtte, ám akkor robbanásszerű robajjal megint nyílt az ajtó.

Asztrid visszatért, s miután megmentette a féllábút a szívrohamos fulladásveszélytől, belemártott egy edényt a kádba, amit vízzel megtöltve Hablaty feje fölé emelt, s mindenféle figyelmeztetés nélkül leöntötte vele.

- Hé! Ezt most miért kaptam? – nem volt ideje kisöpörni a szeméből a haját, hiszen Asztrid azt a homlokára simította egyetlen mozdulattal, de csak azért, hogy valami sűrű folyadékot csorgasson rá, amivel elkezdte összedörzsölni a fürtjeit.

Hihetetlen ez a lány… Egy sárkánnyal könnyebb bánni, mint vele… Sőt, a sárkány gyerekjáték, Asztridhoz viszont talán kéne egy külön védőfelszerelés… vagy kézikönyv, de az utóbbi minimum...

***

Derengő körvonalak, homályos foltok, és… egy gigászi méretű hegycsoport. Ez volt Magashegy, egy kilométer távolságról. Johann tekintetét figyelte mindenki, ha nem az egyre növekvő szigetóriást. A kalmárról úgy tűnt, nincs megrémülve a sziget kinézetét illetően. Hiszen az egész úgy emelkedett ki a vízből, hogy talán nem is létezett homokkal borított partszakasz. Mindenhol csak sziklák, és az első peremrészek, amiken a fák is megmaradtak, több tíz méter magasságban kezdődtek.

Kikötésre esély sem volt.

- Mint mondtam: létezik egy kikötő az északnyugati oldalon, de azt jobban őrzik, mint a világ összes aranyát.

Hablaty ezt jól tudta. Ő állt a hajó orrában, köpenyébe pedig belekapott a menetszél, a többiek mögötte álltak, s mind az óriás földrészt bámulták. Nem hitték, hogy lehet ennél nagyobb, de közeledve hozzá nagyon úgy tűnt, hogy de, mégis. Tekintetük egy pillanatra oldalra siklott, a ködvidék felé, akol épp kibukkant a semmiből egy fekete vitorla, majd a hozzá tartozó hajótest. Majd még egy… s még egy, összesen öten, amik mind az emlegetett kikötő felé fordultak. Vagyis, eredetileg úgy tűnt, arra kanyarodnak. Meg is lepték a csapatot, mikor hirtelen irányt változtattak, s a sziget déli csücske felé borultak, így keresztezve az ő útjukat is.

Johann hirtelen változtatott irányt, arra, amerre a vitorlások, ezzel borítva utasai sorait, hogy legalább az ütközést elkerüljék. Miután a fiatalok ismét felkászálódtak, láthatták, hogy az öt gigászi robosztus épp mellettük halad el. A hajók vitorlái is majdnem összeértek, olyan közel, talán egy egész halk koccanást is lehetett hallani a vitorlafeszítő rudak közt.

Hablaty sosem akarta újra ilyen közelről látni őket, hisz emlékei feltörve lökték vissza őt a fedélzet padlójára, olyan hirtelen, hogy a többiek azt hitték, összeesett, s megpróbálták feltámogatni.

Még láthatták, ahogy a felgyorsult hajók megközelítenek egy magas sziklacsoportot, s libasorba rendeződve lassan, de biztosan befordulnak egy apró szorosba.

- Az lesz a mi helyünk.

Távol a kikötőtől. Távol mindentől, a tengerek legveszélyesebb vadászai mellett parkolva. Azok mellett, akik akkor is ott voltak. Mikor szétszakadt a Valkűr Fénye… Hablaty talán még egy apró zászlócafatot is észre tudott venni az egyik hajóorron lévő törő-zúzó, óriási, fémlapokból kirakott csatabárdon… Nem engedték, hogy sokáig nézze. Az volt az a hajó.

***

Johann volt olyan elővigyázatos, hogy a sziklák közé vezette a hajót, elrejtve a kíváncsi szemek elől, míg Hablaty és a kis csapata leszálltak a fedélzetéről.

- Köszönünk mindent, Johann – szinte mind egyszerre mondták, mikor visszanéztek rá a parttól.

- Legyetek óvatosak. És miattam meg ne aggódjatok, itt várok rátok.

Nem is tudtak miatta izgulni. A Fekete Vitorlásoknak úgy tűnt, saját, elszeparált kis kikötőjük és falujuk is volt a parton, így egész végig szinte négykézláb közlekedtek a bokrok közt. Egyértelmű volt, hogyha bárkit is meglátnak közülük, akkor bukhatják az egészet. De még mindig jobb, mint frontálisan bemenni a városkapun.

Kész megkönnyebbülés volt számukra eljutni az erdő pereméig, ahonnan már könnyűszerrel gyalogolhattak. Vagyis majdnem, hisz eleinte a narancsszín őszi erdőben csak az avarban jártak, aztán viszont hamarosan sziklák következtek, na meg a végtelen emelkedők.

- Magashegy, hát hogyne… remélem nem „hegyek”, mert akkor kiköpöm a tüdőm…

Fafej e mondat elejtésekor nem tudta, hogy még csak egy dombocskára másznak, egy lankás hegytető felé, aminek csúcsát néhány óra alatt elérték. Lefelé már könnyebb volt, csak vigyázni kellett, hogy nehogy valaki a bokáját törje a sziklák és a puha talaj váltakozása közepette. Újabb egy óra volt az út lefelé, s a csapat Takonypóc és ikrek oldala már megünnepelte magukat, amiért átkeltek ezen az „embert próbáló” akadályon, és nem is tűnt olyan vészesnek, mint a térképen jelölt hegy és… És akkor jött a szomorú igazság.

Elérték az erdő szélét, s hamarosan egy hatalmas mezőn találták magukat, amit egy fényes vizű kis patak szelt ketté. A mezőt körkörösen erdő vette körül, s minden oldalról határolta egy hegy. Velük szemben pedig ott magasodott az a pontja a helynek, amiről a nevét kapta. Az az orom annyira elképesztő magasságban volt, hogy még hó is borította, legalább a feléig.

- Srácok… Az ott az igazi hegy… A valódi kihívás…

Amihez még át kell verekedniük magukat egy erdőszakaszon, s csak utána jön a függőlegesen felfelé.

- Hablaty, szerintem aludjunk rá egyet…

- Ja, egyszerre csak egy hegy, minden nap egy újabb…

- Igen, fáradtak és éhesek vagyunk, nem várhatod, hogy azt is megmásszuk…

Hablaty csak hallgatta maga körül a panaszáradatot, de el kellett ismernie, hogy bizony igazuk van.

- Rendben srácok, akkor éjszakára letáborozunk itt, a patak partján. Szerzünk vacsorát, hozunk tűzifát, és gyűjtünk vizet. Valami bogyótermést is keríteni kéne, a hegyen már nem lesz semmiféle élelem, és a Johanntól kapott kenyeret is tartogassuk akkorra. Osszuk fel a feladatokat! Vadászni ki megy? - Hangzottak a főnök fiának szavai, miközben mindenki lepakolta a cuccait a patak bal szélére, ami közelebb volt a hófödte hegycsúcsos oldalhoz.

- Ne aggódjatok, majd mi ezt elintézzük. - kiáltotta vissza Kampó, miközben ő és Fogatlan kérdés vagy reakció nélkül ösztönösen megindultak, de mielőtt eltűnhettek volna a susnyásban, Hablaty utánuk loholt.

- Fogatlan! Öööh figyelj beszélhetnénk egy percet? – tette fel a kérdést, elkapva a fekete hajú karját, valamennyire félrehúzva a másiktól, s lehalkította magát. - Tudod, hogy most nem vagy... sárkány. Nem vagy olyan erős, olyan fürge mint akkor, és ez veszélyes lehet. Elbízhatod magad, úgyhogy, jobban örülnék ha... Egy viking is veletek tartana, mondjuk é...

- Nem, Hablaty – vágott a szavába, mire Hablaty a szemöldökökét ráncolta, hátha ezzel tud hatni Fogatlanra - akárhogy is nézel rám, nem megyek bele abba, hogy a sötét erdőbe velem gyere, nem. Főleg most, hogy nem vagyok az, akinek lennem kéne, így még megvédeni se tudlak.

- De amúgy is...

- Semmi de, Hablaty. Nem akarlak ilyenkor az erdőben látni és kész. Ha valami bajod esne én sosem bocsátanám meg magamnak. Majd holnap, ha többen indulunk, akkor már nem aggódok annyira.

Végül a Haddock fiú lehorgasztotta a fejét.

- Jó, rendben, akkor megyek Halvérékkel tűzifát gyűjteni...- szusszantotta. Fogatlan csak egy mosollyal válaszolt. - Viszont akkor is menjen veletek legalább egyvalaki aki eredetileg is ember.

- Majd mi - közeledett hozzájuk Takonypóc és Fafej.

- Látod? Mindig akad valaki - rántotta meg a vállát Fogatlan, majd vállon veregette Hablatyot és elindult a fiúkkal az erdőbe.

Csak egyszer adná az ég, hogy ne legyen ilyen makacs!

***

A négy fiú már messze járt, de még egy élőlényt se láttak a csiripelő madarakon kívül. Persze a csapat általános Jorgerson nevezetű reklamálója nem sokáig bírta ezt szó nélkül.

- Ez csak időpocsékolás... Mentünk volna inkább halászni... – panaszolta.

- A bokáig érő vízben aligha vannak nagyobb halak a kisujjadnál, Takonypóc - jegyezte meg Fogatlan, aki ekkor épp sereghajtó volt.

- Zseniális - morgott tovább az öntelt fiú - Ha nem Hablaty kioktatását kell hallgatnom, akkor a tiédet.

- Na jó, megint kezded a marakodást?!

- Nem kezdem, folytatom.

- Elég! - szólt közbe Kampó. - Hallottátok ezt?

- Mit? - kérdezte a másik három értetlen arccal.

- Ezt a... kaparászást... Valami nagy van itt... valahol...

- Ugyan, rémeket hallasz - intette le Takonypóc majd az ő vezetésével indultak is tovább. Néhány fenyőfánnyit haladtak csak, mikor észrevették, hogy már csak hárman vannak.

- Fogatlan? - szólt félhangosan Kampó, közben idegesen kémlelte a környező fákat.

Fafej a homlokára csapott.

- Na, elhagytuk, király... Ezt hogy magyarázzuk meg Hablatynak?

Rosszalló tekintetek siklottak felé, s pár pillanatnyi teljes csend után hirtelen a hátuk mögül lépteket hallottak, majd az eltűnt jelent meg ott.

- Itt vagyok. Tőlem nem szabadultok olyan könnyen.

A csapat kötekedője újra megszólalt:

- Éjfúria, lehet, hogy sárkányként gyors vagy, de így... Szépen lemaradtál, mondhatom... Nem is tudom miért jöttél vadászni. Én biztosan több vadat ejtek, mint te, ilyen tempóval.

- Hah - kacagott fel Fogatlan, majd néhány gyorsabb lépéssel beérte az elöl lépkedő Takonypócot és elállta az útját. - Fogadjunk. - bökte ki az első szót, ami az eszébe jutott. Igazából nem tudta pontosan, hogy mit is jelenthet, de sokszor hallotta már veszekedő vikingek között, szóval nem tűnt rossz ötletnek ezúttal használni is.

A fiú egy darabig méregette, majd rábólintott.

- Jó, fogadjunk. Aki több állatot ejt addig, míg a nap utolsó sugara el nem hagyja a hegytetőt, az nyer. Itt találkozunk. - Jelentette ki, majd előkapta tőrét és vésett három vonalat a legközelebbi fába.

- Oké, gyere Kampó - intett Fogatlan a sárkánytársának, de Takonypóc megragadta a karját.

- Héhé, ácsi. Kampó velem jön. Egy sárkány, egy viking. Így érvényes.

- Rendben, akkor, gyere Fafej.

Ezzel a két páros két ellentétes irányba indult el a lankás hegyoldalban.

Fogadás ide vagy oda, de vad az nem akadt semerre sem. Míg Takony és Kampó keletre fordultak, Fogatlanék a nyugati oldalt vették célba.  Még csak egy nyulat vagy őzet se láttak, pedig azok aztán hemzsegni szoktak ezekben az erdőkben.

- Valami nem stimmel… - Fogatlan hangja alig érte a levegőt, a teljes csöndben mégis kivehető volt.

- Ugyan azokat a szavakat használod mint Hablaty…

Az éjfúria fiú megtorpant egy pillanatra, a Thorstonra pillantva.

- Hát igen, tudod vele élek, talán ragadt rám valami... Viszont visszatérve az előzőhöz…

- Hogy nem klappol valami? Nem tudom, pikkelsz az erdőkre vagy ilyesmi? Jó én se bírom annyira ezt a rengeteg fát de…

- Fafej, egyetlen élőlénnyel sem találkoztunk! És még a madarak is… Nincs füttyszó, semmi énekhang… Semmi, csak… a némaság…

- Aha…

- Ez a nyomasztó, sötét, hideg némaság…

- Ja, de szerintem hozzá van köze – Fafej egy laza, mégis határozott mozdulattal Fogatlan háta mögé mutatott. Tekintetében ült valami, ami talán… Félelem?

Fogatlan hátrafordulása bármelyik epikus pillanatba beleillhetett volna, ahogy ide is: hiszen épp farkasszemet nézett egy tőlük öt méterre, a fák mögül előcammogó medvével.

Mindkettőjük szíve a torkukban dobogott. Hát ezért volt némaság. Mert senki és semmi nem mert megszólalni. Ezért volt üresség. Mert minden, ami itt élhetett, már vacsora lett.

És most ők következnek. Fafej és Fogatlan.

Állatias üvöltés az éhes medvétől, és már futottak is. Azzal a tudattal, hogy a „szőrös kis jószág” vagy négyszer gyorsabb futó, mint ők, mégsem adták könnyen a bőrüket.

***

- Húzd, Kampó!

- Húzom!

- Hát nem látszik!

Nem, nem kötélhúzás folyt épp, hanem a Jorgerson fiú és a szörnyennagy rémség épp egy elhízott őzt próbáltak átvonszolni a bokrokon. Már közel jártak a táborhoz, s nem is voltak igazán sportszerűek, hisz nem várták meg Fogatlanékat a megbeszélt helyen.

A mezőn áthúzni még egy dolog volt, de utána, mikor Hablaty is megjelent mellettük, jött a neheze.

- Hát a többiek? – a Haddock fiú épp egy rakás fát pakolt egy másik halom tetejére, s gyanakvó tekintettel méregette a párost.

- Nem tudjuk. – Vágta rá Takony, Kampó viszont egy pillanatra meghökkent fejet vágott, hisz arccal az erdő felé állt. Nem volt valami beszédes, de ezt a mondatot most nem fogta vissza:

- A magad nevében beszélj. Ott jönnek.

Az „ott jönnek” talán nem a leghelyesebb kifejezés. Valójában az történt, hogy az egész csapat szeme láttára átvetődtek a bokorcsoport fölött, egy-egy bukfenccel hárítva a becsapódást, de nem hagyták annyiban: a lelküket is kilehelve rohantak a táborhely felé.

Fa valamivel gyorsabb volt, talán a rémület adhatott neki szárnyakat, így kissé kacsázva eltávolodott Fogatlantól. S ekkor rontott ki az erdőből az őket üldöző medve, vicsorogva és fáradhatatlanul rohanva most a kipécézett fekete hajú után.

Hablatyban megállt az ütő ezt látva, s Fogatlannal még találkozott is a tekintetük, amiről mindketten érezték, hogy talán az utolsó szemkontaktus.

Asztrid volt az, aki frontálisan rohant pár lépést Fogatlan felé, hogy lendületet vegyen egy bravúros mozdulathoz, sőt, még fel is kiáltott:

- Éjfúria, hasra! – vezényszó volt ez, minek végén elhajította a szekercét, egyenesen felé.

Illusztrációk 1.

Sziasztok!
Két, nem is, három jó hírem van a számotokra.

Először is, ma van szeretett vikingünk, Hablaty születésnapja!
Na jó, gy kicsit csalunk, hiszen neki 29.-én lenne, ami ugye csak négyévente van, szóval kénytelenek vagyunk ma megtartani :) Minden esetre Boldog születésnapot eme kedvenc kis hősünknek!

Ennek örömére hoztam nektek az ígért rajzokat, amikkel kapcsolatban megjegyezném, hogy a papírra készült darabok fényképezve lettek... igen, én is felakasztanám magam, de arról sajnos nem tehetek, hogy a scanner nem valami működőképes, ezért folyamodtam ehhez a módszerhez. Emiatt elnézéseteket kérem, amint lesz valami eredmény ezzel kapcsolatban, frissítem a  bejegyzést a beolvasott képekkel.

Lássuk hát őket:

~Amikor Repi borítót tervez: igen, Viharbogár, Asztrid és Bütyök harci felszerelésben, útra készen a  hajó indulása előtt~

~Fogatlan és Viharbogár a hajón. Nem tudtam kihagyni, hogy ezt megörökítsem, egyszerűen annyira Stormless *-*~

~Megint egy Fogatlan és egy Viharbogár, egy nagyon... előnyös pózban. Azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni~

Na meg persze a látványterv... Annak a nyamvadt, fejből kitalált szigetnek a látványterve, amivel hetekig szórakoztam, mire nagyjából elviselhető minőség került ki a kezem alól. ÉS ez még csak a szigetnek a fele... A másik fele majd a következő képturnusban érkezik.

Szóval Magashegy, Északnyugati oldal, a kikötő, ahová senki nem jut be... vagy jut ki élve. A háttérben pedig feltűnik a város (hehe... fél életem beletelt foltocskás "város") mögötti második bejárat... No de hogy jutnak el odáig? Arról fog szólni az elkövetkező néhány fejezet.

(nagyobb méretért kattints a képre, de szerintem ezt nem kell magyarázni :D)

Nem, nem végeztem. Vagyis, ezzel a cikkel igen, de nagyjából 20 perc múlva kikerül az új, jó hosszúra sikeredett fejezet, amihez tartozni fog egy kis különlegesség :D

Aztán pedig egyszer csak a képek második turnusa, amint végzek azokkal is :D

16. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Változott egy kicsit a sorrend, mivel becsúszott egy animációs filmforgatás (ne gondoljatok nagyra, kis stúdió, kis gyurmaanimáció, de mi már nagyon izgulunk és készülünk a csapattársaimmal, hiszen az első ilyen jellegű feladat elé nézünk :D), szó mi szó, változtattam kicsit az eseményeken hogy ne legyen zavaró, s előbb lesz a fejezet, és a héten valamikor a képes cikk, szóval most ezzel a kis változtatással is, de jó olvasgatást kívánok!

16. fejezet

Feltámad a szél

Ringatózás… Már megint az az átkozott ringatózás! Hiába fordult oldalra, nem lett jobb. Előrébb nem kúszhatott, Hablaty nem engedte, félt, hogy leesik még a végén.

Kevés fekvőhely volt a hajón, ezért kettesével feküdtek a rögtönzött és a lehajtható emeletes ágyakra. Az ikrek a földön terültek ki a plédeken, az egyik alsó ágyon Vihar és Asztrid, felettük pedig Hablaty aludt a falhoz közel, mellette Fogatlan a külső részen. Az előbbi ragaszkodott hozzá, hogy Fogatlanba karoljon, attól tartva, hogy barátja a végén még leesik, és így legalább meg tudta akadályozni ezt. Vagyis, csak remélte.

Hablaty, amióta megtudta, hogy mi történt legjobb barátjával, megszállott módjára vigyázott rá. Úgy érezte, az ő feladata megvédeni, most hogy kicsinek és erőtlennek hiszi magát az emberi testben ragadva. És ez a túlfokozott védelem néha kissé nyomasztó tudott lenni Fogatlannak is…

Kezét leeresztette az ágyról. Nem tudta, hogy az a bizonyos valaki ébren van e még, vagy egyedül van az álmatlanságával, de... Valamiért érezte, hogy nem hiába volt a mozdulat, nem egy üres remény van mögötte, hanem megérzés. Igaza lett, mikor puha ujjak simultak az övéihez. Olyan lágy, sima, nőies ujjak. Szinte látta maga előtt, ahogy Viharbogár meglátja a kezét, és megemeli a sajátját, csakhogy összeérinthessék tenyereiket.

- Miért nem alszol? - alig hallható suttogás, szinte ki se mondott szavak, a csendben viszont tisztán kivehető volt.

- Nem tudok - Fogatlan rekedtes sóhaja elárulta, hogy nem igazán bírja elviselni a hajó mozgását, sőt, egyenesen rosszul van tőle. Rátett egy lapáttal az is, ami este a tudomására jutott. Hogy Viharbogár... Ő látta őt kicsinek és erőtlennek.

- Kimenjünk egy kicsit levegőzni?- kérdezett rá a szőke lány, megemelkedve, így már puha csókot is tudott hinteni titkos szerelme kézfejére.

- Hát... Nem hiszem, hogy segítene - Fogatlan nyugodt lett volna, ám most nem tudta leplezni: a temérdek gondolattól képtelen aludni.

Viharbogár egy sóhajjal kikelt az ágyból, s egy köpenyt magára terített, aztán lesegítette szerelmét az emeletes ágyról - közben valahogy kitekerték a karját is, hogy Hablatyot ne ébresszék fel, mikor kiműti a karját az övé alól. Mindketten vékony köpenyben léptek az üres fedélzetre, ami a hold fényében kékesen derengett. Csodálatos látványt nyújtott, s emellett már csak a tengeri sós pára is megnyugtatta az éjfúria fiút, aki egész a hajó orráig lépkedett, hogy előre bámulhasson a messzeségbe. A víz meg-megcsillant a sápadt holdfényben, s szép lassan a sötétségbe veszett a horizont. Messze volt még a cél, hosszú az út és veszélyes. Nem volt biztos, hogy gond nélkül odaérnek, bár Johann szerint bármikor, ha erre jött, bajokat elkerülve siklott a hajója még rossz időben is. Valahogy erre járhatóbb volt a tenger. Akkor meg miért uralkodott köd a vidéken, mikor a Valkűr fénye hajózott és süllyedt el erre? - tette fel a kérdést Fogatlan még nyugovóra térés előtt. A kalmártól azt a magyarázatot kapták, hogy előfordulnak furcsaságok a nagy víz messzi vidékein, ez a ködös eset is egy ilyen volt. Szerinte pedig a Fekete Vitorlások kapitányai sokkal jobban ismerik ezt a helyet. Talán tudták is, hogy mikor kell hívni a hibbanti vezérhajót, tisztában voltak vele, hogy mire ideérnek, pont leszáll a köd, és ezt kihasználhatják.  Fogatlan egyre jobban gyűlölte ezeket a kétszínű alakokat. De tudta, az emberek ilyenek. Hablaty is sokat mondta neki, de még mennyiszer. Az emberek gonoszak és kapzsik, bármit megtesznek a hatalomért és a vagyonért. Ezért vannak ők maguk jó helyzetben, mert az olyan kicsi településeken, mint az övék, sose szoktak hatalmi harcok lenni, és ott nem számít a vagyon se. Szerencsésnek mondta magukat.

- Min jár az agyad? - Vihar suttogása törte meg a csendet. A lány kedvese karját ölelte, megsimogatta a vállát, eligazgatta a haját... Öntudatlanul is gondoskodott róla. - Ha aggaszt a hajó... Csak szólok, hogy nem fogunk felborulni, elsüllyedni vagy ilyesmi. Johann érti a dolgát...

- Tudom, én nem attól félek... Hanem, hogy mi lesz, ha... Viharbogár, amit este mondtál... Én tényleg nem tudom, ki vagyok. Komolyan mondom... Mi lesz ha egyszer beugrik minden? Nekem már Hibbant az otthonom, de ha felbukkan egy emlék, amiben a régi otthonom szerepel... Mi van, ha vissza akarok majd menni? Mi lesz, ha ezt meg is teszem, és ott ragadok? Ha nem tudok és nem akarok majd visszajönni ide? Ha... Megtalálom a szüleimet?

Szóval erről van szó. Viharbogár sóhaja megértő volt, érezte a gyötrődését, a jogos aggodalmát. Persze, nem könnyű két otthon közül választani. De valahogy érezte, hogy az első otthon holléte és a szülők kiléte sose fog kiderülni. Fogatlan túl kicsi volt, hogy eszébe jusson az út, amit végigjárt a sárkányszigetig.

- Akkor is találunk megoldást, Fogatlan - váratlan egy másik hang szólalt meg Vihar mögött, aki menten megperdült, és Hablatyot látta kilépni a fedélzet árnyékából. – Viharbogár, magunkra hagynál minket egy pillanatra, kérlek?

A szőke lány bólintott, majd visszasietett a raktérbe, ahol aludtak. Meglepődve tapasztalta, hogy Asztrid idő közben elfoglalta a közös fekhelyüket, így gondolt egyet, s felmászott a fölső ágyra. Talán így Fogatlannal aludhat, ahogy barátnője is Hablattyal, ha a fiúk megértik a célzást…

- Hablaty… H-hallottad? – Fogatlan most is kissé akadozva szólt csak, karjait összefonta a mellkasa előtt, így a köpeny a szélnek köszönhetően lassan körülölelte.

 - Hallottam - a másik mellélépett, s lassan a korlátnak támaszkodott, így figyelte a csillogó vizet. Túl sok emléket ébresztett benne a hajóút, de igyekezte lenyelni a gondolatokat, hogy továbbléphessen a cél felé. Másképp nem fog menni. – Nyomaszt téged mindaz, ami kiderült. Mondd meg őszintén: jobb vagy rosszabb, mint mielőtt tudtad volna? Mielőtt tudtál volna bármit is?

- Hát… - Fogatlan mellélépett, szintén a messzeséget bámulva, bár ő az ég felé pillantott. Sejtette, hogy ahogy magát ismeri, pillanatok múlva jönnek a képzelgések. – Ami azt illeti… Nem tudom… Én… Tényleg nem tudom… Talán a legjobb lett volna, ha sose tudom meg.

Pillanatokig beállt a csend, s mindketten megelégedtek azzal, hogy csak a tenger zúgását hallják. Nem is lettek volna erre szavak, míg Fogatlan össze nem szedte a gondolatait.

- Hablaty…

- Hmm?

- Néha olyan… Olyan mintha látnám őket odafent… Mintha folyton ott lennének, de megfoghatatlan, elérhetetlen messziségben. Mert mire felszállnék, már el is tűntek…

Hablaty megemelte a fejét, így ő is a csillagok felé lesett. Tehát nincs egyedül ezzel a gondolattal. Folyton látja a csillagok előtt elsuhanó alakokat, akik olyan gyorsak, mint a gondolatok.

- Mire felszállunk már nincsenek ott, igen… Én is látom őket… De már lemondtam róla, hogy bármikor is elérem. Sőt, lehet, hogy annyira akarjuk látni őket, hogy már csak a szemünk káprázik.

A fekete hajú a fejét rázta.

- Én tényleg látom őket. vagyis… nem most, mikor még… Tudod, mikor még az eredeti énem voltam. Jobban láttam a sötétben, százszor jobban. Már hozzászoktam, de… Most nagyon nehéz.

Barátja megértően bólogatott, utána pedig láthatóan elgondolkodott. Nem is kellett megszólalnia a másiknak, hogy kifejtse.

- Fogatlan, ezerszer átnéztem a térképet, mégsem… Mégsem érzem azt, hogy sikerülne… A többiek előtt nem merem mondani, de erősen kételkedem, hogy sikerül átszelnünk az egész helyet ahhoz, hogy elérjük a várost. Az több napi járóföld, hegyeken és erdőkön át, olyan veszélyeket állítva elénk, amiket sárkányháton még rendezni tudnánk, na de így… Lássuk be, tizenketten vagyunk, de csak tizenévesek. Oké, van valamennyi tapasztalatunk, de vajon elég?

Fogatlan nagy levegőt vett, hogy aztán Hablaty vállára tegye a kezét. Ez már egészen emberi gesztus volt.

- Képesek leszünk rá. Mert ugyan a terveid életveszélyesek, nem vikingbarátak, de mégis mindig…

- Nincs tervem, Fogatlan.

Síri csend. A másik a hold fényében is elsápad, hitetlenkedve néz rá. Mindvégig azt hitte, hogy Hablatynak elég a térképre pillantania, hogy komplett haditervvel álljon elő, de ilyen határozottan még nem kapta az arcába az ellentettjét.

- De… Hisz neked mindig…

- Van tervem? – Hablaty kicsit ingerülten a szavába vágott - Hát most kifogytam belőlük. Mert van egy határ, amikor már… Túl sok, érted? Apa… Kitett a tengerre, azzal a reménnyel, hogy valaki megtalál. Inkább kitett, minthogy a hajón hagyjon. Szerinted mit tudhatott? Azt biztosra, hogy ha én is fogoly leszek, meghalok. Akkor ő most mit élhet át? Egyáltalán rátalálok élve? És mi lesz, ha megtudják, hogy engem nem nyelt el a hullámsír a csónakban? Akkor egész Hibbantig mennek a Fekete Vitorlások, én pedig nem leszek ott, hogy…

- Hablaty, elég. – most Fogatlanon volt a sor, hogy félbeszakítsa, Megfogta a fiú vállait, és maga felé fordította, így szólt hozzá. – Olyan hihetetlen dolgokra vagy képes, hogy azt el se tudod képzelni. Külső szemlélőként viszont elképesztő, amit néha művelni tudsz. És mi a csapatod vagyunk, a barátaid. Ha neked nincs terved, majd együtt kitaláljuk, ha odaérünk és sikerül átlátnunk a helyzetet. Te magad mondtad egyszer, hogy egy térkép csalóka lehet.

Hablaty szemeibe lassan, de biztosan élet költözött. Kénytelen volt bólogatni, sőt, még egy apró mosoly is az arcára szökött. Fogatlan mindig tudja, mit kell mondani. Akkor is tudta, mikor még beszélni se tudott.

***

Halk szuszogás. Mézédes illat. Szóval vették a lapot.

Viharbogár még az előtt mosolyodott el, hogy kinyitotta volna a szemét. Egy védelmező kar ölelte, a tarkójánál érezte a valaki légvételeit, ezzel csiklandozva őt. Finoman megmoccant, de nem igazán tudott. Hiába feküdt az oldalán, Fogatlan teljes egészében odabújt hozzá, hátulról átkarolva, védve őt, hogy le ne essen a magasból, holott Vihar volt belül. Meg se moccant volna, ha nem jut eszébe a csapat. Mi van, ha látták, hogy mit csinálnak? Mi van, ha máris tudnak mindent…?

- Fogatlan – kezdte suttogva az aranyszőke sárkánylány.

- Mhhh…

Jellemző…

- Fogatlan, ébredj, hallod? Reggel van, ébresztő – finoman megsimogatta a karját a takaró alatt, ami mindkettejüket fedte.

- Ébren vagyok, na… Csak még öt perc…

- Nincs öt perc! Lehet hogy elaludtunk! – Vihar ugyan suttogott, mégis elég figyelmeztető volt a hangja. Fel is ült a nyomaték kedvéért, ám azzal a lendülettel beütötte a fejét a raktér plafonjába, s nagyot koppant, majd a feje búbját dörzsölgetve inkább visszafeküdt. Fogatlan megadta a kegyelemdöfést, mikor magához húzta, s puszikkal halmozta el a sérült részt, az arcát simogatva. Ebből nem lesz felkelés egyhamar…

Tényleg további tíz perc kellett ahhoz, hogy Fogatlant sikerüljön kirugdosni a takaró alól, de akkor már nem lehetett lebeszélni arról, hogy ölben kapja le a lányt odafentről, teljesen váratlanul.

- Ne már, valaki még meglát – Viharbogár ugyan igyekezett tiltakozni, de mikor a karjaiban volt, nem tudott nem mosolyogni.

- Ha már mind felébredtek és kimentek, ahogy látom, akkor már mindegy – érkezett a kuncogás Fogatlantól, akinek bal szeme zölden csillogott, míg a jobbot elfedte a haja. Tényleg nem érdekelte most, hogy titok marad-e, avagy sem.

Szerencséjükre az maradt.

***

Odakint semmi jó és kecsegtető nem várta őket. Na jó, talán egy-egy tányér szerény reggeli, de azt is csak nehezen tudták megenni, hiszen a hajót egyre növekvő hullámok dobálták.

- Nem lesz ez így jó… - Johanntól ezt a mondatot már vagy százszor hallották napkelte óta, ami valójában nem is látszott a tintafekete felhőktől.

- Ezt valahogy sejtettük Johann… - Takonypóc unottan kapta be az utolsó falat szalonnát, ám a kalmár nem eresztette el a füle mellett a megjegyzést.

- Akkor most egy kicsit helyzetet változtatunk – kezdte. – Mivel én vagyok a tapasztalt hajós, és a bárkatulajdonos is, sőt, nem mellesleg én is el akarom érni a szárazföldet, ahogy ti. Szóval szedjétek össze magatokat és segítsetek. Sok tennivalónk van, és be kell mindet fejezni, mielőtt elér miket az égiháború, vagy itt maradunk és a hullámsír jut nekünk. Ti választotok.

Hablaty nem kételkedett benne, hogy hamarosan utoléri őket a vihar, és hasonló élményben lesz része, mint amiért útra keltek. A hullámok közel a fedélzetig csaptak, így a kalmár utasítására mindenki szaladt a dolgára. Míg az ikrek a vitorlát húzták be, Hablaty, Fogatlan, Halvér, Kampó és Takonypóc a mozgó tárgyakat rögzítették a fedélzeten, súlyarányban, hogy ne is legyen esélyük felborulni. Asztrid, Bütyök és Viharbogár pedig összeszedtek minden kicsi kacatot, hogy ne okozhassanak sérülést, Johann maga pedig úgy fordította a hajót, hogy minél kevesebb terhelés érje.

Megérkeztek az ez első villámok. A szél erősödött, dobálta, döntögette a hajót, s néha a fiatal vikingek fejében megvillant egy kép, ahogy ripityára törik alattuk. De a dicső, ezer vizet megjárt viking bárka kitartott. Hiába tépte a víz, még minden egyes hullám után kiemelkedett az orra, nem okozva csalódást az utasoknak.

Ugyan a kanyarodás hamarosan megoldhatatlan volt, Johann elszántan úgy tett, mint aki ura a helyzetnek. Mert egy jó kapitány nem kelt pánikot, ha nem szükséges. A kalmár pontosan tudta, mennyit bír a hajó, s nem ez az első útja a viharban.

Egyvalamivel azonban nem számolt: a fedélzeten lévők ugyan ízig-vérig vikingek, mégiscsak tizennyolc évesek. Nem szokásuk hajón utazni, hiszen ott vannak nekik a sárkányok. Ám ez egyet jelent azzal, hogy nem tudják úgy kezelni a köteleket és a vitorlát, mint kéne. Ennek a következménye lett az, hogy az ikrek rosszul rögzítettek egy kötelet, ami így nem tartotta rendesen a vitorlarúdhoz a szövetet, s le is csapta a szél, egy mozdulattal.

- Vigyázzatok! – Hablaty hangja nem ért el Asztridig és Viharbogárig, akik épp a probléma közelében próbálták fedezékbe juttatni a könnyen mozduló tárgyakat.

A súlyos anyag lezuhant, s hintázni kezdett az utolsó kötélen, ami még tartotta, ám az első lendület volt a legerősebb: Viharbogarat el is találta volna, hisz nem arra nézett, a szélben nem hallotta a figyelmeztetést sem. Asztrid viszont igen. Ő cselekedett.

Odébb lökte Vihart, így őt söpörte át a korláton a nehéz vitorla.

- Asztrid! NE! – Hablaty kiáltása bezengte a fedélzetet. A fiú rohant volna, ugrott volna, ám a hajó megbillent, s nagyon kevesen múlott, hogy felborulnak e, avagy sem. Hablaty megcsúszott és elesett, s mire felkelt, Johann már a hajó jobb oldalához taszította, a többiekkel együtt.

- Ki kell ellensúlyoznunk a hajót! – kiáltotta magyarázatképp, a Haddock fiút viszont ezzel nem tudta meghatni.

Hablaty előre lendült, lecsúszott a lépcső korlátján, s máris a leszakadt vitorla mellett termett, s gondolkodás nélkül leugrott a hullámok közé. Fogatlan is elhagyta a helyét, de ő Viharhoz szaladt, akit majdnem eltalált a féloldalra borult vitorlagerenda.

- Asztrid! – kiáltotta a siklólány is, ám szerelme elhúzta onnan, vissza a többiekhez.

- Gyere Vihar, nem maradhatunk itt, vagy felborulunk!

Tényleg vészesen közel kerültek ehhez az eseményhez. Egy pillanatra megállt az idő, mikor a hajó szélétől már csak centik választották el a vízszintet. Egyikük se mert moccanni, még a hangok is eltompultak, egyedül az a szívet tépő recsegés maradt, ahogy a fa küzdött, hogy egyben maradhasson. Fogatlan átkarolta az árbocot, így felhúzta Viharbogarat is maga mellé, s óvatosan ugyan, de erőből a többiekhez lökte, ezzel is egy kicsit javítva a helyzeten.

- Gyere, siess! – nyújtotta felé a kezét Kampó, s miután őt is felhúzták a megdőlt fedélzeten, Johann a vitorla köteléhez futott, hogy visszahúzza azt a fedélzetre. Vitorla nélkül nem mennek sehová.

A víz alatt is folyt a harc. Asztrid ugyanis belegabalyodott az úszó kötélzetre, s a folyamatos hullámképződés nem engedte a felszínre jutni. Segítség! Nem, még mindig nem megy, bármit ragad meg, süllyed vele, hiába kapálózik… És akkor egy magabiztos két megragadja, felhúzza, végre levegőt ér… Felköhög minden vizet, de a riadalom nem múlik el. A hajó ott hintázik mellettük, bármikor maga alá temetheti őket.

- Kapaszkodj a kötélbe! – Hablaty karja ismét átnyúl a dereka előtt, s háttal a mellkasához húzza őt. Térdével megemeli kicsit, így eléri a hajóról lelógó kötéldarabot, de felhúzni nem sikerül magát elsőre.

- Nem megy – Asztrid rémületében vizet nyel, alig érthetőek a szavai, Hablaty azonban csak bíztatja, szinte kiemeli a vízből.

Hirtelen a hajó egyenesbe áll, így a kötél is feljebb emelkedik, aztán csúszni kezd vissza a vízbe, mikor odafent kioldódott. Asztrid egy sikítással visszazuhant volna a vízbe, ha Fogatlan nem kapja el a kötél végét, szinte átesve a korláton.

- Fogatlan!

- Kapaszkodj Asztrid, felhúzunk!

Végre valami stabil pont, s a szőke lány lassan eléri a korlátot, aztán az éjfúria fiú karját, aki szinte átemeli a korláton, Kampó pedig segít neki. Eztán jön csak Hablaty, aki már szinte magától mászott fel addig, hogy barátja neki is segítsen.

A Hofferson lány és a Haddock fiú reszketve terültek el a hajópadlón, csuromvizesen, levegőt kapkodva.

- Mindenki jól van? Mindenki itt van? – meglepő módon Hablaty teszi fel ezeket a kérdéseket, miközben felült, Johann pedig egy takarót terített a hátára.

Szapora népszámlálás, szerencsére a hajón tizenhárman vannak most is, mint induláskor.

A pillanatnyi nyugodt csendet pedig megtöri egy lány fájdalomkiáltása. Belenyilallt a kín, de nem egy sérüléstől, teljesen váratlanul érkezett. Ő maga sem értette, legalábbis… Eddig nem…

- Asztrid… - Hablaty elfehéredett mellette, de ő ezt már nem láthatta, hisz már nem volt magánál – Asztrid!