24. fejezet - Álomháború

 Szép estét mindenkinek!

Noha ez a "sietek a fejezettel" dolog a jelenlegi élethelyzetben egy kicsit átértelmeződött, azért csak elkészült az a drága, régóta várt utolsó rész. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki végigizgulta, kommentelt, vagy bármilyen formában visszajelzett, hogy szeretitek olvasni, hogy egy kis szórakozást és könnyed kikapcsolódást vagy éppen könnyben ázást okoz, nos... Nem is értem, hogy tudtam anno itthagyni szegény blogot. Most értettem meg igazán, mennyire hiányzott mindez. Mennyire hiányoztatok.

Na de mielőtt sírunk, sírjunk, hiszen tudjuk, hogy ért véget az előző rész, s a folytatás se lesz kevésbé  könnyed.

Jó olvasást kívánok! *Reptile balra el*

24. fejezet

Álom-háború

Tűz. Felcsapó, messze szálló, pusztulást hozó tűz. Egy alak, egy kicsi, vékony, fekete hajú, lehunyt szemű alak. A hajó, mi utolsó útja felé tartott, a messzi észak felé ringatózva a szélcsendben, csillagokkal megszórt ég alatt. A fiú halott volt. Hamvas bőre egész puhának tűnt, de hidegnek is, arca már nem árulkodott szenvedésről, nyugodtan borult a sötétségbe.

A part eltávolodott, a tenger lökött rajta egy kicsit, kifelé taszítva az öbölből, el a hajótemetővé változott kikötő mellett, otthagyva a túlélők felsorakozott, parton ácsorgó tömegét.

Izzó nyíl fordult az ég felé, de nem találta a célt, megingott.

Hablaty kezei megremegtek, ahogy ismét felajzotta az íjat, de újra le kellett eresztenie.

- Nem megy… Egyszerűen… Képtelen vagyok rá – beszélni alig tudott, könnyben úszó tekintete újra és újra megvonaglott a fájdalmaktól, amik a lelkét mardosták, tépték, harapták.

Percekkel ezelőtt az ő öléből került Fogatlan a hullámsírba induló hajóra, egyedül, magányosan. A falu szinte elporladt a hátuk mögött, a fiút azonban ragyogó, fehér virágok vették körbe, s még szétterült, fekete hajába is tűzött néhányat legjobb barátja, s a siklóleány, a szerelme. Gyönyörű volt ő most is, feketében, s pirosban, a színekben, amik igazán ő voltak, amik miatt a világ megismerhette, s ellenségei félték, egészen eddig a napig. Elesett ő, az éjfúria, az egyetlen éjfúria, akinek létezése biztos volt, hisz itt élt közöttük. Ő, aki az utolsó önálló akaratával is azon volt, hogy a legjobb barátját védje, hogy ő, Hablaty éledben maradhasson, s inkább Fogatlan, Fogatlan roskadjon össze holtan, igen. Ez az ő akarata volt és senki nem vehette el tőle.

Mellé helyezték a piros farokszárnyat, s a nyerget, hogy magával vihesse lénye igazát. 

- Nem vagyok rá képes…

- Meg kell tenned – a szőke Asztrid szólt mögötte. Szemei vörösek voltak, de most is, mint mindig, tartotta magát. – Meg kell tenned, érte. Meg kell adnunk neki a tiszteletet, hogy békében indulhasson a Valhallába.

A Haddock fiú a fejét ingatta. Ez képtelenség. Képtelenséget kérnek tőle.

- A legjobb barátom… - hangja elakadt, tekintete megint könnyben úszott. Mégis hogy lehetne lehetséges…

Kezeket érzett a sajátjain, ahogy rácsukódnak az ujjaira, s felhúzzák az íjat, ővele együtt tartva azt. Asztrid nem akarta elvenni a feladatot tőle, hiszen ezt senki nem teheti meg, csakis Hablaty. Ha pedig nem képes megtenni, hát ott van ő, hogy segítse, ebben is segítse.

A hajó lángra kapott. Oly messze volt már, hogy a vikingek nem láthatták, Fogatlant elérik-e a lángok, avagy sem, de talán jobb is volt így. A faragott íj koppanása volt az egyetlen hang a kikötőben, mikor Hablaty kezéből kicsúszott. Csend, s a távoli tűzropogás, ami búcsúztatott.

Aztán halk, sőt, nesztelen léptek a mólón. Viharbogár megállt Hablaty mellett. Valahogy sose volt korábban alkalmuk beszélni, úgy, mint ahogy Asztrid és Fogatlan tették oly sokszor, felszabadultan beszélve a barátjuk-barátnőjük párjával. Ők szinte idegenek voltak egymásnak, most mégis, összekötötte őket valami.

- Szeretted őt – kezdte a fiú.

- Igen.

- Ő… Ő is téged.

- Tudom. De… De van valami, amiről tudnod kell – Viharbogár most nézett felé először. Mintha két halott nézett volna farkasszemet, olyan sápadtak voltak mindketten.

- Éspedig? Üzent… Üzent valamit? – Hablaty nem tudta, honnan volt ereje beszélni most. Viharbogár nagyot sóhajtott, az is szaggatottra sikeredett.

- Ami azt illeti, igen. A gyermekét hordom a szívem alatt, Hablaty. Eldöntöttem, feladom a sárkánylétem azért, hogy világra jöhessen. Ez a döntésem pedig megmásíthatatlan, most már az. Ő… Ő pedig… Megkért, hogyha vele… ha vele történik valami, légy te az apakép neki. Légy te a férfi az életében, helyette.

A csapat viking és sárkány egyként nézett most a beszélgetőkre, egyedül Asztrid állt még mindig lehajtott fejjel. Szinte képtelenség volt elhinni, legalábbis Hablatynak. Épp, hogy elveszítette Őt, felcsillan egy halvány kicsi reménysugár, hogy hagyott itt valamit, valakit a világon, aki tovább viszi a mosolyát, a csillogó szemeit. Aki emlékezteti majd Rá… Ez viszont már nem biztos, hogy olyan szívderítő. Tekintete megemelkedett, most ismét a lángoló hajót figyelve, ami felett szinte remegett az égbolt a felszálló forróságtól. Reszkettek a felhők, s mosódott, mosódott a világ.

- Hablaty!

Csend lett.

***

- Hablaty! – egy derűs, kacagó hang. -  Vigyázz, kipécézett magának.

Ott ült ő, a szobában, a közös szobájukban Fogatlannal. De Fogatlan nem volt ott. Rég nem volt ott, lassan egy éve. De a helye még megvolt. A fal, teleplakátolva a rajzokkal, amik róla készültek, s a nagy becsben tartott mancslenyomatok, amiket együtt csináltak.

Hablaty szinte révületből ébredt, majdnem kifordult az öléből a füzet, amit a térdein egyensúlyozott, a szénceruza viszont így is a földön koppant, s darabokra tört. Egy picike, négykézlábazó, fekete hajkupac kúszott el mellette, villámsebességgel vetve magát a lehullott tárgyra, mielőtt azonban elérhette volna, őt vigyázó karok emelték a magasba. Viharbogár szőke tincsei libbentek a képbe, ahogy a karjára ültette a kisfiát, akinek dús, fekete haja, s ragyogó zöld szemei voltak.

- Mondtam, hogy nem szedünk össze mindent a földről, hát sose hallgatsz rám, Raseri? – anyai gondoskodás csengett a dorgálásban, s Vihar odébb tette csak le a kicsit, aki megint kúszni-mászni kezdett.

Hablaty ámulva nézett utána, s figyelte az apró kezecskék és lábacskák munkáját, miközben Raseri, Fogatlan fia elérte a legalsó polcok egyikét, s onnan kiráncigált egy régi farokszárnyat. Szinte ösztönös mozdulat volt, ahogy kicsit megcibálta-tapicskolta. Kárt úgysem tudott tenni benne, hagyták hát neki a játékot, s Hablaty sebesen egy új ceruzáért nyúlt, és sietős vonalakkal kezdte megörökíteni a pillanatot. Ezt, ahogy az összes többit. Egy teljesen új füzetet kellett nyitnia, mikor Raseri megszületett, úgy igyekeztek mindent megőrizni róla. Voltak rajzok, amiken még egészen apró volt, s hason fekve szunyókált a bölcsőjében, amit maga Hablaty készített, volt olyan, mikor először megemelte a fejét, s olyan is, mikor Hablaty felé kúszott, s ő előtte hasalva vetette papírra a csodálkozó tekintetét. Egy rajznak még színt is tudott adni, némi ritka és különleges festékkel, mikor ki akarta emelni azokat a csodaszép, zöld szemeket. Raseri tényleg olyan volt, mint Ő.

Mint pajti.

***

Sosem mutatta jelét annak, hogy sárkányvér folyik az ereiben. Nem voltak pikkelyei, elhúzódott a tűztől, viszont a habitusa és élénk, gyermeki kíváncsisága kétszer akkora volt, mint bármelyik hibbanti gyerkőcé.

Az erdőbe viszont nem mehetett egyedül, még akkor sem, mikor az ötödik telet megélve már szakadt, csacsogott, élt, mint egy kisgyermek. Nehéz volt visszafogni magát minden egyes alkalommal, mikor látta, hogy Hablaty arrafelé veszi az irányt, s eltűnik a fák közt egy keskeny kis úton. Gyakran járt erre ő, a főnök fia, fiatal éveinek mégis keserű napjain. Már öt éve…

Kezében egy táskát cipelt, óvatosan lépett át a farönkökön, s haladt el egy félig kidőlt fa mellett, amit egy furcsán alakult kis mélyedés követett. Valahol itt történt, sok-sok évvel ezelőtt. A karomnyomot a fa gyökerén eltűntette az idő, a felzavart földet benőtte a fű. De ott volt. A nyoma még ott volt. Hablaty ugyan azon az útvonalon mászott végig, mint a tizenöt esztendős önmaga. Átbucskázott az emelkedőn, majd leereszkedett a kis tisztásra. Megállt egy pillanatra, nagyot szippantott a levegőből, mint aki egy sárkány távoli üvöltését várja, de mikor csak a csend köszönt vissza neki, továbbállt.

A Hollószinti medence nem volt olyan messze. Megvolt még az a kis alagút, amin át könnyedén besurranhatott. A madarak ugyan úgy csicseregtek, fészket raktak a peremszéli bozótosban, a tóban vidáman úszkáltak a halak. Nem volt most senki, hogy kifogja őket. Már nem volt.

Akadt azonban ott még valami. Az egyik hófehér sziklából faragvány született, mely egy sziklára kapaszkodó, nemes sárkányt ábrázolt, egy éjfúriát. Még a nyereg is szépen kidolgozott volt, hát még a farokszárny, ami egyedivé tette. Gyönyörű volt, magasztos, tekintete távolba néző, s alatta rúnák voltak vésve. Hablaty vagy ezerszer elolvasta már őket.

- Szia pajti – szólt halkan, mikor végre odaért. Letérdelt, egy egészen hosszú percig csendesen és mozdulatlanul maradt, csak aztán szólt ismét. – Késtem, tudom. De nagyon egy izgága kisfiad van, tudod e? Épp olyan, mint te.

A táskából előkerült egy kicsi ásó, amivel Hablaty megbontotta a földet a szobor előtt, apró gödröt csinált, s beleszórt néhány magot, amire a kulacsából öntött vizet, mielőtt óvatosan betemette volna. Sok, kicsi virág nőtt már ott előtte is, apró bokorcsokrok, szép, fehér és piros virágok. Minden évben ültetett.

- A minap elmagyaráztam neki, hogyan működött a farokszárny. Kicsit rozsdás már, az idő megette, de azért meg tudtam mutatni neki. Nem hitte el, hogy mi ezzel az ócskavassal repültünk – halkan elnevette magát. Igen, milyen csodálatos is volt repülni. Akkor úgy érezték, az egész világ az övék, s a végtelen óceán is újra és újra ezt suttogta. Igen, valahogy így gondolkodhattak röpke öt esztendővel ezelőtt. – Fiatalok voltunk, és szabadok. Nélküled viszont…

Nélküle ez nem létezett. Az ég ott hívta, szólította, de ő, Hablaty már nem felelt, hiába született sárkánylovasnak. Ha Vele nem repülhet, nem fog senkivel.

- Megint a papához beszélsz?

- Ha jól emlékszem, nem szabadna egyedül kóborolnod errefelé, Raseri. Anyád mérges lesz, ha megtudja – Hablaty ezúttal nem fordult meg. Valahányszor kijött ide, a gyermek valahogy mindig megtalálta a módját, hogy a nyomába eredjen.

Most is itt volt, beért mellé, majd odakuporodott a szobor alá, az apja emlékéhez. Hablaty nem tudott rá haragudni. Csak akkor jutott el ide, ha valakivel eljöhetett.

- Miért szomorkodsz? Mindig, ha kijössz ide, csak szomorúbb leszel – jegyezte meg a fiúcska. Még mindig képtelenség volt nem mosolyogni, még ha szomorú is volt az a mosoly, ahogy ő azt ügyesen megjegyezte.

- Mert nagyon hiányzik, tudod?  Mi egy kicsit mások voltunk, mint a többiek. Ő nem tudott egyedül repülni, nekem meg ott a fél lábam. Az ég is azt akarta, hogy találkozzunk – magyarázta neki finoman Hablaty.

- De ha hiányzik neked, miért nem mész oda hozzá? – folytatta Raseri a faggatást, valami furcsa csillogással a szemeiben. Hablaty tekintete elsötétült a bánattól.

- Ő nagyon, de nagyon messze van innen, Raseri.

- Nem is igaz – Hablatyot ledöbbentette a válasz. – Ő közel van, nagyon közel. Csak te sose hiszel nekem.

- Mi az, hogy nem hiszek… Várj, Raseri, ha a szoborra gondolsz, most mondom, hogy ez egy nagyon rossz vicc!

- Nem viccelek – komorodott el a kisfiú is, majd felkelt, s felnézett a büszke szoborra. – Viszont mondanom kell neked valamit.

- Ajaj, ez mindig rosszul kezdődik… - Hablaty az orra alatt motyogta csupán ezt, ám mikor a kicsi gyermek megfordult, a tekintete egészen furcsán volt komor.

- A papa megkért téged, hogy vigyázz rám, és nevelj fel, a hogy ő tette volna, igaz?

- Igen, ez így volt.

- De nem fog menni.

Hablaty most már végképp nem értette, azért mégis rákérdezett:

- És mégis, miért is nem fog menni?

- Mert én nem létezem.

***

A földön feküdt. Tiszta, csillagos ég volt felette, olyan, ami csak nagyon hideg időben szokott ilyen élesen kirajzolódni, ő mégsem fázott. Lassan realizálta, hogy kint van az erdőben, a hely mégsem volt ismerős számára, mikor körbepillantott. Sőt, kifejezetten furcsának mondta volna. Felült. Valamiféle páfrány nőtte be a kis tisztást, szinte minden zegzugát, ő is azon feküdt, látta már, mikor felkelt, hogy fektében kivégzett néhányat. No, sebaj.

Csodaszép óriásfák nőttek körülötte, talán ezer esztendősek, a végtelen magasba nyúlva. Hablaty elámult a szépségen, ahogy lassan körbefordult, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Kicsit sem izgatta, hogy került ide, vagy mit csinál épp itt. Egyáltalán az sem, hogy hol van az az itt. Tekintete csak akkor fordult vissza a földre, mikor hangokat hallott, nem is olyan messziről. Mire viszont elnézett oldalra, a páfrányos holdfényben valami kiemelkedett a növények közül, valahogy úgy, mint ő tette az imént.

Egy lány volt.

Fehér ruhája ragyogott, haja szintén holdfényszínben omlott a vállára, s hatalmas, ragyogó kék szemei voltak, lilás-kékes pikkelyekkel a szeme szélén s a homlokán még néhány fehérrel. Gyönyörű teremtés volt. Talán ő is megjárta a Lelkek Szigetét?, vetődött fel Habaltyban a kérdés. Akárhogy is, felé tartott, lassú, kimért léptekkel, mint aki tudja, hogy mit keres, sőt, mit csinálnak itt mindketten.

- Megint húzod az időt – szólalt meg váratlanul, s tán kicsit szemrehányóan. A hideg ellenére hasa kivillant a ruhából, vállán azonban sálszerű köpeny fordult hátra a hátára.

- Mi? H-hogy én?

- Igen, te. Miért, van rajtad kívül itt bárki, aki elbámészkodik a csillagokon?

Hablaty köpni-nyelni nem tudott. Ismernie kellene…?

- Nem, én csak…

A lány nagyot sóhajtott, mint aki kezdi elveszteni a türelmét, de valami hamiskás mosoly most is megbújt a szája sarkában.

- Raseri nem viccelt veled az előbb. Sőt, mondhatnám talán úgy, hogy ő nem viccelt, hanem te magad voltál az, aki felhergelted a kérdésen saját magad.

- Rendben, álljunk meg egy percre – Hablaty felemelte a kezét, szinte jelezve a lánynak, hogy ne jöjjön közelebb. Őszintén kezdte a frászt hozni rá. – Honnan tudsz Raseriről? Egyáltalán engem honnan ismersz?

- Hm – megint az a mosoly. Őrület. – Ezek a kérdések mind lényegtelenek. Nézz csak fel – mutatott az égre, Hablaty azonban nem vette le a tekintetét róla. Biztos valami trükk. A lány rosszallóan sóhajtott, megforgatta szemeit, aztán nyomatékosított. – Az égre. Nézd.

A csillagok másodpercekre ugyan, de eltűntek, sok-sok kicsi, fekete foltban. Hablaty szemei elkerekedtek. Éjfúriák… Vonultak, repültek a magasban. A holdat most figyelte meg igazán, ami növekvő sarlóként csillogott ott fent, szinte az ég közepén, jelzőfényként az éjszakában. Az éjfúriák egyike sem takarta el, mintha tiszteletből kikerülték volna röptükben, hódolva ezzel a fényének, ami megvilágította útjukat.

 - Gyönyörű, hát nem? – szólt újra a lány, odalépve mellé, szintén a magasba bámulva, mielőtt összenéztek.

- Igen… De mit akar ez jelenteni? – Hablaty értetlenül pillantott felé, a lány azonban csak mosolygott.

- Jelenteni? Nem jelent ez semmit. Csak ha úgy akarod, hogy jelentsen. Minden értelmet tud nyerni, ha tudod mihez kötni – tekintete most a holdsarlóra vándorolt, mintha ismerné, valahonnan máshonnan is. – Mi mind egy történet részei vagyunk, Hablaty. A történet pedig nem áll meg, csak attól, mert te azt hiszed, vége van. Ha vége van, lehet rossz mellékszálat követtél.

- Most már végképp elvesztettél…

- Gondolkozz! – csattant fel hirtelen a fehérség, immár komoran nézve felé. – Gondolkozz, minek van értelme, mi az, ami nélkül nincs élet, nincs folytatás – Hablaty szomorú pillantása az ég felé mindent leírt. A lány úgy folytatta, mint aki mindent tudott, mindent látott. – Úgy van. Fogatlan a kulcs, s minden, amit tett. Így hát, tedd fel magadban a kérdést: ha az ég is azt akarta, hogy találkozzatok, mert igenis azt akarta, ahogy te is kifejtetted... Miért gondolná meg magát, és szakítaná el tőled, hm?

A fiú gondolkodni látszott.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Nem értek én már semmit. Ő volt a legjobb barátom, és egyedül nem, nem tudom ezt tovább folytatni. Nekem… Én csak szeretném visszakapni… Vissza akarom kapni, érted?

- Amit kérsz, nem lehetetlen - pusztán a döntés az, mi elvezet a válaszokhoz, s rajtad múlik, hogy melyik mellett állsz ki. Az egyik, egy akarat, egy külső akarat, a másik pedig a te saját választásod. Látom az arcodon, hogy nem érted, de nem is kell. Csak a szívedre hallgass, s akkor a történet nem fog megállni, amit az élet ír. A te életed, ezt sose feledd. Te fogod a kezedben.

Hablaty nagy levegőt vett. Választania kell, de mik között? Tekintete felfelé fordult, mintha az égtől, a Holdtól válná a válaszokat. Azt nem várta ugyan, hogy meg is kapja, de kellemes meglepetésként érkezett: a vonuló fúriák egyike levált a csapattól, kecsesen körözött egyet a tisztás felett, majd leszállt, nem messze tőlük. Egy fiatal nőstény volt, s csodaszép kék szemei voltak neki is, ahogy a mellette álló lánynak, aki most kicsit hátrébb húzódott. Egymás szemébe nézett a fény és a sötétség, mintha ismernék egymást, tudnák, hogy van dolguk egymással, mégsem hangzott el egy szó sem. Az éjfúria most kicsit előrébb lépett, megszemlélte a kettőst, majd megállt. Hablaty kikerekedett szemekkel indult meg felé, csak lassan, figyelve, hogy hova lép, s kezét csodálkozva nyújtotta felé.

Nem jutott el hozzá, a sárkány megriadt, s hirtelen megfordulva szaladt egy kicsit a páfrányos mezőn, majd egy fürge mozdulattal felugrott, és felrepült a magasba, kikerült egy kidőlt fát, de nem távolodott el túlzottan. Hablatynak csak most tűnt fel, hogy bizony, van még egy sárkány ott, egyenest a féloldalasan kidőlt fán a magasban, s csodálkozva bámul az előbbi távozó után.

Képtelenség volt nem észrevenni a piros farokszárnyat.

- Fogatlan… - Hablaty úgy érezte, menten összeomlik és zokogni fog, de helyette valami megkönnyebbült mosoly úszott az arcára, mintha mi sem történt volna. Még egyszer a lányra nézett, megerősítést várva, hogy ő is látja-e.

Ő pedig bólintott. Halvány mosoly szökött megint az arcára, mielőtt tekintetét lassan elemelte Habaltyról, és Fogatlan felé nézett. A félfarkú indulni akart. Indulni a másik sárkány után, megkeresni a fajtársát.

Hablaty lépett egyet felé, ezzel eltávolodva a lánytól.

- Azt az utat választod hát? Elmész vele az ismeretlenbe?

- Igen. Csak hadd lehessek mellette – Hablaty arcára kiült a határozottság. Soha sem volt még biztos ennyire semmiben. – Hiába van ott az általad emlegetett ismeretlen, én nem félek, amíg ő ott van mellettem.

A lány töprengeni látszott.

- Lehet. De akkor sosem találod meg a másik utat, ha erre most rálépsz. Szenvedés vár rád arra, sok, sok gyötrelem, s egy rögös út.

- Nem baj. Ez az én utam, érzem.

Nem kellett tovább magyaráznia. A lány szeme sarkában egy apró, pici könnycsepp mutatkozott, mielőtt bólintott volna.

- Hát, nem egészen ez az, amit a Holdsarló akart neked súgni és ha elindulsz, nem látjuk egymást soha többet. De nem baj, nem számít. Ez a te valódi sorsod, már látom én is. A kettőtök sorsa, hogy ragyogjatok és szárnyaljatok. Nos, mire vársz még? Menj. Ott a sorsod és csakis terád vár.

A sors.

A sors egy elvesztett barát képében érkezne? Nem létezik, de talán mégis így van. Hablaty számára most lényegtelenek voltak ezek a válaszok, a fényben úszó lányra hallgatott, mikor futva megkereste a kidőlt fa tövét, s mászni kezdett, mászni, mindenen át, nem félve a magasságot. Hiszen ott van Ő.

Pajti.

- Fogatlan – hangja el-elakadt, mikor már közel járt hozzá, s nagy meglepetésére a sárkány nem tűnt el. Itt volt, itt volt vele, a régi Fogatlan, a szárnyas Fogatlan…

A sárkány észrevette a lovasát, s mint aki valamiféle álomból riad, hirtelen, mégis vigyázva mozdult. A fa megingott alattuk, Ő pedig nem mert közelebb lépni, nehogy Hablaty a mélységbe zuhanjon. Valahogy pedig el akarta érni, s szárnyát kinyitva, óvatosan nyúlt felé. A puha kis kéz finoman ért a pikkelyekhez, s Fogatlan szárnyába kapaszkodva már oda tudott egyensúlyozni hozzá, s karjait a nyaka köré fonta. Nem mondott semmit, csupán kapaszkodott belé, mint akik tegnap váltak csak el. A sárkány, pedig mintha értette volna, biztosan tartotta meg a fiút, hogy megmaradhasson a pillanat. Nem voltak kérdések, Hablaty nem akarta tudni, mi történt, amiért most itt lehet vele a régi énjeként, csakis az számított, hogy együtt vannak.

Fogatlan csupán egy perc után emelte meg a fejét, az ég felé bámulva, ahogy ezernyi kis fénypont ragyogott a végtelen sötétségben. Aztán jött a fekete árny, a ragyogó, kék szemű éjfúria, aki párszor elsuhant előttük, persze tisztes távolból. Hívta őket egy új útra.

- Gyere pajti – Hablaty a régi szokás szerint húzta fel magát a nyeregbe, a farokszárny elsőre engedett, s a piros bőrredők megfeszültek a vasrudaknak hála. Menniük kell.

Fogatlan mielőtt kilőtt volna az égre, még egy kis ügyeskedésnek hála hátranézett, egyenest a lányra, aki még mindig a páfrányok közt ácsorgott. Rövid köpenyébe belekapott a szél, ahogy haját is meglebegtette, ő azonban csak mosolygott. Tenyereit a szívére fektette, mint aki valami gyönyörűt lát, mikor Fogatlanra nézett. Egyik kezét végül az ajka elé emelte, s mint aki búcsúból küld neki csókot, lágyan felé nyújtotta.

- Menj, kedves – mondta egyértelműen a sárkánynak. – Még nem jött el a nap. Az út ott hever előtted. A világ emeli meg a szárnyaidat ma éjjel, menj hát. Szállj magasra, s érd el a csillagokat, amiket mindig is szerettél volna.

Úgy lett.

Fogatlan úgy szállt fel, mint akinek nincs súlya, s hamarost ő is egy folt lett odafenn, ami eltakarta a csillagos eget. Egyenest a másik fúria felé tartottak Hablattyal, a váratlan meglepetéseknek viszont még nem volt vége. Épp, ahogy gyorsítani kezdtek, hihetetlenül közel hozzájuk, elsuhant egy hófehér, ragyogó folt. Hablaty még a fejét is lehúzta a meglepettségtől, ami pedig a szeme elé tárult, maga volt a csoda: a sárkány, ami leelőzte őket, olyan volt, mint egy hófehér éjfúria, s kék szemekkel pillantott vissza rájuk, mielőtt berepült volna a másik mellé, akivel összenéztek, aztán egyikük jobbra, a másikuk balra fordult, s távolodni kezdtek egymástól. Fogatlan erre megtorpant, s értetlenül nézett hol jobbra, hol balra, de teljesen összezavarodott. Most kit kövessen? Egyiküket muszáj lesz, ha nem akarja szem elől veszíteni. Túl gyorsan történt…

Hablaty számára viszont világos volt a döntés. A lány azt mondta, nem ez a Hold akarata, de mégis ezen az úton kell járniuk. A távolodó ragyogás után nézett ő is. Ő volt a lány, tudta.

- Gyere pajti, erre. Még nem jött el az idő – suttogta a sárkánynak, ahogy elfordult a fejben fényfúriának keresztelt sárkánytól, s helyette a kékszemű éjfúria után eredtek.

Saját sorsot választottak, mikor a világ a sötétbe veszett körülöttük.

***

A sötét és a hideg, az maradt meg leginkább. Meg az arcába csapó, kemény szél.

Zuhantak.

Hablaty próbálta irányítani, próbálta visszabillenteni, de nem ment. A farokszárny megadta magát, s Fogatlan mozdulatlan testként hullott alá a világnak. Mintha nem akart volna küzdeni a becsapódás ellen. Mint aki elfogadta: vége van. Már korábban vége volt.

Hajó lángolt a tengeren alattuk, egyedüli fényforrást nyújtva az éjszakában, s az éjfúria egyenest arra zuhant, de a becsapódást sem ő, sem Hablaty nem érezték. Mintha csak puhán landoltak volna, a viking fiú úgy tápászkodott fel, de a sárkány, nagy rémületére, tejesen eltűnt. Mintha soha ott se lett volna.

A következő, amit meglátott, viszont égő pokolként süllyedt a szívére. A tűz elapadt egy ponton, ekkor megláthatta, mit is ölelnek körbe a lángok: virágok, egy piros lepel, hófehér kezek, hollófekete haj, pici, fekete pikkelyek… S egy halott arc.

- NEM! – Hablaty kiáltva ugrott át a tűzön, s mint aki nem hisz a szemének, ráborult Fogatlanra, s a csuklóját megragadva kezdte finoman rázogatni, miközben potyogtak a könnyei. Álom volt az egész, hogy él… Egy vágyálom… - Fogatlan, pajti, ne, ne csináld ezt velem, nem teheted, kérlek! Kérlek, könyörgöm, ébredj, ne… Nem mehetsz el! Ne menj el…

Elment ő, már régen. A sápadt arc, a hideg ujjak voltak erre a bizonyítékok. Úgy szerette volna, ha felpillant, de a szíve mélyén lassan megértette, hogy ez bizony nem fog bekövetkezni. Nem volt hát mit tenni.

- Nem fogom leélni úgy az életem, hogy te nem vagy mellettem… Nem… - hangja el-elhalt a szavai közt, mialatt lassan lefeküdt mellé, s karjaival magához húzta, átölelte őt, mintha csak együtt, összebújva aludnának, a körülöttük terjedő lángok és füst között. Végleges döntést hozott. – Itt vagyok, pajti… Most már… Most már minden rendben lesz… Aludj csak…

***

Fény fogadta az ébredés pillanatában, fehér fény. Ez volna tán a Valhalla? A hely, a halál utáni világ, ahová a csaták hősi halottjai jutnak? De hiszen ő nem csatában ment el, hanem a barátja oldalán. Gyáván átadta magát a fojtogató füstnek, csak azért, hogy mellette lehessen. Na de Ő hol van? Ő is itt ébredt volna fel?

- Fogatlan…? – gyengén szólt, mint aki álomból ébred. Szemei előtt furcsa foltok úsztak, s csak később jött rá, hogy faleveleket lát. Falevelek táncoltak a fák koronáin, amik körbeölelték őt fektében. Ha megint megjelenik az a lány…

De nem ő jött. Sokkal nehezebb lépteket hallott, mégis puhákat, ahogy végigsiettek a hulló falevelek között, nem is olyan messze tőle. Feje megfájdult, mikor a tarkójához nyúlva felült, s nagy meglepetésére semmi olyat nem látott, amit a Valhallához kötött volna. Hibbant volt még mindig, megismerte a fákat, s köztük ellátott a Hollószirti medencéhez is. Sehol a szobor.

- Mi a… - Hablaty megtörölte a szemeit, hátha csak rosszul lát. Valami történt, míg ő itt feküdt? Körbelesett maga mellett, s a térképét találta ott, félig összerakva-kiterítve, a rajzfüzetét, néhány kihegyezett szénceruzát, egy plédet… Mintha csak egy könnyed délutáni elfoglaltság közepette nyomta volna el az álom. Ahogy pedig felnézett, szemei kikerekedtek.

A léptek gazdája kilesett egy bokor mögül. Látszott, hogy igyekezett csendes maradni, s lehúzta a füleit, mikor rájött: felébresztette. Fogatlan szánakozó morranással és nyekkenéssel lépett ki a bokorból, szárnyait szorosan maga mellé húzva, mintha szánná-bánná, de halkabban sajnos nem tud közlekedni. Ahogy viszont a lovasa bámult felé, igencsak kétségek közé sodorta. Mint aki szellemet lát.

- F-Fogatlan… - Hablaty nyelt egy nagyot. Csak néhány méterre voltak egymástól, ő pedig remegve térdre emelkedett. Lehetetlen… - Ez… Ez a Valhalla, igaz?

A legjobb barátja úgy nézett rá, mint aki teljesen megbolondult. Micsoda egyáltalán az? Kérdőn pislogott még egy darabig a féllábú vikingre, aztán odakocogott hozzá, s arcon nyalta, majd addig bökdöste, míg Hablaty fel nem borult.

- Fogatlan… Te… Te élsz! – ezt a kitörést sem értette az éjfúria, s kérdőn pislogott maga elé, mikor Hablaty felült, átölelte a nyakát, és hirtelen zokogásban tört ki. – Élsz… Élünk, pajti!

Jól van, Hablaty, nyugalom., gondolta a sárkány, hagyva neki, hogy békésen kisírja magát, s egyik mancsát még finoman a hátára is fektette, megsimogatta a törékeny kis embert az ölelésében. Bár tudná, mi ütött belé.

Hablaty csak nagysokára hagyta abba, s mikor el is húzódott, homlokát a sárkánya homlokának döntötte, így simogatta az arcát. Nem tudott betelni az illatával, a szuszogó hangjával, s a pillantásával, ahogy azok a smaragdzöld szemek keresik az ő tekintetét. Ezek mind az életet jelentették, az életet, amiről úgy hitte a sárkánylovas, hogy elvették, mindkettejüktől. Még egyikük sem tudta, mi történik éppen. Hablaty tenyere az orrára csúszott, s a sárkány csak ekkor hunyta le a szemeit, megnyugtatta az érintés.

- Pajti…Azt hittem… Azt hittem elmentél – a sárkány nem értette. – Azt hittem, meghaltál.

Most lett minden világos. Fogatlan szemei a döbbenettől kerekedtek most el, résnyire nyílt ajkakkal néztek farkasszemet néhány pillanatig, s csak aztán kezdett bújni a lovasához, úgy igazán. Bizonyítania kell, meg kell nyugtatnia: hiszen lüktet benne az élet.

- Hogyan lehetséges ez, mondd? Hiszen valóságos volt. Ahogy a hangod is… Az arcod is, emlékszem… - Hablatyon a végső zavarodottság futott végig, s lévén Fogatlan nem tudott neki válaszokkal szolgálni, nem is igazán tudta összerakni a történteket.

Ekkor jött a képbe Asztrid. Nem csak úgy, képletesen, hanem igazán. A Hollószirti medence titkos bejáratához tartott, mikor megpillantotta őt a bozót mögött, s menten irányt változtatott.

- Hablaty, már mindenhol kerestelek, az egész csapatot a keresésedre küldtem!  Mi történt, mi a fenét csinálsz itt? – nem hagyta szóhoz jutni a fiút, leguggolt mellé, s megfogta a kezét, majd a homlokára tette a kezét. – Jól érzed magad? Úgy nézel rám, mint aki rémképeket lát.

Nem akarta azt mondani, hogy gyakorlatilag erről van szó, hisz látta a barátját meghalni, s most itt van vele, értetlenül állva a helyzet előtt, ahogy ő. Ahogy azt sem merte volna kiejteni a száján, hogy mennyit vitatkoztak és váltak el haraggal ők ketten, mikor kiderült, Asztrid babát vár, de megölte a kicsit. Ha rákérdez, ténylegesen megtörtént-e mindez, lehet vele és végez, itt helyben. Valahogy mégis ki kell derítenie.

- Asztrid… Figyelj, ez hihetetlenül ostoba kérdés lesz… - kezdte. – De… Mondd, mikor jöttünk vissza Magashegyről?

- Magashegy? – Asztrid a szemöldökét ráncolta. – Milyen Magashegy?

- A hely, ahová apámmal utaztam… Tu-tudod, mikor neked kellett vigyáznod Fogatlanra, mikor nem tértünk vissza.

- Micsoda? Hablaty, kezdesz megijeszteni, most jöttünk haza a Peremről, tegnap, nem emlékszel? Tudod, a Bork-hétre. De mielőtt elkezdődött volna, te eltűntél, és apád a főtéren őrjöngve küldött minket utánad, amiért nem voltál ott a nyitóünnepségen.

Itt szakadt meg valami. Hablaty tisztán emlékezett az esőre, mikor hazatértek Sárkányperemről, és az egész parádé el is maradt miatta. Sokan voltak a nagyteremben, mulattak, meleg volt, Ő a köpenyét hordta, s amint lehetett, megléptek Asztriddal kettesben. Utána kezdődött az őrület.

Asztrid nem várta meg, míg a gondolata végére ér.

- Gyere, visszakísérlek.

- Várj, csak egyet, egyet még hadd kérdezzek! – könyörgött a fiú, mikor Asztrid felnyalábolta a földről. – A lelkek Szigete. Hallottad ezt mostanság? Tudsz bármit róla?

- Nem – felelt határozottan a szőke, majd átvette Fogatlantól a táskát, amibe a sárkány ügyesen becsempészte lovasa holmijait. – Most pedig megyünk az arénába, előbb visszahívom a lovasokat, aztán kitaláljuk, mit mondunk az apádnak, gyere. Segítek.

Hablaty nem ellenkezett, csak bámult maga elé, a lépteit se észlelte igazán. Hamarosan a falu is a szeme elé tárult, amin semmi nyoma nem volt annak, hogy megsérült volna egy támadás során, illetve több viking is szembejött vele a Sárkányakadémiába menet, akiknek halottnak kellene lennie. Akárhogy is, az út, az emberré válás, s egész Magashegy kezdett távolodni a gondolataitól. Viharbogár feltűnése zökkentette vissza kissé a kételkedésbe.

- Merre jártál kislány, egyedül kellett az erdőbe mennem! – szólalt meg Asztrid, kicsit előre sietve a siklóhoz, aki szánakozva hajolt le a lovasához.

Ő is a réginek tűnt, a tüskekoronájával, a mozgékonyságával és a sárga szemeivel együtt, mégis elkapta azt a pillantást, ahogy Fogatlannal egymásra néztek. Talán nem jelentett semmit. Talán senki sem vette észre hármójukon kívül. De ott volt. Az a tekintet, amit oly sokáig lesett az ifjú sárkánylovas. Emlékezett a hajóra, ahol Fogatlannal beszéltek, emlékezett mindarra, hogy bizony, a szíve vezette őt. Vajon mi történhetett…

Hablatyot megint kizökkentették, ezúttal az ikrek és Takonypóc parádés belépője személyében. Látszott, hogy a nyitóünnepély után vannak, hiszen Halvér jött a nyomukban, kicsit terelgetve őket. Minden normálisnak hatott most, még ez is, ahogy a sárkányaik is, akik lassan köréjük gyűltek, valamit morogtak egymásnak, majd mind egytől egyig elszaladtak, Thor tudja hová. Hablatyot kivéve senki nem nézett utánuk, a lovasokat nem zavarta, hogy tűzokádó barátaik merre igyekeznek ennyire, vagy talán észre se vették. Sokkal inkább el voltak foglalva azzal, hogy tudomásul vegyék: előkerült a főnök.

- Srácok, na, ha mán’ így összegyűltünk, figyeljetek, akkora sztorink van, hogy az nem igaz! – Fafej szólalt meg végül elsőnek, őrült vigyorral az arcán, ahogy szokta.

- Elég, nem te fogod elmondani, hanem én! – kezdte a vitatkozást Kőfej, ami elég volt, hogy a két iker rivalizálása a kétszeresére dagadjon. Már majdnem a fegyverrántásig fajult a dolog, mikor Takonypóc szétzavarta őket.

- El az útból birkafejek, úgyse figyeltetek eléggé, majd én elmondom! Elbeszélésben jó vagyok!

Nem fejezhette be, mert a nyakába toccsant egy hatalmas adag sár, a fölötte elrepülő Kampóról.

- Hogy az a patkányevő jó nénikédet Kampó! – visította a Jorgenson fiú az öklét rázva.

Hablaty összeszorította a szemeit. A következő pillanatot már tudta előre, emlékezett. Nem lehetséges, hogy újra megtörténjen, de mégis, a sárkányok mind egytől egyig sárban úszva jöttek be az arénába, s míg a lovasaik méltatlankodva kezdték el összekészíteni a fürdetővizet, a Sárkányakadémia Vezetője csak állt ott az aréna közepén, s a fejében zakatoltak az emlékek. Épp most jutott volna oda, hogy megmagyarázza magának: ez az egész iszonyatos utazás csak egy rossz és végtelennek tűnő hosszúsággal rendelkező álom volt. Csak az ő agya szüleménye, csak a megfáradt gondolatai kicsavarása, a vágya, hogy Fogatlan válaszolni tudjon a szavaira… De ha igaz, hogy nem zuhogott az eső, mikor hazaértek, és ő nem volt ott az ünnepélyen, akkor miért következett be a sárfürdő? Mi a magyarázat rá, hogy az álma szüleményének egy jelenete most teljes mellszélességgel valóságos?

- Hablaty, baj van? – Asztrid volt az egyetlen, aki odalépett mögé, s megfogta a vállát, majd oldalról egészen közel hajolt hozzá, miközben a fiúnak elkomorodott a tekintete.

- Fogatlan bele fogja vetni magát a vízbe.

- Mi… Micsoda?

- Csak várj és figyelj – ahogy félig oldalra pillantott, a szeme sarkából csak, de látta, hogy megtörténik. Néhány pillanat múlva már az egész csapat káromkodva hajkurászta ki az éjfúriát a vízből, aki boldogan és immár tisztán körbeszaladta az arénát. Asztrid halottsápadtan nézett hol rá, hol Hablatyra. Nagy hallgatás után szólalt csak meg újra.

- …Honnan tudtad?

- Onnan, hogy egyszer átéltem már. Pontosan ugyan így. Azt hittem, hogy a fejemben történt csak meg, de most tessék – nem lehetett megmondani, hogy Hablaty inkább ideges, vagy fél. Beigazolódott a gyanúja, hogy nem véletlen történnek a dolgok, legalábbis amióta felébredt. Az ébredező káosz viszont még nem mutatta meg magát igazán, csak amikor fél füllel ugyan, de meghallották Takonypócot, aki ugyan csuromvizesen, de folytatni kezdte a történetet.

- Szóval, kár, hogy nem voltatok ott a parti végéig, Bélhangos néha igen hasznos legendákat tud közkinccsé adni. Most valami olyan sárkányról hadovált, ami meg tudja változtatni az alakját. Tudjátok, egyik pillanatban még szárnyváltónak látod, aztán suttogó halálnak, utána pedig mondjuk siklónak! Ééés-és ráadásul mindig olyan sárkánynak látod, ami a legközelebb esik hozzá. Hablaty, nem akarjuk megkeresni egészen véletlenül? Te rajongsz az ilyesmiért, nem? Ami azt illeti, Fogatlannal elég könnyű lenne elkapni, mivel, hát, tudnánk, hogy-…

- A szigetet, Takonypóc – kezdte az emlegetett, hideg hangon, oda se fordulva az eddig magyarázóhoz. – A sziget nevét mondd.

Asztrid megpróbált közbeszólni, de a torkán akadt a saját hangja, mikor a helyzet furcsaságától ledöbbent Takonypóc azonnal úgy tett, ahogy Hablaty kérte:

- A Lelkek Szigete… Miért kérded?

Lelkek Szigete. Ez a két szó szinte félbehasította a levegőt, s Fogatlan váratlanul megtorpant, hasonló tekintetet öltve magára, mint Hablaty. Épp, amikor úgy tűnt, minden rendben van.

- Mert tudom, hogy ez hazugság. A Lelkek Szigetén nem egy különleges sárkány él, hanem átok ül rajta – kezdte végül Hablaty, a csapata felé fordulva egy pillanatra, s csak utána indult ki az arénából az egyik közeli szirt széle felé, ahonnan elláthatott délnyugat felé. Az álom szerint is arra indultak. A többiek persze annyira ledöbbentek a halottakon, hogy egyként követték a vezetőt, csupán néhány lépésre torpanva meg tőle.

- Ezt… honnan tudtad? Hiszen ott sem voltál… - Talán Kőfej volt aki, aki elsőnek meg mert szólalni.

- Az… Nem számít. A lényeg, hogy el kell kerülnünk azt a helyet, és megtiltom mindőtöknek, hogy a partjait felkeressétek. Átok ül a helyen, s ha csak egyetlen lovas is eléri, események sorozatát indítjuk el. Szóval felejtsétek el.

***

Nem voltak azok a típusok, akik hallgatnak Habaltyra. Számtalan példa van a hátuk mögött, amik mind azt bizonyítják: ha elhangzik a „nem mehetsz oda” vagy a „megtiltom” bármiféle kombinációja, menten három jelentkező is lesz rá, akik mégis megkísérlik. És mindenki tudta, ki az a három jelentkező. Bajkeverő triumvirátus, hát persze.

Hablaty a naplementével egyidőben is kint ült az egyik távoli szirten. A biztonság kedvéért Bork jegyzeteiből lerajzolta a Lelkek Szigetét a térképére, s piros festékkel feltűntette rajta, hogy „életveszély” és „minden áron elkerülni”. Biztos ami biztos.

Fogatlan a fűben heverészett mögötte, szemeit egészen sárgára festette a lemenő nap. Épp nemrég ébredt a délutáni szunyókálásából, s ásítozva kúszott el a lovasáig, akinek a fejét döntötte, hogy még pár percre lehunyja a szemeit. Hablaty persze most nem tudott rá haragudni, letette inkább az ecsetet, s megfordult, hogy egy kicsit elkényeztesse ezt a nagyra nőtt hüllőt.

- Na mi a helyzet, Fogatlan? – vakargatta a félálomban vigyorgó sárkány állát. – Nagyot aludtál, mi? Remélem, neked nem voltak olyan rémes álmaid, mint nekem. Még mindig néha rám jön a hidegrázás, ha eszembe jut. De ne félj, sose viszlek arra a veszedelmes helyre.

Épp, hogy csak kimondta ezt, a távolban feltűnt egy siklósárkány, s lerótt néhány kört az erdő felett, mintha keresne valamit. Hablaty nem vette észre, visszafordult a térképhez, de mivel az még nem száradt meg teljesen, inkább a rajzfüzetét kezdte lapozgatni, hogy keressen egy üres oldalt.

Ekkor látta meg.

A lap szinte csak ártatlanul perdült át az ujjai közt, mégis, mintha kihagyott volna egy szívverést. Hablaty keze megállt, s egy egészen hosszú pillanatig azon gondolkozott, vajon van-e értelme visszalapozni, vagy azzal csak ront a helyzetén. Végül mégis rászánta magát, s lassú, végtelennek ható mozdulatokkal lapozott vissza addig a lapig.

Szemei kikerekedtek, a lélegzete elakadt, elfagyott ujjai közül kicsúszott a füzet, s még mindig kinyitva a földre hullott. Fogatlant, mint akiben bekapcsolták a védelmezőösztönöket, felpattant, s bökdösni kezdte lovasa arcát. Mondj már valamit Hablaty!

Eddig még volt egy kis remény rá, hogy az álom az álom, de úgy tűnik, a fehérhajú lány nem véletlen figyelmeztette őt. Ő tudta, tudta, hogy ennek a hullámvasútnak még nincs vége. A füzet pedig itt hevert előttük, s most eldöntött mindent, a végkimenetelt is. Fogatlan emberi portréja, a kócos haja ott volt benne, létezett. Ő maga rajzolta, Hablaty.

- Fogatlan… - nyöszörögte ő, teljes zavartsággal az arcán. Még a hangja is remegett. – Fogatlan… Mi… mi a fene ez… Mi történik… Mi történik?!

Kiáltás a szélben, az éjfúria pillantása pedig nem segített. Fogatlan a rajzra nézett, de mintha nem lepte volna meg, sőt. Tudott valamit, ott volt az arcán. Csak szavai nem voltak már, amikkel el tudta volna neki mondani. Azok nem voltak, még.

- Fogatlan, válaszokat akarok! Válaszokat!

A sárkányt itt még az sem tudta meglepni vagy zavarni, hogy Hablaty gyakorlatilag most vele üvöltözött. A kétségbeesés hozta ki belőle, s az még inkább elkeserítette, hogy a sárkánya válaszok helyett elfordította a fejét. Nem akarok beszélni róla.

- Hablaty! – kiáltás az égből. Asztrid jött el, s egy ugrással érkezett, nem messze tőlük, s lélekszakadva kezdett kiabálni. – Gyere hamar, ezek a bolondok elrepültek, hogy megkeressék a Lelkek Szigetét!

A levegő sokadjára fagyott meg ma, s megindult, robogott a lavina. Az eseményeknek nem lehetett már gátat szabni. Ha egyszer megtörtént, megtörténik megint. Ha egyszer végigcsinálták, végig fogják megint. Ha egyszer eltemette…

- Fogatlan, gyere, gyere hamar! – s lovasa futott, a sárkány még váratott magára. Fújt a szél, fújta a sorsot, felgyorsultak az események, feje tetejére állt a világ. – Meg kell állítanunk őket!

Sárkány s lovasa otthagytak mindent. Nem számított a térkép, tudták merre mentek. Nem számított a messzelátó, tudták, hogy nem fognak a sziget nyomára bukkanni, hanem az találja majd meg őket. Tudták, így lesz, hiszen nincs megállás, tart még a háború.

Ez az őrült, végtelen Álomháború.

 

~ Vége ~