4. fejezet - Soulmates

 Sziasztok!

Hát, megint összeszedtem egy "kis" csúszást, sajnos családi oka is volt, de nézzétek el nekem, ha most ezt nem fejtem ki.

A lényeg, hogy megkésve ugyan, de tartalmas fejezetnek nézünk elébe, mind a tizennyolc oldalával hoz új érdekességeket és találkozásokat. Jó olvasgatást kívánok :)

4. fejezet:

Az útitárs

Csendes, napsütötte délután volt. Szokatlan ahhoz képest, hogy ősz köszöntött ránk, s igazából a hulló leveleket kellene csodálnom, nem egy szál pólóban és farmerban baktatni a buszmegálló felé, hanem minimum egy vékonyabb télikabátban. Legalábbis errefelé ez a szokás járta, nem is értette senki a kellemes napsütést, s talán egy kicsit méltatlankodva álltak neki az emberek az elhúzódott kertimunkáknak.

Az első utam volt a helyi közlekedés megismerése felé, s városi gyerekként majdnem levetettem magam a padkáról, mikor megláttam, hogy péntek délután van, s még fél órán át sűrven járnak ugyan a buszok, utána viszont már csak két-három óránként téved erre egy.

- Ezt nem hiszem el… - huszonöt perc, ennyit kellett várni a tűző napon arra a sűrű járatra, ami a szomszéd kisvárosba, Gásadalurba vitt volna.

Apa persze nem ért rá, hogy átdobjon kocsival, ami minden jel szerint csak egy kifogás volt rá, hogy véletlenül se találkozzon anyámmal. Igen, Őhozzá tartottam, először azóta, hogy itt laktunk. Furcsa volt belegondolni, hogy a több órát igénybe vevő utazást most egy félórás buszozással letudhatom, persze ha jönne is az a szerencsétlen járgány. Unottan rúgtam bele egy kavicsba, ami lepattogott a felforrósodott aszfaltra, utána pedig letettem magam a közeli, egykor padnak hívott fadeszkára.

Anyám meglátogatása mindig ellentétes érzéseket keltett bennem. Menni is akartam, látni őt, meg nem is. Persze, csak hét éve volt annak, hogy kilépett az életünkből, és valamiért azt érzem, egy része jogos volt a dolognak. Apám irányításmániája és csőlátása sosem volt valami könnyen tűrt része a dolognak, legalábbis anyám számára. Az utolsó pár évben folyton csak vitatkoztak, hol rólam, hol a helyzetről, vagy épp magukról a sárkányokról. Anya ugyanis kapott egy igencsak hangzatos állásajánlatot a gásadaluri sárkánykutató intézetből, amikor még csak tízéves voltam, ahová élete nagy álma volt bejutni. Apa viszont a létező összes módon ellenezte és akadályozta ebben, azt hajtogatva, hogy élete nagy hibáját követné el, mert jobb minél távolabb lenni ezektől az „izéktől”. Nem tudom, hogy ezen felül mennyi minden volt már összegyűlve köztük, de valószínűleg ez volt az utolsó ásónyom ennek a kapcsolatnak a sírja felé. Sosem kérdeztem a körülményeit, annyi emlékem maradt, hogy egyik este együtt altattak el, meséltek nekem, másnap pedig anyám már nem volt sehol. Sokszor megkérdeztem azóta magamtól, hogy mégis mi vezet felé, mikor ő maga hagyott ott. Persze, nem engem hanem az apámat, de ezzel az én nevelésemből is kiszállt, ha az egyiket elengedi, a másikat is. Valamiért pedig mégis mindig örömmel indulok hozzá, várom, hogy együtt ebédeljünk, amiközben általában az iskola csak hébe-hóba kerül szóba, mert nagyrészt kikerekedett szemekkel hallgatom, ahogy a sárkányokról mesél, hiszen minden napját köztük tölti. Az sem ritka, mint ahogy már említettem, hogy időnként megjelenik nála egy-kettő, bár ha én is ott vagyok, igencsak szűkszavúak és távolságtartóak. Nos, kivéve Felhőugrót.

Felhőugró szinte mindig ott volt. Hol a konyhában kevert furcsábbnál furcsább teákat, hol azt a falhossznyi könyvespolcot bújta, amivel anya rendelkezett. Lévén a sárkányok könyvtárba se mehettek a rájuk vonatkozó számtalan korlátozás egyike miatt, anya mindig szerzett újabbnál újabb köteteket, hogy a pikkelyes barátja tovább növelhesse tudását.

Tudom mit gondoltok, hogy közte és anyám közt talán lehet valami, és az is lehet, hogy ez volt az egyik ok, amiért a szüleim szétmentek, de ezt erősen kétlem. Felhőugrót inkább egy csendes, de annál sokkal értelmesebb keresztapának mondanám, aki sok időt tölt anyám lakásán. Ismertük egymást mi is régóta, nos, egészen pontosan tízéves korom óta, hogy anya beköltözött a Gásadalur szélén álló, tízemeletes ház hetedik szintjére.

Gondolataimból maga a várva várt busz ugrasztott ki, ami úgy tűnt, hogy csakis miattam volt kénytelen megállni. Felpattantam hát, ami nálam egy sánta lépést jelentett, s hamar felpattintottam a fejhallgatómat, hogy kizárhassam a busz motorhangját, s első dolgom volt hátrébb fészkelődni, egyenest a középső ajtó utáni sor ablaka mellé, miközben meglódult alattam a több száz lóerő. Le is lökött az ülésre, ezzel előrántva néhány kellemetlen emléket, épp ezért hamar ránéztem a telefonomra, hogy keressek valami olvasnivalót, amíg utazom, legalább addig sem arra figyelek, hogy kerekek gurulnak alattam. Legalább nem fölöttem.

Még volt egy kicsi a faluhatárig, amiről még el kell mondanom, hogy Sandavágurnak hívták, de a helyiek csak úgy emlegették: Berk. Ennek még nem jöttem rá az értelmére, de nem is gondolkodhattam rajta sokáig, a busz ugyanis megint lefékezett az utolsó megállóban, mielőtt elhagyta volna a települést. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a fejhallgatón át is hallottam, hogy egy zajosabb társaság vergődik fel az utastérbe, de mikor megláttam, hogy kik azok, azt kívántam, bár lekéstem volna a buszt. Takonypóc nagyot röhögve vetődött az egyik hátrafelé néző ülésre, vele szembe pedig egy magas, nyurga srác tette le magát, s hátracsapta vállig érő, tépettre vágott, vörös haját. Ő is az osztályunkba járt, de nem emlékeztem a nevére. Odafészkelte magát még két fiú is, az egyik sötét, a másik világoszöld hajjal, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy az ember azonnal rájött, hogy bizony ikrek. Igen, ők is gyarapítják a meg nem említett osztálytársaim sorát. Épp abban reménykedtem, hogyha nem bámulom őket, talán nem vesznek észre, míg elérjük Gásadalur határát, amikor Takonypóccal szerencsétlenül találkozott a tekintetünk. Én elküldtem magamban az egész helyzetet a fenébe, ő pedig elvigyorodott. Nem kellett sok, hogy odakacsázzon hozzám a mozgó járművön, és hiába kaptam el a tekintetem és bámultam ki az ablakon, nem segített. Még a fejhallgatót is felhangosítottam, hogy ne is akarjak reagálni rá, de ő akkor fogta magát és egy laza mozdulattal lekapta azt a fejemről.

- Hé!

- Hozzád beszélek Haddock, tán süket vagy?

- Nem, de az helyesen siket, úgyhogy-…

- Már megint visszapofázol?! – ezt már szinte az arcomba hajolva mondta, miközben a haverjai is kiszúrták, hogy helyzet van. Nem akartam balhét, így egyszerűen eltoltam magamtól, hamar felkeltem az ülésről, s előrefelé akartam indulni, de a vörös- és két zöld-trió elállta az utamat.

- Mész valahová?

- Srácok, hagyjuk ezt, jó? Senkinek nem jó ez a kötekedés… - próbáltam csitítani a helyzetet, s mire feleszméltem, már körbe is álltak az ajtó előtt. Rossz húzás volt kijönni a sarokból…

- Nem jó ez a kötekedés, Haddock? Mondtad volna ezt akkor, mikor megpróbáltad felszedni a csajomat – ropogtatta az öklét Takonypóc. Kezdett piszkosul elegem lenni belőle, de azért mégiscsak többen voltak. Ráadásul három sárkánnyal többen.

- Öhm… Először is, tudtommal Asztridnak nincs barátja, másodszor ő jön oda hozzám beszélgetni, és harmadszor pedig ha annyira akarsz tőle valamit, miért nem mész oda hozzá és mondjuk beszélgetsz vele? – folytattam a magyarázatot nyugodt hangon, már amennyire a helyzet megengedte. Piszkosul zakatolt a szívem.

- Na idefigyelj te kis…! – Takonypóc láthatóan elvesztette a türelmét, megragadta a pólómat és egyszerűen az ajtónak nyomta a hátam, épp, mint a suliban a szekrénynél. –Egyszer szálljunk le erről a nyamvadék buszról, felakasztalak a kerítésre…! A múltkor szerencséd volt, most viszont pechedre egyedül vagy.

- Én a helyedben átgondolnám ezt a kijelentést.

Ugyanaz a hang. Ugyanaz, aki akkor szólt közbe, mikor a szekrényemnek taszajtotta a hátam. Csak szemmel néztem a hang irányába, s ugyan azt a feketeruhás fiút láttam, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy most egy laza mozdulattal leemelte a kapucniját, így láthattam az arcát is. Valamiért megint azt éreztem, ismerem valahonnan.

Takonypóc egy unott sóhajjal engedett el és már kevesebb önbizalommal de az újonnan érkezett felé fordult.

- Mondd, mióta érdekel téged az ennyire, hogy mit csinálok, he?! Jössz a nyomomba’ vagy mivan?! Vagy csak ez a haszontalan érdekel ennyire?

- Nem érdekel, csak azt látom, hogy az utóbbi időben túl nagy lett a pofád. Valakinek be kell csuknia – hajolt egy kicsit előrébb a sötét jelenés, amitől számomra kimondottan rémisztő lett. A három fogdmeg gyerek azonnal Takonypóc mellé sorakozott, hogyha itt balhé lesz, nem fogják hagyni, hogy egyedül szerepeljen benne.

Nekem viszont pont itt lett elegem. Eddig is a kelleténél jóval szaporábban kapkodtam a levegőt, s noha igyekeztem nem mutatni, de féltem. Leforgott néhány lehetséges forgatókönyv előttem, hogy mi történik, ha itt tényleg egymásnak ugranak, s pillanatok alatt úgy döntöttem, hogy nem, erre nincs szükségem. A feketehajú rám pillantott, egyetlen röpke másodpercre találkozott a tekintetünk, aztán mintha előrefelé figyelt volna az útra, de nem tartott sokáig. Hirtelen döntött, rátenyerelt a leszállásjelzőre, de nem tudtam, mire számított, a puszta közepén voltunk még csak.

Nem tudom, mi történt: az istenek akartak megsegíteni, vagy egyszerűen szerencsém volt, fogalmam sincs. Alig mentünk néhány métert, a busz hirtelen fékezéssel megállt, mire a kötekedő banda megborult, engem pedig odébb lökött a kinyíló ajtó. A zavart helyzetet pedig megragadta ez a sötét fiú, ahogy az én karomat is, s egyetlen mozdulattal lehúzott a buszról, egyenesen az út szélére. Mire Takonypócék feleszméltek, már bezárult az ajtó, a járgány pedig füstöt okádva magából folytatta útját Gásadalur felé, otthagyva minket a mező szélén.

Mégis ki a jó franc épít buszmegállót a semmi közepére?

Hosszú pillanatokig csak némán pislogtam magam elé oda, ahol eddig a busz állt, de mostanra csak a megviselt aszfalt maradt. Utána teljes csodálkozással szegeztem tekintetem a mellettem állóra, aki mogorván bámult vissza rám azzal az egy szemével ami kilátszott a haja alól, szemöldöke egészen a zöld kristályra ereszkedett, amivel mintha azt üzente volna: „nem így terveztem az utamat, remélem tudod”. Még mindig a karomat szorongatta ekkor.

- Öhm… Kösz hogy kiálltál mellettem…

- Aha, szívesen Mr. „ura voltam a helyzetnek”. Háh… - ezzel egy rántással elengedett, visszavette a kapucniját, s láthatóan kelletlenül indult meg gyalog arra, ahol már rég eltűnt a busz is.

Gyakorlatilag a semmi közepén voltunk, a két falut összekötő, régi út mellett, amit mindkét oldalt sárga búzamezők határoltak, várva a betakarításra, s valahol a távolban mindkét oldalon fákat lehetett látni. Elég messze lehettünk még Gásadalurtól, de épp olyan messze volt Berk is, a következő busz pedig órák múlva volt várható – patthelyzet. Mikor felocsúdtam ebből az egész döbbenetből, tekintetem felfelé fordult, mikor egy erősebb széllökés megcsapta az arcomat. Viharfelhőket láttam felettünk tornyosulni, s elég közel voltak hozzá, hogy hamarost elvegyék a napfényt is. Nyeltem egy nagyot, arra gondolva, hogy akármerre megyek, az én tempómmal legalább háromnegyed órámba telik majd, mire egyáltalán lakott területre érek. Háh, vidék…

Tekintetem a tőlem egyre távolodó fiúra esett. Nem volt más választásom.

- Hé… Hé, várj meg! – nyögtem szinte felocsúdva az előbbi helyzetből, s amennyire csak tudtam, bicegve sietni kezdtem utána. Nem láttam lassítani, talán csak egy egész kicsit. Valami viszont eszembe jutott, amit még Asztrid mondott nekem, s talán ebben a helyzetben még segíthet is. - …Öh… Hé, öhm… Fogatlan, így hívnak, igaz?

Nagy meglepetésemre erre aztán megtorpant, s csak félig nézett hátra. Nem a legbarátságosabb tekintet volt, amit kaptam, annyi szent.

- Honnan tudod a nevemet? – ezt úgy kérdezte, mintha az előbb egy államtitkot rikkantottam volna ki a világnak.

- Hát… Asztrid mondta el… Tudod a szőke lá-…

- Tudom, melyikük Asztrid. A verekedős lány.

- Igen, a… Várj, verekszik? Mármint… Én csak egy-két pofont láttam tőle eddig.

- Akkor még nem láttál semmit.

Valahogy most kerültünk egymás mellé, a mondat pedig csendet hozott közénk. Annyira abszurd helyzet volt, itt ragadtunk a semmi közepén, úgy, hogy igazából nem is ismertük egymást és az első, ami szóba kerül, az Asztrid agresszivitása. Elnevettem magam a helyzeten, egyik tenyeremmel eltakarva az arcomat, megingatva a fejemet. Nagy meglepetésemre, mintha ő is nevetett volna, de csak alig mutatva ki, inkább volt az mosolygás, ami mögé rejtette a kuncogása nagy részét. Meglepő volt, hogy képes rá, komorsághoz szokott arca mellett. Már amennyit eddig láttam belőle.

Nem sokáig tartott a vidámsága, s mint aki ráébredt, hogy kiesett a szerepéből, hamar elűzte azt a bizonyos mosolyt az arcáról, s zsebre tett kézzel folytatta útját az aszfalt szélén. Én pedig követtem. Meglepett, mikor ő szólalt meg hamarabb.

- Hogy sikerül neked mindig pont Takonypóccal összerúgnod a port? A legkiállhatatlanabb gyerek az egész kontinensen.

- Esküszöm, hogy nem én kötegszem először, a baj egyszerűen csak…

- Jön utánad?

- Jön utánam.

Megint csend. Mintha elgondolkozott volna, de még csak sejtésem se volt, hogy ez jó, vagy rossz. Nem ismertem, ő sem engem, Asztrid pedig figyelmeztetett, hogy még ő sem maradna vele egyedül egy sötét folyosón, én meg itt baktatok a semmi közepén mellette egy rozoga úton, ahol még egyetlen autóval sem találkoztunk. Mennydörgés érkezett, előbb távolabbról, aztán szinte a fejünk fölül, s vele együtt az első esőcseppek. És csak jönnek a csapások...

- Ez így nem lesz jó – morogta szinte magának, félig pillantva csak az ég felé, mint aki szemrehányást tesz a zuhéért, ami minden bizonnyal pillanatokon belül a nyakunkba szakad, aztán sietve körbenézett, lehetőségeket keresve, épp, mint a buszon.

- Hát, így is lehet mondani, hogy nincs szerencsénk – elhúztam a számat, de nem sokáig bírtam a némaságot. – Őszinte leszek, egy kicsit még mindig annak a hatása alatt vagyok, hogy egyszerűen lerángattál arról a buszról…

Megint mintha mosolygott volna, legalábbis a szája sarkában, amennyit láttam belőle, biztosan.

- Hidd el, jobb neked itt kutyagolni, minthogy még mindig ott utazz velük egy buszon. Nem tudom, észrevetted-e, de Takonypóc nem egyedül kötött beléd, a három másik mind tűzokádó volt.

- Oké, eddig én is eljutottam, tudom milyen egy sárkány – mondtam kissé méltatlankodva, de ez cseppet sem rombolta felújult jókedvét.

- Érdekes. Pedig még nem láttalak az iskolában, na meg városinak tűnsz. Ott pedig nem sokat tudnak a mi fajtánkról.

- Hát, lehet, hogy városi vagyok, mint ahogy jól rá is tapintottál, de ez nem jelenti azt, hogy teljes tudatlanságban nőttem fel, sok sárkányos könyvet olva-…. Várjunk. Azt mondtad, „fajtánkról”. Ez azt jelenti, hogy…

Nem fejeztem be, ő viszont láthatóan dühös volt, amiért sikerült elszólnia magát. Hogyne, nem egy pozitív információ az, ha valakinek sárkányvér folyik az ereiben, ebben a világban legalábbis.

- Igen, igen azt jelenti, és akkor mi van? Ha jól emlékszem, kihúztalak a csávából, kétszer is – sziszegte, s talán most először szegezte rám a tekintetét. Igen, ilyen átható pillantása csak egy sárkánynak lehet.

- Igen, tudom, és ezért hálás is vagyok. Csak… kicsit meglepett, hogy eddig nem vettem észre. Nem szokott eddig tartani, míg rájövök.

- És változtat ez valamin?

- Ami azt illeti… - itt egy kicsit bizonytalanul vakargattam meg a tarkómat. – Csak meglepett, hogy inkább szálltunk le mindketten a puszta közepén, minthogy beszéltél volna velük, vagy valami.

- A sárkányok nem így intézik egymás közt a nézetletéréseket – javított ki azonnal, miközben váratlanul letért az útról, a lassan csúszóssá váló fűre lépett, s átszaladt az út melletti buckán, amin én inkább átestem, de ez a történet szempontjából lényegtelen. – Ha nem tűntük volna el onnan olyan hamar, mint ahogy szerencsére sikerült, az a buszt már pokoljáratnak lehetne hívni, mert úgy leégettük volna, hogy a váza se marad meg – itt megállt, visszajött értem, felhúzott, hogy talpra tudjak állni, majd mintha semmi sem történt volna, a búzakalászok közvetlen közelében lépkedett tovább, nagyobb fűcsomókat kerülgetve. – Kampó, a vörös srác a buszon, egy szörnyennagy rémség volt.

- Áh, így már értem. Logikus döntés volt, ezek szerint.

- Igazából csak nem jutott eszembe jobb és gyorsabb, de ahogy az időjárást elnézem, kezdem én is megbánni.

Nem tévedett, az ártatlan csöpögésből pillanatok alatt olyan zuhé lett, hogy az orrunkig sem láttunk tőle. Egyetlen röpke perc alatt annyira eláztunk, mintha nyakon öntöttek volna minket egy-egy vödör vízzel. Nem mentünk sokáig szerencsére, s mire észbekaptam, egy rozoga, tetővel ellátott, fa tákolmányt célzott meg, ahol levetette magát az egyetlen fellelhető padra, ami még nem rohadt el úgy, mint minden más körülötte. Kicsit bizonytalanul ültem le mellé, tisztes távolságban. Ilyen hosszú kínos hallgatásom se volt még.

Láttam rajta, hogy egy darabig egészen jól tűri, talán még meg is nyugtatta a csend, viszont ezalatt a néhány perc alatt hamar rájött, hogy mellettem nem lehet megmaradni beszélgetés nélkül, így kicsit kínosan előrébb csúszott a pad szélére, majd a térdeire támaszkodott a könyökével, s félig felém nézett.

-  Nos… Te tudod a nevemet, én viszont nem emlékszem a tiédre.  Biztos mondtad már, csak nem figyeltem rá.

- Öhm – itt nyeltem egy nagyot. – Hablaty Haddock vagyok, szia – kezet nyújtottam, de hamar észleltem, hogy nem tetszik neki és nem is fogja elfogadni, így tovább vittem a mozdulatot, hogy ne legyen olyan kínos, s odébb löktem az egyik vizes tincset az arcom elől. – Apámmal nemrég költöztünk be a faluba, most épp Berk szélén lakunk, az erdő alatt.

- Hm… - Fogatlan lehajtotta a fejét, s most nagy meglepetésemre harmadjára is elmosolyodott. – Tudtad, hogy Sandavágurt a sárkányok nevezték először Berknek? – mondta ezt úgy, mint aki meg akar botránkoztatni.

- Tényleg? – a szemeim egészen kikerekedtek. Ez kezdett érdekes lenni.

- Ühüm. Állítólag már több, mint száz éve ráragadt ez a név, az emberek pedig egy idő után nem tudták az eredetét, de elkezdték használni. Valamelyik évben még szavazást is akartak, hogy felejtsük el a Sandavágur nevet és lehessen végre Berknek hívni, ami hát, még egyenlőre nem sikerült. De biztos vagyok benne, ha tudnák az eredetét, nem harcolnának érte ennyire.

- Ezt sosem fogom megérteni – szóltam halkan, összefonva a karjaimat magam előtt. Kezdett komolyan hideg lenni egy szál vizes pólóban. – Miért kellene megkülönböztetni azért, mert a sárkányok ötlete volt? Na és! Szerintem még érdekes is, egy falunak a sárkányok adtak nevet.

Ezután a kijelentésem után sokáig beállt a csend, de az eső hangja valahogy most egyikünkhöz sem jutott el. Ugyan az forgott a fejünkben, csak teljesen másképp, ezt viszont ekkor még nem tudtuk. Fogatlanra néztem végül, mint aki jelezni próbál, hogy eddig én beszéltem, most ő jön, viszont némi meghökkentséget véltem észlelni az arcán.

- Öhm… Bevallom, nem épp ezt a választ vártam. Mármint… A sárkány azt gondolná, hogy egy városi azért kicsit…

- Másképp gondolkodik? – most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. – Nézd, apám lehet, hogy elég erősen gyűlöli a népeteket, de anyám sárkánykutató. Épp hozzá tartottam ma is.

- …Oké, ez meglepő volt – ha nem mondta volna, akkor is észreveszem rajta ezt. Egy pár pillanatig láthatóan nem tudott mihez kezdeni a helyzettel, de valahogy mégis összekaparta a mondandóját. – Mármint… Az osztálytársaink közt is látok sok ember-sárkány barátságot, de egy olyan kicsi faluban mint a miénk, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, ha nem akarod magányosan tölteni a tinédzseréveidet, viszont az, hogy valaki ilyen nyíltan kimondja ezt, nos…

- Ritkaság?

- Inkább furcsa. Határozottan furcsa.

- Na és neked is vannak ember barátaid? – tudtam, most telibe találtam a kérdéssel. Abból, amit Asztrid elmondott, könnyű volt leszűrni a választ.

- Most provokálsz? – tudta. Nem tudom honnan, de rájött, hogy merre fut ez a vágány, s megint felvette azt a kissé ellenszenves tekintetét.

- Mi? Dehogy provokállak, eszemben sincs. Csupán… Ehm, lássuk, ide járok már egy… kis ideje, de még nem találkoztunk, aztán rejtélyesen felbukkansz a folyosón, aztán most a buszon, amikor letértél az útról azt hittem, megint eltűnsz majd.

Féloldalra pillantottam, de tudtam, ha fel is fog szívódni, akkor az nem most lesz. Tényleg nem tudtam, kicsoda ő, egy név volt egy furcsa külsővel, egy derengéssel, ami nem akart senkit közelebb engedni magához. Lunával mégis kedvesen viselkedett, ő pedig nem félt tőle úgy, mint akár Asztrid tette azt. Határozottan ismerték egymást, ahogy Viharbogárral is.

- Az, hogy miért vagyok olyan, amilyen, nem rád tartozik. Igazából senkire sem, ne várd hát, hogy minden lépésemről beszámoljak – szólalt meg ismét, távolságtartást csöpögtetve a szavaiba. Mintha minden erejével azon lett volna, hogy nehogy valaki többet tudjon róla, mint a neve és a tekintete csillogása. Szép szemei voltak, igen. – Nekem épp úgy tűnt, hogy te bukkantál fel mindenhol, ahol én is.

- Miért segítettél hát? El is sétálhattál volna, senki nem rója fel – vontam meg a vállaimat.

- Hát… mert… - Fogatlan, aki eddig rezzenéstelen hangon beszélt, most elakadt, aztán valamivel idegesebb hangon folytatta, erősen gesztikulálva. – Ah, emberek… Nem tudom, ha te látsz egy másik embert szorult helyzetben, ezt szoktad csinálni, hm? Vagy ha, nem is tudom, egy sárkány lenne olyan bajban, amiből egyedül nem tud kiszabadulni, otthagynád?

- Várj, honnan veszed, hogy nem tudtam volna egyedül megoldani azt a helyzetet?

- Ah, reménytelen vagy!

Fogatlanról nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg dühös, vagy csak még nem volt olyan helyzetben, hogy egy ember ennyire rezzenéstelenül beszéljen vele. Mindenesetre felpattant mellőlem, de az esőre nem lépett ki, ahhoz túlságosan zuhogott, dörgött és villámlott. Ujjait összefonta a tarkóján, sokáig nézve egy távoli pontot, mint akinek azon jár az esze: kihajítson-e az esőre, avagy sem.

Megint nekem kellett lerombolnom a tökéletesen felépített hallgatás-kártyavárát.

- Azt mondtad, sárkány vagy te is. Milyen sárkány?

Az arcátlanság netovábbja lehetett a kérdés, hiszen úgy fordult meg, mintha egy lassított felvételt játszottam volna le. Aztán jött az a rész, amiről Asztrid próbált figyelmeztetni, ugyanis amikor lehajolt hozzám, valamiért végigszaladt a gerincem mentén a halálfélelem.

- Nem akarod tudni, mert úgysem hinnéd el. Ne kérdezz többet ilyet. Ne kérdezz semmit, mert hidd el, nem akarsz ismerni.

Túl sokáig tartott, amíg nem pislogott és nem is tágított, amit én lélegzet-visszafojtva vártam. A tekintete csak hosszú másodpercek után fejezte be a szorongatásomat, s végre fellélegezhettem, mikor elfordult. Mintha egy vízfüggöny előtt állt volna. Aztán zsebre tette a kezeit, s úgy tűnt, ő maga is megnyugszik egy nagy levegővételtől.

- Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe… - motyogta maga elé Fogatlan, megingatva a fejét.

- Öhm… Nézd, én… sajnálom, tényleg sajnálom, rendben? Nem kérdezek ilyeneket többet – ígértem neki egész halkan, miközben összefontam a karjaimat magam előtt. Kezdtem komolyan fázni.

Fogatlan visszafordult felém, s egy megadó sóhajjal levette a pulcsiját és egyszerűen átnyújtotta nekem. Vagyis, nyújtotta volna, ha nem pislogtam volna rá úgy, mint a rég emlegetett levelibéka.

- Te ember vagy, ha megfázol feldobhatod a talpad is. Nálunk egy kicsit másképp működik a hőérzékelés – magyarázta, miközben hebegve átvettem a fekete pulcsit, ami óriási meglepetésemre, csontszáraz volt. Lehetetlen, futott át az agyamon, miközben sebesen magamra húztam. A sárkányok képesek lennének erre? Ha pedig igen, mi mást tudnak még akkor, ha nincsenek igaz valójukban?

A gondolataim lefoglaltak hát, most az egyszer ezalatt a kisiklott utazás alatt. Úgy tűnt, ezzel nem vagyok egyedül: Fogatlan immár visszatért nyugalmával tette le magát mellém, hátát a rozoga falnak támasztva. Az időérzékem ekkor már nem igazán működött, s mikor magam is hátra dőltem, emlékeim szerint pár pillanatra le akartam csukni a szemem, aztán valahogy ezzel meg is szűnt a környezet hangja. Nem féltem, azzal a tudattal sem, hogy kint ragadtam a semmi közepén egy rozoga, félig falak nélküli viskóban, egy sárkány társaságában.

***

Vörös volt az ég alja, s narancsszínben pislogott felénk a Nap, amire még épp rá lehetett látni a fák fölött. A távolban még ott sötétlett a tintaszín felhő, ami csapdába ejtett minket még az út szélén. A föld szinte fekete volt az eső után, mindenről víz csöpögött az elmúltával, ami ennek ellenére is úgy tűnt, csak átvonult felettünk. Az aszfalt sötéten csillogott a lábunk alatt, mikor Fogatlan és én végre megpillanthattuk a Gásadalur határát jelző táblát. Végre…

Kellemes esőillat keringett a levegőben, a társaságomba kényszerült sárkányon is láttam, hogy szívesen tekintget a naplemente felé, elvágyódással gondolva a repülésre. Igen, hamarosan eljön az Ő ideje, s ha a napkorong eltűnik a horizonton, a sárkányok felemelkedhetnek a földről, igazi alakjukban repülhetnek a végtelen égen, ameddig csak a szemük ellát, egészen napkeltéig. Ahogy Fogatlanra néztem, s figyeltem a mozdulatait, kezdtem megérteni, hogy ez mekkora bezártságérzetet keltő, kegyetlen korlátozás. Mindenhol azt lehetett hallani, hogy a biztonságunk miatt van, de kezdtem kételkedni ebben a kijelentésben.

- Hé, öhm... Fogatlan, szeretném meghálálni a segítséged és… Hát azt, hogy nem hagytál ott. Anyám itt lakik a határon, szívesen meghívnálak egy teára, vagy valami – nem tudom mi ütött belém. Ahogy jött az ötlet, azonnal ki is mondtam, s nem csak ő lepődött így meg, de én is.

- Hát… Legyen, egy tea még belefér, aztán nekem is mennem kell.

Így, hogy beadta a derekát, a város első utcáján jobbra kanyarodtunk, s nagyjából három ház után egy tízemeletes, szürke panelbe engedtem be őt, s onnan nem is volt megállás a hetedik emeletig.  Bajlódtam egy kicsit a kulccsal, aztán hangtalanul beoldalaztam a szűkös folyosóra, beengedve az újonnan invitált vendégemet is. Ahogy ezektől a régi házaktól elvárható volt, nem volt valami tágas egyik pontja sem, mégis szerettem, s otthonosnak találtam. Az ajtótól egyetlen egyenes folyosó volt, ami egyenesen az én szobámnál végződött. A bejárattól balra esett a konyha, szintén balra egy ajtóval előrébb anyám szobája, azzal szemben pedig jobbra a nappali, s valahol itt vége is volt. Talán az utóbbi az egyik kedvencem, onnan ugyanis ki lehetett jutni az erkélyre, ahonnan a végtelen búzatáblák látványa fogadott, illetve a lemenő nap is csodás kilátást nyújtott.

Mire elvettük a cipőnket, szöszmötölés hangja szűrődött ki a konyhából, s hamarosan libbent egy hosszú, barna fonat, s anyám támaszkodott a konyhaajtó oldalának.

- Hablaty, hát megjöttél! – kezét megtörölte egy konyharuhában, amit visszahajított a pultra, s amint felegyenesedtem, azonnal a karjaiba zárt, s csak utána vette észre Fogatlant is. – Nahát, nem is mondtad, hogy vendéget hozol.

- Mert én sem tudtam – kezdtem a magyarázkodást félszegen mosolyogva. Mire folytathattam volna viszont, a nappaliból kidugta a fejét Felhőugró is, akin már meg sem lepődtem.

Ő viszont nem mondhatta el ezt magáról, főleg, mikor meglátta, kivel érkeztem. Tekintete elsötétült, becsukta a könyvet, amit eddig olvasott, s kilépett elénk a folyosóra, mielőtt bemutathattam volna a jövevényt.

- Szervusz Hablaty – köszöntött kimérten, utána viszont szigorú pillantással fordult Fogatlan felé, aki viszont nagyon került a tekintetét. – Nocsak, nocsak.

- Tudom, mit fogsz most mondani – kezdte volna a sötétbe burkolt srác, aki eddig olyan határozott volt velem, most mégis félbeszakadt, bármit is akart kifejteni.

- Mintha megbeszéltük volna, hogy nem hagyod el a házat – morogta csendesen Felhőugró, immár karba tett kézzel.

- Lehet, de az azelőtt volt hogy…

- Ugyan, ugyan – anyám volt az, aki elsőnek közéjük állt, megérintve mindkettejük vállát. – A fiú vendég, Felhőugró, szegény még be se lépett az ajtón és te máris lerohanod. Kérsz egy teát, kedves? Valamit enni? – s ezzel gyakorlatilag el is rabolta, egyenesen a nappali felé igyekezve. Mire Felhőugró és én utolértük, Fogatlan már kínos ujjtördelés közepette ült a kanapén, anyám pedig kilibbent a szobából, valami olyasmit hadarva, hogy hoz teát és hozzá valamiféle süteményt. Csak remélni mertem, hogy a boltban vette.

Újabb hosszadalmas hallgatás következett, míg a sötétség a kanapén szinte számolta a másodperceket anyám visszatértéig, Felhőugró karba tett kézzel ingatta a fejét, én meg csak simán hülyén éreztem magam az ajtófélfának támaszkodva.

- Szóval… - minek szólalok meg, de most komolyan… - Ti ismeritek egymást?

- Ezt nem egészen így monda-…

- Jobban, mint hinnéd – Felhőugró láthatóan nem volt jókedvében. Nem ismertem ezt az oldalát, nagyon úgy tűnt, hogy eddig egy fiókban rejtegette a szigorát. Legalábbis előttem biztosan. – De ez egy hosszú történet, Hablaty, talán majd egy napon elmesélem – tekintete felém fordult, s azonnal leolvastam belőle: nem tanácsos most sokáig a szobában maradnom.

- É-értem… - nyögtem erőtlenül, még mindig kikerekedett szemekkel a meghökkenésem közepette. – Akkor… Akkor azt hiszem, segítek anyának. A tea nem főzi meg magát…

***

Hablaty távozása nem hagyott sok hangot maga után, legalábbis amíg a két sárkány meg nem hallotta a konyha jellegzetes csörömpölését. Fogatlan a szemeit forgatta, pontosan tudva, hogy Felhőugró nem ereszti a markából, míg nem kap egy rendes, velős magyarázatot.

- Ugyan már, a kölyök bajban volt! Hagytam volna ott? – vonta meg a vállait a sötétségbe burkolt sárkányfiú. A vöröset azonban láthatólag nem tudta ezzel meghatni.

- A „kölyök” egyidős veled, Fogatlan – kezdte Felhőugró, a szemöldökét ráncolva, s a másik szemforgatása közepette folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja magát védeni mindattól, ami egy buszon fenyegetheti, te viszont igazán vigyázhatnál egy kicsit jobban. Mégis mit gondolsz, mi lett volna, ha valaki olyan van a buszon, aki-…

- Nem tárgyaltuk túl ezt egy kicsit, hm?! – Fogatlan felcsattant, s ezzel a kanapéról is kilőtte magát. Eddig el sem tudta képzelni, hogy tényleg lehet suttogva kiabálni. - Mármint, a francba is Felhőugró! Mit gondoltál, hogy mostantól ki sem mozdulok otthonról, nehogy a sarki boltban utolérjen egy? Különben is, fényes nappal van, egyik se merészkedne elő, ők se hülyék.

- Ó, nem, nem azok. Egy dologról feledkeztél csak meg: olyan vihar söpört itt végig, ami eltakarta a napot, nem is kevés időre. Erre nem gondoltál? Kint a pusztában, egyedül egy emberkölyökkel? – Felhőugró kérdése lökött egyet a másikon. Honnan tudta, hogy…

- Te kémkedsz utánam?!

- Nem, csupán kilométerekről láttalak gyalogolni az út mentén. Senki nem visel teljes feketét ilyen időben.

Sakk-matt. Felhőugró nem finomkodott tovább, nem mintha eddig azt tette volna,

- Jobban tennéd, ha eltűnnél, mielőtt a kölyök visszajön. Ő és az anyja kedves emberek, de nem szokj hozzá, hogy itt tengeted az idődet. Nem biztonságos neked, sem a ház, sem a város. Tudod, hogy fogalmunk sincs róla, merre tanyáznak, s minél több helyen bukkansz fel, annál nagyobb támadási felületet hagysz nekik. – Felhő elhallgatott egy pillanatra, mikor Valka hangja szűrődött be a konyhából. Minden bizonnyal elejtette a süteményes dobozt. A sárkány figyelme viszont pillanatok alatt visszafordult az előtte ácsorgó fiatalra. Lázadó kamasz… De itt az idő. Itt a sötétség is, a homályos ablakok ezt súgták. Felhőugró az erkélyre vezető kilincsért nyúlt. - Most menj. A Nap lenyugodott, de még nincs teljesen sötét. Reményeim szerint még hazaérsz a csillagok fénye előtt.

Nem volt lehetőség vitatkozni. Fogatlan kedvetlenül kipillantott még a konyha irányába, mint aki az elbúcsúzáson tűnődik, végül csak felrántotta a kapucniját, mielőtt az erkélyre lépett volna. A bravúros mozdulat, amivel átfordult a korláton, bárkinek szívrohamot hozott volna, ha nem tudja, hogy hiába egy fiút lát most, néhány pillanat múlva már egy kifejlett sárkány kezdi meg a távolodását Gásadalurból. Amit viszont nem láthatott, a meglepett, de talán mégis egy kicsit csalódott, zöld tekintet, aminek gazdája alig fél perccel késte le a távozását.

Hát elment, köszönés nélkül.