2. fejezet - Soulmates

 Kedves lovasok és sárkányok!

Már előző héten hoztam volna nektek a következő fejezetet, csak az a sajnálatos dolog történt, hogy engem is utólért az a jó kis Odin csapása (amit napjaink covidnak becéz), aminek következtében nem túlzottan voltam fejezet-átnézős hangulatban. De szerencsére a nagyját átvészeltem, és leültem a gép elé, hogy folytatódhasson a történet :)

Jó olvasást kívánok!

2. fejezet:

Árnyékvadászok

Nem is hangzott annyira vészesen Asztrid kijelentése. Abban a pillanatban, mikor kimondta, úgy éreztem, hogy egy újabb tortúra veszi kezdetét, de nem. Legalábbis, egyenlőre úgy festett, hogy nem fognak belém kötni. Addig, míg a szőke lány szóba áll velem.

Mennyire rosszul hittem!

A fene se gondolta volna, hogy pont ezért leszek céltábla. Mint kiderült, Asztrid nem csak gyönyörű volt, de népszerű is. Minden srác leste a kívánságait, loholtak utána, de az iskolai legendák szerint még senki nem kapta meg, soha, még csak köszönésre se méltatott egyetlen udvarlót se.

- Tudod, ő ilyen. A maga ura, a saját élete királynője. És ha valaki megpróbál berontani a kapun, nos…

- Az a várárokban végzi.

- Pontosan. Látod Hablaty, milyen gyorsan tanulsz!

A kedves beszédpartnerem egy Halvér Ingerman nevű, kétajtós szekrény méretű, de vajszívű srác volt. Örökké pirospozsgás arcán kedves mosoly ült, mikor rám pillantott a szerdai matekóra előtt, ami történetesen az utolsó ezen a napon. Halvér volt az egyetlen, aki a fiúk közül odajött, hogy hozzám szóljon, és ahhoz képest, hogy néha betegesen lelkes volt egy-két tantárgy iránt, egészen jófejnek tűnt. Ő mutatta meg nekem az iskolát, az összes teremmel és folyosóval, sorra darálta a tanárok neveit, én pedig úgy tettem, mint aki meg is jegyzi.

Becsöngettek, és akkor a copfos, barna hajú, alacsony lány odaszaladt hozzánk, és lelkesen mutogatni kezdte a makulátlan matekleckéjét Halvérnek. Első pillanatban furának éreztem, de aztán rájuk hagytam, míg a lány meg nem szólított.

- Oh, ne haragudj, még be se mutatkoztam. A nevem Bütyök, kissé megkésve ugyan, de üdv az osztályban – kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.

- Szia, Hablaty vagyok – hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, ezért rápillantottam a Halvér kezében tartott füzetre, egy gyors pillantással átböngésztem Bütyök háziját, s Halvért két sorral megelőzve egy egyenletre böktem. – ezt itt elszámoltad. Tizenkettőre kell kijönnie, mert itt eltűnt egy iksz, látod? Azt lefelejtetted.

Úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy másik bolygóról érkeztem. Halvér hitetlenkedve visszabámult a füzetre, átfutotta a féloldalas egyenletet, utána viszont elismerően bólintott, aztán viszont kérdőre vont.

- Ezt hogy csináltad?

- Mégis mit?

- Hát ezt, elképesztően gyorsan számolsz!

- Oh… - a tarkómat vakargattam. Sose kaptam még ezért dicséretet, sőt… A volt sulimban is strébernek tartottak.

Lényegtelen volt. Ez egy új hely, új emberekkel, új esélyekkel… Apának igaza volt, azt hiszem. Megérte idejönni, megérte, mert itt végre elismerték azt, hogy mit tudok, még ha az nem is annyira lenyűgöző. Halvér viszont lelkesen bökött rá néhány egyenletre, amit ő korábban már kiszámolt, és arra "kényszerített", hogy oldjam meg őket fejben. Ezt egészen addig játszottuk, míg meg nem érkezett a matektanár, és beterelte az osztályt a terembe, ami szeptember eleje miatt még igencsak forró volt a délutáni naptól.

Kimerülten ledobtam magam a helyemre, előpakoltam a felszerelést, utána viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Amiről szőke, tökéletesre fésült tincsekkel rendelkező tanárnő, Ms. Mala Wing magyarázott, én már rég tanultam, így jobb dolgom híján dekorálni kezdtem a matekfüzetem szélét, míg a tanárnő árnyékot nem vetett rá.

Ajaj…

- Hadrock, igaz? – a tanárnő olyan tekintettel nézett rám, mintha a kezében szorongatott krétadarab egy kard volna, s azt szegezné a nyakamnak. Olyan fejet is vágott hozzá, ami azt illeti.

- Öhm… Haddock. Hablaty Haddock – javítottam ki nagyot nyelve, ahogy a szigorú fiatalasszony a füzetemre bámult, majd sarkon fordulva visszasietett a tábla elé.

- Nos, látom a rajzolással nincsen gond, ebben az esetben a táblán szereplő példa már túlontúl ismerős lehet, Hablaty Haddock. A táblához.

Az osztályban szinte mindenki egyszerre pillantott rám, aztán behúzott nyakkal visszafordultak a füzetük fölé. Szinte érezhető volt, hogy mindenki, egytől egyig mindenki rettegett a feleléstől, vagy Ms. Wingtől, azt nem tudom. Kicsit olyan volt, mintha már elkönyvelték volna: a táblánál elvérzek, kapok egy karót, és onnantól kezdve én leszek a számkivetett Ms. Wing szemében.

Lassan megemelkedtem, ügyelve a lábamra, és leplezve a sántítást, a zöld tába elé léptem, majd a kezembe fogtam az első krétát, amit találtam. A tanárnő villámgyorsan lediktált három példát még amellé, ami amúgy is ott volt és adott öt percet rá, hogy végezzek vele. Egyetlen bíztató tekintet siklott felém az osztály felől, aki nem volt más, mint Halvér. Hát persze, neki az előbb bizonyítottam. Ha ott sikerült, most is fog.

***

- Ez egyszerűen elképesztő volt!

- Igen, hogy csináltad?

- Te mateksuliba jártál, ugye?

Záporoztak a kérdések fölöttem. Mind az ebédlőben ültünk, egy hosszú asztal mellett, a kelleténél kicsit többen, mint ahány hely volt, morogtak is a konyhás nénik érte. Miután Ms. Wingnek szó szerint leesett az álla a nehezebbnél is nehezebb, de megoldott matekpéldák után, menten lett egy kisebb társaságom a zsenipalánták körében. Nem a legnépszerűbbek az osztályban, de legalább valakik. Kaptam jót, rosszat, de most főleg ámuldozást. Nem hitték el, hogy valaki képes ilyen gyorsan számolni, de erre csak annyit mondtam, hogy én se hiszem el. Valójában nem kell tudniuk, miért vagyok most egy közkedvelt stréber. Azt senkinek sem kell tudnia, elég, ha én megszenvedtem a dologgal.

Halvér szerencsére most is a segítségemre sietett, lepattintotta a kíváncsiskodókat, hogy végre az ebédre koncentrálhassak.

- Amúgy lenne kedved velünk jönni a könyvtárba? Épp egy versenyre készülünk, talán segíthetnél.

Szemeim felcsillantak, már csak a gondolattól is, hogy valakinek talán számítana a segítségem, arról nem is beszélve, hogyha részt veszek ilyen közös programokon, talán tényleg befogad a csapat.

- Persze, szívesen segítek – bólintottam rá szinte azonnal, mígnem eszembe jutott, hogy van nekem még más dolgom is. – Viszont előtte fel kell szaladnom az irodába, tudod, van még egy kis papírmunka azzal, hogy beiratkoztam a suliba.

- Hogyne, utána majd várunk – bólintott Halvér, mielőtt belapátolta volna a második repetáját, én pedig a tányéromra pillantottam, mielőtt átnyújtottam neki. Az egyetlen, aki nem volt kiakadva rajta, hogy nem eszem.

***

Az irodában eltöltött húsz perc elég volt ahhoz, hogy teljesen felpörögjek. Vártam, hogy végre megtapasztaljam, milyen az, amikor az embernek barátai vannak és szükségük van a tudásomra. Aztán ezzel a lendülettel rám is jött a görcsölés, hogy mi lesz, ha nem fogok érteni ahhoz, amit várnak tőlem? Mi lesz, ha a múltbéli sokórányi tanulás most csődöt mond?

Lépteim furán visszhangzottak az üres folyosón, ahogy a lépcsők felé tartottam, a földszinten lévő könyvtár felé, de…

Ekkor a váratlan esemény szembefordult velem a sarkon.

Valami, amiről ekkor még nem tudtam, hogy megváltoztatja, felforgatja az életem, és hamarosan a mostani Hablaty Haddockból nem marad más, csak egy emlék.

A fordulat pedig egy személy képében jelentkezett. Néhány méterre voltam a nyitott lépcsőháztól, mikor egy magas férfialak fordult elém, fellépve az emeletre. A meleg ellenére magas gallérú, fekete kabátot, keskeny karimás, arcába húzott kalapot, s ujjvég nélküli kesztyűt viselt. Elsőre úgy festett, mint egy izmos, magas, jólöltözött detektív, a derékig érő, hófehér lófarka pedig már csak hab volt a tortán. Nem is tűnt fel, hogy mennyire sápadt a bőre, s a kalap nagyrészt a haja és vörös szeme elrejtésére szolgált. Lenyűgöző fellépése volt. Mintha egy megrendezett részlet lett volna egy filmből egy profi, divatmagazinból kiragadott színésszel, akiben megvan az a sárm, hogy bárkit levesz vele a lábáról. Talán azért fogott meg ennyire, mert annyira kilógott az iskola szürke semmilyenjéből. Egyszerűen nem lehetett volna nem észrevenni, a rengeteg rejtő elem ellenére sem, vonzotta a tekintetem, de biztos voltam benne, hogy bárki így járt volna a helyemben.

A furcsaságok pedig akkor folytatódtak, mikor nem engedte, hogy kimeredt szemmel elsétáljak mellette. Ujjai csukódtak a felkaromon, amit simán átértek, így egyetlen pillanat alatt megállított. Mikor a szemébe néztem, egy pillanat alatt eltűnt a furcsa vonzósága, s innentől kezdve inkább azt mondtam volna: ijesztő. A szemei szinte világítottak, néhány kósza tincs még így is az arcába lógott, szája halvány vigyorra húzódott, mint aki élvezi, hogy rettegek.

- Bocsáss meg a zavarásért – kezdte mézesmázosan – de te talán tudsz segíteni nekem egy kicsit.

- M-miben?... – csak ennyit tudtam kinyögni, dadogva, amivel azonnal hülyét csináltam magamból, láttam a szemeiben, még valami nevetés-szerű hangot is elhallatott.

- Tizenegyedikes vagy, jól mondom? – kezdte a faggatózást, mire én bólintottam egyet. – Nagyszerű – ezzel átfogta a vállam, s könnyűszerrel a falon lévő osztályképek elé vezetett, s szabad baljával rábökött egy diákra. – Akkor bizonyára ismered őt, hisz az évfolyamodra jár.

Pislogtam kettőt, majd tekintetem a képre helyeztem, de mivel csak elmosódva láttam, előrébb hajoltam. Egy fekete hajú fiúra mutatott, akinek egyik szemét eltakarta a hajzuhataga, bőre hófehér volt, s ragyogó zöld szemei még a fotón is szinte világítottak. Nem is volt ismerős az arca, ezért megnéztem az osztály többi tagját, s meglepődve tapasztaltam, hogy mind egytől egyig az én osztályomba járnak. Szokás volt ugyanis az évközben készült osztályképet kitenni a falra, a tanárok nagy, a diákok kevésbé nagy örömére.

- Sajnos nem ismerem – feleltem végül, s készségesen hozzátettem: – Mármint… Azt látom, hogy az én osztályomba jár, viszont én még új vagyok itt, és amióta idejárok, nem volt a suliban.

Gondolkozott egy darabig, majd egy hümmögés után elengedett és felegyenesedett (hiszen le kellett hajolnia hozzám).

- Értem. Szóval nem volt az iskola közelében… - mondta, szinte csak magának, ezzel pedig visszafordult a lépcső felé, amikor pedig már azt hihettem, hogy fellélegezhetek a rémisztő találkozásból, még egyszer felém pillantott. Talán látta, hogy konkrétan odaragadtam a padlóhoz. – Köszönöm a segítséget.

Aztán eltűnt. Én naiv pedig azt hittem, örökre.

***

Kettesével szedte a fokokat lefelé, kikerülte az őt feltartóztatni és kérdőre vonni próbáló takarító nénit és a portást, utána pedig kirobogott az iskola épületéből. Úgy vágott át az úton, hogy minkét sávban érkező kocsik kénytelenek voltak satufékkel megállni, hogy el ne üssék. Még a kiáltásokra és szitkozódásra se fordult vissza. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy elérje a sikátort.

Ott aztán előkapott egy régi, kissé ócska mobiltelefont, két gombnyomással gyorshívást intézett, majd a füléhez kapta. Búgás, búgás, búgás… Aztán…

- Fenrir, itt Lux. Megint meglépett.

- A rohadt életbe! – recsegő hang a vonal másik végéről. – Mindegy… Nem menekülhet örökké, tudod, hogyha sokat hiányzik, kicsaphatják.

- Az lehet – pillantott az iskola felé a fehér hajú. – Ám engem megismernek, Fenrir. Nem mehetek be többet, vagy balhé lesz.

Újabb mormogás. Láthatóan Fenrir nem épp ezt a választ várta.

- Rendben. Majd kitalálunk valamit, ha visszatértél. Küldtem egy fuvart a Rengető utcába. Már ott lehet érted.

- Vettem.

A gyors beszélgetés zárult is, a kalapos pedig eltakarta tekintetét, mikor a sikátorba besütött az erős napfény, ami bántotta az ő pigmenthiányos, vérvörös szemeit. Az emberalak teszi. Morogva indult meg az adott utca felé, amire a sikátor hátsó szakasza nyílt. Számtalanszor megtette már ezt az utat.

Ugyan ismét eltakarta egy felhő a Napot, ő ennek ellenére kalapot a szemébe húzva próbált körbepillantani, míg meg nem akadt a tekintete egy frissen leparkolt sportmotoron. Láthatóan egy lány ült rajta, aki csak akkor vette le a sisakot, mikor Lux odaért elé.

- Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy motort vezess? – vigyorgott.

A lány megrázta a fejét, s felborzolta most lelapult, rövid haját, ujjaival összefésülte az elöl hosszúra hagyott két tincset is. Sötét, barnás-vörös haja mellett szinte világítottak viharszürke szemei, amik kék vibrálása közepette az embernek fel se tűnt, hogy a lány nem rendelkezik szembogárral.

- Még hogy én? Túl fiatal? Már két éve, tizenhárom évesen is tudtam volna vezetni a kicsikét – mosolyogva megsimogatta a motor benzintankját, hogy utána hátrébb csússzon az utas ülésre.

Lux szórakozottan megingatta a fejét, utána viszont egyetlen mozdulattal feltette magát a motorra, beülve a lány elé, hogy utána hátrapillantson rá.

- Hékás, azért kapaszkodj, Vilda. A bátyád leszedi a fejem, ha elhagylak félúton, és a beton se kellemes fekvőhely, nekem elhiheted.

- Miért, te már estél motorral? – kíváncsiskodott Vilda, megkapaszkodva a másik derekában.

- Hehe – Lux megint a fejét döntögette, talán szívdöglesztőnek is mondható vigyorral. – Nem.

- Persze, tudjuk, Lux sosem hibázik – rajzolt idézőjeleket ujjaival a lány, mire a fehér hajú félig hátrafordult, beizzítva a motort.

- Pontosan, ezért vagyok itt. Na és te? Hogyhogy Fenrir téged küldött fuvar gyanánt?

Vilda erre kínosan felnevetett, de hamar visszanyerte az önbizalmát.

- Oh, nem, nem ő küldött. Magamtól jöttem, megelőzve az igazi fuvart.

- Remek, még valami, amit nekem kell kimagyaráznom előtte, igaz? – sütötte le a szemeit rosszallóan Lux. A lány arcára most visszaszökött a bizonytalan mosoly. Mint egy kisgyerek, akit rosszalkodáson kaptak, s megvonta a vállait.

- Tudod, hogy rád hallgat. Mármint, te simán kimagyarázod, nem? Nem?... Na jó, tudom, tudom, nekem kell majd…

- Pontosan. Most pedig vedd vissza a sisakot kislány, indulunk.

A napfény elől menekülve kikanyarodtak a faluból, végigszáguldottak az országúton, hogy végül egy traktornyomra kanyarodva folytassák döcögő útjukat egy hatalmas búzatábla közepe felé igyekezve. Lux szinte pontosan tudta minden gödör, vészes árok, vagy bukkanó helyét, talán már bekötött szemmel is simán végigment volna ezen az úton. Túl sokszor járt itt, de hiába: ő volt a legjobb. Vilda nem véletlenül mondta: Lux sosem hibázik.

Akkor sem, ha épp a motor hátulját hintáztatta, édes kacagást csalva elő ezzel Vildából, aki még el is engedte őt, hogy az ég felé nyújtsa a kezeit.

- Bárcsak… - sóhajtotta a lány, vágyakozva figyelve a vihart hozó felhőket. – Bárcsak ott lehetnék… Fent, a villámok közt, az ég robaja közt, ahol…

- Vilda – vágott a szavába finoman Lux. – Tudom, hogy képes vagy rá, tudom, hogy nem félsz. De őszintén kérlek, ne kísértsd a sorsod. Tudod, hogy nem sok korlátunk van, de ez pont az egyik. Fenrir nem akarja, hogy egy ilyen meggondolatlan döntés miatt odavesszen a csapat. Majd éjjel repülünk, ahogy mindig is szoktuk. Egy szabályt kell betartanunk, csupán erre emlékezz.

- De hát… Ha egyszer provokálnak? Ők bezzeg repülhetnek a hülye gépeikkel – bökött fejével egy kisrepülőre, ami épp kereste a leszállási lehetőséget a közeli mezőn. Lux csupán egyetlen oldalpillantást vetett rá.

- Persze. De meg kell tanulnod kezelni az indulataidat és megőrizni a hidegvéred. Hidd el, ezzel ártasz nekik a legtöbbet. Ha megmutatod, hogy képtelenek felhúzni téged, akármit tesznek.

Vilda sosem volt az a fajta lány, aki végighallgatott volna bármiféle maszlagot arról, hogy így meg úgy kell viselkednie, sőt, még a bátyját, Fenrirt is elhajtotta, mikor erről kezdett papolni. Erős volt, független, bátor, s igencsak önfejű, épp ezért nem tűrte meg soha egy férfi vagy fiú véleményét. Azonban Lux egészen más volt. Az ő szava valahogy nem hangzott olyan erőltetetten, őrülten, mindamellett, hogy volt megjelenése a fickónak. Senki sem nézte volna ki belőle, hogy bármit, még a saját elnyomásukat is ennyire tiszta fejjel tudja kezelni, átlátni. Tudta, kitapasztalta, megtanulta.

- Gyere – szólalt meg végül, hiszen idő közben leparkolt egy rég összerozsdásodott raktárépület előtt. Jobb napokon még az otthonuknak is nevezhették.

Vilda kissé rosszkedvűen ugrott le a motorról, a fehér hajúnak pedig eszébe se jutott volna segíteni neki. Tudta jól: Vilda a kezét is eltörné, ha csupán a tudomására jut, hogy valaki egyáltalán feltételezte róla, hogy segítségre szorul. Erre a gondolatra pedig hamiskás mosoly kúszott a szája sarkába. Nem semmi lány, az már biztos.

Odabent Fenrir egy gyéren megvilágított, nagy tér közepén pakolászott egy halom doboz közt, mikor a páros beállított. Vöröses-barnás, félhosszú haja folyton akadályozta, de mikor felpillantott, azonnal látta, kik érkeztek. Ráadásul egyszerre.

- Lux, mégis h-…

- Hogy jutott eszébe, hogy elvigyen engem is? – vágott bátyja szavába Vilda, még Luxot is megelőzve, aki nagyra nyílt szemekkel lépett egyet hátra. Vilda felpattant az egyik doboz tetejére, s úgy folytatta. – Egész eddig engem kerestél a sok szemét közt? Ja és pont a te motoroddal? Eh, az az igazság, hogy nem ő volt, hanem én. Én beszéltem rá a srácokat, hogy engedjék át a fuvart, én vittem el a motorodat, Lux pedig csak pislogott, mint egy vörös szemű, gyilkos tekintetű albínó levelibéka, mikor meglátott, és ő is azt szajkózta, hogy „a bátyád ki fog nyírni ezért Vilda”, szóval most itt vagyok.

Fenrir eleinte szintén csak döbbenten hallgatta, s próbálta befogadni az információkat. Épp olyan szürkéskék, pupilla nélküli szemei voltak mint testvérének, amik most kissé elkomorultak.

- Ezek a szökések kezdenek egyre gyakoribbak lenni, kishúgom – sziszegte végül. – Te is a csapat tagja vagy, Vilda. Ugyanannyira vonatkoznak rád a szabályok, mint bárki másra.

- De hiszen én nem is-…

- Az első szabály pedig – vágott a szavába bátyja megemelkedve, s ezzel még a lányba is belefojtva a szót -, hogy nem hagyjuk el a főhadiszállást engedély és a csapatvezér, azaz az én tájékoztatásom nélkül. Nem tudom hányszor mondjam még el neked, hogy megértsd, Vilda! Most pedig tűnés a helyedre.

Ugyan egész végig felfelé vitte a hangját, az utolsó mondatot mintha csak suttogta volna, épp ettől vált annyira… határozottá. Sőt, mindenki más számára rémisztővé. Vilda pislogott párat, majd elővette a legutálatosabb nézését, mielőtt felszaladt volna a fémlépcsőn, s pár pillanat múlva az emeleten csapódott egy vasajtó.

- Kis csitri… Az egyetlen amit csinál, hogy láb alatt van és folyton eléri, hogy valami ne úgy menjen, mint a megszokott… - mormogta az orra alá a báty, miközben visszafordult a dobozok felé.

- Csak unatkozik itt, Fenrir – szólt nyugodt hangon Lux, miközben lépett egyet felé, így láthatta, hogy egy kupac térképet dobott a mellette lévő asztalra. – Az mi?

- A legutóbbi helyek, ahol volt – váltott témát Fenrir. Tudta ő is, hogy a legjobb félretenni ilyenkor a bosszankodást, koncentrálnia kell. – Az iskolák, az otthonok és a rejtekhelyek. Mindig csak egyetlen lépéssel vagyunk lemaradva. Egyetlen nyomorult lépéssel, és nem jövök rá, hogy miért… MIÉRT?! – hirtelen jött haragjában leborította a papírdobozt, mire annak tartalma szétcsusszant a földön.

Lux nagy levegőt vett, égre emelte a tekintetét, majd egyet hátralépve leült, s várta, hogy vége legyen a tombolásnak, amit Fenrir a következő néhány percben leművelt, s közben olyan félmondatokat ejtett el, hogy „ez nem segít”, illetve „igen, az volt a kedvenc székem, remélem tudod”, vagy éppen „tedd le az asztalt, Fenrir”.

- Egyetlen okot mondj… Egyetlen egyet, hogy mégis miért nyugodjak meg?! Hogy megint meglépett az a pimasz kis éjfú-… – lihegte a vöröses hajú, vérben forgó szemekkel ejtve el az előbbi berendezési tárgyat, Lux pedig csak egy laza mozdulattal odébb tette a lábát, hogy rá ne essen. – Arhh!

- Oké – Lux egy nyögéssel feltápászkodott, levette a kalapját, ami egyetlen jó csuklómozdulat és egy kis repülés után egy falból kiálló szögön végezte. – Az ok pedig, Fenrir: attól semmi se lesz jobb, ha mindent apró darabjaira zúzol. Lesz még lehetőségünk, te is tudod.

- Igen, lesz – törölte meg az arcát Fenrir. Vigyora kifejezetten eszelős volt. – Mégpedig ha egy végső csapást mérünk rájuk… Olyat, amire nem számítanak, amire nem várnak, ami… Aki elpusztít mindent és mindenkit!

Lux rosszallóan ingatta meg a fejét az őrjöngő háta mögött, majd szintén a lépcső felé fordult, s otthagyta, amint tehette. Fenrir túl régóta csinálja ezt, és láthatóan az agyára ment, erre egyszerűen nincs más szó.

- Már mindenki látja és mindenki érzi. Nem tudom, mit tehetnék a testvéredért, Vilda – magyarázta később a lánynak, mikor mindketten a raktárépület tetejének széléről lógatták a lábukat. Mögöttük szürke esőfelhő, előttük a távoli, vörös naplemente.

- Tudom, Lux, tudom… Csak azt nem értem, mikor és mitől lett ilyen?... Ő soha.. Ő… Soha.. Hhh… - Vilda lehunyt szemmel borította előre a fejét. Teljesen tanácstalan volt, talán életében először, a másik pedig a vállára csúsztatta a kezét.

- Hé… Nézd, Vilda. Tudom, a vér kötelez. Ezért vagyok itt én is, mert ő is.. Rokon. Ha távoli is, de rokon, és kötelességem segíteni neki. Mert ha én nem, hát ki?

Igaz. Csak ők voltak egymásnak. A csapat, a raktár és Fenrir tartotta össze őket, még mindig. Így ment ez évek óta. A kölykökből, akiknek nem volt hova menniük, család lett. Együtt nőttek fel, sőt, talán Vilda ennek a régi bútorraktárnak a kertjében tanult meg biciklizni is, a motorról nem is beszélve.

Nem volt kérdés, mind egytől egyig suttogók voltak, a rosszabbik fajtából. Sárkányok egy csoportja, akiken nem fogott a törvény, akik meg se próbáltak beilleszkedni, akik magukra voltak utalva.

Kívülállók.

Valakik, akik úgy hívták magukat: Árnyékvadászok.