1. fejezet - Soulmates

Kedves lovasok és sárkányok!

Hát, sikerült kicentiznem a kezdést, ami egy kicsit lightosabb lett, mint gondoltam. Tekintve, hogy ezt a fejezetet még közel négy éve írtam(szent Thor :O), sokmindent módosítottam, és még annál is többet kihúztam belőle. De nem baj, azt mondják, tudni kell törölni is :)

Egyszerű kezdés lett belőle, de ne aggódjatok, pillanatok alatt elindul a már jól ismert hullámvasút :D

(Még egy mondatot engedjetek meg, aztán mehet mindenki olvasni: ugyan többször is kiemeltem, nem győzöm ismételni magam, hogy a Soulmates nem fél majd megpengetni olyan témákat, amik nem mindenki idegrendszerére vannak kitalálva, és ugyan ha jelezni is fogom az adott fejezetnél, mint az álomháborúnál is történt egyszer (piros vonalka, elválasztás), akkor is kérlek titeket, saját felelősségre olvassátok.) 

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

1. fejezet:

A ház a falu szélén

"Új ház, új élet", mondta apám, mikor ajtót nyitott. Az új ugyan egy kissé erős kifejezés volt erre az épületre, hiszen vagy húsz éve itt állt, lakatlanul. Mivel a faluszéli utcában volt, annak is a legvégében, a közeli erdő szélén, így a lehető legtávolabb mindentől - beleértve a sulit, a munkahelyeket, a buszmegállót, a közértet, az orvosi rendelőt, de még a főutat is - nem is volt csoda, hogy eddig nem érkeztek vevők. Csak apám, aki húzta maga után a fiát is, engem.

A nevem Hablaty Haddock. Tizenhat éves vagyok, apám szerint pedig keresem a személyiségem, de majd kinövöm és olyan vezető hajlam leszek mint ő.... meg a frászt.

Nem, biztos, hogy nem. Engem más érdekel, ilyen például a rajzolás vagy a sárkánylesés éjszaka, ami a mostani világ egyik legelítéltebb dolga. A sárkányok köztünk élnek, ez tény. A szomszédjaink, a munka- és iskolatársaink. De nem a barátaink. Az emberek nem kedvelik a fajtájukat, kiközösítik őket a világból, amiben mind élünk. A városokban a sárkánycsaládoknak esélyük sincs megélni, ezért van belőlük a falukban olyan sok.

És apám "number one" pikkelyes-utáló. Ironikus, mi? A létező összes sárkányos könyvet, amit anyától kaptam, a polcaim leghátulján tároltam, hiszen apám lelkifurdalás nélkül használta volna tüzelőnek. Most, hogy költöztünk, különösen nehezemre esett úgy elpakolni őket a ruháim közé hajtogatva, hogy apának ne tűnjön fel - ugyanis megígértem neki, hogy indulás előtt elajándékozom őket, de erre is csak azt tudom mondani, hogy 'meg a frászt'.

Szóval, költözünk. Ez együtt jár a megszámlálhatatlan mennyiségű dobozzal, a költöztető autóval és annak mogorva sofőrjével, a veszéllyel, hogy apa megtalálna a könyveimet és egy indokkal, hogy miért jöttünk ide. Egyszerű: apa döntése volt. Jót akart nekem. Új életet akart teremteni a számomra, hogy felejthessek. Felejtenem kell még jó sok mindent, de hiába mondtam, hogy ezen egy új szoba és egy kertes ház nem segít, ő csak megveregette a vállamat és azt mondta, minden rendben lesz. Persze. Hogyne.

Az életem gyökeresen megváltozott, mi több, egyenesen felfordult néhány hónappal ezelőtt. Ez volt apám egyes számú indoka a lakhelyváltásra. A kettesszámú anyám elvesztése, s igazából bárki kérdezte, inkább csak ezt emlegette, nem az elsőt. De én tudtam, hogy ott az az első.

- Hablaty, vidd fel a csomagjaidat kérlek, nem lehet hozzáférni tőlük a gardróbhoz - zökkentett ki apám a mélázásomból.

- Megyek már - feleltem, s leugrottam a konyhapultról, ahol eddig lógattam a lábam, s felemeltem a ruhákat - könyveket! - tartalmazó dobozt, amit sántikálva felvittem az emeletre. Fájt minden lépés. De már hozzászoktam. Megtanultam.

Letettem a dobozt a lépcső mellett balra nyíló új szobámba, majd fordultam a következőért, de mire ezt megtettem, azok csodával határos módon ott voltak a lépcső tetején.

- Kösz apa! - kiabáltam le, áthajolva a korláton (amitől anyát mindig a szívroham kerülgette), majd a szobába vittem a többi kisebb dobozt. Ezzel telt a délelőttöm és a délutánom. Az újonnan felszerelt polcokra felpakoltam a könyveimet, kiraktam az éjjeli lámpákat, a fényképet anyáról és a családról, majd az asztalom fiókjába elkezdtem bepakolni a tancuccokat. Az asztal fölé került egy jókora parafatábla, arra a rengeteg rajzom. Állatok, utcaképek, megint állatok, a szomszéd macska, egy virág és egy világítótorony. Nem is rossz, gondoltam, mikor elismerően végignéztem rajtuk. Viszont ezek a rajzok akármennyire is voltak teljes egészében saját alkotások, mégsem éreztem úgy, hogy az enyémek. Mind csupa nyers dolog volt, semmi a személyiségemből. Nem engem tükröztek, viszont az előző suliban ezeket várták el tőlem és a rajztanárom szerint van hozzá tehetségem. Viszont mégis... kéne valami egyedit alkotni...

Még néhány órám ment rá arra, hogy minden a helyére kerüljön, s hellyel-közzel el is fértem a szobámban. Olyan már haszontalanná vált tárgyakat, mint a gördeszkám, a korcsolyám és a görkorim, egy dobozba került, kitoltam egész az ajtóig. Imádtam mindhárom sportot, mégis szükségtelennek láttam már őket.

- Hát ezek? - mutatott a dobozra apám, mikor végzett a földszinti pakolással és feljött az emeletre megnézni, hogy haladok.

- Nincs szükségem rájuk. - feleltem, hátra se pillantva.

- De hisz imádsz gördeszkázni...

Megállt a kezem a levegőben. Miért? Csak ezt kérdezem magamtól.

- Megint itt tartunk? Apa, szerettem, amíg tudtam. - próbáltan higgadtan, tagoltan mondani. Nem akartam egy újabb erezd el a hajamat.

- Olyan ügyes voltál mindig... - jelentette ki egész halkan, kissé talán csalódva is, hogy lemondtam a kedvenc sportjaimról. Én viszont éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, és az asztalra csaptam.

- Miért beszélsz úgy, mintha minden rendben lenne?! Mintha... mintha nem lett volna pokol a nyaram?! Mert képzeld, az volt, és mindennek a tetejébe még ki is szakadtam a környezetemből, bekerültem egy kicsi faluba, amiről még hírről sem hallottam, és én annyira igyekszem, de így nem megy, nem jutok sehová, ha ilyeneket mondasz! Az istenekre, mintha minden rendben lenne...

Apa csak állt és nézett rám. Tudtam, hogy szavakat formál a bajsza alatt, amiket nem mondott ki hangosan, aztán hallottam, hogy nehéz lépteivel felém közelít. Finoman a vállamra tette medvemancs méretű tenyerét, és belekezdett az újabb süketelésbe anyámról, amiből csak a bocsánatkérés volt valódi.

- Holnaptól minden más lesz, ígérem fiam - tette még hozzá, mielőtt kiment volna a szobámból, s becsukta az ajtót.

"Minden más lesz" visszhangzott a fülemben. Mi minden? Mi minden fog még változni? És ami még fontosabb: meddig bírom még elviselni a folyamatos váltásokat?

Holnap suli, jött az új gondolatom. Új iskola, új tanárok, új osztálytársak... Utálok és nem tudok beilleszkedni. Épp elég gond volt az előző iskola, mi lesz most? A falusi iskolába ritkán érkezik új diák, és én most egy megbélyegzett, sántikáló városi leszek a szemükben.

Egyetlenegy jó van eddig ebben a helyben. Na jó, kettő. Először is, csend van. Nincs városi zaj, zavaró, idegesítő hangok, hanem tökéletes békesség. A második pedig az, hogy közel van Gásaladur. Egészen konkrétan a szomszéd falu a hatalmas szántóföldeken túl, ahová anya költözött, hosszú évekkel ezelőtt. Eddig csak szüneteket tölthettem anyánál, meg néha egy-egy hosszúhétvégét, most viszont megbeszéltem apával idefelé jövet, hogy egy hónapban három hétvégét töltök nála. Apa nehezen, de beleegyezett. Nem szerette, ha anyánál voltam, attól félt mindig, hogy akkor túl sok időt töltök majd a "pikkelyesek" társaságában. Igen, anya lakása általában mindig tartalmazott néhány sárkányt. Szerette a társaságukat, a kultúrájukat mindent. Engem pedig sosem zavart. Amíg anya boldog, én is.

***

Éhes voltam, mégis csak tologattam a brokkolit a tányéromon. Nem tagadom, nyár eleje óta sok mindennel együtt leszoktam a húsfogyasztásról. Apa nem szólt semmit ehhez, nem szólt, mikor az ötven kilót is alig elérő fia kapart néhány salátát meg paradicsomot a tányérjára, s azzal le is tudta a vacsoráját. Nem kaptam büntetést és nem szólt rám semmiért hónapok óta. Eleinte furcsálltam, aztán megértettem, mikor már tudtam józanul gondolkodni. Biztos a baleset miatt. Nem akarja, hogy az apróságok összegyűljenek bennem és valami ostobaságot csináljak. Egyszer már hittem azt, nincs kiút, hogy az életem romokban hever és nem lehet újjáépíteni. Majdnem tettem is ellene, hogy ne legyünk további teher, én és az új sántításom, csak akkor apa hamarabb ért haza. Nem tudta meg, de biztos vagyok benne a mai napig, hogy sejtette a szándékom és attól kezdve úgy figyel, mint még soha azelőtt és bevetett még néhány más óvintézkedést az érdekemben. Most a legújabb akciója a folyamatos telefonálgatás (Hol vagy? Mit csinálsz? Mikor érsz haza?), illetve a programszervezés. Azt mondta, menjek sportolni. Sport? Nekem? Mégis hogyan? Na meg az ide-oda hurcolászás. Céges bulik, vagy szimpla bevásárlás. Mindegy, csakhogy ne lehessek egyedül, mert fél, hogy a végén megelégelem a helyzetemet és kárt teszek magamban... Kösz a bizalmat, apa.

- Nem vagy éhes? - zökkentette ki ismét a vakvágányra futott gondolat-vonatomat.

- Mi? - néztem fel a tányéromból.

- Alig ettél.

- Fáradt vagyok. Inkább talán jobb, ha aludni megyek.

Órákig feküdtem álmatlanul. Elképzeltem a holnapi napot. Ijesztő volt már a kép is, ahogy bemasírozok az osztályterembe, s felhangzik a kérdés: "hát te meg ki vagy?" Aztán jön rá a gúnyolódás: "biztos osztályt tévesztett"... Én meg majd állok ott, nézek rájuk, ők pedig csak röhögnek és mutogatnak... És majd azt kívánom, bár meghaltam volna abban a majdnem végzetes pillanatban fél évvel ezelőtt. Csak majdnem...

***

First things first

I'ma say all the words inside my head

I'm fired up and tired of the way that things have been,

The way that things have been

Ritmusra léptem, annak ellenére, hogy nem jártam könnyen. A zenével képes voltam kizárni a világot, a bámuló szemeket az utcában, akik nyilván nem tudták hova tenni, sem engem, sem a lépteim, sem az arcom. A zeném se. Más voltam, nem oda illő, egy városi... Valahogy viszont el kellett jutnom a suliig, s nem akartam buszmegállót keresgélni, így gyalog indultam el. Tudtam, hogy lesz elég időm beérni, így kényelmes tempóban haladtam, közben próbáltam enyhíteni a sántítást. Nem akartam, hogy az legyen az első, amit belőlem megjegyeznek. Nem tudtam, mire és kikre számítsak. Talán ők majd elfogadnak, esetleg lesznek barátaim, kedves ismerőseim. Szomorú, hogy akiket barátnak hittem, a nyáron egy percig se kerestek. Nem érdekeltem őket, nem voltam olyan fontos, hogy akár csak a számomat tárcsázzák. Ehhez igazából hozzászoktam, hogy nem érdeklem az embereket, elmennek mellettem, mintha ott se lennék. Engem nem zavar, addig is békén hagynak legalább, mert aki hozzám szól, általában belém köt. Aki pedig belém köt, képes felszítani a tüzet ellenem és megint ott tartok, valamiféle peremnek a szélén.

Kizökkentem a gondolatokból, mikor megbotlottam az útpadkában. Észre se vettem, hogy átmentem egy kereszteződésen, s óriási szerencse volt, hogy nem léptem ki egy kocsi elé. Kirázott a hideg a gondolatra, s máris folytattam utamat, amit nézelődéssel töltöttem, hogy ne legyen több melankolikus gondolatom, amik általában falkában vadásztak.

Az új iskola, ahová fél hónapja írattak be, szerencsére több jót ígért, mint az elavult honlap, amit már jó ideje nem frissíthettek, s örömmel láttam, hogy azóta az épületet is felújították. Vörös téglák, fehér díszöv, fehér ablakok és ajtók… Egészen mutatós. Látszott rajta, hogy falusi iskola, ott volt a vonásaiban, a gerendákban, az elhelyezkedésén, de összességében egész hangulatos volt. Az épület előtt egy kisebb park terült el, azon kellett átsétálni, hogy az ember eljusson a bejáratig, amitől talán még hangulatosabb lett az egész. Hajlamos vagyok színekről meg formákról megjegyezni dolgokat, ezért elnézegettem egy ideig, s csak lassan közelítettem meg. A helyi diákok egész másak voltak, mint az otthoniak, annyira... annyira összhangban voltak és szinte mindenki ismert mindenkit, hiszen már messziről odaköszöntek egymásnak. Már most éreztem, hogy a beilleszkedés nem lesz egy sétagalopp, még annyira se, mint terveztem. Egy eleve összeszokott társasághoz nehéz úgy hozzácsapódni, hogy el is fogadjanak. "Nehéz, de nem lehetetlen", ezt mondta nekem még anya, mikor meséltem neki, hogy költözünk és új suliba fogok járni.

És most itt állok, táskámmal a vállamon, a mozdulataim tükrözik, honnan jöttem, a zene még szól. Úgy tűnt, nem vettek észre. Nem törődtek velem, míg átléptem a kaput, s megindultam a vöröstéglás, fehér homlokzatú épület felé. Próbáltam arra figyelni, hogy hova és hogyan lépek, mikor már kezdtem magamon érezni a tekinteteket. Már figyelnek. Már suttognak a hátam mögött...

Nyugalom Hablaty, ne remegj... Nyugi, ha remegsz, arra kell koncentrálnod, hogy ne remegj, de akkor nem tudsz figyelni a lábad elé…

***

Az osztálytársaim? Végül is, egész normálisak voltak. Igen, azt hiszem, első látásra ezt állapítottam meg. Egy átlagos csapat, klikkesedés, néhány birka, néhány menő lány…

Nos, ez addig tartott ki, míg én be nem léptem a tantermünk ajtaján, akkor viszont egyként fordultak felém, mintha az egész jelenet megrendezett lett volna. Azt hittem, álmodok… Pislogtam párat, majd megpróbáltam az elvörösödés mellett egy halkat köszönni, hogy utána leüljek az egyik hátsó padba, reménykedve, hogy senki sem szeret sokáig hátrafordulni a széken. Ez a bámulás még vagy tíz másodpercig tartott, hogy aztán megpróbáljanak visszarázódni, így alkalmam nyílt egy kicsit jobban végignézni rajtuk, miközben előkotortam az első óra felszerelését, és egy elengedhetetlen rajzfüzetet. Az szinte biztos volt, hogy azzal hangosan nyihogó, alacsony, de köpcös sráccal nem leszek jóban, ugyanis sorra osztogatta az oltásokat a többiek körében. Valaki (példának okáért egy barna, fonott hajú lány) meghúzta magát, valaki visszabeszélt, de olyan is akadt (egy szőke, kék szemű, szoknyás osztálytársnőm) aki gondolkodás nélkül orrbavarta a srácot, amiért egy pillanatig sajnáltam is. A jobbegyenes látványára egy fiú-lány ikerpár ujjongva a levegőbe bokszolt, folytatást követelve, az oldalsó padtársuk, aki kék-lila beütéses hajkoronájáról félig leemelte a fejhallgatóját, hogy aztán azzal a mozdulattal vissza is helyezze a fülére, s megállapítsa, hogy nem, még mindig nem érdeklik az események. Az előtte ülő, teljesen fehérbe burkolódzó lány pedig rosszalló fejingatás közepette fordult előre a padban, valamiféle könyvbe temetkezve, hátradobva szögegyenes, szintén hószínű tincseit. Láthatóan egy véleményen voltak a kékhajúval.

A szőke a következő másodpercekben, miközben távolodott a nagyszájútól, nagyon úgy tűnt, hogy… Azt hiszem… Rám nézett? Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végigmért, léptei felém irányították, én pedig mint egy hülyegyerek, odafagytam a  székhez. Mondjuk talán jobb is, ha nem ez lett volna, biztosan elszaladok. Szép lány volt, sőt, elképesztő…. Sugárzó, kerek arcán vékony kis rózsaszín ajkára mintha mosoly kúszott volna. Kissé kócos, szőke fonatja a vállára omlott, tengerkéken ragyogó szemei csillogtak az osztályterem lámpáinak fényében, s mikor elővillantak hófehéren vakító fogai szinte biztos voltam benne, hogy három dioptriát romlott a szemem.

- Szia - hangja kedves volt és nyugodt, nem úgy mint az előbb azzal a taknyos gyerekkel. Voltam olyan hülye, hogy visszakérdeztem:

- Te most hozzám beszélsz?

Egy pillanatra elsötétült a tekintete, már-már megijedtem, hogy hozzám vág valamit, de helyette csak visszaerőltette az arcára a mosolyt, ami kissé szarkasztikusra sikeredett.

- Nem pupák, a rajzfüzetedhez. Tényleg, egyébként mit rajzolsz? - megkerülte az asztalt, mögém könyökölt, és a vállam fölött lesett át a lapra. Egy sárkánykezdeményt láthatott, valamit, aminek se alakja, se színe, egy sebtében felrajzolt vázlat volt, a legutóbb látott sárkányról, mikor még… mikor még városi voltam. – Oh… érdekes. Másoltad, vagy élőben láttad?

- Öhm… élőben. De sajnos túl rövid ideig, hogy meg tudjam örökíteni – nagyot nyeltem válasz után, s remegő kezem is a térdemre engedtem.

- Nahát… Szépen rajzolsz. Mit keresel itt, pupák? Rajzsuliban kéne lenned, ilyen tehetséggel.

- Öhm… Tisztázzuk, először is, Hablaty vagyok, Hablaty Haddock, másodszor pedig...

- Hablaty Haddock, érdekes név – simán a szavamba vágott, de úgy mosolygott, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Aha… lehet… é-és te?

- Asztrid vagyok. Üdv az új osztályodban. Pupák.