6. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, mint ígértem néhány napja, új fejezet érkezett, amit rekord két nap alatt írtam meg, szóval most sajog a csuklóm, de sebaj, megérte. Több mint 12 oldalra jött ki, szóval sok dolog vár még itt rátok :D
A fejezethez terveztem három rajzot is, mindhárom digitális, így ezzel még várni kell jövő hétig, de hozom őket, amilyen gyorsan csak tudom.

Jó olvasgatást kívánok, a véleményeket pedig tárt karokkal várom! :)

6. fejezet

 A Bork hét utolsó napja

- Ideges vagy.

- Micsoda?

- Azt mondtam, hogy ideges vagy, remeg a kezed.

Válasz nem érkezett, csak egy szemforgatás. Hajnal volt, Fogatlan és Hablaty viszont már kint ültek egy erdei tisztáson, a harmatos fűre terített pokrócon, szinte egymással szemben. Hablaty a füzetét tartotta, meg egy félig tompa szénceruzát. A papíron Fogatlan félkész emberi portréja hevert. Hablaty sokat javítgatott rajta, hiszen sokszor annyira reszketett a keze, hogy nem tudott egy egyenes vonalat se húzni.

- Jó lehet, hogy egy kicsit ideges vagyok – vallotta be egy sóhajjal, s inkább leeresztette a füzetet. Fogatlan enyhén oldalra döntötte a fejét. Ez amolyan sárkányszokás volt.

- Akkor folytassuk máskor?

- Nem, dehogy, máskor nem ilyenek a fények, és a ruhád is most be van állítva, meg minden, szóval nézz úgy, ahogy az előbb – visszafordította barátja arcát az eddigi irányba, majd folytatta a rajzolást.

Fogatlan nem bírta ki, hogy ne beszéljen, s használja ki a hangját, hiszen ki tudja, meddig maradnak így. No meg persze számtalan megbeszélni valójuk van.

- Helsa miatt vagy ideges?

- Mi? Dehogy. – Hablaty kihasználta a szellőt, ami meglobogtatta Fogatlan haját, s fél másodperc alatt papírra vetette a mozgást. – Engem nem izgat az a lány, próbálkozhat, ameddig csak akar, majd egyszer a szemébe mondom, ha meguntam. Most teljesen másról van szó… - Fogatlan kíváncsi tekintetétől hajtva kénytelen volt egy sóhaj mellett kifejteni a gondolatait. Letette a ceruzát. – Ajh… Na jó, figyelj. Az van, hogy amikor egy szövetséges törzs jön ide, szokás egy ilyen táncos ünnepélyt rendezni. Olyasmit, mint a nyitónap, csak ez sokkal színvonalasabb és… Hát ide illik meghívni magaddal egy hölgyet. Aki egyedül megy arra… hát… azt egészen konkrétan szinte kinézik a tömegből, szóval, ha nem akarod lejáratni magad, jobb, ha elhívsz valakit.

Fogatlan amúgy is hatalmas szemei most elkerekedtek.

- Elhívni egy lányt? És ezt csak most mondod, egy nappal az esemény előtt? – kicsit a szemöldökét is ráncolta hozzá.

- Iiiigen – Hablaty elnyújtotta a választ. Annyira agyalt a saját baján, hogy elfelejtette kifejteni korábban -, sajnálom… Csak tudod, annyira ideges vagyok amiatt, hogy-…

- Hogy miként hívd el Asztridot?

- Hé! – itt repült a szénceruza a sárkányfiú felé, aki csak nevetett ezen.

- Ugyan már Hablaty, mindenki tudja, hogy őt fogod elhívni. - Igen, ez ellen a kijelentés ellen nem lehet harcolni. Ki mást hívna? De vajon Asztrid csak vele jönne el? És ha valaki megkérdezi előtte? És ha udvariasságból mond csak igent, ha majd ő kéri? Magában őrlődött ezen egészen addig, míg a szénceruza vissza nem repült hozzá. - Várjunk… még el se hívtad? Itt a nyakunkon az egész ünnepség, és te még el se hívtad?! – semmi válasz. Aztán…

- Na és te? – érkezett Hablatytól a visszavágás.

- Mit én?

- Te kit fogsz elhívni?

***

Helsa sehol, és már csak néhány óra van ebből a napból, aztán másnap már itt is az ünnepély. A két legjobb barát egész nap alig látták egymást, hiszen Fogatlan átvállalta Hablaty feladatait is, és elhajtotta a fiút, hogy kerítse elő Asztridot, mielőtt túl késő lesz.

Az éjfúria fiú végül Halvér társaságában indult el haza, mikor idő előtt ugyan, de véget ért a munka számukra.

- Ez furcsa, egész nap nem láttam Hablatyot – kezdte a nagydarab fiú, miközben lassú léptekkel haladtak át a falun. Bütyök sem volt sehol, bár őróla Halvér tudta, hogy a Hofferson házban tanyázik a többi lánnyal.

- Igen, elküldtem Asztrid-vadászatra. Ma reggel kiderült, hogy még el sem hívta – újságolta Fogatlan, nagy bólogatás közepette. Halvér nagy szemekkel nézett rá.

- Még nem hívta el Asztridot? Húha, ez nagyon furcsa… Remélem még nem késett el. Na és te? Elhívtad már, akit szerettél volna?

Kínos, pillanatnyi csend. Fogatlan arca vörösödött, vörösödött, vörösödött, amihez ő, a megszokott fekete pikkelyeivel nem volt hozzászokva, hogy látszik, ám így könnyen elárulta magát.

- H-hogy é-én? Mi… mármint… Öhm… Peeersze, hogy elhívtam, már rég! Öhm…. Na jó, bevallom, én… Csak ma reggel hallottam erről az egészről, és tudom, hogy itt volt az egész napom de…

- Fogatlan – intette le kuncogta az Ingerman fiú – bármit is akarsz tenni, tedd meg most. A magyarázkodást nem nekem kell előadnod – aztán kacsintott, s ellépkedett a saját otthona felé.

- Halvér! – még volt itt egy szóban forgó kérdés. A szólított hátranézett a válla fölött. – Öhm… Te kit hívtál el?

Halvér arcán alig észrevehető mosoly szaladt át.

- Majd holnap megtudod.

Fogatlan ottmaradt egy félmondattal, egy tanáccsal és egy arra tévedő Töffel, aki csak úgy mellesleg megveregette a vállát, aztán továbbállt.

Na jól van Fogatlan. Most összeszeded magad, irányba fordulsz, odamész, bekopogsz és rém udvariasan megkérdezed. Ha igent mond, nem ugrálsz mint egy őrült, hanem lenyugszol, megköszönöd és hazamész. Ha nemet mond, akkor sem sírod el magad, csak megköszönöd a türelmét és hazamész. Ilyen egyszerű, nincs mit veszíteni, egyszerűen nincs…

Ehhez hasonló gondolatokkal a fejében ért a Hofferson ház közelébe. Mivel tisztában volt vele, hogy az összes fiatal lány most Asztridéknál van és készül a holnapra, nem is csodálkozott volna, ha nyolcan nyitnak ajtót. Ám mielőtt odaért, furcsa meglepetés érte, ami megtorpanásra késztette.

- Utoljára mondom Kampó, NEM megyek veled az ünnepségre, sőt, nem megyek veled sehová!!! – darálta fennhangon Viharbogár, aki a küszöbön belül állt, Kampó pedig a lépcsőn. Legalábbis eddig, mivel megindult a szőke felé, aki válaszul az orrára csapta az ajtót.

Vörös barátunk erre elmotyogott valamit az orra alatt, és soha nem látott gyorsasággal távozott a háztól, odébb rúgva az összes útonálló kavicsot. Fogatlan elismerően nézett utána. Tehát Viharbogár nem megy Kampóval, ez már valami. No de vajon vele? Egy módon derítheted ki.

Ő volt a következő kopogtató. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy minden lépést hallott, miközben az ajtónyitó közeledett, ami felindultságról tanúskodott. Viharbogár szinte feltépte az ajtót, s látatlanban már kezdte is:

- Kampó, ha még egysz-… Oh… Sz-szia, ne haragudj, azt hittem, hogy…

- Semmi gond - nyugtatta meg Fogatlan, s ekkor még nem tudta, hogy ehhez elég volt a kedves mosolya is. Nem is hagyta, hogy a lánynak legyen ideje zavarba jönni (vagy esetleg saját magának), így menten belekezdett a mondandójába: - Nem akartalak zavarni, csak azért jöttem, mert… Tudod én csak ma hallottam erről a lezáró ünnepélyről és a lényegéről és… Csa-csak azt akartam kérdezni, hogy e-eljönnél e velem?

Viharbogár arcán előbb a meghatott döbbenet, majd a sajnálat jelent meg, s Fogatlan már érezte, hogy ez nagyon nem jelent jót. A lány egyre szomorúbb lett, pillanatról pillanatra, s a fejét is lassan lehajtotta, aranyszín haja előre hullott a válla mögül. Ő nem akarta ezt. Nem akarta látni, ahogy kiszáll a zöld szemekből a remény, ami egész eddig ott csillogott bennük. Nem akarta látni az arcát, mikor csalódnia kell. Annyira nem akarta ezt mondani! Annyira, de annyira nem!

- Figyelj Fogatlan, én… Na-nagyon sajnálom, de már elhívott valaki… ha tudtam volna, hogy jössz én… De hát csak vártam, te meg nem jöttél, ezért gondoltam, igent mondok valaki másnak… Töff… A-azt hittem, már csak neki nincs párja, és mikor ma jöttem hazafelé, ő kint ült a lépcsőn, én meg megtudtam tőle, hogy mi a gond és rávágtam, hogy nekem sincs párom ezért ő felkért én meg igent mondtam… Annyira sajnálom, de már nem mondhatom vissza…

Nem hitte, hogy tényleg jön a pofán csapás, de úgy tűnik, mégis. A furcsa az volt, hogy nem érzett haragot, nem akarta ízekre szedni Töfföt egy pillanatra sem… Csak fájdalom volt. Fájdalom, és kínos mosoly, ez maradt neki.

- Aha, értem, oké, semmi baj, csak… Csak megkérdeztem… Nem is zavarok tovább – mosolygott rá a lányra, aki láthatóan szörnyen érezte magát, most még sem volt türelme megnyugtatni. Választ se várva megfordult, s olyan gyorsan távozott, ahogy az előbb Kampó, azzal a különbséggel, hogy neki a léptei se csaptak zajt. Nesztelen akart maradni, láthatatlan, mint a sötét éjszaka.

- Hűha, hát ez… rettenetesen kínos volt… - ez a szöveg fogadta Viharbogarat, miután becsukta az ajtót, s visszafordult a lányok felé. Persze, hogy a megjegyzés nem segített, s el is ment a kedve az egésztől.

***

Ennek így már semmi értelme. Vele még jó lett volna, vele még új, vicces, érdekes. Vele még felfedezhető. Így viszont egy rémálom. Fogatlan egyedül ült a Haddock ház tetőzetén, ott, ahol Hablattyal a csillagokat szokták bámulni. Ugyan ezt csinálta most is, csak értelmetlenül. A csillagok nem tudnak változtatni azon, ami már megtörtént. Senki sem tud, az ügy meg van pecsételve. Legszívesebben kitárta volna a szárnyait, felszállt volna a csillagok közé, olyan sebességgel, hogy szemmel még csak követni se lehessen. De ezt sem lehetett. Hiába tárta szét a karjait.

- Szia pajti, mint csinálsz itt? – Hablaty hangja váratlanul érte. Teljesen váratlanul.

- Hablaty? Öhm… Se-semmit, hát te? - Vigyorgós fejingatás. Remek. Ezek szerint még ő is sikerrel járt. – Eddig tartott a művelet?

Hablaty megvonta a vállait, és kimászott mellé.

- Eddig. De sikerrel jártam, ha ezer hegyet is másztam is meg érte, megérte. Na és te?

Fogatlan csak vett egy nagy levegőt. Rossz lenne a szemébe mondani, ő mégsem tudott úgy gondolkozni, mint egy ember. Kerek perec megmondta hát:

- Hablaty, én… én nem leszek ott az ünnepélyen – ezek után nehéz volt elmagyarázni, s kiejteni Viharbogár nevét, de megtette. Elmondta, mit csinált, hogy semmi rosszat nem tett, udvarias volt és kedves, mégse történt semmi sem úgy, ahogy szerette volna. És miért nem? Mert vele mindig ez történik, most sem lehetett volna másképp. Hiába, ő más, ő nem illik a képbe. Sose illett, most sem fog. Észre se vette, hogy barátja hatalmas, zöld szemekkel néz rá. – Most mi van?

- Semmi, csak… Te sosem szoktad így feladni. Soha. Ismerek olyat, aki feladná, de az nem te vagy. – felelte őszintén Hablaty, s megfogta Fogatlan vékonyka vállát. Sosem érezte még ilyen törékenynek.

- Akkor rosszul ismersz, vagy nem ismersz eléggé. Most feladtam. Ennyi, nem tudok már mit lépni, és kérlek engedd meg, hogy megkíméljem magam attól, hogy mindenki rajtam röhögjön és inkább itthon ülhessek. Te menj, szórakozd ki magad.

Hablatynak fájtak ezek a szavak. Nem akarta itt hagyni, nem akart nélküle menni. Esze ágában sem volt. Mire azonban megfogalmazta, hogy miért is nem fogja itt hagyni, Fogatlan témát váltott.

- Na és, miért tartott eddig a dolog?

- M-mármint micsoda? – kérdezett vissza megzavarodva Hablaty.

- Jaj Hablaty… Hát az, hogy felkéred Asztridot, hogy menjen veled. Talán szekercével üldözött, mert az utolsó pillanatig halogattad? – ezt a mondatot akaratlanul is egy vigyor kísérte, ami Hablatyot oly nagyon emlékeztette az ő pikkelyes Fogatlanjára.

- Nem, nem kergetett szekercével, nincs olyan szerencséd. Nem, valójában megtalált Helsa, és velem akart jönni, de amikor nemet mondtam neki, kicsapta a hisztit, apa meg meglátta és megjegyezte Ragnarnak, aki nem mellesleg azért hozta ide a lányát, hogy „megpecsételjük a két törzs barátságát egy friggyel” és épp erről győzködte apámat – Fogatlan itt már kezdte elveszteni a fonalat – szóval apa erre azt mondta a fickónak, hogy egy viking sosem hisztizik, főleg nem úgy mint Helsa. Ráadásul nem látja benne helyesnek, hogy a fiaikat és lányaikat csak érdekből adják össze. Szóval apa úgymond lerázta helyettem a lányt, aki egyébként azzal a lendülettel pofozott fel, Asztrid viszont ezt látta és hadd ne tudjam meg, hogy mit csinált vele, mikor Ragnar nem nézett oda.

Fogatlan nem bírta ki, ezek hallatán felnevetett, s még percekig abba se tudta hagyni.

- Hát ez hihetetlen, ezt annyira megnéztem volna! – törölte le könnyeit, amik most csak a kacagástól folytak. Hablaty pedig megragadta a tökéletes alkalmat:

- Gyere te is az ünnepségre. Kérlek, pajti. – Fogatlan erre menten megkomolyodott, s pár pillanatig szótlan maradt. Ha ő nem megy, biztos volt benne, hogy Hablaty sem, ezt pedig egyszerűen nem hagyhatja, Asztrid nagyon kiakadna.

- Nem fogod feladni, igaz?

- Nahát, ezek szerint valaki lassan kiismer. Ennyi év után már illik is.

***

Fogatlan attól félt, hogyha Hablaty elrángatja arra a fránya vikingünnepre, nem elég, hogy megalázkodik mindenki előtt, de barátja vele fog foglalkozni egy bizonyos szőke vikinglány helyett. Asztrid viszont mikor megtudta, hogy az éjfúria fiú hogy járt, úgy reagált, ahogy azt Hablaty sejtette: elrángatta magukkal és kijelentette, hogy akkor neki mostantól két kísérője van majd mikor eljött az ünnepély kezdete belekarolt mindkét fiúba és behúzta maga után őket a nagyterem hömpölygő tömegébe.

A helyzet hasonlatos volt a nyitóünnepélyhez, ez is este kezdődött, zenével, tánccal, és kétszer annyi vikinggel, mint eddig. Zászlók lobogtak, minden egyes alkalommal, ahogy kinyílt a nagyterem ajtaja, s friss levegő is csak akkor jutott be.

Hablaty sosem bírta a tömeget, Fogatlan hangtalan volt, Asztrid pedig ezt látva átvette az irányítást, és átvezette őket két távolabbi asztalhoz, ami a sárkánylovasok helye volt. Nem véletlenül választották a székhelyüket ilyen messze a tömegtől.

- Tegyétek le magatokat, én hozok valamit enni – mondta a szőke lány, miközben elengedte a fiúkat. Sosem szokott kiöltözni, most viszont kitett magáért: haja kiengedve lobogott utána, semmi hajpánt, csak egy szál virág, vádliig érő, ujjatlan ruhája pedig világoskéken csillogott, karján egy kagylós karkötő díszelgett. A szerelést még a kikötőbe hajózó Johanntól vette, aki tisztában volt vele, hogy mikor kell a hibbanti hölgyeket elkápráztatni az ehhez hasonló, távoli országok csodáival. Mikor Hablaty először meglátta ebben az öltözetben, szóhoz sem jutott. Egyszerűen megbabonázta. Pont ez volt a cél.

Hablaty maga vörösben volt, egy vékonyka, fekete köpennyel a hátán, tekintettel a hidegre, Fogatlan pedig pont az ellentétes színekben, de nagyon hasonlatos öltözékben.

A fiúk leültek a csapathoz, ami még nem volt egészen teljes, sőt, szinte elsőnek érkeztek. Kőfej és Halvér ült már ott, egymás mellett, s nagy integetéssel köszöntötték az odaérkező fiúkat.

- Halvér, szóval Kőfejjel jöttél? Nahát… - kezdte Fogatlan, s miután bólogatást kapott válaszul, rákérdezett: - Na és Bütyök kivel jön?

Meg sem kellett várni a választ, az emlegetett hamarosan megjelent, nem mással, mint Kampóval. Hablaty és Fogatlan összenéztek, de egy szót sem szóltak, némán csodálkoztak. Aztán jött csak az igazi döbbenet: Viharbogár és Töff is megérkeztek, Fogatlannak pedig szó szerint leesett az álla, s másodpercekre úgy maradt, Hablaty csukta be a száját, hogy megkímélje a kinevetéstől.

Viharbogár egy Asztrid által választott, közel földig érő, pánt nélküli ruhában volt, ami lilán csillogott. Haja laza fonatba volt kötve, de még így is szinte a térdéig ért.

- Sziasztok – köszönt a lány csillogó szemekkel. Látszott az arcán, hogy boldogsága félig csak színlelt volt. Örült a szép ruhának, annak, hogy viselhette, s hogy itt lehetett. De nem azzal volt, akivel igazán szeretett volna.

Fogatlan még mindig alig hitt a szemének, és emiatt elfelejtett visszaköszönni is, szerencséje volt, hogy Vihar nem figyelt, mikor leültek ők is. Néhány perc múlva Fafej és Böff jelentek meg, felülve a két asztaluk egyikére.

- Ti együtt jöttetek? – vonta fel a szemöldökét Kampó, Bütyök pedig nem bírta ki a kuncogást, ahogy a többiek sem.

- Miért jöttünk volna együtt, miből gondolod ezt? – nézett vissza rá értetlenül Fafej, miközben nagyot harapott az almájából.

- Hát… Talán mert mindenki párban jött, ti meg beslisszogtatok együtt? – egyértelműen költői kérdés volt, Fa pedig nyilván nem lett tájékozatva arról korábban, hogy kellett volna szerezni valakit, akivel eljön. Böff pedig gyilkos tekintettel méregette Töfföt. Vajon ő honnan tudott róla?

Sosem derült ki, hiszen Asztrid visszaért két tálca étellel, na meg ráadásul mindenki kezébe nyomott egy kupa bort.

- Szórakozni jöttünk, nem? – ezzel magyarázta a többiek értetlenkedő tekintetét.

- Én inkább maradnék a víznél – jegyezte meg Fogatlan, ki konkrétan majdnem rosszul lett a savanyú íztől. Csendben megjegyezte Hablatynak, hogy olyan aromája van mint a romlott halnak, aki ettől majdnem kiköpte a sajátját a nevetéstől.

- Majd megszokod pajti – csupán ennyit mondott neki, s miután kinevetette magát, a mellette ülő Asztridra nézett.

- Mi az, máris sok volt az a két korty hogy itt vihogsz mint egy sárkány, akinek sok volt a sárkányfű? – kérdezte vigyorogva a lány, s a hatás kedvéért finoman meglökte a vállát.

- Nem, csak Fogatlannak nem igazán ízlett, de sebaj. – magyarázkodott a fiú, majd témát váltott. – Hogyan ráztad le Helsát?

- Erre én is kíváncsi vagyok! – nevetett a túloldalon Kőfej. Asztridnak most tetszett, hogy mindenki rá figyel, így kissé öntelt mosollyal, burkoltan tett csak utalásokat:

- Legyen elég annyi, hogy mikor Ragnar az ünnepségre indult, Helsát már egy sárkány vitte haza Fjordvégre. – mosolya viszont hamar eltűnt, mikor Böff szarkasztikusan felnevetett – Most meg mi van?

- Semmi, kedves Asztrid, de én vetnék arra egy pillantást a helyedben – mutatott a bejárat felé, ahol feltűnt a vörös hajú lány, nem is egyedül.

Egészen meglepő módon a nála fél fejjel alacsonyabb Takonypóc kísérte nagy büszkén, amitől az egész csapat úgy nézett rájuk, mintha Takonypóc egy rettenetes rémmel karöltve állított volna be.

- Ez most komoly? – vigyorodott el kárörvendően Kőfej.

- Bármit is tervezel Kőfej, csak ne röhögj, tegyünk úgy, mint akik komolyan veszik – felelte hamar Asztrid, szintén vigyorogva.

Takonypócék hamarosan odaértek, s a fiú a mellét düllesztve átsétált a csapat közt, hogy mindenki láthassa kivel jött. Persze erre nem volt szükség, a többiek pedig alig bírták ki nevetés nélkül. Fafej volt az egyetlen, aki nem bírta, és hanyatt lefordult az asztalról, hogy kiröhögje magát (ezt valószínűleg fokozta a bor hatása is). Asztrid pedig kacsintott egyet, hogy mindenki láthassa, Takonypócékat kivéve, s Halvér, Hablaty és Kampó egyszerre pattant fel, s kérték fel a partnerüket táncolni, így kivonultak a baráti körből. Csak Töff nem kapcsolt, nem értette, hogy miért ment el mindenki, s Vihar hiába próbált jelezni neki, hogy ideje lelépni, a fiú nem fogta fel a néma beszédet. Fogatlan pedig tudta, hogy eljött az ő ideje, most vagy soha. Ha Vihar nem is jött el vele, most nem hagyja ott a kilátástalan helyzetben. Ő felpattant, odament hozzájuk, s a Hablatytól ellesett mozdulattal a kezét nyújtotta neki.

- Szabad egy táncra, kisasszony? – a hamiskás mosoly is ott ült a szája sarkában, holott legbelül reszketett, hogy bolondot csinál magából. Vihar a szemébe nézett, majd Töffre, aki intett, hogy menjen csak.

Így történt, hogy a furcsa páros együtt lépett a többiek közé, megilletődve, nem tudva, hogy mi vár rájuk. Hablaty jelzett is Asztridnak, hogy vessen rájuk egy pillantást.

A párok pedig áttáncolták az órákat, éjfél után is pörögtek, forogtak a jellegzetes viking zenére. Még tüzet is ugrottak, amitől nem egy túl bátor és túl ittas vikingnek kapott lángra a csizmája, de szerencsére Hablaty egyik kategóriába sem tartozott, így ő sikerrel vetette át magát a lángoló farakás fölött. Talán csak a köpenye bánta.

 Mikor kicsit megálltak pihenni, Helsa egy kupa borral odalépkedett Hablaty és Asztrid beszélgető párosához. Az ital kihozta belőle az őszinteséget.

- Nyugi Asztrid, nem akarom ellopni a srácot – intette le a szöszit, aki szívesen kihajította volna innen. – Csak azt akarom mondani, hogy apám kérésére tapadtam rád Hablaty, mind hallottad a szüleink beszélgetését és szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam, és olyan mint egy pióca, igazából nem vagy az esetem, szóval megyek vissza Takonypóchoz, további jó mulatást!

És már ott sem volt. Hablaty és Asztrid kerek szemekkel néztek utána, szinte nem is hittek a fülüknek. Kicsivel odébb pedig Fogatlan és Vihar beszélgettek, kifáradva a tánctól és a fejforgatástól, hiszen egyikük sem értett hozzá, s mindig valakiről lesték a lépéseket.

- Mondd csak, Töfföt nem fogja zavarni, hogy egész este velem táncolsz? – kérdezte a fekete hajú fiú egy félénk mosollyal.

- Hát – nevetett halkan Vihar – akárhogy is, ő most jól elvan Fafejjel és Böffel, sőt, szerintem már annak örül, hogy még mindig tud két lábon járni.

Mindketten jót nevettek azon, hogy Takonypóc összeveszik Fafejjel valami levelibékán, ami igazából nem is volt ott, majd Hablaty integetésére figyeltek fel, aki Asztriddal beráncigálta őket egy körtáncba, s összekapaszkodva, nevetve kerülgették a tüzet. Hajnalodott már, mikor fogyatkozni kezdett a tömeg, de még mindig voltak, akik a nyílt helyen táncoltak, most már egy sokkal nyugodtabb zenére.

- Elfáradtam… - suttogta Viharbogár, mikor a csapatból szinte már csak ők maradtak ott. Asztrid és Hablaty egy órája nem voltak sehol, a többieket hazaráncigálták (vagy épp cipelték) a segítőkészebb és józanabb vikingek. Kicsit odébb Kőfej és Halvér beszélgettek.

- Én is – nevetett halkan Fogatlan, s mikor megálltak, finoman kézen fogta a lányt – gyere.

Kivezette őt a nagyterem elé, ahol megcsapta őket a hűs hajnali levegő, Fogatlan pedig menten levette a köpenyét, s Vihar vállára terítette, aki hálásan mosolygott rá, miközben leültek az egyik szobor talapzatára, onnan figyelték a vöröses ég alját. Hamarosan felkel a Nap, s bearanyozza a tengert. Fogatlan ezt akarta megmutatni a lánynak.

- Gyönyörű szép – suttogta Vihar, ahogy a nyugodt tengert bámulta, s lassan kicsit közelebb húzódott Fogatlanhoz, s mire az észbe kapott, már a vállára hajtotta a fejét.

Fogatlan pedig őrlődött magában. Határtalanul boldog volt, hogy Viharbogár vele töltötte az egész ünneplést, viszont most szeretett volna mondani valamit, úgy, ahogy az emberek. De nem tudott. Nem volt szó, ami körülírta volna, nem emlékezett arra a kifejezésre, s mire oda jutott, hogy szavak használata helyett cselekedjen, arra figyelt fel, hogy Vihar elaludt a vállára borulva. Sok jó dolog történt az este. A legcsodásabb most jött volna, de úgy tűnik, az alvó kisasszony miatt erre még várni kell.

Újítás

Üdv éjjeli baglyok meg akik reggel olvassák! :D
Szaladok, és már itt sem vagyok, de még gyorsan közölnöm kell valamit mindenkivel. Szóval, ott oldalt láthattok ilyen furcsa zöld csíkokat, rajta a történetcímekkel. Gondolom rájöttetek már, hogy mi lehet az, hát a réges régen várt menüsor! *tapsvihar* :D  Így sokkal könnyebben visszakereshető egy-egy fejezet, ráadásul cím szerint összeszedve, nem kel a blogarchívumot (amit meghagyok ott legalul) végigböngészni, ha egy régebbi bejegyzést keresünk.

Ezt pedig nem másnak, mint Kinner Daenys-nek köszönhetem, aki volt olyan kedves és időt szakított rá, sőt egyenesen küzdött érte, hogy sikerüljön. Szóval Kitti, nagyon köszönöm, hogy összehoztad ezt, ami nekem, volt infószakosnak nem sikerült :D Ráadásul csak úgy, szó nélkül, meg sem kértelek, te csak megcsináltad, ami külön köszönet. *tapsvihar Kittinek*

~Ez az Fogi, tapsold meg szépen!~

+ez még nem végleges verziója a menünek, szép lassan majd alakítgatom, ahogy megértem a működését és egyebeket

5. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Először is, itt is meg szeretném köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat, el sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelentett nekem. :')
Tegnap úgy volt, hogy kész lesz a fejezet, de végül is átcsúszott mára. Nem lett annyira hosszú, mint szerettem volna, hiszen ez egy be nem tervezett fejezet volt, mégis szükséges, szeretett Hiccstrid fanjaim miatt :3 Sok volt a kérés emiatt, és beszúrtam ide egy fejezetecskét, hogy növeljem a feszültséget, illetve a Stormlesst se feledjük :D A napokban várható lesz még egy fejezet, ahhoz most gőzerővel hozzálátok, mert utána nem leszek itthon, épp ezért szeretném, hogy időben kész legyen :)
Jó olvasást kívánok, és repüljenek azok a kommentek :D

5. fejezet

Helsa és a fjordvégiek

Jól mondta Hablaty, valóban háború lett a munkából. Asztrid minden alkalommal hozott valami új elmosogatni valót, mikor arra járt, Hablaty pedig egyszer "teljesen véletlenül" a vízbe ejtett egy nagyobb edényt, így az egész kimondottan gusztustalan lé Asztridra fröccsent. Nem is volt csoda, hogy ezzel a szőke lány arcán rózsás foltok jelentek meg, ám most a haragtól.

- Haddock!!!

- Hupsz, nagyon sajnálom, véletlen volt - kuncogta Hablaty, de érezte, hogy nagyon közel az a röhögőgörcs. Ez az inger elég hamar elveszett, mikor egy adag levágott halfej landolt a nyakában. Asztrid ugyanis azt a kosarat kapta fel és borította rá, amibe a hatalmas adag halászlé főzése közben a halmaradékot dobálták. És utána még hozzávágott néhány kipotyogott darabot.

- Jól mondtad, Haddock! - visította dühtől vörös arccal a lány, miközben hozzávágta még a kosarat is - ez háború! - Hablaty ezt a mondatot komolyan vette, így ő a tenyerébe gyűrt egy marék krumpli héjat, tudva, hogy azt nem szedi ki könnyen a hajából, ráadásul még sokat sejtetően vigyorgott rá. - Oh, nem, nem mered!

Oh, dehogynem. Olyan simán elkezdte dobálni a burgonyahéjjal, lefejtett halpikkellyel, meg mindenféle zöldségmaradékkal, mint aki halálosan komolyan veszi az ételháborút. Asztrid ezt nem tűrte sokáig, ő is dobálózni kezdett a maradék haldarabokkal. Hamarosan teljes lett a káosz a nyílt konyhában. Repült ott minden: ételmaradék, fakanál, kanál, serpenyő Asztrid jóvoltából, s még egy adag förtelmes mosogatólé, ami a lehető legrosszabbul érkezett. Ugyanis Fogatlan, aki eddig hátul tevékenykedett, most átjött a helyiségbe ahonnan a zajt hallotta, s mivel Hablaty elugrott a lé útjából, az egyenesen telibe találta barátját.

- Hupsz... - kuncogta Asztrid, aztán Hablatyból is kitört a kacaj. Egyszerűen nem bírta visszafogni, s lassan a fenekére huppant a pult mellett, s ott rázta tovább a nevetés.

- Aha. Szóval hupsz, így mondjátok, ugye? Jó. - nézett hol a lányra, hol Hablatyra Fogatlan, miközben kisöpörte zöld szeméből fekete tincseit, majd fogta a pulton lévő dézsát, s mindenestül Hablatyra borította, egyetlen mozdulattal. - Hupsz - aztán Asztridhoz ment, aki viszont egy pohár tejjel öntött nyakon - és hupsz. További jó mulatást, srácok.

Hiába a visszavágás, azzal nem számoltak, hogy Bélhangos hamarosan megérkezik, s majdnem a Valhallába távozik, mikor meglátja azt a hihetetlen rendetlenséget.

- Thor piszkos pelusára! Hát mi a frász fene történt itt?! Sárkánytámadás után se nézett ki így a falu! Ti! Igen, ti hárman! Villámsebesen takarítsatok össze, aztán sipirc fürdeni! Már látjuk a hajókat a horizonton, és neked Hablaty, apád mellett a helyed a fogadásukkor!

A kovács kifakadása közben és után egyik fiatal sem mert szólni, csak kapkodva takarítani kezdtek, elrejtve, eltűntetve mindent, amit csak tudtak. Az egész nagyjából annyi volt, hogy míg a két fiú mindent az egyik hátsó szekrénybe dobált, addig Asztrid feltörölte a padlót és pultot egyaránt, aztán mind rohantak haza.

Míg Asztridnak Viharbogár segített, Hablaty és Fogatlan egymásnak hajigálták az elázott vagy épp tiszta ruhákat, miközben keresték Hablaty ünnepibb öltözékét.

- Hol van az ingem?! - ismételgette idegesen Hablaty, felcsatolva az övét és a haját szárítgatva.

- Itt van ez - dobott oda neki egy sötétzöld darabot Fogatlan, mert ez akadt a kezébe először. Ugyan rövid ujjú volt, most mégsem válogathattak. Hablaty magára kapta a ruháit, s máris rohant le a kikötőbe, Fogatlan pedig egy percre rá indult utána.

Ő ugyan nem mehetett oda a Haddock családhoz ezt most mégsem bánta. Pléhpofa szerint most jobb ez így, nem kell senkinek sem magyarázkodni.

A hajók már közel jártak a kikötőkhöz, s hamarosan befordultak a dokkokhoz.  Három viking bárka érkezett, rajtuk tényleg teljesen szőke emberekkel, akik lassan leszállingóztak a hibbantiak elé. A két főnök köszöntötte egymást.

- Pléhpofa! De rég láttuk már egymást! - rázott kezet a magas, izmos férfi Hablaty apjával. A viking neveket tekintve, a változatosság kedvéért a fjordvégiek főnöke a Ragnar nevet viselte.

Ekkor viszont a figyelem egy rövid, vörös hajú, szeplős lányra terelődött, aki egy macskaugrással szállt ki a hajóból, pillantást se vetve a pallóra. Tekintete komoly volt, vonásai kemények, de nem erőszakosak. Első pillanatra fiúnak is lehetett volna nézni a vékony páncélját látva. Helsa. Hablaty emlékezett a nevére és az arcára is. Négyévesek lehettek, mikor Ragnar elhozta nevelt lányát ide, a szigetre. Akkor is megvont benne ez a tekintély, ami most fűtötte a tekintetét.

A lány pillantást se vetett az ott lévőkre, mindössze apja, a hibbanti főnök, és annak fia felé szegezte tekintetét. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában, s odaillegette magát hozzájuk. Mintha nem is ugyan az lett volna, aki néhány másodperce leugrott a hajóról.

- Tiszteletem, főnök – bólintott illően Pléhpofának, aztán tovább riszálta magát a sárkánylovashoz – Szevasz Hablaty, hogy megnőttél. Nosza, ez csak nem legénytoll? – simítgatta meg az állát, majd egy apró pofont is lekevert neki, s csak aztán állt tovább.

Hablaty szólni sem tudott, csak az állát dörzsölgette, no meg érezte Asztrid dühös tekintetét a tarkóján. A szőke vikinglány rákvörös arccal nézett a fjordvégi lány után. Soha nem gyűlölt még senkit ennyire, holott most először látta életében. Ösztönből lépett is egyet, jelezve, hogy utánamegy, de a mellette álló Viharbogár ezt nem hagyta. Nagy szerencsére.

***

A legrosszabb pedig még hátra volt. Helsa aznap egész végig Hablaty mellett volt, folyton ott termett mindenhol, ahol a Haddock fiú is, sőt, még a konyhába is bement utána, mondván, „segít” neki. Mindenre rákérdezett, folyamatosan beszéltette Hablatyot, aki így nem egyszer rosszul végezte a munkáját, Bélhangos egyszer majdnem le is kevert neki egyet. Ez a Helsa pedig abba is belekérdezett amibe nem kellett volna.

- Na és, mivel ütöd el az időt mostanában?

- Hát… Én… - Hablaty majdnem rávágta, hogy eddig sárkánylovas volt, és próbál megint az lenni, viszont még időben rájött, hogy hazudnia kell – Én pár éve Bélhangosnál vagyok kovácsinas.

- Az kemény munka, de izmos leszel tőle – kacsintotta a lány, miközben Hablaty próbál a nyílt konyhában a lehető legtávolabb kerülni tőle. -  No és, szabad megkérdeznem, hogy mi történt a lábaddal?

Hablaty keze megállt a levegőben, s próbált közömbös képet vágni és vigyorogni a témához. Nem fog konkrét választ adni, de nem is fog zavarba ejtően magyarázkodni.

- Hát, vikingek vagyunk. Foglalkozási ártalom.

***

- Mit képzel ez a nőszemély?! Először is, illetlenség így viselkedni a főnök fiával, de azon felül meg hogy meri!!! – üvöltötte Asztrid, magából kikelve, s megforgatta a feje fölött a szekercét, amit aztán teljes erőből belevágott egy fa törzsébe.

Még mindig a fjordvégiek érkezésének napja volt, nem sokkal naplemente előtt. Míg mindenki a faluban mulatozott, Asztrid elhagyta azt és egyedül ment az erdőbe, miután látta, hogy ez a Helsa megint Hablaty után szaladgál, aki kénytelen volt beszállni egy fontos vitába Csirke tollainak színéről az ikrekhez, csakhogy a lány végre megunja az üldözését. Asztrid pedig azt hitte, hogy egyedül megy. Viszont Bütyök, Fogatlan és Viharbogár egész úton követték, de mikor rákérdeztek, hogy mi a baja, a lány kifakadt, és dobálni kezdte a fegyverét. A trió azóta is egy kidőlt fa rönkjén ült, mondván: megvárják, míg kitombolja magát, beszélnek vele, aztán szépen visszakísérik a faluba.

- Álnok kis sunyi kis…. Áááh! – újabb reccsenés jelezte, hogy Asztrid megint lesújtott.

Viharbogár bátorkodott megszólalni:

- Figyelj csak Asztrid, azzal, hogy itt tombolsz, nem jön helyre semmi.

- Pontosan, jól mondja - vette át a szót Bütyök – és amíg itt vagy és panaszkodsz, szabad utat adsz annak a szipirtyónak.

- Egyébként nem is biztos, hogy Hablatyra pályázik, mármint… – kezdte volna Fogatlan, Vihar viszont érezte, hogy most nagyon rosszkor szólalt meg, és egyetlen vállba bokszolással hátraküldte, le a farönk mögé.

- Tuti biztos, hogy Hablaty miatt teper – rázta a csuklóját Viharbogár.

- Hát ez az, ezért húztam fel magam! – Asztrid már toporzékolt dühében.

Bütyök folytatta:

- De… Ha belegondolok, te mindig azt mondogattad, hogy „csak barátok” vagytok, nem?

A szőke lány erre már nem tudott mit felelni. Igen, ez valóban így volt.

- Csak barátok… - ismételte – a francba is, kit akarok becsapni?

- Érdekes, Hablaty is folyton ezen tűnődik… - szólalt meg váratlanul Fogatlan, még mindig a földön fekve. Asztrid viszont egy pillanat alatt felrántotta onnan, ezzel akkorát lendítve rajta, hogy nem ülő helyzetbe húzta, hanem azon túl is, Fogatlan pedig már a farönk másik oldalán feküdt. – Áú!

- Hogy mondtad?

- Azt mondtam; aú, ez fájt!

- Nem arra értettem te planktonagyú, hanem arra, hogy min tűnődik Hablaty? – Aszrid megint kezdett begurulni, hiszen a szekercét Fogatlan feje mellett ejtette le, ezzel kissé a frászt hozva rá. Kénytelen volt hát válaszolni:

- Hablaty is ugyan ezt ismételgette mindig, hogy miért áltatja magát, és miért kezel úgy téged, mint bárki mást a csapatból, amikor te több vagy neki. Egyébként ez teljesen igaz, de ne legyél rá mérges, nem tudja úgy formában önteni az érzéseit, mert bonyolultnak hiszi őket. Ő… Tudod, olyan magányos sárkánylovas típus, inkább a tettek embere, mikor nem ért valamit, ami ráadásul önmagában zajlik. Én… Látom és tudom. Kiismerem, akkor is, mikor megjelensz, mert ő olyankor midig egy kicsit ideges először. Fél, hogy elront valamit előtted.

Ez a monológ még Vihart és Bütyköt is meghatotta, s a lányok mosolyogva néztek össze, majd Asztridra, aki most nem tudta, mit mondjon vagy higgyen.

- El kell ismerned Asztrid, hogy Fogatlannak igaza van. Hablatyhoz tényleg a félelem és az idegesség szaga tapad, mikor te megjelensz – magyarázta Viharbogár, miközben Bütyökkel felnyalábolták Fogatlant, s visszaültették a farönkre.

A szőke szekercés nem felelt, a fegyverhez viszont nem nyúlt többet.

- Bütyök, Fogatlan - szólalt meg végül – rendesek vagytok, hogy utánam jöttetek meg hogy segítettetek de… megtennétek, hogy most visszamentek a faluba? Szeretnék Viharral beszélni négyszemközt.

Természetesen bólogatást kapott válaszul, s a két említett felpattant, s halkan beszélgetve indult vissza az ösvényen Hibbant faluja felé. Viharbogár pedig csak csendben ült, várva Asztrid nagy beszélgetését, ami csak nem jött. Barátnője csak egy sóhajjal letette magát mellé, s arcát a tenyereibe temette.

- Hé… Jól vagy? – Vihar nem hagyta szó nélkül ezt a mozdulatot.

- Persze, csak… Nem, nem vagyok jól… - sóhajtotta. Felesleges hazudni, egy idő után úgyis kiderülne. – Tudod, én és Hablaty közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt hinnétek. Nem igazán beszélünk róla se egymásnak, se senkinek, csak… Tesszük, amit a szívünk súg. Nem akarunk nagy helyzetet csapni ebből, ez a kettőnk titka, és szeretjük őrizgetni, csak… Én most bizonytalan vagyok, és amíg ez a vörös banya itt van, nem tudok Hablattyal egy percet se nyugton beszélni, pedig most nagyon, de nagyon rám férne, mert… Azt hiszem, butaságot csináltunk a Bork hét nyitóestjén…

Elég egyértelmű célzás volt, hogy Viharbogár eltátsa a száját. Kicsit sok információ volt ez egyszerre, de… Valahogy mégis érthető. Óh szentséges széljárás, ezt mondhattad volna előbb is…

***

Hablaty Haddock nem aggódott úgy, mint Asztrid Hofferson. Mert nem volt rá ideje. Most is azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Helsa társaságát, aki megint utána keresgélt. Ahogy teltek az órák, lassan beugrottak neki az emlékek, hogy kicsi korukban is folyton utána koslatott, bár akkor nem értette, miért. Most már tudta, és szabályosan rettegett a lánytól. Asztrid, hol vagy mikor szükségem lenne rád.

Asztrid ugyan nem érkezett, Bütyök és Fogatlan viszont annál inkább

 - Pajti! – jött a suttogás a mellékutcából, ahol Hablaty rejtőzött el Helsa elől.

- Hm? – kapta fel a fejét a fekete hajú, s észrevétlenül odasomfordált barátjához.

- Helsa a közelben van? – érkezett a kérdés Hablatyól.

- Helsa? – értetlenkedett Fogatlan, aztán leesett neki – Jaaa, hogy a lány aki fejébe Asztrid szekercét akar vágni? Pont ott jön – mutatott előre, mire Hablaty rémülten a falhoz lapult, Fogatlan pedig nem bírta ki nevetés nélkül. – Ugyan, csak viccelek!

- Nagyon nem volt vicces, az a lány az idegeimre megy! – csattant fel Hablaty.

- Nem csak neked, hidd el.

- Ó igen – nevetett fel mellettük Bütyök. A két fiú rápillantott, s míg Fogatlan bólogatott, Hablaty a homlokára csapott, tudva, hogy ki az a bizonyos személy.

Viszont amíg itt elbeszélgettek, egy negyedik viking is odaért közéjük, s Fogatlan egyszer csak azt vette észre, hogy valaki átcsapta a karját a nyakán, s ezzel magához húzta, ő maga pedig ettől majdnem elvágódott. Helsa volt az, aki magához húzta, s egy kecses mozdulattal befordította a csípőjét.

- Hablaty, miért nem mutattad még be nekem a kis barátodat? Hogy hívnak, szépfiú?

A véletlen folytán, vagy a sors akaratából, de az is közrejátszott, hogy Asztrid és Viharbogár is a közelükben jártak már, és természetesen látták az egészet. Az előbbi meg is lepődött, mikor a mellette álló barátnője rákvörös arccal vette tudomásul a látottakat.

- Megfojtom… - csupán ennyit mondott, de Asztridnak ezzel el is árult mindent. Az érzéseit a fekete hajú fiú iránt legalábbis biztosan.

To be continued

"To be continued" gyerekek, legalábbis nemsokára. Ma megjártuk a szervizt a beteggel, mondtak nekünk egy olyan árat, hogy majdnem kiugrottam az ablakon.
Vártam, hogy valaki majd azt mondja,

vagy,

vagy,

, de mindezek ellenére végül is meg lesz csináltatva. Hogy mikor, az kérdéses. Egy hetet mondtak, de mire az hazakerül onnan, illetve én is visszapakolom rá az adataimat meg a programokat és felkészítem a mozgókép és animátori szakra, ami szeptembertől rám vár (felvettek srácok, el tudjátok ezt hinni? :D ), na az lesz hosszú.
Ellenben a holnapomat fejezetgépeléssel töltöm az asztali gép előtt, és remélem, jutok valamire.
Addig is kitartást, lovasok és sárkányok! Ha újdonság van, úgyis szólok.

~Hangulatnövelő Fogi és Hablaty, hogy ne legyünk olyan melankólikusak~

Gond - halasztás

Sziasztok
Nos, mint a cím is mutatja, van egy kicsi probléma. Na jó, hatalmas. Úgy néz ki, a laptopom végérvényesen is megadta magát, és megszűnik élni. Az adataim megmenthetőek, igen, viszont a gép, amiről most írok, nagyon nem hordozható és még egy rajzprogram sem fut rendesen szegényen. Említettem nektek, hogy rokon érkezett haza külföldről, ezért sok időt töltök a nagymamámnál (unokahúgomat nyaranta látom csak az egész év során), és eddig ezzel nem is voltak akkora gondok. De. Ott nincsen számítógép, Eddig is a saját laptopommal járkáltam oda s vissza, négy napig ott, nagyjából ugyan annyit itthon töltöttem. Most viszont ez megszűnt, szegény megboldogult, kiszolgált szeretett gépem miatt (amit drága jó apu még megpróbál megmenteni, hátha, szorítsunk neki együtt, hajrá Lapitopi (a gépezet neve, nem röhög)). Szóval nem tudom, hogy most hogyan fognak érkezni a fejezetek. Szoktam emlegetni, hogy 10 oldal alatt összesen kétszer raktam ki fejezetet, ez a mostani most 3-4 oldalas, és még ma utazom mamához a hétvégére, így nem hiszem, hogy most sokkal több lesz. Jó tudom, elvileg lehet telefonon is írni, na azt az én kezem biztos hogy nem fogja bírni, mert nem vagyok kicsit sem hozzászokva és nem is látom át rajta úgy az egészet. Szóval szerintem most lesz csúszás.
Ne haragudjatok, nem így terveztem én sem, reméltem, hogy ezzel a  történettel nem fogok megcsúszni, valami mégis mindig ellenem dolgozik :(
Viszont nem adom fel. Nem fogom abbahagyni az írást, ha kell , széllel szemben is haladok, nem érdekel. Úgy érzem, itt, a dragonriderviking-en már elértem valamit, sőt, többet is, mint azt valaha reméltem. Nem fogom itt hagyni a történetet, sem a blogot. Nincs vége lovasok és sárkányok, csak kell egy kis idő, míg feltápászkodik a hasra esett szárnysegédem.