Soulmates előzetes és prológus

 Kedves lovasok, sárkányok, éjjeli rémek, fényfúriák és mindazok, akik nem riadnak vissza a Sikoltó Haláltól, üdv!

Őszintén szólva itt most egy animációnak kellene lennie, de az még várat magára, időhiányban szenvedek, de nem voltam hajlandó emiatt tovább tolni a történet indulását, vártatok rá eleget így is. Kaptok egy borítót, egy kis előzetest ami szerintem itt már megfordult (apró pici módosítást ez is kapott), illetve a még sosem látott prológust, ami elég sok mindenre enged majd következtetni (vagy egyenesen összeesküvés-elméleteket gyártani :D ), kíváncsi vagyok, milyen elméletek következnek belőle :D Igen, az Ádázok és fúriáknál és az Álomháborúnál is a végére dobtam a lovak közé a gyeplőt, a Soulmates a prológusban kezdi az elvetemült ámokfutást.

Kellemes olvasást mindenkinek, és ne feledjétek, holnap-holnapután jön az első fejezet! :)

~ Soulmates ~

Az életünket nem mi választjuk. A sorsunkat se. Az viszont kérdés, hogy mit kezdünk vele. Lehet az az előnyünk is, ha jól belekapaszkodunk. De úgy is ítélhetjük, hogy a vesztünkbe taszít.

Egy olyan világban élünk, ahol az ember uralkodik. Városok, gyárak, repülőgépek - és sárkányok. Sárkányok, akik sokkalta nehezebb sorsuk van, mint a tündérmesékben, s életük az emberek kezében van.

Ebben a világban él Hablaty Haddock is, aki mindigis átlagos szeretett volna lenni, és rengeteget küzdött, hogy az lehessen. Mégis mindig valamiért kilógott a sorból. Az élete tele volt változással, s úgy tűnt, neki sosem fog jó kártyákat osztani a sors. Az egész ott kezdődött, hogy a szülei elváltak, mégpedig közvetlen az után, hogy betöltötte a tizedik születésnapját. Ez még csak tetőzte gyötrelmeit, az egyre szűkülő magánnyal együtt. Igaz barátai sosem voltak, s ugyan édesapjával élt és költözött most egy faluba egy szörnyű balesetet követően - ami szintén durva nyomot hagyott maga után -, vele sem ápolt közeli viszonyt, mint ahogy egy rendes családban illene.

Ám minél inkább próbált beleolvadni a környezetébe, úgy sodródott egyre távolabb ettől. Az egész azzal a fekete hajú sráccal kezdődött, aki úgy döntött, nem nézi tovább a szenvedését. Megállította, megfogta a kezét, s megfogadta: addig el nem engedi, míg el nem vonul a vihar, s újra ki nem süt a nap Hablaty feje fölött. No meg persze közben megmutatja neki, milyen is a világ, ha a naposabbik részét nézzük - persze éjsötétben.

Vajon sikerül neki, vagy Hablaty már túl mélyre süllyedt a sötét kínóceánban ahhoz, hogy elkerülhető lehessen a fulladása? Vagy már egyenesen magával rántja megmentő-jelöltjét is?

Prológus

Ömlött az eső. Keze megemelkedett, mire a rózsáról lepörgött néhány esőcsepp, jött helyette másik. Szép, fehér rózsa volt. Mi több, a legszebb. De csak egy. Egyetlen szál. Egy, mint a lelke, ami nincs többé. A fiatal lelke, ami a karjai közt szállt ki testéből, s indult el egy jobb világ felé. Keze elhűlt, Ő pedig nem tudott mit tenni. Nem tudta megfogni, hogy visszahúzza, most nem…

Letérdelt a sírja mellé, a hófehér, új fejfa mellé… Sosem akarta látni. Sem a fehér követ, sem a friss virágcsokrokat, sem a mosolygós, gránitlapba faragott képet róla…

Tizenhét év.

Ennyi jutott neki.

Ennek a gyönyörű, védelmező, szerető léleknek.

Ő vele volt az utolsó pillanatokban. Akkor, mikor mindenki szeretett volna. Viszont Ő előtte is fogta a kezét, mikor szüksége volt rá, nem csak akkor, mikor már búcsúzni kellett. Mert Ő volt az egyetlen reménye. A világ utolsó lelke is elment, aki segíthetett volna. Aki szabadságot hozhatott volna a világra.

Térdre rogyott, zokogott. Nem bírta tovább, lassan a sírra borult, ráejtve a fehér rózsát. Meg kellett volna védenie… Csak egy egészen aprót hibázott… Csak egy nagyon kicsit…

- Én… Úgy sajnálom… Annyira sajnálom… - már nem hallhatta. Élettelen testét magába zárta a koporsó, ami soha többé nem nyílik ki. – Szeretlek… Bármit megtennék, hogy visszakapjalak…

Nem fogja. Tudta jól.

Az élet döntött és elvette tőle a legfontosabbat: Őt.