A Halálének dala

2017. június 18., vasárnap

Nyári bejelentések

Sziasztok!
Nos, fejezetet ugyan még nem hoztam, de bejelentenivalóm van bőven.

Először is, végeztem az első évemmel, mint animátor, ami egyet jelent azzal, hogy a nyáron megpróbálkozok néhány kis mini animációval a Soulmateshez, ha minden igaz, és gördülékenyen megy.

Másodszor pedig, nem, sajnos nem megy gördülékenyen. Azon a szent napon, ahogy vége lett a sulinak, és elfogyott minden beadandóm, és kezdhettem volna a király tervek megvalósítását... nos, a még nem is egy éves hiperszuper, imádott laptopom fogta magát és eltört. Nem, nem ejtettem el, nem ütöttem oda semminek, egyszerűen csak eltört az asztalon fekve, és én ilyet még a világon nem láttam. Létezik egyáltalán ilyen?! A lényeg a lényeg, hogy most a szerelőnél dekkol, két teljes hét, mire megérkezik az alkatrész hozzá, és utána még legalább egy hetet saccolok, mire összerakják... Hát igen, szép, jó nyarat neked, Useless Reptile.
Emiatt most a régi harcos laptop előtt gépelek, aminek egy az egyben le van szakadva az alja, félig eltörve a monitorja, és nem lehet becsuni, mert akkor is kettétörik egy harmadik módon, de sebaj. Megy, harcol, és kitart velem, ahogy az egész Bajkeverő tojás és Ádázok és Fúriák alatt tette. Annyira elég, hogy írjak és rajzoljak, az animálástól viszont felforr az agyvize, szóval inkább nem kísérletezek, hogy mikor óhajt kigyulladni a kezem alatt.

Ennek ellenére megpróbálom megvágni a Soulmates bemutatkozó kisfilmjét, ami csupán rajzokból fog állni, de reményeim szerint a karakterzenék elnyerik majd a tetszéseteket.

Az előbbi kijelentésekből rájöhettetek, hogy bizony a Soulmates nyerte el a folytatás lehetőségét, mint következő történet, amin én igencsak ledöbbentem, de hát az olvasók akarata szent ^-^

A lényeg a lényeg, terveim szerint a napokban érkezik a következő fejezete az Álomháborúnak, ami után már csak három fejezet marad belőle, nagyon közeledik a végéhez, és önteni fogja magából a  váratlan fordulatokat. Ígérem, ez alatt a megmaradt négy fejezet alatt többször döbbentek meg, mint az eddigiek alatt össszesen :D

Nos, ennyi lett volna a hirtelen érkezett közlésroham, ami hozott jót is, rosszat is. A rosszakkat én leharcolom, a jóknak pedig remélem, hogyy ti is örültök. A legközelebbi viszont olvasásra lovasok és sárkányok!

(Ui: oldalt láthattok majd egy új ikont, ami a másik blogra vezet, ahol Dancing Snowflake-el közös történetünk épp most kap szárnyra, szívesen várunk ott is mindenkit, aki érdeklődik iránta :D)

2017. június 5., hétfő

20. fejezet - Álomháború

Igen, megölhettek. igen, jöhetnek a vudubabák. Igen, engedélyt adok az RT.-nek bármire.
Iszonyú sokat vártatok erre a részre, ami azzal a cliffhangerrel bizonyára maga lehetett a pokol. Bocsánatot kérek mindenkitől, nincs mentségem, csak továbbra is a suli, amit a legtöbb blogger és bloggerina emleget. Igen, jönnek a záróvizsgák, de szerencsére befejeztem a  vizsgafilmem, amit személyes sikerként könyveltem el, és még ihletem is lett (ehhez tudni kell, hogy a kezdetektől volt itt nekem egy nagy sötét folt az eseményeket tekintve, de végig úgy voltam vele, hogy majd kitalálok valamit, ha ideérek, hát nem volt egyszerű).
Lényeg a lényeg, itt van, én pedig nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ^-^
Jó olvasást kívánok!

20. fejezet
Összeomlás
Egy kis róka surrant át a szomszédos bokrok közt. A szél meglebegtette a sátrakat, s lökött egyet a hófelhőkön is, hogy a további napokra biztosan elűzze őket erről a helyről, és teret engedjen a napsugaraknak, amik már csak holnap jöhetnek. Egyszóval a természet élt tovább, a Föld forgott tovább, akkor is, ha az ő szemükben lapos volt.  Ott lent, annak a kis tisztásnak a szélén ahol hőseinket hagytuk, most omlott össze egy egész világ. Egy szép jövő…
- Hablaty, könyörögve kérlek… Csinálj valamit! T-tombolj, ordíts kiabálj… Csak mondj már valamit! – Asztrid szavai reszkettek. Hablatynál nem is volt rosszabb annál, mikor csak állt, nézett rá, s érezhetően az agyában cikáztak a gondolatok, amiket nem mondott ki… Eddig.  Egy csendben szenvedő figura volt, valaki, aki a gondolataiban vezeti le minden érzelmét. Volt azonban egy határ nála is. Egy probléma bonyolultságán múlott, hogy meddig képes fenntartani ezt az állapotot. És ami utána jön, mikor átesik a ló túlsó oldalára, hogy amikor valami annyira sok, hogy a némaság se segít… Akkor aztán az istenek irgalmazzanak annak, aki a környezetében van, és neki magának is, amilyen szavakat a szájára vesz.
- Miért…? – ezzel kezdődött. Annyi mindent akart mondani, de rekedtes hangja most csak ennyit engedett. Keze remegett, tekintete a földet pásztázta. Asztrid nem tudta, mi tévő legyen. A hajába túrt, tétován lépett egyet előre, mintha közel akarna menni hozzá, de nem mert. Most nem.
Hangja már majdnem sírt, mire megszólalt. Szinte önkénytelenül magyarázkodni kezdett.
- M-mert… Mert féltem… Nem tudtam mit te-tegyek, pánikszerűen cselekedtem… Nem tudtam felmérni, hogy jó vagy rossz döntés, csak egyszerűen megtettem… Megkértem a gyógyítót, hogy adjon egy főzetet, ami… Ami megszűnteti az állapotom… Csak azt akartam, hogy vége legyen, hiszen gondolj bele, te tizennyolc vagy, én csak tizenhét, hogy merülhetett fel benned egyáltalán, hogy-…
Nem fejezhette be. Már pont, mikor erőre kapott és rendesen érvelni tudott volna, Hablaty kifakadt.
- Hogy?! Hogy mi?! Hogy talán nekem is jogom lenne beleszólni?! Neked pedig ez nem jutott eszedbe! Megint csak a saját fejed után mentél, ahogy mindig! Nem kérdeztél meg senkit, nem érdekelt a véleményem! Ő az én vérem is volt, hallod?! Az enyém!
- Nem neked kellett volna megszülni! – érkezett menten a visszavágás, szintén hisztérikus kiabálásként. Asztrid csapkodott, sírt, arca csak vörösödött, s úgy érezte, összedőlt körülötte a világ. Hablaty nem érti… - Nem neked, hanem nekem!
- Megint nem figyelsz rám! Annyiszor történt már ilyen, hogy mondtam neked valamit, de te csak azért sem tetted azt, dacból! Elegem van ebből Asztrid, rohadtul elegem, hallod?! Megölted… Te megölted a gyerekünket!
Súlyos vád.
Erős szavak, gyilkos szavak, bár a tett kétséges módon lehetett gyilkosság. Hablaty persze ezt nem érthette, annyi indulat, bánat és fájdalom szabadult fel belőle, hogy nem látta a fától az erdőt.
Asztrid lefagyott, leblokkolt, miközben a másik zokogásban tört ki. Átvették egymás korábbi szerepét.
A fiún látszott, hogy most, miután kikiabálta a bánatát, kezd nagyon gyorsan összeomlani. Remegett, szédült, rátört a hányinger. A kezeire emelte tekintetét, amiket homályosan látott.
- H-hablaty… - Asztrid azonnal látta, hogy valami nincs rendben. – Hablaty, hallasz engem? Gyere, ülj le… Nagyon… nagyon elfehéredtél, hallod?
Dehogy hallotta. Ha meg mégis, nem érdekelte. Nem figyelt a szavaira, nem hallgatott rá. Elege volt mindenből, az egész világból. Hogy majdnem megölték a tengeren, napokig hánykolódott, kiszáradt, éhezett és szenvedett, aztán szinte azonnal, ahogy partot ért, az apja után kellett sietnie, legyőzni a félelmeit, és még mindig nem ért célhoz. Majdnem elveszítette a barátját, s most itt áll egy halálos küldetés előtt, de Asztrid megszólalt… Megszólalt, és a szavaival gyilkolt.
Hablaty lassan a tábor felé fordult, hogy visszavonuljon mára, azt viszont nem gondolta, hogy néhány lépés után már feküdni fog. Márpedig így történt: nem is látott már igazán, így próbált visszatántorogni a sátrak közé. Ekkor már a többiek is előszállingóztak a kiabálás hangjára. Egyetlen szerencséjük volt, hogy senki sem hallotta a vita tárgyát a kettősön kívül.
Aztán hirtelen…
- Hablaty! – egyszerre hangzott fel a rémült szó, de Asztrid volt a leggyorsabb. Ő eddig a fiú mögött jött, de mikor az hátrafelé megborult, első dolga volt odaugrani hozzá. Még épp, hogy elkapta a hóna alatt, hogy ne zuhanjon hanyatt a földre.
A karjai közt ájult el.
***
Sötét, kőből rakott folyosó. Magas, ívben végződő falak, majd a jobboldalt felváltják a rácsok. Cellák, s mindben ült valaki, összetörve a falnak lapulva a sötét sarkokban. Ő végighaladt a sorok között, rájuk pillantott, de nem néztek vissza rá. Ő nem volt köztük. Pléhpofa nem volt sehol.
- Apa? – Hablaty hangja elveszett a falak között. olyan volt, mintha megsüketült volna. A fejében hallotta a saját hangját, de sehová nem jutott el. Kétségbeesett ezen a tényen, s első dolga volt letérdelni az egyik cella mellé, s szólongatni kezdte a bent ülő rabot. A köpenytől nem látta az arcát… - Hahó? Hall engem? – semmi… Hablaty megtörten felállt. – Hall engem valaki egyáltalán?!
- Kevés az időd, Hablaty. Igyekezned kell.
A fiú felkapta a fejét. Az, akiről azt hitte, nem is hallja, most feltápászkodott. Kecses, magas női alak volt, aki továbbra is rejtegette az arcát. Tett néhány lépést a kettőjüket elválasztó rács felé, hogy aztán a fénybe érve egy kimért mozdulattal leemelje a kapucniját.
Egy negyvenes évei elején járó asszony volt az. Lágybarna, végtelenül hosszú haját több fonat tartotta hátul egy copffá. Tekintete mosolygós volt, szívalakú arcát türkiz zöld színű szemei csodásan kiemelték. Meglátszott rajta a kor és a gondterheltség, mégis rá tudott mosolyogni a kétségbeesett fiúra.
- Te hallasz engem? – kérdezett vissza Hablaty, immár a rácshoz lépve. minden reménye ebben a nőben rejlett most. Fogalma sem volt, ki ő, mégis… valahonnan rémlett az arca.
- Persze, hogy hallak, kicsikém. Sietned kell, a hajó közeleg, a szél vitorlát bont, a lángok felcsapnak a szigeten. De egyet se félj, porontyom. Elvisz majd a hullám haza, s miután eltemetted őt, minden szebb és jobb lesz.
Hablaty nem hitt a fülének.
- E-eltemettem? Kit temettem el? Vagyis… Kit fogok eltemetni? Ez egy jóslat???
- Túl sok kérdés, túl hirtelen, Hablatyom. Mindenre választ kapsz majd, de előbb végig kell élned őket. – mosolygott a nő, mire Hablaty teljesen elsápadt. Valaki meg fog halni? Valakit elveszít? De ki lesz az? – látom, hogy cikáznak a gondolataid, de nem is érdemes feltenned ezeket a kérdéseket.
Hablaty visszahőkölt a rácsoktól. A fejébe látott.
- Mégis… Ki vagy te?
- Oh ugyan, tudod te ki vagyok. A múltad és a jövőd. Az oltalmazód, aki csak távolról segíthet neked, de születésedtől fogva veled vagyok a lelkedben, Hablaty. Mert olyan vagy, mint én.
Tekintetük találkozott, s pár pillanatig teljes csönd honolt. Aztán Hablaty összerakta a képet:
-A-anya?!
- Tudtam, hogy okos vagy, kicsi Hablatyom. De most menj, apádnak szüksége van rád – az alak ekkor távolodni kezdett a rácsoktól, ennek ellenére Hablaty felé nyúlt, mintha meg a akarná érinteni. A fiú ugyan ezt tette, mikor a rácshoz szaladt, s átnyúlva rajta próbálta elérni a kezét. Csak néhány milliméter hiányzott…
- Várj! Ne menj el anya! Maradj velem, kérlek! Egyedül nem fog menni, képtelen vagyok rá, képtelen vagyok…
- Te erős vagy, fiam. Végig tudod csinálni. S végig is kell csinálnod. Nem kell egyedül végigjárni az utat. Csak lépésről lépésre, és támaszkodj a barátaidra. A barátaid mindig ott lesznek, akármi történik.
Az alak halványodni kezdett, Hablaty pedig kétségbeesetten próbált átjutni a rácsokon.
- NE! Anya, ne menj el! Annyi kérdésem van! Anya! Nem hagyhatsz így itt…
***
- Anyaaaa!!!
- Hablaty!?
- …Fogatlan?
- Sátor!... Várjunk, mi van?
Rengeteg megmagyaráznivaló gyűjt össze, ez tény. Először is, Hablaty lázasan ült fel a rémálomba forduló álmából, mire Fogatlan, aki mellette egy széken ücsörgött (félálomban szuszogott, akarom mondani), ugrott egyet a felkiáltására. A sátor túlfelében pedig Fafej, aki a bejáratot őrizte, szintén most ébredt, s szinte azonnal Fogatlan dühös pillantásának kereszttüzében égett, így jobbnak látta feltápászkodni és eloldalazni, mégpedig minél hamarabb. Az éjfúria fiú csak eztán térdelt az ágy mellé, s finoman visszanyomta a reszkető és lázas Hablatyot a párnára.
- Nyugalom, pajti. Csak egy álom volt, nincsen semmi baj.
- F-fogatlan.. – Hablaty hangja száraz volt és hideg. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került ide, s pár percig azt se tudta, hol van. Már épp kérdezte volna, hogy mi a csuda történt, de Fogatlan megelőzte. Eldarálta neki, hogy ájultan esett össze, azt viszont nem tudta megmondani, mi miatt. Ezek szerint még nem tud az Asztriddal folytatott vitáról… Talán jobb, ha nem is fog tudni.
- Hozzak egy kis vizet? Várj, ne is válaszolj, hozok – ezzel kirobogott a sátorból, s egész hamar vissza is ért egy kulacs vízzel. Idő közben megtanult egyensúlyozni, érezte, hogy hogy ne borítsa ki az ilyen dolgokat. Hamar ráérzett minden emberi gesztusra
- Kösz pajti, rendes vagy – Hablaty szinte egyszerre megitta a felét, majd a kulacsot visszaadta Fogatlannak. Látta rajta, hogy nem nyugodott meg, hogy még mindig aggodalmaskodik. Persze, hiszen látta az egészet. – Hé… Fogatlan, nyugalom. Nincsen semmi bajom. Csak egy kicsit… túlhajtottam magam, ennyi.
Kegyes hazugság. Ő pedig hitt benne.
Tisztán látszott az arcán, hogy amint megnyugtatták ezek a szavak, máris megformálódott benne egy másik kérdés. Valami, ami nyomta a lelkét, amit talán az indulásuk óta fel akart tenni. Tekintetét felemelte, zöld szemei Hablatyra szegeződtek, hogy ezek után kapjon levegőért.
- Mondd. Bármi is az pajti, mondd csak.
- Hát... Öhm… Hol kezdjem – vakarta meg a tarkóját, ami most nagyon emlékeztette Hablatyot arra az éjfúriára, aki a legjobb barátja lett. A valódi, igaz énjére. – Tudod, amit mondtál a fogadóban, vagy mi volt az a hely… Hogy te tudtad, hogy én és Vihar… Szóval… Nem válaszoltam még a kérdésedre. A válasz pedig az, hogy… Igen, szerelmes vagyok.
Barátja arcára kiült az a leírhatatlanul boldog mosoly. Annyi kellemetlenség és kudarc után egy jó hír is beröppent az ablakon, s egyenesen egy röpképtelen sárkánytól, milyen ironikus. Fogatlan tördelte a kezeit, kerülte Hablaty tekintetét, hisz folyamatosan azon járt az agya, mégis hogy lehetne szavakba önteni azt a kérdést. Végül nagy nehezen folytatni tudta.
- Öhm… Szóval csak azon gondolkoztam, hogy… Szerinted… Szerinted ez helyes? Mármint… Eleinte nem gondoltam bele, csak mikor már mindketten nyakig benne voltunk. Mert… A holdsárkányra, hiszen ő sikló! Én meg… én meg egy sehonnan jött éjfúria, mégis hogy passzolhatnánk össze? – miközben magyarázott, jobbra-balra mutogatott, épp, ahogy Hablaty szokta, ha beleéli magát a mondandójába.
- Fogatlan – Hablaty felemelte a kezét, amitől a másik hirtelen hallgatott el. – Figyelj rám, pajti. Az nem számít, és sose számított, hogy mennyire különbözöl attól, akit szeretsz. Hisz nézz meg engem és Asztridot! Ennél másabbak már nem is lehetnénk, mégis szeretjük egymást - azt leszámítva, hogy az előbb leordítottuk a másik fejét, és gyakorlatilag tönkretettük egymás életét, a kapcsolatunkról nem is beszélve… Ezt nem merte megemlíteni, bármennyire is volt igaz. Alapjaiban rombolta volna össze az előző érveit.
- De az nem olyan – rázta a fejét Fogatlan – te és Asztrid mindketten emberek vagytok. Az, hogy a tulajdonságaitok és a viselkedésetek nem egyezik, nem számít. Két siklósárkány is lehet ennyire különböző, de ha egy sikló és egy éjfúria jön össze, az már… Az már nem normális, érted? Mert… Gondolj csak bele! Nektek lehet saját gyereketek, de nekünk… Mi lesz ha visszaváltozunk? Mi lesz, ha megint sárkányok leszünk? Hablaty, én… Én akkor elveszítem őt, örökre…
Talán most mondta ki a legnehezebb mondatot, ami választás elé állította, Hablaty pedig tudta ezt jól. Lassú, kimért mozdulattal felült, hogy legyen ideje átgondolni azt, amit most mondani fog. Amit mondania kell. Mert ő a legjobb barátja. És bármit hajlandó lenne feláldozni a boldogságáért.
Bármit.
- Fogatlan, nézz rám – nagyon közel voltak egymáshoz, Hablaty pedig halkan beszélt és finoman, mint egy báty a kisöccséhez. – Tudom, hogy ezerszer megfordulhatott már a fejedben, amit most mondani fogok. Tudom, hogy nehéz, és azt is, hogy nem lehet választani. Mégis muszáj lesz, én pedig nem akarom, hogy bármi is befolyásoljon téged ebben. El kellett volna már mondanom, hogy amint vége ennek az egésznek, elmegyünk a Lelkek Szigetére, pontosan újholdkor, és mindent megteszünk, hogy a régiek legyetek. De ha te úgy érzed, hogy így jobb, én… nem akarom, hogy csak miattam öltsd vissza az alakod. Nem akarom, hogy olyanra kényszerítsen a jelenlétem, amit te nem szeretnél. Igen, imádok repülni. Igen, borzasztóan hiányzik. De hajlandó vagyok lemondani érte a boldogságodért, és hogy együtt lehess a szerelmeddel, ha én már ezt elrontottam a sajátommal… Szóval… Gondold ezt át.
***
A tábor másnap reggel is épp úgy festett, mint előző este. Megszavazták egy sebtében összehívott kupaktanácson, hogy így is marad az akció végéig, s csak a kiszabadított hibbantiakkal térnek vissza ide legközelebb.  Halvér és Bütyök viszont egész végig itt maradnak biztosítani a helyet. Illetve Hablatytól parancsot kaptak, hogyha nem térnének vissza huszonnégy órán belül, akkor nélkülük induljanak vissza Johann hajójához. Az Ingerman fiú azonnal tiltakozni kezdett ez ellen, de mikor Hablaty tekintete elkomorult, nem mert már ellenkezni, meg kellett fogadnia neki, hogy így fog cselekedni.
- Figyeljetek, a lényeg a következő – Hablaty a legnagyobb sátrukban a földre terítette a lemásolt térképet. Legnagyobb bánatára tisztán kivehette azokat a vonalakat, amiket nem ő húzott, hanem Asztrid… Erről is a lány jutott eszébe, no meg a beszélgetésük, a vita, és… A kisbaba. Megrázta a fejét. Asztrid azóta se szólt hozzá, sőt, úgy tett, mintha nem is létezne, legalábbis így érezte. Nem tudta volna megmondani, hogy magára, vagy őrá, Hablatyra haragszik jobban, ennek ellenére úgy tűnt, a tervét hajlandó követni, a parancsaival együtt. Azt azért Asztrid is érezte, hogy ez az egész többről szól, mint a kettejük kapcsolata. Emberéletek forognak kockán, és ha valaki ki tudja őket hozni onnan, az Hablaty. Viszont hamar feltűnt neki, hogy az előbbi megszólalása óta fél perc is eltelt, s mindenki várta, hogy folytassa – Öhm… Akarom mondani, a lényeg, hogy rengeteg folyosó és alagút van az erőd alatt. Ez itt – mutatott egy rendezett folyosókból álló részre az erőd egyik sarkában – a börtönrendszer.Mi itt vagyunk, a legközelebbi kapuhoz hozzá. Akiket keresünk, nyilván itt vannak, valamelyik cellában. Kétféle út vezet ide, az egyik az alagutakon át, de az olyan, mint egy labirintus és sokáig tart átjutni, viszont sokkal biztonságosabb, a másik pedig a tetőn keresztül, viszont ott fel kell mászni a várfalon, ami nem lehetetlen, valljuk, be, de kockázatos. Mindenkinél legyen valami fényes, hogy tudjunk egymásnak jelezni. Idelent – bökött most a vár melletti erdőt jelölő bokorrajzra – ketten fognak várni, ha szükség lesz a segítségükre, jelzünk a fényes tárgyak megvillantásával. Olyankor azt kell tenniük, hogy jelenetet rendeznek, hogy az őrök figyelmét felhívják. Erre nagy valószínűséggel szükség lesz, ha be akarunk valahogy jutni. Szóval Asztrid és Vihar, ti lesztek idelent, szükség van az íjásztudásotokra. Én és Fogatlan mászunk fel, és onnan megyünk a börtönrészlegre, hogy kiszabadítsuk apámat és a többieket. Takonypóc, te, Kampó és az ikrek, Böffékkel együtt az alagutakba mentek, megtaláljátok a helyes utat, amint lehet, és két embert felküldötök a cellákhoz és odavezettek minket, hogy majd ki tudjunk odalent menni. Mindenkinek világos?
Azonnal elszánt bólogatás. Ez most nem volt vicc.

A további, mentésre vonatkozó tervük csak annyira volt stabil, mint Fogatlan piros farokszárnya. Vagy kibírja a vihart, vagy nem. Vagy belecsap a villám, vagy nem.

2017. május 9., kedd

Válasz a kommentáradatra, plusz némi magyarázat

Nem szokásom egyben válaszolni a kommentekre, de időhiány miatt sajnos most nincs más választásom, és úgy éreztem, ez utána  fejezet után ez most megérdemel egy cikket.

Nagyon köszönöm a dicséreteket, és szokás szerint egyre jobban és lelkesebben örülök annak, hogy elnyeri a tetszéseteket, még akkor is, ha a történések nagy része nem épp habos-babos, sőt... Igen, nem hittem, hogy egy ilyen nehéz témát ki tudok boncolni és rendesen szavakba önteni. Nehéz szókimondónak lenni ilyen helyzeteknél, viszont ha ennek az ellenkezőjét tenném, túlságosan gyermeteg lenne, és pont az ellentéte felé szeretnék fordulni. A Soulmates ad majd néhány pofont mindenkinek a lehető legdurvább helyzetekkel (néhányan gondolom sejtitek, mire célzok elég csak egy khmasztalhkm megszólalás) és az Álomháború utolsó néhány fejezetével próbálok abba az irányba indulni, hogy senkinek ne legyen éles váltás.
De visszatérve a fejezetre:
Ha némi utalgatással ugyan, de próbáltam sejtetni, hogy a fő problémán, azaz a hibbantiak megmentésén túl hirtelen most bekanyarodott egy egészen más baj Hablaty elé, amit most ugye vagy kikerül, vagy szembenéz vele. Kérdés, hogy mit ítél fontosabbnak, a szerelmét és a magánéleti gondjait, vagy a küldetésüket.
A kérdésre a válasz, hogy mégis milyen nyelven beszélnek a kis drágák: izlandiul. De ne bízzátok a gúglira a fordítást, förtelmes hülyeségeket hoz ki, önmagának is ellentmond az a szerencsétlen.
Fogatlan származása viszont még nem egészen tisztázott. Ugyan érti a nyelvet, de ez nem azt jelenti, hogy pontosan arról a helyről érkezett, hiszen még ő maga sem tudja, kicsoda valójában. Illetve emlékezzetek: Magashegy a sárkányok ellensége. Mennyi esély lehet rá, hogy pont ott telepedjenek le az éjfúriák?


Nagyon remélem, hogy sikerült minden kérdésre választ adni, ha nem, kérlek tegyétek fel kommentben - ne feledjétek, ha spoiler, sajnos nem tudok válaszolni, de minden egyébre igen :D

Oh, és igen, ne feledjétek, ez egy fanfiction... bármi megtörténhet! >:D

(Ui: hamarosan gyűlik egy újabb adag rajz, amit szintén egy cikkben fogok közölni)

2017. április 17., hétfő

19. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, nagy nap ez a mai, erre a fejezetre vártam azóta, hogy elkezdtem a történetet, ugyanis ez itt komoly fordulópont az eseményeknél, nem is csoda, hogy megdöntötte a rekordot, éppen, hogy elérve a 18. oldal tetejét...  De megdöntötte.
A blog lejátszólistájában is szerepel, ezért ajánlom mindenkinek a " Carry Me " hallgatását Eurielle-től, amint szembejön veletek a "hóvihar" szó.

Nos, ez úttal is kellemes olvasgatást kívánok, izgulni remélem fogtok bőven, és most a szokásosnál is kíváncsibb vagyok, mit szóltok hozzá ^-^

Oh, és Boldog Nyulat! :D

(a fejezetben szereplő ősi viking nyelven írt versszak fordítása a fejezet végén található)


19. fejezet
"Vezess a szerelmemhez"
Hablaty agya leállt. Legalábbis ő így érezte. Szinte hallotta a saját szívverését a süketségben, s az, hogy késszúrásszerű fájdalom hatol végig minden porcikáján. Moccanni se tudott pillanatokig, ám aztán valahogy kinyitotta a szemét, s hamar feltűnt neki, hogy a rossz látás a víznek tehető be. Aztán leesett neki az, hogy nem kap levegőt. Ez valamennyire felélesztette, hogy kapálózni kezdjen a vízfelszín felé, de mielőtt bármit is tehetett volna, egy kéz lenyúlt hozzá, s megragadva a hónaljánál, kihúzta a vízből. Jeges levegőt nyelt, köhögött, s mire feleszmélt, az a valaki már kihúzta a jégpáncélra.
- Gyorsan, szedjétek ki! - Hangok, körbe-körbe hangok, borulás, sikítás, majd megint egyenesbe állás. – Ne gyertek ti is, mert mind beleesünk! Fogatlan? Hol van Fogatlan?!
Erre kinyitotta a szemét, s hirtelen felült, ami majdnem egyet jelentett egy újabb úszással, most mindnyájuk számára.
- Maradj fekve! – szinte parancsként hangzott el, s lassan beazonosítható volt Asztrid hangja is számára.
Persze, hogy nem teljesítette. Hablaty felült, s a helyzet most tárult a szeme elé: nyilván a vízbe borultak, aminek hűvössége miatt kiesett neki néhány másodperc. Asztrid mellette térdelve fürkészte a vizet, talán ő húzhatta ki, hisz a karja is csuromvíz volt. Takonypóc ott volt tőlük néhány méterre, s most egy pillanatra összenéztek. Még a kiskecske is velük volt, bár fogalma sem volt, ki hozhatta le.
- Hol van Fogatlan?! – harmadjára hangzott el a kérdés, Hablaty csak most azonosította, hogy ő is beleesett a vízbe… De akkor…
- Fogatlan! - Kiáltotta, s a jégpáncél széléhez vetette magát, hogy beugorjon barátjáért, de Asztrid visszarántotta.
- Elment az eszed?! Mit művelsz?! A szíved is leállhat a hidegtől te barom! Itt maradsz!
Mire ezt levitatkozták, a fekete hajú néhány méterre a peremtől kibukkant a vízből. Úszni nem igazán tudott, így csak ügyetlenül csápolva próbált a víz fölött maradni, míg a közel szívrohamot kapott Viharbogár ki nem húzta őt. Most nem érdekelte semmi, azonnal a karjai közé zárta, s el sem akarta engedni.
- Mi a fene történt, miért nem jöttél fel? – kérdezte tőle aggodalmas, reszkető hangon, miközben kisöpörte vizes haját az arcából.
- Hablaty elhagyta térképet – Fogatlan ezzel megemelte az elázott papírköteget. – visszahoztam. E nélkül nem jutunk sehová.
***
Fáklyafény, hideg, süvítő szél, s irdatlan magasságú fák, keskeny, sötét lombkoronákkal. Ez volt a Fekete Vitorlások erdeje, s a csapatnak el kellett ismernie, hogy tényleg hasonlít a névadó bárkákra. Épp olyan magas, robosztus, mégis kecses, és sötét.
Annyira tiszteletet parancsoló, hogy nem is mertek hangoskodni – kivéve a kiskecskét, az néha mekkent egyet -, szinte féltek, hogy a fák lesik őket, és rossz szemmel néznek rájuk, ha megzavarják a bús magányt és nyugalmat. Kezdett olyan érzésük lenni egy idő után, mintha a Vallhalla kihalt, csendes csarnokaiban járnának, és a fák lennének az oszlopok, amik tartják a nem létező eget felettük.
- Lehet meghaltunk hóviharban és mindjárt meglátjuk az Ősök szellemeit… - Takonypóc száját ritkán hagyta el ilyesmi, de most senki nem tudott erre megjegyzést tenni, hisz mind ezt érezték egy kicsit.
Az átkelés rajta nem is volt nehéz a furcsa érzések ellenére sem. Egyszer álltak meg pihenni, azt is csak az ebéd miatt, utána viszont máris indultak tovább, hiszen Hablaty sürgette őket. Tudta, hogy sötétedés előtt át kell érniük ezen a helyen, mert az állatok nagy része éjjel vadászik. Sárkányok nélkül pedig szép kis vacsorának nézhetnék őket.
Az időt viszont egyszerűen nem lehetett megállapítani. A keskenység ellenére a lombkoronák sűrűk voltak, fény alig hatolt a talajszintig, és semmi és senki nem árulta el, mikor lesz majd naplemente, a csapat ezért sietett, ahogy csak tudott.
Bár a hangulatuk jelentősen romlott, minden lépéssel, ahogy közelebb értek a célhoz. Féltek, legalábbis elkezdték a rágörcsölést, hogy mi lesz, ha idő előtt elkapják őket, ha nem tudnak bejutni az erődbe, ha nem találják meg a főnököt és a többieket, vagy ha mire odaérnek, már nem lesz kit megmenteni.
Hablaty nem engedte, hogy ebbe belegondoljanak.
- Inkább azt találjátok ki, mit mondunk a kapuőröknek, hogy egyáltalán a városba beengedjenek – ezt kérte tőlük helyette, hogy ezzel is egy kis feladatot adjon nekik. Hogy ne gondolkozzanak a rosszon, hogy ne féljenek. Ő maga rettegett tovább.
Az egészre rátett egy lapáttal, mikor a hideg, erős északi szél átsüvített az oszlopszerű fák közt, s mintha egy ősi dalt suttogott volna:
Ask veit ek standa,
heitir Yggdrasill
hár baðmr, ausinn
hvíta auri;
þaðan koma döggvar
þærs í dala falla;
stendr æ yfir grœnn
Urðar brunni.
***
Mire észbe kaptak, már látták a kaput. Az, hogy mit fognak mondani, még mindig nem volt tiszta.
- Ú, vagy kiabáld azt, hogy „Hibbantról jöttünk, és visszavesszük ami a miénk!”
- Fafej, utoljára mondom, nem veszünk vissza semmit, hanem a fogságba esetteket szabadítsuk ki. Ha lehet, nem harcolunk – Hablaty kezdte azt érezni, hogy vagy ezerszer ismételte el ezt, nagyrészt az ikrek miatt.
Majdnem jött volna a következő kérdés, ha Asztrid nem mutogatja el a srácnak, hogy előbb gondolja át a mondandóját, és ha lehet, inkább ki se mondja. Nagyon úgy tűnt, hogy ez bevált, hisz Fafej hosszú percekre a gondolataiba merült.
A sárkányok hamarosan egyként vették fel a csuklyákat, s húzták fel a karvédőket, elrejtve ezzel minden pikkelyt, ami nagyon is szükséges volt.
Hablaty ekkor már nem tudott rájuk figyelni, túlságosan lekötötte a gondolat, hogy nagyjából ötpercnyire voltak már csak a hátsó bejárattól. Innen tisztán látszott a gigászi erőd, ami még most is messzinek tűnt, hisz köztük és a cél közt még volt egy jókora város is. Attól félt a legkevésbé. Azzal is tisztában volt már az utolsó lépéseiknél, hogy a két kapuőr nyilván már vagy fél órája láthatja őket, attól a pillanattól, hogy kiléptek a Fekete Vitorlások erdejéből, átbaktattak a szinte végtelennek ható mezőn, s most itt nyelték a port, azon a keskeny úton, ami a kapuig vitte őket.
A két megtermett kapuőr menten elállta az útjukat, Hablaty erre megállította a saját csapatát, majd megköszörülte a torkát, de a vele szemben álló gyorsabb volt.
 - Hættu! Hvað ert þú að gera hér? Aðeins hér getum við farið í gegnum! - talán kérdés volt, minden esetre kicsit lökött egyet a Haddock fiún, egészen konkrétan köpni-nyelni nem tudott. Addig megvolt, hogy mit fog mondani, de úgy nehéz lesz megértetnie magát, ha egy szavát se értik. Csak hápogott és tátogott, Asztrid ugyan mellette állt, de nem tudott semmiben sem segíteni, bármennyire is szeretett volna.
Valaki mással viszont most fordult meg a fél világ. Fogatlan kerek szemekkel bámulta maga előtt a földet, s pillanatok alatt összeállt valami a fejében, amiről ráadásul azt sem tudta, hogy létezik.
- Ég tilheyri hér… - suttogta maga elé, s a pillanat törtrésze alatt rájött, hogy tisztán értett minden szót, ami az előbb elhangzott. A férfi rátekintett, mire folytatta, felocsúdva a döbbenetéből - Afsakið mig, hugrakkir hermenn! – Itt úgy tett, mint aki fejet hajt, a többiek csak innen tudták, hogy valami udvariassági formát művelt. - Við enduðum slæmt banka vegna kaupmanns, svo við komum yfir hæðina á fæti. Bara til að vera.
Hablatyék csak kapkodták a fejüket. Szinte hihetetlennek hatott, ami előttük történt, azt pedig végképp, hogy a két katona félreállt, s kissé ódzkodva ugyan, de beengedték őket. A lovasok és sárkányaik hangtalanul botorkáltak előre, míg hallótávon kívülre nem kerültek, csak aztán fakadtak ki szinte egyszerre, Fogatlanra szegezve a tekintetüket.
- Ez meg mi a  fene volt?!
- Hogy csináltad?
- Miféle nyelv ez?!
- Csend! – Hablaty szava halk volt, mégis mind egyszerre fogták vissza magukat – Tudom, hihetetlenül furcsa volt, engem is meglepett, igen, de most nincs időnk erre, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet! Adjunk hálát az isteneknek, hogy Fogatlanban megvolt ez a képesség, és haladjunk tovább, majd később megbeszéljük.
Nem volt mit tenni, nagy sóhajok után bevetették magukat a főutca forgatagába.
Hihetetlen, hogy mi mindent láttak: elképesztően sok féle-fajta ember kóricált az utcán, csoportosan vagy egyedül, párocskák, idősek, kisgyerekek. Az utcai árusoktól néha lépni nem lehetett, mindenki igyekezett eladni a portékáját. Volt ott friss kenyér, sült és párolt hal - ami miatt a sárkányok egy pillanatra elvesztették az eszüket -, ruhák és ékszerek – Hablaty talán most először láthatta, hogy Asztrid kíváncsi szemekkel pillant ezek felé -, fegyverek, kések, gyümölcsök és zöldségek, szőnyegek, még talán kordét is tudtak volna venni. Fafej még egy szomorú szemkontaktust is véghezvitt egy ketrecbe zárt csirkével, s önmaga nyugtatásaképp megsimogatta a kiskecskét, akit idő közben elnevezett Faunnak.
Takonypóc vezetésével a kis társaság többször próbálta rávenni Hablatyot, hogy vegyenek valami harapnivalót, és a fiúnak most is ezerszer kellett elmondania, hogy nem bevásárolni vannak itt, hanem egy küldetés miatt, s épp csak annyi arany van nála, amiből a mostani szállásukat fedezni tudja majd.
Meg is lepődtek, mikor hirtelen az árusok nagy része pakolni kezdett, az emberek egyre kevesebben lettek az utcákon, s talán csak ekkor tűnhetett fel nekik: jön a vihar. Nagy felhőket hozott a szél északról, ami igencsak megsürgette őket. Senki nem akart az égiháború alatt az utcán éjszakázni.
Apropó szállás. Nem volt egyszerű találni egyet, de az egyik mellékutca meghozta a keresés gyümölcsét, egy kisebb, kétemeletes fogadó képében. A cégére kopott volt, régi, az ajtó és a padló nyikorgott, mikor beléptek, odabent pedig furcsa alakok tanyáztak, mindenki vetett feléjük legalább egy pillantást.
- Oké srácok – kezdte suttogva Hablaty – Csak óvatosan, természetesen. Semmi kapkodás.
Az istenekért se kapkodtak volna. Talán túlontúl elfogta őket a nyugodtság, de erről is a kimerültségük tehetett. Hablaty megsúgta Fogatlannak, hogy mit mondjon a fogadósnak, aki meg is szólalt ezen a furcsa nyelven, és egész ügyesen kért nekik egy szobát. Nem volt olcsó, még ezen a lepukkant környéken se, de legalább kaptak elég takarót, párnát, ha már ágyból csak kettő volt.
***
Az ablakon besüvített a hűs északi szél, hozta a vihart föléjük. Hablaty akkor sem csukta be, mikor már csöpögött az eső, talán némi hó is. Egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Fogatlan ott állt mellette, várta, hogy mit fog mondani, de nem szólalt meg.
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért tudtam velük beszélni? – kezdte a fekete hajú, látva Hablaty vívódását.
- Arra vagyok kíváncsi, honnan tudsz ilyet, és eddig miért nem tudtál róla. Vagy ha tudtad, miért nem mondtad? – végre egy hang, végre egy kérdés.
- Én… Nem tudtam, érted? Fogalmam sem volt róla, csak most, ahogy hallottam… Tudod mi volt az első mondat, amit kinyögtem a kapuban? Hogy én ide tartozom… De ez nem lehet igaz! Biztos csak..  Csak úgy jött! Hablaty már én nem tudom, hogy mi történik körülöttem…
- Nyugalom, pajti. Mindent helyrehozok, ígérem…
Ez volt az este utolsó mondata, mielőtt mindketten aludni tértek volna. Az ablakot becsukták, s lefeküdtek a pokrócokra, amik az ágyak közt voltak kiterítve. A lányok aludtak fent a kényelemben, már úgy fél órája, a fiúk nagy része viszont sokkal hamarabb kidőlt, Hablatyék voltak az utolsók. Míg a Haddock fiú szinte azonnal elaludt, mellette Fogatlan nem tudott mit kezdeni magával.
Azon járt az esze, ami ma történt vele. Mégis honnan tudott ő ezen a nyelven, mikor még a nevét se tudná megmondani? Egyszerűen csak… Értette és kész. Megszólalni is tudott rajta. Jól jött, ez kétségtelen, valamiért mégis nyomasztotta.
Egy puha kéz simult az övére, megcirógatta a kézfejét, s halk kuncogással tudatta vele, hogy tulajdonosa ébren van. Viharbogár kócosan tekintett le az ágyról szerelmére, s egy gyors pillantással megbizonyosodott róla, hogy mindenki alszik…
Hogy aztán hirtelen lecsusszanhasson az ágyról, egyenesen Fogatlanra.
- Mit művelsz? – szinte ki sem mondott szavak, a fiú meglepettsége, de az az első csókig tartott.
- Csss, meghallanak… - Viharbogár felkuncogott, finoman odasimult hozzá, s megvárta, míg Fogatlan átöleli a derekánál, csak aztán simította újra össze ajkaikat.
Teljesen abszurd helyzet volt, hisz körülöttük ott aludtak még tízen, Fogatlan pedig kezdte azt érezni, nem bírja tovább nélküle, így szinte magához szorította, aminek láthatóan Vihar se volt az ellensége. Tettek pár közös mozdulatot, mindketten érezték a forróságot, és a testi vágyat de…
De akkor Hablaty megmozdult mellettük. Helyezkedett egy kicsit, majdnem feléjük fordult, de talán az ösztönei súgták, hogy ne tegye. Minden esetre ez elég riadó volt ahhoz, hogy Vihar feladja az akciót, épp oly hamar, mint ahogy elkezdte. Fogatlan ugyan morgott egy sort magában, végül nagy nehezen – huszadik könyörgésre – elengedte Viharbogarat, aki visszamászott az ágyra.
- Ne búsulj. Majd legközelebb – megmosolyogtatta, ahogy Fogatlan morcos képet vágott, s nem bírta ki, hogy ne borzolja össze fekete tincseit.
- Héj!
- Csitt – megint kuncogás. Túl fáradt volt, hogy lehajoljon egy csókért, szerelme viszont nem úgy gondolta, hogy hagyná anélkül aludni.
Ajka édes volt mint a méz, lehelete forró és puha. Épp annyira, hogy egy kis cirógatás hozzá, s Vihar már aludt is.
***
Az ebédlő megtelt a frissensültek illatával. Kora reggel volt még, de már egy nagy adag rántottával egyensúlyoztak ki a tizenkét fős csapat asztalához. Hablaty ezt még megengedte nekik, azzal nyugtatva magát, hogy megérdemlik.
Bőséges reggelit rendeltek. Volt ott tojás, kenyér, sült hús, meleg tej, valami zöldség, méz, és még ki tudja mi, de egy biztos: Takonypóc mindet pusztítani kezdte, míg Asztrid fejbe nem kólintotta a kanalával, hogy nyughasson, amíg szét nem osztják.
Nagy szüksége volt erre már mindenkinek, hogy asztal mellett, nyugodtan, boldogan beszélgetve reggelizzenek meg, egyetlen nappal a küldetésük előtt. Mert annyi hiányzott csupán, egy nap, és ott állnak majd a vár kapujában. Hablaty volt a legcsöndesebb most, neki kattogott az agya, forogtak a fogaskerekek, hogy mihez kezdjen. Elhozta idáig a csapatát, már csak be kell jutniuk, anélkül, hogy bárki is gyanút fogna. Átlapozta a füzetét két falat közt, megnézte a térképet, s nagyon úgy festett, hogy létezik egy kis, hátsó bejárat az erődön, és nekik pontosan arra van szükségük. De hogy onnan hova tovább… Az is eszébe jutott, hogy szemből bemegy a főkapun, és nyíltan kérdőre vonja őket, de ez volt az első, amit áthúzott a fejében létező, képzeletbeli listán.
Asztrid nem tűrte sokáig a mellette ülő viselkedését.
- Hablaty.
- Egy pillanat Asztrid, gondolkodnom kell…
- Hablaty.
- Mondtam, hogy egy pillanat - és akkor eltűnt a füzet előle. Asztrid rájött, hogy másképp nem bírja rá arra, hogy rá figyeljen, csak ha rákönyököl arra a nyomorult füzetre – Hé!
- Ha lenne egy kis eszed, néha hallgatnál rám. A megoldást keresed? Mert az orrod előtt van.
- Igen, tudom, kösz hogy emlékeztetsz, csak ahhoz gondolkodnom… - szava elakadt, mikor Aszrid elkapta az állát, és előre fordította a fejét. Egész közel hajolt hozzá, hogy a pontos irányt mutassa.
- Úgy értem, konkrétan az orrod előtt. Látod azt a térképet a falon, okoskám?
-… Az erőd alaprajza… - érkezett a megszállott motyogás a másiktól, a lány kezétől ugyanis még mindig nem tudott rendesen beszélni, konkrétan olyan fejet vágott, mint egy hörcsög. Egy teljesen elvarázsolt hörcsög.
- Okos Hablaty. Nem, nem, add ide azt a ceruzát és egyél, majd én lemásolom!
A reggeli utáni indulással azonban várniuk kellett, Asztrid ugyanis mindenkit meglepett. Lerajzolta a térképet Hablatynak, megette a reggelijét, aztán mikor a fiú feltápászkodott mellőle, ő is megpróbált kimászni a padról, de megingott, majdnem leborult mögé. Szerencséje volt, hogy Hablaty még épp időben kapta el a karját.
- Hékás, jól vagy?
- Aha, persze, semmi bajom... – hogyne, Asztrid Hofferson mindig ezt mondaná, ha a fél karja hiányozna és egy balta állna ki a hátából, akkor is. Hablatyot viszont nem tudta becsapni.
- Látom. Na gyere, felmegyünk szépen pihenni, rendben? Aztán egy óra múlva indulunk. Jó, Asztrid? – semmi válasz. Üveges szemek, amik meredten néznek előre, akadozó lélegzet… Hablaty már látta ezt a tekintetet. – Asztrid…? – Ha nem tudta volna, nem reagálhatott volna időben: Asztrid ugyanis a karjai közt csuklott össze, félig eszméletlenül, ezzel felhívva magukra az egész fogadó figyelmét. Szerencse, hogy a tulajdonos azonnal elküldött valakit orvosért, a szőke lányt pedig segített felvinni a szobájukba. Természetesen az egész csapat meghökkenve követte őket, Fogatlan pedig próbált a fogadós szavaira figyelni, és sietve fordítani őket Hablatynak, miszerint hamarosan megérkezik a helyi gyógyító.
Az viszont nem várt választ adott, valami olyasmit, ami kettétörte Hablaty terveit: Asztridnak maradnia kell, és pihennie, minél többet. Amikor viszont a fiú rákérdezett a dolgok miértjére, az enyhén magához tért szőke lány nem engedte kimondatni az asszonnyal, aki segített rajta. Egész meglepő módon ő értett a nyelvükön.
- Hablaty – kezdte Asztrid ez után. Látszott, hogy nagy levegőt vesz, valamit fogalmaz magában, de csak nagyon nehezen tudja kimondani – menjetek… menjetek, majd… majd megyek utánatok.
A fiú sokkos tekintettel térdelt le az ágya mellé, és kezébe fogta Asztridét.
- Asztrid, hogy mondhatsz ilyet? Nem foglak itt hagyni, senki sem fog téged itt hagyni!
- Hablaty, ha most nem mész, el fog veszni az esély… Minden pillanattal csökken a lehetősége annak, hogy végig tudjuk csinálni. Menj, kérlek… A… A kedvemért…
Megtette. Meg kellett tennie. Nem volt már más esély, lehetőség, semmi. Kézen csókolta Asztridot, összepakoltatta a cuccaikat, leparancsolta a csapatot a földszintre, kifizette a reggelit és a szállást, csak utána hívta félre Fogatlant.
- Maradj vele, kérlek. Csak te érted a nyelvüket, és biztosra veszem, hogy utánunk akar majd jönni. Ha így lesz, és úgy látod, hogy nagyjából összeszedte magát, akkor jöhettek, ha nem, akkor tessék, aludjatok még itt egy éjszakát – s ezzel a kezébe nyomott egy kis tarisznya aranyat. – Ennyi elég lesz, enni is tudtok majd, és ha kell, gyógyszerre is telik. Ha nem jöttök, majd visszajövünk értetek, ha végeztünk. Ha jöttök, keressétek a piros jelzőzászlócskákat. A dombon túl, a fák után megpróbálunk tábort verni. Az még biztonságos távolságban van a hátsó kaputól, de mégis elég közeli.
Fogatlan némán végighallgatta, de szemeibe beköltözött a félelem. Végül csak kibökte:
- H-Hablaty, nekem ez nem fog menni… - erre a másik a vállaira tette mindkét kezét.
- Dehogynem, menni fog, képes vagy rá pajti. Én bízom benned.
Másodpercnyi vívódás az éjfúria fiú tekintetében, majd újabb kétségek:
- De… De én veled akartam harcolni ebben a csatában. Melletted, nem pedig várni rá, hogy visszajössz vagy sem…
- Most is mellettem harcolsz Fogatlan. Hisz megvéded azt, akit… Akit szeretek. Én pedig biztonságban tudlak mindkettőtöket. – Hablaty látta a kétséget még mindig a szemeiben, így menten a karjaiba zárta, mintha csak az öccse lett volna. – Vigyázzatok magatokra…
- Ti is, Hablaty… Ti is vigyázzatok… Csak… Még egy percet kérek…
Mikor elengedték egymást, Hablaty olyat kérdezett vissza, hogy Fogatlan majdnem a falnak hátrált:
- Viharbogár?
Megint csend, az éjfúria fiú alig bírt megszólalni, mint aki elfelejtett beszélni.
- Igen, vagyis… Várj… Te meg honnan…
- Fogatlan, látom a szemedben – Hablaty édes mosolya sok mindent elárult. Valahogy tudta. Megérezte, megsejtette, mert ismerte annyira a legjobb barátját. A csodálat is kiült a tekintetébe a következő szavaknál – hiszen te szerelmes vagy, jól mondom?
Sosem érkezett válasz erre. Fogatlan kikerülte őt, s helyette megölelte Vihart is, elköszönt tőle, utána viszont az emeletre ment. A szobába most nem mehetett vissza, bekopogott ugyan – talán túl emberinek érezte ezt is – de Asztrid nem engedte, megkérte rá, hogy várjon.
Ő pedig várt. Öt percet. Tíz percet. Egy órát, vagy még többet… Az álom is elnyomta ott, valahol a folyosón ülve. Fogalma sem volt, hogy került vissza a szobába, de arra ébredt, hogy Asztrid a vállánál fogva rázogatja, szerencsére csak finoman. Odakint most is vihar tombolt.
Egyetlen mondat hangzott csak el köztük, de az halál komolyan:
- Vezess a szerelmemhez.
***
Még, hogy vihar… Hóvihar! Akkora, hogy lépni nem lehetett. Tépte az ajtókat, csapkodta a retesz nélküli ablakokat, felborogatta a virágosládákat… Az utcák üresek voltak, csak egy bolond menne ki ilyenkor.
Ez a bolond pedig nem volt egyedül.
- Gyerünk Asztrid, ha elérjük azt az utcát, ott védeni fognak a házak…  - Fogatlan újra megtámasztotta a szőke lányt, akinek karját átvetette a vállain, hogy legalább vonszolni tudja, ha már járni se tud magától. Asztrid Hofferson elég makacs volt hozzá, hogy kivezettesse magát a hóviharba, s erőlködve, no meg segítséggel ugyan, de haladjon az elszánt leány.
Muszáj odaérnie. Egyszerűen muszáj. Képtelen magában tartani, el kell mondania, ki kell sírnia, zokognia… Ha nem teszi, hát vége, nem fogja bírni, összeroppan. Léptei nehezek voltak, talán a gyógyszer hatása, talán az egész közrejátszik, de fellélegzett, mikor Fogatlannal elérték a szélvédett házsort, ami elvezette őket egészen az oldalsó kapuig, ahol az erdőn át meg tudták kerülni az erődöt. Erre mentek Hablatyék is, egész biztos, hisz a kis piros anyagcafatot most is zászlóként emelte meg a szél. A jel…
- S-Sietnünk kell… A hó elfedi a lábnyomaikat… sosem találjuk meg őket… - nyögte Asztrid, mire Fogatlan szinte már felemelte, hogy igyekezni tudjanak. Megfogadta: megvédi, és bármit megtesz érte. Megfogadta a legjobb barátjának, és ha Asztrid sietni akar, akkor úgy szedik a lábukat, ahogy csak tudják.
A hótorlasz, ami köztük és a fák közt magasodott, kerülőútra terelte őket. Fogatlan némi szitkozódás után megtalálta a helyes utat, egy újabb piros kis szalaggal. A dombon túl, a fák után, a dombon túl…
- Menni fog Asztrid… Bírd ki még egy kicsit…
- Hablaty…
- Igen, odamegyünk, őhozzá, csak bírd ki.
Meglepő erőt adott neki ez az egy név. Asztrid most a saját lábán jött valamennyit, elbírva a saját súlyát, Fogatlan pedig csak lesett. Szinte hihetetlen volt, mégis itt játszódott le a szeme előtt.
Sajnos nem sokáig, a fák elfogytak mellőlük, nem volt hova támaszkodni, csak az emelkedő maradt, Asztrid pedig megrogyott, s nem is tudott már továbbmenni. Könnyei majdnem az arcára fagytak.
- Ne-nem megy…
Fogatlan letérdelt mellé.
- Dehogynem Asztrid, te erős vagy!
- Nem, már nem…
Csend. Fogatlan tekintete hirtelen lett elszánt. Nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, épp most. Hablatyék a dombon túl vannak. Túl közel a cél…
- Akkor majd én segítek, míg az nem leszel újra. Megígértem, hogy elviszlek téged Hablatyhoz. És én állom a szavam. Gyere, mássz fel a hátamra.
Teljesen elvetemült ötlet volt, Fogatlanban viszont tombolt az éjfúria énje. Akkor is elviszi, ha megszakad, akkor is, ha négykézláb jut csak el odáig. Akkor is…
***
A sátrak álltak, amiket még a faluban vettek, a hely biztos volt. Hablaty a hóvihar elől épp az egyikben ült, ölében a térképpel, meghúzva rajta a vonalakat, hogy merre fognak majd bemenni és kijönni. Iszonyú szerencse volt, hogy legalább egy régi térképet szereztek az erdőről, máskülönben haláluk pillanatáig kereshették volna az apját azokban az útvesztőkben.
Még nem tudta, hogy ma este nem ez lesz a legnagyobb problémája. Egészen eddig a percig.
- Hablaty, gyere, ezt látnod kell! – Fafej dugta fejét a sátorba, s most annyira komoly volt a hangja, a Haddock fiú rögtön tudta: ez nem vicc. Nagyon nem az.
A féllábú sebesen felpattant, köpenyt kanyarintott a vállára, s a többiekkel együtt már kint is volt a hóviharban. Először nem is vette észre, de aztán…
- Fogatlan… Asztrid!
Sebes rohanás, amennyire a hó megengedte, kapkodó sietség, egy esés, de nem állt meg. Fogatlan viszont igen. Eljött a pillanat, hogy ő rogyott meg, s elterült a hóban, Asztrid pedig mellette végezte. Felhozta őt a dombtetőre, elhozta Hablatyig, de most nem bírta tovább.
Asztrid nem tudta, hogy került be a sátorba, csak a sok-sok takaró tűnt fel neki, de utána ismételten a rosszullét kezdte kerülgetni a fülledt levegőn. Szemei találkoztak a támasztólécekkel és a hótól védő vászonnal. Aztán Hablattyal, aki csak egy halk sóhaj után szólalt meg.
- Miért is jöttél utánunk… Hisz nem bírtad az utat, Asztrid… Miért erőltetted?
- M-mert… Muszáj volt… - nyögte, miközben kiszáradt torkát köszörülte meg, s lassan ülő helyzetbe szenvedte magát, nem érdekelve, hogy mennyire fáj a mozdulat.
- Muszáj ? Mégis miért volt muszáj? – Hablaty a fejét rázta. Egyáltalán nem értette, nem látott a szavak mögé. Talán még jobb is volt így.
- El kell… El kell mondanom neked valamit…
Hablaty egy apró fejingatással nyugtázta csak a makacsságát, hisz már jószerével teljesen felkelt. Ő pedig kénytelen volt felsegíteni.
- Jó, rendben, de előbb kiviszlek innen, jobb lesz neked most a friss levegőn.
Odakint már közel járt az alkony, elállt a hóesés, s rózsaszínes felhők úsztak az égen, jelezve, hogy nagy szél lesz. Asztrid Hablatyra támaszkodva távolodott el a sátraktól, hogy hallótávon kívül legyenek, csak aztán engedte el, tekintete az erdőre meredt. Eddig majd’ megveszett, hogy közölhesse vele, félt, hogy belerokkan, ha nem mondja el, amit akart, de most… Most kifogyott a szavakból. Most nem maradt semmi, csak a sötét üresség… A halál. Hisz megmondta az a gyógyító, érezni fogja… Érezni fogja, mikor egy életnek végeszakad…
- Hablaty, mondanom kell neked valamit – ennyi jött ki elsőre. Hogy utána mi lesz, még nem tudta. Hablaty minden esetre csendben volt, talán jelzésként, hogy folytassa. Még mindig háttal neki. – Tudod, hogy hogy érzek irántad… Én is tudom, te mit érzel… De valahogy sose mondtuk ki… A beszélgetős része, nem… nem a mi részünk volt. Mi csak tettük, amit jónak éreztünk… Csak magunkban döntöttünk, és… Talán itt rontottuk el.
Hablaty kezdte érezni, hogy ez egy túl komoly téma most neki, főleg egy közel halálos küldetés előtt, s megpróbálta lepattintani.
- Asztrid, figyelj, öhm… Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje kettőnkről vitatkozni. Igen, voltak furcsaságok, de voltak gyönyörű pillanataink… És még lesznek is, tudom… Csak most tényleg egészem máshol jár az…
- Hablaty, hallgass végig! – a mondat ostorként csattant a levegőben és a fiún, szinte beléfagyott a szó ezen a téli estén. Asztrid reszkető hangon, de kissé ingerülten folytatta. – Sose mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”… Sose mondtuk, hogy „beszéljük meg”… Mondtunk valamit egymásnak egyáltalán? Nem! Semmit! Amikor a csapat beszélt, akkor néha egymáshoz szóltunk, de közben, csak… Csak úgy történtek dolgok, és…
- Ha a Bork héti estékről beszélsz, akkor…
- Igen, pontosan arról beszélek! – Hablaty nem értette, hogy Asztrid hogy tudott a szomorú hangételből dühösbe, majd elkeseredettbe váltani, most viszont megint kénytelen volt elhallgatni. A lány folytatta: - A francba is, Hablaty… Ne-nem gondolkoztunk… Már a hajón tudtam, hogy baj van… Már ott éreztem… Sőt, már Helsa érkezésekor is éreztem, Viharbogár pedig tudott róla… Mondta, hogy menjek orvoshoz időben, nézessem meg magam Gothival, de nem… Nem, mert túl makacs voltam…
Hirtelen összeállt a kép. Hablaty lassan leengedte a kezét, s lélekben összezuhant. Már mindent értett…
- Terhes vagy… igaz?
Most várta az „igen”-t, a bólogatást, a sírást, vagy valami ilyesmit… Egy helyeslést, mert minden jel erre mutatott, egyszerűen nem érkezhetett volna más célhoz a beszélgetésük. De. Nem ért célhoz.
Kisiklott.
 Asztrid a fejét rázta. Hablaty a hitetlenkedés és az értetlenkedés közt volt épp, mikor Asztrid végre valahára kimondta:
- Csak voltam… Ma délutánig…
Az információ berúgta az ajtót valahol Hablaty elméjének „ez már nem a normalitás világa” címszavú szektoránál. Leálltak a kerekek. Megállt a forgalom a gondolatok közt. Nem volt élet. Meghalt, ahogy az a kicsi is, valahol Asztrid szíve alatt.


( Magdolna Fekete fordítása: )
Egy hamu tudom mi áll-
Yggdrasill a neve.
Magas fák, behintve hát,
Fehér hamuval tele.
A harmat onnét jő-
Ott esik a völgyre!
Mely mindig zölden nő,
Urdhr forrását ölelve.

( Dancing Snowflake fordítása: )
Hamuból hajtott ki -
Yggdrasill a neve
Ég-ölelő fa, sár
Hó-pora hinti tele.
Ágai hegyéről
Hull harmat a földre!
Örökké zölden áll
Urdhr forrás völgye

( RidingLove Dragon fordítása: )
Állnak a hamvak, tudom jól
Yggdrasill a neve
Magas a fája, nől az ága
A fehér sár segít reája
A harmatcseppek onnan jönnek
Szállnak le a völgybe
Zölden áll ez örökké

Míg Urdhr is hajol eléje