7. fejezet - Álomháború

Hali pajtikák!
Istenem, tudom, nagyon régóta nem adtam életjelet magamról csak egy rövidke videó formájában, de engem is, mint mindenkit, beszippantott a suli. Új suli ráadásul, tehát igyekeztem mindenben megfelelni már most, ami a fejezetírás rovására ment. Nem ígérgetek de igyekszem legközelebb tartani a két hetes határidőket.
(Ha esetleg valakit érdekelnek az animációs kurzusos élményeim/eddigi tapasztalataim, kommentben szívesen válaszolok, hátha van olyan, aki szintén ebbe az irányba indulna el, vagy csak szimplán kíváncsi :D)

7. fejezet

 Integetni tanulni

A napfény nem kúszhatott be a szoba ablakán, hiszen a másik irányból sütött. Viharbogár a jobboldalára fordult, s békésen aludt tovább, mint aki nem táncolta át az éjszakát pirkadatig. A lábai este még sajogtak, most viszont már (egy órával a dél beállta előtt) teljesen kipihentnek érezte magát. Egyedül aludt, Asztrid azonnal odaadta neki a vendégszobát, s mikor felébredt, különösen nagy csend volt a házban. Lelibbent az ágyról, lépteit hallani sem lehetett, s álmosan ásítozva magára szenvedte a ruházatát - aminek szükségességét kezdte érezni is, mint egy igazi ember.

Lépteit nem lehetett hallani a lépcsőn, ennek ellenére már körbenézett a házban. Senki nem volt sehol, sem Asztrid, sem a szülei. Nem volt hát más választása, kilépett az ajtón, hogy megnézze az arénát is. Nagy meglepetésére pedig szőke barátnője ott állt vele szemben, igencsak kócosan, még a tegnapi ruhájában, „jó reggelt”-et kívánt, majd bevánszorgott a házba.

- Asztrid, te meg hol jártál? – Viharbogár nem tudta megállni a kérdést.

- Én? Sehol… - Asztrid ekkor már elfektette a fejét a legközelebbi asztalon.

Viharbogár látta, hogy egyenlőre fél szót sem fog tudni kiszedni belőle, így vállat volt, s kiment a napfényre. Mindig is szeretett korán kelni, de mivel ez most nem sikerült, úgy érezte, lemaradt valamiről.

Talán csak a takarításról, hiszen a nagyteremben most is nyüzsögtek az emberek, s próbálták helyrehozni az ünneplés következtében kialakult károkat, illetve a fjordvégiek is lassan csomagoltak. Ideje volt hazavánszorogniuk, legalábbis eljutni a hajókig, ami jelen pillanatban nem is volt annyira egyszerű.

***

A kis sárkány és lovas csapat is be lett fogva a munkára, bár egyeseknek egészen máshol járt az eszük. Takonypócnak például a fejfájásán.

- Az istenekre, mintha fejbecsapott volna egy villám…

- Még ha csak ennyi problémám lenne – intette le a szintén kómás állapotú Fafej – nem te ébredtél ma reggel békával a gatyádban. Azt hittem, elkaptam valami kiütést, míg ki nem derült, hogy egy békával aludtam… - és ehhez hasonló párbeszédek röpködtek közöttük, amik egyre furábbak voltak, bár nem mindenki tudott figyelni rájuk.

Míg Hablaty gépiesen végezte a feladatait a többiekkel együtt, Fogatlan olykor-olykor felpillantott. Viharbogarat kereste tekintetével, a lányt, akit előző este hazacipelt, mert nem akarta felébreszteni. A lányt, akivel hihetetlenül jól érezte magát, s áttáncolták az éjszakát. Egy dologtól félt csak: azok, akik együtt mentek este az ünnepségre, most egészen máshogy viselkedtek egymással. Vagyis… nem máshogy, hanem ugyan úgy, ahogy régen. Semmi nem változott, minden visszatért a rendes kerékvágásba.

De Fogatlan nem akarta ezt. Ő változást akart, nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez az egész cukormázas rózsaszín felhő csak tegnap este volt jelen a nagyteremben. Biztos kikúszott onnan valamennyi ebből az érzésből, s biztos nem csak őt gyötri ez a gondolat, és állítja meg újra és újra, hogy elgondolkozzon rajta. Hiába pillantott körbe, nagyon úgy tűnt, hogy az általánosan sokat és jól gondolkodó legjobb barátja is elme táján mélyponton van, és még nem rázódott vissza a hétköznapokba. Vagy lehet, hogy valójában senki sem vette annyira komolyan, mint ő… Hiába, nincs senki más, aki segíteni tudna helyre rakni a gondolatait, csak Hablaty.

- Hé öhm… Hablaty, van egy perced? Beszélhetnénk?

- Hmm? Mondd – érkezett az álmos, nyúzott hangon egy halk válasz.

- Hát… - Fogatlan körbepillantott, leellenőrizve, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak. – tudod… Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy… Te hogy érezted magad az ünnepségen?

Sokkal egyszerűbb választ kapott, mint sejtette:

- Jól.

- Kösz, ezzel sokat segítesz…

- Mi? Nem értelek… - Fogatlan itt már egy kicsit fortyogott magában, de megpróbálta szavakba önteni a gondolatait. Hogy fejezze ki magát? Ő nem egy ember, aki mindenről tud panaszkodni, vagy tanácsot kérni…

- Na jó… Figyelj, az a helyzet, hogy meg akartam kérdezni, hogy.. Szerinted, ha valaki egész este veled táncol pedig nem is veled jött el, az azt jelenti, hogy…

De a mondat most sem ért véget. Helsa (immár józanul és nem kevés fejfájással) odalibegett hozzájuk.

- Szervusz Hablaty és Fogatlan! Most indulunk haza, és csak tudni szerettem volna, hogy az urak megtisztelnek e azzal, hogy elkísérnek a kikötőig?

A két legjobb barát összenézett, Hablaty pedig jelzett, Fogatlannak, hogy induljanak Helsával. Semmi másért, csak udvariasságból. Ugyan út közben néha le kellett vakarni a vöröskét Fogatlanról, egész tűrhető állapotban leértek a kikötőbe, ahol a fjordvégiek már készen álltak a hazaútra. Ugyan Ragnar nem egészen úgy távozott, ahogy szeretett volna, de nem kezdeményezett vitát vagy marakodást a két nép között, mindemellett magában fújtatott a hibbanti főnökre, amiért nem egyezett bele az ajánlatába a lánya és Hablaty közti dologgal kapcsolatban.

Ez viszont most már tárgytalan volt, a fjordvégiek pedig hamarosan mosolyogva (és másnaposan) integettek a kifutó hajóikról, Hibbant népe pedig örült, hogy megszabadultak a gőgös népségtől. Nyílt titok volt a faluban, hogy mindenki furcsa alakoknak tartotta a fjordvégieket.

- Na jó, erről ennyit. Gyere pajti, menjünk vissza dolgozni, mielőtt Bélhangos rájön, hogy eltűntünk és leszedi a fejünket - jelentette ki a főnök fia, mikor már felértek a kikötőből, s a falu nagykapuját is átlépték. Pechükre, a kovács egy ideje már őket kereste, s most csípte nyakon a két fiút.

- Ezzel egy kicsit elkéstél, Hablaty! – ragadta meg a Haddock fiú fülét, aki majdnem hanyatt vágódott emiatt.

- Auauauauau, kegyelem! – Hablaty segítségért kapálózott, s ekkor még nem is látta, hogy Fogatlant nem érte ilyen sors, csak ott állt mellette. Bélhangos mindössze őt, a főnök fiát kapta el. Néha még mindig az inasának hiszi.

- Most pedig visszamegyünk szépen a konyhára és… - úgy tűnik, ennek a napnak a sorsa az, hogy egy mondat se fejeződjön be. Bélhangos szavába Pléhpofa vágott, aki csak most vánszorgott fel a kikötőtől.

- Oh, nem, nem! Hablaty nem megy sehová most, csak egyenesen haza.

- Mi? Vagyis… tessék? – a főnök fia csak ezt tudta kinyögni, miután kiszabadította a fülét.

- Jól hallottad Hablaty, gyerünk, indulás. Szedd a lábad, mert fontos dologról van szó – Pléhpofa türelmetlenkedve integetett neki, hogy induljon, kezében pedig egy papírtekercset szorongatott.

Hablaty látta az apján, hogy a dolog nem tűrhet halasztást, így vállat vonva indult utána, Fogatlan pedig utánfutó módjára követte a házig.

***

Miután Hablaty és Pléhpofa helyet foglaltak a családi asztalnál, Fogatlan is odafészkelte magát melléjük, hamar kiderült, miről is szól a hirtelen összehívott kupaktanács. A főnök az asztalra terítette a levelet, fia pedig fölé magasodott, s átfutotta a sorokat.

A szavak furcsák voltak a számára, a rúnák nem egészen olyanok, mint amikhez ő szokott. Különös nyelvjárásban íródott szöveg volt, s egy olyan nép nevével ütközött Hablaty tekintete, aminek olvasása közben hamar rájött: kicsit sem ismei őket.

- Magashegyiek? Még nem hallottam róluk.

- Mert nem egy közeli népség, s arrafelé nem is járunk. Északkeletre élnek, nem messze a nagy partoktól. Egy kimondottan magas hegylánc mögött, innen a nevük – érkezett a magyarázat az őszülő főnöktől.

- Ezt értem, de minek kellek én ide? – folytatódott a faggatás Hablaty részéről.

- Látom nem olvastad el rendesen azt a levelet fiam – zsörtölődött az édesapja, s tekintetével megkereste a levél leglényegesebb sorát, ujjával odabökött, Hablaty pedig megint előre hajolt, hogy átfussa a lényeget.

Fogatlan pedig eddig egészen türelmes volt, éjfúria lévén viszont borzasztóan furdalta az oldalát a kíváncsiság, így mikor látta, hogy senki nem fog mondani semmi konkrétat, ő rákérdezett:

- Miről van szó?

Hablaty és az apja egyszerre pillantottak fel, s az előbbi a saját stílusában magyarázta volna, de a családfő megelőzte.

- Hablatynak és nekem el kell mennünk pár hétre.

Ez a válasz még a fiát is ledöbbentette.

- Nekünk? Mi az hogy nekünk? – kezdte az értetlenkedést Hablaty – Fogatlan miért nem jön?

- A levél világosan leírta, édes fiam: Hibbant sziget főnöke és első örököse. Az te vagy Hablaty, és bármennyire is szeretném, Fogatlant nem vihetjük magunkkal. Túl feltűnő lenne, és jobb elkerülni a magyarázkodást is.

Hablaty az asztalra csapott.

- Ez ostobaság! Nem hagyhatjuk itthon egyedül! Mit fog addig csinálni? Ez marhaság…

Pléhpofa a szemét forgatta, s igyekezett higgadtan felelni. Tudta, hogy Hablaty a sárkányokkal kötött béke óta egy napot sem töltött el Fogatlan társasága nélkül, s ez a néhány hét elég ijesztően hathat neki. Első dolga volt megkérni Fogatlant, hogy hagyja őket kettesben megbeszélni ezt, s mikor Hablaty ennek is ellent akart mondani, egyszerűen leintette.

- Ide figyelj, Hablaty – kezdte a családapa, leülve egyetlen gyereke mellé, miközben Fogatlan illedelmesen, de csalódottan kikullogott a házból. – Tudom én, hogy ez most nem egyszerű, már hogy is lenne. Fogatlan sokat jelent neked.

- Szinte a testvérem – vágott közbe Hablaty morgósan, amit Pléhpofa most figyelmen kívül hagyott.

- Igen. Szinte a testvéred. Nekem pedig szinte a fiam. De sajnos mégsem az, és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért hoztam magammal, ha nem ő az első örökös. Különben is, láthatóak a pikkelyei, így nem tudom elvinni a vikingek közé, lásd be.

Hablaty egy percig csendesen ült, nem is nézett az apjára. Nem akarta beismerni, de igazat adott neki. Fogatlan túl különleges, túl feltűnő és ha lebuknának vele, az az egész törzset veszélybe sodorná.

- Akkor mondd, mit csináljak vele? Egyedül nem maradhat itthon, a felét nem tudja annak, amit egy ember. Felügyelet kell mellé és segítség. – bökte ki végül az első számú ütközőt.

- Persze, hogy nem maradhat itthon egyedül. De ha jól sejtem, Asztrid barátnőd szívesen elszállásolná a vendégszobában ez időre.

Hablaty azt hitte, rosszul hall, több értelemben is, s eléggé érdekes fejet vágott, kicsit hátra is hajolt ültében.

- Először is, Asztrid nem… a barátnőm. És mégis hogy gondoltad ezt? Csak úgy odamegyek és megmondom neki, hogy gondoskodjon róla hetekig?

Pléhpofa úgy vélte, ez már igazán nem a ő hatásköre, s feltápászkodott az asztaltól.

- Ügyes vagy te fiam, majd megoldod. – s otthagyta ezzel a félmondattal, Hablaty pedig idegesen kisietett a házból. Szinte észre se vette Fogatlant, amíg az meg nem szólalt.

- Akkor… most mi lesz? - a sárkányfiú nagy, zöld szemekkel nézett legjobb barátjára. Sejtette a választ: ő itt marad. Hetekre. Ha nem is egyedül, de a másik fele nélkül.

Hablaty sóhajtott egyet, aztán intett neki, hogy menjenek sétálni, addig elmagyarázza. Nem volt hosszú séta, a ház hátsó ajtajánál már vissza is kanyarodtak.

***

Az utolsó éjszaka a főnök és annak fiának utazása előtt. Hablaty és Fogatlan a helyhiány miatt szorosan egymás mellett feküdve bámulták a mennyezetet. Egyikük sem tudott volna aludni egy szemhunyásnyit sem.

- Mikor mentek? – Fogatlan hangja alig élt, mégis hallható volt a tejes csöndben.

- Holnap napnyugtakor. – érkezett a kissé zaklatott válasz.

- És én?

- Mondtam már, te Asztridhoz mész. Ő majd segít mindenben, nyugodj meg. Észre se veszed és máris hazajöttem – egy apró, megnyugtató mosoly irányult Fogatlan felé, aki viszont nem akarta látni ezt.

- Asztrid nem te vagy.

Hablatynak lelohadt a mosolya. Ez igaz. A vikinglány mindent másképp csinál, nem egyezkedik hanem parancsol, no meg szigorú szabályok szerint él. És ezeket a szabályokat talán majd Fogatlanra is ráerőlteti. Márpedig egy éjfúria büszkesége nem párolog csak úgy el, és nem fog olyanokat megcsinálni, amit nem akar. Akkor se, ha fél napig kell menekülni egy szekercés, őrülten üvöltöző lány elől.

Fogatlan szemeibe pedig hamarosan beköltözött a szomorúság, hangjába pedig a könyörgés.

- Maradj itt velem. Kérlek… Nem… Nem akarok egyedül maradni…

- Ide figyelj Fogatlan - Hablaty felült, s felé fordult. – Sajnálom, de nem tudom megmásítani a helyzetet. Ezt a döntést nem én hoztam, azt se tudom mikor került ide ez a levél vagy, hogy miért. Semmi konkrétum nincs benne, semmi lényegre törő, hogy miért kell mennünk. Apa szerint ez gyakori a vikingek közt, mert tudják, hogy mindenki elmegy, kötelességtudatból, ok nélkül is. Amint kiderül valami, küldök egy rémpostát, rendben? És nem leszel egyedül, ettől sem kell félned. A barátainkra, a bandára mindig számíthatsz, ők is segítenek majd.

Fogatlan felült, kócos fekete tincsei az arcára lógtak. Nem érdekelte semmi, s hamarosan már Hablaty ölelő karjai közt szuszogott, úgy mint régen. A fiú mindig meg tudta nyugtatni, ő a másik fele. És nélküle nincs értelme semminek. És ezt kölcsönös volt.

***

Asztrid úgy fogadta a hírt, ahogy arra Hablaty számított. Beleegyezően bólogatott, néha próbálta lebeszélni róla, ennek ellenére tiszteletben tartotta, hogy az örökösnek bizony vannak kötelességei.

Végül ő maga terítette Hablaty vállára az utazóköpenyt, s adta át neki az összekészített táskát is.

- Jól van, tettem el némi ételt az útra, bár gondolom a hajón is lesz. Csomagoltam pár váltásruhát is, oh és figyelj a lábadra is, mert szerszám már nem fért bele, oh és…

- Asztrid – Hablaty halkan nevetve állította meg a köpenyét rendezhető Asztrid kezeit. – nyugalom. Minden megvan, és a hajó úgy meg lett pakolva, hogy csoda, ha nem süllyed el. Nem fogok éhen halni, és van még szerszám a hajón is, sőt, van két pót-műlábam, csak a biztonság kedvéért.

Hamarosan már azon kapták magukat, hogy a kikötőben búcsúzkodnak a lemenő nap fényében. Asztrid percekig ölelte Hablatyot, egy pillanatra sem akarta elengedni, s még vagy ötvenszer elmondta, mit pakolt neki az útra, sőt még egy plusz pulóvert is beletuszkolt, csak, hogy biztos legyen.

Elcsattant néhány lopott csók, mikor senki nem figyelt, még egy ölelés, aztán a szőke lány visszahátrált a már most integető lovasokhoz.

Hablaty hozzájuk s odasietett, elintézett néhány kézfogást és biccentést, s a végére hagyta a csendes, búslakodó éjfúria fiút.

- Hékás, ne lógasd az orrod. Fogd fel úgy, mint egy vakációt – mondta neki Hablaty mikor elé lépett, remélve, hogy felvidítja egy kicsit.

- Gyűlölöm a vakációt. És minden percet, amit nélküled és a hülyeségeid nélkül kell leélnem – érkezett a szomorú felelet. Hablaty nem is várt mást, nem is erőltette, tudta, hogy nem szabad.

Mikor már apja sürgetni kezdte, sebtében megölelte legjobb barátját, aki először vissza sem akart ölelni, az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis, de akkor más késő volt. Hablaty kibújt a karjai közül, s már a hajópallón koppant a vaslába.

- Héééékás! – Bélhangos rántotta vissza a mólóra - a hajóra mindig jobb lábbal lépünk először! Most balszerencsét hozol a legénységre te vakarék! – a leszidás mellé egy baráti kézfogás és egy vállon veregetés is társult, amivel a kovács visszataszajtotta a hajópallóra.

A „Thor villáma” nevezetű viking bárka pedig hamarosan elszabadult a partoktól, s megkezdte hosszú útját az ismeretlen felé. Hablaty addig integetett és bámulta Hibbant szigetet, amíg látta, Fogatlan pedig ugyan így volt a partokon állva.

- Már most hiányzik… - közölte a mögötte álló Asztriddal.

- Tudom… nekem is, Fogatlan. Nekem is.

Videó

Sziasztok!
Igen, jó régóta nem volt rész, viszont nagyon közeleg, úgyhogy semmi pánik :)
Addig is hoztam egy kis videót, kipróbálva az új gépemet, és meg kell hagyni, hihetetlenül gyors, szóval itt hagyom nektek a linket, és megyek olvadozni aztán fejezetet írni :D

VIGYÁZAT - aki nem látta végig az 5. (a legújabb, nem tudom én már a számozást) évadot az óvatosan pillantson bele, nehogy szembeszaladjon egy-két spoiler (az utolsó rész zárójelenetét is tartalmazza a videó, szóval óvatosan emberek)

6. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, mint ígértem néhány napja, új fejezet érkezett, amit rekord két nap alatt írtam meg, szóval most sajog a csuklóm, de sebaj, megérte. Több mint 12 oldalra jött ki, szóval sok dolog vár még itt rátok :D
A fejezethez terveztem három rajzot is, mindhárom digitális, így ezzel még várni kell jövő hétig, de hozom őket, amilyen gyorsan csak tudom.

Jó olvasgatást kívánok, a véleményeket pedig tárt karokkal várom! :)

6. fejezet

 A Bork hét utolsó napja

- Ideges vagy.

- Micsoda?

- Azt mondtam, hogy ideges vagy, remeg a kezed.

Válasz nem érkezett, csak egy szemforgatás. Hajnal volt, Fogatlan és Hablaty viszont már kint ültek egy erdei tisztáson, a harmatos fűre terített pokrócon, szinte egymással szemben. Hablaty a füzetét tartotta, meg egy félig tompa szénceruzát. A papíron Fogatlan félkész emberi portréja hevert. Hablaty sokat javítgatott rajta, hiszen sokszor annyira reszketett a keze, hogy nem tudott egy egyenes vonalat se húzni.

- Jó lehet, hogy egy kicsit ideges vagyok – vallotta be egy sóhajjal, s inkább leeresztette a füzetet. Fogatlan enyhén oldalra döntötte a fejét. Ez amolyan sárkányszokás volt.

- Akkor folytassuk máskor?

- Nem, dehogy, máskor nem ilyenek a fények, és a ruhád is most be van állítva, meg minden, szóval nézz úgy, ahogy az előbb – visszafordította barátja arcát az eddigi irányba, majd folytatta a rajzolást.

Fogatlan nem bírta ki, hogy ne beszéljen, s használja ki a hangját, hiszen ki tudja, meddig maradnak így. No meg persze számtalan megbeszélni valójuk van.

- Helsa miatt vagy ideges?

- Mi? Dehogy. – Hablaty kihasználta a szellőt, ami meglobogtatta Fogatlan haját, s fél másodperc alatt papírra vetette a mozgást. – Engem nem izgat az a lány, próbálkozhat, ameddig csak akar, majd egyszer a szemébe mondom, ha meguntam. Most teljesen másról van szó… - Fogatlan kíváncsi tekintetétől hajtva kénytelen volt egy sóhaj mellett kifejteni a gondolatait. Letette a ceruzát. – Ajh… Na jó, figyelj. Az van, hogy amikor egy szövetséges törzs jön ide, szokás egy ilyen táncos ünnepélyt rendezni. Olyasmit, mint a nyitónap, csak ez sokkal színvonalasabb és… Hát ide illik meghívni magaddal egy hölgyet. Aki egyedül megy arra… hát… azt egészen konkrétan szinte kinézik a tömegből, szóval, ha nem akarod lejáratni magad, jobb, ha elhívsz valakit.

Fogatlan amúgy is hatalmas szemei most elkerekedtek.

- Elhívni egy lányt? És ezt csak most mondod, egy nappal az esemény előtt? – kicsit a szemöldökét is ráncolta hozzá.

- Iiiigen – Hablaty elnyújtotta a választ. Annyira agyalt a saját baján, hogy elfelejtette kifejteni korábban -, sajnálom… Csak tudod, annyira ideges vagyok amiatt, hogy-…

- Hogy miként hívd el Asztridot?

- Hé! – itt repült a szénceruza a sárkányfiú felé, aki csak nevetett ezen.

- Ugyan már Hablaty, mindenki tudja, hogy őt fogod elhívni. - Igen, ez ellen a kijelentés ellen nem lehet harcolni. Ki mást hívna? De vajon Asztrid csak vele jönne el? És ha valaki megkérdezi előtte? És ha udvariasságból mond csak igent, ha majd ő kéri? Magában őrlődött ezen egészen addig, míg a szénceruza vissza nem repült hozzá. - Várjunk… még el se hívtad? Itt a nyakunkon az egész ünnepség, és te még el se hívtad?! – semmi válasz. Aztán…

- Na és te? – érkezett Hablatytól a visszavágás.

- Mit én?

- Te kit fogsz elhívni?

***

Helsa sehol, és már csak néhány óra van ebből a napból, aztán másnap már itt is az ünnepély. A két legjobb barát egész nap alig látták egymást, hiszen Fogatlan átvállalta Hablaty feladatait is, és elhajtotta a fiút, hogy kerítse elő Asztridot, mielőtt túl késő lesz.

Az éjfúria fiú végül Halvér társaságában indult el haza, mikor idő előtt ugyan, de véget ért a munka számukra.

- Ez furcsa, egész nap nem láttam Hablatyot – kezdte a nagydarab fiú, miközben lassú léptekkel haladtak át a falun. Bütyök sem volt sehol, bár őróla Halvér tudta, hogy a Hofferson házban tanyázik a többi lánnyal.

- Igen, elküldtem Asztrid-vadászatra. Ma reggel kiderült, hogy még el sem hívta – újságolta Fogatlan, nagy bólogatás közepette. Halvér nagy szemekkel nézett rá.

- Még nem hívta el Asztridot? Húha, ez nagyon furcsa… Remélem még nem késett el. Na és te? Elhívtad már, akit szerettél volna?

Kínos, pillanatnyi csend. Fogatlan arca vörösödött, vörösödött, vörösödött, amihez ő, a megszokott fekete pikkelyeivel nem volt hozzászokva, hogy látszik, ám így könnyen elárulta magát.

- H-hogy é-én? Mi… mármint… Öhm… Peeersze, hogy elhívtam, már rég! Öhm…. Na jó, bevallom, én… Csak ma reggel hallottam erről az egészről, és tudom, hogy itt volt az egész napom de…

- Fogatlan – intette le kuncogta az Ingerman fiú – bármit is akarsz tenni, tedd meg most. A magyarázkodást nem nekem kell előadnod – aztán kacsintott, s ellépkedett a saját otthona felé.

- Halvér! – még volt itt egy szóban forgó kérdés. A szólított hátranézett a válla fölött. – Öhm… Te kit hívtál el?

Halvér arcán alig észrevehető mosoly szaladt át.

- Majd holnap megtudod.

Fogatlan ottmaradt egy félmondattal, egy tanáccsal és egy arra tévedő Töffel, aki csak úgy mellesleg megveregette a vállát, aztán továbbállt.

Na jól van Fogatlan. Most összeszeded magad, irányba fordulsz, odamész, bekopogsz és rém udvariasan megkérdezed. Ha igent mond, nem ugrálsz mint egy őrült, hanem lenyugszol, megköszönöd és hazamész. Ha nemet mond, akkor sem sírod el magad, csak megköszönöd a türelmét és hazamész. Ilyen egyszerű, nincs mit veszíteni, egyszerűen nincs…

Ehhez hasonló gondolatokkal a fejében ért a Hofferson ház közelébe. Mivel tisztában volt vele, hogy az összes fiatal lány most Asztridéknál van és készül a holnapra, nem is csodálkozott volna, ha nyolcan nyitnak ajtót. Ám mielőtt odaért, furcsa meglepetés érte, ami megtorpanásra késztette.

- Utoljára mondom Kampó, NEM megyek veled az ünnepségre, sőt, nem megyek veled sehová!!! – darálta fennhangon Viharbogár, aki a küszöbön belül állt, Kampó pedig a lépcsőn. Legalábbis eddig, mivel megindult a szőke felé, aki válaszul az orrára csapta az ajtót.

Vörös barátunk erre elmotyogott valamit az orra alatt, és soha nem látott gyorsasággal távozott a háztól, odébb rúgva az összes útonálló kavicsot. Fogatlan elismerően nézett utána. Tehát Viharbogár nem megy Kampóval, ez már valami. No de vajon vele? Egy módon derítheted ki.

Ő volt a következő kopogtató. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy minden lépést hallott, miközben az ajtónyitó közeledett, ami felindultságról tanúskodott. Viharbogár szinte feltépte az ajtót, s látatlanban már kezdte is:

- Kampó, ha még egysz-… Oh… Sz-szia, ne haragudj, azt hittem, hogy…

- Semmi gond - nyugtatta meg Fogatlan, s ekkor még nem tudta, hogy ehhez elég volt a kedves mosolya is. Nem is hagyta, hogy a lánynak legyen ideje zavarba jönni (vagy esetleg saját magának), így menten belekezdett a mondandójába: - Nem akartalak zavarni, csak azért jöttem, mert… Tudod én csak ma hallottam erről a lezáró ünnepélyről és a lényegéről és… Csa-csak azt akartam kérdezni, hogy e-eljönnél e velem?

Viharbogár arcán előbb a meghatott döbbenet, majd a sajnálat jelent meg, s Fogatlan már érezte, hogy ez nagyon nem jelent jót. A lány egyre szomorúbb lett, pillanatról pillanatra, s a fejét is lassan lehajtotta, aranyszín haja előre hullott a válla mögül. Ő nem akarta ezt. Nem akarta látni, ahogy kiszáll a zöld szemekből a remény, ami egész eddig ott csillogott bennük. Nem akarta látni az arcát, mikor csalódnia kell. Annyira nem akarta ezt mondani! Annyira, de annyira nem!

- Figyelj Fogatlan, én… Na-nagyon sajnálom, de már elhívott valaki… ha tudtam volna, hogy jössz én… De hát csak vártam, te meg nem jöttél, ezért gondoltam, igent mondok valaki másnak… Töff… A-azt hittem, már csak neki nincs párja, és mikor ma jöttem hazafelé, ő kint ült a lépcsőn, én meg megtudtam tőle, hogy mi a gond és rávágtam, hogy nekem sincs párom ezért ő felkért én meg igent mondtam… Annyira sajnálom, de már nem mondhatom vissza…

Nem hitte, hogy tényleg jön a pofán csapás, de úgy tűnik, mégis. A furcsa az volt, hogy nem érzett haragot, nem akarta ízekre szedni Töfföt egy pillanatra sem… Csak fájdalom volt. Fájdalom, és kínos mosoly, ez maradt neki.

- Aha, értem, oké, semmi baj, csak… Csak megkérdeztem… Nem is zavarok tovább – mosolygott rá a lányra, aki láthatóan szörnyen érezte magát, most még sem volt türelme megnyugtatni. Választ se várva megfordult, s olyan gyorsan távozott, ahogy az előbb Kampó, azzal a különbséggel, hogy neki a léptei se csaptak zajt. Nesztelen akart maradni, láthatatlan, mint a sötét éjszaka.

- Hűha, hát ez… rettenetesen kínos volt… - ez a szöveg fogadta Viharbogarat, miután becsukta az ajtót, s visszafordult a lányok felé. Persze, hogy a megjegyzés nem segített, s el is ment a kedve az egésztől.

***

Ennek így már semmi értelme. Vele még jó lett volna, vele még új, vicces, érdekes. Vele még felfedezhető. Így viszont egy rémálom. Fogatlan egyedül ült a Haddock ház tetőzetén, ott, ahol Hablattyal a csillagokat szokták bámulni. Ugyan ezt csinálta most is, csak értelmetlenül. A csillagok nem tudnak változtatni azon, ami már megtörtént. Senki sem tud, az ügy meg van pecsételve. Legszívesebben kitárta volna a szárnyait, felszállt volna a csillagok közé, olyan sebességgel, hogy szemmel még csak követni se lehessen. De ezt sem lehetett. Hiába tárta szét a karjait.

- Szia pajti, mint csinálsz itt? – Hablaty hangja váratlanul érte. Teljesen váratlanul.

- Hablaty? Öhm… Se-semmit, hát te? - Vigyorgós fejingatás. Remek. Ezek szerint még ő is sikerrel járt. – Eddig tartott a művelet?

Hablaty megvonta a vállait, és kimászott mellé.

- Eddig. De sikerrel jártam, ha ezer hegyet is másztam is meg érte, megérte. Na és te?

Fogatlan csak vett egy nagy levegőt. Rossz lenne a szemébe mondani, ő mégsem tudott úgy gondolkozni, mint egy ember. Kerek perec megmondta hát:

- Hablaty, én… én nem leszek ott az ünnepélyen – ezek után nehéz volt elmagyarázni, s kiejteni Viharbogár nevét, de megtette. Elmondta, mit csinált, hogy semmi rosszat nem tett, udvarias volt és kedves, mégse történt semmi sem úgy, ahogy szerette volna. És miért nem? Mert vele mindig ez történik, most sem lehetett volna másképp. Hiába, ő más, ő nem illik a képbe. Sose illett, most sem fog. Észre se vette, hogy barátja hatalmas, zöld szemekkel néz rá. – Most mi van?

- Semmi, csak… Te sosem szoktad így feladni. Soha. Ismerek olyat, aki feladná, de az nem te vagy. – felelte őszintén Hablaty, s megfogta Fogatlan vékonyka vállát. Sosem érezte még ilyen törékenynek.

- Akkor rosszul ismersz, vagy nem ismersz eléggé. Most feladtam. Ennyi, nem tudok már mit lépni, és kérlek engedd meg, hogy megkíméljem magam attól, hogy mindenki rajtam röhögjön és inkább itthon ülhessek. Te menj, szórakozd ki magad.

Hablatynak fájtak ezek a szavak. Nem akarta itt hagyni, nem akart nélküle menni. Esze ágában sem volt. Mire azonban megfogalmazta, hogy miért is nem fogja itt hagyni, Fogatlan témát váltott.

- Na és, miért tartott eddig a dolog?

- M-mármint micsoda? – kérdezett vissza megzavarodva Hablaty.

- Jaj Hablaty… Hát az, hogy felkéred Asztridot, hogy menjen veled. Talán szekercével üldözött, mert az utolsó pillanatig halogattad? – ezt a mondatot akaratlanul is egy vigyor kísérte, ami Hablatyot oly nagyon emlékeztette az ő pikkelyes Fogatlanjára.

- Nem, nem kergetett szekercével, nincs olyan szerencséd. Nem, valójában megtalált Helsa, és velem akart jönni, de amikor nemet mondtam neki, kicsapta a hisztit, apa meg meglátta és megjegyezte Ragnarnak, aki nem mellesleg azért hozta ide a lányát, hogy „megpecsételjük a két törzs barátságát egy friggyel” és épp erről győzködte apámat – Fogatlan itt már kezdte elveszteni a fonalat – szóval apa erre azt mondta a fickónak, hogy egy viking sosem hisztizik, főleg nem úgy mint Helsa. Ráadásul nem látja benne helyesnek, hogy a fiaikat és lányaikat csak érdekből adják össze. Szóval apa úgymond lerázta helyettem a lányt, aki egyébként azzal a lendülettel pofozott fel, Asztrid viszont ezt látta és hadd ne tudjam meg, hogy mit csinált vele, mikor Ragnar nem nézett oda.

Fogatlan nem bírta ki, ezek hallatán felnevetett, s még percekig abba se tudta hagyni.

- Hát ez hihetetlen, ezt annyira megnéztem volna! – törölte le könnyeit, amik most csak a kacagástól folytak. Hablaty pedig megragadta a tökéletes alkalmat:

- Gyere te is az ünnepségre. Kérlek, pajti. – Fogatlan erre menten megkomolyodott, s pár pillanatig szótlan maradt. Ha ő nem megy, biztos volt benne, hogy Hablaty sem, ezt pedig egyszerűen nem hagyhatja, Asztrid nagyon kiakadna.

- Nem fogod feladni, igaz?

- Nahát, ezek szerint valaki lassan kiismer. Ennyi év után már illik is.

***

Fogatlan attól félt, hogyha Hablaty elrángatja arra a fránya vikingünnepre, nem elég, hogy megalázkodik mindenki előtt, de barátja vele fog foglalkozni egy bizonyos szőke vikinglány helyett. Asztrid viszont mikor megtudta, hogy az éjfúria fiú hogy járt, úgy reagált, ahogy azt Hablaty sejtette: elrángatta magukkal és kijelentette, hogy akkor neki mostantól két kísérője van majd mikor eljött az ünnepély kezdete belekarolt mindkét fiúba és behúzta maga után őket a nagyterem hömpölygő tömegébe.

A helyzet hasonlatos volt a nyitóünnepélyhez, ez is este kezdődött, zenével, tánccal, és kétszer annyi vikinggel, mint eddig. Zászlók lobogtak, minden egyes alkalommal, ahogy kinyílt a nagyterem ajtaja, s friss levegő is csak akkor jutott be.

Hablaty sosem bírta a tömeget, Fogatlan hangtalan volt, Asztrid pedig ezt látva átvette az irányítást, és átvezette őket két távolabbi asztalhoz, ami a sárkánylovasok helye volt. Nem véletlenül választották a székhelyüket ilyen messze a tömegtől.

- Tegyétek le magatokat, én hozok valamit enni – mondta a szőke lány, miközben elengedte a fiúkat. Sosem szokott kiöltözni, most viszont kitett magáért: haja kiengedve lobogott utána, semmi hajpánt, csak egy szál virág, vádliig érő, ujjatlan ruhája pedig világoskéken csillogott, karján egy kagylós karkötő díszelgett. A szerelést még a kikötőbe hajózó Johanntól vette, aki tisztában volt vele, hogy mikor kell a hibbanti hölgyeket elkápráztatni az ehhez hasonló, távoli országok csodáival. Mikor Hablaty először meglátta ebben az öltözetben, szóhoz sem jutott. Egyszerűen megbabonázta. Pont ez volt a cél.

Hablaty maga vörösben volt, egy vékonyka, fekete köpennyel a hátán, tekintettel a hidegre, Fogatlan pedig pont az ellentétes színekben, de nagyon hasonlatos öltözékben.

A fiúk leültek a csapathoz, ami még nem volt egészen teljes, sőt, szinte elsőnek érkeztek. Kőfej és Halvér ült már ott, egymás mellett, s nagy integetéssel köszöntötték az odaérkező fiúkat.

- Halvér, szóval Kőfejjel jöttél? Nahát… - kezdte Fogatlan, s miután bólogatást kapott válaszul, rákérdezett: - Na és Bütyök kivel jön?

Meg sem kellett várni a választ, az emlegetett hamarosan megjelent, nem mással, mint Kampóval. Hablaty és Fogatlan összenéztek, de egy szót sem szóltak, némán csodálkoztak. Aztán jött csak az igazi döbbenet: Viharbogár és Töff is megérkeztek, Fogatlannak pedig szó szerint leesett az álla, s másodpercekre úgy maradt, Hablaty csukta be a száját, hogy megkímélje a kinevetéstől.

Viharbogár egy Asztrid által választott, közel földig érő, pánt nélküli ruhában volt, ami lilán csillogott. Haja laza fonatba volt kötve, de még így is szinte a térdéig ért.

- Sziasztok – köszönt a lány csillogó szemekkel. Látszott az arcán, hogy boldogsága félig csak színlelt volt. Örült a szép ruhának, annak, hogy viselhette, s hogy itt lehetett. De nem azzal volt, akivel igazán szeretett volna.

Fogatlan még mindig alig hitt a szemének, és emiatt elfelejtett visszaköszönni is, szerencséje volt, hogy Vihar nem figyelt, mikor leültek ők is. Néhány perc múlva Fafej és Böff jelentek meg, felülve a két asztaluk egyikére.

- Ti együtt jöttetek? – vonta fel a szemöldökét Kampó, Bütyök pedig nem bírta ki a kuncogást, ahogy a többiek sem.

- Miért jöttünk volna együtt, miből gondolod ezt? – nézett vissza rá értetlenül Fafej, miközben nagyot harapott az almájából.

- Hát… Talán mert mindenki párban jött, ti meg beslisszogtatok együtt? – egyértelműen költői kérdés volt, Fa pedig nyilván nem lett tájékozatva arról korábban, hogy kellett volna szerezni valakit, akivel eljön. Böff pedig gyilkos tekintettel méregette Töfföt. Vajon ő honnan tudott róla?

Sosem derült ki, hiszen Asztrid visszaért két tálca étellel, na meg ráadásul mindenki kezébe nyomott egy kupa bort.

- Szórakozni jöttünk, nem? – ezzel magyarázta a többiek értetlenkedő tekintetét.

- Én inkább maradnék a víznél – jegyezte meg Fogatlan, ki konkrétan majdnem rosszul lett a savanyú íztől. Csendben megjegyezte Hablatynak, hogy olyan aromája van mint a romlott halnak, aki ettől majdnem kiköpte a sajátját a nevetéstől.

- Majd megszokod pajti – csupán ennyit mondott neki, s miután kinevetette magát, a mellette ülő Asztridra nézett.

- Mi az, máris sok volt az a két korty hogy itt vihogsz mint egy sárkány, akinek sok volt a sárkányfű? – kérdezte vigyorogva a lány, s a hatás kedvéért finoman meglökte a vállát.

- Nem, csak Fogatlannak nem igazán ízlett, de sebaj. – magyarázkodott a fiú, majd témát váltott. – Hogyan ráztad le Helsát?

- Erre én is kíváncsi vagyok! – nevetett a túloldalon Kőfej. Asztridnak most tetszett, hogy mindenki rá figyel, így kissé öntelt mosollyal, burkoltan tett csak utalásokat:

- Legyen elég annyi, hogy mikor Ragnar az ünnepségre indult, Helsát már egy sárkány vitte haza Fjordvégre. – mosolya viszont hamar eltűnt, mikor Böff szarkasztikusan felnevetett – Most meg mi van?

- Semmi, kedves Asztrid, de én vetnék arra egy pillantást a helyedben – mutatott a bejárat felé, ahol feltűnt a vörös hajú lány, nem is egyedül.

Egészen meglepő módon a nála fél fejjel alacsonyabb Takonypóc kísérte nagy büszkén, amitől az egész csapat úgy nézett rájuk, mintha Takonypóc egy rettenetes rémmel karöltve állított volna be.

- Ez most komoly? – vigyorodott el kárörvendően Kőfej.

- Bármit is tervezel Kőfej, csak ne röhögj, tegyünk úgy, mint akik komolyan veszik – felelte hamar Asztrid, szintén vigyorogva.

Takonypócék hamarosan odaértek, s a fiú a mellét düllesztve átsétált a csapat közt, hogy mindenki láthassa kivel jött. Persze erre nem volt szükség, a többiek pedig alig bírták ki nevetés nélkül. Fafej volt az egyetlen, aki nem bírta, és hanyatt lefordult az asztalról, hogy kiröhögje magát (ezt valószínűleg fokozta a bor hatása is). Asztrid pedig kacsintott egyet, hogy mindenki láthassa, Takonypócékat kivéve, s Halvér, Hablaty és Kampó egyszerre pattant fel, s kérték fel a partnerüket táncolni, így kivonultak a baráti körből. Csak Töff nem kapcsolt, nem értette, hogy miért ment el mindenki, s Vihar hiába próbált jelezni neki, hogy ideje lelépni, a fiú nem fogta fel a néma beszédet. Fogatlan pedig tudta, hogy eljött az ő ideje, most vagy soha. Ha Vihar nem is jött el vele, most nem hagyja ott a kilátástalan helyzetben. Ő felpattant, odament hozzájuk, s a Hablatytól ellesett mozdulattal a kezét nyújtotta neki.

- Szabad egy táncra, kisasszony? – a hamiskás mosoly is ott ült a szája sarkában, holott legbelül reszketett, hogy bolondot csinál magából. Vihar a szemébe nézett, majd Töffre, aki intett, hogy menjen csak.

Így történt, hogy a furcsa páros együtt lépett a többiek közé, megilletődve, nem tudva, hogy mi vár rájuk. Hablaty jelzett is Asztridnak, hogy vessen rájuk egy pillantást.

A párok pedig áttáncolták az órákat, éjfél után is pörögtek, forogtak a jellegzetes viking zenére. Még tüzet is ugrottak, amitől nem egy túl bátor és túl ittas vikingnek kapott lángra a csizmája, de szerencsére Hablaty egyik kategóriába sem tartozott, így ő sikerrel vetette át magát a lángoló farakás fölött. Talán csak a köpenye bánta.

 Mikor kicsit megálltak pihenni, Helsa egy kupa borral odalépkedett Hablaty és Asztrid beszélgető párosához. Az ital kihozta belőle az őszinteséget.

- Nyugi Asztrid, nem akarom ellopni a srácot – intette le a szöszit, aki szívesen kihajította volna innen. – Csak azt akarom mondani, hogy apám kérésére tapadtam rád Hablaty, mind hallottad a szüleink beszélgetését és szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam, és olyan mint egy pióca, igazából nem vagy az esetem, szóval megyek vissza Takonypóchoz, további jó mulatást!

És már ott sem volt. Hablaty és Asztrid kerek szemekkel néztek utána, szinte nem is hittek a fülüknek. Kicsivel odébb pedig Fogatlan és Vihar beszélgettek, kifáradva a tánctól és a fejforgatástól, hiszen egyikük sem értett hozzá, s mindig valakiről lesték a lépéseket.

- Mondd csak, Töfföt nem fogja zavarni, hogy egész este velem táncolsz? – kérdezte a fekete hajú fiú egy félénk mosollyal.

- Hát – nevetett halkan Vihar – akárhogy is, ő most jól elvan Fafejjel és Böffel, sőt, szerintem már annak örül, hogy még mindig tud két lábon járni.

Mindketten jót nevettek azon, hogy Takonypóc összeveszik Fafejjel valami levelibékán, ami igazából nem is volt ott, majd Hablaty integetésére figyeltek fel, aki Asztriddal beráncigálta őket egy körtáncba, s összekapaszkodva, nevetve kerülgették a tüzet. Hajnalodott már, mikor fogyatkozni kezdett a tömeg, de még mindig voltak, akik a nyílt helyen táncoltak, most már egy sokkal nyugodtabb zenére.

- Elfáradtam… - suttogta Viharbogár, mikor a csapatból szinte már csak ők maradtak ott. Asztrid és Hablaty egy órája nem voltak sehol, a többieket hazaráncigálták (vagy épp cipelték) a segítőkészebb és józanabb vikingek. Kicsit odébb Kőfej és Halvér beszélgettek.

- Én is – nevetett halkan Fogatlan, s mikor megálltak, finoman kézen fogta a lányt – gyere.

Kivezette őt a nagyterem elé, ahol megcsapta őket a hűs hajnali levegő, Fogatlan pedig menten levette a köpenyét, s Vihar vállára terítette, aki hálásan mosolygott rá, miközben leültek az egyik szobor talapzatára, onnan figyelték a vöröses ég alját. Hamarosan felkel a Nap, s bearanyozza a tengert. Fogatlan ezt akarta megmutatni a lánynak.

- Gyönyörű szép – suttogta Vihar, ahogy a nyugodt tengert bámulta, s lassan kicsit közelebb húzódott Fogatlanhoz, s mire az észbe kapott, már a vállára hajtotta a fejét.

Fogatlan pedig őrlődött magában. Határtalanul boldog volt, hogy Viharbogár vele töltötte az egész ünneplést, viszont most szeretett volna mondani valamit, úgy, ahogy az emberek. De nem tudott. Nem volt szó, ami körülírta volna, nem emlékezett arra a kifejezésre, s mire oda jutott, hogy szavak használata helyett cselekedjen, arra figyelt fel, hogy Vihar elaludt a vállára borulva. Sok jó dolog történt az este. A legcsodásabb most jött volna, de úgy tűnik, az alvó kisasszony miatt erre még várni kell.

Újítás

Üdv éjjeli baglyok meg akik reggel olvassák! :D
Szaladok, és már itt sem vagyok, de még gyorsan közölnöm kell valamit mindenkivel. Szóval, ott oldalt láthattok ilyen furcsa zöld csíkokat, rajta a történetcímekkel. Gondolom rájöttetek már, hogy mi lehet az, hát a réges régen várt menüsor! *tapsvihar* :D  Így sokkal könnyebben visszakereshető egy-egy fejezet, ráadásul cím szerint összeszedve, nem kel a blogarchívumot (amit meghagyok ott legalul) végigböngészni, ha egy régebbi bejegyzést keresünk.

Ezt pedig nem másnak, mint Kinner Daenys-nek köszönhetem, aki volt olyan kedves és időt szakított rá, sőt egyenesen küzdött érte, hogy sikerüljön. Szóval Kitti, nagyon köszönöm, hogy összehoztad ezt, ami nekem, volt infószakosnak nem sikerült :D Ráadásul csak úgy, szó nélkül, meg sem kértelek, te csak megcsináltad, ami külön köszönet. *tapsvihar Kittinek*

~Ez az Fogi, tapsold meg szépen!~

+ez még nem végleges verziója a menünek, szép lassan majd alakítgatom, ahogy megértem a működését és egyebeket

5. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Először is, itt is meg szeretném köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat, el sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelentett nekem. :')
Tegnap úgy volt, hogy kész lesz a fejezet, de végül is átcsúszott mára. Nem lett annyira hosszú, mint szerettem volna, hiszen ez egy be nem tervezett fejezet volt, mégis szükséges, szeretett Hiccstrid fanjaim miatt :3 Sok volt a kérés emiatt, és beszúrtam ide egy fejezetecskét, hogy növeljem a feszültséget, illetve a Stormlesst se feledjük :D A napokban várható lesz még egy fejezet, ahhoz most gőzerővel hozzálátok, mert utána nem leszek itthon, épp ezért szeretném, hogy időben kész legyen :)
Jó olvasást kívánok, és repüljenek azok a kommentek :D

5. fejezet

Helsa és a fjordvégiek

Jól mondta Hablaty, valóban háború lett a munkából. Asztrid minden alkalommal hozott valami új elmosogatni valót, mikor arra járt, Hablaty pedig egyszer "teljesen véletlenül" a vízbe ejtett egy nagyobb edényt, így az egész kimondottan gusztustalan lé Asztridra fröccsent. Nem is volt csoda, hogy ezzel a szőke lány arcán rózsás foltok jelentek meg, ám most a haragtól.

- Haddock!!!

- Hupsz, nagyon sajnálom, véletlen volt - kuncogta Hablaty, de érezte, hogy nagyon közel az a röhögőgörcs. Ez az inger elég hamar elveszett, mikor egy adag levágott halfej landolt a nyakában. Asztrid ugyanis azt a kosarat kapta fel és borította rá, amibe a hatalmas adag halászlé főzése közben a halmaradékot dobálták. És utána még hozzávágott néhány kipotyogott darabot.

- Jól mondtad, Haddock! - visította dühtől vörös arccal a lány, miközben hozzávágta még a kosarat is - ez háború! - Hablaty ezt a mondatot komolyan vette, így ő a tenyerébe gyűrt egy marék krumpli héjat, tudva, hogy azt nem szedi ki könnyen a hajából, ráadásul még sokat sejtetően vigyorgott rá. - Oh, nem, nem mered!

Oh, dehogynem. Olyan simán elkezdte dobálni a burgonyahéjjal, lefejtett halpikkellyel, meg mindenféle zöldségmaradékkal, mint aki halálosan komolyan veszi az ételháborút. Asztrid ezt nem tűrte sokáig, ő is dobálózni kezdett a maradék haldarabokkal. Hamarosan teljes lett a káosz a nyílt konyhában. Repült ott minden: ételmaradék, fakanál, kanál, serpenyő Asztrid jóvoltából, s még egy adag förtelmes mosogatólé, ami a lehető legrosszabbul érkezett. Ugyanis Fogatlan, aki eddig hátul tevékenykedett, most átjött a helyiségbe ahonnan a zajt hallotta, s mivel Hablaty elugrott a lé útjából, az egyenesen telibe találta barátját.

- Hupsz... - kuncogta Asztrid, aztán Hablatyból is kitört a kacaj. Egyszerűen nem bírta visszafogni, s lassan a fenekére huppant a pult mellett, s ott rázta tovább a nevetés.

- Aha. Szóval hupsz, így mondjátok, ugye? Jó. - nézett hol a lányra, hol Hablatyra Fogatlan, miközben kisöpörte zöld szeméből fekete tincseit, majd fogta a pulton lévő dézsát, s mindenestül Hablatyra borította, egyetlen mozdulattal. - Hupsz - aztán Asztridhoz ment, aki viszont egy pohár tejjel öntött nyakon - és hupsz. További jó mulatást, srácok.

Hiába a visszavágás, azzal nem számoltak, hogy Bélhangos hamarosan megérkezik, s majdnem a Valhallába távozik, mikor meglátja azt a hihetetlen rendetlenséget.

- Thor piszkos pelusára! Hát mi a frász fene történt itt?! Sárkánytámadás után se nézett ki így a falu! Ti! Igen, ti hárman! Villámsebesen takarítsatok össze, aztán sipirc fürdeni! Már látjuk a hajókat a horizonton, és neked Hablaty, apád mellett a helyed a fogadásukkor!

A kovács kifakadása közben és után egyik fiatal sem mert szólni, csak kapkodva takarítani kezdtek, elrejtve, eltűntetve mindent, amit csak tudtak. Az egész nagyjából annyi volt, hogy míg a két fiú mindent az egyik hátsó szekrénybe dobált, addig Asztrid feltörölte a padlót és pultot egyaránt, aztán mind rohantak haza.

Míg Asztridnak Viharbogár segített, Hablaty és Fogatlan egymásnak hajigálták az elázott vagy épp tiszta ruhákat, miközben keresték Hablaty ünnepibb öltözékét.

- Hol van az ingem?! - ismételgette idegesen Hablaty, felcsatolva az övét és a haját szárítgatva.

- Itt van ez - dobott oda neki egy sötétzöld darabot Fogatlan, mert ez akadt a kezébe először. Ugyan rövid ujjú volt, most mégsem válogathattak. Hablaty magára kapta a ruháit, s máris rohant le a kikötőbe, Fogatlan pedig egy percre rá indult utána.

Ő ugyan nem mehetett oda a Haddock családhoz ezt most mégsem bánta. Pléhpofa szerint most jobb ez így, nem kell senkinek sem magyarázkodni.

A hajók már közel jártak a kikötőkhöz, s hamarosan befordultak a dokkokhoz.  Három viking bárka érkezett, rajtuk tényleg teljesen szőke emberekkel, akik lassan leszállingóztak a hibbantiak elé. A két főnök köszöntötte egymást.

- Pléhpofa! De rég láttuk már egymást! - rázott kezet a magas, izmos férfi Hablaty apjával. A viking neveket tekintve, a változatosság kedvéért a fjordvégiek főnöke a Ragnar nevet viselte.

Ekkor viszont a figyelem egy rövid, vörös hajú, szeplős lányra terelődött, aki egy macskaugrással szállt ki a hajóból, pillantást se vetve a pallóra. Tekintete komoly volt, vonásai kemények, de nem erőszakosak. Első pillanatra fiúnak is lehetett volna nézni a vékony páncélját látva. Helsa. Hablaty emlékezett a nevére és az arcára is. Négyévesek lehettek, mikor Ragnar elhozta nevelt lányát ide, a szigetre. Akkor is megvont benne ez a tekintély, ami most fűtötte a tekintetét.

A lány pillantást se vetett az ott lévőkre, mindössze apja, a hibbanti főnök, és annak fia felé szegezte tekintetét. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában, s odaillegette magát hozzájuk. Mintha nem is ugyan az lett volna, aki néhány másodperce leugrott a hajóról.

- Tiszteletem, főnök – bólintott illően Pléhpofának, aztán tovább riszálta magát a sárkánylovashoz – Szevasz Hablaty, hogy megnőttél. Nosza, ez csak nem legénytoll? – simítgatta meg az állát, majd egy apró pofont is lekevert neki, s csak aztán állt tovább.

Hablaty szólni sem tudott, csak az állát dörzsölgette, no meg érezte Asztrid dühös tekintetét a tarkóján. A szőke vikinglány rákvörös arccal nézett a fjordvégi lány után. Soha nem gyűlölt még senkit ennyire, holott most először látta életében. Ösztönből lépett is egyet, jelezve, hogy utánamegy, de a mellette álló Viharbogár ezt nem hagyta. Nagy szerencsére.

***

A legrosszabb pedig még hátra volt. Helsa aznap egész végig Hablaty mellett volt, folyton ott termett mindenhol, ahol a Haddock fiú is, sőt, még a konyhába is bement utána, mondván, „segít” neki. Mindenre rákérdezett, folyamatosan beszéltette Hablatyot, aki így nem egyszer rosszul végezte a munkáját, Bélhangos egyszer majdnem le is kevert neki egyet. Ez a Helsa pedig abba is belekérdezett amibe nem kellett volna.

- Na és, mivel ütöd el az időt mostanában?

- Hát… Én… - Hablaty majdnem rávágta, hogy eddig sárkánylovas volt, és próbál megint az lenni, viszont még időben rájött, hogy hazudnia kell – Én pár éve Bélhangosnál vagyok kovácsinas.

- Az kemény munka, de izmos leszel tőle – kacsintotta a lány, miközben Hablaty próbál a nyílt konyhában a lehető legtávolabb kerülni tőle. -  No és, szabad megkérdeznem, hogy mi történt a lábaddal?

Hablaty keze megállt a levegőben, s próbált közömbös képet vágni és vigyorogni a témához. Nem fog konkrét választ adni, de nem is fog zavarba ejtően magyarázkodni.

- Hát, vikingek vagyunk. Foglalkozási ártalom.

***

- Mit képzel ez a nőszemély?! Először is, illetlenség így viselkedni a főnök fiával, de azon felül meg hogy meri!!! – üvöltötte Asztrid, magából kikelve, s megforgatta a feje fölött a szekercét, amit aztán teljes erőből belevágott egy fa törzsébe.

Még mindig a fjordvégiek érkezésének napja volt, nem sokkal naplemente előtt. Míg mindenki a faluban mulatozott, Asztrid elhagyta azt és egyedül ment az erdőbe, miután látta, hogy ez a Helsa megint Hablaty után szaladgál, aki kénytelen volt beszállni egy fontos vitába Csirke tollainak színéről az ikrekhez, csakhogy a lány végre megunja az üldözését. Asztrid pedig azt hitte, hogy egyedül megy. Viszont Bütyök, Fogatlan és Viharbogár egész úton követték, de mikor rákérdeztek, hogy mi a baja, a lány kifakadt, és dobálni kezdte a fegyverét. A trió azóta is egy kidőlt fa rönkjén ült, mondván: megvárják, míg kitombolja magát, beszélnek vele, aztán szépen visszakísérik a faluba.

- Álnok kis sunyi kis…. Áááh! – újabb reccsenés jelezte, hogy Asztrid megint lesújtott.

Viharbogár bátorkodott megszólalni:

- Figyelj csak Asztrid, azzal, hogy itt tombolsz, nem jön helyre semmi.

- Pontosan, jól mondja - vette át a szót Bütyök – és amíg itt vagy és panaszkodsz, szabad utat adsz annak a szipirtyónak.

- Egyébként nem is biztos, hogy Hablatyra pályázik, mármint… – kezdte volna Fogatlan, Vihar viszont érezte, hogy most nagyon rosszkor szólalt meg, és egyetlen vállba bokszolással hátraküldte, le a farönk mögé.

- Tuti biztos, hogy Hablaty miatt teper – rázta a csuklóját Viharbogár.

- Hát ez az, ezért húztam fel magam! – Asztrid már toporzékolt dühében.

Bütyök folytatta:

- De… Ha belegondolok, te mindig azt mondogattad, hogy „csak barátok” vagytok, nem?

A szőke lány erre már nem tudott mit felelni. Igen, ez valóban így volt.

- Csak barátok… - ismételte – a francba is, kit akarok becsapni?

- Érdekes, Hablaty is folyton ezen tűnődik… - szólalt meg váratlanul Fogatlan, még mindig a földön fekve. Asztrid viszont egy pillanat alatt felrántotta onnan, ezzel akkorát lendítve rajta, hogy nem ülő helyzetbe húzta, hanem azon túl is, Fogatlan pedig már a farönk másik oldalán feküdt. – Áú!

- Hogy mondtad?

- Azt mondtam; aú, ez fájt!

- Nem arra értettem te planktonagyú, hanem arra, hogy min tűnődik Hablaty? – Aszrid megint kezdett begurulni, hiszen a szekercét Fogatlan feje mellett ejtette le, ezzel kissé a frászt hozva rá. Kénytelen volt hát válaszolni:

- Hablaty is ugyan ezt ismételgette mindig, hogy miért áltatja magát, és miért kezel úgy téged, mint bárki mást a csapatból, amikor te több vagy neki. Egyébként ez teljesen igaz, de ne legyél rá mérges, nem tudja úgy formában önteni az érzéseit, mert bonyolultnak hiszi őket. Ő… Tudod, olyan magányos sárkánylovas típus, inkább a tettek embere, mikor nem ért valamit, ami ráadásul önmagában zajlik. Én… Látom és tudom. Kiismerem, akkor is, mikor megjelensz, mert ő olyankor midig egy kicsit ideges először. Fél, hogy elront valamit előtted.

Ez a monológ még Vihart és Bütyköt is meghatotta, s a lányok mosolyogva néztek össze, majd Asztridra, aki most nem tudta, mit mondjon vagy higgyen.

- El kell ismerned Asztrid, hogy Fogatlannak igaza van. Hablatyhoz tényleg a félelem és az idegesség szaga tapad, mikor te megjelensz – magyarázta Viharbogár, miközben Bütyökkel felnyalábolták Fogatlant, s visszaültették a farönkre.

A szőke szekercés nem felelt, a fegyverhez viszont nem nyúlt többet.

- Bütyök, Fogatlan - szólalt meg végül – rendesek vagytok, hogy utánam jöttetek meg hogy segítettetek de… megtennétek, hogy most visszamentek a faluba? Szeretnék Viharral beszélni négyszemközt.

Természetesen bólogatást kapott válaszul, s a két említett felpattant, s halkan beszélgetve indult vissza az ösvényen Hibbant faluja felé. Viharbogár pedig csak csendben ült, várva Asztrid nagy beszélgetését, ami csak nem jött. Barátnője csak egy sóhajjal letette magát mellé, s arcát a tenyereibe temette.

- Hé… Jól vagy? – Vihar nem hagyta szó nélkül ezt a mozdulatot.

- Persze, csak… Nem, nem vagyok jól… - sóhajtotta. Felesleges hazudni, egy idő után úgyis kiderülne. – Tudod, én és Hablaty közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt hinnétek. Nem igazán beszélünk róla se egymásnak, se senkinek, csak… Tesszük, amit a szívünk súg. Nem akarunk nagy helyzetet csapni ebből, ez a kettőnk titka, és szeretjük őrizgetni, csak… Én most bizonytalan vagyok, és amíg ez a vörös banya itt van, nem tudok Hablattyal egy percet se nyugton beszélni, pedig most nagyon, de nagyon rám férne, mert… Azt hiszem, butaságot csináltunk a Bork hét nyitóestjén…

Elég egyértelmű célzás volt, hogy Viharbogár eltátsa a száját. Kicsit sok információ volt ez egyszerre, de… Valahogy mégis érthető. Óh szentséges széljárás, ezt mondhattad volna előbb is…

***

Hablaty Haddock nem aggódott úgy, mint Asztrid Hofferson. Mert nem volt rá ideje. Most is azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Helsa társaságát, aki megint utána keresgélt. Ahogy teltek az órák, lassan beugrottak neki az emlékek, hogy kicsi korukban is folyton utána koslatott, bár akkor nem értette, miért. Most már tudta, és szabályosan rettegett a lánytól. Asztrid, hol vagy mikor szükségem lenne rád.

Asztrid ugyan nem érkezett, Bütyök és Fogatlan viszont annál inkább

 - Pajti! – jött a suttogás a mellékutcából, ahol Hablaty rejtőzött el Helsa elől.

- Hm? – kapta fel a fejét a fekete hajú, s észrevétlenül odasomfordált barátjához.

- Helsa a közelben van? – érkezett a kérdés Hablatyól.

- Helsa? – értetlenkedett Fogatlan, aztán leesett neki – Jaaa, hogy a lány aki fejébe Asztrid szekercét akar vágni? Pont ott jön – mutatott előre, mire Hablaty rémülten a falhoz lapult, Fogatlan pedig nem bírta ki nevetés nélkül. – Ugyan, csak viccelek!

- Nagyon nem volt vicces, az a lány az idegeimre megy! – csattant fel Hablaty.

- Nem csak neked, hidd el.

- Ó igen – nevetett fel mellettük Bütyök. A két fiú rápillantott, s míg Fogatlan bólogatott, Hablaty a homlokára csapott, tudva, hogy ki az a bizonyos személy.

Viszont amíg itt elbeszélgettek, egy negyedik viking is odaért közéjük, s Fogatlan egyszer csak azt vette észre, hogy valaki átcsapta a karját a nyakán, s ezzel magához húzta, ő maga pedig ettől majdnem elvágódott. Helsa volt az, aki magához húzta, s egy kecses mozdulattal befordította a csípőjét.

- Hablaty, miért nem mutattad még be nekem a kis barátodat? Hogy hívnak, szépfiú?

A véletlen folytán, vagy a sors akaratából, de az is közrejátszott, hogy Asztrid és Viharbogár is a közelükben jártak már, és természetesen látták az egészet. Az előbbi meg is lepődött, mikor a mellette álló barátnője rákvörös arccal vette tudomásul a látottakat.

- Megfojtom… - csupán ennyit mondott, de Asztridnak ezzel el is árult mindent. Az érzéseit a fekete hajú fiú iránt legalábbis biztosan.