Ádázok és Fúriák - 1.fejezet

Sziasztok!

Örömmel jelenthetem, hogy elkészültem az első fejezettel, és folytatódik a Bajkeverő tojás, egy kicsit más címmel, de onnantól, ahol abbamaradt, s félig meddig "lezárult". :D

Jó olvasgatást, és halmozzatok el kommentekkel, légyszi! :D

Előszó (Hablaty füzetéből egy oldal, Hablaty kézírásáért nem vállalok felelősséget :D) :

Újabb nap indult, s már szinte percre pontosan tudom, hogy mennyi ideje sínylődök itt a szobámban, és még  meddig fogok.  Hogy miért? Fogatlan kényszerpihenője miatt. Az a nagyra nőtt szárnyas szalamandra ugyanis homlokkal pont telibe kapott egy fél méter átmérőjű repülő sziklát, aminek következtében már egy hete úgy szédül, mint akit minden reggel fejbe kólintanak egy serpenyővel. Annyira szédül, hogy nem mindig sikerül elsőre átmennie a két ajtófélfa között, és megkülönböztetni az én ágyamat az övétől. Márpedig így szóba se jöhet mindkettőnk kedvenc időtöltése: a repülés. Nem, Fogatlannak két hetet jósolt Gothi, és ha addig nem szedi össze magát, talán rásóz még egy teljes hónapot... Jó is hogy ez eszembe jutott, mert most két sor között felpillantottam füzetemből és közöltem vele is ezt az apró bökkenőt. Erre ő rémülten hátrébb húzódott, majd előadta a már jól ismert "semmi bajom" mutatványát. Na persze...

De látom, ahhoz már elég jól van, hogy megrágcsálja a füzetem sarkát... Fogatlan, te semmit sem változtál azóta, mint amikor először megláttalak a tintafekete égen...

~Hablaty

1. fejezet

Trollok az erdőben

Egy hideg, ijesztő és messzi világban is lehet szép az idő. Messze a civilizált kontinensektől sok-sok sziget emelkedett ki az óceán végtelenjéből. Ám ezek a szigetek még egymástól is távol voltak. Még szerencse, hisz akkor végképp "barbárnak" nevezhetnénk a területet, mert az ott élők nem igazán szerették egymást, és jobb volt az mindenkinek, ha nem is látott el a szomszéd szigetig.

Az egész viking szigetvilág közepén feküdt a legkülöncebb sziget, amit valaha emberi szem látott. Nem a mérete, vagy az alakja miatt, hanem az ott élők voltak kicsit eltérőbbek a megszokottnál. Ugyanis a Hibbant névre hallgató földrészen a szorgos, nagyrészt óriás termetű vikingek nem akármilyen háziállatokat tartottak. Nekik nem lovaik voltak a szállításra, nem szamaraik az igavonásra, hanem... sárkányaik!

Sárkányok, amik valójában az egész szigetvilágot, sőt akkoriban minden földrészt benépesítettek, ám a Hibbantiak nem ismertek még egy olyan földterületet, ahol olyan jól bántak volna velük, mit ők.

Ami azt illeti, nem is egyszerű a sárkányokkal való élet: ezek a szárnyas hüllők nagyok, tüzet okádnak és a többi háziállat - Hibbanton a jakok és a birkák - néha napján lángra kapnak a jóvoltukból. Ám ez a maroknyi viking mégis képes együtt élni velük.

***

Hablaty Haddock az ágyán hasalt, s még egyszer utoljára belemártotta pennáját a Kolosszális tintahal esszenciájával teli üvegbe, majd magában motyogva leírta füzetébe a megmaradt gondolatait.

- ... mint amikor megláttalak a tintafekete égen... aláírás; Hablaty... És kész!

Ahogy ezt kimondta, felemelte a fejét a füzettől, de rosszul tette, ugyanis abban a pillanatban homlokon találta egy nyálas papírgalacsin.

- Hé, nyugodj már le! - rivallt rá a tettesre Hablaty, majd undorodva a többi hetvennyolc közé dobta a kis "lőszert". - Éppen a te történetedet írom napról napra, lehetnél egy kicsit kedvesebb is.

A fiú naplóba vezetett történetének "főhőse" nem más volt, mint sárkánya, Fogatlan, aki most a lehető legunottabb arckifejezést öltötte, s gyártani kezdte a következő galacsint.

Érthető is, hogy nem volt jó hangulatban: már egy hete itt gubbasztott, és nagyrészt Hablatyot fárasztotta, ami - a fiú nagy szomorúságára - cseppet sem vett el a sárkány energiájából. Fogatlan természetéhez hozzá tartozott, hogy valami hihetetlenül energikus volt, minden reggel kipattant az "ágyból", s esténként alig lehetett visszaterelni oda, még akkor is, ha egész nap csak a felhőket szelte éjfekete szárnyával.

Ám most még a kelleténél is több energiája volt, hiszem egy hete tiltva volt neki a repülés és már nagyon kezdte unni a négy fal bámulását - s ilyen állapotban szinte mindenkiből előjön a rosszabbik énje. Fogatlan is napról napra egyre kevésbé volt elviselhető. Hablaty az elején még megértette, hogy szegény nagyon nyűglődik és rosszul esik neki, na meg akkor még a feje is fájt, most viszont már nem voltak olyan problémái, amik miatt szépen csendben nyugton maradt volna.

Most is idegesen pakolgatta jobbra-balra fél farokszárnyát, s szinte másodpercenként kilesett a nyitott ablakon. Odakint láthatta a többi sárkányt, akik gondtalanul szunyókáltak kiterülve a napfényes mezőn, vagy épp egy falat halon veszekedtek, s a háztetők fölött kergetőztek.

Ó, ha ő is ott játszhatna velük! De nem, helyette még vagy egy hétig csak nézheti a többiek szórakozását.

Hablaty eközben folytatta elfoglaltságát,  lapozott egyet a füzetében. Pár percig csak szótlanul nézte a két üres oldalt maga előtt, majd hirtelen jött ötlettel a szekrényéhez szaladt, előkotort egy faragott tálcát és visszasietett a füzetéhez. Felkapta a tintás üvegcsét, majd tartalmából egy keveset kiöntött a tálcára, úgy, hogy az egyenletesen elterüljön.

Tevékenysége itt már felkeltette sárkánya érdeklődését is, mert az füleit hegyezve figyelte gazdája ügyködését.

Hablaty bal tenyerét óvatosan beleengedte a tintába, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomatot készített a füzete bal oldalára, utána pedig egy rongydarabbal letakarította tenyerét mielőtt bármi mást is összemaszatolna, közben munkáját szemlélte. Miután letisztogatta kezét, megragadott egy ceruzát majd a füzet oldalának sarkára biggyesztette az életkorát: 15.

Elégedett vigyorral az arcán feltekintett Fogatlanra. Megérezte, hogy a sárkány már percek óta őt figyeli, ám most sokkal nagyobb érdeklődéssel, mint amikor csak írogatott.

- Gyere pajti, nézd meg - intett neki, majd magyarázni kezdett a mellésomfordáló Fogatlannak. - Csináltam egy kézlenyomatot, és majd ha öt-tíz év múlva elővesszük ezt a füzetet, ez egy emlék lesz a tizenöt éves önmagamról. Hát nem klassz?

Fogatlan csak a füzetlapot szagolgatta, nem igazán értette, hogy mit kéne figyelni rajta, a "fekete pacán" kívül. Hablatynak feltűnt, hogy még mindig nem érti.

- Nézd! Ez az én kezem, látod? - mutogatta neki, ahogy saját tenyerét a festés fölé tartotta, majd újra elvette. Hirtelen felcsillant a szeme - Hé, nem szeretnél te is egy ilyet?

Sárkánya kérdőn nézett rá. Már hogy lehetne ez egyáltalán...

- Figyelj pajti, nem nagy feladat. Csak tedd a mancsod a tálcára, aztán a papírra...

Hablaty szavaira Fogatlan félig felemelte egyik mellső mancsát, de csak nem értette pontosan, hogy is gondolta ezt a fiú.

- Na add a mancsod, segítek! - integetett Hablaty. Megfogta sárkánya mancsát, ám amikor belemártotta a fekete tintába, a hüllő el akarta rántani onnan a lábát. - Ne,ne, ne, nyugi semmi baj, ez csak játék, érted? Játék...

Miután sikerült megnyugtatnia, Fogatlan festékes mancsát újra kézbe vette, majd óvatosan a papírra nyomta, a saját lenyomata mellé.

- Így ni... Látod, tök király! Jaj, várj, le ne tedd a lábad sehová, minden tiszta fekete lesz...

S ez így ment még vagy fél órán át. Fogatlannak nagyon megtetszett a "játék", s mire megunta, már huszonöt mancslenyomat készült huszonöt különböző papírlapra.

Hablaty jókat kacagott rajta, hogy sárkányának mennyire tetszik ez az elfoglaltság, olyan vigyort vágott minden munkája után, hogy öröm volt nézni. Ám mikor a fiú a huszonhatodik papírlapot akarta előkotorni a szekrény aljából, kopogást hallott odalentről.

Normál esetben az ember nem rémül halálra egy ilyen teljesen hétköznapi dologtól, kivéve, ha tudjuk, ki és milyen szándékkal áll az ajtó előtt. Hablaty ez esetben jéggé dermedt az ijedtségtől. Pontosan tudta hogy ki érkezett. Ráadásul az édesapja nem volt otthon, hogy ajtót nyisson, ezért ezt is neki kellett megoldania.

- Te jó ég, ez Gothi lesz... - suttogta holtra vált arccal. A hír hallatára Fogatlan is elsápadt és barátjához hasonlóan ledermedt, nem véletlenül.

- Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Pajti siess a helyedre! - rémüldözött tovább a fiú, miközben szélsebesen összekapkodta a földön szétszórt mancslenyomatos lapokat, majd nagy lendülettel az egész kupacot behajította a szekrénybe és rávágta az ajtót. Újra kopogtattak.

- Egy pillanat! - kiabált le a lépcsőn Hablaty, majd egy gyors körbetekintéssel megbizonyosodott, hogy semmi árulkodó jel sem maradt elöl. Ezek után kettesével szedve a lépcsőfokokat lesietett a szobájából és lihegve ajtót nyitott.

Valóban Gothi, a töpörödött öregasszony állt ott és épp akkor készült újra rávágni az ajtóra hosszú botjával, ezzel kis híján fejbe kólintva Hablatyot is.

Arra felettébb egyszerű a magyarázat, hogy a fiú és a sárkánya miért kapott frászt ennek a kedves, öreg és látszólag ártalmatlan javasasszonynak az érkezésétől. Gothi volt az, aki egy hete megtiltotta Fogatlannak a repülést a fejsérülése miatt. Ez még nem is lenne akkora gond, csakhogy nem egészen úgy volt az kiszabva, ahogy azt Hablaty leírta a naplójába. Gothi nem csak a repülést, hanem még a házból kilépést, s még magát a felkelést is tilossá tette. E mellett mindezt nagyon szigorúan ellenőrizte, s naponta megjelent a Haddock házban. Éppen ezért Hablatynak - aki természetesen nem tartotta olyan keményen a pórázt sárkánybarátján - mindig ügyelnie kellett rá, hogy semmi se legyen gyanús Gothinak: például ha ő lihegve nyit ajtót, akkor valószínűleg nagyon igyekezett előtte valamit rendbe hozni. Valamit, amiről nem akarta, hogy a javasasszony lássa...

- Jó reggelt... - köszönt bátortalanul Hablaty, holott már hosszú órákkal ezelőtt megebédelt. Gondolatban a homlokára csapott. Ostobaaa...

Gothi arcán már itt megjelent a gyanakvást jelző ránc. Hajaj, rossz kezdés... morgott magában Hablaty, majd beinvitálta vendégét a házba.

Gothi pedig látványosan lassan indult fel az emeletre, minden apró jelet figyelt, ami arra utalna, hogy az ágyfogságos sárkány elhagyta a szobát. Nem csak ő, de Hablaty is épp ennyire kereste ezeket a jeleket, ám ő azzal a tudattal, miszerint aznap reggel szemtanúja volt annak amikor Fogatlan kétszer körbeszaladta a konyhát - s felborított két krumpliszsákot.

Csak ne vegye észre, csak ne, ne, ne...

Gothi - anélkül hogy feltűnt volna neki a konyhabéli felfordulás - átlépte Hablaty szobájának küszöbét. Fogatlan, mint egy jól nevelt, illedelmes sárkány a saját kis fekvőhelyén, békében és nyugalomban pihegett, mint aki egy hete mást se csinál. Még nagy látványosan ásított is egyet, mint aki csak most ébredt fel a délutáni szunyókálásából. Azzal is lendített egy kicsit a kialakított hatáson, hogy látszólag meglepődött Gothi érkezésén, s kilesett a nyitott ablakon azzal a tekintettel, hogy "nahát, már ennyi az idő?".

Hablaty majdnem elnevette magát sárkánya furcsa adottságán: Fogatlan meghökkentően jó színész volt. Annyira, hogy Gothi mindeddig nem is sejtette, hogy a két barát minden nap fogócskázott, bunyózott és párnacsatázott a ház falain belül, elrejtve mindeni szeme elől. Még Pléhpofa sem tudott róla, pedig ha tehette, két teendője között mindig hazalesett, hogy minden rendben van e "beteggel", s Hablaty jól kezeli e a háztartást. Igaz, őelőle sosem kellett elbújni, mert mindig hatalmas zajjal érkezett haza, s a fáradtságtól szinte nem is látott - sokszor még a szálló tolldarabokat se, a párnacsata maradékát.

Közben Gothi kedves mosollyal a sárkány mellé lépett, s megsimogatta a homlokát. De meg kell hagyni, ő sem volt mindig ártatlan - de persze csak kegyességből. Voltaképp csak úgy tett, mintha megsimogatná, mert igazából a sebhelyét vizsgálta, ami már csak egy világosabb szürke horzsolásnak tűnt. A javasasszony belenézett Fogatlan szemébe, szájába, még a fogait is megvizsgálta, meghúzta a fülét, ezek után pedig Hablatyhoz fordult, aki mindvégig idétlenül vigyorgott az ajtó mellett.

Gothi félmosollyal bólintott egyet, elégedetten megpaskolta Hablaty karját, majd learaszolt a lépcsőn és kiengedte magát az ajtón.

Hablaty még pár pillanatig hallgatózott a lépcső felé, majd mikor hallotta, hogy az öregasszony tisztes távolságba kerül, kitört belőle a visszatartott nevetőgörcs.

- Nahát pajti ez... Mesteri volt, komolyan mondom, mesteri... - törölgette a könnyeit, miközben lehuppant az ágyára a nagy kacarászásban. - Esküszöm, ha legközelebb meg kell győzni valamiről apát, téged küldelek...

Fogatlan elégedetten kihúzta magát. Az egy dolog, hogy Hablaty így dicsérte, ő viszont tudta is magáról, hogy a színészi tehetség ha megvan valakiben, akkor az bizony ő.

- Na jól van pajti, ne bízd el magad - fejezte be a nevetést Hablaty. Majd felpattant az ágyáról és derékig kihajolt az ablakon. Hamar megállapította, hogy a Nap, amit keresett az égen, bizony már egy óra múlva sehol sem lesz. - Különben is, apa megbízott a vacsora elkészítésével mire hazaér, amit úgy naplemente utánra saccolok, úgyhogy jobb lenne annak is nekiállni.

Fogatlan egyet értően mordult egyet, majd követte barátját a konyhába.

Hablaty megállt a konyhaajtóban. Emlékezett rá, hogy reggel mikor leballagott reggelizni, félálomban látott egy cetlit az asztalon, amin rajta volt, miféle vacsorát is kéne neki elkészítenie. Hamar meg is találta a Sárkányok Könyve alatt - azt lapozgatta ebéd közben.

Tekintetével hamar végigszaladt a pár soron, de már az első pillanatba lelohadt arcáról a mosoly.

- Na neee... - dünnyögte, félig magának, félig Fogatlannak - Apa arra kért, hogy süssem ki a csirkét... Mert persze pont akkor van a legnyűgösebb vacsora, mikor ő nincs itthon... Miért nem ehetnénk simán halat? Ne már...

A fiú még öt percet morgott magában, majd megkereste a kisütendő jószágot, s hozzálátott a feldarabolásához és a sütéshez. Közben persze folyamatosan magyarázott. 

- Fogatlan nyugodtan visszamehetsz lepihenni, én még elszenvedek ezzel egy darabig... - sárkányának azonban esze ágában sem volt egyedül gubbasztani a szobában. Inkább kényelmesen letelepedett a konyhaasztal mellett, s le nem vette a szemét Hablatyról. - Hát jó, ha ragaszkodsz hozzá...

- Egyébként tudod, hogy nem helyes, amit csinálunk - folytatta Hablaty. - Gothi külön kért, hogy pihenj, de te a boci szemeiddel mindig rá tudtál venni, hogy engedjelek randalírozni a lakásban. Remélem tudod, hogyha apa vagy Gothi rájön, hogy mit művelünk, gondolok itt a verekedésre és a fogócskára, tuti, hogy még egy hét kényszerpihenőt varrnak a nyakadba. És onnan már nem tudlak kimenteni.

Fogatlan csak morcosan mormogott valamit, mert ugyan tisztában volt vele, a fiúnak igaza van, mégsem tudta betartani a rá szabott tiltást. Őt arra teremtették, hogy repüljön, száguldjon, mindenkit lehagyjon. Nem pedig arra, hogy ott lopja a napot a szoba félhomályában.

Mintha csak az istenek meghallották volna a fekete sárkány bánatát, hiszen alighogy ez a gondolat végigfutott az agyán, betoppant az ajtón Pléhpofa. A főnök fáradtan lehuppant székébe, majd nagy nyögés kíséretében letette szekercéjét az asztalra.

- Jaj ne már apa, most takarítottam le az asztalt... - nyavalygott Hablaty, majd nagy kelletlenül az apja elé tette a kész vacsorát, s azzal a mozdulattal elvette a szekercét is (aminek súlya nem kevés gondot jelentett).

Apja szinte meg se hallotta fia bosszankodását, rögtön nekiállt a vacsorájának. Mikor Hablaty kiszolgálta Fogatlant is - akinek Gothi még a napi száz haladagját is lefelezte -, végre ő maga is leült az asztal mellé.

- Figyelj csak Hablaty - kezdte Pléhpofa két falat között -, most jutott eszembe, hogy holnap reggel számítsatok Gothira, mert utána elkísérem őt gyógynövényeket és egyéb vacakokat gyűjteni. Fene se kívánja, de ez van, s ahogy ismerem Gothit, vacsorára se érünk vissza.

Még jó, hogy a főnök háttal volt Fogatlannak, mert e hír hallatán a sárkánynak kiesett a szájából a félig megrágott hal, úgy ledöbbent. Gothi hamarabb jön? Egész délután nem lesz itt, s Pléhpofa is eltűnik? Nem lesz senki, aki egy fél napig ellenőrizze? Ez csak egyet jelenthet... Hablaty viszont tisztán látta a barátja arcán kialakuló széles vigyort. Ő pontosan tudta, milyen elvetemült ötlete támadt Fogatlannak - és meg kell hagyni, nagyon nem tetszett neki. Szólni nem mert, mert akkor lebuktatná Pléhpofa előtt, de szemének egyetlen gyilkos villanásával jelezte, hogy:

Neeem, nem, nem, nem, és nem! Eszedbe ne jusson!

Fogatlan arcán ennek a pontos ellentéte jelent meg:

De, de, de, de, de, de, és századszor is de!

***

Fogatlan nem bírt aludni aznap éjjel. A gondolat, hogy holnap talán ráveheti Hablatyot egy kis kóborlásra, teljesen kiűzte az álmot a nagy zöld szeméből. Hiszen mit számít pontosan szembemenni a szabályokkal, ha senki se veszi észre? Amúgy is van hátsó kijárat, nem kell nekik a falu felé elhagyni a házat... S különben is a bezártság nem egészséges, jót fog tenni neki egy kis séta a szabadban a friss levegőn...

Hajnali ötig bírta az álmatlan forgolódást. Tekintetét körüljáratta a csendben és sötétségben úszó szobán, egy darabig hallgatta Hablaty szuszogását, végül azonban úgy döntött, elfoglalja magát. Halkan felkelt és odasomfordált a szekrényhez.

Hová is rakta Hablaty azt a festékes üveget? Hopp, megvan! Nahát, de hisz ebből több is van!

Fogatlan úgy döntött, egyedül nekiáll és készít Hablatynak valamit, mire a fiú felébred. Orrával megbökte az üvegcsét amiben a tintahal tinta volt, ám az azzal a lendülettel ki is borult, s végigfolyt a padlón. Hablaty is valahogy így csinálta, nem? Mi is jött ezután? A sárkány belelépett a tintába, de közben eszébe jutott, hogy kellett volna szerezni valamit, amire lenyomatot készít. Azt viszont a másik szekrényből vette elő... Fogatlan gondolkodás nélkül végigmasírozott a szobán, aztán jött rá, hogy ezt nem is így kellett volna, hiszen a mancsa festékes volt - már a frissen felmosott padlóval együtt. Hirtelen nem tudta, most mihez kezdjen, így visszasietett a festékekhez - ezzel felborítva a zöld és a piros festéket tartalmazó üvegeket is...

***

Hibbantra újabb nap virradt, s már az első sugarak is olyan melegséget hoztak, hogy az emberek sorra tárták ki házaik ablakait.

A Haddock házban is gyönyörű reggel - lett volna, ha Hablaty nem arra ébred, hogy a padló, a bútorok, s Fogatlan is zöld és piros színben "pompáznak". Ennek következtében neki villámsebességgel kellett kiszaladnia a kúthoz, és elegendő vizet felhordani, hogy kitakaríthasson.

Fogatlant felzavarta a fekvőhelyére és ráparancsolt, hogy egy tapodtat se mozduljon onnan, amíg ő fel nem takarítja a szobáját.

- Hogy a Thor villámába sikerült neked ezt összehozni? - tette fel a költői kérdést Hablaty, mikor már Fogatlan hátán ülve próbálta eltávolítani a sárkánya füléről az élénkzöld festéket. Már fél órája mást se csinált, csak a hüllőt tisztogatta. - Ráadásul Gothi bármelyik percben itt lehet, neked meg még mindig zöld a füled, ezt nem lehet nem észrevenni...

Alighogy ezt kimondta, meghallotta lentről a már jól ismert kopogást, ahogy Gothi a fa botjával megkocogtatja a bejárai ajtót, s utána jött Pléhpofa sziklát repesztő kiabálása, miszerint:

- Hablaty, megjött Gothi!

A fiú épp, hogy csak eltüntette a zöld festéket sárkánya füléről, és leugrott a hátáról.

- Rendben apa! - kiabált vissza, miközben összekapkodta a földről a vizes vödröket és jobb ötlet híján mindet bepakolta a szekrénye felső polcára, majd rávágta az ajtót. De mivel hallotta a polc megnyikordulását, a biztonság kedvéért nekitámaszkodott az ajtónak - nem kéne, hogy a szekrény egész tartalma Gothi lába elé boruljon.

Az öregasszony dúdolgatva lépett az emeletre, s mosolyogva köszöntötte az ártatlanul vigyorgó párost.

- Szép jó reggelt! - rikkantotta Hablaty, még mindig az ajtónak támaszkodva.

Gothi tapasztalatból sejtette, hogy itt valami sumákság van. De amíg nem tud semmit sem biztosan, úgy fog tenni, mint aki nem is gyanakodik. Inkább hamar odament Fogatlanhoz, megvizsgálta, majd egy bólintás kíséretében elhagyta a szobát, becsukva maga után az ajtót.

Hablaty már épp egy megkönnyebbült sóhajra készült, mikor az ajtó hirtelen újra kinyílt, s az egy másodperccel ezelőtt távozott, gyanakvó Gothi nézett vissza, majd ugyan azzal a lendülettel újra eltűnt, aminek következtében Hablatynak és Fogatlannak is majdhogynem kimaradt egy szívverése.

- Na jó... hát ez... durva volt... - motyogta a fiú, aki közben elfelejtett levegőt venni. - Oké... csak semmi pánik... Szerinted gyanakszik? - nézett barátjára.

Fogatlan néhányszor oldalra döntötte a felét, jelezve, hogy neki már fogalma sincsen ezek után. A "talán" a legjobb szó rá.

Hablaty csak megingatta a fejét, s próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy Gothi esetleg gyanít valamit, aztán elengedte a szekrényajtót és meg akart fordulni, hogy kipakolja onnan az oda nem illő vizes vödröket - igen ám, csakhogy azok megelőzték; kilökték az ajtót, s egyként a nyakába borultak. Hablaty ezen annyira meglepődött, hogy mukkanni sem tudott, mikor a hideg víz végigszaladt a fején és a hátán.

Fogatlan egy pillanatig csak nézte hogy mi történt, majd hatalmas hahotában tört ki, de úgy, hogy még a könnye is kicsordult.

- Haha rettenetesen vicces, tényleg... - morogta szarkasztikusan Hablaty, miközben kicsavarta a vizet a ruhájából. Közben sárkánya már a hátára borult, s úgy kacagott tovább.

- Na jól van, te szárnyas szalamandra, te akartad a háborút... - vigyorodott el hamiskásan a sárkánylovas, majd két gyors lépéssel elérte a sárkány fekvőhelyét, lendületből ráugrott Fogatlanra, s csiklandozni kezdte, ahol csak érte, mire Fogatlant elfogta egy még nagyobb nevetőgörcs - Na most nevess te nagyra nőtt denevér! Még mindig vicces, hogy eláztam, heh? Még mindig?

Valószínűleg kicsit hangosabbak voltak a kelleténél, hiszen máris meghallották, hogy valaki elindult fel a lépcsőn, s hamarosan be fog nyitni azon az ajtón.

Hablaty azonnal  felhagyott barátja játékos kínzásával, s leugrott róla, közben megpróbálta elfogadható állapotba hozni kinézetét, bár az kicsit rontott az összképen, hogy csöpögött a hajából a víz, úgy elázott az előbb.

A következő ajtónyitó Pléhpofa volt, bár az ő érkezése a legkevésbé sem volt váratlan - lépteit talán még a falu másik végében is hallották. A főnök körülnézett a szobában, mire Hablaty megint felvette az ártatlan vigyort.

- Te meg mitől vagy csurom vizes? - mérte végig a fiát.

- Öööh... - forgatta a szemét Hablaty, majd zavartan lehajolt az egyik vödörért és a talpára állította - Semmiért...

Pléhpofa csak a fejét ingatta.

- Na jó, igazából csak azért jöttem, hogy elköszönjek, mert máris indulunk - mondta, majd elindult ki az ajtón, de még visszaszólt. - Te meg Hablaty, öltözz át, és takarítsd fel ezt a rendetlenséget! - majd elsietett.

- Nah remek.. hát ez pompás... - nézett végig a padlón a főnök fia, amit alig fél órája sikált tisztára, s most újra állt ott a víz. Viszont nem volt mit tenni, ha Pléhpofa kiszabta a takarítást, kénytelen volt elvégezni a munkát.

Fogatlan mindeközben fülelt. Hallgatta, ahogy Pléhpofa még háromszor-négyszer visszatér a házba, azzal a mondattal, hogy "már megint itt felejtettem..." - ezt meg azt... Egyszer aztán megszűnt ez a hang, s az Éjfúria ebből pontosan tudta, hogy a főnök és a javasasszony elhagyták a házat, s néhány perc múlva a falut is.

Itt az idő.

Egészen eddig morfondírozott azon, hogy vajon hogyan vegye rá Hablatyot a ház elhagyására, de nem talált olyan érvet, ami meggyőzé őt. Inkább amellett döntött, hogy egyszerűen fogja magát, és kisétál az ajtón, aztán majd kiderül, hogy reagál erre a barátja.

Várt még néhány percet, hogy a két "felügyelője" biztosan ne legyen a közelben, majd felkelt, kinyújtóztatta tagjait, és elindult le a lépcsőn.

- Hová, hová ilyen sietősen pajti? - kérdezte kíváncsian Hablaty, sárkánya szokatlan viselkedését szemlélve. Ám amikor Fogatlan pillantásra se méltatta, szemöldökét ráncolva fordult utána. - Fogatlan! Hová mész?

Hablaty lerakta a rongyot, amivel épp nekiállt volna takarítani és sárkánya után eredt. Mikor leért a földszintre, már nyilvánvalóvá vált számára a hüllő szándéka: Fogatlan ugyanis megállt a hátsó kijárat előtt, s hol arra nézett, hol Hablatyra.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? - hökkent meg Hablaty. Morgást kapott válaszul. - Pajti, neked feküdnöd kéne, már azzal is megszeged a szabályt, hogy járkálsz fel alá a lakásban, képzeld el mekkora balhé lenne ha... - de itt elakadt a szava, mikor meglátta Fogatlan tekintetét. A sárkány olyan ártatlan, nagy kerek szemekkel nézett rá, szinte könyörgött a tekintete, azt sugallta, hogy neki ez már szenvedés, ki akar menni...

- Fogatlan... - nézett rá kérlelőn Hablaty. - Ne csináld ezt velem,  légy szíves...

Fogatlan érezte, hogy mindjárt megtörik a jég, Hablaty mindjárt engedni fog a kérlelésnek, így hát hamar odament hozzá,  és feje egészen közel volt barátja arcához, úgy kezdett el halkan dorombolni.

Igaza lett. Hablaty megadta magát.

- Na jó, jól van, jó! Visszavehetsz a kiscica nézésedből, hozom a nyerget... - tette fel a kezeit a viking fiú, majd hatalmas lelkifurdalással, amit a szabállyal való pontos szembemenés váltott ki, elindult föl a szobájába az új nyeregért.

Azonban mikor kinyitotta a nyerget tartalmazó szekrényt, nem talált ott semmit, néhány hálót fonó pókon kívül. Ez csak egyet jelentett: az apja elővigyázatosabb, mint hitte.

***

Lágy szellő zörgette meg a fák levelét. Nagyon kellemes volt az idő, s nap is száz ágra sütött, amit az égbenyúló fák között persze csak foltokban lehetett élvezni.

Fogatlan lassan átmászott egy kidőlt fa rönkjén, majd elindult az erdő mélye felé. Hablaty a hátán ült, s a füzetét lapozgatta a saját maga által rajzolt térképeket keresve, s csak néha pillantott fel, hogy megnézze, merre járnak épp. Nem nagyon szólt, s ebből sárkánya sejthette, hogy éppen magát őrli daraboka, hiszem most is egy komoly szabályt hagynak figyelmen kívül.

- Na, van valami terved, te követelőzős szalamandra, vagy csak kóborlunk itt céltalanul? - morogta kicsit sem dühösen Hablaty, amikor kicsúszott a kezéből a füzet, lebucskázott Fogatlan homlokán, majd kinyitva esett a sárkány elé. A hüllő kíváncsian szagolgatni kezdte az előtte fekvő oldalakat, amire egy nagyon furcsa lény rajza került, még régen. Kérdőn nézett föl gazdájára.

A viking fiú lemászott sárkányáról - amiből majdnem esés lett, nyereg híján ugyanis kimondottan nehéz volt megmaradni Fogatlan hátán -, majd szemügyre vette a rajzot.

- Ez egy troll, Fogatlan - magyarázta. - A legenda szerint itt élnek az erdőben, és esténként beosonnak a faluba zoknit lopni. Bélhangos mesélt nekem róluk, és régen mindig trollokat kerestünk az erdőben, de sose láttunk egyet se. A többiek szerint nem is léteznek, de ennek ellenére én sokat kóboroltam errefelé, hátha megpillantok egyet... Hé, várj csak, támadt egy ötletem! Mi lenne, ha együtt keresnénk őket?

Fogatlannak kíváncsiságában felálltak a fülei. Igenis benne lett volna egy jó kis troll-vadászatban, hátha azok a lények is szeretnek fogócskázni - és ha nem láttak még egyet sem, akkor ezek szerint bújócskázni is...

- Oké, akkor itt kezdjük, és innen haladunk a magashegyi barlangok felé - mutatta Hablaty a térképen, majd felpattant és halkan elindultak egy sűrűbb növényzettel körülvett erdei ösvényen , fel a domboldalon, Magashegy felé.

A viking fiú elmélázva nézegette a rajzot a füzetében. Emlékezett is rá, hogy a Bélhangos műhelyében talált egyik könyvből másolta ki, s azóta is azon tanakodott, hogy vajon honnan tudják, hogy hogy néz ki egy troll, ha még senki sem látott egyet se? A rajzon a lény egy nagy, zöldes bőrű, ormótlan, marcona alkatú, nagy fülű szörny volt, ami épp egy farönköt emelt a magasba.

Néha elgondolkozott azon, mikor nekivágott a troll-vadászatoknak, hogy ő biztosan akar találkozni egy ilyen külsejű valamivel? Ez a kérdés régebben jobban izgatta, viszont most itt lépkedett mellette egy ötszáz kilós tűzokádó sárkány, nem valószínű, hogy komolyabban aggódnia kéne azért, hogy bajba kerülnek. Az igazság az, hogy Gothitól jobban félt per pillanat, mint egy bokorból előmászó trolltól. 

Hablaty annyira belefeledkezett a térkép kémlelésébe, és a troll rajz tanulmányozásába, hogy észre se vette, hogy egy meredek szirt szélén fekvő tisztásra értek. Már csak a tűnt fel neki, hogy egy oda nem illő zörejt hall. Valami volt a közeli bozótban.

Egy pillanatra ledermedt, s intett Fogatlannak, hogy ne mozduljon, aztán lassan elindult a bokor felé. Lehet, hogy most végre rátaláltak arra a lényre, amit már kiskora óta keresett-kutatott az erdő mélyén?...

Már majdnem elérte a sűrű növényzetet, mikor onnan hirtelen kiugrott - vagyis inkább kirepült - egy fészekalja Rettenetes Rém, ezzel a frászt hozva főhősünkre.

Hablaty annyira megijedt a rajta keresztül elszáguldó sárkányoktól, hogy kiáltás kíséretében hátraugrott, csakhogy azzal nem számolt, hogy mögötte néhány lépésre volt csak a meredek hegyoldal széle. Jobb lábával még meg tudta volna állítani magát, de vaslába megcsúszott a sziklán, és Hablaty hanyatt lezuhant az erdős hegyoldalon.

Fogatlan ezt persze nem nézte tétlenül. Épp az előtt érte el a fiút, mielőtt az fejjel érkezett volna az első sziklán, s hamar a szárnyai közé zárta, ez által viszont eszeveszett sebességgel gurulni kezdett lefelé a meredek hegyoldalon, mancsaival magához szorítva, szárnyaival védve lovasát.

Hatalmas szerencséjük volt, hogy nem ütköztek neki egy fának sem, s végül egy kis tisztáson értek földet.

Fogatlannak kellett egy perc, mire észhez tért, s felfogta mi is történt az előbb. Érezte, hogy neki most nagyon nem volt szüksége erre a zuhanásra, mert most újra szédülni kezdett, ahogy napokkal ezelőtt. Félig a mellkasán feküdt, Hablatyot még mindig a mancsai közt tartva, szárnyaival takarva. Sűrűn pislogva nyitotta ki szemeit, ám utólag már azt kívánta, bár ne tette volna.

Maga előtt megpillantott két csizmát, ami egy nagydarab emberhez csatlakozott, mint megállapította. Egy nagy darab, vörös szakállú, viking sisakot viselő emberhez, akit történetesen úgy hívtak, hogy Pléhpofa.

A főnök meghökkenve szemlélte az előtte fekvő sárkányt, akiről azt hitte, hogy békésen fekszik otthon, és gyógyulgat a sérüléséből, nem pedig az erdőben kószálva újakat szerez. Pléhpofa arcán csalódottság jelent meg, ahogy rádöbbent:  a fia és a sárkánya áthágták a szabályait, megszegték a szavukat.

- Fogatlan... Mit tettél, Fogatlan...

Videó

Sziasztok!

Sajna azt kel mondanom, hogy még mindig nem tudok pontos időpontot mondani az Ádázok és Fúriák 1, fejezetének megjelenéséről, de addig is hogy ne unatkozzatok ha benéztek, hoztam egy saját készítésű fan-videót.
Remélem tetszik! :)

Első fejezet loading... loading...

Sziasztok!

Hoztam néhány képet, csak hogy ne unatkozzunk, amíg kész lesz az új rész.
Ha már az előző bejegyzésnél úgyis szóba került a rajz téma, hoztam nektek egy ilyen félig-meddig lépésről lépésre képsorozatot :D
A rajzot én készítettem (valószínűleg a kész verziót már láttátok is) és végigfotóztam, azt a másfél napot, ahogy készült :)

Ádázok és Fúriák - ELŐZETES

Sziasztok!

Nos azt hiszem hamarosan visszatérek a dramatikus történeteimmel, hiszen itt van már a nyári szünet a nyakunkon, hála Thornak :D
Az utóbbi időben egy kicsit inaktív voltam, tudom, de nézzétek el nekem: informatikából tettem/teszek előrehozott érettségit, amihez két vizsga és két szóbeli letétele szükséges 180 oldalnyi anyagból, úgyhogy nem tudtam a történettel szinte semmit sem foglalkozni.
De most viszont hoztam nektek egy kis előzetes dumát, meg egy rajzot. (Esküszöm az előzetest ezerszer nehezebb megírni mint az egész könyvet, hát hogy van ez? :D)
- Saját rajz, kérlek engedély nélkül ne másold! -

Ádázok és Fúriák

- A bajkeverő tojás 2. -

Hablaty úgy hitte, hogy őt és Fogatlant nem érhet már ennél rémisztőbb. Hogy a legnagyobb riadalmon már túl vannak, s a barátját biztonságban tudhatja. Viszont a meccs, amit már jó ideje játszanak az ádázok ellen, most megfordult. Hiszen a legutóbbi találkozásnál ők menekültek, s nem Dagur és ezzel az ádáz vezér learatta első győzelmét ellenük. Hablaty bosszút esküdött, s magának is megfogadta, hogy állni fogja a szavát. De vajon képes lesz e meggyőzni a sárkánylovasokat, hogy ebben is támogassák?

Hablaty és Fogatlan a halálra fagyás szélére kerülnek,

Hablaty az Ádázok börtönében végzi,

Fogatlan szemtől szembe kerül Dagurral, teljesen egyedül és védtelenül,

Az éjfúriák pedig elhagyják szigetüket, és észak felé menekülnek, s lehet hogy sosem térnek vissza....

A viking fiú és sárkánya visszatér, kalandoznak, eltévednek, szabályt szegnek, s szó szerint felvértezve várják a csatát, a rémisztő és aggasztó háborút az ádázok és fúriák között. 

Halasztás

Sziasztok!

Először is: bocsánat, hogy még nem hoztam a hétfőre ígért előzetest, de sajnos ezen a héten a nyakamba szakadt az informatika szóbeli vizsga, egy fizika és egy matek tz, szóval esély nem volt rá, hogy össze tudjak hozni valami értelmeset, mert nem akartam összecsapott munkát adni nektek.
Szóval nem ígérek semmit, de úgy tűnik, hogy leghamarabb vasárnap tudom hozni nektek az új sztori előzetesét.
És tényleg nagyon sajnálom, nagyon fogok vele igyekezni.

Epilógus - A bajkeverő tojás

Sziasztok!
Hát eljött ez a perc is, az epilógus, más néven utószó ideje. :)
Nagyon de nagyon köszönöm azoknak, akik kommeneltek, és azoknak is, akik minden fejezet után írták skype-on és facebookon, hogy folytassam a történetet, mert már... izé, megpukkannak :D.
Akkor hát lássuk milyen jövőt jósol a történetnek ez a kis szösszenet, :)
- NEM saját rajz -

Epilógus

Az Éjfúria a szelek szárnyán lengett. Odafent a végtelenben, a meg nem szűnő égen még a legmagánakvalóbb lény is olyan szabadnak érezheti magát, amihez fogható nincs más a nagy kerek világon.

Ez a sárkány talán élete legnagyobb kalandjáról tért hazafelé. Nem hitte, hogy van olyan sárkány a földön, aki nem tud repülni, de ennek ellenére mégis minden percnek tud örülni. Ha ő nem tudna repülni... Abba bele se mert gondolni, sem ő, sem a most érkező társai.

Sok, sok hozzá hasonlatos sziluett jelent meg a szürke felhőben az Éjfúria körül. Mind egyenletesen csapkodtak, egymáshoz igazodtak, mint a vándorló madárraj. Csakhogy ők nem vándoroltak. Hazafelé tartottak. A messzi északra, s onnan nyugatra egyenesen a szigetükre.

Arra a szigetre, ahová viking még nem tette be a lábát, amit emberi szem még nem is látott.

Hisz miért is tévedne bárki a zord, hideg földrészre, az Éjfúriák érintetlen földjére?

Hamarosan:

Ádázok és Fúriák

-

A bajkeverő tojás 2.

Remélem tetszett a történetem, és azt is, hogy várjátok a folytatást, aminek az előzetese hétfőn várható.

Addig is sziasztok és vigyázzatok magatokra! :D

12.fejezet - A bajkeverő tojás

Üdv mindenkinek!

Nos, elérkezett a várva várt utolsó fejezet, ami egy bizonyos szinten lezárja - vagyis inkább szünetelteti a történetet. Nem is húzom az időt tovább, lássuk a történetet! :)

Ne feledjétek, epilógus várható pénteken!
-saját rajzok, kivéve a két jel-

12.fejezet:

Sziluettek

A Sárkányiskola Vezetője már vagy egy órája ült az otthona küszöbén, épp annyira az ajtónak húzódva, hogy ne érje a szakadó eső. E mögött az ajtó mögött épp most dől el, hogy Fogatlan életben marad, avagy sem. Senki nem tudta a választ, ám Hablaty abba az egyetlen ténybe kapaszkodott tíz körömmel, hogy Gothi, a töpörödött javasasszony még sosem ütközött olyan problémába, amit nem tudott megoldani - s nem mellesleg, a boszorkánytól még sosem hallott egyetlen szót sem, s talán ez tette őt olyan misztikussá.

A fiú léptek zajára lett figyelmes. Ugyan ki szerint lehet ideális egy sétához az égiháború kellős közepe?

Asztrid Hofferson volt az, aki épp nekiállt átküzdeni magát egy sártengeren, hogy eljusson a Haddock házhoz vezető lépcsőig. A lány egy pokrócszerű valamit tartott összecsavarva a karjaiban, s igyekezett minél jobban fölé görnyedni, hogy az a lehető legkevésbé ázzon el.

Mikor megérkezett Hablaty mellé, szó nélkül fogta, kirázta a takarót és a fiú hátára terítette.

- Köszönöm - hebegte Hablaty, miközben odébb csúszott, hogy helyet adjon Asztridnak.

- Láttam, hogy mióta ülsz idekint, gondoltam fázol - magyarázta a lány. De utána csönd lett, csak az esőcseppek szapora földbecsapódásait lehetett hallani, no meg a távoli égzengést. A helyzet kicsit sem volt alkalmas egy nagyvonalú beszélgetésre, sőt, semmilyen társalgásra.

Hablaty idegei pengeélen táncoltak, ökölbe szorított kézzel emésztette magát. Ahogy teltek a percek, egyre biztosabb volt abban, hogy ő az oka mindennek. Hogy lehet egy főnök fia ennyire felelőtlen, hogy egyedül, egy félfarkú sárkány hátán elindul arra a szigetre, ahol vadásznak Fogatlanra, ahol tömlöcbe vetnék, láncra vernék, sőt egyenesen a halálát akarják. És tessék. Ez lett a vége. Ó, hogy miért nem tud ő sose nyugton ülni a fenekén! Most majd ülhet eleget, most, hogy a legjobb barátja már a halállal küzd - miatta.

- Meg fog gyógyulni - szólalt meg hirtelen Asztrid. Olyan magabiztosan állította ezt, hogy Hablaty egy pillanatra minden kétséget kizárva elhitte. Mintha ez egy megrendíthetetlen tény lenne.

De nem az. Az élet nem ilyen egyszerű, s ezt a viking fiú is jól tudta, ráadásul a saját tapasztalatából.

- Asztrid, egy hatalmas kőgolyó, amit egy katapult indított, teljes erőből fejen ütötte. Mégis mennyi az esélye annak, hogy túlélje? Amióta ismerem, soha semmi nem ütötte ki ennyire. Ő egy Éjfúria, de ez nem jelenti azt, hogy elpusztíthatatlan.

- Na és amikor lelőtted? Akkor is biztos... Tényleg, mi is történt? Erről sosem meséltél.

Ah, témaváltás. Jellemző, Asztrid. Próbálja elterelni a szót, hogy ne fájjon annyira.

- Semmi sem történt. Először meg akartam ölni, aztán mégis szabadon engedtem. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy sárkány rohangál a falu melletti erdőkben, úgyhogy újra felkerestem és megláttam, hogy a hollószirti medencében rekedt és nem tud repülni. A többit tudod - darálta monoton hangon Hablaty. Annyiszor elmondta már ezt a történetet, s minden alkalommal egyre dühösebb volt magára, amiért röpképtelenné tette a legjobb barátját. Hirtelen hangot adott az új gondolatainak. - Annyi sérelmet okoztam már neki, mégis olyan nagyon ragaszkodik hozzám. Miért?

Asztrid elgondolkozva nézett maga elé, majd egy pillanatra felnézett, egyenesen Hablaty zöld szemeibe, miközben megszorította a fiú kezét.

- Mert minden hibádat helyre hoztad. Nem törődtél bele, hogy bajt okoztál, mert igen, azt okoztál. Viszont voltál olyan bátor, hogy szembefordulj az egész viking társadalommal és ezt csakis érte. Hidd el, tudja, mekkora kockázatot vállaltál és mekkora áldozatot hoztál érte. Ilyet egy barát sosem feled el.

Hablaty szólni sem tudott. A copfos vikinglány szavai visszhangként zengtek a fülében és kezdett komolyan hinni bennük.

Asztrid hirtelen felpattant, de mielőtt újra bevetette volna magát a zuhogó esőbe, még egyszer leguggolt a fiúval szemben.

- Hallani akarom, ahogy kimondod: Fogatlan meg fog gyógyulni.

Hablaty csak keserűen ingatta a fejét.

- Gyerünk! Mondd ki, de úgy hogy ő is hallja, hisz tudnia kell róla!

Egy halvány mosoly szökött a viking fiú arcára, e szavak hallatán. Végül rászánta magát, de csak is kizárólag Asztrid kedvéért:

- Fogatlan meg fog gyógyulni.

***

Hablaty elbóbiskolt. Keze lecsúszott Fogatlan homlokáról, s ismét arra riadt fel, hogy valamelyik testrésze a földön koppant. Felült, kinyújtóztatta tagjait, rálesett a sárkányára, majd újra pikkelyes füleire hajtotta fejét.

A nap nemrég kelt fel, sugarai a ház padlózatát kezdték el simogatni.

Előző este kitört a vihar, pont azután, hogy a másik Éjfúria bevonszolta Fogatlant az ajtón. Az égzengést még egy órája is lehetett hallani, s Hablaty sokszor arra riadt.

Három órája volt Fogatlan mellett, félig a földön, félig a tűzokádón feküdve. Fogalma sem volt, hogy Gothi mit csinált vele, de megesküdött volna Odinra, Thorra, hogy meggyógyította, csak még egy kis idő kell neki, hogy jobban legyen.

Az apja is átvirrasztotta az éjszakát, s nagyjából fél órája hagyta el a házat, hogy megnézze, miféle károkat okozott a vihar, így fia ott maradt Fogatlannal és... a másik Éjfúriával, aki most a kandalló túlsó oldalát foglalta el, s Hablaty minden kicsi mozdulatára felfigyelt. Néha el- elszunyókált, hiszen neki is kemény napja volt. Nem semmi feladat volt a sárkányoknak órákon át repülni egy sérült társukkal.

Hablaty - aki szintén nagyon fáradt volt, hisz közel két éjszakát nem aludt - újra elbóbiskolt. Majd megint a földön koppant, de ezúttal nem önhibából. Hiszen Fogatlan párnaként használt füle... megmozdult!

A viking fiú még föl sem fogta ezt - csak még pár percet... -, mikor félálomban újra nekitámaszkodott. Kellett néhány másodperc, mire eljutott az agyáig az információ, s sikerrel összekapcsolta egy ténnyel, hogy ez mit jelenthet.

- Fogatlan? - egyenesedett fel Hablaty. Ám mikor nem kapott választ, négykézláb közelebb ment a sárkány fejéhez, majd óvatosan simogatni kezdte azt, közben folyton az arcát fürkészve. - Fogatlan... Pajti?

S csodák csodájára... Mi? Dehogy! Hablaty kapott egy taslit! Hogy kitől, arról egy pillanatig fogalma sem volt, mert a tarkóját érte a csapás. Megfordult, hogy kérdőre vonjon valakit, mikor újra meglendült és megint csak eltalálta az a valami - ezúttal az arcát.

Itt majdnem kicsúszott a száján egy szidalmazás, ha nem látta volna meg, mi okozta fájdalmai okát: egy piros mű-kormánylapát. Egy farokszárny.

Hablaty csillogó szemekkel visszafordult, újra ránézett a sárkány arcára - amin most egy alig észrevehető vigyor terült el.

- Fo... Fogatlan! - tört ki Hablatyból az öröm, s azzal a lendülettel megölelte legjobb barátját. Egyszerre lélegeztek, együtt vert még a szívük is. Magához tért... Itt van, életben van... Ó, hisz kit érdekel, hogy púp nőtt miatta a tarkóján, ha egyszer órák óta arra várt, hogy megmozduljon. - Pajti!

Hablaty felemelte a sárkány fejét, aki lassan - nagyon lassan - és nehézkesen, de kinyitotta nagy zöld szemeit, s egyenesen a lovasára nézett. Soha nem ült még akkora hála a szemében, Hablatyéban pedig akkora megnyugvás. Fogatlan tudta, hogy Hablaty az elmúlt fél napban mindent megtett érte, hogy mennyire fájt neki így látni őt: a földön fekve, szinte élettelenül. Tudta. Tudta, mert érezte, s emlékfoszlányai is voltak Hablaty hangjáról. Hallotta, mikor a fiú ráborult és sírt, hallotta, mikor nekiment Dagurnak... Harcolt érte, s épp ezért ő is harcolt, hogy életben maradjon.

S életben is maradt. Felébredt és ránézett a legjobb barátjára. Ez most Hablatynak mindennél többet ért.

- El sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy magadhoz tértél pajti... Barátom...

De itt - valamilyen szinten - félbeszakadt a megható jelenet ugyanis... Áh, ezt nem hiszem el, még egy pofon?!

Fogatlan püfölni kezdte Hablatyot a farkával - persze nem durván, épp csak a figyelemfelkeltés szintjén -, aki nem is értette ezt. Viszont mind a három és fél végtagjával védekezett ellene.

- Hé!... - rikkantotta Hablaty két lecsapás közt - Most... nyerted... AÚ!... vissza az... eszméleted... Áú!... Erre... föl... verekszel... ?!

A másik éjfúria, a tűz túlsó oldalán felemelte a fejét és értetlenkedve nézte a párost. Ember és sárkány együtt? Barátságban? Eddig ezt el sem tudta képzelni. De most, hogy látta ezt a két legjobb barátot sírni és harcolni egymásért, s most pedig játszani, örülni annak, hogy együtt vannak... teljesen megváltoztatta a véleményét. A barátság, a testvéri szeretet egy fiú és egy sárkány közt elég erős volt ahhoz, hogy két világ nézeteit átformálja - s ahhoz is, hogy átalakítsa egy makacs Éjfúria látásmódját is.

Nem kevés csapás kellett még hozzá, hogy a viking fiú megértse Fogatlan ezen furcsa közlési kísérletét. Kérdőn visszanézett az arcára.

"Azt ígérted, ha ennek vége, megszabadítasz ettől a vacaktól! Én a régit akarom!".

- Áh, már értem... - motyogta, majd azzal a lendülettel levette Fogatlanról a mű-farokszárnyát. Hiszen megígérte... Ó, hogy is felejthette volna el, hisz félnapi kóma után ez a legfontosabb, nem igaz?

Fogatlan lassan feltápászkodott, de egy pillanatra megfordult vele a világ. Megingatta a fejét, annak reményében, hogy kirázhatja magából ezt a nyúzottságot. Még mindig hasogatott a feje és az első néhány bizonytalan lépés után Hablaty beavatkozott az akciójába.

- Kérlek ne nagyon kóborolj, ahhoz még nem vagy elég jól.

Fogatlan azonnal elővette az "én Éjfúria vagyok, nem hátrálok meg" nézését. Viszont Hablaty tekintete sokkal meggyőzőbb volt, így duzzogva bár, de visszafeküdt a tűz mellé.

Mikor Hablaty is kényelmesen letelepedett gyógyulgató sárkánya mellé, valaki pont azt a pillanatot választotta, hogy bekopogjon a bejárati ajtón.

- Hát én ezt nem hiszem el... - motyogta halkan Hablaty, majd nagy nehezen rászánta magát, hogy a bejárathoz vánszorogjon és ajtót nyisson...

A hibbanti sárkánylovasoknak és sárkányaiknak, akik mind aggódó arccal pislogtak Hablatyra. Asztrid állt elől, s mikor meglátta barátja elcsigázott arcát, rögtön rákérdezett:

- Hablaty, hogy van Fogatlan?

A fiú nem válaszolt, csak félreállt, hogy barátai beláthassanak a házba.

A csapatot érdeklő sárkány most felemelte a fejét, s amint meglátta, kik érkeztek, nagy örömében elővette fogatlan mosolyát, s farkával is össze vissza csapkodott, nem egy berendezési tárgyat felborítva ezzel.

Asztrid elérzékenyült mosollyal - amit eddig csak két személy tudott előcsalni az arcára - kikerülte Hablatyot és elé térdelve szeretetteljesen megölelte Fogatlant.

- Nagyon aggódtam érted, tudod e Fogatlan? - kezdte volna Asztrid, de mondata felénél hangos krákogást hallott a háta mögül - Ó, bocs: aggódtunk...

A jelenet annyira szép volt, hogy Hablaty sikerrel elfelejtette: Asztrid őt az előbb levegőnek nézte. Ó, bocsánat, még egy apró tévedés: nem csak Asztrid, de az egész banda, akik mind besiettek a házba és örömködve körbeállták a félfarkú Éjfúriát.

- Fogatlan, hoztunk neked füstölt halat - jelentette ki boldogan Kőfej, miközben csatlakozott a sárkány fejének simogatásához, s mondandóját a bátyja azonnal megtoldotta:

- Ha még Takonypóc fel nem falta...

Mindenki felkacagott, kivéve az említettet, aki most karba tett kézzel felöltötte morcos arcát.

- Marha vicces, mondhatom... Megint jót nevettünk...

***

Hat fiatal viking kacaját lehetett hallani a Haddock házból. No, látni  meg azt, hogy egy Szörnyennagy Rémség teste lóg ki az egyik ablakon, feje és a nyaka nagy része viszont a házon belül volt. Kampó ugyanis már túl nagy volt ahhoz, hogy a többi sárkánnyal együtt bepréselődjön a számára túl kicsi ajtón. Eredetileg úgy volt, hogy a Cipzárhát is kint marad, de az ikrek ügyeskedéseinek köszönhetően valahogy betuszkolták sárkányukat az ajtón. Igaz azt, hogy miként is fogják kiszedni onnan... hát, nos arra még nem született megoldás.

A sárkánylovasok mind körülülték a barátságosan lobogó tüzet Hablatyék nappalijának a közepén, s felidézték az elmúlt időszak vicces eseményeit. Igaz, Takonypóc egy idő után kissé elvetette a sulykot, de Asztrid hamar visszarántotta a földre, hisz felvetette az ötletet, hogy számolják össze, hányszor is gyulladt már ki Kampó a nagyszájú feneke alatt.

Egy szó mint száz, remekül szórakoztak.

Sárkányaik velük voltak, nagy részük békésen szunyókált, még úgy is, hogy lovasaik nekik vetették a hátukat. Egyszerűen túl nyugodtak - és fáradtak - voltak most ahhoz, hogy ez probléma legyen. Mikor a gazda egyszer-kétszer nyerítve felnevetett, néha ők is felmordultak.

A két kis termetű, fekete sárkány volt csupán, akik érdeklődve hallgatták a fiatalok történeteit. Hogy ezek az emberek micsoda őrültségekre képesek! - állapította meg az egyikük, aki még nem igazán volt otthon az emberek ismeretében. Valamilyen szempontból igaza volt. Ők, sárkányok - akik között szintén akad nem egy vakmerő - sosem vetemednének arra, hogy vakon belerohanjanak egy háborúba. Vagy ha ilyet is tennének, akkor ott valami nagyon nyomós indok szerepel.

Idő közben úgy tűnt, Fogatlan is mindjárt elalszik - Hablaty ugyanis finoman cirógatta a fejét és a homlokát. A sárkány nagyokat ásított (amin mindenki megint jót nevetett), majd lassan lecsukódtak a szemei és halk dorombolás kíséretében szundítani kezdett.

Mikor azonban az ifjú vikingek kifogytak a történetmesélésből, Takonypócnak véletlenül kicsúszott a száján Dagur neve. A kötekedőbbeknek talán megjegyezhető: valószínűleg nem is volt az annyira véletlenül...

Egy pillanatra megdermedt a levegő. Senki nem mert hozzáfűzni semmit, de titkon mind Hablatyra sandítottak. Ebben a helyzetben most ő az egyetlen, aki bármit is hozzászólhat a témához és rajta múlott, hogy firtatják-e a tegnap történteket, avagy sem. Hablaty az előbbi mellett döntött, egy kissé különös kezdéssel.

- Ugye tudjátok, hogy ezt nem fogom tett nélkül hagyni - jelentette ki komolyan, miközben óvatosan végighúzta az ujjait a Fogatlan homlokán éktelenkedő sebhelyen.

Mindenki fejében csak egy kérdés fordult meg: erre létezik válasz? Ha ellenkeznek, nem igazi barátok, ha belemennek, öngyilkosjelölt őrültek.

- Nézd, Hablaty - kezdte finoman Asztrid. - Először is, tudnod kell, hogy mi mind melletted állunk és ha úgy döntesz, visszamegyünk az Ádázok szigetére és előkerítjük Dagurt, akkor azt fogjuk tenni...

- Hé, hé, hé várjunk csak egy percet! - szakította félbe Takonypóc. - Ezt pont te mondod Asztrid? Mi voltunk azok, aki szembekerültek Dagurral és mi próbáltuk meg feltartóztatni! Mi tudjuk, hogy milyen erős és én biztos, hogy nem viszem újra vásárra a bőrömet holmi "bosszú" miatt.

Asztrid sértődötten felhúzta a szemöldökét. Hogy mondhat ilyet a világ legmakacsabb vikingje, főleg úgy, hogy majd' megőrül a csatákért... Pontosabban, ezek szerint majd' megőrült, amíg nem keveredett bele egy igazi harcba.

- És ha a te sárkányod feküdt volna ott félholtan Dagur jóvoltából?! Akkor is ostobaságnak tartanád ezt a "bosszút"? - mérgelődött.

A nagyszájú erre már nem tudott mit visszavágni, hisz amit a lány állít, igaz. Ő sem hagyná megtorlás nélkül ezt az egészet.

- Na szóval - állt fel Asztrid - azt hiszem, ezt túltárgyaltuk: ki jön bosszút állni Daguron?

- Én úgy bosszút állok mint a fene! - ujjongtak kórusban az ikrek. Fafej az állát vakargatva hozzátette:

- Várj, miért is? - a tekintetekből kiolvasta a választ - Ja, ja jóóó, vágom, oké...

Takonypóc nagy kegyesen felemelte a kezét.

- Na jó, de aztán ne én legyek a hátvéd!

Asztrid vállon bokszolta, majd az utolsó, csendes, nagydarab Halvérre nézett.

- Na és te, Halvér?

A fiú megriadt arccal tekintett fel rá. Látszott rajta, hogy egészen idáig rimánkodott Odinhoz, hogy tőle ne kérdezzenek semmit semmiféle csatáról vagy vérbosszúról.

- Hát... Öhm, figyeljetek, tudjátok mi a véleményem az erőszakról és... nem gondoljátok, hogy... nem lehetne ezt mondjuk erős kis szócsatával lerendezni?...

- Ó, szóval beszélgetni akarsz vele, Halvér? - tette fel a kérdést szarkasztikusan Hablaty.

- Én szívesen elbeszélgetek Dagurral: a szekercémmel az arcában! - jelentette ki a végét jól kihangsúlyozva Asztrid, meglengetve az említett fegyvert.

- A pajzsommal a gyomrában, én is - toldotta meg a féllábú, s mind egyet értettek a két felszólalttal.

- Jó, jó, elég... - adta meg magát Halvér. - Én is benne vagyok, de csak akkor, ha előtte jól megszervezzük, nem csak nekirohanunk esztelenül, mind félfarkú sárkány a szakadéknak...

- HALVÉR!

- Bocsi, bocsi... kicsúszott...

***

A Éjfúria nagyokat ásítozva rávette magát, hogy talpra álljon. Pedig milyen kellemes volt a jó meleg tűz mellett szunyókálni! Viszont nem maradhat ott a végtelenségig. Körültekintett a Haddock ház berendezésén: a már megemlített nagy tűzhely az otthon közepén, kényelmes faragott székek, egy nagy ebédlőasztal, Hablaty szobájába vezető lépcső, s amit odafent a saját kis birodalmának mondhat ez a fiú és a sárkánya.

Itt minden és mindenki olyan barátságos! Ez a hely annyira otthonos! De nem. Nem maradhat itt, akármennyire is szeretne. Neki már van egy otthona, s ez is valaki másé, nem furakodhat be egy család életébe.

Arcán meghatódott mosollyal ránézett a tűz másik oldalán fekvő Fogatlanra és Hablatyra. Mindketten az igazak álmát aludták, s az előbbi úgy ölelte magához a hozzá képest apró és törékeny fiút, mit egy plüssmackót, szárnyával betakarva őt. Milyen aranyosak! Kedvesek, jólelkűek. Miért mindig a tiszta szívű lények járnak rosszul? Miért mindig őket sújtja az élet?

Bár, ahogy elnézte ezt a párost, arra jutott, hogy őket egyáltalán nem zavarják a hiányosságaik. Ugyan úgy boldogok mint a többiek, kicsit ugyan mindig hátrányban vannak, de van itt valami, ami miatt ez nem tántorítja el őket semmitől: EGYÜTT vannak hátrányban és mindig számíthatnak a másikra.

Felébressze őket? Búcsúzzon el, vagy csak osonjon ki azon az ajtón, mintha itt se lett volna? Hogyan kell búcsúzkodni? Egy sárkány szokott búcsúzkodni?

Kérdéseire választ nem talált, így hát úgy döntött, nem zavarja meg az alvókat, hadd pihenjenek. Arra a sérült sárkányra most aztán igazán ráfér egy kiadós alvás, a megfáradt lovasára is nemkülönben.

Halkan az ajtóhoz lopakodott, de olyan ügyetlenül próbálta kinyitni, hogy Hablaty felébredt a zajra.

- Hát te? Hová indulsz? - kérdezte suttogva, a szemét törölgetve a fiú, miközben óvatosan lefejtette magáról Fogatlan mancsait. Igyekezte megkímélni őt a felébresztéstől és egy újabb fejfájástól.

Az Éjfúria először búskomor arccal jelezte, hogy most jött el a búcsú ideje. De zord tekintetét hamar felváltotta az örömteljes mosoly. Örült annak, hogy ő is részese lehetett a sárkánylovasok egy napjának, még ha az nem is volt a legjobb napjuk. Jobban belegondolva rá kellett jönnie, hogy nem is olyan szörnyű az egy sárkánynak, ha van egy lovasa. Bárcsak neki is lehetne egy...

Végül rászánta magát, s jelzett Hablatynak, hogy ki akar menni. A fiú elszontyolodott, mikor rájött; az Éjfúria mégiscsak továbbáll. Kelletlenül bár, de kitárta az ajtót a sárkány előtt.

Odakint borús volt a reggel, a köd azonban már egy ideje oszlani kezdett, ezzel javítva a látásviszonyokon. Az Éjfúria, oldalán Hablattyal, kisétált a Haddock ház melletti domboldalra.

A sárkány végigjáratta tekintetét a falun, majd az égre tekintett - aztán vissza a sárkánylovasra, aki szomorúan nézett vissza rá.

- Biztos, hogy nem maradsz? Lenne itt hely neked bőven és nagyon szívesen látnánk - erősködött finoman Hablaty, de a tűzokádó csak mosolyogva a fejét ingatta. Őt már nem lehetett meggyőzni. - Hát jó. De ha esetleg Hibbant felé jársz, nézz be hozzánk, oké?

Bólintást kapott válaszul az intelligens állattól. Ekkor azonban már mögötte néhány lépésre állt a többi sárkánylovas, akik hangtalanul bámulták a jelenetet. Ők is tudták, mi következik most.

Fogatlan is - ajtókinyitási-készség híján - az ablakon ugrott ki, és szaladt oda fajtársához. Olyan nincs, hogy pont ő ne búcsúzzon el tőle.

Végül eljött az utolsó szemkontaktus, s a két barát hátrébb lépett,  mikor a másik Éjfúria, Fogatlan egyetlen ismert fajtársa nekirugaszkodott, s egy percen belül már el is tűnt a felhők forgatagában.

- Várunk vissza Hibbantra, Éjfúria... - suttogta az orra elé Hablaty. Teljesen le volt törve, hogy így alakultak a dolgok. Elment... És nem biztos, hogy valaha visszatér...

Asztrid lépett a fiú és a sárkánya közé, s együtt érzően megérintette Hablaty vállát, majd tenyerét Fogatlan homlokára tette.

- Hát, tudom, hogy ez nehéz volt, de helyesen tetted, hogy elengedted. Nem ide tartozik, ezt te is tudod. Nem maradhatott. - magyarázta.

Választ nem kapott, a két barát még mindig azt a pontot bámulta, ahol az Éjfúria beleolvadt a szürke felhőbe. Asztrid hirtelen hangnemet váltott.

- De, hogy ne legyetek ilyen búskomorak, készültünk egy kis örömhozó... dologgal. - jelentette ki pattogósan, majd hátrafordult a csapat felé. - Takonypóc!

Az említett egy csomagba burkolt, s szépen átkötött valamivel baktatott oda hozzájuk, nagy kelletlenül.

- Jól van, szóval... Nagyon remélem, hogy megfelel, mert csak a megtervezése tartott fél napomba... És még félbe, míg az ikreket rávettük, hogy segítsenek elkészíteni - panaszkodott, mialatt átnyújtotta a már határozottan is ajándéknak kinéző tárgyat az értetlenkedő Hablatynak, aki egy kis kiegészítést várva Asztridra tekintett.

- Vedd úgy, hogy ez a csapat ajándéka. Mind keményen dolgoztunk rajta és reméljük, hogy kicsit majd jobb kedvre derít - itt Fogatlanra nézett, s alig észrevehetően rá kacsintott -, mindkettőtöket.

Hablaty először a csomagra, majd Fogatlanra, majd pedig megint az ajándékra nézett. Utána kioldotta rajta a csomagolást tartó madzagokat, s a barna papírból előkerült... Egy gyönyörű, vadonatúj, barnán fénylő nyereg, egy csillogó vasból készült váltó, s egy rikító pirosas-vörös mű farokszárny.

A két barát csak ámult. Hablaty meg sem tudott szólalni. A barátai egy napig dolgoztak ezen? Nem értenek az ilyesmihez, mégis nekiálltak és közösen csináltak egy ilyen remekművet. Valóban, ez az új nyereg Fogatlannak maga volt a tökély.

- Nahát... É-é-én azt sem tudom... Azt se tudom, mit mondjak... Srácok ez... - dadogott a fiú, de Fafej közbevágott.

- Hohó, még ne köszönd! Nyisd ki a farokszárnyat!

Hablaty megint csak meglepődve feltekintett, majd leterítette a szerkezetet a fűbe, s kézzel kifeszítette a gyönyörű és erős piros anyagot. Ám észre kellett vennie, hogy a szokásos vikingkoponya alakja egy kicsit megváltozott: most nem csak egy vikingszarvas fej volt ráfestve fehérrel, hanem egy tátott szájú koponya, szintén szarvakkal.

- Király mi? - folytatta a fiú iker. - Az én ötletem volt, kicsit feldobtam rajta a figurát. Az uncsi vikingszarvas koponya helyett most kaptatok egy sikoltó koponyát! Állat, mi?

- Az, állat - vigyorgott Hablaty. Még mindig nem jutott szóhoz, annyira meg volt hatódva. - És az anyaga is...

- Szupererős, duplarétegű, mégis könnyű. - magyarázta Halvér. - Ó, és a fém rudak is vékonyak és szuperkönnyűek, de nincs az a széllökés, az a becsapódás, amitől elgörbülnének.

- Azt jó tudni - kacagott a Sárkányakadémia Vezetője, ujját többször is végighúzva a zseniális nyergen - ha mi össze is törjük magunkat, a műfaroknak szerencsére semmi baja sem lesz.

Az ezt követő kacajt Kőfej türelmetlen mondata törte meg:

- Na mire vártok? Próbáljátok ki!

Hablaty bólintott, ránézett legjobb barátjára, aki szintén merész arccal nézett vissza rá, azonban mikor a fiú megközelítette a nyereggel a sárkányt, valami (vagyis valaki) hirtelen elvágta az útját.

Gothi volt az, aki díszes botjával elválasztotta Hablatyot és Fogatlant, majd fejcsóválva nézett a főnök fiára.

- Mi a gond, Gothi? - kérdezte Hablaty, mire a javasasszony elkezdett mindenféle jelet rajzolni a homokba.

- Azt mondja, hogy nem lehet - magyarázta Halvér, aki közülük az egyetlen volt, ki megértette Gothi ezen furcsa kommunikációját.

- Mi? - hitetlenkedtek a többiek.

- Igen, határozottan megtiltja, hogy Fogatlan repüljön az elkövetkező... ööö...

- Órában? - találgatott Kőfej.

- Napban? - tippelt Hablaty.

- ...Ööö... két hétben. - fejezte be a nyakát behúzva Halvér.

- MIVAAAN?! - ez most már határozottan is hőbörgésnek számított.

- Na neee, az nem lehet! - háborgott Hablaty. - Nem lehet, hogy valamit félreolvastál? Ez... Ez biztos?

Gothi szigorúan bólintott, majd még egy két jellel nyomatékosított. Halvér újra fordította az üzenetét.

- Igen, azt mondja, hogy a szédülés miatt. Elvesztené az egyensúlyérzékét és Gothi nem adna két percet, s máris a földön kötnétek ki. És az nem tenne túl jót Fogatlannak. Amúgy sem, de most főleg nem.

Hablaty lehorgasztotta az orrát. Ez lehetetlen. Két hét? Két egész hét? De hisz az rengeteg idő! Mit fognak addig csinálni? Mivel fogja lekötni ezt az izgága sárkányt? Fogatlan olyan mint ő: képtelen pár percnél tovább nyugton ülni. Most viszont talán napokig ki se mozdulhat a házból és tűrnie kell majd Gothi furcsa vizsgálatait - Hablaty ugyanis a nyakát tette volna rá, hogy a javasasszony minimum naponta benéz majd hozzájuk.

Vajon hogy értesse meg sárkányával, hogy nincs mese, itt a kényszerpihenő ideje?

Oldalra pillantva tudta, hogy Fogatlan nem figyelt Gothi szavaira, hisz hol az új nyerget szagolgatta, hol a távolba meredt tekintettel kereste még mindig a fajtársát. Hablaty mély levegőt vett, majd letérdelt a sárkánya elé. Fogatlannak feltűnt, hogy Hablaty a figyelmére vár. Felé fordult és sárkánymosoly kíséretében megnyalta gazdája arcát, végül pedig a mellkasának nyomta a homlokát.

- Figyelj csak pajti - kezdte Hablaty.

Sárkánya azonban látványosan kerülni akarta a témát, nyilván sejtette, hogy mit fog hallani legjobb barátjától. Nem, Hablaty nem mondhatja ki... Semmiképp sem mondhatja ki... Megpróbálta elterelni gazdája figyelmét, s dorombolva jelezte neki, hogy simogatást vár. Hablaty azonban elkomolyodott, finoman megemelte barátja állát, s mélyen a szemébe nézett.

- Fogatlan, ez most fontos, figyelj rám kérlek - a sárkány arcáról erre lelohadt a mosoly. - Meg kell értened, hogy... nos, hogy most nem repülhetünk egy.... egy ideig. Először meg kell gyógyulnod, utána felőlem repkedhetünk látástól vakulásig, de addig is örülnék, ha jól kipihennéd magad. Jaj ne nézz már így rám, kérlek... Fogatlan, kérlek... Jaj, csak még jobban megnehezíted...

Fogatlan olyan szomorú, szinte már könnyes szemekkel nézett fel Hablatyra, hogy a fiúnak teljesen megesett rajta a szíve. De tudta, mit érez. Hát... valójában ez sem teljesen igaz, hisz a fiú bármikor átülhetne egy másik sárkányra, az Éjfúriának viszont meg kell várnia, míg letelik a kényszerpihenője. Ám Hablaty még csak nem is gondolna az előbbi lehetőségre. Szépen ő is megvárja, míg letelik az a két hét.

Megcirógatta a sárkánya fejét.

- Jól megleszünk mi itt a földön is, nem igaz? Majd kitalálunk mindenféle játékot, akár az erdőbe is elmehetünk trollokat keresni... És itt lesznek a srácok is, majd együtt csak kibírjuk. Nem olyan hosszú idő az...

Hiába a bátorító szavak, Fogatlan csak nem lett vidámabb tőlük. Érthető is, hisz minden reggel azért pattant ki saját alvóhelyéről, s azért ébresztette fel Hablatyot, hogy elmenjenek repülni.

Ám nem volt mit tenni. Ha Gothi azt mondta, nem repülhet, akkor bizony nem repülhet.

Ekkor meghallották a hátuk mögül a falu főnökének jól felismerhető, parancsoló hangját. Pléhpofán már messziről látszott a jókedv, mikor meglátta fiát és a sárkányát.

Hablatyot pedig nem tudta letörni annyira az előbb kapott kevésbé kellemes hír, így hatalmas mosollyal az arcán apja elé szaladt, aki lehajolt fiához és szeretetteljesen megölelte.

- Hablaty ne haragudj rám, amiért felőled nem is érdeklődtem amióta hazatértetek, csak akkora kavarodás volt hogy...

- Jaj, ugyan apa - nevetett Hablaty, ahogy talpa centikre a föld fölé emelkedett a hatalmas vikingapa szeretetétől. - De ha már annyira tudni akarod, én jól vagyok.

Pléhpofa engedett a szorításán, hogy a többiek felé tudjon nézni. Akit keresett a tekintetével, Fogatlan volt. S amit látni akart, az is úgy volt: a sárkány mosolyogva nézte lovasát, s annak édesapját, a főnököt. Néhány órája, mikor látta, még szinte ködszürke volt amúgy fekete pikkelyes arca, mostanra viszont már visszanyerte egészséges színét. Ha nem is teljesen, de zongorázható volt a különbség az órákkal ezelőtti Fogatlanéval.

A főnök már meg sem tudta számolni, hány alkalommal hozta haza fiát ez a sárkány olyan helyzetekből, amikben még ő maga, Termetes Pléhpofa sem tudott volna mit tenni Hablaty védelme érdekében. De Fogatlan sosem hagyta még, hogy Hablatynak akár a haja szála is meggörbüljön. Vigyázott rá, mint egy családtagra, mint egy testvérre. S Pléhpofa ezt sosem felejti el.

- Nagyon örülök, hogy jól vagytok... - szólt végül, majd meglepetést okozott Hablaty sárkányának. Sőt, nem csak meglepetést, de a legnagyobb ajándékot, amit ő adhatott: kinyújtotta kezét Fogatlan felé, s intett neki, hogy tőle is vár egy ölelést.

Végül a megrendíthetetlen főnök arcán egy alig észrevehető könnycsepp gördült le, ahogy magához szorította a fiát és a fekete, még mindig ledöbbent Éjfúriát.

A családját.

- ... Mindketten, fiúk. Mert mi egy család vagyunk.