A Halálének dala

2016. november 7., hétfő

Halloween különkiadás 3.

Sziasztok!
Szerencsére befutott mind a három novella, én pedig nagyon kíváncsian olvastam őket, remélem nektek is tetszeni fognak! :)

Tifani, Orsi, Dorana!
Köszönöm nektek, hogy időt töltötteket ezzel, és elküldtétek nekem. Köszönöm, hogy írtatok, élvezet volt elolvasni, és közkinccsé tenni. Remélem, ha a jövőben is lesz hasonló játék, megint olvashatom a történeteiteket :) Vagyis, mi mindnyájan :D
És mivel most én is csak olvasó vagyok, szintén kommentben adok véleményt az alkotásokról :)



Tifani novellája:
A sziget ostroma

 Egész álló nap ostromoltak, apámmal ketten vezettük a csatát a élőholtak ellen. A vírus nagyon gyorsan terjedt, de a legrosszabb az volt, hogy a falu fele elesett.
Egy messzi földről érkezet hajó hozta ezt a dolgot, nem is tudom minek hívjam.
 A tökéletes találat kellet a fejbe, csak úgy lehetett elpusztítani. Bélhangos az összes fegyverét kipakolta, katapultokat, nyilakat, kardokat stb.
Amikor már egy idő után nem jelent meg egy sem akkor úgy gondoltam, hogy körbe járőrözök a szigeten.
Amikor elértem a főutcát leszálltam Fogatlanról. Astridék házából dulakodást hallottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam odaszaladtam és benyitottam. Egy karnyújtásnyira Astridtól egy élőholt állt. Megragadtam a falról lelógó kardot és egy suhintással levágtam a fejét.
- Astrid jól vagy?- néztem a földön fekvő Hofferson lányra.
- Persze, köszi. - lassan felállt és nézett engem.
- Mi van? - kérdeztem értelmetlenül.
- Semmi.
Odaálltam Astrid mellé és néztem a testet. - Ez annyira borzalmas. Amint elindultam kifelé egy rettenetes rém posta rontott be.
- Mi áll benne?
- Apám az kéri, hogy mennyek egy megbeszélésre a nagyterembe.
Értetlenül álltam a dolgok előtt, de mennem kellett.
Pár perc múlva már ott is teremtem a csarnoknál. Mély levegőt véve összeszorítottam az öklöm és beléptem. Csak figyeltem. Nem tudtam mit akarnak a falu legnagyobb hősei tőlem.
- Apa mi folyik itt? - lépkedtem lassan apám felé. - Fiam! - apám mély tekintettel nézett engem.
- Foglalj helyet fiam a székembe. – nézett rám kétségbeesve.
- Apa...apa nem ezt nem tehetem!
- Fiam, a te eszedre van szükség. - Figyelte minden mozdulatom mint ahogyan vad leste az prédáját.
- Apa odaülök de nem tudod, hogy menni fog. - A bizonytalanságom elsötétítette az elmém, nyomás alatt nem tudok gondolkodni.
- Mondd Hablaty akkor mit csináljunk? - szólalt meg Modorpóc. - A sárkánylovasokkal a magasból rajtuk üthetünk de mi sem fogjuk tudni  feltartani sokáig őket.
  Hablaty felállt a székről és elindult ki felé Fogatlanhoz. Pár perc múlva már az egész csapat készen állt és várták a parancsot.
- Hablaty mi is lenne a tervünk mert ha anélkül repülünk be a harcba akkor akár ki  megsérülhetne, mondjuk az én Bütyköm. – szólt Halvér oda Hablatynak közben ölelgette sárkányát.
- Halarc ennyire nem lehetsz még te sem béna. - gúnyolódott Takonypóc. - Hagyd abba Takonypóc. Figyeljen mindenki most nagyon ébernek kell lenünk ne repüljünk közzel a földhöz és a fákhoz, és semmi képen ne szálljunk le. - miközben mondta a monológját Habltay közben az ikrekre nézett akik mint szokás szerint nem figyeltek.
- Kő, Fa hallottátok amit mondtam?
- Persze! Hablaty mi mikkor nem figyelünk rád?- mondta az orrát túrva Kőfej. - Astrid légyszi menj velük. - könyörögtem Asztridnak. A lány eleinte ellenezte ezt az ötletet, de végül bele ment.
- Én Takonypóccal megyek, mi ketten átkutatjuk az erdőt Astrid ti menjetek és nézettek szét a hegyeken és a parton. Halvér te menj szólj apámnak, hogy amint lehet menjenek el innen és addig ne jöjjenek vissza ameddig nem küldünk egy levelet.
  Mindenki felszállt a sárkányára és tették amit Hablaty mondott. Astridék pár perc múlva már a parton is termettek és berepülték az egész helyet. Amikor váratlanul megszólalt Fafej.
- Astrid mondd....
- Nem Fafej! - vágta rá azonnal kőkemény tekintettel Astrid. - De nem is hagytad, hogy befejezzem a mondatot.
- Akkor meg mondjad Fafej.
- Lenne egy kis dolgom a bokrok között.
- Te idióta gyere, szálljunk le, de ha nem leszel kész 30 másodperc múlva itt hagylak a szörnyeknek.
 Ahogy az ikrek leszálltak addig Astrid a magasból figyelte az eseményeket és egyszer csak egy sikolyt hallott.
SIKOLY. - Kőfeeeej! Astrid gyere gyorsan segítened kell, elkapták. -Astrid tejes gyorsassággal repült  Fafej fellé.
 Astrid amint leszállt felkapta a szekercéjét. - Állj odébb ki tudja, hogy nem-e kapták el. - Astrid a sötét fák között nem látott semmit csak valami furcsa hangot hallott.
Abban a  percben ahogy elhalkult a nyögés egy árny mászott kifelé. Mély levegővételek hallatszottak csak és akkor jött ki Kőfej.
- Astrid csinálj valamit kérlek nem hagyhatod így a testvéremet!- kiabálta Fafej a pontosan mellette álló Astridnak.
Astrid már éppen csapot volna a szekercével de akkor...
- Neee Astrid nem változtam át ne ölj meg .- szólt a szörnynek hitt Kőfej.
Astrid keze épen Kőfej orra előtt állt meg.
- Te szent Thor Kőfej majdnem kinyírtalak.
- Tudom, tudom de jó vicc volt nem?--röhögött Kő és Fafej. Astridot a düh majdnem szétrobbantotta.
Robbanás. Hablaty kilőtt egy pont feléjük szaladó szörnyet.
- Astrid azt mondtam, hogy ne szálljatok le, látod mi lett volna belőle?
Astrid nem szólt egy ideig semmit, csak duzzogott majd jött a kitörés.
- Hablaty ezek ketten itt idióták bunburnyákok, ürüfejűek...kihagytam valamit, ja igen hülyék. Könyörgöm hadd menyek veletek.
Sóhaj. - Gyertek mindenki szálljon fel.
 Astrid megkönnyebbülve szállt fel Viharbogárra és ment oda Hablatyhoz.
- Menjetek a nagycsarnokba szedjétek össze Halvért és Takonypócot. - jött a parancs a Haddock fiútól.
- Te addig hol leszel?- a kérdésre nem jött válasz majd csak aztán. -Gondolkoznom kell, majd utánatok megyek én is.
A srácok elindultak. Astrid még kétszer visszatekintett habár már nem látott senkit. Hablaty leszállt egy magas pontra és onnan figyelte a hajókat amik egyre gyorsabban tűnek el a horizonton.
2 perc után már egyáltalán nem volt senki a téren csak azt látta, hogy tűnik el a világ, a világ, amit ő ismert. Erősen gondolkodott, hogy mit is csináljon. Amikor meglátta, hogy egy nagyobb csoport élőholt tart fellé. Fogta magát és felszállt.  
Hablaty betoppant a nagycsarnokba ahol a srácok már halállra aggódták magukat.
- Hablaty hol voltát ennyi ideig, aggódtam miattad!
- Nyugi elbántam egy párral csak azért voltam sokáig.
- És van valami terved, hogyhogy legyen ennek vége.
- Harcolunk! Mindenki felszáll a sárkányára és harcolunk.
- Hó, hó, hó, hó. Csak ennyi a terv, hogy harcolunk?
- Nem tudtam mást kiötleni egyébként is van valakinek jobb ötlete?
Csend. Senki meg sem mukkan majd Takonypóc áll elő azzal az ötlettel, hogy hagyjuk itt a szigetet.
- Soha nem tudnám itt hagyni azt a szigetet amin felnőttem. - jött is a válasz Takonypóc tervére Halvértől.
- Igazad van Takonypóc nem hagyhatjuk csak így itt a szigetet.
- Na jó tegyük fel, hogy legyőzzük az élőholtakat attól még akár megint ide hozhatják mint legutóbb.
Hablaty nem kezdett el ezen vitázni tudta, hogy az apja számít rá és nem hagyja cserben. Fogta magát és elindult kifelé de egyszer csak különös zajra lettek figyelmesek.
- Ez kaparás?
Abban a percben betörtek az élőholtak. Fogatlan gyorsan kapcsolt és elkapta Hablatyot majd az összes sárkánylovas kirepült és a falu felett repültek egyhelyben és lőtték az élőholtakat.
Hablaty kiadta a parancsot, hogy támadjanak de megakadt valamin a szemmel.
Egy kislány ált az egyik mellékutcában a helyzete nem volt jó mert egy nagy horda rohant fellé.
- Fogatlan gyorsan kapjuk el. - mutatott a kislányra Hablaty.
A Haddock fiú kinyújtotta a kezét és elkapta gyorsan felrántotta Fogatlan háttára.
- Jól vagy?- jött a kérdés, de sehol a válasz majd Hablaty hátrafordult és egy harapást látott a vállán.
- Ne, ne, ne, ne, ez nem lehet, nem hagyom. - De sajnos késő volt mert a kislány már addigra átváltozott.
Hablaty nem tudta megtenni, de Fogatlan megrázta a hátát és a kislány leesett. Astrid odarepült mellé.
- Hablaty nem a te hibád már nem tudtad megakadályozni, hogy átváltozzon.
Hablaty nem szólt semmit csak elrepült. Majd később már megegyeztek, hogy menjenek a hegyekbe és ott keressenek egy barlangot.
Naplementére már volt is egy hely. Tüzet raktak és egy kis idő után már a fáradság mindenkit kiütött, kivéve Hablatyot. Ő ott ült a szikla szélén és figyelte az élőholtakkal ellepett falut.
Halk léptek jelezték, hogy nem csak ő van ébren.
- Hablaty mit csinálsz itt? Miért nem alszol?
- Ó Astrid ezt én is kérdezhetném tőled.
Astrid haragosan nézet a fiúra.
- Gondolkodom, hogy mit tegyek. - sóhajjal jött ki ez a mondat de ennek muszáj volt meglennie.
- Hablaty én nagyon jól ismerlek téged biztos, hogy kitalálsz valamit.
- De én ebben nem hiszek. Amikor megláttam a kislányt azt hittem van még remény de hamar véget ért ez az álom.
- Hablaty ne mondd ezt, nem teheted azt, hogy feladod mi mind számítunk rád.
- El sem hinnéd, hogy még ki számít rám. - jött a bizonytalan hang.
- Hogy érted ezt? - Astrid kérdése teljesen jogos volt mert még nem mesélte el ami a nagycsarnokban történt.
- Amikor apám hívott a nagycsarnokba - sóhaj - átadta a helyét.
- Mi van?- kérdezte Astrid meglepetten.
- Azt akarja, hogy én védjem meg a falut, ezért mentek el minden szó nélkül mert most én vagyok a főnök.
Reccs.
- Ez meg mi volt?- néztek mind a ketten oldalra fordította.
Fogatlan is feleszmélt erre és azonnal odaszaladt Hablatyhoz. De nem volt elég gyors mert mire odaért Hablatynak a lábát megharapták, a mázli az volt, hogy az a  fémlába volt.
- Srácok gyerünk mindenki felkelni egy nagy horda tart felénk. - Erre a ricsajra mindenki felkelt és azonnal.
A repülés közepette megszólal Takonypóc hangja.
- Mondd, Hablaty nem aludhatnánk?
- Repülés közben?
- Nem szállunk le.
- Megvan!- kiáltott fel Hablaty.
- Mi van?
- A terv, az van. Gyerünk, tudok egy helyet ahol megbeszélhetjük.
Leszálltak a sárkánysulinál. – Takonypóc, Halvér menjetek a partra és hozzátok oda az összes élőholtat, ami csak van a környéken, Astrid te meny az erdőbe, ikrek ti a hegyre én megyek a faluba napfelkeltére legyen ott az összes ami csak van a szigeten egy esélyünk van csak.
A srácok legtöbbje nem értette mi folyik itt, de tették a dolgaikat.
A csapat nagy része már összeszedte az élőholtakat. De még egyeseknek meggyült velük a baj. Astrid és Takonypóc már csalták össze felé az élőholtakat míg Halvér hátul igazította őket. Az ikrek is lassan lecsalták már a hegyről őket. A faluban egy hatalmas lyuk tátongott benne nagyon sok élőholt.
- Astrid vezessétek be őket a verembe.
A két csapat a rájuk bízottakat bevezették.
- Hablaty mit művelsz ezekkel?
- Nyugi ez is a terv része.
Mindenki egy kis segítséggel bevezette a holtjait a verembe. Hablaty köveket kezdett el görgetni a verembe amik agyon nyomták az élőholtakat.
Viharbogár tüskéi és Kampó zseléje sorakozott fel a verem előtt egy hatalmas bombát készített az élőholtakra öntötte a zselével bemázolt tüskéket.
Ezt egyszerű módon elintézték. De amikor Hablaty leszállt a többiekkel valaki elhagyott egyet és az megtámadta Hablatyot. Sokat forogtak és harcoltak egyik sárkány sem tudta meglőni az élőholtat mert Hablaty ott volt.
Ahogy majdnem begurultak a lángoló testek közé a verembe, Hablaty megfogta a mellette földbe állított tüskét majd az élőholt fejébe szúrta.
Ez nem volt kellemes mert Hablaty egy vértócsában feküdt. Lassan felállt és lenézet a verembe. Odabiceget Fogatlanhoz és írt egy rémpostát, amiben az állt, hogy már a szigetről visszajöhetnének.
Pár nap múlva már a faluban újra népek sétáltak, de élőként. A sárkánylovasok egy falat építettek, hogyha netalán még jönne ez a vírus ők ezt ne kapják el.
Astrid odasétált Hablatyhoz aki épp egy sziklán ült és nézte a naplementét.
- Látod mondtam, hogy sikerülni fog.
- Ja, igazad volt, és köszönöm.
- De mit köszönsz?
- Azt, hogy hittél bennem. - nézett Hablaty Astrid szemébe.
- Hablaty beszédem van veled. - jött egy ismerős hang. Pléhpofa volt az.
- Tessék apa mit akartál?
- Fiam, beszéltem a tanáccsal és úgy gondoljuk, hogy maradj véglegesen a főnöki pozícióban.
- Csábító apa, de nem az nem az én világom.
Hablaty felszállt Fogatlanra és a naplementében elrepült.







Dorana novellája/novellái:
(És az ajánlott zene:)



Amikor elsötétül az ég

Fagyos reggel volt. A csontjaimban éreztem a hideget. Egyszer csak egy sikítás törte meg a csendet. Rohantam. Majd holtan estem össze...
~oOo~
A szívem hevesen vert. Éreztem ahogy a szél belekap a hajamba. Imádtam repülni. Fogatlan zuhanó repülésben szállt a tenger felé. Hirtelen kitárta a szárnyát. Hideg, vízpára terített be.
~oOo~
Órákkal később amikor visszaértünk a faluba, hatalmas felfordulás volt. Mindenütt rohangáló vikingek. Megpillantottam Astrid zokogó édesanyját is. Odinra, csak nem vele történt valami? Apám elmondta, hogy furcsa dolgok történtek. Például, vizes-kancsók dőlnek fel, birkák és jakok tűnnek el. Aztán meghallottam amitől féltem. Valaki eltűnt. És ez a valaki Astrid volt. Úrrá lett rajtam a félelem. Az erdőbe rohantam. Nem tudtam mit tegyek. Úgy éreztem, hogy zuhanok. Le a feneketlen semmibe. Karok nyúltak felém, de ellöktem őket. Nem akartam ezt. Láttam magam előtt az arcát. Ahogyan sír, nevet vagy csak mosolyog. A szívem is összeszorult. Úgy éreztem egyedül vagyok. Hiába álltak mellettem sokan... Én egyedül voltam. Magányban. Örökké. Ezt éreztem akkor. De a remény meg ott pislákolt. Kiáltást hallottam. Rohanni kezdtem. Egy kis tisztásra értem. Ott feküdt. Véresen, zihálva és megsebzetten. De élt. Majd egy árny-alakot láttam. Hirtelen testet öltött mellette. Magas, karcsú nő volt. Illetve a szelleme. Rám nézett és megszólalt. - Ugye nem hitted, hogy életben hagyom miután nincs szükségem rá? - Kérdezte fagyosan. Astridhoz lépett. Tőrét pedig a lány szívébe dobta majd eltűnt ördögi kacaj kíséretében. Leblokkoltam. Majd odarohantam. Ledobtam magam a földre. Éreztem ahogy a könnyeim lefolynak az arcomról. Magamhoz húztam. Nem lélegzett. Meghalt. Kísért ez a szó. Visszhangzik. Összetörtem. Kiabáltam. Megint azt éreztem hogy zuhanok. Egyedül voltam. Egyedül vagyok. Innen nincs kiút. Meg akartam halni, hogy együtt lehessünk a Valhallában. Besötétedett. Mintha ezer kést döftek volna belém. Arcom, és karjaim vörösek voltak a vértől.
~oOo~
Onnantól mindem más lett. A sötétet kerestem. Ha a faluba érkezett valaki, azt hihette megőrültem. Így is volt. Ha belegondolok hányszor akartam levetni magam a sziklákról, hogy belezuhanjak a tengerbe...
A halálba...
A magányba...
Végül megtettem.


Valaki, akin már nem segíthetsz...

Nem ismersz. Nem tudod a nevem. Csak nézel rám. Sajnálsz. Azt kívánod, bár ne láttál volna meg. De késő.
Szememben gyilkos tűz ég. Hideg. Fagyos. Halálos.
Ez vagyok én.
Maga a halál.
Volt egy fiú. Szeretett. Én csak a holt Mestert kerestem benne. Azt kérdezte ki vagyok én? Azt feleltem, a halál jegyese. És lesújtottam.
Mindenki meghalt akit szerettem. Mindenki aki számított nekem.
Éreztem ahogy a belső tűz felemészt. Üvölteni akartam. Gyilkolni és pusztítani. Miért? Azt kérdezed, miért? Hát azt mondom neked, nézz szét a földön. Mit látsz? Pusztulást. Az emberek átverik egymást. Mi, egy pusztulásra ítélt nép vagyunk. Lássuk hát, kikben bízol? Ki az, akire rábíznád az életed? Arra, aki kitagadott? Arra, aki elárult? Aki hazudott neked? Vagy aki meg akart ölni téged?
Válassz hát tudatlan!
Azt mondod válasszak én?
Hát jó. Én mindnyájukban megbíztam. És mind el is árultak. Azt kértem tartsanak meg. De mélyebbre löktek.
Azt kértem hadd lássam újra a napot.
Ők megvakítottak.
Azt kértem húzz ki innen.
Te visszalöktél.
Most zuhanok.
A magányba.
A halálba.
A sötétbe.
Adj erőt, ó felkelő nap!
Te adtad a nevem, te is vedd el azt! Ne másé legyen e öröm. Fojts meg. Szúrj le, vagy csak hagyj meghalni. Ha nem élhetek szabadon.
Két dologban hiszek, harc vagy halál.
Hagyj szabadon élni, vagy hagyj meghalni. Hagyj élni, mert minden elsötétül. Minden fekete lesz.

Minden elsötétül...


Orsolya Grózer novellája:

Dreadfall Hibbanton

Hibbant szigetén mindig hideg az időjárás, de a ma este különösen. Fogcsikorgatóan, ha lehet így mondani, de a viking lakosok már hozzá szokhattak ehhez, ha csak egy réteg meleg öltözetben jártak-keltek az egyetlen falu utcácskáin. 
Ahogy a sárkánylovasok is, akik most érkeztek vissza a szokásos ellenőrző körútjukból. Hablaty viszont kissé átfagyhatott, hiszen vacogva, merev tagokkal szállt le sárkányáról, amit Astrid nem hagyhatott szó nélkül.
-          Hablaty minden rendben? Mondtam, hogy vigyél magaddal még egy köpenyt. - siet mellé a szőke copfos aggodalmas tekintettel.
-          Jól vagyok Astrid, már mondtam. Majd bemegyek a nagyterembe, ott mindig melegebb van. – hárított az éjfúria lovasa, majd karjait összefonva maga előtt ballagott az említett helyiség felé. Ám itt a fagyok korábban megérkeznek, és most orvul került az egyik befagyott tócsa a féllábú fiú elé, aki persze megint nem figyelt, és csak Astridnak köszönhette, hogy nem csúszott el. 
-          Köszi Astrid. – tápászkodott fel, hálálkodva, és tovább igyekeztek a csarnok felé. Különös módon most még az ikrek, vagy Takonypóc sem foglalkozott ezzel a botlásával, pedig a Jorgerson fiú mindig megragadja az alkalmat, hogy éreztesse Hablattyal a köztük lévő különbséget. Ám midőn beérkeztek a nagyterembe – immár csak Fogatlan tartott velük a sárkányok közül – egyből a Főnökkel találták szembe magukat.
-          Hablaty, örülök, hogy haza értetek! – harsant az erőteljes hangja – Néhány jak megszökött a farmról, megtennétek, hogy vissza viszitek őket? De mielőtt leszáll az este! – hangzott az utasítás, mire a vékony fú társai élén megforgatta szemet. Pedig erősen remélte, hogy nem fog efféle feladatot kiadni nekik, de mint a Főnök egyetlen fia…nos, mindenképpen meg kell tennie. Nem tehetett mást, újból ki kellett mennie
-          Nagyszerű. – hangzott az a tipikus Hablatyos válasz, de mintha Pléhpofa ezt meg se hallotta volna.
 Persze a sárkánylovas csapat ismét kint menetelt a nyomasztó képet festő utcákon, és a változás csak a féllábú fiúnak, valamint sárkányának tűnt fel. Mintha..Sokkal sötétebb lenne, mint máskor., és a köd is leszállt. Sietősebbre is fogták, és nem is olyan messziről meghallották az első bárány bégetést. A gyapjas is nyugtalankodott, de ekkor még nem sejtett senki semmit. Egyelőre. Senki nem vette észre a magasan felettük elsuhanó alakot, a világító zöld szemeivel, csak Fogatlan mordult fel, és nézett körbe.
-          Mi az pajti? – tette ekkor nyakára kezét a mellette haladó lovasa, mire megnyugodott. Látszólag. De továbbra is mellette maradt, bárhova is ment Hablaty.  – Fogatlan nem segítenél egy kicsit? – hangzott fel valahol a közelében, mire a fekete sárkányon ismét erőt vett a védelmező ösztön. Egyszerűen majd kergült attól az érzéstől, hogy nem egyedül vannak. Torkában fojtott morgás gyűlt, de a fiatal viking nem ezzel volt elfoglalva most, hanem a maradék gyapjas beterelésével a karámba. Lassan minden birka megvolt, mire a kis csapat már végre bemehetett 
-          Irány a nagyterem, végre melegedhetünk is. – hangoskodott Takonypóc, megmászva a hosszú lépcsősort, nyilván megint a hasára gondol. Halvér megforgatta szemeit, de ekkor Bélhangos jött velük szembe.
-          Gyertek, ma kint vacsorázunk.  – állt meg előttük széles vigyorral, mire a csapat hátrált egy lépést. Na, igen, a szőke szakállas férfi nem épp a tisztálkodási mániájáról volt híres.
-          De Bélhangos, odakint nagyon.. – kezdte a sárkányiskola vezetője, mire a másik súlyos mancsa nehezedett vállára.
-          Ki lehet bírni, na, kapj magadra valami melegebb ruhát. Cserébe elmondom mivel készültem mára nektek.  – sétál el mellettük, titokzatos mosollyal. A fú persze egyből sejtette, hogy mivel, hiszen eddig minden Dreadfall ünnepségen elmesélt valami hátborzongató viking históriát, amiben egyikük se hitt. 
Úgy, hogy vissza kellett fordulniuk, de a sárkányok is már fáradtak voltak, mégis mellettük ballagtak. Bélhangos ugyanahhoz a kinti tábortűzhöz vitte őket, ahol minden jobb estéjüket szokták tartani. Vicces, kínos és egyéb témájú történeteket kibeszélgetve, persze evészettel egybekötve. Ahogy minden belevaló viking szokta. Ám ez most más lesz, amit még nem sejtenek.
Amint körbeülték a tüzet, ami egyre nagyobb lángokkal égett, elkezdődött a kovács meséje. A szőke bajszos, kampós kezű férfi lassan kezdett bele a történetbe, amire azt hitte a fiatalok rendesen megijednek. Egyedül Halvér ijedezett szokásához híven, de lassan megjött a hangulat a kis társaságban. 
-          …és akkor az a fene nagy sárkány mögéje lopózott a vikingnek, aki persze későn vette észre. – hallotta Hablaty egy pillanatra a mese egy fél mondatát, miközben a tűzbe bámult, és a nyársat forgatta. Astrid mellette ült, és néha bólogatva jelezte, hogy hallgatja a szerinte kitalált történetet. De ezzel nem akarta megsérteni, így nem s mondta senki meg Bélhangosnak a magáét. Ő azonban érezhette, vagy talán láthatta, hogy a kis társaságot, fel kell ráznia. 
-          De, ugye tudjátok, miért jár a szóbeszéd erről a sárkányról? Egyetlen ember élte csak túl a vele való találkozást. Még a sárkányok se tudnak ellenállni neki, annyira nagy a hatalma, senki nem tudja miért.  – folytatta hatásos hangszínnel, és kézmozdulatokkal. „Az öreg mindig is elég hatásosan tudja előadni az ilyen meséit, amit legfeljebb a kisebbek hisznek csak el.” – gondolta magában Hablaty, apró fél mosollyal nézve körben a barátain. 
-          Ja, mind tudjuk, milyen volt az a sárkány. – vágott közbe hirtelen Takonypóc, és magabiztosan kihúzta felsőtestét, aztán ecsetelni kezdte, szerinte, hogyan néz ki az a „félelmetes” sárkány.  – Naaagy volt, és szarvai voltak. Igazam van? – kérdezte aztán a csirkecombbal hadonászva, és most mindenki Bélhangos felé nézett. Nagy megdöbbenésükre hűlt helye volt. 
-          Mi a? – akadt meg kisebb monológjában a Jorgerson fiú, de vele együtt sápadtan nézték a helyet, ahol az előbb még ott ült a történet felelős.  – Most meg hova tűnt? Nem mehetett el ilyen gyorsan! – fakadt ki, mire Halvér felnyöszörgött, 
-          Srácok! A sárkányaink sincsenek itt! – kiáltott fel kétségbe esetten, mire mindenki forgolódni kezdett. 
-          Tényleg nincsenek itt. – állapította meg Kőfej, de testvére persze rákontrázott.
-          És akkor mi van? Biztos elmentek aludni a helyükre. – nézett rá közönyösen a fivére.
-          És, hogyan te észlény? Mindig jelezni szokták, ha aludni mennek. – csattant fel a lány ikrek, mire veszekedni kezdtek. Ez már a banda épebb eszű tagjainak se tetszett, mindannyian felálltak. 
-          Halvérnek igaza van. Meg kellene keresnünk Bélhangost. – suttogta maga elé, mire Astrid aggódva mellé lépett, vállára téve jobbját.
-          Nem, itt várjatok! Majd én megkeresem, biztos csak egy buta vicce. – heveskedett Takonypóc, majd megfordulva elrohant. Hablatyék viszont nem látták, hiszen a köd mindenhol olyan sűrű volt már, orrukig se láttak. Az ikrek persze ezen is elszórakoztak, bele-bele markolva a már feketés ködbe.
-          Kő, Fa, mit műveltek? – kérdezte a szőke lány, mögéjük lépve, mire azok nevetve fordultak meg, hogy megmutassák. Ekkor mintha Takonypóc sikolya csendült volna fel, erre persze a nagydarab fiú még jobban összefélte magát.
-          Ez Takonypóc volt? – kérdezte hadarva Hablaty, és mindenki megkövült. Ennek már fele se tréfa. Egyedül a Hofferson lány bólintott, és szorosan megmarkolta a szekercéjét. Ezt sosem hagyta el, mindig magával cipelte. 
-          Nem tudom, mi folyik itt, de nekem ez nem tetszik. Maradjunk együtt. – intézkedett azonnal.
-          Hát ez nekünk se, elhiheted.  – válaszolt már Halvér is, aki továbbra is félt, de egyet értettek vele. Mindenkinek feltűnt, hogy egy ideje már nem hallani a falu hangját. Kísérteties csend zuhant a falura, és még a köd is olyan furcsa volt. Ahogy jobban belenéztek, mintha mozgott volna valami a ködben. Valami nagy… észre sem vették, hogy már nem a tábori tűznél vannak, hanem arrébb mentek egy kicsit. 
-          Hé Hablaty, nem kéne vissza menni a nagyterembe? – érdeklődött Kőfej, a nyomott hangulat már őket is elérte.
-          Nem találnák oda, és mondtam, hogy jobb lesz most együtt maradni. – mormolta, mire Astriddal egymásnak vetették hátukat, mire a szőke halványan elmosolyodott, és szeme sarkából ránézett.  Ekkor azonban Kőfej jajgatása törte meg a vészjósló csendet, és mire párosunk, valamint Halvér oda kapták fejüket, a lány eltűnt testvére mellől. Ami még idegborzolóbb volt, az az, hogy amint teljesen eltűnt, megszakadt minden ellenállása. Már nem lehetett hallani őt sem.
-          Kőfej! – lendült utána az Ingermann fiú, de hamar észbe kapott, és vissza fordult a megmaradt barátaihoz.
-          Hahó..mostmár elég a játékból! – kiáltott fel türelmét vesztve Astrid, és szemeit összehúzva nézegetett körbe.
-          Odanézzetek! – mutatott Fafej valahova a ködbe. Mindannyian azt tették, amire felhívta a figyelmüket, és nem is olyan messze két zöld világító szempár nézte őket, ami megvillant, mikor Halvérre nézett. Vagyis ezt csak találgatták, de aztán eltűnt.
-          Ó te jó Thor! Bütyöööök! – kezdett magas hangon rémüldözni, és egyszerűen elrohant. Szerencsétlen annyira félt, hogy nem bírta tovább. 
-          Halvér ne..!Óhh..ez nem igaz. Na, jó, gyertek utánam. – adta ki a következő utasítást, ami sokkal inkább kérésnek hangzik. Maga Hablaty is kezdett pánikolni, de kitartóan haladt Halvér után. Percekig meneteltek csak, míg Astrid megfogta vállát.
-          Hablaty. Azthiszem, van egy rossz hírem. – súgta már ő is halkan a fülébe, mire kérdőn fordult hátra. 
-          Milyen ro… Hol van Fafej? Az előbb még mögötted volt. – kérdezte felnyögve a döbbenettől. A lány némán megrázta fejét.Astrid soha semmitől nem szokott félni, ez azonban már neki is sok volt. Eleinte Viharbogarat kereste, de már nem kiáltozott feleslegesen a sötét éjszakába, ami rémisztőbb volt, mint az összes eddigi. Még annál is, amikor a Világréme betört a faluba, és bácsikája eltűnt. 
-          Torkig vagyok ezzel az éjszakával, de még csak most kezdődött. – mormolta a lány közelebb húzódva Hablatyhoz.
A fiú csak rábólintott, és vakon ment előtte a sötétben. Úgy gondolta, hogy ha egyenesen megy, és figyel is, megtalálhatja legalább Halvért. Szólongatta is, de senkitől semmi válasz. Hova lehettek a többiek? Még Kübli és Pozdorja se voltak sehol, pedig aztán ők voltak az egyik leghangosabb viking baráti páros a szigeten.
Bosszankodott is egy sort magában, majd hátranyúlt jobb kezével, hogy megfogja Astrid kezét. Azonban semmit nem érzett, mire megpördült.
-          Astrid? – kérdezte fennhangon, és majd felrobbant a dühtől. Remek. Most már ő is eltűnt. De mégis hova?Szívverése felgyorsult, hiszen ez számára már túlontúl természetellenes volt. Először is a köd, ami a megszokottnál átláthatatlanabb volt. Aztán a többiek rejtélyes, hang nélküli eltűnése, na, jó, talán csak Takonypóc sikoltozott egyszer.
Hirtelen sziszegő hangot hallott valahol oldalt. Ami csak még közelebb jött. Egyre közelebb… aztán megpillantotta maga előtt a rejtélyes valamit, ami nagyon is élt. Rémülten, szívdobogva nézett a lénnyel farkas szemet. A hideg többször is kirázta, és valami édeskés illatot is érzett, de ezt is alig fogta fel. Csak annyit tudott, hogy egyedül van, és Fogatlan sincs mellette. A ködből lassan kibontakozott az alak, és zöld szemeivel a fiút pásztázta. Már a nagy, busa fejet is lehetett látni, ami… Itt Hablaty levegő után kapkodott. Pontosan olyan volt a sárkány – mert, hogy az volt – mint, ahogy Bélhangos leírta szavaival. Feje úgy nézett ki, mint egy nagy tök, amit Dreadfall alkalmából tettek ki itt-ott a faluba, díszítésként, és enyhén olyan is volt a színe. Hablaty hátrált, még sosem volt ekkora rémisztésben része, még Loki napján sem, az ikrek jóvoltából. 

A sárkány nem sokat várakozott, hanem kihúzta magát, és felé lendült. Az utolsó gondolata a viking fiúnak, Fogatlan volt,,ekkor azonban ismerős üvöltés hangzott fel, és valami kettejük közé ugrott…

2016. november 6., vasárnap

10. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, meghoztam az új fejezet, s most a különkiadások forgatagában nem is tudtam, hogy mennyi idő telt el két rész közt.
Egy apró információ: Nem felejtettem el az alkotásaitokat, viszont egyszerre szeretném kitenni őket, remélhetőleg holnap este, mert egy még nem érkezett meg, és tudok róla, hogy készül.

No de, vissza a fejezethez! Jó olvasást kívánok! :)

10. fejezet
Pergő idő
Milyen szép is a patak csobogása! Rohan, siet, mintha késésben lenne. Lehullik a hegyről, lépcsőzik lefelé a dombon, s még a mezőn se lassít, zubog tovább. A víz hangja már egy ideje a fülükben csengett, szinte egy kellemes dalként.
Viharbogár sosem érzett még ehhez foghatót. Azt hitte, a legjobb dolog az, ha már csak láthatja Fogatlant, s rámosolyoghat, köszönhet neki. Oh nem, a dolog csak itt kezdődik. Most a kalászszerű fűben térdel, figyeli, hogy a másik hogyan játszik az ujjaival, miközben összefonja, majd szétengedi azokat a sajátjaival.
Homlokuk összeért, mosolyogtak, egymás lélegzetét is érezték. Nem voltak szavak. Nem kellettek szavak.
Fogatlan lassan úgy intézte, hogy az orruk is összesimuljon pár pillanatra, s ezzel halk kacajt csalt ki az aranyhajú sárkánylányból.
- Tetszik? – érkezett a suttogás az éjfúria ifjútól.
- Már miért ne tetszene?
Több szó nem is került elő, elcsattant egy újabb csók, s mire észbe kaptak, már egymás mellett feküdtek, s tekintetük a félig sötétkék, félig rózsás-lilás színű égre esett. A nap már nyilvánvalóan elhagyta a horizontot, ők pedig egy pillanatig sem aggódtak emiatt. Ugyan a szájukba lett rágva, hogy érjenek vissza időben, ez valahogy most mindkettejük fejéből és emlékeiből kireppent. Ugyan, minek hazaérni? Tiszta az idő, még van egy kis fény… Otthon pedig csak a nyüzsgés, így is túl sokan vannak egy házban, egy percnyi idejük nem lenne egymásra.
Márpedig most kell nekik az az idő. Meg kell ismerniük egymás lelkét, lassan rájönni, mit is éreznek pontosan, s megtárgyalni, hogy mégis miként lesz a későbbiekben. Jó, talán az utolsó pont annyira még nem is fontos, viszont mindenképp szükségük volt egy kis együtt töltött, csendes magányra.
Összebújtak, megfogták egymás kezét, s percekig bámulták a csillagokat, amik egyre inkább látszottak. Hirtelen egy fényesebb pont száguldott el a messzi égbolton, Viharbogár szemei felcsillantak.
- Még sosem láttam ilyet… - suttogta váratlanul, mire Fogatlan mosolyogva ránézett – Hogy is hívják a vikingek?
- Hullócsillag. Hablaty szerint, ha látsz egyet, kívánhatsz valamit, és az teljesülni fog – felelt szelíden a fiú, ismét összefonva az ujjaikat.
- Akkor… azt kívánom, hogy…
- Csss! Ne mondd el. Akkor nem teljesül. Csak… csak kívánd.
Bárcsak egy fajba tartoznánk… Bárcsak neked is olyan erős érzelmeid lennének, mint amik engem fűtenek… Bárcsak a többiek is elfogadnának minket… Bárcsak… Bárcsak melletted maradhatnék…
***
Elkéstek. Hát persze, hogy elkéstek. Egy óra heverészés és beszélgetés után vették csak észre, hogy mennyire elrepült az idő, s mivel Fogatlannak még gondjai voltak a járással, alig tudtak haladni visszafelé.
Mire elérték a falu határát, a fáklyát tartó, morcos képű Asztriddal találkoztak, aki láthatóan nagyon nem volt jó hangulatban.
- Mégis merre voltatok?! A fél falut mozgósítottam, hogy keressenek meg titeket! – kezdte a szőke viking, köszönés helyett, mikor már hallótávolságon belül voltak –Azt hittem már megint valami baleset történt vagy tudom is én! Fogatlan, mikor fogod fel, hogy az én-…
- Felelősséged alatt vagyok, tudom, tudom – forgatta a szemeit a fekete hajú.
- Nem, nem érted, nézz csak magadra! Meg se gyógyultál, de már órás túrákat tesztek az erdőben, elment az eszetek?! Na gyere, gyere hamar, mielőtt összeesel itt nekem vagy valami! Hablaty már így is karóba fog húzni azért, mert ennyi baj ért téged…
Asztrid nem tűrt több feleselést. Bekísérte Fogatlant a Hofferson házba, Viharral felsegítették a lépcsőn, ami még mindig komoly akadályt jelentett neki, aztán az éjfúria fiú már az ágyába is került. A vikinglány hamarosan becsukta az ablakot is, hiszen nagy vihart hozott feléjük az északi szél. Mire Asztrid a kandallót is begyújtotta, odakint már ömlött az eső, a jég, és minden egyéb kellemetlen csapadékfajta. A szél is komoly próbának tette ki az ablak duplán zárt ajtóit, s Asztrid azt is megerősítette, kiékelte.
Hamarosan csukódott az ajtó, s Fogatlan egyedül maradt a szobában. Jobbra tekintett, a kisasztalra, ahol még égett egy gyertya, s mellette ott hevert Hablaty füzete. Itt hagyta neki. A fekete hajú némi szenvedéssel felült, az ágy támlájának támasztotta a párnát, s nekidőlve az ölébe vette a füzetet. Minden lapot megnézett, s ugyan Hablaty sokszor akarta elmagyarázni neki a betűk lényegét, ő mégsem értette még. Az emberek hosszú időre megmaradó üzeneteket hagynak velük, eddig oké. A rajzoknak is ilyesmi lényegük lehet.
Elmosolyodott, mikor meglátta a róla készült alkotásokat. Hablaty tényleg egyre ügyesebb lett ebben, szinte még a saját pikkelyeit is látta a képmásokon. Tudta, hogy nem szabad hozzáérni, mert akkor elkenődik, Hablaty ezt is elmondta világosan.  Lapozott még párat, s csakhamar rálelt arra, ami neki is mondott valamit.
A lenyomatok. Hablaty és ő évekkel ezelőtt csinálták, mégis szépen megmaradt. Emlékezett rá, hogy tintába mártotta a mancsát, s úgy kellett neki a füzetre lépnie. Hablaty is megtette ugyanezt a tenyerével. Szép emlék volt, Fogatlan pedig lassan barátja tenyere nyomára csúsztatta a sajátját. Most az ő keze volt akkora, mint egykor Hablatyé. Milyen kicsi is egy ember… És milyen apró volt hozzá képest Hablaty… Másik keze a saját mancslenyomatára csúszott. Most aztán eluralkodott rajta a szomorúság. Mi van, ha soha többé nem lesz újra az a sárkány, aki volt? Hablaty vajon akkor is kitart majd mellette, vagy…
A gondolatai akaratlanul is rossz irányba terelődtek, hiába volt csodálatos a napja. Óvatosan lejjebb csúszott, leengedte a füzetet, s lehunyta a szemeit. Elképzelte, ahogy átváltozik, újra sárkány lesz… Szárnyai nőnek, kitárja őket… Testén fekete pikkelyek futnak végig… Percek múlva pillantott csak fel, s emelte meg kezeit. Semmi. Úgy tűnik, ez kicsit sem koncentrálásos módszerrel működik… hát akkor hogy? Mi a módja annak, hogy a régi legyen?
Nagyon lassan, de elnyomta az álom. Agya nem állt le, folyamatosan előjött egy gondolat, s nem is tudta, hol szakadt meg ez az egész, mikor elaludt. Egy biztos, hogy rémálomként folytatódott. Hablatyot látta egy csónakban, a tomboló égiháború közepén sodródni. A fiú arca olyan volt, mint egy halotté, teljesen sápadt, és elfogadóan várta a halált. Szemeivel követte őt, az árnyat az álomban, hörgött valamit, de nem értette. Az oldala vérzett, s a hatalmas víztömeg közepe hamarosan hullámsírt állított neki…
- Hablaty! – Fogatlan felugrott. Ülve lihegett, kiverte a veríték. Minden tagja remegett, a haját is csak nehezet tudta elsöpörni a szeméből. Ez egy álom volt, valami, ami nem létezik… Hablaty biztonságban van az apjával… Ő maga pedig még mindig itt van, még mindig a szobában. A gyertyából már alig maradt égnivaló, a kandallóban viszont még pattogott a tűz.
Megmozdult, meg akart fordulni, elfeledkezve a füzetről, ami még az ölében volt, de most a földön kötött ki.
- Nagyszerű… - morogta Fogatlan, s nehézkesen, de lehajolt érte, s visszatette az asztalra, aztán mikor elfújta volna a gyertyát, lépteket hallott.
Aztán már nem is csak lépteket, kopogást. Fogatlan nagy szemekkel nézett az ajtó felé, lassan fel is ült, de mikor a kopogó vagy egy percig nem kapott választ, benyitott.
Viharbogár aranyszőke fürtjei libbentek a szobába, földig érő hálóköntösét enyhén megemelte, ahogy fél lábbal belépett. Az ágyban ülő nem is lepődhetett volna meg jobban.
- Sz-szia, ne haragudj, hogy felébresztettelek… - kezdte Vihar, meglepően félős, remegő hangon. Fogatlan sosem látta még ilyennek.
- Nem, dehogy, nem ébresztettél fel, gyere csak… Valami… Valami baj van? – a sárkányfiú ösztönösen ráérzett a helyzetre, ugyanis Vihar bólogatott. Ő kinyújtotta felé a kezét, a lány pedig hamarosan már az ágya szélén ült, tenyerét az ő kezébe bújtatva.
- Tudod… Sárkányként én sose féltem, de most… rettegek... – többet nem is kellett mondania, ugyanis hatalmasat dörrent az ég, mire összerándult, s arca elé kapta kezeit. Fogatlan azonnal megértette, hogy az égzengéstől retteg. No meg a fa épület recsegésétől, a szél süvítésétől, a régi ház gerendáinak nyikorgásától…
Amióta a nemesi és eredeti Hofferson ház leégett és darabjaira hullott egy találat során, Asztridnak és családjának új otthonba kellett költöznie. Ez az ”új” egy faluszéli, magas, ám koros ház, aminek volt vagy két emelete, s a magassága miatt igencsak nyikorgott-csikorgott az erős szélben.
Viharbogár ettől rettegett.
- Sajnálom, nem aludtam egész éjjel a dörgés és a szél miatt, én… félek… Nem tudtam, kinek szóljak… - tette még hozzá a lány, a csuklóját tördelve.
Fogatlan szelíden megállította ezt a kényszeres mozdulatot, aztán támadt egy ötlete. Nem tudta meghatározni, hogy illendő e, most csak az ösztöneire hallgatott. Odébb csúszott.
- Gyere. Aludj velem, ha félsz, így talán nem fogsz.
- … Komolyan? Tényleg alhatok veled? – Viharbogár maga se tudta miért döbbent meg ennyire, minden esetre Fogatlan bólogatása után már ő is bebújt a takarók alá.
Az volt neki az igazi boldogság, mikor Fogatlan odabújt hozzá, s át is ölelte, magához húzta, s megnyugtató, lágy mozdulatokkal kezdte simogatni a tarkóját. Valahogy megérezte, hogy ezt imádni fogja. Vihar persze dorombolt volna, ha tudott volna. A fekete hajú pedig nem bírta megállni ezt mosolygás nélkül, ám miután átcsúsztatta a tarkója alatt az egyik karját, s magához ölelte, igencsak közel, ráadásul szemtől szeme kerültek egymással. Ujjaik ismét összefonódtak.
- Ne félj, Viharbogár. Én megvédelek mindentől, bármi áron.
A lány szemei csillogtak, újabb mosoly szökött az arcára. Még nem mert semmit kijelenteni, csupán lehunyta szemeit, s kicsivel jobban a karjai közé bújt. Félszegen átcsúsztatta kezét Fogatlan derekán, s néhány perc múlva békében és nyugalomban érkezett meg számára az álom. Az égiháború sem zavarta, Fogatlan szuszogása közelebb volt.
***
Hogyan mondjam el neki?
Hogy ő a legfontosabb része az életemnek. Hogy érte meghalnék. Tűzbe mennék emberként is. Feláldoznám magam a vikingek isteneinek. Hogy mondjam el? Ő az életem… Mindig is az volt, csak sose tudta. Én se tudtam.
Hogyan közöljem…
 Hogy… Hogy szeretem?
Viharbogár volt ébren előbb, s e gyötrő gondolatsor közepette cirógatta az alvó Fogatlan arcát.
Olyan békés…
Valóban az volt. Nagyon régóta nem aludt ilyen nyugodtan, nagyjából azóta, hogy Hablaty elment. Nem volt, ki megnyugtassa, megölelje. De most van. Viharbogár látta rajta a zaklatottságot, ezért hamar elkezdte megnyugtatni, némi simogatás formájában. Biztos rosszat álmodott…
- Viharbogár… - halk sóhajként tört fel belőle a lány neve. Lassan, de ébredezett, s menten megérezte az ő édeskés illatát, s puha tenyerét.
- Itt vagyok melletted.
Álmos pillantások, boldog mosoly, egy apró csók. Így kezdődött az éjfúria fiú reggele a puha párnák közt, Vihar mellett.
- Hogy aludtál? – kérdezte a lány, ahogy kisöpörte a fekete tincseket Fogatlan arcából.
- Nyugodtan – hazudott. Hazudott, de csak a kedvéért. Kicsit megint közelebb húzódtak egymáshoz, s lágyan összesimították ajkaikat. Úgy tűnt, ez most már rendszeres lesz.
Egy darabig még heverésztek, hangtalanul voltak boldogok egymás oldalán. Viharbogár aztán felkelt, ablakot nyitott, s most sem áradt be a napfény a felhőktől. Elhúzta a száját, mikor csak a szél érkezett.
- Gond van? – Fogatlan lassan felült, s látatlanban is tudta, hogy a siklólány arcán aggodalom ül.
- A szél észak felé kavarja a felhőket… Abba az irányba, amerre Hablatyék mentek.
- Tudom…
Eddig ez egy kimondatlan tény volt. Talán jó szelük lehetett, de az is előfordulhat, hogy elkapta őket az a förtelem, és egy ekkora hajó bizony bajban lehet, ha óriás hullámok dobálják. Eddig még senki sem merte emlegetni ezt, hiszen gondolni sem szabadott arra, hogy a főnöki hajót esetleg baj éri.
- Fogatlan… Figyelj, amióta Hablaty elment és te lesérültél… Nem érkezett hír felőlük… Egy rém sem jött az üzenettel…
Fogatlan ezt is jól tudta. Hogy Hablaty nem üzent, s nem adott semmiféle jelent arról, hová tart, vagy merre jár épp. Kezdett nagyon rossz előérzete lenni ezzel kapcsolatban.
- Nem tudom, mi történhetett, Viharbogár. Egy biztos, hogy Hablaty nem az, aki itt hagyna minket teljes tudatlanságban - magyarázta, miközben nehézkesen talpra állt, s ellépkedett ő is az ablakig, így már együtt bámulták a szürke fellegeket. -… Vagy elfelejtene elküldeni egy levelet… Az istenekre, legszívesebben most szárnyra kelnék, és utána repülnék. De… ez, mint tudjuk, sehogy se sikerülhet…
***
Asztrid minden szavukat hallotta. Nem tudta, hogy együtt aludtak vajon, vagy Viharbogár csak reggel ment át Fogatlanhoz, minden esetre ő csak szólni akart róla, hogy hamarosan kész a reggeli, ehelyett akaratlanul is kihallgatta ezt a párbeszédet.
Ha Fogatlan úgy érzi, valami nincs rendben, akkor valószínűleg úgy is van. Asztrid a saját érzéseire ez esetben nem mert hallgatni, hiszen túl elfogultnak érezte őket, ám ha az éjfúria sem érez különben, akkor tényleg lépnie kell valamit.
Csendesen otthagyta őket, leosont az emeltről, s a konyhába indult. Túl szokásossá vált, hogy minden nap rákérdez a rémpostára, s így indul el minden reggel, de neki… Tudnia kell, ha érkezett egy üzenet, azt is, ha nem…
- Anya, nem érkezett…
- Nem kicsim, még nem.
- Ezt… egy kicsit túl hamar rávágtad…
Eddig legalább megvolt a hitem, míg megkérdeztem… Asztrid kifejezéstelen arccal hagyta el a házat, s gondolta, ha már ez ügyben nem tud tenni semmit, legalább a sárkányaik helyzetén segítsen, ezért egyenesen Halvér otthona felé vette az irányt.
A nagydarab fiú egy kupac papír és könyv mögött ücsörgött, s akkor is egy méretes pergament tologatott az asztalon, mikor Asztrid belépett.
- Oh, szia Asztrid. Mi járatban? – emelte meg a fejét Halvér.
- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy áll a kutatás.
- Oh…
Csend. Túl hirtelen érkező fajta, ráadásul.
- Nem találtál semmit… igaz?
- Deee, de, de, de, csak… - hebegte Halvér, miközben gondosan összecsavarta a pergament, a többi közé dobta. Aztán az ujjait kezdte tördelgetni.
- Halvér, Thor szerelmére, a barátainkról van szó, bökd ki, bármi is az.
Asztrid nyugodt hangon mondta ezt is, de csak azért, mert nem volt ereje vitatkozni. Alig aludt az éjjel, szabályosan rosszul volt az aggódástól.
- Hát… Tudod Asztrid, rengeteg adatot átnéztem, már zsong a fejem tőlük. Viszont elég konkrét a helyzet, egyenlőre legalábbis úgy tűnik – kezdte a szőke fiú, miközben vendége karba tette kezeit. Hiába kínálta hellyel, az nem ült le, még mindig az ajtóban ácsorgott. -  Szóval… Ha végiggondoljuk a legendát, elég egyértelmű a dolog. Aki bűnt követ el, sárkánylétre lesz kárhoztatva, a jólelkű sárkányok viszont „ajándékból” emberalakot kapnak. Ez minden újholdkor esik meg, a következő néhány nap múlva lesz.
- És? – vonta meg a vállát Asztrid. Elég fáradt volt ahhoz, hogy ne értse.
- És akkor lehetőségük lenne visszaváltozni. De ahhoz… Ahhoz bűnt kell elkövetniük. Akkora bűnt, ami felér egy sárkánnyal, a legenda szerint.
Asztrid a csukott ajtónak támaszkodott. Már világos.
- Szóval ölniük kell…
- Pontosan…
Csak néztek egymásra percekig. Nincs más megoldás, legalábbis számukra nem elérhető. Csak tizenévesek, hogy is lehetne… Asztrid már Gothit is kifaggatta, ő sem tudott volna más megoldást…
 Így, kimondva már sokkal rosszabbul hangzott az egész.
- Ezt nem tudjuk Hablaty nélkül megoldani… - rázta a fejét a lány.
Halvér látta rajta, hogy szinte remeg, ezért próbálta terelni a szót, igencsak rossz irányba:
- Tényleg, róla mi hír?
- Semmi. Egy árva levél se érkezett. Én már írtam neki, de…
- De nem merted elküldeni, igaz?
Persze, hogy nem. Asztrid csak a fejét rázta, s mikor Halvér felé nyújtotta a tenyerét, tudta, hogy a levelet kéri. Meg sem lepte, hogy ennyire egyértelmű: mindenhová magával vitte. Most is ott volt nála, át is nyújtotta a fiúnak, aki odahívta Iggyt, s a lábára erősítve szélnek eresztette a kis rémet.
Asztrid biztos volt benne: ő nem tudta volna ezt megtenni.
***
Süvített a szél odakint. Dobálta, forgatta, döntögette a hajót, komoly próbának téve ki a vitorlát. A fedélzeten nyüzsögtek az emberek, köteleket erősítettek meg, vagy csomóztak újra, behúzták az evezőket, s figyelték az őket lassan körülölelő vihart. Nem elég gyorsak, még jó hátszéllel sem. A villámlás alá fognak kerülni hamarosan.
Hablaty Haddock az apró kabinjában rajzolt. Fogatlan portréját akarta befejezni, de nagyon úgy tűnt, hogy ezt hamarosan fel kell függesztenie, hiszen a széndarabok is jobbra-balra gurultak az asztalon. A feje fölött húzódó, vékony emeletes ágyról lelógó takaró pedig újra és újra megcirógatta a tarkóját.
Hablaty hamar megunta, hogy a hullámzás miatt egy egyenes vonalat sem tud húzni, ezért inkább eltette füzetét a táskájába, amit felcsapott a vállára, s egy lámpást leakasztva kilépett a kabinból. Újra és újra megbotlott a folyosón, alig tudott eljutni a fedélzeti lépcsőig.
Odakint erős szél fogadta, maga előtt szürke felhőket látott, viszont ha hátranézett, az árnyalat átment tintafeketébe. A lámpásnak a kezében már kellett a fénye, a felhők miatt sötétebb volt, mint kellett volna.
- Látom Thor rossz kedvében van – jegyezte meg félig viccelődve apjának, akihez odasétált a fedélzeten.
Pléhpofa morogva rázta meg a fejét, s ezzel bozontos szakállát.
- Én nem Thor haragja miatt aggódom, viharban már hajóztam korábban is – dörmögte.
- Hát, jelen esetben talán a köd az, ami még megzavarhat minket – tette hozzá a fia, szintén megtámaszkodva a hajó oldalánál.
- Úgy gondolod? Akkor vedd elő azt a szemizédet, és vess egy pillantást a hátunk mögé.
Hablaty először nyitotta a száját, hogy kijavítsa, miszerint az ő találmánya az egy messzelátó, de inkább nem kezdett vitába. Útját a tat felé vette, s maga mögött hallotta apja cammogó lépteit. Szeméhez emelte a messzelátót, s kémlelni kezdte a ködöt. Elsőre nem látott semmit, aztán mintha fel-feltűnt volna egy hajó orra. De csak szinte mint egy jelenés. Ott sem volt… vagy mégis?
- Most már elhiszed, hogy nem a vihar az egyetlen bajunk? – súgta neki Pléhpofa.
Hablaty egy darabig csak figyelte a ködöt, s végül szinte már szabad szemmel is látta, amit keresett.
- Tudunk bármit is erről a hajóról? – kérdezte végül.
- Az egyik emberünk szerint fekete a vitorlája. Viszont akár az, akár nem, egy biztos: napok óta a nyomunkban van, mindig látótávon kívül. És szerintem tudja, hogy tudunk róla.

- Igazad lehet apa. Azt hiszem, nem véletlenül volt rossz megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az összes rémposta, amit Hibbantra küldtem, nem ért oda…

2016. november 2., szerda

Halloween különkiadás 2.

Ééééééééés megcsúsztam! Igen! Megint!
Sajnálom srácok, megint késtem, tudom, nincs mentségem, nem is szaporítom ez esetben a szót, hoztam még egy novellát.
Emez az Álomháború világában játszódik, ám SEMMILYEN MÓDON nem befolyásolja annak jövőbeli történéseit, csak a világot helyezi át egy rövid, Halloweenos momentumra.
(röviden: a sárkányok itt is emberi alakjukban flangálnak)

Boldog Dreadfallt, drága Hablaty!
Hablaty Haddock nem hisz a rémmesékben. Hogy miért? Szerinte mindenre van magyarázat, s az emberek csak azért félnek dolgoktól, mert nem értik őket. Hisz itt van Fogatlan, ő az élő példa erre. Ki gondolta volna, hogy a rettegett éjfúria-név mögött egy doromboló szárnyas macska fogadja majd?
Főhősünk életének tizennyolcadik Dreadfallja közeledett, s eddig mind egyforma volt. Sose tudták megijeszteni, mindig tudta, hogy valamelyik viking áll a viccek és a kísértetjelmezek mögött.
Arra viszont nem számított, hogy ez a Dreadfall egészen más lesz, mint a korábbiak. Sárkánylovas bandája és a sárkányok vészhelyzetekben szoktak igazán összefogni. Az ikrek felfogása szerint pedig Hablaty istenes megrémítése is egy ilyen vészhelyzet.
Nem is volt csoda, hogy egy nappal a levélhullás ünnepe előtt elkéredzkedtek a főnöktől, hajóba szállították Hablatyot, s ők maguk rengeteg táskával felszerelkezve pakoltak be mellé, amivel egy percig se keltettek gyanút, persze. Ők és a sárkányok átcsacsogták az utat, Hablatynak pedig ügyesen beadták, hogy mindössze egy rövid kirándulásra mennek, megmutatják emberalakos sárkányaiknak, hogy is megy ez a viking halászósdi. Hablaty Haddock pedig belement.
Még Fogatlan is tartotta a száját, ugyanis túl jó mulatságnak tűnt, hogy kihagyja.
A hajó szürke partra siklott, a kis vikingek és sárkányok kiugráltak belőle, és elég határozottan indultak el egy bizonyos irányba. Az ikreket többször is le kellett csapni, hogy ne Hablaty előtt tárgyalják ki az ugratást, s így értek oda egy emeletes, régi faházhoz. Csoda volt, hogy még állt, hiszen az utolsó deszkáig korhadt volt, a lépcsőből hiányzott egy darabka, az ajtó pedig rosszul zárt.
- Öhm… oké, megérkeztünk, meg minden – kezdte Hablaty – most már elmondanátok, hogy mit keresünk itt srácok?
- Óh, semmit, semmit – legyintett Takonypóc, s elfordult, hogy végre vigyoroghasson. A Haddock fiú ezért továbbfordult Asztrid felé.
- Ne izgasd magad Hablaty, majd mindent elmondunk idővel – mosolygott a szőke lány.
Lepakoltak, s a csapat a naplementére való tekintettel elkezdett megágyazni, s begyújthatóvá varázsolni a kéményes kandallót, anélkül, hogy felgyújtanák a házat.
Mikor már igencsak sötét volt, Takonypóc, Halvér, Kampó és Bütyök felszerelkeztek, hogy majd ők hoznak vacsorát. Persze eszükben sem volt. Amint elszabadultak, első dolgukká vált felölteni az otthon készített jelmezeiket, s elrejtőzni. Órákig képesek voltak rejtve maradni, csak a vicc kedvéért.
Persze a távollétük Hablatynak is hamar feltűnt.
- Merre járhatnak Takonyék? Nem tetszik ez nekem, szerintem utánuk kéne mennünk.
- Ki se mondd! Intézkedünk! – az ikrek és Böffék pattantak, s kimasíroztak az ajtón. Túl hirtelen volt minden, és nagyon úgy tűnt, szerveznek valamit.
Asztrid felkuncogott, mire Hablaty felvonta a szemöldökét.
- Készülnek valamire… igaz?
- Oh, nem, dehogy!
- Dehogynem!
Ez a veszekedés nem is folytatódhatott volna, hiszen odakintről féktelen visítás döngette meg az ajtót, amin az ikrek rohantak be, holtra vált arccal. Hablaty azonnal talpra szökkent, elvetve előbbi teóriáját, miszerint valami van a háttérben.
- Mi az? Mi történt? – Hablaty hiába ismételgette ezeket a szavakat, nem jött válasz – Mondjatok már valamit Thor szerelmére!
- Ta-takonypóc… Kampó, Halvér és Bütyök… láttuk őket… teljesen megvesztek! Nem önmaguk, meg akartak ölni minket! – sorolta hitelesen rémült fejjel Fafej.
- Micsoda? Te meg miről hablatyolsz itt?! – Asztrid jelent meg a Sárkányiskola vezetője mellett, majd finoman hozzátette – bocsi Hablaty…
- Lényegtelen, de Fafej, mondd már el, mi ez az egész?
Fa csak nézett rájuk egy darabig, aztán az erdő felé pillantott.
- Egy pillanat – kapta fel a fejét – Hol van Böff és Töff?
- Nem jutottak ki az erdőből! – fakadt ki Kőfej, mire az ikrek sprintelve rontottak az erdő felé, a cipzárhát fiúk neveit kiabálva.
- Ez nem igaz, gyertek vissza! – Hablaty futott volna utánuk, azonban Asztrid visszarántotta a házba, s egy hatalmas széllökés az ajtót is becsapta. – Asztrid, mi a fenét művelsz, a vesztükbe rohannak!
- De ha engedlek, akkor te is! – kiabálta a lány, mikor felhangzott a háttérből Viharbogár sikolya. – Vihar, ne!
Eltűnt. Ő is eltűnt. Mire odaértek, már se Fogatlan, se Viharbogár nem voltak a hátsó ajtónál, ami nyitva volt, s némi vérfolt csillogott a lépcsőn.
- Istenek, pajti! Fogatlan! – Hablaty pánikolt. Nem tudta, mit tegyen, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy mi történik körülötte. Főleg mikor Asztrid is eltűnt a háta mögül.
Ő letérdelt a ház közepén, s a fejét fogta.
- Mi a fene folyik itt?! – kiáltotta a falaknak.
A meleg kandalló se világított már sokáig, ugyanis valami furcsa folyós anyag csepegett a tűzbe, aztán egy egészen nagy adag is érkezett, még a fapadlóra is kifolyt. Hablaty négykézláb kezdett hátrálni a sűrű folyadék terjedése elől.
Ekkor azonban megérkezett a következő rémület. A plafont egyenletes, dübögő léptek rázták meg, amik lassú tempóban haladtak át a riadt tizenéves fölött. A láthatatlan talpak port vertek, Hablaty szaporán pislogott, már alig látott. Aztán a hang hirtelen megszakadt. Csak a szél süvített át a korhadt deszkák között, míg váratlanul be nem szakadt a tető egy egyméteres körben, mire Hablaty ugrott egyet.
Dübögés a plafonon, utána már a ház falain is. Mint egy őrült álom, egy lehetetlen szörnyűség, valami, ami kínoz és megfojt, amitől nem tudsz menekülni…
Hablaty már majdnem összeroppant, mikor kicsapódott az ajtó, s egy alak lépkedett fel a lépcsőn, hosszú, fekete köpenyben, csuklyával a fején.
A célja az lett volna, hogy tökéletesen szerepében maradva eljátssza, miközben a szellemek megszállják és megszólal valami túlvilági hangon, de helyette ledobta a csuklyáját.
A barátság többet ért neki. Hablaty, sokkal többet számított. Az elején még vicces volt, igen. De most már egy rémálmot okozott annak, aki a leges legjobb barátja.
- Hablaty – és máris mellette térdelt, átkarolta, magához húzta - hé, nyugodj meg, ez csak egy vicc volt, semmi sem volt valódi, oké? Semmi sem, ezek csak mi voltunk, ne félj… Rossz vicc volt elismerem, nagyon rossz…
- Fogatlan… - a féllábú csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt könnybe lábadt szemmel vissza nem ölelte barátját. Legszívesebben ellökte volna magától ezért az őrültéségért, de valahogy most nem tudta elengedni.
- Ti meg miről beszéltek? Remek poén volt! El se hiszem, hogy Hablaty ilyen könnyen bedőlt neki! – ez Takonypóc röhögése volt, miközben a többiekkel szép lassan beszállingóztak a házba. Ők voltak a zaj, a tócsa, a művér, minden.
- Ez nem igaz! Hülyeség volt belemennem! – csattant fel Fogatlan, s felpattanva Hablaty mellől farkasszemet nézett a Jorgerson fiúval.
- Higgy, amit akarsz, de ez esetben te is e csúnya tréfa áldozata lettél volna – vihogta a másik.
- Inkább, mint hogy egy légtérben legyek veled!
Fogatlan elviharzott, egészen az ajtóig, amit be is csapott maga mögött. Egy darabig mindenki csak nézett utána, aztán Asztrid talpra állította Hablatyot.
- Bocsi, tényleg csak meg akartunk viccelni.
- Marhára vicces volt, hahaha, kacag a vakbelem… - Elég szarkasztikus mondat volt ahhoz, hogy mindenki magába nézzen. Amíg Hablaty el nem nevette magát. Elismerte, tényleg ügyes volt. – Jó, oké, meggyőztetek, ez nem volt semmi. De legközelebb másra hozzuk a frászt. Mondjuk Takonypócra.
Ritka volt az ilyen pillanat, de mindenki szinte teljesen egyszerre nézett az említettre, s így tíz ördögi vigyor szegeződött a Jorgerson fiúra.
- Mi az? Ne nézzetek már így! Nem vicces!
- Oh nem, Takonypóc? Még mindig nem vicces? Pedig az előbb jót nevettél – Hablaty hangja sejtelmesen gonosz volt, megütött egy olyan hangszínt, amit még soha.
Egy darabig még ez is vicces volt. Aztán folytatódott a plafon dübögése. A dolog teljesen lehetetlennek tűnt, ugyanis mindenki itt volt a csapatból, aki elkövethette ezt. Ugyan Fafej benyögte, hogy talán Fogatlan az, de amikor a falakon is végigpörgött a dobszó, elvetette ezt az ötletet.
No MOST aztán mindenki félt. Ezeket valóban a srácok csinálták elsőként, de minden jel arra mutatott, hogy valami ellophatta az ötletüket, és ellenük használta, ezzel a frászt hozva mindnyájukra.
- Öhm… valakinek van ötlete, hogy mi a fene folyik itt?! – pánikolt immár szinte sírva Takonypóc, ám most a többiek is épp annyira féltek.
- Én nem tudom, ne rám nézz! – Fafej alig tudta kinyögni  a szavait.
A szél erősödött, az ajtó kicsapódott, pont mint az előbb.
Most is fellépkedett az alak a lépcsőn, s ezúttal is hamar kiderült, hogy Fogatlan az. Egy pillanatig mindenki nagy levegőt vett, aztán meglátták az éjfúria fiú vörös szemeit. S mikor az felemelte kezeit, a dübögés erősödni kezdett, már majd’ szétverte a házat, a csapat pedig egy apró körbe szűkült, szinte összenyomva egymást.
Fogatlan pedig valami túlvilági, homályos, kettős hangzású módon szólalt meg.
- Boldog Dreadfallt! HAAAhahahahaaaaa!
Hátravetett fejjel, hisztérikusan felnevetett, majd rájuk csapta az ajtót.