5. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Először is, itt is meg szeretném köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat, el sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelentett nekem. :')
Tegnap úgy volt, hogy kész lesz a fejezet, de végül is átcsúszott mára. Nem lett annyira hosszú, mint szerettem volna, hiszen ez egy be nem tervezett fejezet volt, mégis szükséges, szeretett Hiccstrid fanjaim miatt :3 Sok volt a kérés emiatt, és beszúrtam ide egy fejezetecskét, hogy növeljem a feszültséget, illetve a Stormlesst se feledjük :D A napokban várható lesz még egy fejezet, ahhoz most gőzerővel hozzálátok, mert utána nem leszek itthon, épp ezért szeretném, hogy időben kész legyen :)
Jó olvasást kívánok, és repüljenek azok a kommentek :D

5. fejezet

Helsa és a fjordvégiek

Jól mondta Hablaty, valóban háború lett a munkából. Asztrid minden alkalommal hozott valami új elmosogatni valót, mikor arra járt, Hablaty pedig egyszer "teljesen véletlenül" a vízbe ejtett egy nagyobb edényt, így az egész kimondottan gusztustalan lé Asztridra fröccsent. Nem is volt csoda, hogy ezzel a szőke lány arcán rózsás foltok jelentek meg, ám most a haragtól.

- Haddock!!!

- Hupsz, nagyon sajnálom, véletlen volt - kuncogta Hablaty, de érezte, hogy nagyon közel az a röhögőgörcs. Ez az inger elég hamar elveszett, mikor egy adag levágott halfej landolt a nyakában. Asztrid ugyanis azt a kosarat kapta fel és borította rá, amibe a hatalmas adag halászlé főzése közben a halmaradékot dobálták. És utána még hozzávágott néhány kipotyogott darabot.

- Jól mondtad, Haddock! - visította dühtől vörös arccal a lány, miközben hozzávágta még a kosarat is - ez háború! - Hablaty ezt a mondatot komolyan vette, így ő a tenyerébe gyűrt egy marék krumpli héjat, tudva, hogy azt nem szedi ki könnyen a hajából, ráadásul még sokat sejtetően vigyorgott rá. - Oh, nem, nem mered!

Oh, dehogynem. Olyan simán elkezdte dobálni a burgonyahéjjal, lefejtett halpikkellyel, meg mindenféle zöldségmaradékkal, mint aki halálosan komolyan veszi az ételháborút. Asztrid ezt nem tűrte sokáig, ő is dobálózni kezdett a maradék haldarabokkal. Hamarosan teljes lett a káosz a nyílt konyhában. Repült ott minden: ételmaradék, fakanál, kanál, serpenyő Asztrid jóvoltából, s még egy adag förtelmes mosogatólé, ami a lehető legrosszabbul érkezett. Ugyanis Fogatlan, aki eddig hátul tevékenykedett, most átjött a helyiségbe ahonnan a zajt hallotta, s mivel Hablaty elugrott a lé útjából, az egyenesen telibe találta barátját.

- Hupsz... - kuncogta Asztrid, aztán Hablatyból is kitört a kacaj. Egyszerűen nem bírta visszafogni, s lassan a fenekére huppant a pult mellett, s ott rázta tovább a nevetés.

- Aha. Szóval hupsz, így mondjátok, ugye? Jó. - nézett hol a lányra, hol Hablatyra Fogatlan, miközben kisöpörte zöld szeméből fekete tincseit, majd fogta a pulton lévő dézsát, s mindenestül Hablatyra borította, egyetlen mozdulattal. - Hupsz - aztán Asztridhoz ment, aki viszont egy pohár tejjel öntött nyakon - és hupsz. További jó mulatást, srácok.

Hiába a visszavágás, azzal nem számoltak, hogy Bélhangos hamarosan megérkezik, s majdnem a Valhallába távozik, mikor meglátja azt a hihetetlen rendetlenséget.

- Thor piszkos pelusára! Hát mi a frász fene történt itt?! Sárkánytámadás után se nézett ki így a falu! Ti! Igen, ti hárman! Villámsebesen takarítsatok össze, aztán sipirc fürdeni! Már látjuk a hajókat a horizonton, és neked Hablaty, apád mellett a helyed a fogadásukkor!

A kovács kifakadása közben és után egyik fiatal sem mert szólni, csak kapkodva takarítani kezdtek, elrejtve, eltűntetve mindent, amit csak tudtak. Az egész nagyjából annyi volt, hogy míg a két fiú mindent az egyik hátsó szekrénybe dobált, addig Asztrid feltörölte a padlót és pultot egyaránt, aztán mind rohantak haza.

Míg Asztridnak Viharbogár segített, Hablaty és Fogatlan egymásnak hajigálták az elázott vagy épp tiszta ruhákat, miközben keresték Hablaty ünnepibb öltözékét.

- Hol van az ingem?! - ismételgette idegesen Hablaty, felcsatolva az övét és a haját szárítgatva.

- Itt van ez - dobott oda neki egy sötétzöld darabot Fogatlan, mert ez akadt a kezébe először. Ugyan rövid ujjú volt, most mégsem válogathattak. Hablaty magára kapta a ruháit, s máris rohant le a kikötőbe, Fogatlan pedig egy percre rá indult utána.

Ő ugyan nem mehetett oda a Haddock családhoz ezt most mégsem bánta. Pléhpofa szerint most jobb ez így, nem kell senkinek sem magyarázkodni.

A hajók már közel jártak a kikötőkhöz, s hamarosan befordultak a dokkokhoz.  Három viking bárka érkezett, rajtuk tényleg teljesen szőke emberekkel, akik lassan leszállingóztak a hibbantiak elé. A két főnök köszöntötte egymást.

- Pléhpofa! De rég láttuk már egymást! - rázott kezet a magas, izmos férfi Hablaty apjával. A viking neveket tekintve, a változatosság kedvéért a fjordvégiek főnöke a Ragnar nevet viselte.

Ekkor viszont a figyelem egy rövid, vörös hajú, szeplős lányra terelődött, aki egy macskaugrással szállt ki a hajóból, pillantást se vetve a pallóra. Tekintete komoly volt, vonásai kemények, de nem erőszakosak. Első pillanatra fiúnak is lehetett volna nézni a vékony páncélját látva. Helsa. Hablaty emlékezett a nevére és az arcára is. Négyévesek lehettek, mikor Ragnar elhozta nevelt lányát ide, a szigetre. Akkor is megvont benne ez a tekintély, ami most fűtötte a tekintetét.

A lány pillantást se vetett az ott lévőkre, mindössze apja, a hibbanti főnök, és annak fia felé szegezte tekintetét. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában, s odaillegette magát hozzájuk. Mintha nem is ugyan az lett volna, aki néhány másodperce leugrott a hajóról.

- Tiszteletem, főnök – bólintott illően Pléhpofának, aztán tovább riszálta magát a sárkánylovashoz – Szevasz Hablaty, hogy megnőttél. Nosza, ez csak nem legénytoll? – simítgatta meg az állát, majd egy apró pofont is lekevert neki, s csak aztán állt tovább.

Hablaty szólni sem tudott, csak az állát dörzsölgette, no meg érezte Asztrid dühös tekintetét a tarkóján. A szőke vikinglány rákvörös arccal nézett a fjordvégi lány után. Soha nem gyűlölt még senkit ennyire, holott most először látta életében. Ösztönből lépett is egyet, jelezve, hogy utánamegy, de a mellette álló Viharbogár ezt nem hagyta. Nagy szerencsére.

***

A legrosszabb pedig még hátra volt. Helsa aznap egész végig Hablaty mellett volt, folyton ott termett mindenhol, ahol a Haddock fiú is, sőt, még a konyhába is bement utána, mondván, „segít” neki. Mindenre rákérdezett, folyamatosan beszéltette Hablatyot, aki így nem egyszer rosszul végezte a munkáját, Bélhangos egyszer majdnem le is kevert neki egyet. Ez a Helsa pedig abba is belekérdezett amibe nem kellett volna.

- Na és, mivel ütöd el az időt mostanában?

- Hát… Én… - Hablaty majdnem rávágta, hogy eddig sárkánylovas volt, és próbál megint az lenni, viszont még időben rájött, hogy hazudnia kell – Én pár éve Bélhangosnál vagyok kovácsinas.

- Az kemény munka, de izmos leszel tőle – kacsintotta a lány, miközben Hablaty próbál a nyílt konyhában a lehető legtávolabb kerülni tőle. -  No és, szabad megkérdeznem, hogy mi történt a lábaddal?

Hablaty keze megállt a levegőben, s próbált közömbös képet vágni és vigyorogni a témához. Nem fog konkrét választ adni, de nem is fog zavarba ejtően magyarázkodni.

- Hát, vikingek vagyunk. Foglalkozási ártalom.

***

- Mit képzel ez a nőszemély?! Először is, illetlenség így viselkedni a főnök fiával, de azon felül meg hogy meri!!! – üvöltötte Asztrid, magából kikelve, s megforgatta a feje fölött a szekercét, amit aztán teljes erőből belevágott egy fa törzsébe.

Még mindig a fjordvégiek érkezésének napja volt, nem sokkal naplemente előtt. Míg mindenki a faluban mulatozott, Asztrid elhagyta azt és egyedül ment az erdőbe, miután látta, hogy ez a Helsa megint Hablaty után szaladgál, aki kénytelen volt beszállni egy fontos vitába Csirke tollainak színéről az ikrekhez, csakhogy a lány végre megunja az üldözését. Asztrid pedig azt hitte, hogy egyedül megy. Viszont Bütyök, Fogatlan és Viharbogár egész úton követték, de mikor rákérdeztek, hogy mi a baja, a lány kifakadt, és dobálni kezdte a fegyverét. A trió azóta is egy kidőlt fa rönkjén ült, mondván: megvárják, míg kitombolja magát, beszélnek vele, aztán szépen visszakísérik a faluba.

- Álnok kis sunyi kis…. Áááh! – újabb reccsenés jelezte, hogy Asztrid megint lesújtott.

Viharbogár bátorkodott megszólalni:

- Figyelj csak Asztrid, azzal, hogy itt tombolsz, nem jön helyre semmi.

- Pontosan, jól mondja - vette át a szót Bütyök – és amíg itt vagy és panaszkodsz, szabad utat adsz annak a szipirtyónak.

- Egyébként nem is biztos, hogy Hablatyra pályázik, mármint… – kezdte volna Fogatlan, Vihar viszont érezte, hogy most nagyon rosszkor szólalt meg, és egyetlen vállba bokszolással hátraküldte, le a farönk mögé.

- Tuti biztos, hogy Hablaty miatt teper – rázta a csuklóját Viharbogár.

- Hát ez az, ezért húztam fel magam! – Asztrid már toporzékolt dühében.

Bütyök folytatta:

- De… Ha belegondolok, te mindig azt mondogattad, hogy „csak barátok” vagytok, nem?

A szőke lány erre már nem tudott mit felelni. Igen, ez valóban így volt.

- Csak barátok… - ismételte – a francba is, kit akarok becsapni?

- Érdekes, Hablaty is folyton ezen tűnődik… - szólalt meg váratlanul Fogatlan, még mindig a földön fekve. Asztrid viszont egy pillanat alatt felrántotta onnan, ezzel akkorát lendítve rajta, hogy nem ülő helyzetbe húzta, hanem azon túl is, Fogatlan pedig már a farönk másik oldalán feküdt. – Áú!

- Hogy mondtad?

- Azt mondtam; aú, ez fájt!

- Nem arra értettem te planktonagyú, hanem arra, hogy min tűnődik Hablaty? – Aszrid megint kezdett begurulni, hiszen a szekercét Fogatlan feje mellett ejtette le, ezzel kissé a frászt hozva rá. Kénytelen volt hát válaszolni:

- Hablaty is ugyan ezt ismételgette mindig, hogy miért áltatja magát, és miért kezel úgy téged, mint bárki mást a csapatból, amikor te több vagy neki. Egyébként ez teljesen igaz, de ne legyél rá mérges, nem tudja úgy formában önteni az érzéseit, mert bonyolultnak hiszi őket. Ő… Tudod, olyan magányos sárkánylovas típus, inkább a tettek embere, mikor nem ért valamit, ami ráadásul önmagában zajlik. Én… Látom és tudom. Kiismerem, akkor is, mikor megjelensz, mert ő olyankor midig egy kicsit ideges először. Fél, hogy elront valamit előtted.

Ez a monológ még Vihart és Bütyköt is meghatotta, s a lányok mosolyogva néztek össze, majd Asztridra, aki most nem tudta, mit mondjon vagy higgyen.

- El kell ismerned Asztrid, hogy Fogatlannak igaza van. Hablatyhoz tényleg a félelem és az idegesség szaga tapad, mikor te megjelensz – magyarázta Viharbogár, miközben Bütyökkel felnyalábolták Fogatlant, s visszaültették a farönkre.

A szőke szekercés nem felelt, a fegyverhez viszont nem nyúlt többet.

- Bütyök, Fogatlan - szólalt meg végül – rendesek vagytok, hogy utánam jöttetek meg hogy segítettetek de… megtennétek, hogy most visszamentek a faluba? Szeretnék Viharral beszélni négyszemközt.

Természetesen bólogatást kapott válaszul, s a két említett felpattant, s halkan beszélgetve indult vissza az ösvényen Hibbant faluja felé. Viharbogár pedig csak csendben ült, várva Asztrid nagy beszélgetését, ami csak nem jött. Barátnője csak egy sóhajjal letette magát mellé, s arcát a tenyereibe temette.

- Hé… Jól vagy? – Vihar nem hagyta szó nélkül ezt a mozdulatot.

- Persze, csak… Nem, nem vagyok jól… - sóhajtotta. Felesleges hazudni, egy idő után úgyis kiderülne. – Tudod, én és Hablaty közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt hinnétek. Nem igazán beszélünk róla se egymásnak, se senkinek, csak… Tesszük, amit a szívünk súg. Nem akarunk nagy helyzetet csapni ebből, ez a kettőnk titka, és szeretjük őrizgetni, csak… Én most bizonytalan vagyok, és amíg ez a vörös banya itt van, nem tudok Hablattyal egy percet se nyugton beszélni, pedig most nagyon, de nagyon rám férne, mert… Azt hiszem, butaságot csináltunk a Bork hét nyitóestjén…

Elég egyértelmű célzás volt, hogy Viharbogár eltátsa a száját. Kicsit sok információ volt ez egyszerre, de… Valahogy mégis érthető. Óh szentséges széljárás, ezt mondhattad volna előbb is…

***

Hablaty Haddock nem aggódott úgy, mint Asztrid Hofferson. Mert nem volt rá ideje. Most is azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Helsa társaságát, aki megint utána keresgélt. Ahogy teltek az órák, lassan beugrottak neki az emlékek, hogy kicsi korukban is folyton utána koslatott, bár akkor nem értette, miért. Most már tudta, és szabályosan rettegett a lánytól. Asztrid, hol vagy mikor szükségem lenne rád.

Asztrid ugyan nem érkezett, Bütyök és Fogatlan viszont annál inkább

 - Pajti! – jött a suttogás a mellékutcából, ahol Hablaty rejtőzött el Helsa elől.

- Hm? – kapta fel a fejét a fekete hajú, s észrevétlenül odasomfordált barátjához.

- Helsa a közelben van? – érkezett a kérdés Hablatyól.

- Helsa? – értetlenkedett Fogatlan, aztán leesett neki – Jaaa, hogy a lány aki fejébe Asztrid szekercét akar vágni? Pont ott jön – mutatott előre, mire Hablaty rémülten a falhoz lapult, Fogatlan pedig nem bírta ki nevetés nélkül. – Ugyan, csak viccelek!

- Nagyon nem volt vicces, az a lány az idegeimre megy! – csattant fel Hablaty.

- Nem csak neked, hidd el.

- Ó igen – nevetett fel mellettük Bütyök. A két fiú rápillantott, s míg Fogatlan bólogatott, Hablaty a homlokára csapott, tudva, hogy ki az a bizonyos személy.

Viszont amíg itt elbeszélgettek, egy negyedik viking is odaért közéjük, s Fogatlan egyszer csak azt vette észre, hogy valaki átcsapta a karját a nyakán, s ezzel magához húzta, ő maga pedig ettől majdnem elvágódott. Helsa volt az, aki magához húzta, s egy kecses mozdulattal befordította a csípőjét.

- Hablaty, miért nem mutattad még be nekem a kis barátodat? Hogy hívnak, szépfiú?

A véletlen folytán, vagy a sors akaratából, de az is közrejátszott, hogy Asztrid és Viharbogár is a közelükben jártak már, és természetesen látták az egészet. Az előbbi meg is lepődött, mikor a mellette álló barátnője rákvörös arccal vette tudomásul a látottakat.

- Megfojtom… - csupán ennyit mondott, de Asztridnak ezzel el is árult mindent. Az érzéseit a fekete hajú fiú iránt legalábbis biztosan.

To be continued

"To be continued" gyerekek, legalábbis nemsokára. Ma megjártuk a szervizt a beteggel, mondtak nekünk egy olyan árat, hogy majdnem kiugrottam az ablakon.
Vártam, hogy valaki majd azt mondja,

vagy,

vagy,

, de mindezek ellenére végül is meg lesz csináltatva. Hogy mikor, az kérdéses. Egy hetet mondtak, de mire az hazakerül onnan, illetve én is visszapakolom rá az adataimat meg a programokat és felkészítem a mozgókép és animátori szakra, ami szeptembertől rám vár (felvettek srácok, el tudjátok ezt hinni? :D ), na az lesz hosszú.
Ellenben a holnapomat fejezetgépeléssel töltöm az asztali gép előtt, és remélem, jutok valamire.
Addig is kitartást, lovasok és sárkányok! Ha újdonság van, úgyis szólok.

~Hangulatnövelő Fogi és Hablaty, hogy ne legyünk olyan melankólikusak~

Gond - halasztás

Sziasztok
Nos, mint a cím is mutatja, van egy kicsi probléma. Na jó, hatalmas. Úgy néz ki, a laptopom végérvényesen is megadta magát, és megszűnik élni. Az adataim megmenthetőek, igen, viszont a gép, amiről most írok, nagyon nem hordozható és még egy rajzprogram sem fut rendesen szegényen. Említettem nektek, hogy rokon érkezett haza külföldről, ezért sok időt töltök a nagymamámnál (unokahúgomat nyaranta látom csak az egész év során), és eddig ezzel nem is voltak akkora gondok. De. Ott nincsen számítógép, Eddig is a saját laptopommal járkáltam oda s vissza, négy napig ott, nagyjából ugyan annyit itthon töltöttem. Most viszont ez megszűnt, szegény megboldogult, kiszolgált szeretett gépem miatt (amit drága jó apu még megpróbál megmenteni, hátha, szorítsunk neki együtt, hajrá Lapitopi (a gépezet neve, nem röhög)). Szóval nem tudom, hogy most hogyan fognak érkezni a fejezetek. Szoktam emlegetni, hogy 10 oldal alatt összesen kétszer raktam ki fejezetet, ez a mostani most 3-4 oldalas, és még ma utazom mamához a hétvégére, így nem hiszem, hogy most sokkal több lesz. Jó tudom, elvileg lehet telefonon is írni, na azt az én kezem biztos hogy nem fogja bírni, mert nem vagyok kicsit sem hozzászokva és nem is látom át rajta úgy az egészet. Szóval szerintem most lesz csúszás.
Ne haragudjatok, nem így terveztem én sem, reméltem, hogy ezzel a  történettel nem fogok megcsúszni, valami mégis mindig ellenem dolgozik :(
Viszont nem adom fel. Nem fogom abbahagyni az írást, ha kell , széllel szemben is haladok, nem érdekel. Úgy érzem, itt, a dragonriderviking-en már elértem valamit, sőt, többet is, mint azt valaha reméltem. Nem fogom itt hagyni a történetet, sem a blogot. Nincs vége lovasok és sárkányok, csak kell egy kis idő, míg feltápászkodik a hasra esett szárnysegédem.

4. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Huh, ez egy igencsak nehezen megszületett fejezet, mármint marha nehéz úgy írni, hogy van egy hiperaktív unokahúgod aki ráadásul lenyúlja a laptopod. Ezért csúszott ennyit ez a rész, és most meg is ijedtem, hogy nagyon megcsúsztam vele. na jó, nem panaszkodok, olvassatok, olvassatok és öntsétek ki oda le a véleményeket! :)

4. fejezet

Más hétköznapok

Sosem volt egyszerű az élet Hibbanton. A sárkánylovasok viszont el sem tudtak képzelni ennél nagyobb problémát. A legrosszabb az volt, hogy nem született megoldás. Semmi, egy sejtetés se, egy fél szó sem arról, hogy mit tegyenek most.

Csupán annyit tudtak megbeszélni, hogy ki miként és mikor jött rá, hogy a sárkánya emberré változott, ami, meg kell mondani, érdekes helyzeteket idézett elő.

Asztridot hasonlóan érte a reggel, mint Hablatyot, az ikrek azt hitték, hogy Böfföt és Töfföt elkapták a sárkányvadászok és helyükre küldtek két, zöldhajú ikersrácot, hogy megzavarják a lovasokat. Takonypóc először nem tudta megértetni Kampóval a történeteket, s alig tudta megakadályozni, hogy az égővörös hajú, magas, erős testalkatú illető "felszálljon" a házuk emeleti ablakából. Halvér és Bütyök esetéről pedig ne is beszéljünk.

***

Hablaty és Fogatlan hazafelé baktattak, természetesen megint az erdei úton. Fél napig faggatták Bélhangost, hogy miként lehetne segíteni az enyhén pikkelyes tinédzser csapaton, hogy újra visszanyerjék eredeti formájukat. Bár a kovács kiszedte belőlük, hogy mégis miként sikerült mindezt összehozni, továbbra sem talált rá megoldást Viszont Hablaty a lelkére kötötte, hogy ne híresztelje el senkinek (főleg ne az apjának) ezt az egészet, mert komoly baj lehet belőle.

- De ha nem mondhatja el senkinek, ki fog segíteni rajtunk? - tette fel a kérdést sokadjára Fogatlan, mert még egyszer sem kapott rá konkrét választ. Hablaty mindig félreterelte a szót, hiszen nem akarta azzal megijeszteni, hogy bizony-bizony fogalma sincsen. Szerencséjére barátja végtelenül türelmes volt... legalábbis még.

- Hát... Halvér már bújja a könyveket, és ha ez a legenda benne van, a visszafordítása is, biztos vagyok benne...

Kicsit sem volt határozott a válasz, Fogatlan ezt meg is jegyezte:

- Fogalmad sincsen, igaz?

Megálltak. A kérdés is megállt a levegőben. Hablaty ránézett, érezte, hogy olvas a gondolataiban, látja az elméjét, érzi a hatását, a súlyát ennek az egésznek.

- Nem, nincsen. De nem adom fel.

***

A hazatérés sem sikerült úgy, mint tervezték. A hátsó ajtó zárva volt, elölről nem mehettek, így Hablaty az ablakot választotta, mint utolsó útvonal a szobába. Ám hiába, vagy tizenkétszer nekilendült, de minden egyes alkalommal visszacsúszott a cserepeken, akárhogy próbálta. Ez nagyon nem akart sikerülni. Fogatlan - miután kinevette magát rajta, természetesen - bakot tartott neki, amint Hablaty megmutatta, hogy kell, s fellökte barátját a párkányig.

- És te? - nevetett Hablaty, mikor már félig bent volt.

Fogatlan válaszul csak a fejét ingatta, majd hátrált néhány métert. Nekifutásból persze ő a macskák ügyességével és gyorsaságával fent volt, s már az ablakpárkányon egyensúlyozott, mielőtt beugrott.

Viszont volt itt egy kis probléma. Hablatyot ugyan nem, de őt észrevette Pléhpofa a hazafelé vezető ösvényről. Első gondolata volt, hogy valaki - egy számára teljesen ismeretlen személy - épp most tört be Hablaty szobájába. A fiát féltve rohanni kezdett a ház felé, berontott az ajtón, az majdnem ki is szakadt. A főnök egy földrengés erejével dübögött fel az emeletre, szekercét rántva, s a szobába vágódás lendületével már ketté is akarta csapni az "idegen" fejét. Fogatlan átesett egy széken, a földön érkezett, s rémülten kapta karjait az arca elé, míg Hablaty be nem ugrott elé.

- Apa, ne!!! - a főnök először nem értette.

- Hablaty, elment az eszed?! Állj odébb! - ám mielőtt arrébb taszajthatta volna fiát, az elkapta a szekerce nyelét. Rájött, hogy feleslegesen mentegetőzne vagy hazudozna, egyszerűen a helyzet tette szükségessé, hogy most azonnal beszámoljon a történtekről.

- Apa, ne bántsd, ő Fogatlan!

Pillanatnyi csend. Pléhpofa zavarodottan rázta a fejét, leeresztette a szekercét. Pontosabban először Hablatyra nézett úgy, mint akinek nincs ki a négy kereke.

- Miket beszélsz, Hablaty? Fogatlan egy sárkány, egy éjfúria, ő meg egy ember!

- Higgy nekem apa, ő Fogatlan, csak... más... Nézd, nézz ide, megmutatom! - s ezzel felsegítette rémült barátját, s apja elé tárta az igazságot, azzal, hogy megmutatta Fogatlan pikkelyeit, s közben elmagyarázta a történteket, de csak dióhéjban. - Apa... csak... csak nézz a szemébe, és láthatod, ő az...

A főnök nagyon nehezen tudott a zöld szemekbe nézni. De mikor végre megtette, láthatta az ártatlanságot, a zaklatottságot, a félelmet... a félelmet az ismeretlentől...

Hablaty hamar vázolta azt is - megragadva a kínos csend megtörésének lehetőségét -, hogy Bélhangos már dolgozik az ügyön, ahogy ők is. Apja figyelmesen hallgatta, s közben néhány kérdésre meg is találta a választ, s hamar közölte is fiával:

- Nem kell rejtegetnünk őket, Hablaty. A titkolózás csak nehézség, és baj is lehet belőle, úgyhogy a legjobb, ha felvázoljuk a szigetnek, mi a helyzet. Meg fognak békélni vele, hidd el. Sőt, talán még segíthetnek is.

- Azt kötve hiszem... - ingatta a fejét hitetlenkedve, de beletörődéssel Hablaty.

- Ugyan már Hablaty, bízz meg öreg apádban - csapkodta vállon kacagva Pléhpofa (ezzel kis híján megszabadítva Hablatyot a lapockájától). - De most úgy hiszem, mind fáradtak vagyunk. Menjünk pihenni egyet, és holnap reggel megbeszéljük ezt, rendben?

Először sóhajt kapott válaszul mindkét fiútól, majd Hablaty motyogós "rendben"-je is megérkezett.

Mivel a kőlap egy embernek nem volt a legkényelmesebb, Hablaty megágyazott magának az ágy mellett, azt pedig átengedte Fogatlannak, aki valahogy mindig hasra feküdt, vagy összegömbölyödött, de egy órát biztos forgolódott, mire sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Hiába, ez egy emberi póz, egy emberi ágyon, takarókkal, párnákkal, amik igazából kényelmesek voltak, csak...

Ez így nem ő. Nem Fogatlan, az éjfúria, hanem Fogatlan, a jelentéktelen kicsi ember...

Reggelre teljesen más pózban feküdt, mint ahogy elaludt. Nyilván álmodott bőven, s keze-lába lelógott az ágy széléről, szinte keresztben feküdt, s így azzal a kellemetlen aprósággal ébresztette Hablatyot, hogy egy ügyetlen fordulattal ráesett, s az oldalába könyökölt.

Hablatynak nem ez volt a legnagyobb baja, hiszen Fogatlan térde is nagyon, de nagyon rosszul - mi tagadás, a lehető legrosszabbul - érkezett s neki még kiáltani sem maradt ideje a kegyetlen fájdalomtól, amitől a hangja is valamivel vékonyabb lett.

- Oh istenek, nagyon sajnálom! - Fogatlan azonnal lepattant róla, s ülő helyzetbe segítette. Szörnyen rosszul érezte magát, hogy Hablaty csillagokat lát miatta. A másik csak integetett, hogy semmi gond, miközben felhúzta a térdeit, s dülöngélni kezdett előre-hátra, hátha javít a helyzetén. - hozok jeget...

- NE!

***

A reggeli alatt alig beszéltek. Fogatlan végignyavajogta az a húsz percet, hiszen először semmiféleképpen nem akarta megkóstolni a zabkását.

- De nincs benne hal - panaszolta a fekete hajú, már nagyon sokadjára.

- Attól még ehető, Fogatlan. Reggelire nem eszünk halat - okította barátját Hablaty. Nagyon nagy türelme volt, a reggeli kis baleset után is.

Igazából meglátta a jót és a rosszat is a helyzetükben. Szörnyen érezte magát, hogy kimaradnak a repülések, ami minden reggeli előtt szinte elhalaszthatatlanok voltak, viszont Fogatlan ezt nem tette szóvá. Látszott rajta, hogy kitekinget az ablakon, s ott ült a szemében, hogy szívesen kitárná szárnyait, amik most nem léteztek. Viszont itt a másik tulajdonság, amit Hablaty szeretett: Fogatlan beszélt hozzá. Már nem csak hallgatóság volt (persze, sokszor beleszólt a döntésekbe korábban is a sajátos módján) most viszont már meg tudta fogalmazni, mit szeretett volna. Bár nem volt valami bőbeszédű, Hablatynak az a néhány szava is kincs volt.

Fogatlan volt az egyetlen, aki nem úgy állt a dolgokhoz, mint a többi sárkány. Mindig is különc volt, ebben a témában is. Láthatóan Viharbogár, Bütyök és a másik három nagyon élvezték ezt az újfajta életet. A siklólány hosszú órákig elcsacsogott Asztriddal, Bütyök azt tette, amit eddig is: szaladt Halvér után. Kampónak egészen új csínytevések jutottak, amiket örömmel ki is használt, míg Böff és Töff annyira messze mentek egymástól, a mennyire csak tudtak, csupán a poén kedvéért.

- Jól vagy pajti? - Hablaty zökkentette vissza a mélázásából a reggelije mellé, amihez nagyon nem akart hozzányúlni.

- Hát... izé... - tudta, hogy a motyogás nem megoldás, így inkább letette az amúgy is rosszul fogott kanalat, s hozzákezdett a mondandójához. - Tudod... Nagyon jó, hogy beszélhetünk meg minden, de... Hiányzik a repülés, a szárnyaim, minden... Ez nem én vagyok, Hablaty, nem tudom megszokni, hogy széken kell ülnöm, hogy, beszélnem kell hozzád, mert máshogy nem megy a magyarázás, meg... Meg minden... - s ezzel fejét az asztalon elfektetett karjára hajtotta, ahonnan előtte eltolta a tányért. Hozzá se nyúlt a reggelihez, ezt Pléhpofa is láthatta. Tekintete fiára esett, aki szinte könyörgött a segítségért. Most egy szülői szó kellett, hiszen ha a kamasz nem találja magát a világban, akkor mutatni kell neki pár lehetséges utat, s hagyni, hogy válasszon közülük.

Pléhpofa szíve menten meglágyult, s leült ő is a fiúk mellé, majd lapátméretű tenyerét Fogatlan vékonyka vállára csúsztatta - ebből a szempontból nagyon is hasonlítottak Hablattyal. A főnök belekezdett a monológba:

- Figyelj csak egy kicsit Fogatlan. Amikor én fiatal voltam - itt Hablaty fékezés nélkül megfejelte az asztalt, barátja pedig felnézett a családfőre -, nos, nem voltam épp hozzátok hasonló, de megvoltak a magunk gondjai akkor is. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy ne azon sopánkodj, ami már megtörtént. Sok rossz történt már, a legerősebb példa  a farokszárnyad. Mindenki azt gondolta, többet nem repülsz. És te mit csináltál?

Habozás. A válasz nem érkezett azonnal, a szavak érlelődtek a zöld szemek mögött.

- Repültem.

- Repültél bizony. De még hogy. És hogyan volt lehetséges ez? - bólogatta a főnök, tudva, hogy ezzel is lelkesíti. Elérte a célját. Fogatlan elmosolyodott.

- Hablattyal. A segítségeddel - nézett legjobb barátjára, aki boldogan visszamosolygott rá.

Pléhpofa folytatta:

- Igen, és ha ez sikerült, már bármi sikerülhet, fiúk. Mert ti mindig is összetartottatok, ha most is ezt teszitek, semmi sem lehetetlen.

***

Hogy mi a következő lépés azok után, hogy az egész falu értesült erről az egészről? Várni. Várni, míg Halvér vagy Bélhangos elő nem rukkol egy válasszal, egy ötlettel, egy feltevéssel. Bármivel. Várni nehéz, tehetetlenül nézni a barátunkat, ahogy egy olyan világba kényszerül, amiben nem érzi jól magát.

Fogatlan, Viharbogár és Bütyök a Hofferson ház előtti lépcsőn ültek, s figyelték, ahogy Böff, Töff és Kampó egymás agyára mennek.

- Megmondtam nektek, nem vagyunk haverok és nem vagyok kíváncsi, mivel ütitek el az időt az ikrekkel - morogta a vörös hajú. Töff ekkor megint akart tenni egy megjegyzést Kampóra, de kuncogásba fulladt a mondata.

Bütyök felsóhajtott, s előre hajolva a térdeire támasztotta a könyökét. Unta már a várakozást, hiszen azért ültek ott, egy kupacban.

- Szerintetek mennyi idő mire visszaérnek a lovasaink?

Válasz helyett csak egy újabb kérdés érkezett, most Böfftől:

- Egyáltalán hová mentek?

- Kalmár Johann hajója egy órája futott be a kikötőbe. A lovasaink azért mentek le, hogy ruhákat vásároljanak nekünk, mert végül is az ő gönceikben nem járhatunk, Hablaty szerint legalábbis - Fogatlan válaszolt mindkét kérdésre.

Kampó erre felnevetett.

- Igen, neked a legkínosabb, hiszen Hablaty magasabb nálad!

Fogatlan a szemöldökét ráncolta.

- Na és? Mi van abban, ha magasabb nálam?

- Muszáj ezen vitázni? Örüljünk, hogy kitartanak mellettünk és igyekeznek élvezhetőbbé tenni az új hétköznapjainkat - szólt közbe a homlokát fogva Viharbogár. Ő és Fogatlan meglepő módon az első perctől foga kerülték egymás pillantását.

- Új hétköznapok, Viharbogár? - folytatta a kötözködést Kampó - én nem kértem új hétköznapokat, nem kértem emberi hangot és szavakat, sőt, nem akartam, hogy olyan földhöz ragadt legyek mint ő! - mutatott Fogatlanra, aki erre egy szempillantás alatt talpra ugrott.

- Földhöz ragadt? Földhöz ragadt?! Adok én neked olyan földhöz ragadtat, hogy...!

- Pajti! - Hablaty hangja szakította meg az elfajuló vitát, Kampó és Fogatlan között teremve. Épp időben tétek vissza a lovasok. - Mégis mi ez az egész? Húsz percre hagytunk magatokra titeket, és már megy az acsarkodás?

- Őt kérdezd - tolta hátrébb Hablatyot legjobb barátja - mert valaki nem tudja visszafogni a megjegyzéseit, nekem pedig van egy határ, ami után  nem vagyok hajlandó tűrni!

- Elég! - vágott közbe Viharbogár és Asztrid egyszerre.

Fogatlan csak fújtatott, de nem mondott többet, szimplán faképnél hagyta az egész csapatot. Hablaty pedig meg sem próbálta megmagyarázni a többieknek a problémát, menten barátja után sietett, s megfogta a vállát. Félúton voltak már hazafelé, mikor utolérte.

- Minden rendben?

- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben?!

- Hé... csak kérdeztem...

Fogatlant nem volt könnyű felidegesíteni, ezt Hablaty is tudta. ha viszont valaki azokon a pontokon kapta el, ami érzékeny, kegyetlen harag tört fel belőle. Ezek közé tartozott az önálló repülés képességének feszegetése, Hablaty szidása és... még valami, amit magának sem ismert be.

- Ne haragudj, Hablaty...  -  sóhajtotta végül.

Barátja pedig egy nyugtató mosoly kíséretében jelezte, hogy nem haragszik, s kísérni kezdte a ház felé. Ideje felpróbálni a ruhákat.

A fekete, rövid ujjú tunika, a sötétlila nadrág, s a vállára és mellkasára jutó szürke farkasbőr szőrme és az egyediséget őrző, piros öv nem is tükrözhették volna jobban Fogatlan igazi valóját. Mi tagadás, Hablaty ügyesen válogatta össze a ruhákat. Sőt, még az apját is előkerítette a kamrából, hogy megmutassa neki, barátja mennyire jól fest ebben az új öltözékben.

- Nos... tényleg olyan... Hát... Fogatlanos - motyogott Pléhpofa, mikor Hablaty körbeforgatta előtte Fogatlant, aki ezt nagyon rosszul tűrte. Szerinte túlzásba vitte ezt az egészet.

- Fogatlanos?  - kérdezett vissza hitetlenkedve Hablaty - Ne már apa, tudsz te ennél jobbat is!

- Igen, de nem akkor, mikor tenger a dolgunk - intette le fiát a főnök, majd hozzátette. - oh, és ha már itt tartunk: fiúk, a Bork hét alkalmából holnap érkeznek hozzánk a Fjordvégiek és az ünneplés végéig, azaz még néhány napig maradnak, ez időre titeket osztottalak be a konyhára.

- Mi van?! - Hablaty csak ennyit tudott kinyögni hirtelen. A Fjordvégi törzsről nagyon keveset hallott, hiszen legutóbb ötéves korában jártak itt, Hibbanton. Annyira emlékezett a mondákból, hogy állítólag mind egytől egyig szőkék. Nem is ez volt a fő döbbenete, hanem hogy ő és Fogatlan ünneplés helyett egész végig a konyhán fog dolgozni. De mint tudta, ezzel az érvvel nem támadhat az apjánál, épp ezért a másik oldalról közelítette meg a dolgot. - Na és mi lesz a sárkányokkal? Valakinek el kell rejtenie őket, és tudomásom szerint én vagyok a...

- Igen tudom, de Asztrid már lecsapott előtted erre a feladatra.

Ez még nagyobb arculcsapásként jött, mire Fogatlan fel is nevetett, s Hablaty gyilkos tekintetétől csak még jobban rázta a kacagás.

- Hahaha, nevess csak, de ne feledd: a konyhai munka rád is vonatkozik, szóval kösd fel a farokszárnyad, mert ez háború!

Fogatlan továbbra sem tudta abbahagyni a kacarászást, majd karba tette a kezeit, s így monda:

- Állok elébe, pajti.

***

A következő napot a falu nyílt konyhájában kezdték. Az volt az igazán meglepő, hogy nem voltak egyedül, hiszen Halvér és Bütyök már ott sínylődött egy ideje öt zsák krumpli hámozásával - a nagydarab fiú főleg azzal, hogy Bütyök ne szúrja le magát véletlenül.

- Oh, sziasztok. Jó tudni, hogy nem mi kaptuk egyedül ezt az unalmas és fárasztó munkát - sóhajtott fel Halvér, mikor meglátta a két barátot. - Bélhangos azt üzente, hogy menjetek mosogatni.

Hablaty és Fogatlan összenéztek. Semmi kedvük nem volt az egészhez főleg úgy, hogy Pléhpofa már kora reggel felkeltette őket, s nem is volt csoda, hogy az élőholtakra jellemző mozgással jutottak el eddig. Most is alig vánszorogtak el a helyiség másik végébe, ahol egy halomnyi mosogatnivaló várta őket.

- Álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen a vendégek még itt sincsenek, mi ez a  sok szennyes?! - mutatott végig a káoszon Hablaty. Biztos van valami, bármi, amivel elháríthatja ezt a borzalmas munkát.

- Azok a más munkákat űzők szennyesei. Például Bélhangosé, mert állítása szerint ők most nem érnek rá, mégis rendnek kell lennie, mert majdnem minden család szállást nyújt majd a vendég törzsnek - felelte Halvér, de ott volt a hangjában, hogy nagyon nincs kibékülve ezzel a megoldással.

- Ahj, az istenekre, ennek is most kellett jönnie?! - nézett az égre Hablaty.

Ennél rosszabb már úgysem lehet, gondolta. Szinte biztos, hogy a  főnöki ház fog otthont adni a fjordvégiek vezérének is, így teljes lesz a zsúfoltság néhány napig. Zsúfoltság mellett pedig nem lehet gondolkodni és szabadon beszélni.

A hangulatát pedig csak rombolta a tény, hogy Asztrid és Vihar pont az orruk előtt haladtak el, egy csapat siklót terelve ki a faluból.

- Szia Hablaty! - integetett mosolyogva a szekercés, de látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani a kuncogást.

- Ez háború, Asztrid! Háború! - szólt ki az ablakon Hablaty, amin a Hofferson lány nagyot kacagott. Imádta bosszantani ilyen kis "apróságokkal".

És a java még hátra van. Asztrid épp csak arról nem tudott, hogy számára is. 

A sárkánycsapat

Sziasztok!
Nem, sajnos még nem fejezetet hoztam, viszont épp oly keményen dolgoztam vele, mintha az lenne. Többen írtátok, hogy kíváncsiak vagytok a sárkánycsapat tagjaira, hogyan is képzeltem el őket. Nos, én pedig megrajzoltam nektek néhány nap alatt, ami elég sok idő volt (jó, nem mindig foglalkoztam vele, bevallom) .
Először is, kíváncsi vagyok rá, ti milyen személyiségeknek látjátok őket, a viselkedésüket és hozzáállásukat hogyan képzelitek el. - Aztán a következő fejezeten kiderül, eltaláltátok e :D

- Nagyon kérlek titeket, hogy a képet ne másoljátok sajátotokként feltüntetve, rengeteg munkám és időm van benne, köszi :) -

-----------
Egyéb közlemény:
A következő fejezet érkezni fog napokon belül, viszont az aztkövetőről most nem tudok nyilatkozni. Unokahúgom pénteken érkezik haza külföldről, és nem tudom, mikor lesz időm írni. AMint tudok valamit, közlöm a facebook oldalon :)

3. fejezet - Álomháború

Jó estét mindenkinek!
Hoztam itt egy kis fejezetet,bár nem vagyok biztos benne, hogy nem vagyok mazochista az előző fejezet alatti 50 komment egyik témája ugyanis a woodoo gyártás és az átokírás volt szóval.... Na mindegy, talán nem öltök meg :3
/what a cliffhanger!/
Jó olvasást!

3. fejezet

Hol a sárkányom?!

- Te figyelj Kőfej, nem akarsz véletlenül TENNI valamit?!

Fafej csak ennyit tudott mondani, mikor szemtanúja lett az eseményeknek.

- Mégis mire gondolsz, menjek oda és szelídítsem meg?! Haver, összekevered Forrival, az a sárkány ott vízből van!!!

- Oké, de akkor te találod ki, hogy mit mondunk Asztridéknak, mert tuti, hogy megöl ha előállunk azzal a szöveggel, hogy "bocsi Asztrid, Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány"  - fortyogott a bátyja türelmetlenül.

Kőfej erre morgott egy sort az orra alatt, s épp, mikor készült leszállni Böff nyergéből, megmozdult egy bokor mögöttük. Mindketten hátralestek, s egyedüli szerencséjük volt, hogy Asztrid érkezett, a másik kettővel és a sárkányokkal.

Fafej annyira megdöbbent ettől, hogy hirtelen zavarában csak ennyit mondott:

- Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány.

Kőfej pedig állba bokszolta

- Te nyomi, ezt akkor kell mondani amikor már megtörtént!

Asztrid pedig hitetlenkedve hallgatta őket, mikor felnézve meglátta a jelenséget, a fülébe jutottak a  sikolyok. Az utóbbi persze nem érdekelte, s mint harcos, első dolga volt cselekedni. Megpaskolta Viharbogár hátát, aki nyomban tudta a feladatát, s a levegőbe emelkedve felkapta a civakodó ikrek közül azt, amelyiket a lánynak vélte, s már száguldottak is a tengerpart felé. A sikló nem sokra a kotkodáló tollastól engedte el Kőfejt, aki fejjel beleállt a homokba ugyan, de tudta a feladatát.

Vele ellentétben Asztrid egy szaltóval ugrott le Hablatyhoz közel, s nekifutásból rohant a fiú felé, így lendületből be tudta rántani egy szikla mögé a felkerekedő ár elől, Viharbogár maga pedig felkapta Fogatlant a szárnytövénél fogva, s némi erőlködés után ugyan, de fel tudott repülni vele, így a hullám alattuk ment át, s fél pillanat alatt elmosta az egész partot, még Takonypócék is vízben álltak az erdő szélén. Asztridot és Hablatyot senki nem látta.

Kőfej csont szárazon botorkált elő, Csirkével az ölében. Szinte hihetetlen módon, hiszen ő is elég közel volt az esethez, mégis, a partnak csak azon szakaszát érte a víz, ahol az éjfúria és lovasa tartózkodtak.

Viharbogár is letette Fogatlant a kis csapat mellett, bár ez annyira sietősre sikerült, hogy mindketten elestek. Jelen esetben ez most sem őket, sem a többieket nem érdekelte, hiszen még mindig Asztridékat keresték a tekintetükkel, ám mikor a víz visszahúzódott, a szikla, ami védelmet nyújtott nekik, most nem takart senkit.

- Hová lettek? - jött egy halk kérdés Halvértől. Senki sem válaszolt, s érezték, hogy elszorul a torkuk. Mi van, ha a víz behúzta őket is? Mi van, ha olyan mélyre sodorta őket, hogy már nem tudtak kiúszni?...

Fogatlan bánatosan nyüszített, s hirtelen rohanni kezdett a vízpart felé. Most nem volt semmilyen hang, semmi, ami elterelte volna a figyelmét. A lovasa, egyedül ő járt a fejében. Nem érezte a szagát, csak a sós vízpárát a levegőben.

- Hablaty! Asztrid! - kezdte Takonypóc az óbégatást, hátha kapnak választ, s lassan mind a part felé indultak.

A szikla mögül pedig áratlanul és egészen hihetetlen módon előbotorkált a két emlegetett. Csöpögött róluk a víz, s egymás vállába kapaszkodtak, de úgy tűnt, nincsen semmi bajuk.

- Sose... becsülj alá.. egy Hoffersont! - Asztridnak ez volt az első mondata, s dicsőségesen kihúzta magát, ezzel elengedve Hablatyot, aki hanyatt esett a saras homokba.

Fogatlan kaparta össze őt is, s miután megvoltak az érzelmes ölelkezések, elhangzott a már várva várt mondat:

- Srácok, nekem ebből elegem van, menjünk haza.

***

Egész úton csendben voltak. A csapat fele azért, mert még mindig nem dolgozta fel azt a rengeteg furcsaságot, a másik fele meg azért, mert tudták, hogy ez várja ott őket, azt viszont nem, hogy tényleg be is következik. Így hát senki sem szólt, s az út csendben telt.

Hazatérve szerencsére senkinek sem kellett magyarázkodniuk, hiszen már az egész falu rég húzta a sárkánybőrt. A lovasok hazaosontak sárkányaikkal, Hablaty és Fogatlan is zaj nélkül fellopakodtak a  szobájukba. A fiú módszeresen becsukta az állatbőrökkel hangszigetelt ajtaját  (Pléhpofa horkolása még mindig egy vajúdó bálna hangjára emlékezetett), aztán levette a mellvértet,  vállvédőket, majd kipakolta a nyeregtáskát is. Ezek után indult csak Fogatlanhoz, hogy lehámozza róla a nyerget éjszakára, de a sárkány valamiért mindig elhúzódott.

- Ugyan már pajti, tudod, hogy a nyeregben nem fogsz tudni aludni és megint felkeltesz majd egy óra múlva mint a múltkor is tetted. Engedd, hogy levegyem.

Némi veszekedés és hiszti után sikerült megszabadítania Fogatlant a nyeregtől és a  farokszárnytól, amit gondosan összehajtogatva barátja fekhelye mellé tett, majd egy nyújtózással visszament a saját ágyához, s lefeküdt, miután elfúja a gyertyát. Aludni viszont nem tudott, hiszen Fogatlan elkezdett fel s alá masírozni a szobában, s a lépteit nem lehetett nem észrevenni. Hablaty egy ideig tűrt, tűrt, tűrt, remélte, hogy megunja, hogy mindjárt lefekszik, de nem. Nagyon kimerült volt a nap eseményei miatt, így egy mordulással a másik oldalára fordult.

- Fogatlan feküdj le kérlek, nagyon hangos vagy, aludni szeretnék...

Sárkánya erre szánakozva nyüszített, majd lehajtott fejjel a helyére mászott, ahol összegömbölyödött. Még parázságyat sem csinált magának, annyira nyűglődött és forgolódott. Nem tudta elmondani lovasának, hogy fájt a feje, s úgy érezte, mintha égnének a pikkelyei, minden egyes kicsi darab.  Volt valami abban a vízben, ő szólt, ő tudta, de csak azért is sikerült mindenkit megfürdetni benne, hála az ikreknek... Fáj, még mindig fáj, hasogat a feje... Azok az arcok a vízben... mind őt nézték, nyúltak utána... Viharbogár és Bütyök is biztos látták őket... Az alakokat a vízben... Fájdalom, még mindig. Aztán mint akit fejbe vágtak.

***

A reggel nem épp átlagosan indult. Sőt, hova tovább: ennél furcsább nem is lehetett volna, bár ez elsőre nem látszott.

Fogatlan ébredt előbb, mint ahogy általában. Kinyújtózott, nagyot ásított. Kicsit ugyan furán érezte magát, de legalább a fejfájása megszűnt. Apropó, a pikkelyei forrósága is. Sőt... fázott. Egy sárkány tud fázni? Hát mi történik itt? A legjobb lesz, ha szól Hablatynak, hátha ő kitalál majd erre valamit. Elmászott a fiú ágyáig, s orrával bökdösni kezdte a karját. Kicsit ugyan furcsán látott, de ez egy újabb okot adott neki arra, hogy felkeltse. Viszont hiába bökdöste, Hablaty nem volt hajlandó felébredni. Pedig ez mindig beválik!

Hát, akkor jön a második nevezetű módszer.

Hablaty a szemöldökét ráncolta, mikor valami nedveset érzett az arcán. Mi a... Nyál?

- Fogatlan! Hablaty ellökte magától barátja fejét, így az egészen meglepő módon koppant a földön. Milyen fura... hogy tudná ő fellökni Fogatlant? Hamar felült, s felé pillantott, hátha megütötte magát, ám ami a szeme elé tárult, kicsit sem az volt, amire számított. Hablaty döbbenetében felkiáltott, odébb csúszott az ágyról, s a takaróba gabalyodva le is borult róla a másik oldalt. Nagy nehezen feltornázta magát annyira, hogy kileshessen az ágy mögül, s Fogatlan is ugyan ezt a pillanatot választotta, hogy átnézzen Hablaty fekvőhelye fölött, így megint összetalálkozott a tekintetük, s abból újra sikítás lett, mindkét fél részéről. - Ki a fene vagy te?! Mi történt?! Mi ez az egész?!

- Én vagyok Hablaty, Fogatlan!

Nos, ez volt az, ami kiverte Hablatynál a biztosítékot. Nem csak nála, ez tény, de első sorban nála. Ugyanis a sárkánya helyett egy nagyon fehér bőrű, fekete hosszú hajjal megáldott, korabeli fiú nézett rá, némi fekete pikkellyel a homlokán, a vállain és a karjain. És persze ott voltak a világító zöld szemek. Hablaty tudat alatt érezte, hogy ő az, de valahogy nem tudta felfogni. Mi a fene ez az egész? Mi történt vele? Miért ilyen? Hogyan lehetséges ez? Gondolatmenetét Fogatlan törte meg újra.

- Ez ijesztő, minden gondolatomat hangosan hallom, nagyon idegesítő! Miért hallom ezt?! MINDEN GODOLATOT HANGOSAN HALLOK!

- Cssss! Azért mert nagyon hangosan kiabálsz! - ugrott oda hozzá Hablaty s befogta a száját, bár Fogatlan még ekkor is ismételgette a korábbi mondatokat, most már tompított hangon. - Csss, nagyon kérlek hallgass el, csss! Nyugalom, nyugodj meg, bármi is ez, itt vagyok, megoldjuk, nyugi, Fogatlan, csss...

A nyugtatás bevált, hiszen Fogatlan vett néhány nagy levegőt, elcsendesedett, de helyette szemeibe beköltözött a félelem. Ekkor látta csak meg karjait, s tapogatta ki az arcát. Semmit sem értett, s egyre jobban félt. Hablaty pedig, tekintettel arra, hogy megváltozott barátján semmilyen ruhadarab nem volt, azonnal  ráterítette és körbecsavarta rajta takaróját. Ezek után aggodalmaskodó tekintettel magához ölelte, s úgy érezte, ennél furcsább nem is lehetne a helyzet, mégis neki most egy feladata van: megnyugtatni a legjobb barátját.

- Hallom a gondolataimat...

- Ezek nem a gondolataid pajti, ez a hangod. A beszédhangod...

- A micsodám? Várjunk... te érted amit gondolok?

- "Mondasz", és igen, mivel most az emberek nyelvét használva beszélsz. Ezek nem a gondolataid. - magyarázott szelíd hangon Hablaty, s el sem eresztette.

Fogatlannak össze kellett szednie magát, mielőtt újra a kezeire nézett.

- Mi... Mi történt velem, Hablaty? Hol vannak a mancsaim? A szárnyaim? Az a maradék farokszrányam? Mi ez az egész?

- Nem tudom, Fogatlan, de ki fogom deríteni. Maradj itt egy kicsit - s ezzel Hablaty odasietett az asztalához, egy cetlire gyors levelet firkantott, aztán ezt még megtette négyszer, s mind  négy kis levelet átkötötte egy bőrszalaggal, majd füttyentett egyet, s az ablakon berepülő rettenetes rém,  Üzenőszél mancsához erősítette őket, súgott neki valamit, majd szélnek eresztette. Ezek után máris a szekrényéhez szaladt. - Gyere pajti, kerítünk neked valami ruhát, és utána elmegyünk az arénába. Odahívtam a csapatot, biztos találunk erre megoldást. Én mérget vennék rá, hogy ennek az egésznek köze van a szigethez, és ha így van... nem pajti, nem így kell, várj.

Hablaty látta, hogy barátja sehogy sem akar két lábon elindulni felé, ezért megfogta a karjait (már csak gondolni is furcsa volt erre) és felsegítette, így kísérte el a szekrényig, ahol ráaggatott néhány ruhát (egy zöld pulcsit, egy egyszerű nadrágot, egy régi csizmát, aminek megtartotta a bal párját is, illetve egy övet), amit ő nagyon rosszul tűrt.

- Kérlek Fogatlan, próbáld meg ezt elviselni, nagyon kérlek - ismételgette Hablaty, s mikor végre valahára végeztek, felnézett rá, a szemeibe. Alig hitte el, hogy Ő az. De, Ő volt, határozottan. Ott volt a szemeiben a szelídség, a jóság, amiket mindig csodált benne. Muszáj lesz intézkednie, ha még vissza akarja kapni őt, mert biztos, hogy egyikük sem akarja, hogy így maradjon. -  Gyere, menjünk.

Hablaty előre ment a lépcsőn, körbepillantott a földszinten, hátha szembetalálkozik az apjával, ami szerencsére nem történt meg, majd visszaszaladt, s levezette Fogatlant, aki nagyon nem tudott megbékélni a tudattal, hogy csak két lába van, és a karjaira nem támaszkodhat. Barátja pedig a hátsó ajtóig vezette, ahol észrevétlenül el tudták hagyni a házat, sőt, a falut is.

Hablaty egy titkos útra vezette, , amivel ugyan meg kellett kerülniük a hegyet, de ez nem zavarta. Ne tudhat senki sem erről, hiszen a vikingek babonásak, ha kiderül, hogy azon a szigeten összeszedtek valamiféle átkot, a végén még kipakolják a  barátját a szigetről.

 Fogatlan aránylag hamar ráérzett a járás művészetére, bár néha még megbotlott, olyankor Hablaty segített neki visszanyerni az egyensúlyát.

- Miért erre megyünk? - érkezett az első kérés a fekete hajú sárkányfiútól.

- Mert nem vághatunk át a falun. Furcsállnák, hogy nélküled mászkálok.

- De hiszen veled megyek.

- Iiiiigen de... Ők ezt nem tudják, hogy most is te vagy.

- Oh... tényleg... Hablaty, fura ez a  hang dolog

Barátja elmosolyodott. Még mindig nem értette ezt az egészet, viszont aranyosnak találta,a hogy Fogatlan a hangját próbálgatja és magyaráz. Kíváncsi volt, rákérdezett dolgokra és ez... valamiért jó volt. örült, hogy  magyarázhat neki, hogy felelhet a kérdéseire s végre beszélhet vele. Nem is olyan rossz ez az egész.

***

Fél óra alatt értek át az arénába, átvágva egy kisebb erdei szakaszon is, de még senki nem volt sehol. Hablaty az egyik karámba kísérte barátját, s megkérte, hogy maradjon ott, mert a srácok kicsit kiakadnának, ha elsőre meglátnák így.

Meg is lepődött, mikor a csapat negyed óra után ért csak oda, s szinte mind sápadtak és gondterheltek voltak. Valami nem stimmelt. A sárkányok sehol. Aztán az ötfős sárkánylovas csapat mögött beért egy szintén annyi kamaszból álló bagázs, a szivárvány mind az összes színében.

- Oh egek... - sóhajtotta az iskolavezető. Hát igaza lett.

Asztrid volt az első, aki előre lépett.

- Öhm... Hablaty, figyelj, van itt egy kis baj ami...

- Ne is folytasd Asztrid, kitalálom: ők a  sárkányok, ugye? - mutatott a megszeppent, másodiknak érkezett csapatra.

A Hofferson lány csak bólogatott, majd hozzátette.

- Honnan tudtad?

Hablaty itt egy laza mozdulattal kinyitotta a karámot, ahonnan Fogatlan lépett a fénybe, Asztrid pedig meghökkenve hátrált egy lépést.

- Hát innen. Velünk is ez történt.

Az összes sárkánylovas összenézett, majd tanácstalan fejingatás közepette, s Hablaty kérésének eleget téve mind leültek, néhányan a földre, de az ikrek például a ládákra, Takonypóc egy hordóra. A sárkánylányok és fiúk pedig szótlanul odagyűltek melléjük, s szintén kicsit szétszóródva leültek.

- Figyeljetek srácok - kezdte Hablaty, aki felkelt, hogy lásson mindenkit. - Ez most egy olyan dolog, amire szerintem egyikünk sem számított, de véleményem szerint köze van a szigetnek hozzá. Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt, amiket még most sem értek, és... Nincs rájuk magyarázat, ahogy erre sincs. Minden esetre...

- Hablaty, várj - egészen meglepő volt, hogy pont Takonypóc szakította félbe. Tudta, hogy ez most nem játék, és ha még az életben sárkánylovasoknak akarják nevezni magukat, akkor kénytelen lesz beszámolni az igazságról. - az a helyzet, hogy... nos... az a mese a sárkányról... hazugság volt.

- Hogy tudtam! - mordult fel Asztrid, aki fel is pattant Viharbogár mellől, s felkapta a szekercéjét, de Hablaty leintette, mielőtt bárkibe is beleállíthatta volna a fegyvert.

- Szóval... Bélhangos teljesen másról mesélt és mi meg nem vettük komolyan, az a sárkány csak kitaláció volt, mert valami ijesztő helyre akartunk menni, de csak úgy nem tudtuk volna elrángatni az egész csapatot, ezért kitaláltunk valami mást...

A következő tíz percben pedig az ikrekkel közösen elmesélték az igazi történetet amit Bélhangostól hallottak. Hablaty már a monológ kezdetén ráncolta a szemöldökét, s karba vágta kezeit.

- Az istenekre, miért nem gondolkoztok?! Hogy tehettetek ekkora ostobaságot?! - a leszidást viszont befejezte egy nagy levegővétellel - Mi állt még a történetben?

- Nem tudjuk, mindenki elment addigra, mi is - vonta meg a vállait Fafej.

- Akkor nyomás és hívjátok ide Bélhangost, tudnunk kell mi volt a történet vége! - parancsolt rájuk Hablaty, s az aréna kapuja felé mutatott, mire a három bajkeverő kelletlenül kullogni kezdett arrafelé.

***

Amíg a kovács érkezésére vártak, a hosszú, hullámos szőke hajjal megáldott Viharbogár odahúzódott Fogatlan mellé.

- Szia.

- Szia - suttogta maga elé bámulva Fogatlan, s felhúzta a térdeit. Szörnyen kényelmetlenül érezte magát így, de nem ette szóvá. Remélte, hogy Bélhangos majd tudni fogja, miként változzanak vissza.

Viharbogár viszont nem látta ilyen borúsnak a helyzetet. neki persze sokkal könnyebb volt a két lábon járás, s örült, hogy Asztriddal is el tudtak beszélgetni.

- Minden rendben?

- Hát... - most erre mit mondjon? Bántja, hogy már nem a régi, Hiányolja a nyerget a hátáról? A reggeli repülést Hablattyal? - Igen, minden. Csak...

- Furcsa, tudom. Nekem is, mindnyájunknak. A kovács biztos tudni fogja, mi legyen.

Mindenki ezt a mondatot hajtogatta körülöttük, s amikor messziről feltűnt a négyes, Hablaty megint mindenkit (legalábbis a sárkányokat) beterelt egy rejtett helye. Jobb előbb elmondatni a történetet és utána megmutatni a problémát.

- Na mi a helyzet fiúk lányok? És merre vannak azok a hűséges tűzokádók?

Közelebb mint hinnéd. De ez a mondat nem hangzott el.

- Bélhangos, szeretnénk kérni tőled valamit - kezdte Hablaty, majd leült - elmondanád annak a  történetnek a másik felét, amit a parádé napján meséltél?

A kovács egy darabig gondolkozott, de hamar rájött, mit is mesélt akkor, s rá se kérdezett, hogy Hablaty honnan hallott róla, rögtön belekezdett, pont ott, ahol abbahagyta akkor.

- Nos, tudjátok a rohadtlelkűek sárkánnyá válása sem örök ám. Az olyanokat, akiket jó lélekkel, de épp sárkánytesttel áldott meg a sors, ott jutalomból emberi testet kapnak. De persze ez csak egy képletes szöveg, mivel tudjuk, hogy nem lehet elosztani a világot jókra és gonoszokra a népek alapján.

- Hát, mégsem akkora hülyeség, mint kiderült - érkezett a főnök fiától a fejingatás.

Bélhangos felnézett rá.

- Ezt hogy érted?

- Mi jártunk ott, Bélhangos. Újholdkor, ahogy a történet is szól, hála ennek a három ürüfejűnek - mutatott végig a bűnösökön.

- No és?

Hablaty nem bírta ki, hogy ne tomboljon, helyette inkább ellökte a paravánt, így a kis "sárkánycsapat" is megmutatkozott. Látszott rajtuk, hogy valójában kik ők, hogy nem csak egy összeverbuvált tini csapat. Ők a hibbanti öt sárkány, a lovasok sárkányai.

- Hát... - kezdte Bélhangos, miután felocsúdott az első döbbenetből - ezek szerint nagyobb a baj, mint ahogy azt a srácok állították.