2. fejezet - Álomháború

Sziasztok sárkánylovasok és sárkányok!
Tegnap este még úgy nézett ki, hogy ebből mára nem lesz semmi, hiszen ott görcsöltem a fejezet előtt és akármennyire nézem, még mindig csak három oldal volt... Aztán megint igazat kellett adnom a  korábbi tapasztalataimnak, miszerint akkor kell írni, ha jön az a bizonyos szikra. Jött, és hajnali fél háromig meg sem álltam a gépelésben, így született meg ez a 14 oldalas fejezet. Igen, annyi. Az eddigiek átlagosan 9-10 oldalasak, így viszonyításképp. A rekordomat még nem döntöttem meg (17 oldal), de ez most nem is számít, jó olvasást kívánok! :D

2- fejezet

A lelkek szigete

Az órák pörögtek. A Nap pedig lassan, de biztosan lecsúszott a horizont szélére, onnan pislogott álmosan a sárkánylovasokra. Lelkek Szigete ide vagy oda, elfáradtak. Mind elfáradtak. A sárkányok lustán csapkodtak, morogva kommunikáltak, de beszédük épp arról szólt mint a lovasoké.

- Lássátok be srácok, ez a  térkép közel sem tartozik a "jó" kategóriába - kezdte egy sóhajjal Hablaty, aki már körbe-körbe forgatta a régi, megviselt térképet, de így sem látta a helyes irányt. Talán rosszul nézte. Nem, arra van észak, egyértelműen jelölve van... Akkor meg mi a baj a térképpel? Már vagy nyolcszor kellett volna elsuhanniuk a sziget fölött.

- De biztos, hogy itt kell lennie! Add azt a térképet! - erősködött Takonypóc, aki csak azért nem adta még fel, mert szent meggyőződése volt, hogy Hablaty a haza utat sem találná már meg, annyira összekeveredtek a helyek.

A papírdarab természetesen nem került át a Jorgerson fiú kezébe, s Fogatlan is egy mordulással tudatta Kampóval, hogy másszon - repüljön - ki az aurájából.

Asztrid pedig kezdte megelégelni ezt az egészet, s megemelte szekercéjét, s meglengette az ikrek, illetve Takonypóc felé.

- Ha ez egy rossz vicc, esküszöm, hogy a vadkanveremben töltitek a jövő nyarat!

Hablaty végignézte a naplementét, aztán egy fáradt sóhajjal eltette a térképet.

- Na jó, ebből elég, leszállunk és majd reggel visszamegyünk Hibbantra. Csak találjunk éjszakára egy szigetet...

Kérése szinte paranccsá vált, hiszen amint átrepültek egy felhőn, máris szembejött egy szárazföld. Hablatyot ez igencsak meglepte, sőt, lassan mindenkinek leesett: ez a sziget eddig egészen biztosan nem volt itt. Tudták, hiszen harmadjára kanyarodtak erre. Hablaty megtörölte a szemét. Lehet, hogy rosszul lát, és az csak egy folt a félhomályban? Lehet, hogy a fáradtság teszi, és valójában nem is arra fordultak, mint gondolta... De, határozottan arra fordultak, és ez a sziget nem volt itt!

- Srácok... arra gondoltok, amire gondolok?

- Én egy nagy tál jaksültre gondolok, te is Hablaty? - jött a folyékony ökörség az egyik Thorston ikertől.

Nem kellett sok, hogy kis csapatuk vezetője azt higgye: még egy ilyen beszólás, és elveszíti vagy a józan eszét, vagy a maradék idegszálát, de semmiképp sem a másik lábát.

***

Landoltak. Nem volt mit tenniük, leszálltak erre a semmiből felbukkanó, sziklás, erdős szigetre. A köd, ami körüllengte, kicsit sem volt bíztató. Az ősi fenyőfák szinte sötétbe burkolták az egész erdőt, a csapat azt hitte, le sem tudnak szállni a szigetre, hiszen egy talpalatnyi tisztást sem találtak. A tengerparton kényszerültek földet érni, s onnan indultak gyalog az erdőbe, egy biztonságos helyet keresni. Ez persze nem volt egyszerű, hiszen a fák közt egyre csak sűrűsödött a gomolygó köd, amitől az egész hely szörnyen kísértetiessé vált, s nem kellett sok, hogy a csapat igencsak összezsúfolódva haladjon. A sárkányokon látszott az idegesség, hogy csak azért mennek tovább, mert lovasaik is.

Hablaty fogott neki a magyarázásnak, miután mindenki túl volt a pillanatnyi döbbeneten.

- Na jó srácok, nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem nagyon nem szimpatikus ez a hely, szóval nagyon figyeljetek minden zajra, és próbáljunk meg minél hamarabb találni egy biztonságos helyet. A legjobb lenne, ha Aszt-...

Recsegés. Ősi korhadt fák közt haladtak, Hablaty legalábbis ezzel magyarázta ezt az egészet, ennek ellenére mégis mindnyájukban megállt az ütő egy pillanatra. Aztán hirtelen megint jelentkezett a hang, s Fogatlan volt az egyetlen, aki fölfelé nézett, s hirtelen lőtt egyet lilás tüzével, ezzel a majdnem rájuk zuhanó, korhadt faág millió darabra robbant szét.

Persze ez mindenkiből kihozta a sikolyt, s csak pillanatokkal később tértek észhez. A furcsaságok viszont nem értek véget. Árnyak suhantak át a fák között, de elég messze ahhoz, hogy a sárkánylovasok ne láthassák őket.

- H-Hablaty, mi történik itt? - jött egy halk, remegő kérdés hátulról, Halvér hangján.

- Nem tudom Halvér, de nagyon nem tetszik - ez igaz. Tényleg fogalma sem volt, még csak ötlete sem, hogy mi okozhatta a jelenséget, s miért volt olyan, mintha az erdő (sőt, a sziget) direkt játszana velük. Hablaty ismét elővette a térképet, s Fogatlan enyhe fényt biztosított neki, amíg átnézte. - Srácok... ez az a sziget, amit kerestünk.

Kőfej, Fafej és Takonypóc nem repdestek az örömtől. Azt hitték, hogy egy teljesen átlagos helyre jönnek, hogy majd Halvér lesz az egyetlen, aki félni fog, viszont mind féltek, sőt, rettegtek, a sárkányok feszültek, mintha éreznének valamit, ami nagyon nem illik oda. Már maga a sziget megtalálása is egy kész rejtély volt, hát még az, ami itt zajlott. Szóval Bélhangosnak most is igaza volt...

Hablaty a környéket figyelte. Ő is látott elsuhanó alakokat, s kezdtek derengeni benne egy régi történet sorai, egy szigetről. Akárhogy is, ő tudni akarta, mi folyik itt, mert mindennek lehet normális magyarázata. És ha az a sárkány tényleg itt van, meg kell találniuk.

- Srácok, új terv: szétválunk és megkeressük azt a sárkányt, és kiderítjük mi folyik itt. Vigyázzatok magatokra, és egy óra múlva találkozunk az alatt a hegycsúcs alatt - mutatott el a fák között egy szürkés foltra a távolban. -  Ahol hegy van, barlang is. Ne menjetek túl messze. - ez volt a végső parancs, vagyis inkább kérés, mielőtt Hablaty Fogatlan hátán eltűnt volna a ködben és a fák sűrűjében.

***

Ahogy a sárkányiskola vezetője mondta, mind másfelé indultak körülnézni. Takonypóc persze próbálta követni az éjfúria lovas nyomát, csak az volt a gond, hogy egy fekete sárkányt megtalálni a sötét erdőben nem a legegyszerűbb feladat.

- Nem tudom te hogy vagy vele Kampó, de beismerem, hogy ez volt életem egyik legrosszabb ötlete... Ennyi fáradtság és unatkozás nem érte meg, hogy Halvér megijedjen. Tudod, igazából nem is hittem el, hogy ez a sziget létezik, de most... kezdem elhinni a mesét... de ezt ne add tovább a többi sárkánynak, világos?!

Asztrid is körbejárta az erdő egy részét, s szentül hitte, hogy figyelik. Ez már csak abból is következtethető volt, hogy Viharbogár pillanatról pillanatra felborzolta tüskéit a farkán, ami mindig azt jelentette, hogy fenyegetve érzi magát. Volt valami ezen a  helyen, egy árnyék, ami fáról fára feltűnt, kilesne a fenyőtüskék közt, mintha követné őket, figyelné, de nem akarna közelebb jönni. Mire vár? Mi ez egyáltalán?

- Van ott valaki vagy valami, Viharbogár? Mert én nem látok senkit, de... olyan mint ha folyton figyelnének. Biztos az a sárkány lesz az... - Asztrid a homlokára csapott ennél a mondatnál - Áh, miket beszélek, nincs is semmilyen sárkány! Biztos ez is az ikrek ökörsége!

Apropó ikrek. Kőfej és Fafej olyan gyorsan a tengerparton termettek, amilyen gyorsan csak tudtak. Egyik se vallotta be a másiknak, de mindketten jobban rettegtek, mint életükben bármikor.

- Rettenetes ötlet volt idejönni, én mondom! - panaszolta Kőfej, mire bátyja csak kontrázott.

- Ez is Takonypóc ötlete volt, ahogy az is, hogy Csirkét forgassuk meg egy szörnyennagy rémség...

- Jó, tudjuk!

- Na szóval... Az is az ő ötlete volt, egy szívtelen kis...

Csend. Fafej szava elakadt, mint akit kikapcsoltak, amit testvére kicsit sem értett.

- Fafej? Hahó?

Továbbra is semmi. Aztán Töff feje leereszkedett, hogy lovasa leszállhasson, s tollas barátját is hirtelen elengedte, aki így indokolatlanul fejjel a homokban kötött ki. Fafej pedig teljesen kába fejjel megindult a parti sziklák felé, mint akit kötéllel húznak.

- Bátyó, mi ütött beléd? Gyere vissza, ez nagyon rossz vicc, most nem játszunk vízbefulladósat! - Kő hiába szaladt utána, s próbálta visszahúzni a karjánál fogva, nem ment. Aztán valami éktelen visítás ütötte meg a fülét, ami minden egyes sziklának csapódott hullám után egyre erősebb lett. - Mi az ördög ez?!

- Hát nem hallod? - szólalt meg Fafej, olyan tekintettel, mint aki Valkűröket lát - valaki énekel, és csodásan énekel... Hihetetlen.

- Ezek sikolyok Fafej, elment az eszed?! Tűnjünk már el innen!

- Várj, ezt hallanom kell...

Kőfej kétségbeesésében sárkányuk felé fordult, aki azonnal kapcsolt, s  Töff egy pillanat alatt felkapta lovasát, a másik Thorston iker pedig Böff nyakát ülte meg, s így siettek vissza az erdőbe, messze a partoktól, míg a lány ki nem jelentette, hogy nem hallja a sikolyokat.

- Tisztára kiver a víz ettől a  helytől...

Hablatyék közben egyre magasabb fák közt jártak, mígnem vízcsobogás hangja ütötte meg a fülüket. Már fél óra eltelt abból az egyből, ami rendelkezésükre állt. A patakot lassan megközelítették, ami mintha minimálisan, de fénylett volna.

- Hát ez meg mi? - kezdte a tanakodást Hablaty, leszállva sárkánya nyergéből, s  letérdelt a víz mellé. - Világréme nyálka?

Kezét a vízbe engedte volna, ha Fogatlan nem morog rá. Hablaty tudta, hogy barátja mindent indokkal tesz, s ennek is jelentése van.

- Érzel valamit, pajti?

Válasz most sem jött, s Fogatlan macskaléptekkel haladt a patak mentén, mintha keresne valamit. Aztán morogni kezdett, megmutatta fogait, s úgy nézett a víztükörre, mintha ellenséget látna benne. Ezzel meg is döbbentette lovasát, aki máris ott termett mellette.

- Fogatlan, mi ütött beléd, mi a baj?

Hablaty nem láthatta azt, amit a barátja. Fogatlan alakok körvonalait vette ki a vízben, furcsa, emberszerű figurákért, amik mind súgtak neki egy-egy szót. Aztán egyikük kinyúlt a vízből, mire Fogatlan riadtan ugrott hátra, hiszen az alak az arca felé kapott.

- Hé, hé pajti, nyugalom - csitította Hablaty, s a patak partjára sietve kiemelt egy mohás fadarabot, amint megmutatott barátjának -, ez csak egy ág, nem fog bántani.

Fogatlan nagyon lassan nyugodott meg. Hiszen látta... A saját szemével látta, ott volt egy kéz! Hablaty miért nem vette észre? Vagy talán ezt csak egy sárkány láthatja?

Nem volt idő kitalálni ezt, hiszen Halvér sikolya szűrődött át a fák közt, nem is olyan messziről. Hablaty és Fogatlan megfeledkeztek az előbbi jelenségről s hanyatt-homlok rohanni kezdtek az irányba, ahonnan társuk hangja jött, s ez a hajsza annyira gyorsra sikerült, hogy Hablaty még csak fel sem pattant barátja hátára, maga szaladt át a rengetegen, aminek meg is lett az eredménye: hasra vágódott egy kidőlt, túlságosan  vékony farágban, ami kiállt a földből, s bele is akadt a vaslábába. Fogatlan hirtelen nem tudta, hogy most melyik a sürgősebb: felnyalábolni a lovasát, vagy Halvér után sietni. Sikoltozás ide vagy oda, az előbbi mellett döntött, mert bármi is járkál a fák közt, vagy úszik a patakban, nem fogja Hablatyot könnyű prédának hagyni a sötét erdőben.

- Jól vagyok pajti, nyugi, csak elestem ebben az... - ám amikor kiderült, hogy mi volt az a kemény, vékony, fehéres színű valami, amiben elbotlott, már nem volt annyira nyugodt. Egy sikoltással odébb rúgta magától, s egészen a közeli fa törzsének hátrált, még mindig a földön ülve, hiszen egy alsó lábszárcsont volt az esés okozója. a többi darab nem lett meg, vagy legalábbis Hablaty sehogy sem tudta kivenni a sötétben. Minden esetre horrorisztikus élmény volt.

Aztán sietős léptek zaja, végül egy apró huppanás jelezte, hogy valaki mellette érkezett, s egyetlen mozdulattal felsegítette.

- Hablaty, minden rendben? Megsérültél? Mi ez az egész? - Asztrid aggódott érte ennyire. A fiú hamar összeszedte magát.

- Jól vagyok Asztrid, semmi baj, csak megbotlottam... benne...

Asztrid egy aprót sikkantott, mikor meglátta a rothadó falevelek közt az egyetlen szár lábat, s hirtelen lépett hátra, ezzel nekimenve Fogatlannak, akit szinte teljesen elfedett a sötétség, Asztrid pedig hangosan rásikoltott, s csak aztán vette észre, hogy nem idegennek ütközött.

- Nyugi Asztrid, csss, ne ilyen hangosan! - fogta meg a lány vállait Hablaty, hogy lenyugtassa. - Könyörgök, ne hívjuk fel magunkra még ennél is jobban a figyelmet. Oké, lakatlannak tűnik a hely, mégis olyan érzésem van, mintha...

- Követnének - fejezte be helyette a szőke - tudom Hablaty, én is érzem. Tűnjünk el innen, kérlek...

- Jó, összeszedjük a többieket és már itt sem vagyunk. Várjunk csak... Halvér!

Mindketten megfordultak, hogy felszálljanak sárkányaik hátára, hiszen Asztrid is eredetileg azért indult, hogy előkerítse a nagydarab fiút a gronkeljével, csak Hablatyot közelebbről hallotta, ezért változtatott a terven. Nagy meglepetésükre azonban csak az éjfúriával néztek szembe, Viharbogár sárga szemei sehol sem voltak. Ez még Fogatlant is meglepte, s idegesen, de legfőképp összezavarodva nézett körül. De hiszen az előbb még itt állt mellette...

- Viharbogár... Vihar!!!

- Csss!!! - Hablaty kénytelen volt befognia a lány száját, mielőtt az egész erdő megtudja a pontos tartózkodási helyüket. - Asztrid, az istenekre kérlek, halkabban már! Tudom, én is láttam hogy az előbb még itt volt, de ne aggódj, megtaláljuk. Csak előbb menjünk Halvérért.

Nem  volt ellenkezés, most nem. A helyzet túl feszültté vált, hogy Asztrid bepánikoljon, s Hablaty vezetői döntései elég stabilnak tűntek ahhoz, hogy hallgasson is rájuk, így hamarosan már mindketten Fogatlan hátán ültek, a sárkány pedig szaladni kezdett az eredeti cél felé.

Hamar megtalálták Halvért egy tisztáson, aki az ijedtségen kívül nem szenvedett el semmit. Csak állt a tisztáson és remegett, Takonypóc pedig tőle egy méterre rosszallóan ingatta a fejét Kampó nyergében terpeszkedve. Hablaty egy sóhajjal meg is nyugodott, ám ez csak néhány pillanatig tartott, aztán kifakadt:

- Itt meg mi a Thor történt? Halvér, azt hittük bajod esett!

- Kérdezd Halfejűt, ő verte fel az egész erdőt a lányos sikoltozásával - utánozta Halvér hangját a Jorgerson fiú, s még fejeket is vágott hozzá, ám ezt most senki sem preferálta.

Hablaty már közel járt hozzá, hogy elfogyjon a türelme.

- Halvér, elárulnád, hogy mégis mi a baj?

A nagydarab vikingfiú nem tudott semmit sem kinyögni, csak a fák koronája felé mutogatott, ahol most nem volt kivehető semmi, egy fekete folton kívül.

- Fogatlan, egy kis fényt, ha volnál szíves.

Sárkánya azonnal teljesítette a kérést, s a lilás kékes plazma fényében mind hunyorítani kezdtek, hiszen eddig mindenki szeme a sötéthez szokott. Mégis amikor sikerült kivennie a körvonalakat, Halvér megint sikított, s mindenki egyszerre pisszegte le.

- Te jóságos Odin, hogy a nyavalyába...

- CSSS! Ezt nem hiszem el...

- Hablaty, nyugi.

A szólított gyanította, hogyha most Asztrid nem próbálja lehűteni az agyvizét egy laza, pár másodperces kis vállmasszázzsal, biztos, hogy lecsap valakit.

Akárhogy is, mikor Asztridék is felnéztek, nem kicsit akadt el a lélegzetük. Egy egész sárkánycsontváz volt az ágak közé felakadva, s  néhány fa már elég rossz állapotban állt kitekeredve, de még kitartottak.

- Hogy a fenébe került fel oda? - motyogta Hablaty az orra elé, aztán elővette a messzelátóját, hogy közelebbről is megnézhesse, anélkül, hogy be kelljen másznia a susnyásba.

- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy már amikor ide zuhant, sem élt, különben átszakította volna a fákat, meg mindent a környéken - érkezett a felelet Halvértől.

Valóban, jókora egy sárkány lehetett, a Haddock fiú szerint talán egy szörnyennagy rémség, vagy páncélszárny csontváza. A sötétben nem tudta megmondani, s a következő furcsaságra is Takonypóc hívta fel a figyelmét:

- Nahát, hiányzik az egyik lába.

- Biztos harcolt valakivel, vagy ilyesmi. Ez előfordul, főleg a vad sárkányoknál - magyarázta csapatuk vezetője, miközben szabad tenyerét Fogatlan homlokára simította. Nem célozgatás akart lenni, csupán nyugtatás. - mi is találtunk egy lábat elveszve az erdőben, csak az emberi volt. - Ez csak egy olyan "mellesleg megjegyzés" akart lenni, mégis megfagyasztotta a levegőt, főleg Takonypóc körül. A Jorgerson fiú szemei elkerekedtek, konkrétan köpni-nyelni nem tudott, hosszú másodpercekig. - Takonypóc? Jól vagy?

- Hablaty... mondd csak, jobb vagy bal lábat találtatok az erdőben? - a fiú annyira remegett, hogy ezt a kérdést is alig tudta kinyöszörögni.

Hablatynál megint felment a pumpa.

- Ha ez megint egy ostoba vicc akar lenni a lábamról, akkor....

Asztrid finoman tarkón legyintette, látva, hogy Takonypóccal valami nagyon nem stimmel. Igaz, az enyhén nagydarab fiú sokszor szereti ugratni a másikat, de sosem látott még olyan igazi félelmet az arcán, mint most.

- Az istenek szeremére Hablaty, csak mondd már!

- ... Jobb.

Hisztérikus nevetés. Ugyanis annak a sárkánynak is pontosan az a lába hiányzott, s Takonypóc ezt csak a tekintetével mutatta a srácoknak.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy a sárkány és az az egy elveszett láb összetartoznak?

A kérdés megállt a levegőben, hiszen Takonypóc arcán megjelent az ideges vigyor, ami mögött a félelem is meg-megjelent. Hablaty megforgatta a szemeit, s nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, s a másik fiú felé fordult.

- Halvér, hol van Bütyök?

- Bütyök? Itt áll mögö-... BÜTYÖK!

- CSSSS!!!

- Meg kell találnunk! Óóó az én jó Bütyköm, életveszélyes ez a hely, keressük meg Hablaty!

Mire észbe kaptak, Halvér a súlyához képest elképesztő sebességgel termett ott mellettük, s megint csak hihetetlen módon, de felült Asztrid mögé. Fogatlant ez annyira hirtelen érte, hogy megrogyott, s fél pillanat múlva elterült a földön.

- Halvér szállj le, hármunkat nem bír el! - Pirított rá Hablaty. Fogatlannak kész felüdülés volt, mikor az Ingerman családnevű szőke fiú lemászott a hátáról. Hirtelen mintha kapott volna levegőt. Lovasa folytatta az utasítgatást. - Te felszállsz Takonypóc mögé!

- De Hablaty, én nem akarok vele menni...

- Én sem akarom, hogy velem jöjjön!

- Elég! Mindenki azt csinálja amit mondtam, és innentől nem érdekel a vita. Sietnünk kell, még az ikrek sehol sincsenek, de amint ők is meglesznek, úgy tűnünk el innen, mintha itt se lettünk volna.

***

- Ezt nem hiszem el, két ekkora vadmalaccal róni az erdőt... - Hablaty tíz perce ezt motyogta, amióta hol az ikreket, hol a két sárkányt keresték.

- Hablaty, nyugodj meg kérlek, elég, ha csak én aggodalmaskodok... - motyogott a háta mögött Asztrid, s hirtelen átkarolta a derekánál. Nem maga miatt félt, hanem Viharbogár épségéért aggódott. Most, hogy mindenki szerint életveszélyes volt a hely, sőt még csontvázak is hevertek itt-ott, csak még jobban elfogta Asztridot a szorongás. Egyáltalán hová tűnt Viharbogár? Miért ment el? Na és Bütyök? Valami történhetett.

Már kezdett teljesen kétségbe esni, mikor Fogatlan felkapta a fejét, s nagyot szimatolt a levegőből. Feje körbejárt, s néhány másodpercig fülelt, aztán pedig nekilódult, s úgy tűnt, meg sem áll a célig. Hablaty előre hajolt, hogy meg tudjon kapaszkodni és elkerülje az esetleges faágakat (Fogatlan nem mindig számolta ki jól, hogy Hablaty milyen magas, így néha rosszul ítélte meg, hogy gyalog átérnek e egy faág alatt, vagy sem). Asztrid is így tett, s arcát Hablaty hátába fúrta, mikor érezte, hogy tényleg érik a fejüket a falevelek. Csak a halk csobbanásra néztek fel. Fogatlan belelépett a patak vizébe, de csak annyira, hogy át tudja ugrani. Simán átgázolhatott volna, mégsem volt hajlandó. Sőt, Kampó sem.

A vége az lett, hogy ugyanott kötöttek ki, ahol Fogatlan az alakokat látta a patak vizében, azzal a különbséggel, hogy a túlparton álltak és...

- Viharbogár! - Asztrid ezzel az örömkiáltással lepattant az éjfúria hátáról, és siklója felé iramodott, Fogatlan azonban szaladt utána, s a grabancánál fogva kapta el, mielőtt a vízbe gázolt volna.  A szőke ezt nem nagyon értette, így kapálózni kezdett, de Fogatlan nem eresztett. sőt, még Halvért is elkapta a farokszárnyával.

- Srácok, elég! Senki ne érjen a vízhez! lehet, hogy... - Hablaty azonban nem fejezhette be a mondatot, hiszen egy (két?) Böff és Töff rontott ki a fák közül, egyenesen a patakban érkezve, így mindenkit lefröcskölve. - ... ennyit arról, hogy ne legyünk vizesek...

A cipzárháton ülő ikreket azonban kicsit sem érdekelte a víz, s  rémülten lihegve kapaszkodtak a sárkányuk nyakába.

- Srácok, el kell tűnnünk innen! - lihegte Kőfej, immár fejjel lefelé csimpaszkodva Böff nyakába. - Valami üldöz bennünket!... Hé, Fogatlan meg miért akarja megenni Asztridot?

Hablaty nem foglalkozott az utóbbi megjegyzéssel, körbenézett, s valóban, hangok szűrődtek ki a fák közül. Nem volt mit tenni, mordult egyet, s miután Fogatlan elengedte Asztridékat akik felkapaszkodtak saját sárkányaik hátára, mind futásnak eredtek az erdőben az ellentétes irányba, mint ahonnan a hangok jöttek.

Fél perc se tellett bele, már Fafej ordítása zengte be az erdőt.

- ÁLLJ!!!

- Az istenek szeremére, halkabban!!! Mi van már megint?!

- Csirke! Ottmaradt! Csirke ottmaradt! Vissza kell mennünk érte azonnal! - érkezett a pánikolós panaszáradat.

Hablaty a homlokára csapott. Tudta, hogy a józan ész azt diktálta: nem egy csirkéért kéne most visszafordulniuk és szembeszaladni az ismeretlen üldözőkkel. Viszont ezt nem érezte helyes döntésnek. Mindenki egyenrangú a csapatukban, még ha csak egy tollas, agyatlan jószág is.

- Rendben Fafej, ne félj, visszamegyünk érte! - s ezzel Fogatlan néhány fát megkerülve megfordult, s rohanni kezdett arra, ahonnan az ikrek jöttek, s akár tetszett a többieknek akár nem, mégis követték.

***

Mint kiderült, az ikreknek fogalma sem volt a rémülettől, hogy hol hagyták el Csirkét, így kénytelenek voltak szétválni. Míg Asztrid Takonypóccal és Halvérrel végigmentek azon a kacsázós útvonalon, amin Kőfejék eljutottak a  parttól a patakig, addig Hablaty és cipzárhát lovasai egyenesen odamentek.

- Nézzétek, ott van! - mutatott előre Hablaty, miután egy botlással ugyan, de érkeztek a homokban.

Fafej már a haját tépte, mikor meglátta, hogy kis kedvence a sziklákon ácsorog, ahonnan bármelyik pillanatban lemoshatta a víz.

- Egek! Csirke! Egek!

Hablaty tudta, hogy abból, ha odaengedi Fafejet, minden származhat csak sikeres mentőakció nem, így intet Kőfejnek, hogy vigyázzon a  bátyjára, miközben ők Fogatlannal sietni kezdtek a parti sziklák felé.

Furcsamód Hablaty minden lépést egyre könnyedebbnek érzett, s hirtelen minden aggodalma megszűnt. Aztán már azon kapta magát, hogy azt is elfelejtette, hogy miért indult el egyáltalán, csak ment előre, mint egy alvajáró. Ezzel eddig nem is lett volna gond, hiszen Fogatlan bármilyen helyzetből ki tudná hozni lovasát, csakhogy ő sem volt már teljesen józan. Mindketten egy lágy, női énekhangot hallottak a sziklák felől, ami egyre csak hívogatta, hívogatta őket. Csirke már egyiküket sem érdekelte, csak megszállott fejjel követték a hangokat, s Hablaty bokája hamarosan vízbe ért.

- Mit csinálnak, hiszen Csirke nem is ott van! - méltatlankodott Fafej, aki most elég távol volt hozzá, hogy ne hallja a hangokat, mint a másik kettő.

- Hablaty, Fogatlan, nem most van itt az idő úszni! - kiabált utánuk méltatlankodva Kőfej, mikor látta, hogy az éjfúria és lovasa is a vízbe indultak, nem a Csirkét őrző szikla felé.

Hamarosan egy vészes árnyék jelezte, hogy akkora hullám kezdett kerekedni a semmiből, mint egy többemeletes épület, s egy pillanatra mintha egy hatalmas sárkány tátott száját formálta volna. Mintha a tenger el akarná nyelni a két, jelenleg tehetetlen barátot, örökre.

1. fejezet - Álomháború

Hali mindenki!
Amíg várjuk, hogy valami nagylelkű egyed leszedje Netflixről az új évadot, aminek a visszaszámlálója a Berk's Grapevine-on már lenullázódott, hoztam az első fejezetét az Álomháborúnak!
Jó olvasgatást és öntsétek ki véleményeteket oda le az imádott kommentelős részbe! :D

1- fejezet

A mesemondó

Sok szép nap repült már el Hibbant felett, mire az egész csapat hazaért. Sárkányperemen jártak, s csak azért jöttek most is haza, hogy megünnepeljék a Bork-hetet, ami, meg kell mondani kezdett elavulni. Ugyanazok a zászlók lobogtak, ugyanazok a dalok zengtek a kovácsműhelyből, s ugyan úgy nem lehetett közlekedni a faluban, talán most a kelleténél kicsit rosszabb is volt a helyzet.

Hablaty és a sárkánylovasok nehezen landoltak csak a falu melletti mezőn, s amint ez sikerült, mindenki szaladt amerre látott, hiszen most is ömlött az eső. A sok dísz mind kint állt volna a falu utcáin, de az eső és a sár elől a nagyját sikerült behordani a fedett helyekre, de mindenki keserűen nézte, hogy mossa el a vihar a várva várt ünnepet, legalábbis a parádét biztosan.

- Köszönöm Thor - mormogta Hablaty mikor végre valahára hazaértek, s megszabadult a csuromvizes bőr vállvédőitől s a mellvérttől, Fogatlan pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy megrázza magát, ezzel a fél adag vizet Hablatyra, a másik felét meg a kandallóba küldte, ezzel sötétet és hideget varázsolva a házba. - Ezt már annyira nem köszönöm, Fogatlan...

Vigyort és ártatlan pislogást kapott válaszul. Jellemző... De legalább egy lángcsóvát is küldött a kandalló felé, Hablaty pedig letelepedett a tűz mellé, hogy végre valahára megszáradjon.

- Ennél rosszabb időt az ünneplésre keresve se találhattak volna...  - mormogta az orra elé, miközben levette csizmáját, és kiöntötte belőle a vizet. Kacsaúsztatónak is lehetett volna használni. Fogatlan a szemét forgatva lefeküdt Hablaty mögé, s hamarosan a szuszogása átváltott mormogásba, ami az elszundítással volt egyenértékű. - De jó neked...

A fiatalok mormogásán kívül viszont nem volt egyéb panasz az időjárásra. Azon kívül, hogy át kellett szervezni a hagyományos ünneplést, eltolni pár nappal a sárkányparádét (Hablaty kijelentette, hogy egyikük sem fog felszállni szakadó esőben, meg amúgy sem látna belőle senki semmit, és különben is, nem fogja kitenni Fogatlan farokszárnyát a rozsdásodásnak), ráadásul az egész "hacacárét" át kell telepíteni a nagyterembe, máskülönben sehogy sem tudna együtt ünnepelni (és bakancs részegre inni magát) a falu. Hablaty nem repdesett az örömtől. Rühellte a tömeget.

 De hát nem volt mit tenni, mint a naplementével egy időben felkerekedni, s a csöpögő esőben elvonszolnia magát a nagyteremig, ráadásul még a szenzációsra kifejlesztett repülős szerkóját (na jó, még van mit csiszolni rajta) is le kellett vennie, mert apja szerint kicsit sem alkalomhoz illő...

A tömeg tényleg nagy volt a nagyterem előtt, s Hablaty deszka alkatával karöltve még átjutott a hordóhasú vikingek közt, Fogatlan már nem volt annyira szerencsés. És még a farokszrányára is ráléptek.

Odabent is ki voltak akasztva a zászlók, sok helyen tűz lobogott, ami remekül ellensúlyozta a kinti csípős időt. Hablaty orrát megcsapta a fűszeres húsok illata, de az italok aromájából is nem kevés volt a levegőben. Már javában tartott az ünneplés, szólt a jellegzetes viking zene, amit tánc, taps és innen-onnan nevetés kísért.

Hablaty hátranyújtotta a tenyerét, megérintve a szorongó Fogatlan orrát, ezzel is megnyugtatva egy kicsit a zajtól és a tömegtől. Így vezette körbe barátját a termen, át az óriás oszlopok mellett, keresve a baráti körét. Nem egy kiterült egyeden kellett átlépniük, akik túl komolyan vették a sörfogyasztást, így már az elő körben beverték a szunyát, ott ahol voltak. Fogatlan az orrát felhúzva fintorgott a szagra, amitől már a saját gondolatait is homályosan látta.

Asztrid pedig nem sokra tőlük egy asztal szélén ült a kis sárkánylovas társasággal és meglepő módon hozzájuk csapódott az "A" csapat is, legalábbis Gusztáv biztosan, de a szőke egy pillanat alatt lepattintotta a kis mitugrászt.

Hablaty sosem mutatta, de élvezte nézni, ahogy Asztrid napról napra elhajtja az idegesítő kis figurát. Azt viszont sosem értette, hogy Asztrid mit látott őbenne. Miért ő, Hablaty az egyetlen, akit elfogad maga mellett? Ez talán sosem derül ki, ha a lányon múlik a válasz.

- Látom élvezitek az ünneplést – jegyezte meg kissé szarkasztikusan a fiú, karba tett kézzel.

Asztrid elhúzta a száját.

- Hát persze, imádunk itt ülni és nézni ki a fejünkből. Ha nem lenne ez az őrült időjárás, már mehetne a légi bemutatónk – s ezzel a padba ejtette a szekercéjét.

- Még mindig jobb, mint odakint az esőben ázni – rázkódott meg Fafej, aki épp tollas házikedvencét pátyolgatta.

A szőke vikinglány erre most még lehangoltabb lett, s tisztán látta, hogy a csapat sárkányai már közösen nyugtalankodnak a zajok, a szagok és a tömeg miatt.

- Hát nem mindenki szerint van ez így, Fafej. Maradjatok csak, én kiviszem őket a friss levegőre – kászálódott le az asztalról, ahol eddig ült, majd megsimítva siklója, Viharbogár orrát, s elkezdte kikísérni a kis sárkánycsapatot a vikingek közül.

- Várjatok, én is megyek! – és Hablaty persze máris mellette termett.

***

- Nem tudom, mit esznek még annyira ezen a Bork-héten, a megnyitó csak azóta menő, hogy sárkánybemutató van, meg versenyek, utána az egész maga a katasztrófa… - jegyezte meg Asztrid, az egyik nagyterem melletti szobor talapzatán ülve. Hablaty mellé telepedett.

- Én sem értem, de hát nézd, Vikingek vagyunk, benne van a pakliban hogyha lehetőség van átinni az éjszakát, a törzs nagy része ezt kihasználja, és a Bork hét majdnem minden napja erről szól.

A szöszi rosszallóan a fejét ingatta.

- Ennek sem látom értelmét, de az már az én bajom.

Hablatyot megmosolyogtatta a gondolat, hogy Asztrid mennyire ki tud akadni látszólag, holott minden ilyen dolog mögött valami egészen más állt. A sárkányaikra nézett, akik most egy kupacban aludtak a csöpögő eső kellős közepén. Úgy tűnt, a hideg és a szél kicsit sem zavarta őket.

- Olyan békésnek tűnnek – kezdte a lány. – Jó ötlet volt hazajönnünk, biztos nekik is már honvágyuk volt.

Hablaty erre halkan nevetett egy sort.

- Nem az én döntésem volt hazajönni, apa parancsát teljesítettük. Kifüggesztett volna minket a kikötőbe, ha nem jövünk el az ünnepségre. De hát a fene tudta, hogy ez lesz, és az eső elmossa az egészet.

Mindketten érezték, hogy a beszélgetés bizony ellaposodott. Bájcsevej volt ez, nem más. Feleslegesen beszéltek az időjárásról és a bent zajló eseményekről. Asztrid pedig érezte, hogy Hablaty nem fogja megtörni ezt a jeget, így már oly sokadjára, de most is ő próbálta meg ezt, s megfogta a fiú kezét, szinte csak úgy mellesleg. Hablaty megint mosolygott, pedig nem hitte, hogy ezen az estén egyszer is fog tudni. Nem is volt csoda, hogy az előbbiből erőt merítve átkarolta a lány vállát.

Persze egy lélek sem volt a környékükön…

***

Az ikrek eközben már annyira elunták a fejüket, hogy szinte már normálisan viselkedtek. Eddig az asztalról elcsórt önteteket locsoltak a táncoló vikingek talpa alá, amiből csodálatos, pörgős és csúszós bemutatók születtek. Aztán az italokba kevertek fűszereket, amitől sós lett a mézbor, és elviselhetetlenül édes a sör.

- Mit csináljunk? – tette fel a kérdést Fafej, s lesandított Takonypócra. Vagy tíz perce mást se csináltak, csak ültek az asztalon, s lógatták a lábukat.

- Az, hogy ti mit csináltok, nem az én dolgom – felelte a Jorgerson fiú. Már Halvér is talált magának társaságot (sőt, táncpartnert), s csak őrá maradtak az ikrek.

Hamarosan mozgolódásra lettek figyelmesek, s mire észbe kaptak, egy mesedélután közepébe csöppentek. A fiatal vikingek keresztbe tett lábbal lehuppantak a szőnyegekre, s végül Bélhangosra terelődött a figyelem, aki rögtön kiszúrta a három tétlenkedő sárkánylovast. Meg is szólította őket.

- Hékás, gyertek ti is. Hátha hallotok valami értelmeset is.

A fiúk és Kőfej összenéztek. Végül is, közel sincsen jobb elfoglaltságuk, s befészkelték magukat a többiek közé.

Akármennyire is nagyszájú valaki, a vikingek mindig is szerették a régi történeteket hallgatni - akár igazak, akár nem -, s ez alól nem volt kivétel a három bajkeverő sem. Egész sokan összegyűltek ott, s Bélhangos pedig megvárta, míg ráterelődik a figyelem. Már jóval előre kitalálta, hogy melyik történetet meséli el az ünnepségen, amivel nagyrészt a fiatalságot szórakoztatta, míg a szülők felfrissíthették magukat az italok környékén.

- Szóval, a történet, amit most hallani fogtok, az elejétől a végéig, az utolsó pikkelyig a sárkányok hátán igaz! - kezdte sejtelmes hangon a kovács, Kőfej pedig ezt a pillanatot választotta, hogy testvérének dőlve aludjon egy jót.

- Régen történt, réges-régen, de még pont annyira régen, hogy megmaradt az emlékezetben. Itt a szigetvilágban mindenki ismerte azt a szigetet, ami messze a tengeren túl magasodik ki a vízből. A hely, amit úgy hívtak: a Lelkek Szigete - kezdte a titokzatos integetést Bélhangos. - Mindenki tudta e hely valós létét, de senki sem szeretett beszélni róla. Az emléke a szavak által maradt fent, melyet generációk adtak át generációknak. Sötét titkokat rejtegettek azok a fenyőerdők, árnyak suttogtak a patakokból, s az ember azt érezhette, valaki folyton figyeli, pedig egy lábnyom sem volt soha a szigeten. A mai napig nem tudni, hogy mit rejt az a földdarab, minden esetre a férfiak lágy, női hangokat hallgatnak, mikor a hullámok a sziklákat ostromolják, a vikingasszonyok fülébe ezzel egy időben viszont őrült kacaj és sikolyok jutnak. De mindezek közül, ami a leginkább visszataszítóvá teszi a helyet: átok ül rajta. A szóbeszéd szerint az ottani szigetek lakói, ha bűnösnek ítéltek valakit, azt egyszerűen kitették erre a szigetre újholdkor, mikor a legsötétebb az éj, s reggelre a gonosz erők végrehajtották a büntetést a vétkes vikingen: vérengző sárkánnyá változtatták!

Erre a sok kis fiatal viking meglepetten és rémülten hajolt hátra (talán ennek köze lehetett Bélhangos szájszagához is), de egy biztos: még az ikrek is felkapták a fejüket. Kőfej enyhén oldalra billentette a fejét.

- Sárkánnyá?

- Az utolsó hajszálát is befedték a pikkelyek.

Itt az egyik kis viking elsírta magát, mire anyja rosszalló pillantást vetett Bélhangos felé, s elvitte az ifjoncot, s a többiek sem tettek másképp, így igencsak megfogyatkozott a hallgatóság.

- Várjatok, még be se fejeztem, létezik még egy legenda, miszerint... - próbálta visszacsábítani közönségét Bélhangos, de a helyzet menthetetlen volt.

Csak a három sárkánylovas maradt, akik túlságosan rosszat jelentő pillantással összenéztek. Ám mire Bélhangos mondta volna nekik a történet másik részét, már ők is rég leléptek.

- Ez mennyire királyság már, nem srácok? - kezdte Takonypóc, miközben elmart az asztalról egy pohár mézsört.

Ő és az ikrek a nagyterem egy csöndesebb része felé tartottak, remélve, hogy ott találják a lovasokat. Mivel mostanában unalomban tengették a napjaikat Sárkányperemen is (nem volt más csak munka, munka és még több munka, amit ez a hármas rühellt), ez a legenda egy kicsit megmozgatta a fantáziájukat. A Jorgerson fiú folytatta:

- Egy sziget, ahol a bűnösök és nyámnyilák sárkányátkot kapnak egy életre, és ráadásul tele van kísérteties hangokkal, amikkel a frászt hozhatom Halvérre.  Bár szerintem ez a sárkányos rész egy az egyben hülyeség, mégis, vicces lesz majd Halarcot látni, ahogy sikítva menekül a szigetről mikor megzörren egy bokor.

Ezen mind felröhögtek, s Fafej vette át a szót.

- Ki tudja, talán ő is gronkellé változik, és beteljesül a romantikus ballada közte és Bütyök közt - ezt a mondatot újabb nyerítve vihogás követte, Takonypóc már a térdét csapkodta. Igen, határozottan megérné elrángatni oda a csapatot, ráadásul az is számításba került, hogy a következő nap éjjelén várható az újhold is. Mintha minden a kezükre játszana!

- Már csak rá kell vennünk  Hablatyot, hogy elmenjünk oda, és onnantól sima az út, hátradőlhetünk és várhatjuk a kabarét - ez volt a végső megállapítás, amihez Kőfejnek is akadt szava:

- Oké, ez mind szép és ravasz, de mivel is vesszük rá Hablatyot erre?

Takonypóc összecsapta a tenyereit.

- Óh Kőfej, azt csak bízd rám!

***

Aznap este nem találták meg Hablatyot. Hogy is találhatták volna, hiszen annyi viking közt nem volt a legegyszerűbb kiszúrni, hát még, hogy valójában mindenki előtt távozott,  a szakadó eső ellenére és nem egyedül.

Mivel a mulatozás hajnalhasadtáig tartott, sokan még csak akkor támolyogtak haza, mikor a Sárkányiskola vezetője reggel kinyitotta a szemét szobájában. Épp ezért nem is tűnt fel senkinek, hogy Asztriddal együtt lépett ki a házból, s mindketten álmosan ásítozva indultak a saras ösvényen előkeríteni sárkányaikat, akik a hajnali záport kihasználva fogócskát rendeztek a félhomályban, és reggelre sem tértek haza.

- Majd a halszag előcsalogatja őket - jegyezte meg Hablaty aki az időközben odaérkező Halvér segítségével néhány kosárnyi halat pakolt egy kisebb kordéra a halraktár előtt, majd az egész rakományt elvitték az arénáig. Hablaty ugyanis külön megkérte Fogatlant, hogy ezt az estét kivételesen töltse a Hofferson házban, s reggel az Akadémiában találkoznak legkésőbb.

Nem csalódtak tűzokádóik tökéletes szaglásában, hiszen amint elvonszolták a kordét az arénáig, a kis sárkánycsapat tagjai kezdtek szállingózni, Hablaty majdnem hanyatt esett, mikor meglátta őket szarvtól farokig sarasan.

- Te jó ég pajti - ingatta a fejét nevetve az ifjú sárkánylovas, s odalépkedve barátjához néhány mozdulattal száraz sárdarabokat tört le az éjfúria arcáról, hogy legalább kilásson a koszréteg mögül.

Hamarosan aztán az ikrek is betámolyogtak az arénába, s nagy szemekkel néztek végig sárkányaikon. Fafej tette föl a kérdést:

- A Valhallára, mi volt itt, iszapbírkózás?

- Valami olyasmi. - érkezett a válasz Hablatytól.

- És minket kihagytak? - hitetlenkedett Kőfej.

 Hablaty megint csak Halvér segítségével kezdett felölteni egy hatalmas dézsát, hogy annak vizével lecsutakolhassák a rakoncátlankodókat.

Néhány percen belül Takonypóc robogott az arénába, egyenesen a méretes dézsa mellé, ahová a többi lovas már kihordta a keféket és olajokat, amivel a sárkányokat akartál lecsutakolni. Ám a Jorgerson fiú szerint ez még várhatott, s oldalba bökte az ikreket, jelezve, hogy itt a pillanat.

- Hé, Hablaty, figyelj csak, tudod teg-... - ám a következő szó helyett csak vizet nyelt, mikor mind a hatukat elérte a dézsából kiöntő szökőár, amit Fogatlan indított, az által, hogy beleugrott. Egyszerűen nem tudott ellenállni a forró víznek...

- FOGATLAN! - jött azonnal a morgás mind a hat sárkánylovastól, bár ez a "bűnöst" kicsit sem zavarta: boldogan lubickolt tovább, fittyet hányva a srácokra, pedig Asztrid már az öklét rázta.

***

- Szóval - kezdte Takonypóc ismét, miután Hablaty kiterelte sárkányát a dézsából és azt újratöltötték - Hablaty, azt akartam mondani, hogy valami fenomenális történetről maradtatok le tegnap este! - bokszolta vállba Hablatyot, olyan "haverosan".

A Sárkányiskola Vezetőjének ez annyira nem tetszett, hiszen még vállvédőn át is megérezte.

- Miféle történetről? - valójában nem hitte hogy Takonypóc tud neki olyat mondani, ami miatt megbánná a tegnap esti tevékenységét (nincs olyan mondat, amivel ezt jelenleg el tudná érni), de azért egy fejintéssel úgy tett, mint akit nagyon érdekel. Asztrid felnevetett mögötte.

- Tudod, Bélhangos elmesélt néhány legendát, és az egyikben egy olyan sárkányról esett szó, ami... képes felvenni egy másik sárkány alakját! - ez annyira rossz hazugság volt, hogy Fafej maga mászott bele a saras vízbe, hogy ott ássa el magát, amíg Töff ki nem emelte onnan.

- Takonypóc, ezek nem véletlenül legendák. A legenda azt jelenti, hogy egy régi történet amit már ezerszer átszíneztek, mire a fülünkbe jutott - intette le Asztrid.

- De ennek az élőhelye is ismert!

Nos igen, ez az a mondat, amivel Hablatyot bármiféle csőbe be lehetett húzni, amit a szőke vikinglány is jól tudott. Túlzottan kiszámítható és ami még rosszabb: kíváncsi. És még fel is tette a kérdést:

- Hol ez a hely?

Takonypóc úgy tett, mint aki segítőkészen válaszol, de legbelül már előre ivott a medve bőrére.

- A helyet úgy hívják, hogy a Lelkek Szigete.

- Hablaty, remélem tudod, hogy ez hülyeség! Csak nem hallgatsz ezekre a birkafejűekre? - méltatlankodott Asztrid.

Hablaty arcán viszont megjelent a jól ismert "felfedezési vágy". Kíváncsi volt erre az új sárkányra, és ha még nem is teljesen olyan, mint amilyennek Takonypóc leírta, akkor is megéri rápillantani. Térképén végignézte a szigetcsoportokat, s ugyan ott nem is, de Bork irataiban rátalált egy papírlapra, ami kísértetiesen megegyezett a leírással.

Ekkor még nem tudhatta, hogy egy ostoba vicc áldozata lett. A jó szíve azt diktálta, hogy higgyen az elhangzott szavaknak, bízzon meg egy történetleírásban, amit még sosem látott és sosem hallott. Asztrid is hiába beszélt neki, hogy ne bízzon vakon abban, amit Takonypóc és az ikrek állítanak. Ebből aztán majdnem veszekedés tört ki, hiszen Fafejék előadták a sértett barát szerepét, Hablaty pedig megelégelte, hogy a csapata két fele kis híján egymásnak esett.

Még nem tudta, mekkora lavinát indított el a mondattal:

- Mindenki készüljön, egy óra múlva elmegyünk megnézni ezt a szigetet.

Remélte, ezzel mindenkinek igazat ad. Takonypócéknak egy szavuk sem lehet, mert végül is elindulnak, de ha ez egy átverés, Asztrid az orruk alá dörgölheti, s mindenki jól jár... nem?

Hamarosan+érdekesség

Sziasztok vikingek és sárkányok!
Eljött a pillanat, hogy kikiálthatom: az Álomháború első fejezete a holnapi napon várható, addig egy kis felelevenítés, hogy mire is számíthattok, illetve néhány mondatnyi előszó.

---

"Nincs szárny. Nincs farokszárny, még az a piros se. Nincsenek forgatható fülek. Csak lábak, és kezek. Meg haj. Sok, sok fekete haj. Te is kiakadnál, ha egy reggel arra ébrednél, hogy a megszokott sárkányalakod helyett emberként ébredsz, s az egyetlen ami takar, nos... az a nyereg, ott egy méterre...Ha már itt tartunk: ideadnád, kérlek?"

~Fogatlan

Váratlan dolog történik Hibbanton. Három bajkeverő őrült ötlete veszélybe sodorja a sárkánylovasok tűzokádóinak jövőjét, mikor a csapat hazaér Sárkányperemről a hagyományos viking Bork-hétre, ami már önmagában is egy katasztrófa. Rátesz még egy lapáttal egy sziget, melyet köd borít, néhány elvetemült sárkánycsapdász, Kalmár Johann, egy elveszett főnök, meg tizenkét kamasz, akik útra kelnek, hogy helyrehozzák a lehetetlent.

---

A néhány mondatnyi előszó pedig:

Vannak helyzetek, amik másképp alakulnak, mint ahogy terveztük. Vannak pillanatok, amiket csak viccnek szánunk, mégis az egyik legnagyobb katasztrófát is képesek kirobbantani. Ez a történet pont erről az esetről szól.

És egy kis plusz érdekesség:

Nos, ez a történet holnap kezdődik, a Race to the edge 4. évadával egyszerre, és ráadásul mindez pont a születésnapomon, június 24.-én. Ezzel kapcsolatban gondoltam, megosztom veletek a ma (előrehozottan) ünnepelt 19.-ik születésnapomra kapott tortát, amit kedves barátnőimmel fel is kaszaboltunk (nehéz szívvel ugyan, de hát mit lehet tenni, szép volt, megnéztük, és félig el is pusztítottuk XD)

~utóirat: a nyelve nem tudom miért fehér, de hát a cukrászok bonyolult lelkek, nem igaz? :D ~

Hírek, fejlemények, közlések, térden csúszás

No sziasztok!
Szóval, most olyan üresnek érzem magam. Vége ennek a sztorinak, és mint amikor leteszel egy jó könyvet és jön a "most mihez kezdjek az életemmel?" című feeling, na ilyen befejezni egy történetet is. De itt tapos az Álomháború a sarokban, már alig várja hogy kikerüljön az első fejezete :D Ki is fog, nagyon hamar.
~De elég a dumából UselessReptile!~
Addig viszont van egy pár közlendőm, amiket már összeírtam szépen magamnak, szóval most a nyakatokba öntöm:

1. Fontos, nagyon fontos kérdés (annak ellenére, hogy lassan változik a blog külalakja is, akkor is fontos). Nemrég rápillantottam a kommentekre a mobilomról, szokásos android verzióval, és azt tapasztaltam, hogy a háttérkép szörnyen pixeles("kockás"). Mindenkinek ilyen? Mert akkor valami beállítási hiba van és nem szeretném, hogy "cúnya" legyen itt nekem.
   
   Szóval mindenkinek ilyen vagy csak nekem? (alul a kis sárki)
2. A közelgő Álomháború örömére ~amint fixálódik a hármas pontban kifejtett problémám~ kiről szeretnétek rajzot még? Fogit már láthattuk emberi alakjában, kire vagytok legközelebb kíváncsiak?
3. Most jönne az, Hogy Astrid Halász és Dancing Snowflake megkapja az oklevelet és az ajándék rajzokat, de most nem a tanulás állít meg ebben: hanem a laptopom. Igen, a kis drága felmondta a szolgálatot, apukám még nem ért rá megjavítani szóval ott áll a szoba másik végében és rajtam vihog, hogy nem tudom leszedni róla a rajzokat. Ezen a gépen, ahonnan most írok, pedig nem fut a rajzprogram, tehát esélyem sincs újat készíteni. Minden reményem, hogy sikerül leszedni arról az árulóról a képeket és minden mást. -> itt jönne a térden csúszás, ugyanis a két érintettet kérem, hogy egy pici türelemmel legyenek még, amíg rendeződik itt a helyzet ~légyszi-légyszi, szeretlek titeket~ 
4. Valami csoda vagy tán megérzés folytán a történeteket pendrivera mentettem, így azok megmaradtak, az új Álomháborúval együtt *sóhaj*
5. Itt pedig lett volna még egy rajzocska, ami szintén a másik gépen van *hajtépés*

Van még pár dolog, de azt majd egy következő cikkben.

A további viszont írásra!

~A laptopom jelenleg... hát... kotkotkot...~

Epilógus - Ádázok és Fúriák

Nos hát, most már tényleg itt a vége a kis drágának ezzel a szösszenettel. Nem tudom, mit mondhatnék. Fergeteges élmény volt, amikor sorra (ám kisebb fennakadásokkal ugyan, főleg úgy október környékén) pakoltam ki a fejezeteket, és alatta olvastam a hozzászólásokat, illetve amikor személyesen írtatok nekem facebookon vagy hangoutson ( és RidingLove Dragon megvarrta azt a woodoo babát, szóval tényleg féltem néha XD).
Szóval igen, egy kicsit büszke is vagyok magamra azért, mert nagyon szeretem ezt a történetet, és főleg azt, hogy az összes ihlet hozzá úgy hajnali három környékén jött, vagy egy tömegközlekedési járművön, és mindkét esetben ott volt a veszély, hogy  elfelejtem, így a telefonom lassan de biztosan megtelt jegyzetekkel :D  De leginkább a történet és a blog amire büszke vagyok :) És köszönöm nektek a rengeteg türelmet és lelkesedést! hamarosan találkozunk az Álomháborúban, ám addig még van egy kis várakozási, rákészülési idő, de közben mindenfélével foglak itt bombázni titeket :3

Ennyi duma kellett most, hiszen mégiscsak zárás következik. De egyúttal egy nyitás is egy új világ felé...
(ezernyi kérdésem és közlendőm van, azt majd egy másik cikkben :) )
Szóval...

Epilógus

A szirtről egy nőstény Éjfúria figyelte Suhanó vonuló menetét. Fiatal volt, arca hamvas, finom vonású, tekintete vágyakozó, s kék szemei úgy ragyogtak mint tintafekete égen a Fénylő Hold.

Gondolatai az ég felé húzták, azt súgták: "el innen, el innen, fel az égre, majd fordulj délre..."

Lépett egyet előre, nem mert felemelkedni, mégis kitárta szárnyait. Húzta a mélység a szirt melletti sötétség. De volt még egy annál nagyobb sötétség is a szigeten, aki megragadta a láthatatlan láncot a nyakán, s nem engedte, hogy elinduljon.

Szállt volna, repült volna, de nem tehette. Nem volt valódi lánc, ami lefogta volna, mégis a sziget fogja volt.

De ki ez a sárkány? Mi ez a képzeletbeli láncos-izé?

Nos ez, kedves olvasó, ez már egy másik történet.

15. fejezet - Ádázok és Fúriák

*Hulatánc* és *sírás* egyszerre, lovasok és sárkányok.

Eljött a naaagy perc, az utolsó fejezete ennek a dramatikus, elementáris és véleményem szerint rövid történetnek. nem mindig voltam elégedett vele, például ott sem, hogy ő csak 144 oldat tett ki a Microsoft Word-ben, míg kedves elődje, a Bajkeverő tojás egészen 147 oldalig elnyúlt, épp ugyan akkora sorközökkel és betűmérettel, betűtípussal.

De itt van, és csak arra vár, hogy elolvassátok! :D

~ Az elmaradhatatlan Epilógust hozom még ma :)

15. fejezet

Minden jó,

ha a vége Fogatlan

Fogatlan pedig ott állt, nagy szemekkel nézett Hablatyra, majd Suhanóra.

Barátja pedig érezte, hogy megremegnek a lábai. Ha most elmegy, ő nem fogja kibírni... Már most is alig bírja, hogy ne szaladjon oda hozzá, s ölelje magához minden szeretetével. Ő A világ, Ő az élet. Neki legalábbis.

Sárkánya pedig ekkor a farokszárnyára pillantott, amit odanyújtott Hablatynak, majd az önműködőre nézett. A fiú megértette. Elmegy... Ő maga letérdelt, könnyeit már alig tudta visszatartani. Nem, nem tudja végignézni... De, muszáj. Hiszen a barátja.

Levette Fogatlanról a piros farokszárnyat, helyére csatolta a barna önműködőt. Levette a nyerget, s ezzel az ő terhét a hátáról. Ez a nyereg volt a kapocs, a látható kapocs. De ő mégis egy hang nélkül levette róla. Ha menni akar, nem foghatja vissza.

Fogatlan pedig arcon nyalta Hablatyot, de azon kívül nem is köszönt el tőle rendesen. Talán nem szeret búcsúzni. Talán ilyen valójában, hiszen Éjfúria. Makacs, önfejű és a saját kis világában él, amiből nem szabad kiszakítani, senkinek nincs joga hozzá.

A csapat, a fiatal vikingek pedig meghökkenve néztek utána. Tényleg ennyit ér neki Hablaty, az a rengeteg minden, amin átestek? Jó, volt pár összetűzésük, s a legutóbbi majdnem végzetes hibával járt, de Fogatlant nem úgy ismerték, mint aki ilyen könnyen lemond dolgokról, mint a legjobb barátjáról sem.

A sárkány most mégis elfordult Hablatytól, és Suhanó felé indult, aki megörült, hogy végül is lesz egy útitársa hazafelé, talán egy barátja is. Fogatlan rámosolygott, amit fajtársa viszonzott. Óh nem, sokkal többről van itt szó, mint amit a látszat mutat. Ez most nem csak egy egyszerű búcsú, ez egy búcsú egy kedves baráttól. Egy sárkányos ölelés, néhány mordulás, aztán erőteljes szárnycsapások, elemelkedés a földről, Hibbant távolodik. Vagyis, még nem egészen. Azért lemegy egy tiszteletkör, s a várakozás, hogy mikor figyel már fel az a kis viking, akiről ez az egész szól.

Hablaty ugyanis már egy perce térdelt, és zokogott.

- Vissza akarom kapni... - motyogta maga elé, s átkarolta magát, úgy hajolt előre, mint aki rosszul van. Gyengének még gyenge volt, de most még jobban rátelepedett a súly a vállaira, hogy magára maradt. maga sem tudta, hogy bírta szélnek ereszteni azt, ami értelmet adott a világának, sőt, egész Hibbant szigetnek.

Valaki a vállát kocogtatta.

Hagyjatok békén! Én őt akarom! vissza akarom kapni a barátomat, nem akarom, hogy elmenjen! Jöjjenek a fúriák ide, de ő ne, ő ne menjen... Vissza akarom kapni...

Megint.

Hát megkapod.

- Mi van már?! - mordult fel Hablaty, felkapva könnyes tekintetét. Nem értette a jelenséget. Semmit sem értett, sőt, már ott tartott gondolatmenetében, hogy bizonyára megőrült. Belebolondult abba, hogy elvesztette Fogatlant. De nem. A sárkány nagyon is valóságos volt mellette. Ott ült barátja mellett, s nagy, szomorú szemekkel nézte, mint aki nem érti, miért ilyen bánatos. Picit megbökte a vállát, s kitárta mancsait, szinte azt monda az arca: "öleléééést!".

- Mi a... motyogta a fiú, ahogy felnézett rá, aztán a  tekintete az égre esett. Suhanó vigyorgott rá fentről, aztán bukórepülésben megközelítette, egyik mancsával összeborzolta a haját köszönésképp, azt mielőtt kilőtt volna az ég felé, mégis landolt előtte. Fogatlan pedig látványosan Hablaty mellé állt, s magához ölelte mancsaival, ezzel is jelezve neki, hogy bizony a maradók táborát gyarapítja. Persze az elmaradhatatlan farokszárny-szétverés is megvolt. Valójában csak azért vetette föl, hogy utána ledobhassa.

Hablaty fejében lassan összerakta a dolgokat. Ráhozták a frászt ezek ketten, az biztos, de nem úgy tűnt, hogy Fogatlan itt hagyná. Az ő Fogatlanja nem megy sehová nélküle. Suhanó viszont egy kedves mosollyal felnézett, s most megelőzte: ő nyújtotta az orrát neki. Hablaty tétovázott egy pillanatig, aztán finoman megérintette, lehajtott fejjel, természetesen. Fordított sárkány...

***

Suhanó még három teljes napot töltött el Hibbant szigeten. Úgy vélte, ezt még megengedheti magának és örömet is okozott a lovasoknak és új sárkánybarátainak. Három nap még belefér. Hogy mi történt ez idő alatt? Kicsit sem zökkentek vissza a rendes kerékvágásba. Hogy miért? Túlzottan örültek, hogy élnek, és még meg sem büntették őket a bravúros akcióikért.

Fogatlannak szerencséje volt, hogy megmenekült Gothi botja és kényszerpihenői elől, bár Hablaty alig tudta kibeszélni magát a helyzetből, ugyanis most ő lett volna a sérült.

- De mondom, hogy semmi bajom! Mondd meg neki, hogy semmi bajom! - ezeket ismételgette Hablaty, hol az öreg gyógyítóra, hol Fogatlanra nézve, hátha onnan is kap egy kis segítséget. Bősz bólogatás. Talán tényleg nincs semmi baja.

A sárkánylovasok pedig egységesen úgy döntöttek, hogy ideje csapni egy vikinges sárkányos ünneplést, így az egyik délután mind felkerekedtek, és pokrócokkal, kosarakkal, no meg sárkányokkal felszerelkezve nekivágtak az erdőnek.

Asztrid lelkesen mondogatta, miközben Hablaty mellé sietett és elvette tőle a cipelnivalót, hogy mivel bizonyos értelemben őt ünneplik, válasszon ő egy helyet, ahol piknikezhetnek.

- A medence. A hollószirti medence - jött a határozott válasz.

Fogatlan erre ugrott egyet, és magyarázott valamit a saját mormogásával, mire az összes sárkánynak felcsillant a szeme, s őrült tempóban előre szaladtak az ösvényen, Suhanót is beleértve.

- Mit mondhatott nekik... - vigyorgott Asztrid.

- Biztos hallal kapcsolatos - nevetett fel Hablaty.

Igaza volt, hiszen mire odaértek, a hatfős sárkánycsapat már a fél tavat kihalászta, nagy kupacokba gyűjtve a lakomát. A vikingek is hamarosan odaértek, s elkezdték lepakolni a kosarakat és kiteríteni egy plédet, ahová letelepedtek, közel a vízparthoz, hogy ráláthassanak pikkelyes barátaikra. Nagyot is nevettek, mikor a halászásból kergetőzés lett, s a sárkányok őrült fogócskába kezdtek a sekélyesben, felkavarva ezzel a tiszta vizet. Fogatlan pedig  épp a nyelvét lógatva szaladt fel Viharbogár elől az egyik magas szirtre, ahonnan a vízbe ugrott, lefröcskölve ezzel Bütyköt és Kampót, akik láthatóan nem vették jó néven ezt, főleg, mikor a kettes számú Éjfúria is becsapódott melléjük, mert ugye az mulatságos.

Hablaty már a hasát fogta a nevetéstől, mikor a víz alól felbukkanó Fogatlannal találkozott a tekintetük, hiszen a sárkány fejét átfogta egy köteg hínár, ő viszont nem zavartatta magát ez ügyben.

- Egyszer kitöri a nyakát egy ilyen ugrásnál - jegyezte meg a fejét ingatva a kis csapatuk vezére.

Asztrid erre majdnem kiköpte a málnalevet, annyira nevetni kezdett, míg az ő sárkánya is hirtelen végrehajtotta a bravúros ugrást, Fogatlan pedig megint menekülőre fogta, de mire a többiek észrevették, pontosan merre tart, már átgázolt a leterített pokrócon,  összevizezve a többieket, és saras tappancsokat hagyva a szép piros anyagon.

Asztrid arca (mivel az övé, pontosabban az édesanyjáé volt a pokróc), szóval az arca épp oly színt öltött mint az összesározott anyag.

- Fogatlan!

A sárkány erre megállt, megperdült, de nem értette, hogy miért toporzékol a szőke lány és a többiek miért hahotáznak, ezért visszakocogott, s megnézte, mit csinált. Ó, hiszen ez egy remekmű!, futott át az agyán. Emlékezett rá, hogy pont ilyet játszottak Hablattyal, mikor még a szobában kuksoltak. Persze, hogy nem gondolta át az emberek olyasmi szokásait, mint a takarítás, mikor csinált még egy lenyomatot a piros takaróra, és felcsillantak a szemei. Az ihlet.

Hablaty túl jól ismerte ezt a nézést. Ajjajj.... Ajjajjajjaaaaajj....

Asztrid figyelmeztetően meglengette az ujját.

- Ne. Nem mered még egyszer!

Fogatlan ezt kihívásnak vette. Hopp, megint egy minta, sőt kettő, sőt három, sőt...

- FOGATLAAAAAAAN!!!!

Borult minden. A srácok egyként ugrottak le a pokrócról, mikor Asztrid azt mindenestül elhúzta az Éjfúria elől, és egy kétméteres hústornyot is megszégyenítő támadásféleségbe lendült, amit Fogatlan úgy vett, hogy ő is beszállt a fogócskába, s vihogva odébb szökdécselt, mint aki nem nyom ötszáz kilót.

- Pajti, én szedném a mancsom a helyedben - szólt utána Hablaty karba tett kézzel a sziklának dőlve. Tudta, hogy Asztrid nem sok kárt tud tenni barátjában, de ezt azért úgy mégis megnézné cselekvés nélkül.

A vége az lett - vagy az csak olaj volt a tűzre? - hogy Fogatlan megállt a vízpart előtt, s lengő hátsóval várta be a tomboló vikinglányt, és amikor az neki akart rontani, szökkent egy nagyot, Asztrid pedig lendületből a tóba gázolt, a legnagyobb hínárosba.

Erre mindenki egyszerre fordította el a fejét és búgta: "uuuuuh".

Hablaty próbált nem roskadozni a nevetéstől, miközben odasántikált a lányhoz, aki szótlanul szedegette magáról a hínárdarabokat.

- Hát... De majdnem elkaptad.

- Fogd be - morogta a szőke, s elkezdett kikászálódni a vízből, aztán félrelökte Hablaty segítő kezét.

- Bocsánatot fog kérni. - ígérte Hablaty, mire Asztrid leprodukált egy műnevetést.

- Azt megnézem!

Ekkor pedig megkezdődött az Éjfúria hajkurászás, és mire Hablaty megértette Fogatlannal, hogy egy kissé átesett a ló túlsó oldalára, tíz perc is beletelt. Asztrid és Fogatlan közt ott állt Hablaty is. A lány sértődött volt, a sárkány lesütötte a szemeit.

- Gyerünk Asztrid, vázold a problémád - kérte a fiú a szőkét.

- Nem magyarázkodok, tudja ő is és mindenki más is, mit csinált, szóval gyerünk, kérjen bocsánatot! - jött a fortyogás.

Hablaty a szemét forgatva barátjára nézett.

- Hallottad, Fogatlan. Kérj bocsánatot.

A sárkány erre egy furcsa kifejezést öltött Asztrid pedig magának adva igazat letette magát a sziklára, s keresztbe vágta lábait, karba tett kézzel. Öreg hiba volt.

A félig megemésztett hal már landolt is az ölében, és az azt követő ordítás lavinát is indíthatott volna.

Még szerencse, hogy Asztrid nem volt haragtartó azokkal szemben, akiket nagyjából - vagy annál azért kicsit jobban - szeret, így az ereszd el a hajam  közte és Fogatlan közt nem tartott tovább egy napnál. Igaz volt közben ott még nyál, meg döglött hal (Döglött! Nem megemésztett, hanem döglött!!! És a leányos sikoly is feltör a harcosból, még akkor is, ha Takonypócnak hívják és épp egy mézes kenyeret majszol), meg... meg még több nyál... És még egy hal...

Utána a Jorgerson fiú úgy pattant fel, mint aki pókokat söpör le magáról, ellökve magától a Fogatlan által szervált förmedvényt, miközben Hablaty (és mindenki más is) az oldalára borult a nevetéstől.

- Utoljára mondom, vigyétek innen!

- Vih-viszem már... vih-vih-viszem!

***

- Hablaty.

- Tessék.

- Mire gondolsz most?

Rád. Őszinte felelet lett volna, de csak egy homlokon csókolás lett belőle. Ő és Asztrid tovább maradtak, mint a többiek. A lovasok hazamentek, tűzokádóik már otthon húzták a sárkánybőrt. Nos az "otthon" alól kivételt képezett Viharbogár, aki hallótávolságon kívül szundikált a hatalmas fa gyökerei alatt, illetve Fogatlan, aki fölötte az egyik magas gyökérzetről fejjel lefelé lógott le, de épp úgy kiütötte magát, mint a Sikló. Igazából Suhanó is ott volt, csak senki nem tudott róla. Néhány ággal Fogatlan felett horpasztott egy szélesebb ágról félig lecsúszva, mégis aránylag stabil helyzetben.

Visszatérve a gerlepárra: órák óta az éjszakai, csillagokkal megszórt eget bámulták, az idő közben megfordított pléden, s valahogy a percek múlásával egyre fogyott köztük a hely, s először csak megfogták egymás kezét, aztán Asztrid a fiú vállára hajtotta fejét, aki átkarolta, s csendesen szuszogtak, egészen eddig.

- Na - bökte meg a szőke - mire gondolsz?

- Hát...

- Hablaty.

- Sok mindenre. Rád, többek között.

- És mi az konkrétan?

- Hát... ez az egész. Egyszer ütlegelsz, aztán ölelsz, utána üvöltesz, de később megint az előző, de aztán kijelented, hogy kiszállsz ebből az egészből és nem támogatsz, de utána meg megcsókolsz és... Én most össze vagyok zavarodva - jött a bő felelet, ami szerencsére elegendő volt végre a kisasszonynak.

- Szóval azt mondod, nem tudsz kiigazodni a tetteimen?

- Azt.

- Hm...

Csend. Percekig csend. Hablaty agya zakatol. Ideje már, hogy elkérje a gyeplőt Asztridtól, és végre ő is tegyen valamit az ügy érdekében. De... neeem, az kizárt, nem merné meg... Sok az neki, mint jaknak a Thorston ikrek...

Ha nem kérdezed meg, soha az életben semmit sem érsz el nála. Gyerünk, nyögd ki. Maximum halálra ütlegel, nagy baj nem lehet...

- Asztrid.

- Tessék.

- Leszel... Leszel a barátnőm?

A szőke erre ülő helyzetbe vágta magát, úgy perdült meg, s nézett rá. Nem hitt a fülének.

- Hogy... Hogy micsoda?

Most már Hablaty is felült. Nőtt benne a határozottság.

- Azt kérdeztem; leszel a barátnőm?

Közismert tény, hogy Asztrid Hoffersonnak tilos udvarolni. Aki megteszi, szekercével a fejében végzi, vagy rosszabb. No de az, hogy valaki, aki ráadásul vézna, gyenge, vakmerő és féllábú, ilyet merészeljen, hogy felkéri a barátnőjének... És még a kezét is megfogta! Hát ez...

Őrült aranyos.

Asztrid egy szót sem nyögött ki. Viszont megragadta Hablaty ruháját, s magához rántva hosszasan összeérintette ajkaikat. Ennél hitelesebb "igen, leszek, drága Hablaty, amit csak akarsz" aligha létezik.

 Két óra múlva viszont ugyan ott tartanak, ahonnan elindultak. Csak most az a kézfogás sokkal valósabb, az ölelés biztosabb. És a csend. Vagyis éppen most csend, hiszen eddig ki se fogytak a témából. Volt itt minden: az, hogy ezt az előbbi barátnősdit titokban tartják a megfelelő pillanatig, az, hogy Asztrid megfojtja Hablatyot, ha akár csak Fogatlannak kikotyogja, meg egyéb halálos fenyegetések. Aztán átsiklott a téma Suhanóra. És a többi Fúriára, akiket még sosem láttak.

- Tudod Asztrid, meg akarom találni őket, meg nem is... Ez az egész olyan zavaros. Az egyik pillanatban úgy tartom jónak, hogy Fogatlan legyen a fajtársaival, de ennek a végét láthattad te is...

A vikinglány megfogta a kezét.

- Hé, nyugalom. Biztos vagyok benne, hogy nem hagy itt téged. Annyi pillanat volt már, hogy erről biztosított.

Lehet. Nem, biztos. Hablatynak zakatolt az agya. Az eget bámulta, a repülésre gondolt. De furcsa, fekete foltok úsztak a szeme előtt, eltakarva a csillagos eget. Meg is jegyezte a lánynak, csak úgy mellesleg.

- Igazából néha olyan, mintha látnám őket. Az Éjfúriákat. Pont úgy, ahogy Fogatlant láttam először, mikor egy foltként eltakarta a csillagokat az éjszakai égen.

Asztrid erre sóhajtott. Aranyosnak találta, hogy erről Hablaty mekkora átéléssel beszélt. De valahogy mégis... Az ábrándok mögött volt valami megfogható, amit a szőke lány is észrevett, s le sem vette a szemét a csillagos égről. Több folt, sötét foltok...

- Hablaty.

- Tessék - hangzott el már sokadjára.

- Én is látom őket.

***

Asztrid és Hablaty nem tudták hova tenni az éjszakai jelenséget. Annak tulajdonították végül, hogy fáradtság játszott a szemükkel, hogy csak az északi ég játéka volt az egész. Nem is került szóba az elkövetkező napokban.

Amik egyébként teljes vidámságban teltek, csak ahogy peregtek az órák, egyre biztosabb volt, hogy Suhanó hamarosan megkezdi útját észak felé.

Ő elmegy haza, megkeresi az övéit, hátha maradt még némi normális élet számára.

Elrepült az idő is velük. Hiába a sárkányos-birkás versenyek, amit egyébként Suhanó és a Fogatlan-Hablaty páros döntetlenre zárt, mégis eljött a búcsú perce.

Kőfej és Fafej, akik kimondottan megkedvelték az Éjfúriát (és élt bennük a remény, hogy legalább egyszer felülhetnek a hátára), de most el kell engedniük. Fa ugyan próbált azzal érvelni, hogy mivel ő nevezte el, az ő sárkánya, Hablaty viszont elmagyarázta neki, hogy a sárkányok nem tulajdonok. Ők a maguk urai, és járnak kelnek, ahogy a kedvük tartja, erről szól ez az egész. Bár az Akadémia Vezetője is egyszer megpróbálta még tartóztatni, de csak finoman.

- Nem maradnál mégis egy kicsit? Csak egy napra, kettőre... - kérdezett rá a fiú, de a sárkányt már húzta az ég. Nem is fogta vissza. - Hát... ez esetben remélem látjuk még egymást, kedves Suhanó. Nagyon sok mindent köszönhetünk neked, és... Te voltál a remény, hogy nem Fogatlan az utolsó az Éjfúriák közül.

Bizony, ez így igaz. Ha Suhanó, a rejtélyes, sötétzöld szemű Éjfúria nem jelenik meg, senki sem hitte volna, hogy élnek még ilyen csodás, kecses sárkányok valahol a messziségben.

Suhanó végignézett a szigeten, aztán mintha kacsintott volna. Hablaty nem értette a jelenséget, viszont egy pillanat múlva kinyújtotta felé a kezét. A sárkány orrát hamarosan odabújtatta, s lehunyt szemmel dorombolva mondott köszönetet az ifjú sárkánylovasnak.

- Ég veled, drága barát. Ha segítség kell, hát szólj, és mi itt leszünk. Segítünk. Szeretettel várunk. Meg... minden.

Amint Suhanó elköszönt Hablatytól, Fogatlanra nézett. szinte nevettek azon, hogy ez úttal kihagyják a búcsúrepülést, nehogy még valakit véletlenül eltaláljon egy szikla, mint a legutóbb. A piros farkú tekintete épp azt üzente, mint barátjáé, sőt, talán még egy kis bocsánatkérés is volt benne, azért a kellemetlen karmolásért, ami talán már sosem tűnik el. Egy-egy bólintás, és már el is köszöntek egymástól, mint akik tudják, nem most találkoztak utoljára. Suhanó, mikor idejött, nem értette, hogy Fogatlan miért nem vágyik vissza az övéi közé. Miért tűri, hogy egy emberen múljon az élete. De most már tudta. Tudta, ismerte, megértette azt az elválaszthatatlan köteléket, az örök, igaz barátságot, amit semmi és senki nem tud megingatni.

És ezt csodálta bennük. Ezt a kitartást egymás mellett.

Hablatynak még párszor eszébe jutottak sárkánytestvére (Igen, így hívta. Öcskös. Öcskös, pajti, öregem, Fogatlan... kismacska, szalamandra és ezt addig, míg az emlegetett üldözőbe nem vette.) fajtársai, de minden esetre amikor a sárkány felemelkedett, és elindult, sok-sok fekete árny sziluettje ütött át a felhőkön, amik épp arra repültek, mint karmolt szemű sárkányunk, s még az alakjuk is olyan volt.

A Sárkányakadémia Vezetőjének, no meg az összes lovasnak szinte menten leesett az álla. Éjfúriák... De nem is kevés, egy egész csapat! A sárkányok tisztes távolban maradtak a magasban, s egy pillanatra sem mutatták teljes valójukat, viszont megvolt az illúziója, hogy ott vannak. Talán ott voltak egész végig. Talán ez az egész nem is olyan, mint amilyennek a hibbanti vikingek elképzelték. Talán ez valami olyasmi, amit nem értenek, amire még nincs magyarázat.

Akárhogy is, Hablaty az eget bámulta, aztán a mellette álló Fogatlant, aki mereven figyelte a jelenséget. Nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mi a véleménye erről az egészről. Meglepődött, az kétségtelen, de... Határozottan nem vágyott közéjük. Ő is, és Hablaty is érezték, hogy Fogatlan más, mint a többiek. Nem véletlenül volt ő a Vörös halál egyik szolgája, nem véletlenül volt egyedül, évekig az egyetlen Éjfúria a környéken.

De érdekelte ez őt? Kicsit sem.

Ő volt az első, aki becsukta meglepettségében eltátott száját, majd mosolyogva elfordult. Szárnyával húzta maga után Hablatyot, aztán a csapatot is.

Ez egy jel volt.

Ideje visszatérni az életbe, és leszállni a földre, mert ez a kerge sárkány bizony nem tud repülni, de ez pont nem érdekli.

Telik az idő, vissza az arénába, jöhet a kiképzés. Nyereg fel, farokszárny fel.  Ami egyébként nem működik, szóval indulás megjavítani. Aztán vissza az arénába. Most minden tökéletes, ritmusos, kellemes. Visszazökkenni a régi életbe, elfelejteni a rosszakat, megőrizni a jót és tanulságot. Közben készül a műsor. Gyakorlás, gyakorlás, bőven van még mit csiszolni az ötleteken, mert valamelyiknek eszébe jutott, miért is ne mutathatnák meg, amit tudnak? Ennyi tapasztalat után? Jöhet a bemutató, közvetlen a hétvégi sárkányverseny után (úgyis Hablatyék nyernek, de lehet, hogy Asztrid is élre tör), amire még egy szövetséges törzset is meghívtak! A bemutató címe pedig:

Így neveld a sárkányodat!