Hali mindenki!
Nos, egész délután ezen dolgoztam, remélem jól sikerült és már vártátok és talán tetszeni fog, és a végén megint meg fogtok ölni, hogy egyem meg a kis szíveteket ^^ De hát ez a sorsom úgy tűnik :D
Jó olvasgatást mindenkinek, aztán szórjatok meg véleményekkel ott lent a kommentben! :D
14. fejezet
Búcsú, jóbarát
Asztrid Hoffersont sokféleképpen fel
lehet húzni. Például ha béna szövegekkel udvarolsz neki. Vagy ha leszólod az
erőszakos technikáit. Vagy épp, ha Viharbogarat szidja valaki, vagy esetleg
engedély nélkül megérinti színes sárkányát. Oh, és ott van még a szekercéje, a
szoknyája, a haja, a beszédmódja, a
stílusa...
De minden közül, amit a legjobban utál,
az az, ha bántják a barátait. Most pedig pontosan ez történik. Asztrid pedig
mérges, nagyon, nagyon mérges. Arca paprikapiros, liheg, mint Takonypóc ha
felhúzzák idegileg, szemöldökét elszántan ráncolja, és fut, ahogy a lába bírja.
Egyáltalán nem érdeklik az őrök, a katonák, a személyzet. Úgy löki félre őket
mint az ikrek a jakokat.
Kezében szekercét szorongat, Alvin az
Alattomos régi fokosát. Nem a legjobb, de megteszi. Most vészhelyzet van, és
még egy vázával is képes lenne élet-halál harcot vívni, ha arról lenne szó.
Volt ő már szorult helyzetben, és egy szekerce kimondottan előny, ha harcra
kerül a sor. Már pedig arra fog kerülni.
***
Hablaty üvöltött a szívét mardosó
fájdalomtól és félelemtől. Mindent megadott volna, mindent, csak a barátját ne
bántsák. Nem történhet ez meg, a szeme előtt, összetörne lelkileg...
- Dagur, az istenekre kérlek, könyörgök,
ne... - motyogta már erőtlenül a fiú, miközben kinyúlt a rácson, de nem érte el
barátját. Dagur a füle botját se mozdította erre, s bólintott a kapitánynak,
hogy végrehajthatja a műveletet.
Fogatlan már nem küzdött, mikor érezte,
hogy képtelenség kitörni a körből, a szorító kezek alól, amik kicsavarják a
szárnyait, cibálják a fülét, s épp most fosztják meg a repülés minimális
képességétől is. Beletörődött. Nincs több szél, ami az arcába csap, megemeli a
szárnyait, s arra készteti, hogy elinduljon az ég felé. Nincs szél, nincsenek
áramlatok, madarak, felhők, naplemente. A nyereg nem fog érni semmit. A piros
farokszárny használhatatlan, ha nincs miről mintázza a mozdulatot. Hamarosan a
másik oldal helye is ebben a színben fog vörösleni a saját vérétől. Nem csak
egy újabb testrészét veszíti el, hanem egy darabot is a szívéből. A repülés
részét, ami jó nagy helyet kitett sárkánylelkében. A saját nyomorán kívül ott
van még az is, hogy mi lesz Hablattyal? Ő belerokkan ebbe, képtelen lesz élni a
gondolattal, hogy nincs több közös repülés. Talán majd rá tudja venni, hogy keressen
magának egy másik sárkányt, hiszen a
Sárkányiskola Vezetőjének repülnie kell,
másképp értelmét veszi ez az egész.
Érdekes, hogy nem a saját sorsa járt a
fejében, hanem Hablaty. A fiú, aki eredetileg hibás a fél farokszárnya
elvesztéséért, s bizonyos értelemben a másikért is. Nem haragszik rá. Hiszen
szereti. A legjobb barátja, szinte a testvére. Most sír. Zokog. Csapkodja a
rácsot. Rángatja a láncait. Mindhiába.
Szegény drága barátom. Nem akartam, hogy ezt lásd. Nem akartam, hogy
fájjon neked. Hablaty, fordulj a fal felé, ne nézz ide, fogd be a füled, húzd
össze magad, kapaszkodj a térdeidbe. Ez fájni fog. Tudom, már a gondolatától is
kapkodom a levegőt. Már érzem a pengét a hártyán. Már látom Dagur arcát, ahogy
felvihog, és bevonszol a tömlöcbe. Káröröm, az lesz az arcán, drága Hablatyom.
De te csak ne félj, ne sírj, ne remegj. Én mindig veled leszek, ha csak
gondolatban is. Maradj erős, maradj nyugodt, ne félj. Eljönnek a többiek, és
kiszabadítanak. Minden rendben lesz. Rád fogok nézni még, csak nyugalom. Fontos
vagy nekem, fontosabb mindennél, ezért most összeszorítom a fogaim - ironikus,
nem? -, s egy hang nélkül fogom tűrni ezt a tortúrát. Nagyon sajnálom, hogy ez
így alakult, lehettem volna ügyesebb is. De nem voltam. Elgyengültem, már nem
vagyok az, aki régen, Hablaty. Nem vagyok az az erős, okos, ravasz Éjfúria,
akire te annyira csodálkozva pillantottál fel. Emlékszel Hablaty? Emlékszel rá,
mikor először megláttál, teljes valómban, szabadon röpködni (próbálni).
Leejtetted a ceruzád - már akkor is olyan kis művészlélek voltál, igyekeztél,
hogy lerajzoljál - megijedtél, de én csak lassan néztem fel rád. Egy pillanatig
láttam a szemedben a félelmet, amit azonnal felváltott a kíváncsiság. Enyhén
oldalra döntötted a fejed, én is ezt tettem. Már akkor megvolt az összhang.
Hiányoznak ezek a percek, Hablaty. Hiányzik a szél a szárnyam alól. Te is
hiányzol... Bárcsak megölelhetnélek, csak még egyszer...
Fogatlan könnyezett. Sírt Hablaty miatt,
sírt a jövő miatt, mert nem tudta megvédeni a lovasát. Hablaty is sírt a
félelemtől.
- Gyerünk, mi lesz már?! -
méltatlankodott Dagur, s lökött egyet a kapitányon. Vorg azonban nem tudott
lesújtani. Meghallotta, hogy a sárkány valami furcsa, sosem ismert hangon
hüppögni kezd, ő pedig képtelen volt ártani neki. Dagurnak elege lett ebből,
félrelökte a megtermett katonát, közben kikapva kezéből a szekercét, s a
magasba emelte.
Most hallani kellett volna egy
sárkánysikolyt, Fogatlan szívszorító szűkölését, talán halálhörgését. Hallani,
ahogy kettészakad az élete, a jövője, elveszik a másik farokszárnya. Hallani,
ahogy Dagur felkacag, s ezzel alapjaiban dönti össze a reményt, hogy lehet még
normális, nyugodt életük, és a sárkányok jövője nem fog szétszakadni.
De Fogatlan fájdalomkiáltása elmaradt.
Helyette egy elvetemült ordítás hangzott felé, egy lány hangján, aztán fém
koccanása, végül az, hogy a porba hullik valami. Hablaty kinyitotta a szemét.
Asztrid harcias énjével találta szemben
magát. A lány vicsorgott, szemöldöke közel a szemére ereszkedett, amit nem is
igazán lehetett látni a hajától. Képes lett volna ölni is, ez ott ült a
tekintetében.
- Takarodj innen te ganéjképű erőszakos
pióca! - hörögte, s ismét a magasba emelte fegyverét, de a lesújtás nem talált.
Asztrid nem zavartatta magát erre, annyira mérges volt hogy nem ismert sem
istent se embert.
Dagur arcára pedig beúszott a félelem.
Megrémült attól, hogy ezt a harcot most elvesztheti, hiszen katonái mind
kereket oldottak. Ez nem is volt csoda, ugyanis mikor Asztrid rájuk rontott, egyikük-másikjuk
kénytelen volt elengedni a sárkányt, ha nem akartak szekercével a fejükben,
hátukban vagy egyéb testrészükben távozni a helyiségből. Így aztán Fogatlan is
mocorogni kezdett, s hamarosan ellökte magától a maradék katonát, s fedezte
Asztridot a hátba támadóktól.
A lány közben egy laza mozdulattal
eloldozta, s nem kellett sok hozzá, hogy az egész börtönrész lángoljon.
Néhányan sikerrel kijutottak ugyan, de Dagurról ez nem volt elmondható. Asztrid
fékezhetetlenül csapkodott utána, és sokszor majdnem el is érte, de valahogy
mindig le volt maradva egy pillanattal. Mígnem az ádáz vezér is fegyverhez
jutott, ezzel némileg kiegyenlítve a küzdelmet, s háttal haladt felfelé egy
feltornyozott hordókupacra, Asztrid pedig utána, macskaugrásival.
- Nem győzhetsz le, szöszi! - nevetett
Dagur, miközben eloldozta a magaslati hordók egyikét, s a lány felé gurította.
- Csak szeretnéd! - sziszegte Asztrid,
félreugorva a veszély elől, aztán a dülöngélő torony tetején folytatták a
küzdelmet.
Hablaty kétségbeesetten figyelte az
eseményeket, s megpróbált kitörni börtönéből, amiben sárkánya is igyekezett
segíteni neki, de még így, ketten sem tudták felfeszíteni a rácsokat.
- Pajti, a kulcsot! - mutatott az egyik,
leütött katonára Hablaty, mikor meglátta az oldalán függő kulcscsomót. Fogatlan
szempillantás alatt odarohant, s mikor elvette a tárgyat, a férfi váratlanul
megemelkedett, s kardjával felé csapott, Fogatlan pedig elrántotta a fejét, de
így is megsebesült. Ez persze nem érdekelte, összeszorította egyik szemét, ahol
a sebet kapta, s a szabadulást jelentő kulcsokkal visszaszaladt Hablatyhoz, s
betuszkolta a rácsok közt. A fiú kapkodva eloldozta magát, s kezét kidugva a
rácson próbált beletalálni a zárba.
- Ahj, gyerünk már, gyerünk, gyerünk, gyerünk...
- motyogott magában, s valahogy sikerült is eltalálnia a kulcslyukat, de oda
abban a pillanatban beletört a régi kulcs.
Fogatlan ekkor megbökte barátja karját,
egy fejintéssel jelezte, hogy álljon hátrébb, ő maga pedig homályos tekintettel
ugyan, de becélozta a rácsokat. Megvárta, míg Hablaty a rácsokhoz húzódik, ő
pedig egyetlen plazmalövéssel berobbantotta az ajtót.
A fiú nehézkesen talpra állt, s
kiszédelgett a cellából, figyelmen kívül hagyva a katonát, aki visszatért a
harcba, s egyenesen őt vette célba. Ám mikor le akarta lőni az íjpuskával,
Fogatlan felkapott egy pajzsot, s behajította a támadó és Hablaty közé, így
abba csapódott a nyíl. Mindez olyan hamar történt, hogy Hablaty alig érzékelte,
csak annyit tudott, hogy nem halt meg. Még.
Tekintete Asztridra vándorolt, aztán a
termen futott körbe, keresve valamit, amivel segíthetne neki. Gyerünk Hablaty, gondolkozz! Nincs
ötlet. Semmi. Túlságosan kimerült.
Sárkánya viszont odaszaladt hozzá, s
hirtelen ügyességgel a hátára kapta, s néhány mordulással jelzett neki. Ha a
barátjának segítség kell ő itt van. Ha ki kell szabadítani a börtönből, itt
van, ha nincs ötlete, akkor is! Majd
együtt megoldjuk, Hablaty, ne félj. Fogatlan végignézett a hordókon. Igen,
talán képes lenne rá...
Nem tehetett már semmit, hamar rájött.
Asztrid ugyanis egyetlen rúgással letaszította Dagurt a hordókról, s
diadalittasan utána ugrott, a földhöz szegezte, készen arra, hogy belévágja a
szekercét. Valaki viszont kikapta a lány kezéből a fegyvert.
- Mi a... - motyogott Asztrid, s
reflexből megfordult, de rögtön fel is háborodott, mikor meglátta a tettest. -
Hogy mered?!
- Ez nem így működik, Asztrid - felelte
Alvin, s egyetlen mozdulattal odébb pakolta a vikinglányt, aki ezt nagyon rossz
néven vette.
- Alvin? - csodálkozott el Hablaty. Na őt
gondolta az egyik utolsó helyre, aki segítséggel szalad érte, egészen idáig. A
megtermett számkivetett a grabancánál fogva emelte meg Dagurt, s ennél morgósabban már nem is nézhetett
volna rá.
- Megölhettem volna, örökre vége lett
volna ennek az egésznek, amit itt leművel! - morgott a vikinglány, ismételten
felkapva a fejszéjét.
Alvin csak a fejét ingatta, bozontos
szakálla alatt.
- Jobb ötletem van a felnyársaláson kívül. Majd a számkivetett
börtön mélyén megtanulja, ki az úr a szigetvilágban - morogta, s miután Dagurt
is lefegyverezte, elindult, hogy kicipelje a katonáihoz, így a katakombák
mélyén csak Asztrid, Hablaty és Fogatlan maradtak, akik egy pillanatra
összenéztek, de nem szóltak.
Asztrid léptei törték meg a csendet, aki
elejtette az ismét felkapott szekercét, s kérdés nélkül Hablatyhoz szaladt, s a
karjaiba zárta, talán még néhány könnycseppet is elhullajtott. Hablaty
megértette, de olyan gyöngének érezte magát, hogy Asztridnak szinte meg kellett
tartania, de ez őt nem érdekelte, fél kézzel is elbírta volna.
- Ha tudnád, mennyire aggódtam érted...
Hogy nem látlak viszont, hogy megölnek, hogy fájdalmat okoznak neked... -
suttogta szomorú, de már nyugodt hangon.
- El tudom képzelni... De élek és itt
vagyok. Egy Haddockot nem olyan könnyű eltenni láb alól - suttogta neki, s
mikor tudott venni egy nagy levegőt, visszaölelte, s kérdés nélkül adott egy
puszit az arcára, amit Asztrid most nem díjazott egy vállba bokszolással, csak
egy mosollyal. Fontosak voltak egymásnak, a vak is láthatta.
A pillanatot egy halk szűkölés szakította
félbe.
- Jaj, Fogatlan! - kapott észbe Hablaty,
aki egy pillanat alatt elengedte Asztridot és sárkányára pillantott, akinek még
mindig vérzett a seb az arcán, s látszott a tekintetén, hogy szüksége van egy
pajtis ölelésre.
Ezt persze egy pillanat múlva meg is
kapta, mikor Hablaty odaszaladt hozzá,
átkarolta a nyakát, amennyire csak tudta, ő pedig a fiú hátára tette
egyik mancsát.
- Köszönöm, és nagyon sajnálok mindent,
Fogatlan. Te vagy a legjobb barátom, kérlek, bocsáss meg... - súgta neki lovasa, akit megnyugtatott a halk
dorombolás, amit válaszul kapott.
Megbocsátott mindenért. Mert erre valók a
barátok.
***
Számkivetettből lassan több lett a
szigeten, mint ádázból, így nem is volt csoda, hogy egytől egyik bebörtönözték
az összeset az utóbbiakból. Alvin megelégelte Dagur pattogását, így az egyik
viking bárkájának a legaljába záratta, ott aztán méltatlankodhatott.
- Itt sincs egy se - jelentette ki
Asztrid, s visszahajtotta a cellaajtót.
Ő és Hablaty már egy órája a katakombák
folyosóit járták, leláncolt, elrabolt Éjfúriák után kutatva. Egyet sem találtak
egész végig, s már csak néhány cella maradt hátra, de nem fűztek hozzá sok
reményt.
- Igazából örülök neki, hogy nem
találtunk. Ezek szerint nem sikerült elkapnia őket - felelte Hablaty, de
valahogy mégis ott volt egy csöppnyi csalódottság a hangjában. Szeretett volna
még Éjfúriát találni, kiszabadítani és visszavinni Hibbantra. Akkor barátjának
nem kellene teljesen egyedül kóborolnia a szigeten, míg a többi sárkány virulva
kergeti egymást.
- Nem, nem sikerült - ingatta a fejét
Asztrid, aztán mikor észrevette, hogy
Hablaty hangulata romokban hever, csak megfogta a kezét, s elindult ki a
cellasorról. Egy kis friss levegő jót fog tenni mindkettejüknek.
- Asztrid, ha nem itt vannak, akkor hová
lettek? Hová lett az összes? Miért csak Suhanó fordult vissza?
- Suhanó bízott bennünk, ismert minket.
Tudta, hogy mi segítünk, és ezek szerint a szigetükhöz Hibbant közelebb volt,
mint az, ahová a többi tartott. Lehet, hogy nem is egy irányba indultak, lehet,
hogy szétszóródtak, nem tudom - felelte fejét ingatva a lány, de minden
szavában türelem csengett. Hablatynak most nyugalomra volt szüksége, amit ő meg
is ad neki, ahogy tud.
A fiú lassan ránézett, majd kipillantott
a rácsokon, amik előtt elhaladtak a felfelé vezető lépcsőn. Szürkeség, gomolygó
felhők, talán eső közeledett.
- Biztos, hogy élnek még. És ha élnek, én
megkeresem őket. Nem széledhettek szét, a sárkányok összetartó lények, eszükbe
se jutna a szélrózsa minden irányába indulni. Asztrid, egy egész csapat
Éjfúria, el tudod ezt hinni? Biztosan odakint vannak, csak meg kell őket
találnunk, és...
Asztrid arca sok mindent elmondott most. Ott
volt benne a csodálat, Hablaty lelkesedése iránt, a szeretet, amit csak akkor
mutatott ki, ha maguk voltak, de jelen volt az aggódás is és a válasz: sosem
találják meg az Éjfúriákat.
- Hablaty, figyelj rám - állította meg, s
szelíden megfogta mindkét kezét. - nem véletlen, hogy nem jelentkeztek. Nem
akarnak emberek közelébe kerülni, amit meg is értek, ezek után meg főleg.
Tudom, hogy meg akarod találni őket, ez hatalmas dolog lenne de... A nyakukra
vinnéd a vikingeket is. Ezt akarod? Hogy a szabadságuk, a nyugalmuk odalegyen?
Már így is zargatták őket, miért menjünk még mi is? - Hablaty ekkor máris
nyitotta a száját egy újabb érvvel, de Asztrid megelőzte, olvasva a
tekintetéből - Igen, tudom. Tudom, hogy meg akarod találni Fogatlan családját,
de az nem így működik Hablaty.
Nem, valóban nem így működik. Viszont
mindketten tudták, hogy hogyan.
***
Odakint Halvér már lekezelte Fogatlan
szeme melletti sebet is, s lassan mindenki gyülekezni kezdett a kikötőnél.
Takonypóc kavicsokat dobált a vízbe, míg az ikrek az ádázokat bosszantották,
mikor Asztrid odakísérte Hablatyot a csapathoz, akik arcán megjelent a
megnyugvás, hogy barátjuk többé-kevésbé átvészelte ezt az egész balhét.
-
Mindenki jól van? - előzte meg a szőke a főnök fiát a kérdésben, amire
egyértelmű bólogatás volt a válasz, csak Halvér szólalt meg.
- Ha hazaértünk, azért én elvégeznék
rajta egy szemvizsgálatot, ha megengeded - pillantott Fogatlan felé Halvér, miközben
odalépett Hablatyhoz.
- Persze, nem gond. De ugye nem komoly? -
tette fel azért a fejében motoszkáló kérdést.
- Nem hiszem, ahogy látom, elkerülte a
szemét, de jobb inkább biztosra menni.
- Rendben, értem, köszönöm Halvér - bólintott
neki Hablaty, aztán leült sárkánya mellé, ott várta ki, míg Alvin mindent
elintéz körülöttük. Húsz percet lógathatta a lábait ott, gondolatok nélkül,
mikor végre megszólalt az indulást jelző kürt.
- Csoda, hogy Pléhpofának nem tűnt fel,
hogy mind eltűntünk - morfondírozott Takonypóc, miközben nehezen, de rávette Kampót,
hogy felülhessen a hátára.
- Én ebben nem reménykednék, mert ha hazaérünk,
mehet a magyarázkodás - felelte Asztrid, szintén felpattanva sárkánya hátára.
Az ikrek ekkor már nyeregben ültek.
- Hát, az tuti,hogy nem én viszem el a
balhét - tette fel a kezeit Fafej.
- Ahogy én sem - toldotta meg a húga.
- Az egész az én hibám volt - tápászkodott
fel Hablaty, szintén nyeregbe szállva. - Én okoztam a bajt, én rángattalak bele
titeket és én kerültem bajba, majd én megoldom a kimagyarázást is. Bár
szerintem ezen nincs mit szépíteni.
Felszálltak. Útjaik elváltak a
számkivetettektől, akiknek még párszor megköszönték a segítséget, és azt, hogy
Dagurt végre oda viszik, ahová mindenki szerint való: egy cella mélyére.
- Hát, ez nagy kaland volt srácok - csapkodta
Kampó szarvait Takonypóc, mire sárkánya dobott egyet rajta, az ikrek pedig természetesen
kinevették.
Asztrid a szemeit forgatta.
- Ja, téged nem akartak kinyírni minden másodpercben,
mert csak hátvéd voltál.
- De fontos hátvéd!
- Igen, annyira fontos hátvéd hogy volt időd
egész végig a fenekedet vakarni - csipkelődött Fafej, amin húga jót nevetett.
Kampó lovasa sértődötten vágta karba kezeit.
- Ennek még lesznek következményei, de bizony
hogy lesznek, Fafej Thorston!
Hablaty nem figyelte az utat. Az
éljenzést, a viccmesélést, a csipkelődést, semmit, amit a körülötte lévők
csináltak. A gondolatai megint kezdték belülről emészteni. Eszébe jutott a
beszélgetés Asztriddal. És az a bizonyos "helyes döntés". Tényleg úgy
volna a legjobb? Mindenkinek? Suhanónak? Fogatlannak? Neki?
Nem tudta eldönteni. Nem is biztos, hogy ki
meri mondani a szavakat... De ha nem teszi, nem jobb a sárkányvadászoknál,
Dagurnál, bárkinél... Muszáj lesz elengednie.
***
- ... És... Akkor megmentett minket
Asztrid és Alvin.
Valahogy így hangzott a magyarázat vége
odahaza. Hablaty elmesélt mindent az apjának: az első gondot, mikor ráleltek a
szigetre, a páncélt, amit Fogatlannak készített (és végül valahol el is hagyták
a sisakot a katakombákban), Suhanó esetét, és a saját bebörtönözését is. Bár
kissé furcsállta, hogy az apjának nem tűnt fel a hiánya egészen eddig, de aztán
hamar visszaemlékezett rá, hogy volt, amikor napokig haza se jöttek egy- egy
kirándulásról, csak mert úgy tartotta kedvük.
Pléhpofa szó nélkül végighallgatta. Az
egyetlen, ami tett, hogy leültette imbolygó fiát, s hozott egy jeget a homlokán
éktelenkedő sebhez. Nem kiabált, nem dúlt kegyetlen haragjában, csupán
bólintott néha. Valójában szörnyen aggódott törékeny fiáért, s átkozta magát,
amiért ennyi rosszat kellett átélnie Hablatynak. Jobban is figyelhetett volna
rá... Mellette lett volna a helye, ahogy mindig. De sosem volt ott. Mikor
szükség volt rá, mikor segítenie kellett, vagy csak egy jó szó hiányzott, ő
sosem volt ott.
Hablaty nem tudta, hogy apja ezektől a
gondolatoktól rágja a bajszát, így inkább fogta magát, s elindult fel az
emeletre, mondván: kipiheni magát. Jobb lesz neki most úgyis aludnia egyet.
Viszont egész éjjel csak forgolódott. Nem
tudott aludni, képtelen volt nem gondolkodni. Mindig beúszott a fejébe a
látvány, saját maga, ahogy beszél. De amit mond, elszorul tőle a torka. De ez a
jövő. Muszáj lesz kimondania ezeket a szavakat, Fogatlan érdekében. Ő a
barátja, és a legjobbat akarja neki, akármennyire is fájdalmas ez neki,
Hablatynak.
Végül inkább felkelt, megfogta a
takaróját, s átköltözött Fogatlan mellé, aki először nem tudta mire vélni a
megjelenését, de kérdés nélkül magához húzta kicsit hideg mancsaival, s úgy
megölelgette, mint egy kisgyerek a plüssmackóját. Aludt is tovább békésen, mit
sem sejtve.
***
Lágy szellő lengette a mező növényzetét.
Eljött hát a nap, mikor Suhanó ismét útra kel, hogy megkeresse a sajátjait. Ő
oda tartozik, ezt ő is és Hablaty is jól tudták. Hiába akarnák visszatartani,
nem lehetne. Megint útra fog kelni, megint itt az ideje, hogy elvándoroljon a messzi
északra, ahonnan származik.
Suhanó tekintete végigjárt a tájon. Szerette
Hibbant szigetet, talán még otthonosnak is érezte, de tudta, hogy mennie kell. A
csapata, az ő csapata mégis számíthat rá. Visszanézett az ajtóban álló sárkánylovasokra.
Sosem tudná meghálálni azt a rengeteg segítséget,
amit kapott tőlük. Az életét mentették meg, és megbocsátottak neki. Fogatlan is
megbocsátott neki. Igaz, félúton és néhány mordulással csak, de megbocsátott. Mert
a fajtárs az fajtárs, nincs vita.
- Ne már, most komolyan visszamegy?
- Ezek szerint igen...
- De a többi nem törődött vele, akkor minek
megy vissza, Annyira jófej volt, kezdtem megszeretni...
Hablaty csak félmodatokat hallott a háta mögül,
miközben Suhanót figyelte, aki viszont még a szelet méregette. Fafej volt az, aki
itt akarta tartani.
- Szép nevet adtál neki - sóhajtotta a Sárkányiskola
Vezetője - láthatóan tetszik is neki, csak... mégsem tarthatjuk itt. Suhanónak mennie
kell, ahogy eddig is kellett.
Ezeket a szavakat a sárkánynak is címezte.
Ott álltak mind, sárkányok és lovasaik, s nézték a sötétzöld- és karmolt szemű Éjfúriát.
Az pedig egy mosollyal el is köszönt volna, de... Hablaty még intett neki egyszer,
s előre lépett.
- Csak egy pillanat Suhanó, tényleg - tette
hozzá szóban is, és egy meglehetősen nagy letakart valamit tartott a kezében, mikor
a barátaihoz fordult, akik közül csak Fogatlan lépett ki hozzá.
- Oké, nos, csak azt akartam mondani, hogy...
pajti, tudom, hogy te nem ide tartozol, mármint... Suhanó tudja hol vannak az Éjfúriák,
s azt is tudhatja, hol van a családod. Úgyhogy itt a soha vissza nem térő lehetőség,
Fogatlan... Én... Szeretném megadni neked a lehetőséget: menj, keresd meg a családod.
Légy boldog és szabad, kérlek... Kérlek...
S ekkor remegő ujjaival lefejtette a kezében
tartott valamiről a rongyot, s Fogatlan felé: az önműködő farokszárny volt az. Hangja
ugyan néha elcsuklott, de kész volt elengedni azt, aki értelmet adott az életének.
És hitte, hogy elérkezett a búcsú.
...Én mindig veled leszek, ha csak
gondolatban is. Maradj erős, maradj nyugodt, ne félj...
...Emlékszel Hablaty?...
...Már akkor megvolt az összhang. Hiányoznak ezek a percek, Hablaty...
...Te is hiányzol...
...Csak még egyszer...
