13. fejezet - Ádázok és Fúriák

És csoda történt emberek, hoztam új fejezetet. Ennyi akciót, fuh.

Oh, és... azt hiszem én elbújok, mielőtt rájöttök hol lakom és megkerestek és fellógattok az első fára... mmmajd megtudjátok, miért.

Tessék megdobálni véleményekkel.

Jó olvasgatást! :33

13. fejezet

Sárkánytestvér

- Szóval azt akarod mondani, hogy ahhoz, hogy Hablatyhoz jussunk, át kell verekednünk magunkat rajtuk? - jött az első sápítozás.

A felmentő sereg komoly zűrben volt (még Fafej szerint is nagy 'Z'-vel), ugyanis egy sereg ádáz hajóval néztek farkasszemet. Dagur tudta, hogy a lovasok hamarosan feltűnnek a láthatáron, s nem engedhette, hogy elérjék a szigetet. A bárkák felsorakoztak, s várták, hogy lövéstávolságon belülre kerüljenek a célpontok.

Asztrid hamar felmérte a helyzetet, s elhatározta magát.

- Srácok, ez húzós lesz, szóval aki átjut, ne forduljon meg, vagy ne várja be a többieket. Csak egyszer tudunk úgy a közelükbe kerülni, hogy ne lőjenek szitává.

A többiek bólogattak. Halvér már megkérdezte volna, hogy mi lesz azzal, aki lemarad, de nem várták meg erre a választ. Asztrid előre hajolt a nyeregben, s Fogatlan zuhanórepülésbe váltott. Már egész közel értek a hajókhoz, de pont, mielőtt elérték volna őket, Fogatlan a víz alá bukott, s úszni kezdett a hajó alatt. Asztrid tudta, hogy ki kell bírnia még egy darabig levegő nélkül, ezért erősen kapaszkodott, hogy véletlenül se essen ki a nyeregből. Látták, hogy mellettük hálók csobbannak a vízbe, de egyik sem érte el őket, hiszen nem tudtak benyúlni velük egész a hajó aljáig, ahol ők haladtak. Asztrid alig hitte el, hogy sikerült, s mikor kirobbantak a  vízből, egyenesen a sziget felé indultak, hátra se nézve. Asztrid tudta, hogy valaki nem jutott át, hallotta, de nem volt ideje visszatérni. Fogatlan az erdők fölé szállt, s lassan leereszkedett egy tisztásra.

- Jól van Fogatlan, eddig minden a terv szerint halad. Már csak meg kell zavarnunk őket. - mondta a lány, s futva folytatták útjukat, a lehető legközelebb lopózva az őrök tábora mögé. Asztrid ügyesen kiszúrta a hátsó kijáratot, ami talán a kazamatákig is elnyúlik.

- Oké, akkor most jön a neheze - mondta még a szőke, majd Fogatlan nyeregtáskájából elővett egy barna, rövid parókát, s néhány vasrudat. A parókát felkapta, a rudakat pedig a lábához erősítette, így a holdfényben nem lehetet volna megmondani, hogy ő nem Hablaty, főleg, hogy a fiú ruháit is viselte.  - Hogy festek? - kérdezte egy vigyorral, s megpróbált "Hablatyosan" viselkedni, mozgásban is, s csapott néhány kört Fogatlan előtt.

Az éjfúria alaposan végigmérte. Ismerte Hablaty mozgását, s be kellett vallania, hogy ezek szerint Asztrid is, hiszen a gesztusait egészen élethűen adta elő. Fogatlan elvigyorodott, s elismerően bólogatott. Igen,  ahogy Suhanó őt utánozta, Asztrid Hablaty alakját ölti most. Kölcsön kenyér vissza jár, drága Hablatyom.

- Oké, akkor tudod a tervet. És ne ess kétségbe, meg tudom védeni magam, és nemsokára jön Viharbogár is, ahogy elterveztük - tisztázta még a terv végét a lány, majd mikor Fogatlan rábólintott, ő letérdelt elé, s megsimogatta a fejét. - Akkor hát, ügyes légy és vigyázz magadra. Meg Hablatyra is és... Légy nagyon óvatos. Csak te tudod megmenteni őt és én bízom benned.

Fogatlan halkan dorombolt neki, miközben hozzábújtatta a fejét, aztán mikor elengedték egymást, elfoglalta  rejtekhelyét, s a földhöz lapult. Asztrid pedig elosont az őrök tábora mögé, felvett egy kisebb, viharvert fokost, s négykézlábra ereszkedve az egyik sátor mögé mászott. Annak oldalát hang nélkül felhajtotta, becsusszant a sátorba, majd elmászott a bejáratáig, s kilesett. Az őrök épp a vacsorájukat főzték a tábortűz mellett, s vidáman eszegették a már kész csirkecombokat, közben gyakran meghúzták a körbejáró üveget, amiben olcsó bor volt. Nem is volt csoda, hogy már nem voltak a legjózanabb társaság, így a figyelmük is lassan, de lankadt. Asztrid leült, hogy megvárja, míg kiütik magukat. Tudta, hogy Fogatlan vár a jelre, de azt is, hogy addig nem fog mozdulni, míg azt meg nem kapja.

- Halljátok srácok - röhögött az egyik, már kicsit becsípett katona - Da-Dagur azt hajtogatja, hogy Éjfúria sisakot fog csináltatni. Istenek, mekkora egy marhaságra szórja a zsoldunkat...

- Én azt hallottam, hogy ugyan annak a sárkánynak a szárnyából meg köpenyt akar csináltatni. Tudja egyáltalán mennyiér' varrják a sárkánybőrt? eszement, ahelyett, hogy medvebőrt hordana, a sárkányé úgyis olyan rideg és pikkelyes - csuklotta a másik.

- Én meg azt hallottaaaam - kezdte a harmadik, aki kezdett lefordulni a székéről  -  , hogy az Éjfúúúria vérével fogja mosni a...

- Jó, elég lesz! - lökte meg a társa, ezzel az vihogva a földön kötött ki, s azzal a lendülettel el is aludt.

Idióták, gondolta Asztrid, de egy szava sem lehetett, hiszen ha ezek szép lassan kidőlnek, neki öt emberrel kevesebben kell átverekednie magát. És nem is tudják, hogy éjfúria lapul a bozótban, alig öt méterre tőlük.

Asztridnak még húsz percet kellett csendben kuporognia egyhelyben, míg mind az öt elaludt a tűz mellett. Ekkor szépen kiosont a rejtekéről, s odakúszott az első őrhöz. Átkutatta mindnek a zsebeit, s kétszer majdnem fel is ébresztette őket, mire megtalálta, amit keresett. Egy kulcscsomót. A zsákmánnyal kilopózott a táborból, s felszaladt a sziklás domboldalon, majd belesett a hátsó kijárat rácsos ajtaján. Senki, egy lélek se. Hamar kinyitotta az ajtót, de máris behajtotta, csak úgy, hogy ne látsszon rajta, hogy szabad az átjárás. Ezek után fogta magát, megint leszlalomozott a táborig, s itt kezdődött igazán az ő feladata. Mellényzsebéből elővett egy fémtalpat meg egy rugót, amit szintén a bal lábára erősített, így annak hangja volt a kövön, s hozzálátott hogy megrendezze Hablaty szökését. Legalábbis, annak látszatát.

Tovább settenkedett a többi sátorhoz, majd hogy egy kis gyanút keltsen, halkan füttyentett egyet. A közelben járőröző egyik katona felfigyelt az apró hangra, s belesett a sátorba, ahonnan sejtette. Asztrid a szekrény mögött állt, s mikor a férfi beljebb ment, ő egyetlen lendítéssel kupán vágta a fokos bunkós felével, ami nagyot szólt az őr sisakján. Erre a kongásra a többiek is feltűntek, Asztridnak pedig csak ez volt a célja. Kiszaladt, rémült fejet vágott, majd menekülni kezdett a helyről, s elképedt saját leleményességén, mikor megszólaltak mögötte a vészharangok, s fénybe borultak az őrtornyok.

- A hibbanti gyerek volt az, láttam! Megszökött a börtönéből! - kiabált az egyik szakaszvezető, s értetlenkedve pislogott Asztrid felé, akit már egy csapat begurult ádáz kergetett a falu utcáin.

Fogatlan pedig hosszú ideig tartó gubbasztás után végre megmozdult, s hangtalanul elsomfordált az őrök tábora mellett, ami már üres volt, hiszen az egész erődítményt fellármázták a vészharagok, senki sem kereste az Éjfúriát a sötétben, nem tudták, hogy ott van. Ő pedig ügyesen eltalált a nyitott rácsajtóhoz, amit orrával belökött. S innentől jött az igazi kutatás. A levegőbe szimatolt; Hablaty szagát még nem érezhette, erre biztos nem járt. Óvatosan haladni kezdett befelé, minden rezdülésre figyelve, s többször kellett meghúznia magát, mikor katonák rohantak végig a folyosón. Senkinek sem tűnt fel, pedig egyszer pont az orra előtt kanyarodtak ugyan arra a folyosóra, s Fogatlanban ugyan majdnem megállt az ütő a meglepettségtől, de hamar improvizált: néhány gerenda segítségével a plafonra mászott, ahol fejjel lefelé kapaszkodva haladt tovább, hiszen az őrök egyszer csak kitalálták, hogy megállnak, s a másik irányba indulnak el. Az Éjfúria hosszan kifújta a levegőt, majd lemászott, s hamarosan egy elágazáshoz ért. Jobbról hallotta a csatazajt, s néhány sárkánytársa üvöltését. Tehát ideértek a többiek. Balról viszont teljes, süket csönd áradt fel egy hosszú és sötét lépcsősoron. Az lesz a jó irány.

Balra fordult, s némi fémcsörgéssel elindult le az ismeretlen folyosókon és hátborzongató csigalépcsőkön, amik mintha a föld gyomrába vezettek volna. Nem érdekelte a hideg, a rémisztő hangok, semmi. Csak az járt a fejében, hogy ki kell hoznia innen Hablatyot. Hirtelen mintha érzett volna valamit... Igen, igen, ez határozottan Hablaty szaga! Megtalálta őt! - ugrott egyet örömében, majd szaladni kezdett a szagminta után. Óh, milyen boldog volt, el is felejtett minden mást. Most aztán kapni fog, amiért akkora bajt kevert. De előbb ki kell juttatnia innen.

Hirtelen történt. Túl lelkes volt.

Sisakja már egy ideje laza volt, s most döntött úgy, hogy bizony leválik a gazdájától,  s egy hangos csörrenéssel a lépcsőn kötött ki, majd lassan végigpattogott az egész soron. Fogatlan elhúzta a száját,  ügyetlenül próbálta elkapni, s megállítani, mielőtt a szomszéd szigeten is kiderül az ő pontos helyzete. 

Ostoba, ostoba, ostoba, ostobaaaa...

Végül a sisak megállt a lépcsősor végén, Fogatlan pedig szánakozva topogott előtte. Több helyen karcos lett, s most nem is tudta hirtelen, hogyan vegye fel.

- Ritka naiv vagy, kis barátom - csengett hirtelen egy vészesen ismerős hang, közvetlen mellőle. Fogatlan mire felpillantott, Barbár, Dagur talpnyaló jobb keze már a magasba emelte fegyverét, s legyőzve az Éjfúria reakcióidejét,  egyetlen ütést mért a fejére, eltalálva azt a pontot, ahol előzőleg sérült meg.

Fogatlan összeroskadt. Még el se mosódott a kép a szeme előtt, azonnal jött a teljes sötétség, annyira hirtelen történt.

***

Hablaty a falnak fordulva  kuporgott a cellájában. Fázott, éhes és szomjas volt, de egy percig nem panaszkodott. Hallotta a csatazajt de nem tudott elmászni a rácsos ablakig, hogy megnézze, mi  történik, így megelégedett a hangokkal. Kezdett elbóbiskolni kimerültségében, mikor többen jöttek a cellák folyosóira, a s ki is nyitották a szomszédos ajtaját. Valami puffant a földön, lánccsörgés, röhögés, és egy ismerős szó: farokszárny. Valamit beszéltek róla, majd vihorászva elsiettek.

A sárkánylovas megemberelte magát, hogy megmozduljon, s lassan a rácsok felé pillantott, amin átlátott.

- Fo-Fogatlan?... - hűlt el, mikor megpillantotta legjobb barátját, mozdulatlanul feküdni, s mancsait láncok tartották vissza. Hamar négykézlábra állt, s láncait maga után húzva a rácshoz kúszott, ahol átnyújtotta a kezét felé, de nem érte el. - Ne... ne, ne, ne, pajti! Pajti, ébredj! Hallod? Hallasz engem? 

Fogatlan percek múlva megrezdült, s résnyire nyitotta szemeit. Nagyon szédült és fájt a feje, eleinte nem is látott. Aztán megemelte a fejét, érezte, hogy nem tudja kinyitni a száját a szájkosár miatt, ami máris dühíteni kezdte. Hát így elbántak vele?...

- Hé, pajti, hallasz engem? Nézz rám...

Hablaty? Igen, ez Hablaty! Máris arra nézett, ahonnan a fiú hangja jött, s nehézkesen ugyan, de kúszni kezdett a rácsok felé. Azonban nem ért el odáig, a láncai rövidebbek voltak, s fejét elkeseredetten nyújtotta Hablaty felé, akink nem érte el a kezét. Nyüszíteni kezdett, hiszen már félt. Most, hogy meglátta Hablatyot, és azt, hogy milyen rossz állapotban van.

- Csss, nyugi pajti, nyugalom - mondogatta barátja, s próbált úgy helyezkedni, hogy közelebb kerüljön hozzá. Tudta, hogyha most nem érinti meg az orrát, Fogatlan beleőrül ebbe a bezártságba és az eddig történtekbe. - Nyugodj meg, mindjárt elérlek...

Sikerült. Addig forgolódott, mígnem elérte, s tenyerét az orrára simította. Fogatlan szemeiben megjelent a féltés és a szeretet, a gondolat, hogy nem tudnak egymáson segíteni most. De a fiú tenyerének érintése szinte rögtön lenyugtatta, ami egyet jelentett sárkánykönnyei megjelenésével. Legalább itt van és él...

- Nyugalom pajti. itt vagyok, minden rendben lesz. Fogatlan, kérlek, ne nézz így, pajti, ne sírj Fogatlan...

Könyörgött neki, hiszen már neki is gyűltek a könnycseppek a szemében. Hogy lehet valaki ennyire hűséges? Hogy szeretheti ennyire?

Fogatlan résnyire nyitotta száját, így megnyalogatta Hablaty tenyerét, ezzel is gyógyítva, fertőtlenítve az ott lévő sebeket, s úgy tűnt, ez  mozdulatsor végül is megnyugtatja, így a fiú csak hagyta neki.

- Nagyon sajnálom pajti, minden rosszat, amit tettem... Miattam vagyunk most itt, Csakis miattam... Én... Én csak meg akartalak védeni - mondogatta, s nem kellett sok, hogy sírva fakadjon, fejét a rácsnak döntve, s a monoton nyalogatás talán őt is egy kicsit megnyugtatta.

Hogy tudja ennyire szeretni?

Így.

***

Asztrid ráfázott. Elfogytak a menekülési útvonalak, onnan is őröl jöttek elő, ahol a terv szerint nem kellett volna, hogy legyenek.

- Lám, lám, lám, csak nem bajban van a szökevényünk? - röhögött az őrvezető, mikor Asztridot a grabancánál fogva emelte a magasba. Még nem vette észre, hogy a lány valójában nem is Hablaty.

- Eressz el, te nagyra nőtt szőrcsomó! - sziszegte Asztrid. Na, épp ekkor rontotta el. 

- Nocsak, milyen szép hangod van Hablaty - jött egy rémisztően ismerős hang, mikor Dagur átért az őrök közt, s szembenézett a fellógatott Asztriddal, aki még mindiga  levegőben kapálózott. - Vagy szólítsalak inkább.... Asztridnak? - S azzal a lendülettel lerántotta róla a parókát, így a lány hosszú szőke copfja is előkerült.

- De hisz ez egy lány! - ugrott egyet az őrvezető.

- Bravó, gratulálok a megállapításodhoz te tökfej, mégis minek nézted? - morogta Dagur, a nála háromszor akkora hústoronynak.

- Hát, izé... Hablatynak?

- Jellemző...

Elvitáztak még egy darabig, mikor megjelent egy lihegő hírnök.

- Uram, uram! Barbár parancsnok elfogta az Éjfúriát!

Asztrid ereiben megfagyott a vér, s megállt.

- Micsoda?

- Barbár parancsnok elfogta a piros farkú Éjfúriát.

Dagur arcán kaján vigyor, s már nem is érdekelte Asztrid. Még azért tömlöcbe vetette, de máris elindult, hogy megnézze új foglyát, aki miatt ez az egész harciaskodás történt. El sem hitte, hogy Barbár ostoba terve tényleg működött. Asztridé pedig nem.

***

- Hát ezt nem hiszem el, ez biztos valami álom! - pörgött Dagur, mikor meglátta a láncra vert Fogatlant, aki erre azonnal felmordult,  fejét kirántotta Hablaty tenyeréből, s láncait rángatva próbált nekiugrani gyűlölt ellenségének. Most széttépi, mindenért, amit eddig művelt!

- Pajti, csss, nyugalom! - próbálta csitítgatni Hablaty, nem sok sikerrel, míg az ádáz vezér tudomást sem vett róla, túlságosan örült a sikernek, amit valójában nem ő valósított meg, de ez nem túlzottan zavarta.

- Most, hogy itt van, hirtelen nem is tudom, mihez kezdjek vele, pedig eddig annyi ötletem volt! - magyarázott tovább szinte magának. - Óh, meg is van! Hozzátok ki a ketrecéből, és eresszétek hosszú láncra. De a biztonság kedvéért legyen ártalmatlan, szóval marad a  szájkosár.  - adta az utasításokat.

Emberei nagyon lassan dolgoztak, hiszen tudták, ha egyetlen dolgot is elrontanak, Fogatlan kiszabadul és szinte biztos, hogy akkor mindenkit megöl pusztító tüzével. Láncait kicserélték, s erősebb szájkosarat tettek rá, majd hamarosan kinyílt a cellája ajtaja, s nem is kellett sok, hogy nekirohanjon Dagurnak, aki csupán lépett egyet hátra, így támadója pont nem érte el, ami csak még jobban bosszantotta. A láncok kitartottak.

- Na, és most jön a neheze, kedves Hablaty. Mégpedig az, hogy elárulod nekem, mit tegyek, hogy szelíd legyen, és elfogadjon engem, mit új gazdája.

Hablaty azt hitte, rosszul hall. Hát ennyire ostobának hiszi a sárkányokat? Egy sárkány sosem felejt, legyen akármilyen az intelligencia szintje, nem felejt. És az, akit láncra vertek, szintén nem felejt. Akinek vérdíjat tűztek ki a fejére, akinek a szárnyából köpenyt akartak készíteni...

- Azt hiszem, neked fogalmad sincs a sárkányokról, Dagur.

- Igen, pontosan, épp ezért kellesz te, majd te elmondod, mit tegyek. Vagy had ne részletezzem, hogy különben mi lesz vele. - mutogatott Fogatlan felé, aki minden egyes alkalommal megpróbálta leharapni az ujját, s folyamatosan vicsorgott.

- Hát nem érted meg? Soha, de soha nem fog behódolni neked. Gyűlöl téged teljes szívével, és a halálig fog küzdeni, hogy kiszabaduljon! Nem tisztel téged Dagur - felelte Hablaty, s most az egyszer őszinte volt vele szemben. Fogatlan a karmát se mozdítaná meg neki.

- Szóval nem tisztel? Nem tisztelsz... - nézett most Fogatlanra, aki minden gyűlöletét beleadta a tekintetébe. Dagurnak pedig olyan ötlete támadt, amit eddig a leggonoszabbnak vélt. - Hát, akkor majd elérjük, hogy tisztelj engem! Sőt, rettegj tőlem! Látni akarom a félelmet a szemeidben!

Sorolta egyre őrültebb arckifejezéssel, s egyre emelve a hangerejét, míg át nem adta a fejszéjét az őrparancsnoknak.

Hablaty kezdett szörnyen megrémülni, és a ketrechez sietett. Könyörgött, suttogott Fogatlannak, hogy engedelmeskedjen, de az a füle botját se mozdította erre. Tudta, ő is és Hablaty is, hogy ebből valami szörnyűség lesz, ott ült az egész Dagur arcán.

- Vorg kapitány, te leszel ma a hóhérunk. Fogjátok le az Éjfúriát, a fülét se tudja mozdítani! - adta ki a parancsot, mire az a sok őr egy pillanat alatt földre nyomta Fogatlant, aki így már elkeseredetten kezdett küzdeni, de érezte, hogy nincs menekvés. - és most, drága Hablaty, végignézheted, hogy mi annak az eredménye, hogy ilyen kis makacs fiú voltál.  - sorolta, majd Hablaty rémült tekintetétől kísérve odalépkedett Fogatlan farokszárnyához, s elküldte onnan az ott álló katonát, ő maga pedig a mű részére taposott, így mozdulatlanná téve. - és most, Vorg kapitány: vágd le a  jobb farokszárnyát.

-NEEEEE!

***

Asztrid egy ideje már a zárat feszegette. Nem tudott nyugodni, hogy ő ide van bezárva, Fogatlant pedig szintúgy elkapták, ahogy Hablatyot, s ki tudja, mit tesznek majd vele. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy ujjának egyetlen mozdításával képes kilökni a rács ajtaját.

- Ne köszönd, inkább siess. Te tudsz tájékozódni odabent, mi itt tarjuk a frontot - nyomott a lány kezébe valaki egy ismerős fejszét, aminek tulajdonosa nem volt más, mint Alvin az Alattomos.

Előzetesek

Halihó mindenki!
Nos, elképesztő sebességgel készítettem két plakátot a jövendőbeli történetekhez, amiket szintén erre az oldalra fogok kitenni, csak mivel fogalmam sincs, melyiket írjam előbb, a segítségeteket kérem, megint:
Melyikre vagyok inkább kíváncsiak, melyik legyen az első?
Íme a két jelöltem:


1 - ÁLOMHÁBORÚ

~Kicsit fantasy, kicsit elferdül a történet, de a főhősök a szokásosak, a plakáton pedig egészen hihetetlen módon Fogi pajti~

"Nincs szárny. Nincs farokszárny, még az a piros se. Nincsenek forgatható fülek. Csak lábak, és kezek. Meg haj. Sok, sok haj. Te is kiakadnál, ha egy reggel arra ébrednél, hogy a megszokott sárkányalakod helyett ember vagy, s az egyetlen ami takar, nos... az a nyereg, ott egy méterre...Ha már itt tartunk: ideadnád, kérlek?"
~Fogatlan

Váratlan dolog történik Hibbanton. Három bajkeverő őrült ötlete veszélybe sodorja a sárkánylovasok tűzokádóinak jövőjét, mikor a csapat hazaér Sárkányperemről a hagyományos viking Bork-hétre, ami már önmagában is egy katasztrófa. Rátesz még egy lapáttal egy sziget, melyet köd borít, néhány elvetemült sárkányvadász, Kalmár Johann, egy elveszett főnök, meg tizenkét kamasz, akik útra kelnek, hogy helyrehozzák a lehetetlent.




2 - SENKI FÖLDJE

~igen, megint egy Fogi, semmi ferdítés, új szereplők, és 2. film után játszódik~

Hablaty a nagyfőnök. A világa fenekestül felfordult. Nincs több kalandozás, távoli földek keresése, mert azt a földet kell irányítania, amin él. A hatalmas Hibbant sziget az ő irányítása alatt áll, ami szinte teljes egészében elveszi a szabadidejét, amit a legjobb barátja is megsínyli.
Fogatlan, Alfa révén nem sok tennivalóval rendelkezik. A sárkányok a lábai elé hajolnak (amit ő nem túlzottan szeret), s még annyi feladata sincs, mint korábban. Egyszerűen kiveszik a mancsai közül a munkát. Így hát nem is csoda, hogy nem tud mit kezdeni az életével, amíg terjedni nem kezd egy rémhír egy másik sárkánylovasról, aki a messzi észak sárkányait még északabbra tereli.
A hősi páros, epekedve egy kis kalandért és szabadságért, maguk keresik meg ezt a rejtélyes valakit, akinek sárkánya láttán még a leghiúbb sárkánynak is megcsillanna a szeme, Fogatlan pedig felteszi magában a kérdést:
Hogy szeret egy éjfúria?
Arcon nyalja Hablatyot. Oké.
És mást? Mást egy mosollyal. 
És valakit, aki hasonlít rá? Nagyon, nagyon hasonlít rá.
Na, ezt még ő sem tudja pontosan.
És vajon meddig menne el ezért a különleges valakiért? És mit tenne nélküle?
Ezer, meg ezer kérdést vet fel az első pillanat, amikor a szemébe néz. Épp olyan szép, mandulavágású, mint az övé... 


Nos, bizonyára megnehezítettem egy kicsit a dolgotokat, de remélem sikerül majd választani, s amelyikre több szavazat ékezik, az lesz a következő történet itt, majd ha véget ér az Ádázok és Fúriák :)
-A rajzok sajátok, kérlek ne másoljátok le, sok munkám van benne, a feliratmentes verziókat pedig megtalálhatjátok itt: http://kingtutsqueen.deviantart.com/gallery/ -

12.fejezet - Ádázok és Fúriák

Sziasztok!
Nos, nagyon megkésve és betegen, de hoztam egy új fejezet, ami szerintem nagyon rövid lett, és igazából csak átkötésnek használoma  következő előtt, de remélem, tetszeni fog :)
Közben elfilóztam azon, hogy vajon mit kezdek magammal, ha lezárom ezt a történetet, hiszen még vagy négy van függőben, amik közül kettő esélyes, hogy teljes lesz. A legközelebbi cikkben majd írok mindkettőről egy kis ismertetőt, meg talán addigra lesz egy- egy plakát is hozzá, hogy mégis hogy nézne ki, és lehet rájuk szavazni, hogy melyik legyen a kettő közül, amit először megírok, remélhetőleg a nyáron.
Most viszont jó olvasgatást :)

12. fejezet

Karomnyom

Suhanó végignézett Hibbanton, aztán megakadt a szeme Fogatlanon. Szörnyen érezte magát, jól tudva, hogy mekkora hibát követett el. Nem hallgatott Hablatyra, hiába beszélt hozzá, elvakultan és ostobán ment a saját feje után. Szinte már rosszul volt a gondolattól, hogy a fiú, aki megmentette az életét, aki segített rajta, aki otthont kínált neki a bajban... most talán a legszörnyűbb kínokat éli át. Miatta. Csakis őmiatta. Elrontotta, de még hogy... Hogy nézzen ezek után Fogatlan szemébe?

A sziget közeledett. Egyre közeledett.

Fogatlan mereven bámulta a csapatot, s előre érezte, hogy baj van. Megérezte, tudta, hogy nem fogja tudni most lehordani Hablatyot. De amikor a négy sárkány landolt előtte, elkerekedtek a szemei. Suhanó hátán a nyerge, az ő nyerge, de Hablaty sehol.

Suhanó egy ügyes mozdulattal lehúzta magáról a sisakot, ami így a földre esett. Fogattan végignézte, ahogy a fémdarab, amin Hablaty órákon át dolgozott, a földre hullik, mint egy jelentéktelen tárgy. Nem becsüli meg, gondolta. 

A sötétzöld szemű Éjfúria pár pillanatig nézett Fogatlan szemeibe, lassan lehúzta a füleit, s néhány mordulással közölte vele, hogy mi történt, a sajátos nyelvén. 

Ezt a többiek onnan tudták, hogy Fogatlan arcán a pikkelyek szinte kifakultak szürkére, tekintete hitetlenkedő lett, majd elfordult Suhanótól. Nem, az lehetetlen…. Nem lehet, hogy Hablaty… A félelmet, ami egészen eddig növekedett benne, felváltotta a harag, a gyűlölet, az utálat. Ő tehetett róla! Vigyáznia kellett volna rá! Figyelnie kellett volna a lovasára!!!

Hirtelen szinte lángoló tekintettel fordult vissza Suhanó felé. A következő tettel pedig mindenkiben csírájában fojtotta el a hitet, miszerint ő maga egy nyugodt, szelíd sárkány, aki nem veszti el az uralmat maga fölött. Ugyanis felemelte mancsát, s egy fájdalmas mordulással arcon karmolta egyetlen ismert fajtársát, akinek így egy csúnya hege keletkezett a szeme fölött.  Nem támadt vissza, nem tiltakozott, nem védekezett. Tudta, hogy hibás volt, és hogy Fogatlan jogosan volt dühös rá. Azt sem csodálta volna, ha elkergette volna a szigetről mindezért.

Fogatlan viszont nem érte be ennyivel. Máris előrébb lépett, s nekiugrott volna, csakhogy Viharbogár hamar visszafogta a szárnyával. Szelíden, nem durván, de nem engedte, hogy nekiessen a másiknak. Mintha a hangjában ott lett volna: „nem éri meg, hagyd csak”.

„De… de a barátom… Hablaty… Meg fog halni, Dagur meg fogja ölni…” Ez volt az ő mordulásaiban. Határozott fájdalom és félelem. Hablaty nélkül ő nem akar élni, nem tud élni… Hablaty nélkül egy senki…

„Elvetted őt tőlem!”

„Ezért megfizetsz!”

De már nem tudott támadni, szemei könnyben úsztak. Sárkánykönnyek. Nagyon ritkák, de mindent elmondanak, mindent. 

Viharbogár pedig egy Éjfúriát is megszégyenítő erővel elvonszolta onnan Fogatlant, hogy ne tehessen több kárt Suhanóban. Megértette a bánatát és a szándékát, tudta, hogy épp ezt tette volna, de Fogatlan és Hablaty közt van egy különleges kötelék. Nem tudnak létezni a másik nélkül, mintha egy lélek két testben élne, ugyan az a gondolkodásuk, a taktikájuk, a mosolyuk, minden… Nem veszítheti hát el a másik felét.

A fiatal vikingek közben meghökkenve álltak és néztek egymásra. Alig hittek a szemüknek az előbb, szinte csak várták, hogy Fogatlan megforduljon és azt mondja: „csak vicc volt, nincs itt semmi baj”. De ez természetesen nem történt meg, nagyon is komolyan gondolta, s nem érdekelte, hogy a fajtársa. Neki nem kell fajtárs, neki ott van Hablaty. Vagyis lenne, ha ez a kötöznivaló bolond nem hagyta volna magára!

- De… mégis mi a fene történt? Hol van Hablaty? – kérdezett rá Asztrid, a lezajlott dráma után, bár Fogatlan viselkedése nem volt a legbiztatóbb számára.

A lovasok egymásra néztek, miután sorban leszálltak sárkányaikról. Rémültek voltak, zavarodottak, és fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Hogy mondják ezt el? Nem is Asztridnak, de Pléhpofának lesz nehéz kitálalni arról, hogy Hablaty ádáz fogságban van.

- Mondjatok már valamit az istenek szerelmére! – förmedt rájuk a szőke.

- Elkapták – felelte az orra alatt Takonypóc.

- Micsoda?!

- Elfogták, Asztrid – tette hozzá Halvér.

- De… h-hogyan és…

- Hosszú. A lényeg, hogy minket védett, azt mondta, meneküljünk, jöjjünk haza. Ez volt a parancs - vette vissza a szót az előző fiú.

Asztrid arcán könnycseppek folytak végig. Legszívesebben üvöltött, tombolt volna. Vikingként ezt meg is tehette, s nem kellett hozzá sok, hogy fejszéjét a feje fölé emelje, s belevágja egy vékonyabb fába, ami kettérepedt. Társai csak álltak és néztek egymásra, a Jorgerson fiú nyelt egy nagyot.

- Lássátok el Suhanó sebét. – mondta egész halkan Asztrid, viszont még mindig ingerült volt. Vétek lett volna most ellent mondani neki.

- És te?

- Én megyek Fogatlan után.

A félfarkú Éjfúria egész a kovácsműhelyig ment, felborított egy pajzsot, és szűkölve a sarokba bújt, eltakarva a fejét. Remegett az idegességtől. Hablaty életveszélyben, ezek meg hazajöttek? Miért nem segítettek rajta, miért nem küzdöttek érte? Hát nem a barátjuk? Neki igen. Ő nem fog nyugodni addig, amíg nem szabadítja ki. haza fogja hozni, mert Hablaty is hazahozta mindenhonnan. Sosem hagyta ott, sosem hagyta magára…

- Hé – hangzott Asztrid Hofferson szava. Fogatlan mordult egyet. Nem akart senkit sem látni. nagyon úgy tűnt, hogy Asztridot ez nem érdekli, hiszen máris ott termett mellette, s leült a fejéhez. – Tudom, mit érzel. Én is azt érzem, hogy megszakad a szíven, ha baja esik. De tudod mit? Ne várjuk meg itt, hogy baja essen.

Hablaty sárkánya rápillantott. Egyre gondoltak.

***

Farokszárny fel, nyereg a hátra. Páncél, bőr, sisak. Szíjak kicsit meghúzva, nem annyira, hogy szorítson, de tartson. Fülek? Rendben. Pótredők? Rendben. Hablaty ruháiba öltözött Asztrid a nyeregben? Rendben. Értetlenkedő csapat? Hellyel-közzel rendben.

- Ti meg mi a Thorra készültök?! – jött egy méltatlankodó és értetlen kérdés az egyiküktől.

Asztrid úgy nézett vissza rá, mintha nem tartaná normálisnak.

- Azt hiszem elég egyértelmű. Elmegyünk Hablatyért, kerül, amibe kerül – felelte határozottan, s kihúzta magát a nyeregben. Mivel Fogatlan háromszor dobta le magáról az önműködő farokszárnyat, Asztrid kénytelen volt ráadni a régit.

- Csak így itt hagytok minket? Na azt már nem! – pattant nyeregbe Kampó lovasa is, ahogy a többiek is.

- Ez lett volna a következő mondandóm, de megelőztél Takonypóc – felelte Asztrid, majd állított a farokszárnyon.

***

Az ádáz vezér a vihart figyelte a rácsozott ablakon keresztül. A durva falú, sziklába faragott szobában nem volt semmi, kivéve egy rozoga széket, néhány fáklyát, s a falról lógó láncokat. Mit szépítsük, börtöncella így is, úgy is.

A rácsozott ajtó hamarosan kinyílt, s két őr cipelte be Hablatyot, majd a székre ültették, s kimentek. Dagur már épp megszólalt volna, ám a fiú megelőzte.

- Feleslegesen hozattál ide, eddig se mondtam semmit és most se fogok.

A vezér gonoszan felkacagott.

- Úgy hiszed?

- Úgy ám.

Hablaty kitartott. Nem volt már valami jó állapotban, de egy pillanatig sem ingott meg. Háromszor vallatták már ezen a napon, nem kevés kínzást is bevetve, de eddig senki nem tudta szóra bírni. Most jött a képbe Dagur.

- Mondd csak, miért olyan fontos neked az a sok gyík, hm?! Inkább hagyod, hogy halálod percéig kínozzanak, mintsem, hogy megeredjen a nyelved?

- Pontosan, ahogy mondod Dagur. S te nem érdemelted ki azt, hogy akár csak erre is válaszoljak.

Puff! – Hablaty a földön. Így is szédült már egy ideje, nem sokat nyomott ez a latban. Dagur megrázta a kezét, majd megragadta Hablatyot a hajánál fogva.

- Elmondod vagy sem? Ha nem, kénytelen leszek más módszerhez folyamodni – sziszegte a fülébe.

A fiatal sárkánylovas nem felelt, kitartott. Már vérzett a szája széle, remegett, a hideg rázta, de egy szót sem mondott a sárkányidomításról és a hollétükről. Nincs az az isten, csípőfogóval sem szedik ki belőle, az biztos!  Nem fogja elárulni a barátját, vagy a sárkányokat. Fogatlanra gondolt, Fogatlanra, akit utoljára békésnek, nyugodtnak látott. Olyan szeretnivaló volt mindig is, olyan ártatlan és hűséges. Nem ezt érdemli. Hiszen nincsen családja, senkije sincsen, csak ő… Hablaty. Az egyetlen Hablaty, a pajti, az öcskös...  Már biztosan tudja, hogy mi történt, már biztosan tombol a dühtől… Vagy a sarokban gubbaszt, és könnyezik. Ilyen sorrendben, azt hozzátéve, hogy bármit megtesz, hogy idejusson hozzá. „Óh Asztrid, könyörgöm ne engedd neki, ne hagyd, hogy ostobaságot csináljon…”

Dagur közben nem várt tovább a válaszra, s a hajánál fogva végigvonszolta Hablatyot a földön, s leláncolta, de úgy, hogy legyen valamennyi mozgástere.

- Most majd kétszer is átgondolod, hogy beszélsz e vagy sem. De ha nem is, előbb-utóbb úgyis kiderül minden – mondta neki gúnyosan, majd a földre lökte, s kiment, de nem ment el.

Hablaty még mindig a földön feküdt. Nagyon kimerültnek érezte magát, s kezdte elfogni a szédülés is. Nem, ki kell tartania, muszáj hazajutnia innen… Fogatlanért. Őérte.

Perceken belül meghallotta a háta mögül a sárkánymorgást. Óh, nagyszerű… Szóval vagy egy sárkány vacsorája leszek, vagy megvédem magam azzal, hogy megszelídítem és az épp olyan értékű, mintha elmondanék minden Valamit pedig ki kell találnom, méghozzá gyorsan. De mit? Hogy tudnám úgy megszelídíteni, vagy rábírni, hogy ne támadjon, hogy közben Dagur ne tudja meg a módját?

Lassan feltápászkodott, s megfordult. Egy Szörnyennagy Rémséggel állt szemben. Fiatal példánynak tűnt, mégis olyan agresszíven vicsorgott rá. Biztos már volt dolga emberrel és nem túlzottan kedvelte őket. 

- Hé, nyugi pajtás! – szólt neki Hablaty, s feltette a kezét. Ha megnyugtatja, de nem idomítja be, akkor talán a kettő határán mozogva nem mutat túl sok mindent az ádáz vezérnek. De ha viszont megszelídíti, talán még segíthet is neki kijutni innen… Csábító gondolat, mégis túl veszélyes.

A sárkány közben döbbenten látta, hogy Hablaty nem fél tőle, sőt, egyenesen nyugodt. Nem olyannak tűnt, aki máris sikítva menekül egy sárkány láttán, sőt, egyenesen barátként viselkedik vele.

- Nos Hablaty, megszelídíted végre azt a dögöt? – szólt át a rácson Dagur, aki már kezdte unni, hogy nem történik semmi.

- Eszemben sincs! – felelte elszántan Hablaty s közben elérte, hogy a Rémség lenyugodjon, és tartsa tőle a távolságot.

A vezér felmordult. Elfogyott az amúgy is ingatag türelme. Intett az egyik katonának, s elsült egy nyílpuska.

-NEM! - kiáltotta Hablaty.

A sárkány, aki teljes békével ült előtte egy másodperccel ez előtt, már holtan feküdt a durva földön, a saját vérében. Hablaty nem tudta elhinni, annyira hirtelen és váratlanul történt. Miért? Miért kell bántani az ártatlanokat?

- Hogy tehetted... - remegte, aztán kikelt magából - HOGY TEHETTED?!?!

- Csigavér Hablaty, ez csak egy sárkány, még csak nem is Éjfúria. Kár, hogy az összes vagy meglépett, vagy halott, vagy nálad van - mondta elgondolkozva Dagur, s hozzátette - vagyis... egyenlőre nálad van. Vigyétek.

Intett oda az embereinek, akik bemasíroztak, eloldozták Hablatyot, aki viszont nem hagyta magát elhurcolni,  s küzdött, ahogy csak tudott. A katonák nem tűrték sokáig, az egyikük felemelte a grabancánál, és a falhoz vágta, így a fiú hamar eszméletét vesztette.

Utolsó gondolata az volt, hogy ide fognak jönni a barátai, nem fogják hagyni, hogy a cellájában őszüljön meg, de akkor nekik is végük...

***

- Elárulnád, hogy mégis hová akarsz menni? - kérdezte morgolódva Takonypóc, mikor végre valahára beérte a szőke Éjfúria lovast.

- Mondtam már, segítségért - hagyta rá a lány.

- Segítségért, mégis miféle segítségért? A segítség ott volt, Hibbanton! - kiabálta túl a fiú Fogatlan páncéljának hangját, ami minden szárnycsapásnál előjött. 

- Befejeznéd végre a faggatózást? Próbálnék gondolkodni, de ha folyamatosan járatod a szád, a saját gondolataimat sem hallom! - förmedt rá Asztrid, majd ismét előre fordult.

Tisztában volt vele, hogy mit vállalt. Tudta, hogyha Pléhpofára bízzák az esetet, akkor abból csak egy megkésett hadüzenet lesz és Hablaty holtteste érkezik majd haza. Ezt nyilván nem engedhette, hiszen akkor oda minden, és már így is magát hibáztatta ezért az egészért. nem ment velük, és nem tudott tanácsot adni Hablatynak, mikor szüksége lett volna rá. Nem segítette, pedig megfogadta magának, hogy harcosként és barátként is mellette fog állni, mindig. Hogy segít megvédeni a sárkányokat, az otthonukat, és a békét. Már mindhárom szinte csak álomszerű volt. Az otthonuk állandó veszélyben és most védtelenül, a sárkányok menekülnek, a béke fogalma pedig itt már nem létezik.

Tervei voltak. Kérdés, hogy fognak e működni. És vajon segít e az, akiben még sosem lehetett megbízni? vajon eljönnek e? Talán, hiszen épp annyira gyűlölik Dagurt és az ádázokat, mint a hibbantiak. Ha van rá egy szikrányi esély is, azt meg kell ragadni, s egy kis ügyességgel még lángot is gyújthatnak belőle. Sőt, egyenesen futótüzet.

Hirtelen aztán Éjfúria üvöltés zengte be a tengert, s  egyetlen sárkány kezdett ereszkedni a felhők közül. Suhanó volt az. Arcán a karmolásnak örökre nyoma marad, s emlékeztetni fogja mindig arra a félfarkú fajtársára, aki most is majdnem megfordult, hogy megtépje. Asztrid nyugtatta le.

Suhanót nem érdekelte Fogatlan ellenségeskedése, arra gondolt, hogy ha Hablaty segítségre szorul, neki ott a helye. A két sárkány most feszülten repült egymás mellett de egy mordulást sem lehetet hallani.

- Halvér - fordult hátra a nyeregben Asztrid. - Mondd, láttatok más Éjfúriákat az ádázoknál?

- Nem, miért? - értetlenkedett a nagydarab fiú.

- Mert ezek szerint nem tudták őket elfogni. De akkor hol lehetnek? És miért nem jönnek elő? Tán félnek? Vagy már messze járnak?

 - Nem tudom Asztrid, de ha Hablatynak igaza volt, és vonulnak, akkor félek, nem fognak visszajönni. És  az is biztos, hogy mutatkozni sem nagyon akarnak majd, azok után, amit Dagur tett. Szerintem erről már lecsúsztunk.

- Az lehet - bólintott Asztrid. - Kár, pedig szívesen megismertem volna a családodat - tette még hozzá, miközben megsimogatta Fogatlan nyakát, aki erre meglepően hidegen elhúzta a fejét. Ezek szerint tud valamit a családjáról, ami miatt nem keresi a fajtársait? Hiszen bármikor is Éjfúriát kerestek, Fogatlan viszolygott a gondolattól is. Talán történt valami, ami miatt ez a kérdés neki nem szimpatikus. Talán nincs jóban a családjával, ezért volt egyedüli Éjfúria a környéken, mert elment tőlük.

Fogatlannak viszont teljesen más indoka volt, amihez félig Hablatynak is köze volt. Ő a fiút tekintette egyedüli családjának, mert őelőtte senki nem tett annyit érte, mint Hablaty. A történet másik része szerint viszont egy halvány emléke sem volt arról, hogy pontosan ki ő, és honnan jött.

Egy dolgot tudott: hogy hová tartott.

Sárkányverseny - a helyezések

~Igen Fogatlan, pont így érzek~

Ássatok el nyugodtan srácok,a miért ennyit késtem... Néha már azt hiszem, hogy soha nem lesz időm rendesen vezetni ezt a blogot, nem tudom tartani a saját rendszeremet a nyamvadt érettségi miatt, ami - sajnos - jelenleg fontosabb a szórakozásnál, a blogvezetésnél, és az összes többi dolognál ami a hobbim :( De most már csak két-három hónap, és vége ennek a nyűglődésemnek, reményeim szerint pedig helyreállhat a rend itt is, mert nagyon szét van esve az oldal. ha sikerül, talán ennek a történetnek a végéhez érve és az új kezdeténél lesz egy nagyobb változtatás, kicsit kipofozom az oldalt, például lesz menüsor, ahonnan már könnyen elérhetitek a fejezeteket név szerint, nem kell visszakeresni az archívumból, lesz bővülő képgaléria a történetekhez és ha ti is kedvet kaptok ehhez, várom majd a ti rajzaitokat is :)

De a  pályázatra térve: nagyon sokat késtem, tudom, de sajnos a szavazással is úgy volt, hogy épp csak elég lett ahhoz, hogy a ti véleményetek döntsön, és ne másoké, szóval itt az eredmény:

A rajzverseny általatok megszavazott első helyezettje Dancing Snowflake alkotása,
A novellapályázaté pedig Astrid Halász írása


Mindkettőtöknek gratulálok, viszont mindenkinek, aki részt vett, szól, hogy szerintem az összes alkotás csodálatos volt a novellákat olyan izgalommal olvastam, mint egy igazi jó könyvet, a rajzokon ámuldoztam, hiszen mind a négy alkotás csodálatos lett, és köszönöm nektek az időt, amit ráfordítottatok, mert teljes mértékben megérte. Köszönöm azt is, hogy bár igen kevesen, de becsülettel részt vettetek, és mind időben küldtétek a műveket, nem kellett senki után szaladgálni :D A szavazóknak is köszönöm, hogy szurkoltak és véleményt fejtettek, és mindenkinek köszönöm a türelmet, hogy megvártátok ezt a posztot is.

Nos, kedves nyertesek, nektek megint a türelmeteket kérem. Az oklevelet már gyártom, és kérlek, kommentben jelezzétek, hogy milyen rajzot szeretnétek (az oklevelet azzal egy időben kapjátok meg, illetve a rajz és az iromány is akkor kerül ki az oldalra egy jól látható helyre).
És ismételten elnézést ezért is, képtelen vagyok utolérni magamat.

Sárkányverseny - eltolás

Sziasztok!
Először is, bocs, hogy hétfőre ígértem, és nem írtam ki semmit, részben a suli összes dolgozata miatt, részben pedig a következő probléma miatt: alig jött szavazat, és ebből képtelenség bármilyen eredményt kimutatni. Ezért a segítségeteket kérem (de ha nem írtok, nem lehet szavazást rendezni vagy dönteni bármiben is, kell a véleményetek hozzá) legyen az, hogy eltoljuk a következő hétfőig az eredményhirdetést, hátha addig jönnek még szavazatok, vagy állítsak fel én néhány bírót, és akkor ők döntenek, ez dióhéjban: a műveiteket megnézetem 2-3 ismerősömmel, és az ő szavazataikkal fut le, én ez nem szeretném, de ha nem jön elég szavazat, nem tudok mi mást csinálni, sajnálom.
Kérlek, jelezzetek vissza, másképp nem tudom értékelni a dolgokat.

Sárkányverseny- a műveitek

Nos, eljött a március hatodika, sárkányos és vikingek, szóval megérkeztek a művek is. Úristen, mindjárt érettségi, meg fogok halni emberek!
Bocs, hogy később rakom csak ki, de egy kicsit nagyon lekötött a suli, illetve ma voltam iskolalátogatáson, szóval most is alig élek.


Szóval igen, két rajz és két novella született, és én ugyan hármat írtam, de nem baj, most így is elindul a szavazás róluk. De ettől függetlenül ezt elég kevésnek találtam sajnos :(

Nos, mindenki egy rajzra és egy novellára szavazhat alul kommentben, jövő hétfőn (március 14.-e) pedig eldől, hogy ki nyert az adott kategóriákban. (Az alkotók biztos örülnének, ha egy-két szóban azt is elmondanátok, miért azt a rajzot/novellát választottátok :) )

RAJZPÁLYÁZAT

Dancing Snowflake alkotása :

Evannaly Wolfwing alkotása:

NOVELLAPÁLYÁZAT

Halász Astrid novellája:

Lázálom

Az egyik pillanatban még  fény, a másikban már sötétség. De most komolyan. A fajtársammal repkedtem, amikor meghallottam egy suhanó hangot. Odafordultam, és akkor egy baromi nagy kő fejbe vágott. A másik éjfúria segíteni próbált, én meg néhányat pislogtam, aztán ott ébredtem. Sötét volt, semmit nem láttam, de hallottam egy hangot.

-Kérlek Pajti… Nyisd ki a szemed! Fogatlan ébredj…- „Hablaty? Igen, ez biztos ő! De miért nem látom? És ő miért sír? Várjunk… csak nem engem sirat? De hisz jól vagyok! Asszem.” ilyesmi gondolatok voltak a fejemben. Szó szerint semmit nem értettem. 

-Fogatlan? Te mit keresel itt?- zengett a közelben.

-Mit keresek hol?- kérdeztem vissza. –És te egyáltalán ki vagy? És hol van Hablaty?

-Pillanat… Így már látsz engem?- és igen, ekkor egy piros pont elkezdett fényleni a távolban. Úgy nézett ki,mint egy sárkány. Legalább is ki tudtam venni a szárnyait, a farkát, viszont csak az egyik szemét láttam, meg egy fekete foltot a másik helyén.

-Mi van a szemeddel?- néztem rá kicsit ferdén.- Úgy nézel ki, mint egy kalóz.

-Én  mondtam bármit a félfarkadra?- vágott vissza. Úgy beszélt, mintha haverok lettünk volna. Pedig a maradék faroklapátomra esküszöm, hogy soha életben nem láttam még ezt a fúriát.

-Ismernelek kéne?- kezdtem el hátrálni. Ne mondjátok, hogyha egy világító, félszemű sárkány ráérősen közeledik hozzátok, nem ijedtetek volna meg a helyemben!

-Kiskorunkban egy helyen éltünk és legjobb haverok voltunk, de nem, nem kéne.

-H-hogy hívnak?- és reméltem, hogy a választól majd valami eszembe jut. Az eléggé fura, ha ilyen dolgokat elfelejtek.

-Vérszem. Dereng?- nézett rám reménykedve, de látszhatott rajtam, hogy nem, úgyhogy csak sóhajtott.- Akkor mondd a kérdéseidet, de előbb hagy legyen nekem is egy. Mennyit és mekkorákat zuhantál mostanában?

-Kettőt. Az elsőt egy-két éve, amikor a bajtársam, Hablaty lelőtt. Óriásit zúgtam, vagy fél napig alig bírtam kinyitni a szemem vagy akár megmozdítani a farkamat. És akkor szakadt le az egyik.- mutattam fel a műfarkat.- A másikat az előbb, mivel valaki volt olyan kedves, hogy eltalált egy kisebb heggyel!- nyavalyogtam.-Hát beléd meg mi ütött?- néztem Vérszemre, aki odaugrabugrált mellém ,olyanokat kiáltozva, hogy „Tudtam! Tudtam!”- Mit tudtál?

-Azt hogy nem felejtene el a legjobb barátom csak úgy! Ha jók a megérzéseim, és általában jók, te valamikor agyrázkódást kaptál!

-Hékás, fajtárs! Én…- fejeztem volna be a mondatott, de ő hirtelen összehúzta a szemét, és rámmorgott:

-Nem vagyok a fajtársad, ezt most szögezzük le!- aztán kicsit megenyhülve folytatta.- Nem vagyok éjfúria.

-Akkor mi vagy?

-Rémfúria.

-Biztos. Akkor most kérdezhetek, amit akarok?

-Persze. Én pedig amire tudok, válaszolok.- mondta, és leült. Ja, és már nem világított, így még jobban hasonlított egy felemásszemű éjfúriára. Hát de úgy látszik, nem az.

-Akkor, első kérdésem. Hol vagyunk?

-A tudatalattidban.-mondta ki ijesztő nyugodtsággal ezt a igen bizarr dolgot.

-Ööö oké. És Hablaty?

-Hallgatózz egy kicsit!- mondta, és én ezt tettem. Hallottam a gazdám hangját, még ha halkan is. Nagyon indulatos volt.

„Te! Lelőtted, bántottad a legjobb barátomat! Esküszöm élve megetetlek a keselyűkkel! Darabokra szedlek! „ ordított valahol messze, én pedig ijedten néztem Vérszemre.

-Dagurnak akar menni, ugye? Miattam?- mire ő bólintott, én pedig lehunytam a szemem.-Hablaty… én nem vagyok ott, erre azonnal megöleti magát.- ingattam a fejem, közben elvigyorodtam.

-Nem értettem mi köt ehhez a fiúhoz, de ha érted harcol az Ádázok vezérével, akkor vagy nagyon szeret, vagy egyszerűen vakmerő.-filózott, én pedig elnevettem magam.

-Mindkettő. Mindenesetre, az oké, hogy hallom Hablatyot, de mi történt?

-Hosszú sztori.

-Ugyan. Van egy olyan érzésem, hogy időm bőven van.

-Azért vagyok a tudalattidban, mert van egy olyan tulajdonságom, hogy ha egy fúria a halál szélére ér, bele tudok mászni a fejébe, és rá tudom venni, hogy küzdjön, még akkor is, ha semmi okot nem lát rá. De úgy látom, neked igenis van okod harcolni.- elmélkedett, miközben piros szemével az arcomat fürkészte.

-És mi tényleg együtt nőttünk fel?

-Igen. A szüleim és a tiéid nagyon jó barátok voltak, mi pedig együtt tanultunk meg repülni, halat fogni, plazmát lőni.

-Elmeséled?- néztem rá könyörgő szemekkel, de ő kicsit zavartan nézett vissza.

-Nem akarsz Hablattyal lenni?

-De! És mi fogunk még találkozni?

-Először kelj fel ha tudsz!- legyintett.- Koncentrálj erősen valakire, aki miatt érdemes élned!- én pedig azt tettem, amit mondott. Gondoltam Hablatyra, aki mindig azt tette, ami nekem jó, a legnagyobb bajban is vigyázott rám. Aki megmutatta, hogy a vikingek jók. De egyszer csak szörnyen megfájdult a fejem, és ráestem a meglepődött Vérszemre.

-Fogatlan! Jól vagy?

-Persze…csak nagyon gyengének érzem magam. Mi történt?

-Úgylátszik, még nem vagy elég erős ahhoz, hogy viszatérj.

-És mikor leszek elég erős?- néztem rá félve. Eléggé kétségbe estem a hírre, hogy örökre a saját fejemben ragadok.

-Hát, attól függ.- vakargatta a fejét a rémfúria.- Ha el tudod egy kicsit terelni a figyelmedet a fájdalomról, akkor nemsokára. Viszont ha nem, sőt, ha úgy érzed, már nincs értelme küzdened, akkor soha.

-Milyenfájdalomró…Áu!- hasított újra valami a fejembe. Úgy éreztem magam, mint akinek mindjárt széthasad a koponyája.- Na, szép lesz erről megfeledkezni. Van ötleted?

-Hát, elmesélhetném a kiskorunkat.- mosolyodott el, mire én izgatottan elkezdtem ugrabugrálni.

-Léégysziii!

-Oké.- mondta, és szó szerint mindent elmesélt. Hogy amikor megszületett, a kíváncsi arcom volt az első amit meglátott, hogy én mindig megvigasztaltam, amikor mások kigúnyolták a szeme miatt, és hasonlók. Hogy milyen volt az első repülésünk (vagyis inkább repüléspróbálkozásunk), és hogyan zajlottak a kis kalandok, amiket együtt átéltünk. Már nem is tudom mennyi idő telt el, de Vérszem csak mesélt és mesélt, én pedig hallgattam. Ám egyszer csak különös érzés lett úrrá rajtam. Frissnek, erősnek éreztem magam, és ez kívülről is meglátszhatott, mivel a társam felkiáltott:

-Na végre! Már azt hittem a végtelenségig dumálnom kell!

-Mivan!?- néztem rá megrökönyödve. – A végtelenségig? Miér’ mi történt?

-Valaki nekiesett a meggyógyításodnak!

-Ki?- aztán átgondoltam, hogy ki gyógyíthat Hibbanton (mert gondoltam ott vagyok).- Gothi…

-Az ki?

-Egy öregasszony Hibbant-szigeten. A hegy tetején él a sárkányaival, néma, és minden bajra tud gyógyírt.- aztán jutott valami az eszembe.- Várjunk csak…meggyógyulok! Megyek vissza Hablatyhoz!- és elkezdtem koncentrálni, de a fejhasító fájdalmon kívül semmire nem jutottam.- Miért nem sikerül?

-Azért, buta éjfúria, mert még nem vagy eléggé erős!- forgatta Vérszem a szemét.- Kell pár óra, mire a hatás kiteljesedik!

-És addig mit csinálok?- nyöszörögtem.

-Ha alapból így állsz hozzá, itt hagylak!- húzta el a száját.

-Nemár! Apropó, hova mennél?

-Ha hiszed, ha nem, van valahol egy testem!

-Jólvan na!- és így elbeszélgettünk. A rémfúria megkérdőjelezte az intelligenciámat, én meg visszavágtam, hogy idősebb vagyok nála, szóval csak ne szóljon be. Ő a tudtomra adta, hogy őt ez aztán pont annyira érdekli, hogy semennyire stb.

-Szerintem most már próbálkozhatsz.- tanácsolta úgy három-négy óra múlva. Én pedig kizökkenve a veszekedésből, bólintottam. Hablatyra gondoltam. Hogy miközben a másik fúriával beszéltem, akkor is éreztem, hogy vigyáz rám. Miatta most nem hederítettem a fájdalomra, és egyszer csak úgy éreztem, hogy gyengülök. Mintha kezdenék átmenni egy másik világba.

-Viszlát Fogatlan!- intett a segítőm, én pedig visszaintettem, majd becsuktam a szemem. Nemsokára már valahol feküdtem, és valaki nekem támaszkodva aludt. Kicsit megmozdítottam a fülem, mire alvóka lecsúszott, és a padlón koppant. Aztán megsimogatta a fejem.

-Fogatlan… Pajti?- én meg tarkón vágtam a műfarkammal. Hogy miért? Mittom én! A rémfúriával töltött idő, gondolom, megártott.  Hablaty megmozdult, én meg most arcon csaptam. A következő pillanatban felém fordult, én meg vigyorogtam.-Fo… Fogatlan!- és megölelt. Aztán felemelte a fejem, én pedig lassan kinyitottam a szemem. Láttam a megnyugvást a szemében, én pedig hálás voltam. Hálás voltam neki és Vérszemnek. Ők ketten visszahoztak az életbe, és úgy éreztem, hogy ezt soha nem tudom majd megköszönni nekik.

-HalászAstrid

Dancing Snowflake novellája:

Szerződés

Az ,,Ádázok és fúriák" ötödik és hatodik része közötti ót nap idején játszódik, meglehetősen messze Hibbant szigettől, azonban még ilyen távol is észreveszik az emberek, akik értenek hozzá, hogy valahol valami nincs rendben...

A tenger enyhén hullámzott. Szürkészöld habjai megtörtek a partmenti sziklákon, s újra és újra nekifeszültek a szabályos rendben lehorgonyzott hajók oldalának, hogy a tudatlan szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha az árbocrengeteg a szürkén gomolygó fellegeket tartotta volna.

Egy kétárbocos, könnyű csapdász-hajón éppen a köteleket ellenőrizte egy magas, prémmellényes férfi, szinte még fiú, s szinte meg sem rezdült, ahogy a hajó himbálózott alatta: látszott, hogy rég megszokta már. Simára borotvált állán furcsa, tetovált motívum díszelgett, sötét haját varkocsba fogva viselte. Fiatalnak látszott, alig tűnt többnek huszonkét-három évesnél, s ahogy az árbocon fölfele kúszva bizonyosodott meg a vitorlát tartó kötelek állapotáról, a hajó fedélzetén egy köpcös, szürke csuklyás csapdász jelent meg. Egy darabig figyelte a másik munkáját, aki valami hibát találhatott, mert egy tartalék zsinór végét a fogai közé szorítva csomózni kezdett valamit, majd megszólalt.

-Hé, Eret!

A másik alig pillantott rá.

-Hm?

-Ha majd lejöttél, volna egy kis elintéznivaló...

A mellényes végzett a csomókötéssel, majd bosszúsan megpróbált úgy fordulni, hogy lássa a csuklyás csapdászt, anélkül, hogy hat-hét métert zuhant volna.

-Nem várhat?

A másik kissé tanácstalanul pislogott maga elé, majd megrázta a fejét.

-Nem hinném. Drago hívott az elszámolások miatt...

A mellényes sóhajtva kezdett el lefelé ereszkedni. Mikor a fedélzet deszkáira ért, egy pillanatra megállt a társa mellett, és nehezen leplezett szorongással pillantott rá.

-Dühösnek látszott...?

A másik bizonytalanul ingatta meg a fejét, de Eret nem is várt más választ. Drago soha nem mutatta ki a szándékait, és ezt mindkét csapdász nagyon jól tudta.  Sóhajtva megmozdult, majd elindult a szomszédos hajóra vivő palló felé.

-Kösz, hogy szóltál. Talán nem lesz gond...  - tette hozzá, talán a saját maga megnyugtatására, ahogy föllépett a korhadó, sós víz-marta deszkára, amely megreccsent a súlya alatt. Fohászkodott egyet az istenekhez, hogy ne szakadjon le, s azok úgy látszott, meghallgatják őt, mert szerencsésen átért, majd a következő hajón is, míg el nem ért ahhoz, amelyik Drago ,,főhadiszállása" volt.

A hosszúkás, viking vitorlásokat valami láthatatlan áramlat rendezte egy pont köré, akár egy céltábla gyűrűit, s a közepéről hatalmas, vízpermetté robbanó buborékok bugyogtak föl a felszínre.

Mikor a csapdász odaért, megtorpant. Nem szívesen ment annak a hajónak a fedélzetére, erre rátett még egy lapáttal az a két, páncélozott, borotvaéles pengékkel borított szarvú sárkány, akik parancsra sem várva közrefogták őt. Eret arca idegesen megrándult, azonban ha valaki, hát ő tudta, hogy a sárkányok megérzik a félelmet, s igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni.

Körülpillantott. Először szinte észre sem vette a ,,sárkányok urát", hiszen arra számított, hogy az majd a parancsnoki kabinból jön elő, ahol a csapdászok vezetőivel szokott megegyezni, azonban Drago a hajó mellvédjére könyökölve állt, félig elfordulva. Csaknem pontosan előtte törtek fel a mélyből a légbuborékok, hogy szinte érezni lehetett a vízcseppekkel vegyes, sűrű párát, amelyet szétrobbanásukkor szerteszórtak.

A csapdász nagyot nyelt. A hajó másik végében néhány társa pusmogott gondterhelt arccal, olykor lopva Drago felé pillantva, aki - úgy tűnt - ügyet sem vetett rájuk, azonban mind tudták, hogy az első alkalommal, ahogy megpróbálnának odébb állni, páncélos sárkányok tipornák őket  össze. Eret megpróbálta leplezni a rettegését, azonban a társai arckifejezése nem sok jóval biztatta. Egyikük sem tűnt túl boldognak.

-Valami történt, amiért a sárkányrajok egyre északabbra húzódnak - hallotta egy idősebb csapdász fojtott magyarázatát. Valaki kérdezett tőle, amit Eret nem hallott tisztán, azonban mikor közelebb ért, az öregebb társa válasza türelmetlenül csattant. - Hogy mit jelent? Azt, hogy valaki más is vadászik sárkányokra, akik elvándorolnak, hogy mentsék a bőrüket. Még mindig nem világos?

Eret döbbenten lépett közelebb.

-Ez igaz? Ez azt jelenti, hogy...

-Hogy kevesebb a sárkány, és azok is óvatosabbak. Vagy vadásznak rájuk, vagy... - hallgatott el az öreg, a másik azonban türelmetlenül megragadta a vállát.

-Vagy?

-Tudod - kezdte valamivel halkabban - vannak, akik azt állítják, láttak embereket sárkányháton lovagolni. Először én is azt gondoltam, hogy lehetetlen, azonban... Történtek olyan dolgok, amelyek mind megerősítik ezt.

-Ez... Ilyen egyszerűen nincs! A sárkányok az első percben szétszednék őket...

Az öreg szakálla felborzolódott a dühtől.

-Nem hiszel nekem? Azt hiszed, kölyök, hogy azért, mert vezethetted a taknyos csapatodat, jobban értesz a sárkányokhoz, mint... - aszott, csontos kezével hadonászva olyan volt, mintha menten darabokra akarná szedni a másikat. Eret megrándult. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ezt a roskatag vénembert egy sárkány pillantása is darabokra törné, nemhogy ő fogná el őket, azonban mikor az öreg folytatta volna az átkozódást, rekedt, mély hang szakította félbe.

-Akik elszámoltak, elmehetnek! A béreteket holnap kapjátok meg...

Megdermedt. Nem kellett hátrapillantania ahhoz, hogy tudja: Drago itt van, és nincs éppen jó kedvében.

Megpróbált némi magabiztosságot erőltetni az arcára, amikor megfordult, azonban a sárkányok ura nem rá figyelt. Pillantása a szinte reszkető öregre esett, majd összevonta a szemöldökét. Pár, végtelennek tűnő másodpercig mozdulatlanul állt, állát kissé felszegve, majd megvetően elfordult.

-Menjetek!

A csapdászok igyekeztek elszivárogni, Drago pedig Eretre pillantott.

-Te még nem jelentettél...

A csapdász idegesen elnevette magát.

-Izé... Nem, uram... Nemrég érkeztünk vissza, és...

-Elég! - csattant fel Drago. - Azt mondd meg, hány sárkányt fogtatok be?

Eret térde megroggyant. Hátán végigcsurgott a verejték, ahogy lehajtotta a fejét.

-Egyet sem... Nem sikerült. De - lépett hátrébb - azt mondják, hogy...

Drago megrándult. Karja előrelendült, és torkon ragadta a csapdászt, úgy emelve föl, mintha semmi súlya nem volna. Eret fuldoklott. Torkából hörgő hang tört elő, ujjai görcsösen szorították a nyakát bilincsként szorító vasmarkot. - ...És ott van... a sárkány... tolvaj...

A szorítás erősödött.

-Nem érdekel a sárkánytolvaj! - Drago tajtékzott. - Az egyetlen, amit tudok, hogy mocskos, ocsmány, gyáva fattyak vagytok mind! - rázta meg a tehetetlenül rángatózó testet, majd szinte elhajította, hogy a csapdász térdre rogyott. Arca szinte bíborszínűre gyúlt, mellkasát pedig rázta a rekedt, fuldokló köhögés. - Azt hiszem, ideje megújítanunk azt a régi szerződést, mert úgy látom, kezditek elfelejteni!

A sárkányok ura megvetően pillantott le az előtte görnyedő alakra, majd a zajra lassan előmerészkedő katonák felé fordult. Félig béna, sötét, hegekkel tarkított arcára gúnyos vigyor ült ki.

-Ti meg... Hozzátok a billogot.

Eret megrándult. Megpróbált föltápászkodni, de újra összerogyott. Tekintete kétségbeesetten kereste a menekülést, azonban Drago katonái gyorsabbak voltak.

Erős kezek ragadták meg, és szorították a földhöz, s az emberek válla fölött még látta, hogy az egyik őrsárkány tátott szájába hosszú nyelű vasholmit dugnak. A billog. Most beleégetik a bélyeget az ő bőrébe is, mint a lovaknak és marháknak, hogy soha el ne feledje: nincs több lehetősége hibázni.

Arcán verejték csurgott, ahogyan a katona közeledett, kezében az enyhén füstölgő vasrúddal, amellyel ki tudja, hány bűnös bőrébe égették már bele az engedelmességet és a rettegést. Eret küzdött, hogy szabaduljon, azonban nem volt semmi esélye. Rugdalt és harapott, ám a vasmarkok a szurtos deszkapadlóhoz nyomták, és valaki úgy megrántotta a mellényét, hogy a vászonanyag egy reccsenéssel felszakadt.

-A mellkasára! - hallotta valahonnan a katonák mögül a mély, rekedt hangot, majd fojtott, gúnyos nevetést.

A billogot tartó ember lehajolt. Az izzó vas kibírhatatlan sistergéssel nyomódott a csapdász verejtékben úszó bőrébe, bűzös füst- és gőzfelhőbe burkolva a vergődő-üvöltő, eltorzult arcot. Égető kín nyargalt az ereiben, görcsbe rántva a tagjait, hogy a katonák alig bírták megtartani. Szeme előtt vörös karikák táncoltak, arca rángott, fuldoklott a szagtól, s amikor az ember hátrább lépett, úgy megrándult, hogy félig sikerült kitépnie magát a katonák kezéből.

-Csak ne olyan hevesen! - hallotta a komor, reszelős hangot. - Tekintsd ezt fizetségnek, és ha találkoznál a sárkánytolvajjal, jusson eszedbe, hogy legközelebb nem leszek ilyen elnéző! - fordult el Drago. - Engedjétek, hadd menjen!

Egy katona felröhögött.

-A szívedbe égett, mi, csapdász? El ne felejtsd!

Eret föltápászkodott.

Szemei véresek voltak, mint az őrülteké, akik dühöngve verik magukat a földhöz, hangjából azonban csak rekedt suttogásra futotta.

-Nem felejtem el...

Tett néhány tántorgó lépést a szabadságot jelentő palló felé, a katonák azonban még mindig a helyükön álltak. Nem követte senki.

Rálépett a pallóra.

-Nem felejtem el! Soha, soha, amíg élek, hogy gyűlöljelek, hogy légy átkozott...! - mellkasán a tüzes vas nyomán kezdett felhólyagzani a bőr. -  Hogy pusztulnál el, hogy fulladnál a tengerbe, hogy temetne maga alá egy... egy...  - megszédült.

Mikor hátrapillantott, a hajón már nem volt senki.

Dancing Snowflake

Kicsit elszomorító, hogy ilyen kevesen voltak, akik alkottak, ügyeskedtek, írtak, rajzoltak. Nem biztos, hogy ezek után lesz még ilyen, talán majd nyáron, de ahhoz kell a véleményetek, hogy "játszhatunk" e még ilyet, vagy találjak ki valami mást inkább, vagy esetleg ti rukkoltok elő valami jó ötlettel. (Megsúgom, hogy nyárra szeretném befejezni ezt a sztorit, és kezdenék egy újat (szintén Hablatyékkal, hisz ez a blog róluk szól :3), itt, ezen az oldalon, és remélhetőleg addigra lesz egy menü is, ahol könnyedén tudtok lépkedni a történetek között)

Nos, hát akkor sok szerencsét mindenkinek, s itt berángatnám Hablatyot is egy pillanatra, miszerint nem kell kétségbe esni, nem vérre megy a tét :D