Ádázok és Fúriák - 10. fejezet

*Dobpergés* megérkezett az új fejezet, kedves vikingek és sárkányok! Jó olvasgatást, és valahogy érezem, hogy az elején is, meg a végén is előveszitek az engem ábrázoló woodoo babát szurkálni (áucs), de ennek ellenére is kívánok mindenkinek jó olvasgatást és gyűljenek azok a kommentek! -nem mondtam semmit...

Egy kérdés azoktól, akik a telefonos verziót látják: ezzel a háttérrel most olvashatóbb?

10. fejezet:

Felvértezve

Asztrid álmodott.

Egy csodálatos, virágos réten járt, szekercéjével a kezében. A szokásos ösvényen haladt, fegyvere egyesével szelte ketté a virágok szárait, oda se figyelt, mint csinál. Gyakorolni indult, úgy, mint minden nap, de most egy sárkány se repkedett az égen.

Ez egy emlék volt, egy régi emlék, ami szinte már feledésbe merült. Ő maga sem lehetett több hét-nyolc évesnél. Már akkor is úgy bánt a fokossal, mint egy nála sokkal idősebb harcos. Vígan lépkedett előre, azzal a tudattal, hogy Takonypóc ma is alul maradt egy kisebb, baráti küzdelemben - ami a fiú három maradék tejfogába is került, hála Asztrid ügyes jobbegyenesének.

De most nem is ez számít, hanem hogy kiszellőztetheti a fejét egy kicsit, kiszakadhat a falu világából. Ahogy haladt a tisztás felé, és kereste a fát - az ő fáját, abba senki más nem hajíthat szekercét! -, megint meglátta. Ott ült, teljesen egyedül azon a sziklán. Ahogy Asztrid láthatta, a füzetébe firkált, félig háttal neki, s barna haja az arcába lógott. Mindig ilyen volt, visszahúzódó, csendes, de mégis... Volt valami kisugárzása, valami, ami érdekessé, és becsülendővé tette. Az esze. A tekintete. A jósága. A mássága. Minden, ami elkülönítette a vikingektől, ami magányra ítélte. Ő volt Hablaty Haddock.

- Hablaty? - lépkedett oda hozzá a szőke, de a fiú meg sem mozdult, illetve mozdult, de úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Csak tovább rajzolta, az orra előtt elhelyezkedő vadrózsa bokrot. Nagyon tehetséges volt ebben, már ekkor is.

Asztrid viszont megelégelte, hogy valaki a füle botját se mozdítja a szavára.

- Hahó, van itthon valaki? - kocogtatta meg a vállát a fegyver nyelével, s mikor ez sem használt, maga felé fordította.

Utólag persze azt kívánta, bár ne tette volna.

Egy sötét, hideg arc nézett vissza rá. Valami, ami megfagyott, ami nem képes mosolyogni, fintorogni, de még csak pislogni sem. Aztán megszólalt, egy túlvilági hangon.

- Asztrid, Asztrid - mondogatta hörögve, mire a lány felsikoltott, elengedte, de ez a fura élőholt arcú Hablaty felkelt, és követni kezdte, húzva maga után fagyos lábait.

Asztrid sikítva próbált hátrálni, de hiába lépett hátra, szinte semmit sem távolodott ettől a fura lénytől. Nem, ő nem Hablaty... De akkor ki? 

Ekkor aztán "Hablaty" mögött megjelent valami fekete füst, amiből két zöld szem pillantott ki, szűk pupillákkal, s előbukkant egy Éjfúria fej, két mancs, s a jövevény a füsttel együtt mozgott, támadásra kész vicsorgással.

- NE! - kiáltotta a lány, ám ezt nem csak az álmában.

***

- Asztrid, Asztrid nyugodj meg, nincsen semmi baj...

Jött egy ismerős hang. Asztrid lassan kinyitotta a szemét, s Hablaty aggódó arcát látta meg. Hirtelen nem is emlékezett rá, hogy mi történt.

- Asztrid, hallasz engem? - szólt ismét Hablaty, s egyre jobban aggódott a lányért, tenyerét pedig a homlokára tette.

- Hablaty... Ih-igen... - felelte halkan, s lassan teljesen éber lett. - Mi történt?

- Hát... Sok minden. Igazából én sem tudom, pontosan, én is a hajón ébredtem - felelte, miközben leült az ágy szélére, amin Asztrid feküdt.

- Milyen hajó? - ült fel hirtelen a lány. Valóban, egy hajón voltak, pontosabban az egyik kabinjában. Lassan előjött minden emléke. A vihar, a hó, a barlang, a tűz... És a suttogó halálok. - Hablaty.... mond, hogy jól vagy, kérlek... - kapta el a karjait, s aggódva vizsgálgatni kezdte.

- Hé, nyugi, nincs semmi bajom, higgy nekem. Ha lenne, nem ülhetnék itt - nyugtatta meg hamar, s tenyerébe fogta az arcát.

Asztrid még mindig aggódva nézett a szemeibe, mikor lepörgött előtte minden, ami történt. Aztán hirtelen kitört belőle a szeretet, s egy gyors mozdulattal összeforrasztotta ajkaikat, s percekig nem is engedte el.

- Istenek, annyira aggódtam - kezdett könnyezni, mikor végre elengedte, s a nyakát is átkarolta ülő helyzetben. 

- Kész csoda, hogy élve kijutottunk... - mondta Hablaty is, még mindig az előző pillanat hatása alatt, rákvörös arccal, de boldog mosollyal. Még el sem hitte, hogy Asztrid mit csinált az előbb.

- A sárkányok érdeme, hősiesen küzdöttek értünk - tette hozzá Asztrid, mikor kicsit elengedte, s újra a szemébe nézett. Csak ekkor esett le neki valami. - Jó ég... Ugye ők jól vannak?

Hablaty abba se hagyta a mosolygást, s máris válaszolni akart, mikor nyílt az ajtó, s Fogatlan dugta be a fejét a szobába. Ott feküdt az ajtó előtt egészen eddig, s hála sárkánybarátainak, hamar visszanyerte belső tüzét, s jobban érezte magát, mint az egész kaland előtt. Mikor meglátta, hogy Asztrid ébren van, abban a minutumban odarohant, s nyalogatni kezdte a lány arcát, szinte megállíthatatlanul.

- Hékás, nyugii - kacagott Asztrid miközben próbálta védeni az arcát, ám esélye sem volt a szeretetrohamos sárkány ellen.

- Nagyon aggódott ám érted, már majd' megette az életem, hogy láthasson - magyarázta Hablaty, s mosolyogva figyelte doromboló, bújós kiscicára hasonlító barátját, ahogy ragaszkodóan és hálás tekintettel öleli meg Asztridot, aki készséggel simogatja annak homlokát. Fogatlan erre nyüszíteni kezdett. Rosszul esett neki, hogy nem hallgatott Asztridra, és végül is ezért csapódtak be, s került a lány közel életveszélybe, őmiatta.

- Nyugalom Fogatlan, nincs semmi baj, katona vagyok, engem nem lehet olyan könnyen elpusztítani - mosolygott rá Asztrid, hogy megnyugtassa valamelyest, mikor meglátta, hogy Siklója dugja be a fejét a szoba ajtajában, de bejönni nem tudott az ajtón. - Viharbogár! - kiáltotta örömében Asztrid, s hamar felpattanva szaladt oda sárkányához, akit azonnal megölelgetett, s tőle sem maradt el az agyonnyalogatás.

***

Mint kiderült, maga Suhanó ment el Hibbantig, hogy elvezesse a felmentő sereget bajba jutott barátaihoz, s ezzel bizony életet mentett. A csapat is a hajón volt már, épen és egészségben, s valójában puszta véletlen volt, hogy összetalálkoztak a Hibbantról érkezett bárkával.

Most is egy hosszú asztalnál ültek, s jókedvűen falatoztak a sültekből (ha épp nem egymást lökdösték le a padról, ahogy Thorston ikrek), mikor Hablaty, Asztrid és sárkányaik beléptek a kabinba, s szintén helyet foglaltak. Hablaty rájött, hogy csak addig volt nyugta, míg mindenki meg nem kérdezte Asztridtól, hogy jól van e, hiszen utána felé fordultak.

- Na jó Hablaty, most, hogy tudjuk mi a helyzet, és még mind élünk is, mi a terv? - kérdezte Asztrid.

A fiú egy percig csak nézett maga elé, addig senki egy szót sem szólt.

- Hát... - kezdte. - Igazából még nincs konkrét tervem... Addig megvolt, hogy felmérjük a helyzetet, de látjátok, ez is hogy sült el, majdnem mind otthagytuk a fogunkat. - erre aztán tovább nyúlt a csend, csak Fogatlan mordult egyet az előbbi kifejezésre, mire Hablaty megsimogatta a homlokát.

- Hablaty, a viharral senki sem számolt, mindig vannak be nem iktatott tényezők. Most is volt egy, és még sok lesz. De emiatt nem hagyhatjuk most abba. Már biztosra tudunk valamit, és emlékezz, mit mondtam neked korábban- felelte a szőke lány.

- Igen, tudom mit mondtál. De arra még nincs ötletem, hogy mi lesz, ha hazaértünk. Nem vagyunk felkészülve srácok, lássuk be. Rengeteg lemaradásunk van, nincs teljes elképzelésünk, azt se tudjuk pontosan, hol van az Ádáz sziget legérzékenyebb pontja, ahol érdemes lenne támadni...

- De hát ti jártatok is ott, láttátok Fogatlannal... - mondta volna Halvér, de Hablaty csendben leintette.

- Fogatlan nem emlékszik semmire akkorról... - magyarázta csendben. - Nem tudna rendesen tájékozódni. Figyeljetek, szerintem hagyjuk ezt a témát egyenlőre, ha hazaértünk, kidolgozok mindent, viszont most azt hiszem jobb, ha lepihenek - zárta le a beszélgetést, majd felállt az asztal mellől, s otthagyva a vacsoráját, visszament a kabinjába.

Semmi kedve nem volt végighallgatni, hogy mit kellett volna csinálni és hogyan. Jól tudta ő, hogy hibázott, és mindenkit veszélybe sodort, hogy nem elég erős és ügyes egy ilyet levezetni... Hiszen háborúba készülnek, nagy lelkesen, de hogyan? Mivel? Kivel? Öten az armada ellen?

Hablaty úgy érezte, túl nagy súlyt helyezett a saját vállára, s képtelen lenne most helyesen dönteni.

Aztán mégis az eszébe ötlött valami, szinte villámcsapásként. Lassan az odaérkező Fogatlanra nézett, akinek megsimogatta a fejét.

- Megvédelek, barátom. Megígértem, és tartom is a szavam.

***

A hazaút hosszabb volt, mint Hablaty gondolta volna. Hozzá volt szokva, hogy sárkányháton gyorsan tud közlekedni, s a hajóút most kimondottan végtelennek tűnt. Viszont kihasználta az időt, s kigondolta új ötletét, amivel kapcsolatban tisztában volt, hogy lesz bőven ellenzője, kockázata, és előkészületi igénye, de viszont épp olyan jól működhet is.

Mire bárkájuk befutott Hibbant kikötőjébe, kész terve volt, s elsőként hagyta el a fedélzetet, sietett haza - ahol Pléhpofa aggódós monológját nem tudta elkerülni, de fáradtságra hivatkozva mégis feljutott hamarabb a szobájába. Viszont ott sem maradt sokáig, Fogatlannal egy perc múlva már a kovácsműhelyhez repültek, ahol... már ott várta őket a banda többi tagja.

- Hát ti meg mit... - kezdte volna Hablaty, Asztrid viszont válaszul odadobott neki egy kalapácsot.

- Egyedül sosem végzel ezzel a páncéllal. - felelte a szőke, ahogy Hablaty tervrajzaira mutatott. Már akkor tudta, hogy mi a szándéka, mikor megtalálta a Fogatlanra tervezett sisakot.

Igazuk volt, hiszen hatan fogtak neki annak, amivel a főnök fia eddig egyedül dolgozott. Tizenkét szorgos kéz alatt három óra alatt megszületett az, ami több napig készült volna: egy teljes páncélzat Fogatlannak. ebbe beletartozott két mancsvédő, egy mellkas páncél, s néhány fémlap, ami a farokszárnyhoz tartozó elemeket védte, hogy ne essen szét az egész szerkezet azonnal, ha találatot kap.

- Na Fogatlan, ha ezek után képes leszel lesérülni, én esküszöm odaadlak Dagurnak - jelentette ki kicsit elhamarkodottan Takonypóc, kezében tartva, s csodálva az egyik mancsvédőt, amíg az említett fel nem pofozta a farokszárnyával.

- Elég srácok, ne öljük meg egymást a háború előtt - szólt oda Hablaty, aki a mellkas védőhöz szerelt épp bőrszíjakat, hogy rögzíteni tudják.

Hamarosan aztán az összes felszerelést rápróbálták az Éjfúriára, aki kicsit furcsállva a helyzetet, elkezdett maga körül körözni, s nem értette teljesen a lényeget, amíg lovasa meg nem magyarázta neki mindennek a szükségességét. Hablaty türelmesen beszélt hozzá, amit meg is értett, ám amit a fiú nem mondott el, fel sem tűnhetett neki.

***

- Fogatlan már nagyon izgul, láttad, hogy tetszett neki a páncél! - mondta boldogan Asztrid, miután levették az Éjfúriáról a páncélt, s  Hablaty szépen megkérte, hogy menjen haza, s ő is nemsokára megy utána, csak még elpakol a srácokkal.

- Kár, hogy hiába... - kezdte a főnök fia, mire mindenki nagyon furcsán nézett rá.

- Miről beszélsz Hablaty? Akkor most nem azt mondtad úgy tíz perce, hogy holnap reggel rendezünk egy meglepetés akciót az ádázok ellen? - kérdezte értetlenkedve Takonypóc, s máris lerakta a kardját.

- De, ez így lesz, csakhogy Fogatlan nem fogja viselni a páncélt. - felelte a fiú.

Fafej erre méltatlankodva ledobta a kalapácsot, amit a kezében tartott.

- Hékás, most akkor hiába szenvedtünk ezzel három órát?!

- Ezt nem úgy érti, Fafej - felelte Hablaty helyett Asztrid, aki az asztal szélén ült, s meglepően halkan beszélt. Csalódott Hablatyban, mikor kiszűrte a szavaiból a lényeget. - Arra célzott, hogy Fogatlan nem lesz ott, hogy viselje, igaz Hablaty? Suhanót viszed helyette, ugye?

Néhány másodperces süket csönd után elhangzott a megdöbbentő válasz:

- Igen...

- Mi van?! - kerekedtek el a sárkánylovasok szemei, de Takonypóc volt az, aki elsőnek megszólalt. - Te most komolyan azt mondtad, hogy nem viszed magaddal a félfarkú gőtét, és még a szemébe is hazudtál?

- A neve Fogatlan, és igen, a szemébe hazudtam, mert féltem az életét! Mégis hogy vihetném oda?! Végignézzem, ahogy megint lelövik, és meghal?! Az én ostobaságom miatt, én lőttem le, az én felelősségem, én tehetek arról, hogy nem tud repülni, a minimum ezek után, hogy megvédem a halálos veszélytől, és nem látok más kiutat, mint ezt! - felelte, egyre ingerültebben, s hangjában a mondandója végére már ott csengett a kétségbeesés.

Erre aztán néma csönd lett, hosszú perceken át tartó süketség, amit Halvér tört meg:

- És akkor most mi a terved? Mihez akarsz így kezdeni?

Hablaty nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon.

- Elhitetem Dagural, hogy Suhanó Fogatlan. Nem akarom, hogy tudja, van más Éjfúria is szabadon.

- Na és ezt hogy akarod elérni? - jött a következő kérdés Kőfejtől.

- Suhanóra adom a nyerget, és... ezzel tűntetem el a másik árulkodó jelet - vett ki egy vödör piros festéket az egyik szekrényből.

- Remélem tudod, hogy ezzel megalázod a legjobb barátod - mondta szemrehányóan Asztrid, s hangja szinte mart.

- Nem alázom meg, hanem megvédem, hányszor kell még elmondanom mondd?! - csattant fel a fiú, ahogy ismét felemelkedett, s dacosan nézett Asztridra, mire a lány leugrott az asztalról, s néhány másodpercig néma vitát folytattak, csak a tekintetükkel, s végül Asztrid törte meg a helyzetet:

- Egyszer sem, de rosszul hiszed. És tudd, hogy Fogatlan az én barátom is, és én ebben így nem veszek részt - dobta le mérgesen a kezében tartott rongyot, majd átgázolva a csapaton kisietett a kovácsműhelyből.

- Na és ti? Mentek, vagy maradok? - kérdezte Hablaty, s ott volt a hangjában az idegesség. Mindig ilyen volt, ha Asztriddal valamin hajba kaptak, de most az egyszer nem tágított az igazától.

- Egyedül ezt nem tudod végigcsinálni - felelte végül Halvér, aki mellé állt, ez által a többiek is.

Hablaty végül ráemelte tekintetét az idő közben odaérkező Suhanóra.

- Készen állsz?

A sárkány bólintott.

***

Fogatlan mása fél óra múlva felkészülten állt arra, hogy Hablaty sárkányának helyébe lépjen egy támadás erejéig. Farokszárnya bal oldala pirosan csillogott a még meg nem száradt festéktől, a nyereg váltójának pántja vakvágányra futott és Suhanó sötétzöld szemeit jól elrejtette a sisak szemvágásainak árnyéka. Összességében felismerhetetlen volt, nem lehetett volna megkülönböztetni Fogatlantól, mikor az egész páncélzat felkerült rá.

- Tökéletes. Szerintem legalábbis tökéletes - jegyezte meg Hablaty, miután öt percen át figyelte, hogy talál e hibát az összhangon.

- Az bizony. Nincs az az ádáz, aki meg tudná különböztetni Fogatlantól. Legalábbis egy csata kellős közepén biztos nem - felelte Halvér.

- Hé, hé, hé, már megmondtam, hogy ez nem csata lesz, csak odamegyünk, meggyengítjük az erőiket, annyi kárt okozunk, amennyit csak tudunk, és amint veszélyessé válik a helyzet, eltűnünk, világos? - felelte komolyan Hablaty, s már maga sem tudta, hányadjára mondta ezt végig. A többiek bólogattak. - Okés. Elhoztátok a fekete ruhákat? Ne feledjétek, nem láthatnak meg minket, ez a lényeg.

Erre is bólogatás volt a válasz. Hablaty is már egy teljesen fekete felszerelést viselt, hozzá egy kapucnis, fekete köpennyel, ami csak a derekáig ért, hogy ne zavarja a mozgásban, viszont tökéletesen elrejtse.

- Rendben. Negyed óra múlva találkozunk a nyugati szirten, addigra mindenki legyen kész - tette még hozzá, majd a nyereghez erősített egy táskát, benne mindennel, amire szüksége lehet, aztán Suhanót a szirthez küldte, ő pedig rátért a hazafelé vezető ösvényre.

Akárhogy titkolta, s akárhogy mondogatta, hogy miért teszi, mégis bűntudata volt Fogatlan miatt. A barátja bármit megtett volna érte, harcolt volna érte, meghalna érte... Ő mégis képes volt rámosolyogni, és hazudni, hogy reggel lesz az indulás, míg valójában az éj leple alatt felszáll egy másik sárkány hátán. Mi ez, ha nem gonoszság?

De mi mást tehetne? Ha magával vinné, az Fogatlannak a biztos halált jelentené, és inkább hazudik a szemébe, s tűri majd a mérgét mikor visszatér, minthogy a temetését kelljen fontolgatnia.

Mikor hazaért, nem nyitott be az ajtón, hanem a tetőablak alá ment, ahol felmászott, s lenézett a békésen alvó sárkányára. Mosolygott álmában, s mancsai egyszer-egyszer megrezdültek. Biztos álmodott, hisz néha a szárnyai is megmoccantak, talán megint az égen járhat. Abban a tudatban van, hogy ő, Hablaty, hazajött már és ott alszik a helyén, ahol most csak egy halom párna van a látszat kedvéért. Az Éjfúria lovas tudta, hogy amikor barátja felébred, és rájön az igazságra, dühös lesz, utálni fogja, s megint földhöz csapja majd a farokszárnyát mérgében. Viszont ennek így kell lennie. Meg kell őt védenie minden veszélytől, és ha ez az ára, hogy összevesznek, hát legyen.

Hablaty végül hangtalanul bemászott a szobába, elrendezte az álcáját, majd leguggolt legjobb barátja mellé, szelíden simogatni kezdte a fejét, de csak vigyázva, hogy fel ne ébredjen.

- Ne aggódj Fogatlan. Nem lesz semmi baj, pajti. - súgta, mire Fogatlan csak jobban elmosolyodott, s álmában feldorombolt Hablaty közelségére, akinek a tenyerét is megnyalta.

Lovasa épp úgy megmosolyogta a helyzetet, majd még egyszer megsimította a homlokát, s mikor kitapintotta a heget, csak biztosabb lett tervében, s abban, hogy helyesen döntött.

Hangtalanul hagyta el a szobát, ahogy a szigetet is, barátaival együtt.

Rajz, rajz, rajz....

Sziasztok!
Igen, tudom, megint megcsúsztam, bocsi megint.
Viszont szeretnék kérni tőletek valamit, és ezt az ötletet igazából anyukámtól kaptam, szóval vázolom is:
Nagyon úgy néz ki, hogy animáció tervező iskolába fogok továbbtanulni, amihez viszont a bejelentkezésnél be kell adnom egy rajzokból álló portfóliót. Épp ezért gondoltam, hogy megkérlek titeket (ha van kedvetek, persze), hogy kommentben írjatok ide ötleteket, hogy a történet melyik jelenetét vessem papírra (vagy akár digitális papírra) pillanatképként -esetleg még miniképregényt is, max 4-5 képsorral -, ezzel is színesebbé téve a történetet, hiszen természetesen így lesz saját képgaléria is, aminek az alapjait ti adjátok :), illetve én is gyakorlom a rajzolást. Az ötletek szituációját mindenképp írjátok le, illetve a biztonság kedvéért azt is, hogy melyik fejezetben, és melyik részben (Ádázok és fúriák v. Bajkeverő tojás) történt.
Nagyon megköszönöm nektek, ha írtok ötleteket hiszen ezzel nagyon sokat segítetek, és ha minden igaz -és nem megy el megint az áram, ma már hatodjára D: - akkor kirakom az új fejezetet is :)

~Ezt a fejet sosem tudom megunni~ 

Ui: és hoztam egy kis zenét is az oldalhoz, hála Fanni barátnőmnek, már ez is működik :)

Új videó

Sziasztok!
Nos, ez még nem fejezet, de valami :D
Konkrétan egy nemrégiben elkészült új videóm, ami remélem elnyeri a tetszéseteket, s ez úton szólok, hogy az új fejezetig már csak néhány nap van hátra, most aztán nagyon sietek vele.

Ádázok és Fúriák - 9. fejezet

Srácok, 6000000 bocsánatkérés ennyi csúszásért, remélem még nem mondtatok le rólam és a történetről.
Nincs mentségem rá, miért késtem ennyit, de most itt van a folytatást, és elásom magam ha megint ennyit kések vele.

És Boldog Karácsonyt Mindenkinek, így utólag is!

9. fejezet:

A suttogás

- Hablaty! Fogatlan! Merre vagytok?

Hangzott a kiáltás már vagy századszorra. A sárkánylovasok, mikor szétesett a csapatuk, kénytelenek voltak leszállni az egyik szirtre a közelben, és sárkányaik védelmében kivárták, míg enyhül a hófúvás. Asztrid volt az egyetlen, aki már az első pillanatban indulni akart a keresésükre, viszont a többiek mind visszatartották, mondván: túl veszélyes felszállni ilyen időben.

- De nem hagyhatjuk őket odakint így! Lehet, hogy lezuhantak, lehet, hogy most segítségre várnak! - kiabálta idegesen Asztrid. Nem tudott beletörődni, hogy ki kell várnia a nyugodtabb időjárást.

- Asztrid, és szerinted mi milyen sorsra jutunk, ha most kirepülünk a nyílt tenger fölé? Adok tíz percet, és hidd el, nem lesz, aki segíteni tudna rajtuk, mert mind a tengerben végezzük - kezdte finoman Halvér. - Ki akarsz tenni minket ennek? Ki akarod tenni Viharbogarat is a veszélynek?

Asztrid a fejét ingatva pillantott sárkányára, aki épp annyira akart felszállni erről a helyről, mint ő. Viszont a többieknek igazuk van. Életveszélyes lenne.

- Akkor mit javasolsz, mit tegyünk? - tette végül karba a kezeit.

Halvér vett egy nagy levegőt.

- Csak azt mondom, hogy megvárjuk, míg egy kicsit enyhül a szél, és utána elindulunk megkeresni őket. Nem lehetnek messze, és van egy óriási szerencsénk - tette hozzá, mikor kinyitotta a táskáját, és elővett egy összehajtogatott papírdarabot, amit széthajtott, és Bütyök szélárnyékában szemügyre vette. - Nem csak Hablaty hozott magával térképet - lengette meg a papírt.

- De Hablaty azt mondta, ez a hely nincs rajta még a térképen... - értetlenkedett Takonypóc.

- Óh, dehogynem. Csak nem úgy, ahogy gondoljátok.

Erre persze mind összenéztek, s szinte egyszerre megvonták a vállukat. Ebből senki egy szót sem értett.

- Jaj, ugyan srácok, ez nagyon egyszerű - emelte égre a tekintetét Halvér, majd ismét fürkészni kezdte a lerajzolt szigetcsoportokat, majd megtalálta azt a csomópontot, ami a legközelebbi jelölt hely volt a jelenlegi tartózkodási helyükhöz. - Aha... - motyogott félig magában - szóval itt ez a félkör alakú, sűrű szigetcsoport - mutatta a kis csapatnak, akik ismét összenéztek.

- És ez hogy segít rajtunk? - tette csípőre a kezét Takonypóc, de Asztrid leintette.

- Ami ennél is fontosabb kérdés: hogy segít ez Hablatyékon?

- Ha nem szólnátok közbe folyton, talán el tudnám mondani - jött a csípős válasz a nagydarab fiútól, aki már hozzá volt szokva, hogy az ilyen kérdésekre mindig neki kell megtalálni a válaszokat, de már kezdte idegesíteni, hogy valaki folyton beszélt, ezért mindig újból kellett kezdenie a gondolatmenetét.

Erre mindenki vett egy nagy levegőt, hogy visszafojtsák az eddig szavakba öntött idegességet, majd tekintetükkel jelezték Halvérnek, hogy folytassa a mondandóját.

- Na szóval, itt van ez a félkör alakú szigetcsoport - mutatta Halvér a  térképen. - Ha minden igaz, akkor ami nem látszik, az a szigetcsoport másik fele, azaz ahol éppen állunk. Itt még számtalan kis sziget lehet, amik mind csak az előnyeink, hiszen ha lezuhantak, akkor erős a gyanúm, hogy ezek egyikére zuhantak, vagy valamelyik közelébe, és szinte biztos, hogy mostanra már a szárazföldön vannak. Viszont van itt egy bökkenő.

- Mindig van bökkenő - forgatta a szemét Takonypóc, de hamar meghúzta magát, amikor meglátta Asztrid gyilkos tekintetét, ami azt üzente, hogy kitekeri a nyakát, ha nem hallgat el most rögtön.

- Szóval az a bökkenő, hogy a szigetcsoport másik fele hemzseg a Suttogó Haláloktól, és szerintem itt sem más a helyzet - fejezte be a mondatot a nagydarab fiú.

Igen, így már mindjárt más a helyzet. Asztrid elszántan felszegte a fejét, majd nem törődve a már csillapodott havazással, felpattant sárkánya hátára.

- Sietnünk kell, de nagyon.

***

Talán már egy egész órája keresték a főnök fiát, és sárkányát, akik úgy eltűntek, mint Füstlehelő a ködben. Idő közben két csapatra bomlottak, s míg az ikrek Takonypóccal a keleti oldal felé indultak, addig Halvér és Asztrid mentek nyugatra, nyomukban Suhanóval, aki időnként eltűnt, majd újra megjelent mellettük. Ő is kereste őket, sárkányhívást is nem egyet eleresztett, hogy jelezzen fajtársának. De sosem jött rá válasz.

- Talán nem voltunk elég alaposak - kezdte Halvér.

- Mire gondolsz? - ráncolta a szemöldökét Asztrid, mikor már vagy ötödszörre suhantak el a rájuk kiosztott szigetek közül a legnagyobbik felett.

- Mindössze azt mondom, hogy jobban át kéne nézni a szigeteket. Szerintem szálljunk le, és próbáljuk meg úgy. Nincs már más ötletem.

Asztrid belátta, hogy Halvérnek igaza lehet. Eddig arra alapoztak, hogy egy fekete Éjfúriát egy piros farokszárnnyal messziről kiszúrnak a hófödte szigeteken. Ám ott voltak az erdők, amiken keresztül nem biztos, hogy ez olyan egyszerű, mint aminek hangzik.

A vikinglány végül megkérte siklóját, hogy ereszkedjenek, s landoljanak a szigeten, az egyik nagyobb nyílt területen. Asztrid azonnal leugrott Viharbogár hátáról, s a nyereg oldaltáskájából előkapott egy vékony, kendőszerű ruhadarabot, amit magára tekert, így kevésbé fázott. Aztán fogta magát, s gyalog elindult. 

Vagy fél órát gyalogoltak így. Asztridot nem érdekelte a hideg, nem érdekelte a közel térdig érő hó, ő így is haladt tovább. A fejébe vette, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja őket. Halvér is ott igyekezett mellette, s nem egyszer hasra esett, s Asztrid a helyett, hogy kinevette volna, odaszaladt, és felsegítette, majd mentek tovább. A nagydarab fiúban már kevésbé élt a remény, hogy Hablaty és Fogatlan előkerülnének. Egyre jobban félt, hogy egyiküket se látják soha többé.

Asztrid nem is a lába elé figyelt, hanem a közeli, ritkás fenyőerdőt kémlelte, mikor felhúzott a kezére egy vastagabb kesztyűt, amit szintén a táskájából kapart elő.

Aztán egyszer csak, amikor már a nyolcadik hókupac mellett haladtak el, Asztrid rálépett valamire, ami megreccsent. Először azt hitte, jégre lépett, s mindjárt landol a jeges vízben, ám amikor elkapta onnan a lábát, akkor látta, hogy... valami pirosra lépett rá.

- Halvér! - kiáltotta a fiúnak, ahogy azonnal letérdelt, s odébb söpörte a havat a pirosas valamiről. Beigazolódott a gyanúja. Egy percen belül előkerült a hó alól Fogatlan elfagyott, piros farokszárnya. - Fogatlan... Fogatlan!

- Jóságos Odin, mi a... - motyogta a nagydarab fiú, aki elsőre fel se fogta, hogy mit lát.

- Ne ácsorogj ott Halvér, hanem segíts! - kiabált rá Asztrid, amikor előkotorta Fogatlan jobboldali farokszárnyát is. - Itt van a hó alatt, ki kell szabadítanunk! Segítsetek már! - szólt rá a sárkányokra is, majd a Fogatlant rejtő hókupac másik oldalára szaladt, ahol a fejét sejtette, s ismét elkezdett ásni.

Vagy tíz perces elkeseredett küzdelem után sikerült megtalálni a fekete sárkányt a hó alatt, amiben Bütyök és Viharbogár is segített, szárnyukkal odébb kotorva a havat.

- Fogatlan! - kezdte megrémülve Asztrid, ahogy odamászott a fejéhez, amit hamar kiszabadított a hó alól, s bal kezéről lehúzta a kesztyűt, aztán szabad tenyerét az Éjfúria nyakához nyomta. Még lélegzett, még vert a szíve.

- Hadd nézzem csak - szaladt oda a fejéhez Halvér is, aki ugyan ezt tette, bár ő sokkal több következtetést tudott levonni, mint a lány. - Te jóságos Thor, hiszen szörnyen kihűlt!

- Felhasználta a belső tüzét... - motyogott Asztrid, amikor meglátta, hogy a sárkány maga köré csavarta a szárnyait... Túlzottan jellegzetes póz volt ahhoz, hogy ne vegye észre. Asztrid előkaparta a szárnya szélét, s elkezdte felemelni, ami egyedül nagyon nehéz művelet volt, mégis sikerült. Fogatlan Hablatyot a mancsai közt tartotta, óvva így mindentől, még az esetleges suttogó halálok elől is elrejtve. A hidegtől védte, de közben ő maga is kihűlt.

Asztridot egyre jobban elfogta a félelem, viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal odamásszon, s Fogatlan mancsait nagy nehezen lefejve a fiúról, magához húzza a sárkánylovast. Hablatyot az ölébe fektette, s azonnal megvizsgálta az életjeleit. Ő is lélegzett, de a kezei szinte teljesen elfagytak.

- Asztrid, azonnal védett helyre kell vinni őket, vagy lemondhatunk róluk.

- Tudom - bólintott, aztán jobb ötlete híján pofozgatni kezdte Hablatyot. Semmi értelme nem volt, hiszen nem reagált. - A fenébe... Halvér, segíts őt felültetni Viharbogárra - ált elő egy újabb ötlettel.

Halvér egy szót sem szólt, egy pillanat alatt felemelte Hablatyot, s félig fekve ültette fel a Siklósárkány hátára. Addig Asztrid Fogatlanhoz szaladt, s most őt kezdte pofozgatni.

- Ez az előbb se jött be - kezdte volna a nagydarab fiú, aki Bütyök nyeregtáskájából elővett egy közel takaró méretű sálat, amivel körbetekerte Hablatyot.

Ám mire ezt kimondta, Fogatlan már felmordult, s kicsit rossz néven vette, hogy az arcát ütögetik, de nem kapott oda. Felismerte Asztrid hangját, ezért nyitogatni kezdte a szemeit.

- Ébredj Fogatlan, gyerünk... - bíztatta Asztrid, ahogy egy kicsit megemelte a fejét, ezzel is segítve neki, hogy éberebb legyen. Úgy tűnt, Fogatlan meg se próbál felkelni, elég kótyagos volt hozzá a tekintete, de amikor megérezte, hogy mancsai közt nincs senki, szinte úgy ugrott fel, mint akit felrántottak, s kétségbeesetten keresni kezdte maga körül Hablatyot a hóban, amíg meg nem látta Viharbogár hátán.

- Rendben, eddig megvolnánk. Most jön a nehezebbik rész.

***

Asztrid nagy terve az volt, hogy Halvért visszaküldte előkeríteni a csapatot, amíg ő és sárkánya valahogy eljuttatják Hablatyot és Fogatlant egy szél- és hóesésvédett helyre, lehetőség szerint egy barlangba, s a többi sárkánylovas majd azon a környéken fogja keresni őket.

A gondok ott kezdődtek, hogy Halvér és Bütyök alig tudtak felszállni, hiszen ismét havazni kezdett, amivel jött a csípős, és veszélyes szél is, ami nem csak a havat, de a Gronkelt is megpörgette a levegőben...

Asztrid végignézte, amíg eltűnnek a kavargó hóban, majd az eszméletlen Hablatyra, végül a két sárkányra nézett, akik közül az egyik már eleve vitt egy segítésre szorulót, a másik pedig úgy vacogott, hogy alig állt a lábán. Mégis, nem volt más megoldás, mint azonnal elindulni, ha nem akarnak itt és most megfagyni, vagy benevezni hókupacnak, mint az előbb Fogatlanék.

Nehezen tudtak csak elindulni, s így sem haladtak valami gyorsan. Viharbogár vitte Hablatyot a hátán, jobb szárnyával pedig Asztridot védte a hófúvástól, így javítva a látási viszonyain, s e mellett a lány nem egyszer kapaszkodott belé. Bal szárnyával pedig szinte Fogatlant tartotta, aki már majd' megfagyott, alig tudott lépni a hóban, ezét sárkánytársa megpróbálta vezetni, nem csak védeni a természeti erőktől.

- Remélem tudod - kezdte Asztrid, ahogy próbált Fogatlanra nézni -,  hogy hatalmas szerencsétek volt, hogy megtaláltunk. Pontosabban inkább mondanám véletlennek. Egy sikeres véletlennek - magyarázta, ahogy ismét megkapaszkodott siklója szárnyában, mikor komolyan megbotlott valamiben, de nem csak ő, hanem Viharbogár is. Ez úttal Fogatlan támasztotta meg, s nagyon kevés kellett hozzá, hogy mindhárman a hóban végezzék.

- Arra Vihar! Gyorsan! - mutatott a lány egy nem annyira meredek domb felé, aminek tetejénél emelkedtek ki a sziget sziklás hegyei. - Ahol hegy van, ott barlang is.

Igaza lett. Húsz perces elkeseredett küzdelem után felértek a dombon, ahol Asztrid egyszer hasra is vágódott, az előző hóréteg ugyanis jegesre fagyott, tehát csúszott. A lány felsértette a tenyerét, de nem érdekelte, csak ment tovább, ahogy tudott.

Még tíz perc kellett ahhoz, hogy a hóviharban megtalálják a remélt barlangot, s mind azonnal besiettek oda. Asztrid, amint Siklója lefeküdt mellette, szinte ölbe vette Hablatyot, s nagyon óvatosan a földre fektette, aztán kiszaladt a barlangból, és a legközelebbi fáról letördelgetett annyi száraz ágat, amennyit csak tudott, majd visszasietve azokat egy kupacba rakta, Viharbogár pedig tábortüzet csinált egy apró lánggal. Asztrid azonnal magához húzta Hablatyot, s a létező összes sálat és kendőt rátekerte, mindemellett a lehető legközelebb ült vele a tűzhöz.

A Sikló pedig lángjával felmelegítette a talajt, s odavezette Fogatlant, aki már tényleg alig tudott járni, s miután finoman a földre nyomta, ismételten betakarta szárnyával, hogy segítsen neki visszanyerni belső tüzét. Az Éjfúria még vacogott jó darabig, mire sikerült valamelyest megnyugodnia, s kimerülten lehunyta a szemét.

- Most már nem lesz semmi baj, biztonságban vagyunk - bizonygatta Asztrid, aki már kevésbé fázott, s közben megfogta Hablaty kezét, és folyamatosan mozgatta elfagyott ujjait, hogy egy kicsit felmelegítse. Most látszott igazán az arcán az aggódás, mikor csak a sárkányok voltak a szemtanúk.

***

Órák teltek el így. A vikinglány kezdett komolyan félni, hiszen Halvérnek se híre, se hamva nem volt még, ahogy a csapatuknak sem, sőt, Suhanó se volt sehol.

Asztrid végül Hablattyal együtt odakúszott a sárkányokhoz, s odafészkelte magát Fogatlan mancsai közé, aki amint meglátta a tenyerén a sebet, rögtön nyalogatni kezdte. Hát persze, gondolta, hiszen az Éjfúria nyála gyógyító hatású.

- Köszönöm - nézett fel hálás szemekkel a fekete sárkányra, aki erre arcon nyalta, majd fejét Viharbogárnak döntve egyenletesen szuszogott. Lassan kezdte minimálisan visszanyerni az erejét.

Ekkor viszont zaj ütötte meg a fülüket. Fogatlan felkapta a fejét, ahogy sárkánytársa is, és mindketten egyszerre pattantak fel, és szagoltak a levegőbe. Asztrid már ekkor tudta, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Mi az srácok? - kérdezte halkan.

Nyilván nem kapott választ, a két hüllő mereven bámult maga elé, néha apró mozdulatokat tettek a fejükkel. Valami volt ott, ami nem tetszett nekik, nagyon nem tetszett nekik. Fogatlan a füleit mozgatta, s egyre csak szűkült a pupillája.

Valami nincs rendben, gondolta Asztrid. Épp, hogy ez végigfutott az agyán, megütötte a fülét egy halk morajlás. nem lehetett megmondani melyik irányból, szinte olyan volt, mintha az összes fal ezt árasztotta volna.

Suttogó halálok!

Úgy bizony. Asztrid levegőt se vett, s a barlang bejárata előtt egy kicsivel kirobbant a földből egy ezertüskés, hihetetlenül rusnya suttogó halál, és visítva vetette magát a barlangba. Viharbogár ezt azonban nem hagyta, rikácsolt egyet, kitárta szárnyait, s egyetlen lángcsóvával visszatántorodásra kényszerítette a förmedvényt.

Asztrid lefektette Hablatyot a tűz mellé, majd felpattant, hogy segíthessen sárkányának, aki viszont nem várta be, helyette kirohant a hóviharba, s vad harcba keveredett a Suttogó Halállal. Ekkor megjelent még egy tüskés támadó, s mikor Fogatlan rohant volna, hogy segítsen a Siklónak, az orra előtt omlasztották rájuk a barlang bejáratát, így az Éjfúria és a két viking bent ragadtak.

- NE! Vihar! Viharbogár! - kiáltozott kétségbeesetten a vikinglány, ahogy a hó- és sziklatorlaszhoz szaladt, és Fogatlannal együtt próbáltak kitörni onnan, ami viszont esélytelen volt. Asztrid egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Fogatlan egyik mancsával felkapja őt a derekánál fogva, Hablatyot pedig a grabancánál emelte fel a szájával, s a barlang másik felébe szaladt, mikor a barlang teteje felől betört hozzájuk egy újabb Suttogó.

Fogatlan a fal mellé fektette Hablatyot, s letette mellé Asztridot, majd védelmezően kitárta szárnyait és a támadó sárkányra morgott, kimutatva apró, de veszélyes fogait.

Asztrid persze tudta, hogy hiába harcias énje, nem tudna segíteni Fogatlannak, épp ezért csak magához ölelte Hablatyot, és rimánkodott, hogy az Éjfúria sikerrel járjon.

Ám nagy meglepetésére, nem lett harc. Ugyanis mielőtt a tüskés nekiugorhatott volna az Éjfúriának, az elüvöltötte magát, amivel nem csak megzavarta, de pontos képet kapott a barlang szerkezetéről. Fejét a fal felé fordította, ami megállapításai szerint vékony volt, s ez által ez maradt az egyetlen menekülési út innen. Tudta, hogy még csak egyet tud lőni, ami amúgy sem hatna a Suttogó ellen, így a fal felé fordult, szárnyával a földre nyomta a két vikinget, s egyetlen plazmalövéssel leomlasztotta a sziklát.

Mire Asztrid felfogta volna, hogy mi történt, Fogatlan a mancsai közé kapta őt Hablattyal együtt, majd kiugrott a barlangból az általa robbantott kijáraton, ahová a suttogó nem követte, hiszen idő közben előbújtak a napsugarak is.

A terv tökéletes - lett volna, ha Fogatlan számol azzal is, ami a falon túl volt.

Szakadék. Mély szakadék, sziklás talajjal.

Asztrid rémülten felsikoltott, mikor reménytelen csapkodás közepette a sárkánnyal együtt zuhanni kezdett. Nem, nem érhet így véget... Motyogta magában a lány.

Az ötlet hirtelen jött számára is. Míg Fogatlan minden erejével próbált a levegőben maradni, Asztrid belekapaszkodott a nyeregbe, és feljebb tornázta magát, így kézzel elérte a váltót a farokszárnyhoz, amiről lecsúszott a keze, s majdnem kizuhant a sárkány mancsai közül, csak egy hajszálon múlott, hogy az újra megtámassza a hátát, s mikor látta, hogy mire készül, még segített is neki. Tudta, hogy nincs más mód, hogy megmeneküljenek.

Asztrid nagy küzdelmek árán tudta csak kinyitni a farokszárnyat, hiszen a váltó is beragadt a fagytól, de végül Fogatlan képes volt a levegőben maradni, s nagy ívben megkerülni a hegyet. Kormányozni nem tudta magát, hiszen Asztrid ebből a helyzetből nem tudott többet állítani rajta, s mikor meglátta, hogy így is a föld felé tartanak, máris igyekezett ismét váltani, de Fogatlan ezt már nem hagyta.

- Mit művelsz?! Túl gyorsan zuhanunk! - kiabálta a lány, s többet nem is tudott mondani, hiszen ekkor elsötétedett körülötte minden, ahogy Fogatlan maga köré csavarta szárnyait, s így csapódtak a hóba, több métert csúszva, mire megálltak.

Csend lett.

Hamarosan...

Sziasztok!

Huh, hát nem is tudom, hol kezdjem. Meg se merem nézni, hogy mióta nem volt új rész, de mentségemre szóljon, hogy vasárnap volt a szalagavatóm (és nem, nem estem el a magassarkúban :D) amire hetekig készültünk, folyamatosan táncpróbák voltak, és örültem hogy élek, mikor minden nap hazaértem. DE nem feledkeztem el a kis történetemről, természetesen folytatom, és számításaim szerint még néhány nap, és felrakom a következő részt.
Remélem nem adtátok fel a reményt, hogy "áh, ennek már vége",mert itt vagyok, és nem hagyom abba a sztorit. :D

(Igen, én is így nézhettem ki a szalagavatón, az osztálytánc alatt :D)

Ádázok és Fúriák - 8. fejezet

Sziasztok!

Húha, hát azt se tudom, hol kezdjem... Most jöhetne az a mondat, hogy "inkább hallgassak és ide a fejezettel!", de előtte még szólnék pár szót...
Nos, mint látjátok, elkezdődött utolsó gimis évem, ami elég brutálisra sikerült.... Ha nem nyolc órám van, akkor délutáni keringőpróbám, vagy dolgozatírás, ami sosem engedte, hogy a nyugodtan átgondoljam a történet eseményeit, és írjak, azért csak nagy néha nyitottam meg a "Troublemaker egg 2." névre hallgató dokumentumot, de nagy nehezen befejeztem az új fejezetet, és most nem is húzom tovább a szót:
- komi, komi, komi, tudom követelőzős vagyok, meg még kések is, de komi, légyszi :33-

8. fejezet:

Belső tűz

Hablaty egy kis szikla tetején ült, és dobálta a kavicsokat a tengerbe. Már vagy egy órája mást se csinált. Egyszerűen úgy érezte, elment a kedve még az élettől is. Nem tudta felfogni, hogy az a sárkány a karjai közt halt meg, hogy a keze vörös lett a vérétől, hogy az utolsó dolog, amit látott, az Hablaty arca volt. Nem tudta megmenteni. Nem tehetett semmit, csak végignézte a halálát... egy Éjfúriának. Egy nőstény Éjfúriának, akinek lehet, hogy családja, fiókái voltak... Egyszer megfordult a fejében, hogy elindul megkeresni, hátha a sárkánynak voltak kicsinyei, de végül lebeszélte magát erről. Ha voltak is itt Éjfúria fiókák, vagy elpusztultak a harcban, vagy egy ádáz hajó egyik ketrecében ülnek.

Szívében egyre nőtt a gyűlölet az ádázok, és legfőképpen Dagur iránt. Először Fogatlan, aztán Suhanó, most a nőstény és lehet, hogy egy egész Éjfúria horda... Hogy lehet valaki ilyen szívtelen? Hogy ölhet, kínozhat sárkányokat? Ráadásul ezek a lények többet érnek, mint egy ember, mert képesek megbocsátani, és önzetlenül segíteni... Nem várják el a jutalmat, csupán a szeretetet. És neki mindez saját tapasztalat. Dagur hogy nem látja ezeket a jeleket? Hiszen annyiszor álltak már egymással szemben, hogy nem tűnt fel neki az, ami közte és Fogatlan között van? Vagy talán pont ezt a köteléket irigyli, ezért gyilkol?

Fogatlan, mint aki megérezte, hogy Hablaty túlságosan elmerült a gondolataiban, most odasietett lovasához és hamar lefeküdt mellé, fejét a fiúnak dörgölve.

- Szia pajti, hát te? - nézett rá kedvesen Hablaty, ahogy kizökkent az elmélkedésből. Fogatlan a maga módján válaszolt neki, amivel mosolyt csalt a fiú arcára. Pont ez volt a szándéka. - Ezek szerint nagyon magam alatt voltam, ugye?

Fogatlan bólintott.

- Nagyszerű...

Sárkánya megvonta a szárnyait, majd megint nekidörgölte a fejét. Hablatynak már az is megfordult a fejében, hogy Fogatlan talán ismerhette ezt az Éjfúriát. Lehet, hogy ők voltak a régi csapata? Lehet, hogy ez volt az otthona a Vörös Halál előtt? Lehet, hogy köztük van a családja? És ha Dagur elfogta őket?

- Fogatlan, te... Neked ez volt az otthonod? - nézett hátra a szinte porig égett erdőre. Előre félt a választól, attól, hogy lehet, a lelkébe gázolt legjobb barátjának. Fogatlan viszont határozottan a fejét rázta, s lovasának ezzel hatalmas kő esett le a szívéről. - És... Akkor ezt a sárkányt sem ismerted, igaz?

Újabb fejingatás következett.

- Rendben, pajti - ölelte meg sárkánya fejét Hablaty, ahogy feltört belőle egy megkönnyebbült sóhaj, majd felkelt a szikláról.

Nem ülhet itt egész nap magába roskadva. Hiszen az ádáz flotta talán már rég visszaért az Ádáz-szigetre. Ők pedig itt ücsörögnek, és nem történik semmi, csak megy az idő. Sürgősen vissza kell érniük Hibbantra, megállítani az ádázokat, majd megkeresni a csata elől elmenekült sárkányokat. Hablaty fejében már kész volt a terv, mire visszaért a többiekhez, akik a parton vertek tábort, s halat sütögettek a tábortűznél, s csak keveset beszélgettek. A Sárkányakadémia Vezetőjének megjelenésére azonban mind felkapták a fejüket, s várakozón pillantottak rá.

- Srácok, tudom, hogy nagyon rossz a helyzet. Mégis... Szeretnék kérni tőletek valamit. Nem kötelezhetem, mert életveszélyes, ezért szánom kérésnek. - kezdte Hablaty.

- Te most viccelsz velünk? - vonta fel a szemöldökét Asztrid. - Ebben már mind nyakig benne vagyunk, nem most fogunk meghátrálni.

A lány szavaira mindenki némán bólogatott.

Hablaty felsóhajtott.

- Rendben. De előre szólok, hogy...

- Hogy veszélyes lesz. - fejezte be helyette Takonypóc, meglepő módon mosolyogva, mint aki egy betanult szöveget mond.

- És vakmerő - toldotta meg Asztrid.

- És őrült - lengette a kezeit drámaian Halvér.

- És király! - ugrott egyet ültében Fafej, ahogy a levegőbe bokszolt.

Hablaty ámulattal nézett végig a barátain. Úgy ismerik már az terveit, mint a rosszpénzt. Tudják, hogy az ötletei elvetemültek, őrültek, veszélyesek, kockázatosak, de mindig kisül belőle valami, és nem mellesleg ők vikingek, akik élnek-halnak a veszélyért.

***

Miután Hablaty felvázolta a tervet a társainak, mind hamar szedelőzködni kezdtek, hogy elinduljanak Hibbantra, mielőtt besötétedne. Eloltották a tábortüzet, összeszedték a táskáikat, visszahívták az idő közben halászni ment sárkányokat, s miután mindjükre ráadták a nyerget hamar a hátukra pattantak, s Hablaty kérésére tettek még egy tiszteletkört a sziget felett, az elesett sárkányok emlékére, és hogy Suhanó még láthassa egyszer az otthonát.

A gazdátlan sárkány elhúzta a száját, ahogy végigjáratta tekintetét a megsemmisült szigeten. Fájt neki így látnia, már hogyne fájt volna, bárki összetörne, ha lerombolják az otthonát. Suhanó végül felszegte a fejét, és délre fordult, úgy, mint egy hete, mikor sérülten menekült Hibbantra. Most azonban más hajtotta előre, nem a segítség tudata, hanem hogy bosszút állhat azokon, akik tönkretették az életét és feldúlták az otthonát.

***

A hazaút eleinte unalmasan telt, azonban fél óra elteltével kezdett elvadulni az időjárás, nem kedvezve a sárkányok repülésének. Úgy tíz percig még nagyjából tűrhetően egy vonalban voltak képesek repülni, aztán egy-két durvább széllökés kimondottan veszélyes helyzetbe sodorta őket. Hiszen a nagyobb szárnyú, könnyebb testű Éjfúriákat jobban dobálta a szél, aminek az lett a következménye, hogy a következő levegőáramlat szó szerint megpördítette Fogatlant, és kis híján nekirepítette Viharbogárnak, ha Asztrid nem reagált volna időben, így épp, hogy elkerülték az ütközést.

- Na, még egy ilyen, és komoly bajok lesznek - jegyezte meg a vikinglány, ahogy féltőn Hablatyék felé nézett, akik alig tudtak egyenesben maradni, és ekkor még meg sem említettük a félfarkú Éjfúria mű farokszárnyának mozgását, amit néha olyan szinten kicsavart a szél, hogy Fogatlan komolyan megingott, és félő volt, hogy a bőr nem fogja sokáig bírni az oldalirányú terhelést.

- Tudom, Asztrid! - felelte idegesen Hablaty, akinek szinte hallani lehetett, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek, annyira gondolkozott, hogy mihez kezdjenek. Maga elé nézett, ahol egy hatalmas szürke felhőt látott kavarogni, s már azonnal tudta, hogy annak az előszelét érzik, s ha belerepülnek, a helyzet sokkal rosszabb lesz. Végül a mellett döntött, hogy kerülőt tesznek. - Mindenki forduljon keletnek, most! - állított egyet a farokszányon, ami elsőre nem is akart megmozdulni, s Hablaty egy perc után tudta csak működésre bírni.

Így, hogy kelete tartottak - Hablaty nem merte nyugat felé vezetni a csapatot, hiszen akkor vészesen közel kerültek volna az Ádáz-szigethez, amire még nem voltak felkészülve -, a szél szemből érte őket, ami szintén nem volt a legjobb, de még mindig kevésbé terhelte a szerkezetet Fogatlan farkán, mint amikor oldalról kapta a széllökéseket.

Hablaty fáradtan nyújtózott egyet, majd elővette a füzetét, benne a térképpel. Ujját végighúzta a Hibbant és az eredeti úticéljuk légvonalán, majd megpróbálta megállapítani, hogy hol tértek le az útról. Nem volt a legegyszerűbb behatárolni, hiszen az ujja lefutott a térképről, ahogy kereste a jelenlegi tartózkodási helyüket.

- Na klassz... - morogta az orra alá, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy vízcseppek jelentek meg a térképen... - Mi a... - emelte meg a fejét.

Hamarosan mindnyájuk arcába csapott a vizes hó, ami a felettük lévő felhőből hullott, s néhány perc múlva a latyakot felcserélte az igazi hó, ami néhány erős széllökéssel vágódott az arcukba.

- És még klasszabb... - forgatta a szemét Hablaty, ahogy összehúzta magán a mellényét, s a többieken is látszott, hogy elkezdtek fagyoskodni.

Mivel nem akartak viking-jégszobrokká válni a magas égben, kicsit megszaporázták sárkányuk röptét, a szél ellenére is, abban reménykedve, hogy talán hamarabb átérnek a felhő alatt.

Öreg hiba volt.

Nem véletlenül repültek lassabban szeles időben, hiszen nem csak Fogatlant tudja megpördíteni a szél, de egy kegyetlenebb időjárás még Kampót, vagy Viharbogarat is kitéríti az útjából. Ennek az előjelei már most látszottak, hiszen mindenki alatt imbolyogni kezdett a sárkánya, hiszen ahogy haladtak előre, az időjárás egyre csak eldurvult, s valódi hóviharrá magasodott a hószállingózás.

- Hablaty, le kell szállnunk! - kiabált előre kétségbeesetten Asztrid, hiszen alig tudott Siklója hátán maradni.

- Tudom, de nem látok semmit! - felelte Hablaty, ahogy próbált lefelé nézni, hátha meglát egy szigetet.

- Igen, te nem látsz! Na és Fogatlan? - adta az újabb ötletet Halvér, aki szintén nem ült valami biztosan Bütyök nyergében.

- Remek ötlet Halvér! - kiáltott vissza Hablaty, majd sárkányához fordult, akinek megsimogatta a fejét. Látta rajta, hogy nagyon küzd a fennmaradásért, ő viszont már nem érezte ujjaival Fogatlan pikkelyeit, keze annyira elfagyott. - Pajti, hallottad Halvért és Asztridot, nézzük meg mi van előttünk - kérte.

Fogatlan erre nagy levegőt vett, majd elordította magát, s a lila plazma azonnal elárulta neki, hogy merre járnak épp. Még talán egy szigetet is sejtett valahol, enyhén jobbra tőlük... Tekintetét abba az irányba fordította, s néhány morgással tudatta legjobb barátjával, hogy mit talált.

Hablaty válaszul megint megsimogatta a fejét, majd hátrafordult a nyeregben.

- Srácok, találtunk valamit, és most a legjobb lenne ha... Áh! - de a mondatot nem tudta befejezni. Teljesen váratlanul érte a sárkányt, és lovasát is egy kósza, de nagyon erős légáramlat, ami megint megpördítette őket, s fékezhetetlenül az ellentétes irányba csavarta a röptüket, egyenesen a csapat felé.

Most nem lehetett elkerülni az ütközést, s  Fogatlan először Kampónak, majd Viharbogárnak csapódott neki, s hiába próbálta meg mindkét sárkány megtartani, hogy ne forogjon tovább, az Éjfúria a következő pillanatban zuhanni kezdett, a kiáltozó barátjával együtt.

Senki nem indult utánuk, mert senki nem tudott. Kampó, hátán Takonypóccal összeütközött a cipzárháttal, Viharbogár Asztriddal pedig Halvért és Bütyköt találták el és Suhanó sem maradt sértetlenül.

Bár egyikük sem zuhant le, nem tudtak a főnök fia és sárkánya után menni, hiszen mire feleszméltek, azok már eltűntek a hóviharban...

***

- Fogatlaaan! - kiabált kétségbeesve Hablaty, amikor elhagyta a nyerget, persze nem önszántából. Fogalma sem volt, hogy milyen messze lehetnek a háborgó tengertől, de már rossz jelnek tartotta, hogy barátját sehol sem látja. El nem repült, hiszen nem képes rá, de nem is zuhanhatott le előtte. Pár pillanatig járhatott ezen az esze, mikor érezte, hogy valami nekimegy, és megragadja a karját. Fogatlan fél manccsal elkapta Hablatyot, hogy legalább ne szakadjanak el egymástól újra. Lovasa hamar belekapaszkodott a mancsába, majd valahogy megragadta a nyereg pántját, és azon volt, hogy visszaszenvedje magát barátja hátára.

Ám amikor látta, hogy nincs annyi ideje, félig a nyeregben ülve, pontosabban csak az oldalába kapaszkodva, vaslábával kifeszítette a piros farokszárnyat, így felrántva magukat, elkerülve a jeges fürdőt, ami várta őket odalent. A szél viszont továbbra is ostorozta őket kíméletlenül, s Hablaty egyszerűen képtelen volt felszállni barátja hátára, főleg, hogy ismét pörögni kezdtek a helytelen súlyelosztásból fakadóan.

A helyzet menthetetlen volt.

Hablaty már látta, hogy képtelenség épen és egy darabban kikerülni ebből a helyzetből, de mindent megtett, hogy legalább valamennyire elkerüljék a biztos halált. Hatalmas szerencséje volt, hogy rendelkezett egy olyan adottsággal, miszerint képes volt még vészhelyzetben is ép ésszel gondolkozni, s eszébe jutott, hogy Fogatlan érzett egy szigetet a környéken.

- Fogatlan, a sziget! A szigetre még eljutunk! - mondta ki a lehető legérthetőbben és lényegre törőbben ezt a pár szót.

Fogatlan rájött mire céloz Hablaty, s azonnal irányba fordult, már amennyire tudott. S oldalra dőlve indult meg egy bizonyos irányba. Útjából sokszor kitérítette a hó- és szélvihar, viszont tekintetében ott ült az elszántság, hogy bármi áron eljuttatja a szilárd talajra Hablatyot.

A jeges égiháború azonban nem így vélte. A hó lassan lerakódott, majd odafagyott a fém farokszárnyra, ezzel használhatatlanná téve. Ez az Éjfúria lovasnak is feltűnt, mikor hiába rángatta bal lábát, a kallantyú bizony nem mozdult, így mivel félig volt csak kitárva a piros bőrdarab-pótló, Fogatlan azzal, hogy kitárta a jobb oldalát, saját magával szúrt ki, ugyanis megpördült a saját tengelye körül, s ha ez még nem volna elég: vészesen ereszkedni kezdett, a sziget viszont még messze volt ahhoz, hogy leszállhassanak. A szigetet, amit igazából csak sejtettek, hogy ott van, szirtek szegélyeztek, amik még a földrésztől külön, a tengerből emelkedtek ki, mint egy vár védőfala. Épp e felé a fal felé tartott a zuhanó sárkány és kétségbeesett gazdája.

Fogatlan látta, hogy elkerülhetetlen az ütközés, ezért hamar három plazmabombát lőtt a kemény sziklának, ami omladozott ugyan, de még mindig az útjukban állt. Fogatlan arcán látszott a düh, és a pillanatnyi elkeseredettség, ahogy lőtt még két plazmabombát, amik viszont már könnyűszerrel lebontották előttük a sziklát. A sárkánynak nem volt ínyére, hogy lövedékei nagy részét felhasználta, hiszen mindössze csak hatot tudott tüzelni, utána órák kellettek, mire helyreállt a belső tüze, ami biztosította a tűzokádást és a fagytűrő testhőjét. A kegyetlen hóviharban pedig valahogy meg kell védenie Hablatyot a halálra fagyástól, de ez nem fog menni, ha nem marad egy minimális belső tüze sem.

Ekkor sikerrel átszáguldottak ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még egy sziklafal állt, s csak utána látták, hogy pont a szirtek és a sziget között fognak érkezni... a jeges vízbe.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy Fogatlan a szárnyai közé akarta zárni lovasát, hogy védje a vízbe csapódás pillanatában, viszont egy újabb széllökés következtében rossz irányba fordultak, Hablaty pedig végleg lefordult a hátáról, s kiáltás kíséretében zuhant a jéghideg habok közé... Fogatlan pedig utána, egyenesen ráesve, amivel még lejjebb lökte barátját  a vízben.

Hablaty levegőért kapkodott, ahogy minden erejével azon volt, hogy a felszínre jusson. A jeges víz összeszorította mellkasát, lefagyasztotta karjait és lábait, amik egyre kevésbé akartak engedelmeskedni. Meg is fulladt volna, három méterrel a vízfelszín alatt ha Fogatlan nem úszott volna alá, ezzel a hátára kapva, s úgy bukkanva ki a vízből. Felszállni viszont nem tudott, így tempósan úszni kezdett egy irányba, egyenesen a sziget partjai felé.

Lovasa vacogott a hátán, ahogy lassan felemelte a fejét, s megnyugodott egy kicsit, mikor meglátta, hogy a szárazföld egyre közeledik feléjük.

 - Fo-fo-fo-fogatlan... Me-me-megfagyok... - motyogta lila ajkakkal a fiú, s csak abban reménykedett, hogy élve eljutnak a szilárd talajig. Idő közben többször is átcsapott a fejük felett egy-egy hullám, ami csak rontott a helyzeten, hiszen Hablatyot egyre többször érte a jéghideg víz.

Fogatlan megszaporázta magát, hogy minél hamarabb érjen partot, ami végül sikerült is, s hamar kiszaladt a vízből, s meg se állt az erdőig, ami a sziget egészét borította. Ott aztán finoman lecsúsztatta Hablatyot a hátáról, aki így háttal dőlt egy fa törzsének, majd sárkánya elszaladt, s hozott néhány faágat, amit az emberektől eltanulva egy kupacba dobált, s utolsó plazmalövésével tábortüzet készített Hablatynak, aki azonnal közelebb mászott a tűzköz, s elkezdte melengetni kezeit.

- Kösz pajti - remegte Hablaty, mikor odakúszott a félfarkú Éjfúriához, s hálásan megsimogatta a fejét. - Na ezt nevezem életmentésnek. És milyen gyorsan tanulsz. - pillantott vissza a tűzre. Fogatlan csak megvonta a szárnyait, jelezve, hogy neki teljesen természetes, hogy segítsen Hablatyon. Hiszen annyi mindent köszönhette egymásnak, hogy felsorolni is sok lenne.

A sárkányon ekkor azonban átfutott egy kellemetlen borzongás. Utolsó plazmalövése ott pattogott tűz formájában az orruk előtt, ami egyet jelentett azzal, hogy az Éjfúria belső tüze igencsak fogytán volt, ami a testhője rendes fenntartására sem volt már elég. Fogatlan fázott.

***

Hablaty nem ült öt percnél többet a tűz mellett, hiszen amit rájött, hogy most már sárkánya is épp annyira fázik, mint ő, úgy döntött, keresniük kell egy fedezéket, hogy egyikük se fagyjon meg.

Mindketten felpattantak, s a közel térdig érő hóban nekiindultak, hogy kerítsenek egy barlangot.

A vihar közben kegyetlenül eldurvult, s olyan hófúvás vette kezdetét, amitől mindössze néhány méterig lehetett ellátni magunk előtt, s ráadásul az egyensúlyozásban sem segített túl sokat, hogy nem lehetett tudni, szilárd talaj, vagy épp valami más van a hó alatt. Hablaty ezért többször is megbotlott, de nem szállt fel Fogatlan nyergébe, mert barátja csak így tudta takarni szárnyával a tomboló időjárás ellen, ami ugyan nem ért sokat, de legalább lépésben tudtak haladni.

Előre bárki megmondta volna, hogy nem fognak messze jutni. A sárkánylovas teljesen át volt ázva, ruhája szinte átfagyott, így nem kellett hozzá sok, hogy végül erőtlenül térdre essen. Úgy érezte, nem tud tovább menni, képtelen elszenvedni magát egy barlangig.

- Jaj Fogatlan, annyira sajnálom... - motyogta megbánóan legjobb barátjának, aki hasonló tekintettel nézett vissza rá. Neki se volt már elég ereje, hogy tovább menjen, hiszen kezdett teljesen átfagyni ő is.

Hablaty lassan lehajtotta a fejét, ahogy átkarolta magát. Érezte, hogy feje egyre nehezebb, karjai és lábai már átfagytak, meg sem mozdultak, arca is szinte megdermedni látszott. Hát így ér véget ez az utazás? Halálra fagynak egy ismeretlen szigeten?...

Fogatlan végső megoldásként az oldalára feküdt, s szárnyaival, mancsaival, magához húzta, ölelte Hablatyot. Fekete denevérszárnyai alatt a lovasa teljesen eltűnt. Érezte, ahogy legjobb barátját gyöngéden a mellkasához szorította, hogy mintha egy jégdarab feküdne a mancsai között. Védelmező ösztöne azonban erősebb volt bármi másnál.

Maradék belső tüzét arra áldozta, hogy felmelegítse szárnyai belső részét s mancsait (a sárkányok ugyanis képesek külön-külön felmelegíteni testrészeiket), hogy Hablatyot megóvja a halálra fagyástól.

Saját élete megóvására azonban már nem hagyott semmit. Csak remélte, hogy kitart addig, míg valaki rájuk talál, amire ilyen hóviharban vajmi kevés esély volt...