15. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Hát, még egy rövid ideig hétvége van, és ezt a részt is csak azért kapjátok most, mert nem igazán voltam itthon, pedig előbbre terveztem.

A lényeg, hogy néhány napon belül (ha jól számolom) kapni fogtok néhány rajzot a szereplőkről, és egy kidolgozott látványtervet az egész Magashegyről, ha minden igaz még sikerül is :'D Az egész saját elképzelésen alapul, szóval magam találom ki minden elemét, remélem sikerül is megvalósítani amit fejben már átlátok.

Ezeknek a rajzoknak egy egész cikket szentelek, eddigi állás szerint, ami után érkezik majd a 16. fejezet is, ahol már igencsak át kell látni ezt az óriási teret, úgyhogy kelleni fog az a kiterített panorámakép.

No de, ennyit a közlendő dolgokról, induljon a folytatás és szárnyakat a kommenteknek! :D

15. fejezet

Sehonnan jött sárkány

Egy kalmár élete sosem könnyű. Idegen országokat jár meg, furcsa népekkel találkozik, és nem árt, ha meg tudja becsülni egy-egy áru értékét, különben könnyen hasztalan kacatokat is rásózhatnak azok a pimasz vevők.

De a legpimaszabb mindközül egyértelműen Hablaty Haddock. Nem elég, hogy miatta ki kellett dobnia a keleti és északi piacok szemében oly értékes kék leandert, meg kellett tűrnie tizenkét kamaszt a fedélzetén, ráadásul még azt meri kérni tőle, hogy forduljon északkelet felé.

- De hát Hablaty úrfi, most hajítottam ki azt, ami miatt odáig elhajóztam volna! – kezdte a jogos méltatlankodást Johann, széttárva a karjait.

- Johann, nem mondom el még egyszer – Hablaty inkább volt türelmetlen, mint ideges, hisz tudta: már így is nagyon le vannak maradva. – Apám, Hibbant törzsfője fogságban van. Mi azért indultunk el, hogy megtaláljuk, és hazavigyük.

- Tizenketten egy egész hadsereg ellen? Ráadásul ha jól hallottam az imént, megszöktetek otthonról, és nekem ezt jelentenem kéne! – makacskodott karba tett kézzel a kalmár.

- De ne fogod – szögezte le a Hablaty mellé lépő Asztrid – mert te egyedül vagy, mi meg tizenketten, ahogy mondtad, azaz könnyűszerrel lefoglaljuk a-…

- Nem fogod, mert rendes vagy, ennyi elég is lesz – intette le a szőkét a Haddock fiú, hiába próbáltak az ikrek is helyeselni Asztrid érvei mellett. Az erőszak nem Hablaty szokása, most sem így kívánta rendezni a dolgot. – Én csak annyit kértem tőled, hogy vigyél el minket Magashegyhez, és várj is meg, vigyél haza, utána pedig mindent megkapsz amit kérsz, ezt garantálom.

Fafej pedig a legrosszabb pillanatban szúrta közbe:

- Ha meg nem teszed, visszatérünk Asztrid módszeréhez, plusz kikötözünk az árbochoz is.

- Fafej!

***

Felvonták a vitorlát. Johannak tényleg nem marad választása, hisz tudta: ha Hablaty nem is, de a többiek megtennék a kikötözős akciót, ami nagyon nem tenne jót a hírnevének.

A viking bárka könnyedén és gyorsan ringatózott át a hullámokon, a tiszta, csillogó napsütésben. Gyors volt, mint a szél, ami előre lendítette, újra meg újra. Kaszálta a vizet, billegett egy kicsit, de stabilan magasodott a habok fölé.

Mire Hablatyék elmagyarázták, hogy mi történt velük, illetve, hogy a sárkányok a plusz hat viking a hajón, Johann már a fejét fogta, no meg persze egyre egyértelműbb volt a tény: az órák során olyan messze kerültek Hibbantól, hogy a kalmár biztosan nem fogja őket visszahurcolni oda.

- Hablaty úrfi, jól hallottam, hogy a magashegyiek ragadták el atyádat? - a kínos kérdés fűrészként hasított a csöndbe.

Mindenki pakolászott, rendezkedett, hogy elférjenek a közelgő éjszaka során is, ez a megszólalás azonban mindenkit megállított. Vihar és Fogatlan megálltak a fedélközbe vezető lépcsőn, és összenéztek, az ikrek csendesen kihátráltak a képből, Takonypóc próbált úgy tenni, mint aki nem is hallotta, Asztrid pedig… Nos Asztrid Hablaty mellé állt, aki a tengert bámulta, a homlokát ráncolva.

- Igen, Johann… Ők vitték el apámat… Miután kettészakították és elsüllyesztették a hajónkat. Én csak azért lehetek most itt, mert apa az utolsó pillanatban egy csónakban kitett a vízre, s akkora szerencsém volt, hogy egy ismerős forrkatlan hazavitt.

- Oh… - Johann nem is tudott mit mondani. Ha egyáltalán létezett volna ide helyes válasz, ő most nem is találta. Viszont menten megváltozott a véleménye a helyzetről. Hablaty most nem csak egy apróságból csinált nagy ügyet, hanem komoly ügyben jár a hideg tengereken. Akár veszteség, akár nem, egyszerűen segítenie kell neki, mert az élet is ezt kívánja. Hogy ne nehezüljön még jobban ennek a szegény fiúnak a sorsa, hanem legyen még ott valaki, aki előre lendíti, aki segít neki, különben elbukik. Hiába a józan esze, az okos gondolatai, a felszereltsége. – No és… Mi a terved, mit csináltok, ha odaértünk?

Hablatyot meglepte ez a szintű határozottság. Johann az imént maga jelentette ki, hogy elviszi őket odáig, talán azonnal kérdés nélkül. Szinte hihetetlennek hatott a dolog, mégis megtörténik.

- Hát… - és most érkezett a bizonytalanság. – Az a helyzet, hogy idáig jutottam a tervvel. Arra gondoltam, hogy majd ott kitalálom, vagy valami, de… Nem hangzik valami bölcsen. Annyi minden közbejöhet és még térképem sincs a…

Birkabőr pergamen csusszant a mellette lévő asztalra. Még végig se mondta a fő problémáját a küldetés kapcsán, a kalmár már tudta is rá a választ. Hablattyal az élen szép lassan mind a térkép köré gyűltek.

- Ez itt Magashegy és a környéke – simított végig a sárgás bőrön Johann – itt találjátok a várost, aminek két bejárata van. Egy a sziklákkal körülzárt, többszörösen védett kikötőben, egy pedig az erdő felé. A falon kívül, ami a várost körbeveszi, nem juttok körbe. Vagy bementek a kapun, vagy kint ragadtok, ott viszont ellenőrzést tartanak. Rühellik a sárkányokat és mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. Most szólok, szóval kezdeni kéne valamit azokkal a pikkelyekkel – végigpillantott az embersárkányokon, akik mind az arcukon és karukon lévő, árulkodó és rikító pikkelyeikhez értek. – A másik, pedig. Szinte biztosra vélem, hogy nem sétálhattok be csak úgy. Mindenkit ellenőriznek, és ha kiderül, hogy honnan jöttetek, az őrség egyből az erődbe visz titeket, ami ugye senkinek se jó. A kikötő felől teljesen biztos, hogy nem mehetünk, túlságosan őrzik azt az oldalt. Az erdő tűnik jó választásnak, de az viszont…

- Több napi járásra van az egyetlen ponttól, ahol a kikötőn kívül partot érhetünk – Hablaty fejezte be a mondatot helyette. – itt, a Thor-szurdokban… Aztán át Troll-dombra, onnan le a hegyek közt folyó patakhoz, aztán fel a magashegyi ormokon át, le a Fekete Vitorlások erdejéig, és az utána lévő sík terület után jön csak a kapu.

- Ez iszonyú hosszú.

- Hablaty, menjük inkább a kikötő felől, majd beadunk valami kamu dumát arról, hogy kereskedők vagyunk.

- Vagy menjünk vissza Hibbantra és mondjuk el mit találtunk.

- Vagy menjen be Johann.

- ÉN?!?!? Na majd adok én neked te pimasz kis…!

A hibbanti főnök fia feje fölött záporoztak a megjegyzések, egyéb ötletek, csipkelődések. Négyen figyelték már csak a térképet szótlanul.

- Nos… a kikötő kilőve. Ha be is jutnánk a kapuig, azonnal lefülelnének – kezdte a morfondírozást Asztrid.

- De valószínűleg már a kikötőben kiderülne, honnan jöttünk. Hablatyot sajnos túl sokan ismerhetik, na meg persze, gondolom tudták, kiket várnak… Szóval még számíthatnak is ránk. – tette hozzá Viharbogár.

- De ha nem a kikötőt választjuk, hanem a déli ormokat, akkor is nehéz. Nem véletlenül hívják a helyet Magashegynek. Az egy magas hegy, hóval a tetején, tele veszélyes, kiszámíthatatlan helyekkel, és nyilván tele vadsárkányokkal, ami még nem is zavarna, de nagy esély van más ragadozókra. Medvét, farkast vagy szarvast pedig még nem tudok szelídíteni, már ne is haragudjatok. Ha egyáltalán átjutnánk ezen a vadvidéken - Hablaty az asztalra támaszkodva leste a további lehetőségeket, a monológja után. Fogatlan viszont átnyúlt a jobb karja fölött, és a térképre mutatott.

- Viszont itt talán még átjuthatunk. Ez a hely meredek, de nem annyira. Ráadásul erdő borítja, itt nem lehetnek akkora szirtek, ha a fák képesek megkapaszkodni. A vadabb állatok pedig nyilván ott élnek, ahol vannak barlangok. Itt kisebb az esély rá.

- Eddig rendben is van az ötlet pajti – bólogatott Hablaty. – Na de itt mihez kezdesz? Itt hogy megyünk tovább? – bökött az esetleges átkelhetési lehetőség városhoz közelebbi oldalára. Ott ugyanis konkrétan jelölte a térkép, hogy egy hegyi folyó húzódik, és lépcsőzik lefelé a hegy oldalán, egész a Fekete Vitorlások erdeje széléig. Fogatlan a vállát vonogatta.

Johann közben visszaverekedte magát hozzájuk, s épp meglátta, hova mutat a két fiú.

- Oh, szóval az erdő felé akartok menni? Talán jobb választás, mint a másik, és a folyón is le tudtok jutni. Egyszer árultam itt szőrmebundákat, és egy idősebb öregúr mesélte, hogy a hegyen, egy folyó partján dolgozik, mint halász. És egy várostól messzebb eső helyen nyilván van halászkunyhó is, ahol meg találtok csónakot.

Hablaty alig hitt a fülének, hogy öt perc alatt összeraktak egy tervet. Hogy mire nem képes a csapatmunka! Ujját tovább vezette a papíron, át az erdő fölött a mezőig. Az ottani kapu a rajzon is sokkal kisebbnek tűnt, bizonyára azt nem őrzik annyira. Esetleg még sikerülhet is…

***

Lobogott a meleg, vasteknőben gyújtott tűz a fedélzet közepén, ami ezen a jeges, tengeri éjszakán nagyon sokat jelentett. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy a fiatal vikingek együtt töltsék az estét, szeletszámra fogyasszák a friss jaksültet és a Johann által mézes kecsketejnek nevezett forró, édes italt szürcsöljék, sztorizgassanak, vicceket meséljenek, régi viking mondákat az őseikről. Ha valakik, hát ők büszkék voltak a múltjukra és családjaikra.

Hablaty Haddock viszont nem volt nyugodt. Hogy is lehetett volna, tizenegy emberért felel magán kívül, és olyasmire készül, ami hadseregeknek se sikerült. Mielőtt le nem ment a nap, vagy ezerszer tanulmányozta, és le is másolta Johann térképét, amin a város úthálózata is fel volt vázolva, aminek különösen örült.

Most viszont csak bámulta a vizet, s annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepetésként érte, mikor Asztrid hátulról átkarolta a derekát, s fejét a hátának támasztotta.

- Megint túlgondolod a dolgokat – kezdte a szőke.

Hablaty nem bírta ki mosolygás nélkül

- Nem, dehogy… Én csak…

- Csss. Most egyszer az életben teljes nyugodtsággal kapcsold ki az agyad. Nincs rá szükséged, míg a hajón vagyunk. Muszáj neked is pihenned, főleg, hogy nem gyógyultál meg teljesen. – Asztrid mát a karjai közt volt, hiszen egy ügyes mozdulattal becsusszant Hablaty elé, állát pedig a fiú mellkasának támasztotta, így súgta neki szavait.

- Asztrid, járni se tudnék, ha nem gyógyultam volna meg – feleselt Hablaty, de nem sok alkalma volt rá. Lopva csókot váltottak, aztán a szőke lány a fiú háta és vállaira terítette a magával hozott kendőt.

- Így… Gyere, ülj le hozzánk a tűzhöz. Az éjszaka hideg idekint.

Nem volt mit tenni, Hablaty elvánszorgott a csapatig, ahol úgy tűnt, új téma kezdődött. A csapat vezére leült barátai közé, egész konkrétan Fogatlan mellé, aki a fiú felé nyújtott egy tányérnyi vacsorát, amit megmentett neki Takonypóc és az ikrek elől.

- Kösz pajti – Hablaty falatozni kezdett, miközben a csapat visszazökkent a témához az ő megérkezéséből.

- Na szóval, és aztán Töffel leestünk a suttogójáratba, de szerencsére nem volt ott az a dög, ha értitek. Mármint a disznó, nem a suttogó! – csapkodta a térdét a nevetéstől Böff, ellentétben mindenki fapofával figyelt rá.

- Öhm… Srácok, van egy jobb téma, ami szerintem mindenkit sokkal inkább érdekelne, mint a vadkanos sztorik – szólt lenézően Halvér, majd nagyot harapott a jaksültből.

- Igen, például a sárkányaink mesélhetnének egy kicsit magukról, hogy mi történt velük, mielőtt hozzánk kerültek. Szóval ki kezdi? – tapsikolt izgatottan Asztrid, majd a vele szemben ülő Bütyökre pillantott. – Nos?

- É-én? Ugyan, én nem vagyok valami érdekes – kacagott az alacsony, barna hajú sárkánylány, mire szinte mindenki (nos, az ikreket és Takonypócot kivéve) ellenkezni kezdett.

- Dehogynem Bütyök, nagyon is érdekes vagy, mind azok vagyunk – bíztatta tovább a szőke Hofferson.

A gronnkel-lány egy darabig csak nézett maga elé, zavarában pirospozsgás arcát csak még jobban égette a tűz melege.

- Hát… Tudjátok, én a sárkányszigeten születtem. Ott is nőttem fel, Kampót és Böfféket, na meg Vihart is régóta ismertem. Mindőjük közül talán utoljára keltem ki – itt egy pillanatra mindenkit megzavart az emberi külsővel rendelkező sárkány tojásról való magyarázása – de nem igazán történt velem semmi izgalmas. A környező szigetekre jártunk a többi fióka korú sárkánnyal játszani, amíg az egyik támadásnál… Igen. Szóval, még Fogatlan becsapódása előtt néhány héttel estem fogságba nálatok.

Ennél a mondatnál az összes viking elszégyellve lehajtotta a fejét.

- Már nem is emlékszem, milyen volt a béke előtt – suttogta a csendbe Takonypóc, a többiek pedig kivételesen mind egyet értettek, míg Asztrid nem sürgette a soron következő Kampót, hogy ő is igazán mesélhetne valamit.

- Hát, nekem se volt érdekes fiókakorom – nevetett a szörnyennagy rémség. – Igazából az összes fióka egy helyre járt, volt egy biztonságos völgy, ahol volt élelem, játszhattunk, de még a Királynő hatókörében helyezkedett el. Talán mind ott nőhettünk fel, a szülők és a felügyelők nem engedtek el onnan sose. Néha megléptünk, de annak mindig csak baj volt a vége.

- Ahogy mondja. A mi szüleink egyszer elfelejtettek minket.

- Mert volt még tizenkét testvérünk.

- Vagyis csak hat, de cipzárhátaknál ugye az kicsit több – kapkodták egymástól a szót a cipzárhát fiúk.

A sárkányok egymást túlkiabálva emlékeztek vissza a régi játékokra, amiket együtt találtak ki, nevettek a csínyeken, ám Asztrid hamar elcsendesítette őket, a figyelem pedig akaratlanul is a csapat legcsöndesebb tagjára terelődött.

- No és veled mi volt pajti? Ezt mindig is meg szerettem volna kérdezni – nézett legjobb barátjára Hablaty, akit nem kicsit zavart, hogy tizenegy szempár szegeződik rá, plusz Johann, aki most érkezett közéjük, és az árbocnak támaszkodva várta a történetet, ami szinte hihetetlen volt.

- Hát… - Fogatlan nagyot nyelt – az én történetem se valami… érdekes.

- Dehogynem!

- Erre vártam már mióta!

- Sose mondtad el!

- Én is tudni akarom!

- Halljuk!

A sárkányok és vikingek egymás szavába vágva kérlelték, kíváncsi szemekkel meredtek rá, Fogatlan pedig csakis Hablaty kedvéért és Viharbogár mosolyáért sóhajtott, ami azt jelentette: mesélni fog valamit.

- Hát… most gondolom azt várjátok, hogy valami fenomenális éjfúria paradicsomról kezdjek el regélni, pedig… Ilyen nem létezik. Vagyis, ha létezik is, én… Nem tudok róla semmit. Mert nem… Nem emlékszem rá… Az igazság az, hogy semmire, ami a sárkánysziget előtt volt. Azt se tudom, hogy kerültem oda csak… Csak valahogy odavetett a sors, a szél, vagy ilyesmi… Az is lehet, hogy nem kellettem a szüleimnek, és inkább kitettek valahol, hogy megszabaduljanak tőlem…

Ilyenkor az emberek általában rávágják: „ne mondj ilyet!”, de most semmi sem történt. Mert senki sem erre a feleletre számított. Hogy a sziget hőse, a nagy becsben tartott egyetlen éjfúria, Fogatlan mögött ennyire ne legyen semmi és ne tudjon egy fikarcnyit se önmagáról.

- Szóval… Akkor nincsenek is más éjfúriák? Mármint azok, akikhez tartozol, vagy mi… Ha tartozol valahová – kérdezett vissza kissé eltekintve a tapintat fogalmától a Jorgerson fiú. Asztrid ezt most se tűrte.

- Takonypóc! Mégis hogy mondhatsz ilyet? Fogatlan hozzánk tartozik, ő is hibbanti sárkány. És biztosan ott van valahol a családja, igaz? Igaz…?

A fekete hajú a fejét ingatta, kissé előre döntve azt, már majdnem a térdeire hajtva. Fogalma sincs…

- Én tudom mi történt - a mondat robbanásként hasított a tűz ropogó hangjába, ugyanis azon kívül (nem számítva a tenger hullámzását, ami megszokott zajjá vált) síri csend volt. Viharbogár előrébb csúszott, hogy átlásson Fogatlanra, aki megdöbbenve kapta fel a fejét. Pont ő? Ő fogja megmondani, hogy kicsoda? Nem is kellett több szó, Vihar  egy sóhajtás után folytatta – A szüleim… Ők találtak rád. Egyedül voltál, kicsi voltál, bukdácsolva próbáltál repülni a viharban. Ők a halászatról visszatérve láttak meg, és feléd indultak, de mire elértek volna, lezuhantál, egyenesen a háborgó habok közé. Apám mentett ki, nem voltál eszméletednél, ezért visszavitt a Sárkányszigetre. Mindenki azt hitte, hogy… Hogy már nem tudnak megmenteni. De te akkor felébredtél és semmit nem tudtál mondani magadról. Pontosabban, valami támadásról hadováltál, de aztán megint elájultál… Utána viszont már a nevedet se tudtad, ha volt egyáltalán. Nagyon kicsi lehettél még, anyám szerint talán nálam is kisebb, pedig akkor még repülni se tudtam.

Megint síri csönd. Fogatlan arcán akaratlanul is könnycsíkok szaladtak végig, mikor a fájdalom és a felismerés beléhasított. Tartozott valahová… Egykor. Talán családja is volt… Talán egy rendes élete is volt…

De hol van az már. Elfújta a szél, elvitte az ár, elmosta az eső.

Sőt, esetleg már nincs is szüksége rá, hisz itt van Hablaty, itt van Hibbant sziget és itt van… Viharbogár is. És itt is lesz vele mindig.