14. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Azt hittem, nem fogok megcsúszni... De akkor jött a félév és a három vizsgafilmem, szóval csak most hoztam fejezetet, ezért elnézéseteket kérem.

Hoztam egy régebbi rajzomat is, ami pontosan ide illik most, Fogatlan új ruházatáról :)

Jó olvasgatást mindenkinek, és repüljenek azok vélemények mint az éjjeli rémek :D

14. fejezet

A tizenkét kamasz

A sárkánytanács váratott magára.

Hablaty és Fogatlan meglepően gyorsan gyógyultak, ami fontos is volt, hiszen minden perc, minden óra számított. A főnök fia nem is húzta sokáig az időt, összehívta a lovasokat és sárkányaikat egy megbeszélésre, most egy kevésbé távoli helyre. Nem akarta elvonszolni rossz lábát az arénáig, hanem mindenkit magához hívott, s az eddig hidegen és magányosan álló Haddock ház a dombon ismét megtelt élettel és a pattogó tűz pedig feloldotta a jeget az ajtók sarkaiban.

Hablaty a gyógyulgatós napok alatt is rengeteget tett az ügy érdekében. Feljegyzéseket, rajzokat készített, hogy felkészítse a csapatát és meg tudja mutatni, hogy mégis mit és kiket keresnek, aztán vázolta, hogy melyik hajóval érdemes útra kelni (a sárkányon lovaglás ki volt zárva, a sárkányaik nem ülnének fel egy másik tűzokádó hátára). Egyszóval mindent tökéletesen kitalált, hogy miként jussanak a magashegyiekhez kérdőre vonni őket.

Aztán jött a pofára esés, ezúttal Bélhangos formájában, aki egyetlen mondatával feldöntötte a Haddock fiú által tökéletes aprólékossággal felépített kártyavárat.

- Nem mentek ti sehová – szegezte a fiúnak a mondatot.

- Micsoda? – Hablaty leengedte a kezeit, amiben vagy húsz papírt fogott össze. Épp azon volt, hogy bemutassa az ötletét a kovácsnak.

- Nem mentek el és téma lezárva – aztán visszafordult a munkájához, sokkal komorabban, mint eddig bármikor.

- De hiszen… Hisz rengeteg ötletem van! Itt, meg is tudom mutatni ő-…

- Hablaty! – Bélhangos hirtelen fordult el az asztaltól, így leesett a kard is, amivel dolgozott, s a falába mellett érkezett. – Idefigyelj fiam, nem mondom el még egyszer! Nem mentek sehová, a kijárás mostantól tilos Hibbant szigetről, engedély nélkül senki sem teheti meg, és most mondom Hablaty Haddock, hogy se te, se a Hofferson kisasszony, senki sem kap rá engedélyt! Most pedig ne lábatlankodj itt nekem, menj vissza Asztridékhoz és pakold magadtól jó messze azokat a papírokat. Oh, és tegyél le arról, hogy majd te és egy csapat kamasz mentőakciót fognak szervezni. Úgyhogy téma lezárva - mondta a falu kovácsa.

Hablaty csalódottan kullogott vissza Asztridhoz, aki a házuk előtt várta. Mikor megtudta, hogy milyen választ kapott a fiú, majdnem ott helyben kettécsapta a bejárati ajtót a szekercéjével.

- Majd adok én neki csapat kamaszt! – újabb suhintás, Hablaty feje veszélybe került, így hátralépett egyet. Megszokta már, hogy ilyenkor hagyni kell, hadd tombolja ki magát. – Míg te agyonhajszolod magad, jó tervekkel állsz elő, ő mit csinál?! Semmit! És még ő mondja, hogy ne lábatlankodj, majd ő fog lábatlankodni a-…

- Asztrid! – Hablaty nem bírta tovább. – Apa legjobb barátja, hogy gondolhatod, hogy nem akar neki segíteni? Biztos épp annyira ideges mint mi, csak nem tud mit kezdeni magával. És ha belegondolsz, én vagyok az örökös… Nem akarja, hogy az utolsó Haddock is feldobja a talpát valahol a tengeren, ha valami rosszul sül el.

- Te is jössz a lábas viccekkel?!

- Mi-milyen lábas… Asztrid!

Szóval nincs megoldás. Egyelőre. Mindketten tudták, hogy most tényleg olyanok voltak, mint a neveletlen kamaszok, és ez pedig nagyon rossz húzás volt.

- Na jó, elég. – intette le Hablaty a toporzékoló Asztridot. - Vagy felnőtt módjára gondolkodunk, vagy Bélhangosnak lesz igaza és ülhetünk a fenekünkön, és várhatjuk a sült galambot, mert másra nem vagyunk elég érettek, így nem…

Asztrid karba tette kezeit, s csak laposakat bólintott. Nem akart megszólalni, mert legszívesebben mindenbe fejszét vagy egyéb éles tárgyat vágott volna idegességében. Szóval inkább meg se szólalt, jobb ez így mindenkinek.

- Inkább azt találjuk ki, hogy… - Hablaty folytatta volna, mikor látta, hogy a szőke lány nem mond semmit, ám ekkor egy torokköszörülés szakította félbe. Mindketten az ajtó felé pillantottak, ahol Fogatlan kapaszkodott az ajtófélfába.

- Hablaty… Figyelj, beszélhetnénk? – iszonyú órákba telt, mire rávette magát, hogy elé álljon egy vallomással. A vallomás, miszerint ő érez valamit Vihar iránt, igen, nagyon szereti, úgy igazán, de félt is ettől. Félt, mert ha visszaváltoznak, ez már csak egy halvány emlék marad, egy apró röpke hónap, mialatt lezajlott élete legörömtelibb szakasza. És tudta már most, hogy vége lesz… Mert nem maradhatnak örökké így, őt vonzza az ég, hiányoznak a szárnyai, s újra repülni akar. Már nagyon, borzasztóan repülni akar... - Va-vagy zavarok?

Barátja nagy levegőt vett, hogy véletlenül se rajta vezesse le az idegességét, aztán rápillantott.

- Figyelj pajti, az a helyzet, hogy ez nagyon nem egy alkalmas pillanat, ne haragudj.

Fogatlan már megfogalmazta a választ, s a száját is kinyitotta, de ekkor az ikrek ügyködése keltette fel a figyelmét. Vagyis, nem csak az övét.

Fafej és Kőfej, no meg a cipzárhát fiúk egy egész, mindenféle kacattal megpakolt kordét próbáltak átszenvedni a falun, és nagyon úgy tűnt, hogy a kikötőbe igyekeznek. Mindeközben persze folyton belekötöttek a másikba, hogy ki miatt nem haladnak, de a vége csak az lett, hogy Hablaty felhívta magára a figyelmet egy torokköszörüléssel, így megszakadt a folyamat is.

- Srácok, elárulnátok, hogy mégis minek az… az izé? Azon a kocsin akartok meglépni a szigetről?

- Vagy csak tartozék a vadkanveremhez – jegyezte meg csípősen, de vigyorogva Asztrid. Hát ki máson vezesse le az indulatait, mint az ikreken?

- Ha annyira tudni akarjátok – kezdte kissé sértődötten Kőfej – mi már hetek óta készülünk erre a naaaagy alkalomra!

- Alkalom? – hangzott egyszerre a kérdés a Hofferson lány és a Haddock fiú szájából.

- Jaj, nem igaz, hogy nem tudtok róla! – csattant fel Fafej a kordé másik oldaláról, amit el is engedett, így Böfféknek kellett elkapnia, kisebb-nagyobb sikerrel. – Ma van az év legnagyobb vására, Johann ugyanis a leghosszabb körútjáról tér vissza hozzánk, és a hajója csordultig van kincsekkel ilyenkor, nem csak a semmirekellő tintahaltintákkal meg agyonmásolt fegyverekkel. Ezek most itt valódi egzotikus cuccok, halljátok srácok? Erre gyűjtöttünk már hónapok óta, és most megyünk és elcseréljük ezt a sok kacatot valami igazán menő fegyverarzenálra, vagy mi a fenére! Mire is? – nézett ikrére, aki megadóan sóhajtozott.

- Fogalmam sincs, hogy Johann mit hoz, planktonagyú barátocskám!

Miközben az ikrek ismét hajba kaptak, Hablaty agytekervényei megint működésbe indultak. Elég szürreális kép lehetett, hogy alig egy méterre Fa és Kő egymás haját húzzák, Asztrid emeli a szekercéjét, hogy közéjük csapjon, Fogatlan lenézően a fejét ingatja, Hablaty pedig elkezd vigyorogni, mint aki nem százas. És még fel is kiált:

- Édes bébi Thor a szélviharban! Ti zsenik vagytok!

Ilyenkor a drámaiság kedvéért mindenkinek meg kellett volna hallania őt és felé pillantania, de ezt csak Fogatlan és Asztrid tették meg. A másik négy, akiknek eredetileg címezve volt a mondat meg se hallották.

- Hablaty? Ezt a kijelentést te helytállónak érzed? Hiszen… Nézz már rájuk, legyél szíves – Fogatlan eddig karba tett kézzel ácsorgott, de most egy laza mozdulattal Thorstonék felé bökött.

- Teljesen helytállónak pajti. Ennél helytállóbb nem is lehetne. Hiszen… Gondoljatok bele! Kalmár Johann, aki bejárja az összes tengert, aki ismer minden szigetet. Akinek hatalmas raktere van hajón…

Asztrid kissé türelmetlenül szusszant egyet.

- Hablaty, mire akarsz kilyukadni?

A szólított úgy nézett rá, mintha a lány azt kérdezte volna, mik azok a sárkányok.

- Ez nem igaz, hát nem értitek? A hajó, ami MINDEN kikötőben megfordul!

- Értettem elsőre is, csak esélyt akartam hagyni neked, hogy kijavítsd, de úgyse fogod, jól mondom? – Asztrid elsőre fenyegetésnek intézte, de aztán beletörődött. Hablaty úgyis eléri, amit a fejébe vesz, bármennyire teljesíthetetlen is. Ő nem úgy ismeri, mint aki feladná.

Hablaty elérte azt is, hogy mosolyogjon, utána pedig lendületből a Haddock ház felé indult, Fogatlan pedig megszokásból felcsapott utánfutónak mögé.

- Oh és srácok! Holnap napkelte előtt gyülekező az arénánál, hozzatok magatokkal útravaló cuccokat, de ne sokat, és szóljatok a többieknek is! Hajnalban indulunk. Oh, és ne gyújtsatok fáklyákat, maradjatok észrevétlenek!

***

Az, hogy hogyan, egyenlőre mindenkinek egy kicsit ködös volt, főleg azoknak, akik az ikrektől tudták meg.

Ellenben Asztrid előre sejtette, hogy mi lehet a fiú terve. Nagyon is jól tudta hát, mit kell összepakolnia magának és Viharbogárnak egyaránt. Az említett pedig ekkor érkezett barátnőjéhez.

- Asztrid, te… csomagolsz? Megyünk valahová?

- Ami azt illeti, igen. Mégpedig nem egy egyszerű útra, hanem egy Hablaty féle küldetésre – Asztrid felegyenesedett, s kihúzta magát, nyújtózott egyet, hisz már vagy egy órája görnyedt a pakolásznivalók fölött. – Míg mi közel másfél hónapig csak hápogtunk és széttártuk a karunkat, Ő öt perc alatt kiötölt egy olyan tervet, ami nekem álmomban se jutott volna eszembe. Mindig is tudtam, hogy egy lángész a gyerek.

Ezen persze mindketten nevettek egy sort, Vihar pedig készséggel segédkezett Asztridnak pakolászni, rendezgetni, és úgy helyrepofozni a cuccokat, hogy egy-egy táskában elférjenek. Asztrid figyelme azonban láthatóan percről percre lankadt. Vihar még meg is jegyezte, hogy szerinte nincs túl jó bőrben, és talán érdemes lenne leülnie. Erre Asztrid szokásához híven nem hallgatott, míg meg nem rogytak a lábai. Akkor már nem tudott egyedül elmenni a székig, Viharnak kellett elvezetnie, akit igencsak megrémített ezzel.

- Asztrid, mi a baj?  Történt valami? Szédülsz? Mit hozzak?

- Rosszul vagyok… - a copfos eleinte nem akarta ezt kimondani, most viszont képtelen volt magában tartani. Valami nagyon nem stimmelt… - Viharbogár… Azt hiszem hányingerem van…

Így nem mehetett volna sehová. Lepörgött előtte, ahogy Hablaty azt mondja: neki itthon kell maradnia. Azt nem bírta volna ki, de nem ám. Neki ott kell lennie mellette, mikor a félelmek és a sárkánytűz nélkül elindul egy halálos küldetésre, hogy megmenthesse az édesapját és a legénységét. Ő pedig ott lesz vele, vállvetve harcolnak majd, mint az igazi vikingek.

Felkelt a székről, nagy levegőt vett. Fájt a hasa, szinte égett. Nagyon nehezen tudta megállni, hogy előre boruljon és kiadjon magából mindent, amit néhány órája még reggelinek hívott. De nem, megemberelte magát, a szekrényhez lépett, melegebb ruhát öltött, s ugyanúgy a megszeppent Viharnak is adott.

- Szükséged lesz rá – mondta, mikor a kezébe nyomta. Esze ágában sem volt magyarázkodni afelől, hogy hogyan és miért van még talpon.

***

Meglepően hamar összegyűlt a csapat. Ráadásul még volt egy óra napkeltéig, Hablaty megítélése szerint az pont elég nekik.

Mindnyájuknál ott voltak az utólag megbeszélt felszerelések: meleg ruha, élelem, víz, gyógyszerek, kötszerek. Fegyverek, a szállíthatóbb típusúak. Hablaty vitte a tűzkardját, Fogatlannak adott két pengeéles, derékszíjra rögzíthető tokba rejtett tőrt, Viharbogárra íjat aggattak, Asztrid nem mondott le a szekercéjéről, ahogy Takony sem a pörölyről, a többiek pedig szétosztottak maguk közt néhány rövidkardot, még két íjat, és megtömték a tegezeket is nyílvesszővel.

Fogatlanra is új ruha került, valami, ami sokkal inkább harcképes és Hablaty úgy rakta össze az otthoni maradékból, de a végeredmény egészen szenzációs lett. Hablaty is kimondta, hogy annyira… Fogatlan. Igen, nagyon Fogatlan. Persze a fekete hajú erre a kijelentésre csak nézett, mint halas kosárra a rettenetes rém, de egy mosollyal letudta a témát.

Hamarosan pedig útnak indultak, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla a faluból. Ahogy szokták. Hisz nem is az aréna volt a fő cél, hanem a kikötő.

- Szóval az a terved, hogy felosonunk Johann hajójára és meghúzzuk magunkat, míg oda nem érünk a magashegyiekhez? – vázolta az alapokat Takonypóc, miközben mindenki egy mólóra vontatott csónak mögött gubbasztott, várva, hogy Johann elhagyja az említett bárkát.

- Igen. Az – jött a kurta válasz Hablatytól, aki szinte hasalt, hogy mind elférjenek a búvóhelyükön, s felkönyökölve, egyik szemét a messzelátóra tapasztva kémlelte a hajót.

- És hogy lesz kajánk addig? – vetette fel a következő kérdést a Jorgerson fiú.

- Én horkolok! – panaszkodott Kőfej.

- Csirke is horkol – tette hozzá az ikre.

- Őt minek hoztad? – pirított rá Asztrid, mire a halk kotkodácsolásra Johann felkapta a fejét a fedélzeten. Épp most indult volna a nagyterembe reggelizni.

- Hablaty, ez hetekbe is telhet! – Ez a mondat csak az után hangzott el Takonypóctól, hogy a kalmár dúdolgatva elsétált mellettük, addig mind befogták egymás száját. Szó szerint. Arra pedig nem is figyeltek, ahogy Fafej, drámai keretek közt könnyes búcsút vesz Csirkétől és visszaküldi a hibbanti faluba.

- Elég! Eddig nincs jobb terv. Szóval előbb felosonunk, megvárjuk míg elindul és utána  ha lebuknánk, még mindig van lehetőség magyarázkodni - Hablaty ezzel magyarázta a terve alátámasztását. Johann se olyan bolond, hogy visszahajózzon Hibbantra, csak azért mert tizenkettővel többen vannak a hajóján… - és csak nem tesz ki minket az óceán közepén…

- Vagy Stockholmban… - szusszantotta Kőfej.

- Vagy Pápua Új-Guineán… - egészítette ki ikertestvére.

- És mi lesz a hajós történetekkel, azokat se feledd! – Takonypóc méltatlankodása már sértette egyesek fülét.

- Csendet!

***

Felosonni még nem is volt nehéz, hiszen a maradék rakományon (előző nap a kalmár annak a felét el is adta) kívül semmi más nem akadályozta a fiatal vikingeket. Lesiettek a raktérbe, a hajó orránál pedig lemásztak a másodlagos szintre, ahol már tényleg csak négykézláb tudtak közlekedni. Körbeülték a kis helyet, lepakoltak, Hablaty pedig tisztázta a szabályokat, miszerint a suttogásnál nagyobb hangot ki se merjenek adni.

Johann pedig visszafelé tartott a hajójára, s az keresztezte az útját, akire a legkevésbé számított: Csirke. A tollas méltatlankodó kotkodácsolással ugrált előtte, a kalmár viszont egyetlen intéssel elhessegette.

- Hordd el magad te grillcsirke!

Persze, hogy nem úszta meg szárazon: Csirke úgy ujjon csípte, hogy az be is vérzett, aztán sértődötten visszabukdácsolt a faluba.

A lovasok és sárkányaik pedig vártak. Ez még működött is egy darabig. Csendben – és iszonyú unalomban – elüldögéltek ott egy darabig. Asztrid egy idő után elsápadt, s örült, hogy a félhomályban Hablaty ezt nem látja, annak ellenére, hogy mellette ült. Sutyorogva beszélgettek, mígnem a csapatvezér mindenkit hallgatásra intett. A fedélzeten meghallották Johann lépteit, aki épp néhány viking segítségével eloldozta a hajót, ami lassú, komótos mozgással kihintázott a nyílt tengerre.

Ettől néhány sárkányember az órák alatt elaludt, Fogatlan viszont még bírta, épp Hablaty fülébe súgta volna, hogy számoljon be neki a következő tervéről, mikor a fejük felett elhaladó Johann léptei felkavarták a port. Többen a szájuk elé kapták a kezüket, nehogy bárki is felköhögjön emiatt.

Káromkodás odafentről, súlyos ládák csúszkálása, aztán… Nyílt a csapóajtó.

Sose húzódott egy sötét sarokba olyan gyorsan és hangtalanul tizenkét ember, mint akkor.

Johann nem érkezett, csak egy méretes hordó. Aztán még egy. Ezekkel szépen el lett torlaszolva a rácsos csapóajtó, és sötétség borult a fiatalokra. A kalmár léptei eltávolodtak, s hiába akarta Asztrid visszahúzni Hablatyot, a féllábú fiú odakúszott a mellettük érkezett rakományhoz, s felnyitotta a tetejét.

- Jaj ne…

A lehető legrosszabb. Kampó, aki legközelebb ült Hablatyhoz, felhúzta az orrát, s eltorzult az arca is.

- Ne, ne, ne Kampó, ne!

Kék leander volt a ládákban.

És akkor Kampó hétmérföldes tüsszentése megrázta a hajót.