13. fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok (és csapdászok, sárkánytolvajok, hópelyhek, Fogatlanok)!

Nos, hoztam az új fejezetet, de előtte szeretnék mindenkinek Boldog Új, sárkányokban gazdag Esztendőt kívánni! :)

Jó hosszú fejezet sikeredett, meg is lepődtem rajta, még azon is, hogy tudok Hiccstridet írni *-* Sőt, egy kis segítséggel Hiccstridet rajzolni is :D

Jó olvasgatást, én pedig itt leszek és várom a  véleményeket :D

13. fejezet

Együtt

- Mintha lenne egy kis színe.

- Áh, én nem látom, szerintem olyan fehér, mint egy hólidérc…

- Hozok egy kis festéket a szobájából, akkor jobban érzed majd magad?!

Hangok.

De mit mondanak?

Hablatynak fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy meghallotta Fogatlan és Asztrid hangját. Nem is hitte el igazán, hogy tényleg hallotta őket, hiszen tisztában volt vele: napok óta magas lázzal küzdött, a csónakban ezt nem tudta csillapítani, így nyilván a dolog addig süllyedt, hogy hallucinál. Aztán majd nemsokára kinyitja a szemeit, s megint a csónakban ébred, megint kötést kell majd cserélnie, de nem volt benne biztos, hogy képes lenne rá megint… ismételten…

- Fogjátok már be, azt hiszem megmoccant!

Megint hangok. Mi ez az egész? Ennyire elborult volna az agya? Az nem létezik… ennyire mélyre nem süllyedhet…

Hablaty nem is tudta, hogy Asztridék egyik szabad szobájának ágyában fekszik, s körbeveszi majdnem az egész csapata. Székeken ültek, a szekrénynek támaszkodtak, csak Asztrid engedhette meg magának, hogy az ágy szélére üljön. Egyként várták, hogy a csapatuk vezére felébredjen, hiszen mind tudni akarták, mégis hogyan került a csónakba, és hol vannak a többiek.

Hablaty nehezen kezdte nyitogatni a szemeit, s igencsak meglepődött, mikor a kék (tintafekete) ég helyett egy szoba plafonjával találkozott a tekintete.

- Hablaty… - suttogta Asztrid, miközben nagyon finoman megfogta a kezét – Hablaty, itt vagyunk…

 A sárkánylovasok vezetője még nem reagált. Asztrid egy percig ismételgette a szavait, remélve, hogy észhez téríti a fiút, ami valahogy sikerült is.

- Asztrid… H-hol vagyok…? Mi történik…? – nyöszörögte Hablaty, a fejét is megemelve, mint aki fel akar ülni. Asztrid ezt persze nem hagyta, finoman visszanyomta, s tenyerét a homlokára csúsztatta.

- Csss, semmi baj Hablaty, nyugodj meg, biztonságban vagy, itthon, nálunk...

 Látszott Hablaty arcán, hogy kellett neki néhány másodperc, mire mindez eljutott a tudatáig. Sőt, nem is csak annyi, hanem egészen pontosan fél óra, mire képes volt akadozásmentesen beszélni, de még semmilyen kérdésre nem válaszolt, Asztrid nem is hagyta egyelőre, hogy faggassák.

Hirtelen viszont dobogásra lettek figyelmesek, ami egyértelmű jele volt annak, hogy valaki felszalad a lépcsőn.

- Ő a legjobb barátom, akkor is felmegyek hozzá, ha utána kikötözöl egy székhez!

Aztán Fogatlan ért a szobába, megállt az ajtóban. Hablaty a könyökére emelkedett, mikor meglátta őt. Soha nem voltak még távol egymástól néhány napnál tovább, egy a közel másfél hónap pedig mindkettejüket borzasztóan megviselte, hát még, hogy hogyan kellett viszontlátniuk egymást. Fogatlan kerek szemekkel nézett rá, s három másodperc múlva Hablatyhoz szaladt, akit félig sírva megölelt, sőt szinte az ölébe vetette magát.

Hosszú percekig el se lehetett választani egymástól a két legjobb barátot. Hablaty esküdni mert volna, hogy az újonnan érkezett éberségének eléréséhez csak Fogatlan kellett. Még a könnyei is eleredtek örömében.

- Jaj pajti… annyira hiányoztál…

***

Hablaty ült. Nehezen, de segítség nélkül felszenvedte magát, háta mögött vagy öt párna feküdt, hogy megtartsák. A szoba ugyan olyan volt, mint egy órája. Asztrid az ágy szélén, a csapat körülötte, s miután Fogatlan elhajtotta Gothit - aki tényleg egy székhez akarta kötözni, mivel szerinte a parton való szaladgálással és Hablaty cipelésével rontott a gyógyulgató gerince állapotán -, nos igen, ő is ott volt Hablaty mellett kissé fájós hátával és a tudattal, hogy képtelen lesz egyedül lábra állni, ha egyszer ki kell menniük innen.

- Szóval… Aztán a csónakban kötöttem ki… Nem tudom mennyi idő telt el azóta, nem... Nem tudtam számolni a napokat – ez volt a monológ vége, amit Hablaty már negyed órája mesélt. Mindent elmondott, ami eszébe jutott, és fontosnak talált.

Nem csak a csapata, de Bélhangos is végighallgatta a történtekről szóló beszámolót, aki csak ekkor ment ki, s hozott Hablatynak egy tányér forró levest, amihez a sérült menten hozzálátott.

- Szóval azt mondod, egy fekete vitorlájú, nagy hajó? – kérdezett rá a kovács.

- Ühüm… - bólogatott a féllábú, s úgy érezte, ez a leves most aztán vérré válik benne. Napok óta nem evett, és kezdte azt érezni, hogy soha többé nem fogja érezni semminek az ízét. Most örült, hogy át is melegíti a lötty, és az utolsó igényét is kitölti. Menten éberebbnek hatott.

- Érdekes… Oldalsó lámpasor, gigászi méret, fekete vitorlák, lopakodásos támadás… Túl ismerős ez nekem – vakarhatta borostás állát a kovács, miközben mindenki egyként várta tőle a folytatást. Bélhangos ezt csak egy torokköszörülés után vette észre. – Úgy értem, ismerem ezt a hajót. Egy a magashegyiek vitorlásai közül.

- M-m-mi? Magashegyi vitorlás? – hüledezett Hablaty. Majdnem kiköpte a kanálnyi leves maradékot. – Ők támadtak ránk? Hiszen ők is hívtak, és tudtommal egy szövetséges nép, akkor meg mi a fene folyik itt? Ez is valami magashegyi vendégszeretet?! Törjük derékba a másik hajóját, majd jobban megkedvelnek!

Asztrid intette le, majd inkább a vállára tette a kezét, hiszen látta, hogy a dolog nem itt ér véget.

- Hablaty, nyughass kérlek és hagyd beszélni. Egyenlőre többet tud erről, mint te.

- Hát, ez azért nem teljesen igaz – vakargatta a tarkóját Bélhangos – csak annyit tudok, hogy a magashegyieknek több hajós flottája van, ez az egyik, a Fekete Vitorlások. Kevés van belőlük, viszont az a néhány is nagy kárt tud okozni. Nagyon úgy hiszem, hogy egy ilyen támadott meg titeket, és süllyesztette el a Valkűr Fényét.

- De akkor… Akkor ezek a Fekete Vitorlások most a magashegyiekkel vannak, vagy ellenük? Ezt nem értem… - érkezett az értetlenkedés Takonypócék felől.

- Egyik se, külön csapatszervezésük van, viszont ha nagyon kukacoskodni akarunk… akkor bizony velük – magyarázott tovább Bélhangos. – Teljesen egyéni a szervezése annak a flottának, de a magashegyiek velük végeztetik, nos... A piszkos munkát. Így nem tudja összekötni a többi nép az esetleges megkérdőjelezhető cselekedéseket a magashegyiekkel. Ravasz trükk, és igen jó észjárásra vall a részükről. Hiszen kereskedőváros, nem akarják, hogy a kalmárok elfordítsák a hajóikat, mielőtt az ő piacaikra érkeznek, így őrzik meg a jó hírüket.

- Mocsadékok – jegyezte meg a Jorgerson fiú, hogy kicsit megnyomja a magyarázat végét a véleményével.

- Szóval… - remegte Hablaty félig gyöngén, félig idegesen – egy ilyen „megkérdőjelezhető cselekedet” volt a várt vendégek hajójának megsemmisítése is?!

- Hablaty!

- Nem Asztrid, tudni akarom, hogy miért akartak megölni!

- Nem akartak megölni, Hablaty.

A kovács mondata megállt a levegőben.

- Mi az, hogy nem akartak, Bélhangos? Mint mondtam, nyílzáport küldtek ránk, aztán oldalról belerohantak a hajónkba… Szándékos kivégzés volt…

- Csak annak tűnt, fiam – szögezte le Bélhangos – nem tudták, hogy lesz, aki megmenekül, így kalóztámadásnak akarták beállítani, hogy senki ne keressen túlélőket. Ők viszont nem halottakat akartak.

- Akkor… apa és a többiek… még élhetnek, ugye?

- Minden reményem ebben az elméletben van, Hablaty.

***

Fogatlan az ablakpárkányon ült. Tudta, hogy nem szabadna, mert veszélyes, pláne az ő állapotával, de ez most nem tudta lekötni. Túl sok minden történt egyetlen nap alatt. Valahogy nem tudta megnyugtatni a tény, hogy Hablaty hazaért. Hiszen tudta, hogy ért haza, hallotta minden szavát. Megviselten, átlőtt lábbal, s amíg csak félig volt magánál, azért könyörgött, hogy ne vágják le. Gothi meg is jegyezte, hogy senki ne aggódjon, mert csak lázálmai vannak, ő pedig el tudta látni a sebet, még épp időben. A javasasszony szerint elég lett volna még néhány nap, és akkor már tényleg nem tudta volna megmenteni.

És hát, Fogatlan ezekkel a gondolatokkal nem tudott együtt aludni. Még jó, hogy megjelent mögötte az aranyszőke Viharbogár, s átkarolta a derekát.

- Le fogsz esni… - súgta a nyakának.

- Nem fogok, ne aggódj Viharbogár – felelt Fogatlan, de a sárkánylány kedvéért visszafordult, s belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ablakot. – Miért nem alszol még?

- Nem jött álom a szememre… Mármint… Nélküled nem…

A szőke megölelte őt, s szeretettel nézett a szemeibe. Fogatlant meghatotta a ragaszkodása, s menten karjaiba zárta, leheletnyi csókot nyomva a homlokára. Viharbogár kérdés nélkül elkísérte az ágyig a most megint nehezen lépdelő szerelmét, és segített neki átöltözni, majd lefeküdni. Mellé bújt, így átölelték egymást a takarók alatt, de Fogatlan nem volt nyugodt.

- Hablatyért aggódsz, igaz?

- Az nem kifejezés – sóhajtotta az éjfúria fiú. – Tényleg nem vicc, hogy a gyerek vonzza a bajt, mint az ikrek Loki haragját…

- Meg fog gyógyulni – Vvihar most is az arcát simogatta, nyugtatásképp – te is hallottad, Gothi megmondta, hogy ennél csúnyább sebekkel is kezelte már, őt vagy akárkit. Veled viszont nincs kibékülve. És ha megint tönkreteszed a hátad és nem fogsz tudni járni, nem tudom mit csinálok veled.

- Viharbogár – Fogatlan nevetve tudta csak kimondani a nevét – tudod, hogy gyógyulófélben vagyok.

- Igen, az azt is takarja, hogy visszaeshetsz.

- De nem fogok.

- De igen.

Viharnak volt igaza. Ugyan az éjszakát átaludták, Fogatlan mégis úgy ébredt, hogy moccanni sem tudott. A háta nemcsak, hogy begörcsölt, a csigolyái mozgásért könyörögtek, ám ha megpróbálta ezt teljesíteni, iszonyú, tüzes nyílként állt gerincébe a fájdalom.

Viharbogár tajtékzott a dühtől, amit az aggódás váltott ki, mikor felébredt mellette, és látta, hogy képtelen mozogni.

- Látod? Mondtam! Én megmondtam!

Fogatlan nem ellenkezhetett, s nem is kiálthatott a fájdalomtól, mikor Vihar a hasára fektette egy óvatos de határozott mozdulattal, majd térdét átvetette fölötte, s a háta fölé hajolt. Mutatóujjait óvatosan végighúzta a gerince mentén, mire szerelme a párnába vájta körmeit, s összeszorította fogait.

Fájdalom, kín, újra és újra, mikor hozzáért, de csak szeretetből tette. Törődésből kezdte masszírozni, tudva, hogy gyötrődést okoz ezzel, de azzal is tisztában volt: most segít rajta. Megmasszírozta a vállait, a gerincét a bordái fölött. A pontot is, ami a legjobban fájt. Fogatlan csak az utolsóknál nyögött, mikor már nem bírta magában tartani a szenvedést.

- Nyugalom… Mindjárt vége… Mindjárt vége, ígérem… - súgta fülébe Vihar, s hamarosan már csak simogatta, csókolgatta, ezzel is visszaadva neki a lelki békét. – Jobb egy kicsit?

- Igen… Azt… Azt hiszem… - nyögte az éjfúria fiú.

- Jó. Maradj fekve, hozok abból a kenőcsből, amit Gothi kevert.

Ahhoz viszont le kellett vennie a ruháját, amiben Vihar megint segített, s lassan a hátába masszírozta a hideg krémet, ami megint valamennyi kínnal járt, de nem annyival, mint az előbbi.

Eztán visszaaludt. Talán jobb is volt így.

***

Hablaty. Ő viszont ébren volt. A plafont bámulta, szinte már meg tudta volna számolni a deszkacsíkokat is vagy tízszer, olyan régóta. Tán meg is tette.

Aztán felült. Még magát is meglepte.

Annyi mindenen járt az agya, hogy inkább erőlködve feltornázta magát, minthogy tovább őrölje megfáradt kerekeit. Lehúzta jobb lábáról a takarót. Volt rajta vagy két réteg kötés, de már határozottan nem vérzett, hisz a fásli fehér maradt. Megmozdította. Csak egész kicsit fájt.

Mikor viszont leemelte a lábait az ágyról, mér tudta: talán nem a legjobb döntés. De meg kell próbálnia. Muszáj, mert beleőrül a fekvésbe. A műlábnál csak nem lehet rosszabb…

De, az volt. Érezni, mozgatni azt, ami fáj rosszabb, mint arra nehezedni, ami nincs. Minden esetre maga se tudta, hogy két rossz lábbal hogy szenvedte el magát az ajtóig: a falakba kapaszkodva, az asztalra és ágyra támaszkodva. Másképp nem ment.

Aztán jött a következő akadály: a lépcső. Egyesével a fokokat, mindnél felszisszeni, félúton azt hinni, nem megy tovább. De valahogy jutni kell, vagy fel, vagy le, de inkább az utóbbi, felfelé nem bírná, ereszkedni még könnyebb.

És vége.

Ennyi volt, nincs több fok. Remegnek a karjai, alig bírja tartani a saját súlyát. Nem csoda, hisz napok óta egy csónakban ringatózott. Most viszont előre lendült, sántán bicegve elérte a néhány lépésnyire nyíló konyhaajtót, s mielőtt belépett, próbált úgy járni, mint aki képes is rá.

- Hablaty! – Asztrid eldobott mindent, mikor meglátta, mellé sietett, s azonnali támogatással elvezette a legközelebbi székig – Thorra, hisz járni se tudsz, mi a fenéért keltél fel egyáltalán? Jajj Hablaty… Ha a makacsság fájna…

- Hidd el, fáj is…

- Gondoltam, valahogy éreztem.

Hamar friss, meleg tej és kenyér került Hablaty elé az asztalra, miközben ő erőt gyűjtött a kis akciója után. Asztrid pillanatok alatt, és kérdés nélkül készített neki bőséges reggelit. Hamar hozott még főtt tojást, némi szalonnát, s azon nyomban szendvicset készített a fiúnak.

- Asztrid, ne haragudj, de most nem vagyok é-…

- Csss, dehogynem – s egy puszit nyomott a homlokára, ezzel elérve, hogy csendben maradjon.

Hablaty vagy fél órát szenvedett a reggelivel, de így is csak a kipakoltak fele fogyott el, aztán fejingatva eltolta magától a tányért, és csak a tejet kortyolgatta, miközben Asztrid rendbe szedte a konyhát.

- Na és… Mivel ütöttétek ez az időt az elmúlt… hetekben? – Hablaty nem bírta tovább a kínos csendet, s látta Asztridon, hogy szinte remeg. El kellett terelnie a figyelmét.

Asztrid keze megállt mosogatás közben. Kiemelte őket a vízből, megtörölte, aztán a pultnak támaszkodott. Hablaty felé fordult, mégse nézett rá.

- Leveleket írtam neked… Legalább, nem is tudom… Minden nap egyet… De nem mindet küldtem el…

- Egy sem érkezett, Asztrid… Sajnálom.

- Nem, nem a te hibád.

- Tudom, hogy ki hibája.

Csend. Ez a beszélgetés most valahogy nem működött. Asztrid őrölte magát belülről, Hablaty pedig látta rajta, hogy valami nincs rendben.

- Asztrid…

A lány nem bírta tovább. Kifakadt, szinte azonnal, a szavába vágva, mielőtt bármivel is megnyugtathatta volna.

- Nem vagyok megbízható.

- Ezt most miért mondod? – Hablaty megrökönyödve nézett rá.

- Már hogy is lennék… - folytatta Asztrid, mintha a fiú meg se szólalt volna az előbb. – A fenébe is, egyvalakit bíztál rám, és még arra se tudtam vigyázni…

Hablaty értetlenkedve ingatta a fejét, miközben hátrébb tolta magát a székkel, így már nem támaszkodott az asztalra.

- Beavatnál engem is?

- Levélben ezt könnyebb volt leírni… - sóhajtotta Asztrid, aztán néhány másodpercnyi morfondírozás után kénytelen volt kimondani: - Hablaty… Fogatlannak balesete volt…

Pillanatnyi csend. Hablaty szeme elkerekedett.

- … Mi? – ennél több nem is jött tőle.

- Bal-… Balesete volt…

Aztán jöttek a részletek. Asztrid leült - vagyis inkább lerogyott az asztal másik oldalán kihúzott székre, s elmesélt mindent. Azt, hogy ő temérdek levelet írt, illetve próbálta erejükben tartani a csapatot, ezért a sárkányokra kevesebb figyelem jutott, s mire feleszmélt, már megtörtént a baj. Hablaty szó nélkül hallgatta bár szívében nőtt a félelem. Ugyan látta előző nap Fogatlant, s nem tűnt nagyon sérültnek, mégis érezte rajta, hogy valami nincs rendben.

Ekkor pedig koppanások törték meg Asztrid szavait. Mire odanéztek, Fogatlan már az ajtóban állt. Kénytelen volt botra támaszkodni, másképp nem vitték a lábai.

Hablaty szomorúan tapasztalta a látottakat. Hát tényleg nincs jó bőrben…

- Pajti… szóval igaz…

- Igen, Hablaty… - Fogatlan persze majdnem minden szót hallott, legalábbis a lényeget biztosan. Nagyon nem akarta, hogy vele törődjenek, mikor szerinte Hablaty sokkal több kezelésre szorul most, mint ő.

Megint beállt a hallgatás, amit Viharbogár tört meg, Fogatlan mellett előbukkanva. Közölte, hogy kikíséri a fekete hajút a friss levegőre, hátha a csípős idő egy kicsit enyhíti a fájdalmait, aztán elbicegtek a kijárat felé.

Mire Hablaty visszafordult, Asztrid már sírt. Tenyereibe temette arcát, s egyre csak folytak a könnyei.

- Sajnálom Hablaty, ez az én hibám… Nem… Nem vigyáztam rá eléggé… - hüppögte. Hablaty pedig nem bírta tovább, átnyúlt az asztal fölött, s megfogta a kezét.

- Asztrid, gyere. Gyere ide.

A lány felkelt, még mindig a kezét szorongatva, s megkerülte az asztalt, így már Hablaty előtt állt, aki pedig magához húzta. Sőt, az ölébe ültette, kérdés nélkül, aztán pedig hosszasan megcsókolta.

Csak ennyi kellett.

- Annyira… Annyira hiányoztál! - És a lány máris zokogott.

Szoros ölelés, nyugtató csókok, s Asztrid könnyei apadni kezdtek. Kék szemei csillogtak, mint a tenger tükre, Hablaty erdőzöld szemei pedig elnyelték a fényt, és csodálatot varázsoltak az arcára.

- Szeretlek.

***

A visszaút nehezebb volt. Hablaty ragaszkodott hozzá, hogy egyedül küzdhessen meg ismét a lépcsővel, ami nehezebben ugyan, de sikerült neki. S mire visszaért az emeletre, csodák csodájára a fürdő ajtaja kinyílt, s egy apró gőzfelhő röppent ki onnan, mikor Asztrid kilebbent rajta.

Hablatyba karolt, visszahúzta az ajtóig, s miután bevezette, magukra zárta az ajtót.

A fürdőben lévő kád csordultig volt gőzölgő meleg vízzel, volt ott két szék is, tele törülközőkkel, no meg… gyertyák. Gyertyák mindenütt. Hablaty szemei nagyra nyíltak.

- Hát ez?...

- Tudod… annyi didergés után megérdemled a kényeztetést. – suttogta Asztrid, egy sokat sejtető mosollyal, s már Hablaty ingével babrált. – És mivel alig tudsz járni, ezért… gondoltam… besegítek egy kicsit.

És hopp, már nincs is rajta az ing. Asztrid újabb sebeket keres rajta, megsimítja a mellkasát, sovány hasát. Érzi a bordáit, s egy pillanatig szomorú is ezért. Előrébb lép, nyom egy csókot a vállára. A szeplős vállára, amit annyira imád. Kezei lassan átcsúsznak a derekán, a hátára siklanak, s öleli, ahogy tudja. Ha rajta múlna, sosem engedné el, vigyázna rá minden pillanatban, s a szekercét vágná annak a fejébe, aki lábon lőtte Hablatyot.

De most elúsztatta a haragot, szeretettel és gyöngédséggel cserélte ki. Mert Hablatynak most erre volt szüksége. Lépni most nem tudott egyedül, így Asztrid szinte megtartotta a teljes súlyát, míg elkísérte a kádig.

A fiú hamar a forró vízben végezte, Asztrid pedig most sem hagyta elsüllyedni. Lábát is kint hagyta a kádból, letámasztva egy székre. Hablaty felszisszent, további sebei, amiket a csónakban szerzett, égtek, gyönge volt, nem tudta volna megtartani magát, csakhogy Asztrid olyan gyöngédséggel és erővel tartotta a hátát és a fejét, mintha egy újszülöttet fogna mosdatás közben. Arca még kint volt a vízből, s a szőke olyan gyöngédséggel simogatta rá a vizet, mintha törékeny volna.

Az is volt a szemében.

S nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, az ő kis drága, törékeny Hablatya.