16. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Változott egy kicsit a sorrend, mivel becsúszott egy animációs filmforgatás (ne gondoljatok nagyra, kis stúdió, kis gyurmaanimáció, de mi már nagyon izgulunk és készülünk a csapattársaimmal, hiszen az első ilyen jellegű feladat elé nézünk :D), szó mi szó, változtattam kicsit az eseményeken hogy ne legyen zavaró, s előbb lesz a fejezet, és a héten valamikor a képes cikk, szóval most ezzel a kis változtatással is, de jó olvasgatást kívánok!

16. fejezet

Feltámad a szél

Ringatózás… Már megint az az átkozott ringatózás! Hiába fordult oldalra, nem lett jobb. Előrébb nem kúszhatott, Hablaty nem engedte, félt, hogy leesik még a végén.

Kevés fekvőhely volt a hajón, ezért kettesével feküdtek a rögtönzött és a lehajtható emeletes ágyakra. Az ikrek a földön terültek ki a plédeken, az egyik alsó ágyon Vihar és Asztrid, felettük pedig Hablaty aludt a falhoz közel, mellette Fogatlan a külső részen. Az előbbi ragaszkodott hozzá, hogy Fogatlanba karoljon, attól tartva, hogy barátja a végén még leesik, és így legalább meg tudta akadályozni ezt. Vagyis, csak remélte.

Hablaty, amióta megtudta, hogy mi történt legjobb barátjával, megszállott módjára vigyázott rá. Úgy érezte, az ő feladata megvédeni, most hogy kicsinek és erőtlennek hiszi magát az emberi testben ragadva. És ez a túlfokozott védelem néha kissé nyomasztó tudott lenni Fogatlannak is…

Kezét leeresztette az ágyról. Nem tudta, hogy az a bizonyos valaki ébren van e még, vagy egyedül van az álmatlanságával, de... Valamiért érezte, hogy nem hiába volt a mozdulat, nem egy üres remény van mögötte, hanem megérzés. Igaza lett, mikor puha ujjak simultak az övéihez. Olyan lágy, sima, nőies ujjak. Szinte látta maga előtt, ahogy Viharbogár meglátja a kezét, és megemeli a sajátját, csakhogy összeérinthessék tenyereiket.

- Miért nem alszol? - alig hallható suttogás, szinte ki se mondott szavak, a csendben viszont tisztán kivehető volt.

- Nem tudok - Fogatlan rekedtes sóhaja elárulta, hogy nem igazán bírja elviselni a hajó mozgását, sőt, egyenesen rosszul van tőle. Rátett egy lapáttal az is, ami este a tudomására jutott. Hogy Viharbogár... Ő látta őt kicsinek és erőtlennek.

- Kimenjünk egy kicsit levegőzni?- kérdezett rá a szőke lány, megemelkedve, így már puha csókot is tudott hinteni titkos szerelme kézfejére.

- Hát... Nem hiszem, hogy segítene - Fogatlan nyugodt lett volna, ám most nem tudta leplezni: a temérdek gondolattól képtelen aludni.

Viharbogár egy sóhajjal kikelt az ágyból, s egy köpenyt magára terített, aztán lesegítette szerelmét az emeletes ágyról - közben valahogy kitekerték a karját is, hogy Hablatyot ne ébresszék fel, mikor kiműti a karját az övé alól. Mindketten vékony köpenyben léptek az üres fedélzetre, ami a hold fényében kékesen derengett. Csodálatos látványt nyújtott, s emellett már csak a tengeri sós pára is megnyugtatta az éjfúria fiút, aki egész a hajó orráig lépkedett, hogy előre bámulhasson a messzeségbe. A víz meg-megcsillant a sápadt holdfényben, s szép lassan a sötétségbe veszett a horizont. Messze volt még a cél, hosszú az út és veszélyes. Nem volt biztos, hogy gond nélkül odaérnek, bár Johann szerint bármikor, ha erre jött, bajokat elkerülve siklott a hajója még rossz időben is. Valahogy erre járhatóbb volt a tenger. Akkor meg miért uralkodott köd a vidéken, mikor a Valkűr fénye hajózott és süllyedt el erre? - tette fel a kérdést Fogatlan még nyugovóra térés előtt. A kalmártól azt a magyarázatot kapták, hogy előfordulnak furcsaságok a nagy víz messzi vidékein, ez a ködös eset is egy ilyen volt. Szerinte pedig a Fekete Vitorlások kapitányai sokkal jobban ismerik ezt a helyet. Talán tudták is, hogy mikor kell hívni a hibbanti vezérhajót, tisztában voltak vele, hogy mire ideérnek, pont leszáll a köd, és ezt kihasználhatják.  Fogatlan egyre jobban gyűlölte ezeket a kétszínű alakokat. De tudta, az emberek ilyenek. Hablaty is sokat mondta neki, de még mennyiszer. Az emberek gonoszak és kapzsik, bármit megtesznek a hatalomért és a vagyonért. Ezért vannak ők maguk jó helyzetben, mert az olyan kicsi településeken, mint az övék, sose szoktak hatalmi harcok lenni, és ott nem számít a vagyon se. Szerencsésnek mondta magukat.

- Min jár az agyad? - Vihar suttogása törte meg a csendet. A lány kedvese karját ölelte, megsimogatta a vállát, eligazgatta a haját... Öntudatlanul is gondoskodott róla. - Ha aggaszt a hajó... Csak szólok, hogy nem fogunk felborulni, elsüllyedni vagy ilyesmi. Johann érti a dolgát...

- Tudom, én nem attól félek... Hanem, hogy mi lesz, ha... Viharbogár, amit este mondtál... Én tényleg nem tudom, ki vagyok. Komolyan mondom... Mi lesz ha egyszer beugrik minden? Nekem már Hibbant az otthonom, de ha felbukkan egy emlék, amiben a régi otthonom szerepel... Mi van, ha vissza akarok majd menni? Mi lesz, ha ezt meg is teszem, és ott ragadok? Ha nem tudok és nem akarok majd visszajönni ide? Ha... Megtalálom a szüleimet?

Szóval erről van szó. Viharbogár sóhaja megértő volt, érezte a gyötrődését, a jogos aggodalmát. Persze, nem könnyű két otthon közül választani. De valahogy érezte, hogy az első otthon holléte és a szülők kiléte sose fog kiderülni. Fogatlan túl kicsi volt, hogy eszébe jusson az út, amit végigjárt a sárkányszigetig.

- Akkor is találunk megoldást, Fogatlan - váratlan egy másik hang szólalt meg Vihar mögött, aki menten megperdült, és Hablatyot látta kilépni a fedélzet árnyékából. – Viharbogár, magunkra hagynál minket egy pillanatra, kérlek?

A szőke lány bólintott, majd visszasietett a raktérbe, ahol aludtak. Meglepődve tapasztalta, hogy Asztrid idő közben elfoglalta a közös fekhelyüket, így gondolt egyet, s felmászott a fölső ágyra. Talán így Fogatlannal aludhat, ahogy barátnője is Hablattyal, ha a fiúk megértik a célzást…

- Hablaty… H-hallottad? – Fogatlan most is kissé akadozva szólt csak, karjait összefonta a mellkasa előtt, így a köpeny a szélnek köszönhetően lassan körülölelte.

 - Hallottam - a másik mellélépett, s lassan a korlátnak támaszkodott, így figyelte a csillogó vizet. Túl sok emléket ébresztett benne a hajóút, de igyekezte lenyelni a gondolatokat, hogy továbbléphessen a cél felé. Másképp nem fog menni. – Nyomaszt téged mindaz, ami kiderült. Mondd meg őszintén: jobb vagy rosszabb, mint mielőtt tudtad volna? Mielőtt tudtál volna bármit is?

- Hát… - Fogatlan mellélépett, szintén a messzeséget bámulva, bár ő az ég felé pillantott. Sejtette, hogy ahogy magát ismeri, pillanatok múlva jönnek a képzelgések. – Ami azt illeti… Nem tudom… Én… Tényleg nem tudom… Talán a legjobb lett volna, ha sose tudom meg.

Pillanatokig beállt a csend, s mindketten megelégedtek azzal, hogy csak a tenger zúgását hallják. Nem is lettek volna erre szavak, míg Fogatlan össze nem szedte a gondolatait.

- Hablaty…

- Hmm?

- Néha olyan… Olyan mintha látnám őket odafent… Mintha folyton ott lennének, de megfoghatatlan, elérhetetlen messziségben. Mert mire felszállnék, már el is tűntek…

Hablaty megemelte a fejét, így ő is a csillagok felé lesett. Tehát nincs egyedül ezzel a gondolattal. Folyton látja a csillagok előtt elsuhanó alakokat, akik olyan gyorsak, mint a gondolatok.

- Mire felszállunk már nincsenek ott, igen… Én is látom őket… De már lemondtam róla, hogy bármikor is elérem. Sőt, lehet, hogy annyira akarjuk látni őket, hogy már csak a szemünk káprázik.

A fekete hajú a fejét rázta.

- Én tényleg látom őket. vagyis… nem most, mikor még… Tudod, mikor még az eredeti énem voltam. Jobban láttam a sötétben, százszor jobban. Már hozzászoktam, de… Most nagyon nehéz.

Barátja megértően bólogatott, utána pedig láthatóan elgondolkodott. Nem is kellett megszólalnia a másiknak, hogy kifejtse.

- Fogatlan, ezerszer átnéztem a térképet, mégsem… Mégsem érzem azt, hogy sikerülne… A többiek előtt nem merem mondani, de erősen kételkedem, hogy sikerül átszelnünk az egész helyet ahhoz, hogy elérjük a várost. Az több napi járóföld, hegyeken és erdőkön át, olyan veszélyeket állítva elénk, amiket sárkányháton még rendezni tudnánk, na de így… Lássuk be, tizenketten vagyunk, de csak tizenévesek. Oké, van valamennyi tapasztalatunk, de vajon elég?

Fogatlan nagy levegőt vett, hogy aztán Hablaty vállára tegye a kezét. Ez már egészen emberi gesztus volt.

- Képesek leszünk rá. Mert ugyan a terveid életveszélyesek, nem vikingbarátak, de mégis mindig…

- Nincs tervem, Fogatlan.

Síri csend. A másik a hold fényében is elsápad, hitetlenkedve néz rá. Mindvégig azt hitte, hogy Hablatynak elég a térképre pillantania, hogy komplett haditervvel álljon elő, de ilyen határozottan még nem kapta az arcába az ellentettjét.

- De… Hisz neked mindig…

- Van tervem? – Hablaty kicsit ingerülten a szavába vágott - Hát most kifogytam belőlük. Mert van egy határ, amikor már… Túl sok, érted? Apa… Kitett a tengerre, azzal a reménnyel, hogy valaki megtalál. Inkább kitett, minthogy a hajón hagyjon. Szerinted mit tudhatott? Azt biztosra, hogy ha én is fogoly leszek, meghalok. Akkor ő most mit élhet át? Egyáltalán rátalálok élve? És mi lesz, ha megtudják, hogy engem nem nyelt el a hullámsír a csónakban? Akkor egész Hibbantig mennek a Fekete Vitorlások, én pedig nem leszek ott, hogy…

- Hablaty, elég. – most Fogatlanon volt a sor, hogy félbeszakítsa, Megfogta a fiú vállait, és maga felé fordította, így szólt hozzá. – Olyan hihetetlen dolgokra vagy képes, hogy azt el se tudod képzelni. Külső szemlélőként viszont elképesztő, amit néha művelni tudsz. És mi a csapatod vagyunk, a barátaid. Ha neked nincs terved, majd együtt kitaláljuk, ha odaérünk és sikerül átlátnunk a helyzetet. Te magad mondtad egyszer, hogy egy térkép csalóka lehet.

Hablaty szemeibe lassan, de biztosan élet költözött. Kénytelen volt bólogatni, sőt, még egy apró mosoly is az arcára szökött. Fogatlan mindig tudja, mit kell mondani. Akkor is tudta, mikor még beszélni se tudott.

***

Halk szuszogás. Mézédes illat. Szóval vették a lapot.

Viharbogár még az előtt mosolyodott el, hogy kinyitotta volna a szemét. Egy védelmező kar ölelte, a tarkójánál érezte a valaki légvételeit, ezzel csiklandozva őt. Finoman megmoccant, de nem igazán tudott. Hiába feküdt az oldalán, Fogatlan teljes egészében odabújt hozzá, hátulról átkarolva, védve őt, hogy le ne essen a magasból, holott Vihar volt belül. Meg se moccant volna, ha nem jut eszébe a csapat. Mi van, ha látták, hogy mit csinálnak? Mi van, ha máris tudnak mindent…?

- Fogatlan – kezdte suttogva az aranyszőke sárkánylány.

- Mhhh…

Jellemző…

- Fogatlan, ébredj, hallod? Reggel van, ébresztő – finoman megsimogatta a karját a takaró alatt, ami mindkettejüket fedte.

- Ébren vagyok, na… Csak még öt perc…

- Nincs öt perc! Lehet hogy elaludtunk! – Vihar ugyan suttogott, mégis elég figyelmeztető volt a hangja. Fel is ült a nyomaték kedvéért, ám azzal a lendülettel beütötte a fejét a raktér plafonjába, s nagyot koppant, majd a feje búbját dörzsölgetve inkább visszafeküdt. Fogatlan megadta a kegyelemdöfést, mikor magához húzta, s puszikkal halmozta el a sérült részt, az arcát simogatva. Ebből nem lesz felkelés egyhamar…

Tényleg további tíz perc kellett ahhoz, hogy Fogatlant sikerüljön kirugdosni a takaró alól, de akkor már nem lehetett lebeszélni arról, hogy ölben kapja le a lányt odafentről, teljesen váratlanul.

- Ne már, valaki még meglát – Viharbogár ugyan igyekezett tiltakozni, de mikor a karjaiban volt, nem tudott nem mosolyogni.

- Ha már mind felébredtek és kimentek, ahogy látom, akkor már mindegy – érkezett a kuncogás Fogatlantól, akinek bal szeme zölden csillogott, míg a jobbot elfedte a haja. Tényleg nem érdekelte most, hogy titok marad-e, avagy sem.

Szerencséjükre az maradt.

***

Odakint semmi jó és kecsegtető nem várta őket. Na jó, talán egy-egy tányér szerény reggeli, de azt is csak nehezen tudták megenni, hiszen a hajót egyre növekvő hullámok dobálták.

- Nem lesz ez így jó… - Johanntól ezt a mondatot már vagy százszor hallották napkelte óta, ami valójában nem is látszott a tintafekete felhőktől.

- Ezt valahogy sejtettük Johann… - Takonypóc unottan kapta be az utolsó falat szalonnát, ám a kalmár nem eresztette el a füle mellett a megjegyzést.

- Akkor most egy kicsit helyzetet változtatunk – kezdte. – Mivel én vagyok a tapasztalt hajós, és a bárkatulajdonos is, sőt, nem mellesleg én is el akarom érni a szárazföldet, ahogy ti. Szóval szedjétek össze magatokat és segítsetek. Sok tennivalónk van, és be kell mindet fejezni, mielőtt elér miket az égiháború, vagy itt maradunk és a hullámsír jut nekünk. Ti választotok.

Hablaty nem kételkedett benne, hogy hamarosan utoléri őket a vihar, és hasonló élményben lesz része, mint amiért útra keltek. A hullámok közel a fedélzetig csaptak, így a kalmár utasítására mindenki szaladt a dolgára. Míg az ikrek a vitorlát húzták be, Hablaty, Fogatlan, Halvér, Kampó és Takonypóc a mozgó tárgyakat rögzítették a fedélzeten, súlyarányban, hogy ne is legyen esélyük felborulni. Asztrid, Bütyök és Viharbogár pedig összeszedtek minden kicsi kacatot, hogy ne okozhassanak sérülést, Johann maga pedig úgy fordította a hajót, hogy minél kevesebb terhelés érje.

Megérkeztek az ez első villámok. A szél erősödött, dobálta, döntögette a hajót, s néha a fiatal vikingek fejében megvillant egy kép, ahogy ripityára törik alattuk. De a dicső, ezer vizet megjárt viking bárka kitartott. Hiába tépte a víz, még minden egyes hullám után kiemelkedett az orra, nem okozva csalódást az utasoknak.

Ugyan a kanyarodás hamarosan megoldhatatlan volt, Johann elszántan úgy tett, mint aki ura a helyzetnek. Mert egy jó kapitány nem kelt pánikot, ha nem szükséges. A kalmár pontosan tudta, mennyit bír a hajó, s nem ez az első útja a viharban.

Egyvalamivel azonban nem számolt: a fedélzeten lévők ugyan ízig-vérig vikingek, mégiscsak tizennyolc évesek. Nem szokásuk hajón utazni, hiszen ott vannak nekik a sárkányok. Ám ez egyet jelent azzal, hogy nem tudják úgy kezelni a köteleket és a vitorlát, mint kéne. Ennek a következménye lett az, hogy az ikrek rosszul rögzítettek egy kötelet, ami így nem tartotta rendesen a vitorlarúdhoz a szövetet, s le is csapta a szél, egy mozdulattal.

- Vigyázzatok! – Hablaty hangja nem ért el Asztridig és Viharbogárig, akik épp a probléma közelében próbálták fedezékbe juttatni a könnyen mozduló tárgyakat.

A súlyos anyag lezuhant, s hintázni kezdett az utolsó kötélen, ami még tartotta, ám az első lendület volt a legerősebb: Viharbogarat el is találta volna, hisz nem arra nézett, a szélben nem hallotta a figyelmeztetést sem. Asztrid viszont igen. Ő cselekedett.

Odébb lökte Vihart, így őt söpörte át a korláton a nehéz vitorla.

- Asztrid! NE! – Hablaty kiáltása bezengte a fedélzetet. A fiú rohant volna, ugrott volna, ám a hajó megbillent, s nagyon kevesen múlott, hogy felborulnak e, avagy sem. Hablaty megcsúszott és elesett, s mire felkelt, Johann már a hajó jobb oldalához taszította, a többiekkel együtt.

- Ki kell ellensúlyoznunk a hajót! – kiáltotta magyarázatképp, a Haddock fiút viszont ezzel nem tudta meghatni.

Hablaty előre lendült, lecsúszott a lépcső korlátján, s máris a leszakadt vitorla mellett termett, s gondolkodás nélkül leugrott a hullámok közé. Fogatlan is elhagyta a helyét, de ő Viharhoz szaladt, akit majdnem eltalált a féloldalra borult vitorlagerenda.

- Asztrid! – kiáltotta a siklólány is, ám szerelme elhúzta onnan, vissza a többiekhez.

- Gyere Vihar, nem maradhatunk itt, vagy felborulunk!

Tényleg vészesen közel kerültek ehhez az eseményhez. Egy pillanatra megállt az idő, mikor a hajó szélétől már csak centik választották el a vízszintet. Egyikük se mert moccanni, még a hangok is eltompultak, egyedül az a szívet tépő recsegés maradt, ahogy a fa küzdött, hogy egyben maradhasson. Fogatlan átkarolta az árbocot, így felhúzta Viharbogarat is maga mellé, s óvatosan ugyan, de erőből a többiekhez lökte, ezzel is egy kicsit javítva a helyzeten.

- Gyere, siess! – nyújtotta felé a kezét Kampó, s miután őt is felhúzták a megdőlt fedélzeten, Johann a vitorla köteléhez futott, hogy visszahúzza azt a fedélzetre. Vitorla nélkül nem mennek sehová.

A víz alatt is folyt a harc. Asztrid ugyanis belegabalyodott az úszó kötélzetre, s a folyamatos hullámképződés nem engedte a felszínre jutni. Segítség! Nem, még mindig nem megy, bármit ragad meg, süllyed vele, hiába kapálózik… És akkor egy magabiztos két megragadja, felhúzza, végre levegőt ér… Felköhög minden vizet, de a riadalom nem múlik el. A hajó ott hintázik mellettük, bármikor maga alá temetheti őket.

- Kapaszkodj a kötélbe! – Hablaty karja ismét átnyúl a dereka előtt, s háttal a mellkasához húzza őt. Térdével megemeli kicsit, így eléri a hajóról lelógó kötéldarabot, de felhúzni nem sikerül magát elsőre.

- Nem megy – Asztrid rémületében vizet nyel, alig érthetőek a szavai, Hablaty azonban csak bíztatja, szinte kiemeli a vízből.

Hirtelen a hajó egyenesbe áll, így a kötél is feljebb emelkedik, aztán csúszni kezd vissza a vízbe, mikor odafent kioldódott. Asztrid egy sikítással visszazuhant volna a vízbe, ha Fogatlan nem kapja el a kötél végét, szinte átesve a korláton.

- Fogatlan!

- Kapaszkodj Asztrid, felhúzunk!

Végre valami stabil pont, s a szőke lány lassan eléri a korlátot, aztán az éjfúria fiú karját, aki szinte átemeli a korláton, Kampó pedig segít neki. Eztán jön csak Hablaty, aki már szinte magától mászott fel addig, hogy barátja neki is segítsen.

A Hofferson lány és a Haddock fiú reszketve terültek el a hajópadlón, csuromvizesen, levegőt kapkodva.

- Mindenki jól van? Mindenki itt van? – meglepő módon Hablaty teszi fel ezeket a kérdéseket, miközben felült, Johann pedig egy takarót terített a hátára.

Szapora népszámlálás, szerencsére a hajón tizenhárman vannak most is, mint induláskor.

A pillanatnyi nyugodt csendet pedig megtöri egy lány fájdalomkiáltása. Belenyilallt a kín, de nem egy sérüléstől, teljesen váratlanul érkezett. Ő maga sem értette, legalábbis… Eddig nem…

- Asztrid… - Hablaty elfehéredett mellette, de ő ezt már nem láthatta, hisz már nem volt magánál – Asztrid!