Ripsz-ropsz összedobtam egy fejezetet egy nap alatt, amire most büszke is vagyok, szóval egy-két spoiler elszórása után meg is hoztam az új fejezetet!
Most különösen kíváncsi leszek a véleményeitekre! :)
9. fejezet
Az út
végén
Rohantak volna, ha tudtak volna. A Nap már rég lement, az
est meghozta az erős, hideg szelet. Ugyan Kőfej szerint Dreadfall még nem most
lesz, az őszi levelek már szaporán hullottak a lábuk alá, s fel is kavarták a
nagy sietségben. De a falu csak nem közeledett. Kampó és Töff még egyszer
átvetették vállukon Fogatlan karjait, hogy könnyebben tartsák, s már sokadjára
is elindultak.
Tíz perc kellett, míg magához térítették a sárkányfiút,
aztán nehezen, de rá tudták venni, hogy felnyalábolják a földről, s nem kevés
segítséggel eljuttassák vissza a faluba. Bütyök ugyan előre szaladt, hogy
tudjanak az érezésükről, de ez nem sok haladás volt.
Fogatlan azt se tudta, miként jutott el a Hofferson
házig. A karjain kívül nem érezte a végtagjait. Azt sejtette, hogy talán egy
egészen rövid ideig járt is, de ez lehet, hogy csak a képzelete játéka volt. A
feje hasogatott, s egy szemernyi ereje sem volt. Nem bírt mozdulni, nemhogy a
saját súlyát is megtartsa. Szeme előtt táncoltak Hibbant fényei, minden
elmosott, homályos és alaktalan volt. A hangok is távoli zajként érték a fülét,
akkor is, mikor két segítője a hogylétéről kérdezősködött. Mire visszaértek,
már megérkeztek a fájdalmai is, amik csak rontottak a helyzeten.
Viharbogár az ajtóhoz rohant, s kitárta, hogy a fiúk
könnyebben bevihessék a sérültet. Odabent Asztrid az édesanyjával beszélgetett,
mikor feléjük pillantott. Másodpercekig fel sem fogta a jelenséget.
- A-asztrid, baleset történt… – hebegte Viharbogár.
Rettentően félt, hogy most talán ő lesz a hibás mindenért. - Leesett a fáról…
Alig bír mozogni…
Asztrid azonban nem kereste a felelőst, azonnal tudta,
mit kell tenni.
- Gyertek, Kampó, segítsetek felvinni a szobájába.
Vihar, hívjátok Gothit, gyorsan!
- Már megtettük, Bütyök már elszaladt érte.
Épp, hogy ez a mondat elhangzott, Fogatlan egy
fájdalmas nyögéssel a földre roskadt. Töff ekkor már igen hamar rájött, hogy az
előbb nem kellett volna elengednie. Kampó ugyan valamennyire tompította a
koppanást, de nem volt olyan testhelyzetben, hogy teljesen el tudja kapni.
Asztrid azonnal leszűrte, hogy nagyobb a baj, mint
ahogy azt eddig felmérte. Nem is kicsit. Hablaty
meg fog ölni… az biztos…
***
- Thorra és Lokira, miért az én felügyeletem alatt
történik ez?! – ez a mondat már vagy hússzor elhangzott, különböző hangsúlyban
és hangerőben. Asztrid a vendégszoba előtt járkált fel s alá. Viharbogár a fal
mellett állt, szájára tapasztott tenyérrel, s láthatóan remegett az
idegességtől. A lovasok és sárkányok közül már csak Bütyök és Halvér voltak
jelen a két szőkén kívül, a többiek egy órája távoztak, hiszen tudták: ha
többen gyűlnek össze az ajtó előtt, attól még nem lesz jobb a helyzet.
- Asztrid – kezdte Halvér, ugyan ő is századszorra, de
még mindig nyugodt hangon – Ez nem a te hibád volt, nem vagy felelős érte.
Senki sem hibázott, pont ezért mondtuk balesetnek. Viharbogár is elmondta, hogy
leszakadt alatta egy korhadt faág, ez bármelyikünkkel előfordulhatott volna.
- De mégis, pont vele történt meg! – fakadt ki a
Hofferson lány, szembefordulva a nagydarab sárkánylovassal – Hablaty a lelkemre
kötötte, hogy vigyázzak rá, hogy figyeljek oda rá, erre én elengedem a
többiekkel az erdőbe, ami alapból is nagy hiba volt! Nem is értem, miért
hagytam… Hiszen emberként semmi harci tapasztalatuk sincs, bármilyen más
sárkány is rájuk ronthatott volna, vagy valami vadállat…
A többiek csak sóhajtottak erre. Nem nagyon tudták
megértetni Asztriddal, hogy az önmaga ostorozásától sem lesz könnyebb vagy jobb
Fogatlan helyzete. Egyetlen szerencséjük volt, hogy amióta élnek mindenkitől
azt hallották, hogy Gothival még nem esett meg olyan, miszerint nem tudott
volna meggyógyítani valakit, pedig nem egy krízishelyzet fordult már itt elő.
Az elkövetkező tíz percben Asztridot is sikerült
leültetni, Viharbogarat azonban nem. Míg az előbbi a járkálással és a
hangoskodással próbálta levezetni az idegességét, Vihar sokkal mélyebben járt
már. Ő átlépte a kifakadás fázisát, s teljesen belesüllyedt a kétségbeesésbe.
Hallott már olyat, hogy valaki ebbe belehalt, megesett a faluban. Mert az
emberek törékenyek, kicsik és gyönge a testük védelme. Fogatlan a hátára esett
és ha olyan létfontosságú szerve sérült, aminek a károsodása a halálához vezet…
ő, Viharbogár, személy szerint összeomlik.
Gothi, a töpörödött javasasszony néhány percen belül
kilökte az ajtót hosszú botjával, s kifejezéstelen arccal kicsoszogott a
szobából, aminek ajtaját csak halkan csukta be. Halvér kelt fel elsőként,
tudva, hogy neki kell majd tolmácsolnia a szavait, s menten mellette termett.
Az öregasszony viszont nem szólt. Ráncai megrándultak, mikor elhúzta a száját,
tekintete nem emelkedett fel a padlóról. Nehéz volt megfogalmazni, hogyan
közölje a hírt egy tizenéves csapattal.
- Gothi, könyörgök, mondj valamit! – Asztrid szólalt
meg elsőként, s mikor a javasasszony meglátta a tekintetét, eldöntötte, hogy nem
számol be mindenről, amit gyanít. Lassú mozdulatokkal lecammogott a lépcsőn, a
négytagú csapat pedig libasorban ment utána. A tűzhelynél derült volna ki a
korommal írt szövegből, hogy mi is történt pontosan.
Halvér lehajolt, hogy a félhomályban is lássa a
formákat és betűket.
- Öhm… Ez nem egészen konkrét Gothi, már ne is
haragudj. Ezeket mi is tudjuk – ez a mondat elég volt ahhoz, hogy Asztrid
gyanítani kezdje: komoly baj lehet. Gothi egy sóhaj után tovább írt.
Halvér szóról szóra olvasta a szöveget, felsorolva a
tipikus tüneteket, amik egy sérülés után következhetnek, de ezeknek a fele sem
ért semmit. Valamiért ezt mindenki tudta, de senki nem volt hajlandó
megemlíteni a későbbiekben.
Hogy miért?
Ők sem tudták. Féltek, hogy az igazság fáj. Hogy ijesztő
lesz… Hogy végzetes. Végzetes valaki számára, aki sokat jelent nekik. Hablaty pedig
még nem is tud semmit…
***
Fogatlannak nehéz egy éjszakája volt. Hamar felszökött
a láza és az egekben is maradt, ezért folyamatosan borogatásra szorult. Nehezen
kapott levegőt, egyre csak forgolódott, lábai viszont alig fordultak utána,
mintha a két végtagjának nem lenne meg a kapcsolata a teste többi részével.
Éjfél volt. Halvány gyertyafény pislákolt a szobában,
épp csak egy kevés látóteret adva az asztalon. Az ablakon besüvített a hideg
északi szél, néhány levelet is besöpört. Asztrid Hofferson ezt egy grimasszal
nyugtázta, aztán összeszedte az ősz hagyatékát, s visszarepítette a
természetbe, utána halkan, de határozottan becsukta az ablakot, s visszaült az
asztal mellé.
A tollat ismét a tintába mártotta, s áthúzott egy sort
a papíron. Hablatynak írt levelet, már vagy százszor átfogalmazta. Egyszerűen
nem találta a megfelelő szavakat arra, ami történt. „A barátod szenved, Hablaty.
A legjobb lenne, ha hazajönnél” ez az egy mondat volt fix. Újra és újra
kikerülte, mert ez volt az, amit őszintén írt, kertelés nélkül. Mindenképp
levélben akarta közölni vele a hírt, hiszen könnyebb, mintha a szemébe nézve
kéne hebegve magyarázkodnia.
Ám minden sorral, amit papírra vetett, majd kitörölt,
megjelent egy gondolat a fejében: vajon Hablaty miért nem írt még? Megígérte,
hogy néhány napon belül levelet küld egy rémmel, de ez azóta sem következett
be. Minden áldott reggele úgy kezdődött, hogy lement az édesanyjához,
rákérdezett, hogy érkezett e rémposta, aztán a Haddock házba is benyitott,
hátha az apró sárkány oda szállította a küldeményt, de nem. Ugyan tudta, hogy Hablaty
és Pléhpofa egy tucatnyi kísérettel távoztak, valami mégis aggódásra késztette.
Hogy is ne késztette volna. Azóta volt görcsben a gyomra, hogy a hajó kifutott
a kikötőből.
Gondolatai azonban hamar visszaterelődtek Fogatlanra,
aki most szinte alig kapott levegőt, egyre zaklatottabb lett, de mire Asztrid
odaért az ágyához, már fel is riadt. Nem sokat látott a homály miatt, s nem is
igazán értette, hogy került ide, mikor az utolsó emléke az erdőben élt. A szőke
lány körvonalait azonban egész hamar kivette.
- A-asztrid…
- Csss, nyugalom Fogatlan, nincsen semmi baj – suttogta
neki megnyugtató hangon a Hofferson lány. Látta rajta, hogy nincs igazán
tisztában a helyzetével, ami csak akkor hangsúlyosodott ki, mikor feltette a
következő kérdését:
- H-hol van Hablaty…?
- Fogatlan, Hablaty napokkal ez előtt elutazott, lassan
egy hete. emlékszel? Együtt mentünk ki a kikötőbe, és elbúcsúztunk tőle. Te…
neked baleseted volt. Leestél, jó magasról, és hát… eléggé összetörted magad,
szóval jobb lenne, ha meg se próbálnál felkelni. Aludj, ha tudsz. Kérlek.
Nem kellett sokáig ecsetelnie, Fogatlant a fájdalmai
küldték mély álomba. Asztrid látta az arcán a szenvedést, a csak egyre jobban
megnehezítette a helyzetét. Nem gondolkodhatott sokáig, tekintetét ugyanis
felemelte, mikor nyílt az ajtó.
- Viharbogár, te meg mit csinálsz itt? Éjfél is elmúlt.
A siklólány becsukta az ajtót, s ott meg is állt. Nagyon
sápadt volt.
- Ne haragudj Asztrid, csak… Ne-nem tudtam aludni…
Barátnője és lovasa lágyan elmosolyodott, s elé lépve
menten a karjaiba zárta.
- Semmi baj Viharbogár. Nincsen semmi baj. Gyere, ülj
le, csak halkan, azt hiszem sikerült visszaaludnia.
- Ébren volt? Mikor?
- Vihar szemei felcsillantak.
- Az imént. De nem volt épp beszédképes állapotban.
A lelkesedés itt le is lankadt. Viharbogár karba tette
a kezeit, s hátradőlt, a szék támlájának vetve hátát. Pár perc csendben ülés
után Asztrid nem tudott visszatartani egy ásítást, s inkább talpra szökkent, s
visszamászott az asztalig, hogy befejezze a számtalanszor elkezdett levelet.
- Menj aludni, Asztrid. Majd én figyelek rá. Nem vagyok
álmos – suttogta Viharbogár az orra elé, bár ez a teljes csöndben is tisztán
hallatszott.
- Biztos? – ásított megint a sárkánylovas.
- Biztos.
Asztrid ha akart volna, se tudott volna ellenkezni.
Hajnal óta talpon volt, s képtelen lett volna tovább ébren maradni, így lezárta
a tintásüveget, egy pillanatra Viharbogár vállára simította a tenyerét, aztán
halkan távozott.
Viharbogár arcán pedig abban a pillanatban patakokban
futottak végig könnycseppjei. Eddig bírta, most megtört, most egyedül volt, nem
volt, ki rákérdezzen, hogy mi baja. Remegni kezdett, arcát a tenyereibe
temette, s némán zokogott, perceken át. Hamarosan a székről is lecsúszott,
térdelve emelte egyik remegő kezét az ágy felé, s fogta meg vele Fogatlan hideg
csuklóját.
- Kérlek… ne tedd ezt velem… Ne tegyél ki ennek,
könyörgöm… Könyörgöm neked, Fogatlan…
***
Madárcsicsergés. Ősszel már igen ritka errefelé, de még
előfordul. A nap besütött az ablakon, fénye megtört a takaró ráncain. Azonban
nem sokáig, hamarosan már egy emberi alak árnyékot vetett rá. Viharbogár
fontolgatta, hogy becsukja az ablakot, amit végül nem tett meg. Fogatlannak
kell a friss levegő. Inkább terített rá még egy réteg takarót.
Egészen meglepő módon Fogatlan ezt megérezte, s a
szemöldökét ráncolva oldalra döntötte a fejét, majd vissza. Szemei hamarosan
csillogó, zöld kristályokként kinyíltak, s egyenesen a szőke lányra
szegeződtek.
Az ébredezés lassú folyamata alatt kérdezett néhány
dolgot, Vihar pedig mindenre érthetően és röviden válaszolt, sejtve, hogy talán
még egy kissé kótyagos lehet. Az éjfúria fiú azonban már teljes mértékben
tudott magáról, hiszen a fejfájását is kifejtette, no meg azt, hogy az egész
háta lüktet a fájdalomtól. Hamar kiderült számára, hogy az esés miatt. A
becsapódása tehetett arról is, hogy alig tudott felülni, illetve a következő
félelemforrás is:
- Viharbogár… - hebegte, miközben a lány megtámasztotta
a vállát. – Vihar… Ne-nem mozog… nem mozognak a lábaim…
A szőke pillanatokon belül elsápadt, főleg, mikor
látta, hogy Fogatlan ettől bepánikol. Ki ne pánikolt volna, persze…
- Ez sajnos várható volt - érkezett egy újabb hang, ez
úttal Halvértől, aki Gothival az oldalán lépett be a szobába. – Gothi elmagyarázta,
hogy… Mivel a hátad sérült, az kihatással van a járásra, és… hát…
Nem kellett több szó. Túl egyértelmű volt. Annyira,
hogy maga Fogatlan mondta ki az ítéletet magáról.
- És nem fogok tudni járni többet… igaz?
- Nem… nem valószínű…
Sokk. Pánik. Félelem. Nyugtalanság. Mindettől már
remegett. Fogatlan lassan visszahanyatlott a párnára, s próbálta elfogadni a
hallottakat.
- De… De nem veszett el minden remény! Sikerülhet, csak…
idővel… és sok gyakorlással - magyarázott tovább Halvér, mikor látta, hogy
milyen állapotba hozta néhány szavával.
Ezt a két mondatot figyelembe se vette senki, nem hogy
az emlegetett éjfúria fiú. Úgy érezte, összeomlik a világ körülötte. Se
farokszárny, se lábak, hát így folytatódik az élete?
Azt viszont senki sem hagyta, hogy el is fogadja. Gothi
olyan szigorú menetrendet írt össze, miután fejbe kólintotta a vészmadár Halvért,
hogy egy percet se hagyott szabadon. Elkönyvelte ugyanis, hogy ezt nem fogja
hagyni bekövetkezni. Még azt is kijelentette, hogy mire Hablaty hazaér,
Fogatlan olyan lesz, mint mielőtt elváltak útjaik.
Valóban nem volt könnyű az elkövetkező pár nap, sőt, több
mint egy hét. Fogatlannak minden nap erőltetnie kellett magát, hogy
megmozduljon. Fel kellett ülnie, s mozognia, még akkor is, ha épp üvöltött a
fájdalomtól. Abból a szempontból szerencséje volt, hogy Gothi nem könyvelte el
olyan hamar a sorsát, így viszont szenvedhetett reggeltől estig.
Járni tanulni nem a legegyszerűbb dolog, azt már tapasztalhatta.
Most pedig minden átvitt értelemben is lépésenként ment. Fél hétig mozdítani
sem tudta a lábait, ekkor még csak kenőcsökkel és masszázzsal kezelték, ami
csak a helyzet miatt volt kellemetlen, ugyanis mindezt Viharbogár vállalta fel,
s olyan lelkiismeretesen csinálta, hogy… az már kellemes volt. No meg persze a
nap minden órájában vele volt, segített neki megenni azt a kevés napi adagot,
amit bírt, s még a Helyettessé előlépett Asztridnál is kijárta, hogy edzések
helyett hadd maradhasson Fogatlan mellett.
Aztán jött a
fájós rész, a hét végi első talpra állás. Akkor az első próbálkozás után
kétszer végezte a földön, harmadjára már Vihar kapta el, ami miatt Gothi
szitkozódott egy sort. Nem engedte ugyanis, hogy ilyenkor bárki is segítsen
neki, mert állítása szerint a koppanás csak nagyobb erőt ad, hogy utána újra
talpra akarjon állni. Viharbogár volt az egyetlen, aki vitatkozott ezzel az
állítással, nem is kicsit.
A következő egy hét pedig annyira monoton lett, hogy
észre se vették, milyen hamar elrepült. Gothinak igaza lett. Ha nem is
hosszútávon, de Fogatlan már képes volt járni. Asztrid pedig nem tudta elégszer
meghálálni, hogy két hete fáradhatatlanul eljárt a Hofferson házba, s reggeltől
estig kezelte, segítette és gyógyította Hablaty barátját.
***
S eljött a perc, mikor Fogatlan is hálálkodhatott.
Viharbogár és ő ugyanis az első sétára indultak a
baleset óta, egy kellemes, szélmentes, késői délutáni órában. Az ősz színeiben pompázó levelek enyhén
zizegtek ugyan, de ez csak hangulatot adott az erdőnek, amin áthaladtak. Sokáig
nem is beszélgettek, csak élvezték a fák között átszűrődő, narancsos színű
napsugarakat, miközben az év utolsó meleg, simogató érintéseit küldi feléjük.
- Köszönöm – ez volt az első szó, ami elhangzott, de ez
sem az erdőben, hanem az azt követő mezei utacskán, ami a hegyi patak felé
vezetett. Viharbogár felé fordította fejét, térdig érő, aranyszőke fürtjei
libbentek utána.
- Micsodát? – kérdezte.
- Mindent. Viharbogár, amióta magamhoz tértem, te ott
voltál. Segítettél, vigyáztál rám és… Én… Nagyon hálás vagyok neked. Azt se tudom,
hogy viszonozzam – felelt máris Fogatlan, olyan őszinte hangon, ami pírt csalt
Vihar arcára, mire Ő elkezdte takargatni a rózsás foltokat.
- Hát… nincs mit köszönnöd. Úgy éreztem, muszáj
segítenem. De tényleg… - hebegte a választ. Hamarosan beállt a kínos csend,
Vihar pedig minden erejével azon volt, hogy megtörje. – Szóval… örülök, hogy
ilyen szépen gyógyulsz… Mármint, szerintem igen erős lélekjelenlét is kellett
ahhoz, hogy minden nap harcolj a célodért, vasakarattal, és…
- És tűrjem, ahogy Gothi eltöri a csontjaim, igen –
Fogatlan kicsit kínosan, de nevetett. Nagyjából erről volt szó.
- Igen, valami olyasmi. Tudod… Asztrid nagyon aggódott,
hogy nem sikerül majd felépülnöd, na meg persze, hogy Hablaty mit fog szólni… Szerintem
nem sokan bírtuk volna végigcsinálni azt, amit te megtettél. Te… nagyon bátor
vagy.
- Ugyan… - igyekezett legyinteni az éjfúria fiú, de
ebbe bizony ő is belepirult. Most nem is zavarta, hogy jobb szemére megint
rácsúsztak fekete tincsei, mint általában. Gondolatai viszont most kicsit sem a
lábain, a járni tudásán, vagy a már múltban lévő szenvedései közül forogtak.
Hanem egészen meglepő módon a mellette lépkedőn. Viharbogár rengeteg mindent
áldozott fel, első sorban a teljes önálló szabadidejét, hogy vele lehessen. Egy
pillanatig sem tágított mellőre, minden percben mellette volt és támogatta. Be
kellett vallania még magának is, de… örült, hogy megsérült. Ez a tortúra
ugyanis közelebb hozta őket egymáshoz. Most már megbizonyosodott arról is, hogy
Viharbogár nem feledkezett el a közös táncokról sem még a Bork ünnep végén. És
azóta nem is hozták elő ezt a témát, Fogatlan pedig alkalmasnak látta a
pillanatot erre. – Tudod… Még nem is mondtam, hogy mennyire hálás vagyok, hogy
a parádén is… Velem táncoltál. hihetetlen élmény volt, sosem gondoltam volna,
hogy ennyire… Ennyire maradandó és csodás emlék lesz.
Viharbogár most
már tényleg belepirult a szavaiba. Nem hitte, hogy bármikor neki még beszélnie
kell erről, mert legalább annyira mély érzések maradtak meg benne, mint Fogatlanban.
Ezek szerint, legalábbis.
- Én köszönöm, hogy felkértél. Mindig is tudni akartam,
milyen érzés lehet táncolni. Tényleg olyan, ahogy Asztrid mondta, hasonlít
ahhoz, mint amikor repülsz.
- Igen, tényleg…
Csend. Fogatlan arca nyugodt volt, de nem látszott,
hogy szinte háborúzik önmagával. Mondani akart valamit, szavakat formálni az
érzéseiről, de mint a Bork ünnepélyen, most sem találta rá a megfelelő
megfogalmazást. Viszont valahol el kellett kezdenie, úgyhogy fékezte remegő
gyomrát, és nagy levegőt vett. Vagy egy perc kellett, mire újra hang tört ki a
torkán.
- Figyelj Viharbogár, tudod… van valami, amit szerettem
volna elmondani. Tudom, hogy ez most furcsán fog hangzani, és… én se tűnök épp
lovagiasnak vagy egy hős sárkánynak, de… Ezt a lehetőséget most nem szalasztom
el – megálltak Fogatlan szembefordult vele, s mindkettejük haját oldalra fújta
a felkerekedő szellő. Viharbogár arany szemei csillogtak s kíváncsiságot
tükröztek. Megérezte, hogy mik lesznek a következő szavak, s ugyan nem látszott
rajta, de igencsak remegett emiatt. Fogatlan nagy levegőt vett, hogy folytatni
tudja, s ezúttal nem szégyenlősködött, végig a szemébe nézett. Igazi hím,
vagyis, ez esetben férfi akart lenni. – Nos… Én nem akarom tovább elrejteni,
hogy mit érzek. nem igazán tudom rá a helyes szót, de megpróbálom neked
elmondani. – itt ökölbe szorította, majd kiengedte bal kezét, hogy megszűntesse
remegését, aztán lassan felemelte, s tenyerébe fogta Vihar kezét. - Fontos vagy
nekem, nagyon. Nem csak úgy, mint a csapat egy tagja, sokkalta jobban. Viharbogár,
én… én…
De a mondat sajnálatos módon nem érhetett véget.
Fogatlan annyira leterhelte magát a saját érzelmeivel és erőlködésével, hogy
váratlanul összecsuklott. A meglepett siklólány viszont még volt annyira éber,
hogy azonnal elkapja, s nagyon óvatosan leültesse az aranysárga fűbe, ő maga
pedig letérdelt vele szemben, aggódó tekintettel fürkészve az arcát.
- Vihar, én…
- Csss, nyugodj meg, semmi baj, vegyél nagy levegőket
Fogatlan – kérlelte őt Viharbogár, de látta már, hogy hiába. A fiú akaratosabb,
mint hitte.
- Nem, nem, az én hogylétem most várhat, ezt akkor is
végigmondom, ez nem várhat, Viharbogár, én…
Fogatlan,
azt hiszem túl sokat beszélsz. Pedig nem kellettek
szavak. Viharbogár mindent értett, mindent átérzett. Szörnyen aranyosnak
találta az igyekezetét, s úgy döntött, megkönnyíti a dolgát azzal, hogy most ő
lép. Puha tenyerei közé fogta az éjfúria fiú selymes arcát, mutatóujját végigsimította
az arcán lévő egyik pikkelyen, aztán egy emberektől ellesett, lágy, gyöngéd
mozdulattal összesimította ajkaikat. A pillanatot kitartották mindketten, az
érzések átjárták őket, jobban, mint azt bármikor is képzelték. Szóval ilyen
érzés tiszta szívből szeretni valakit, s viszont szeretve lenni…
Egy szó sem hangzott el, akkor sem, mikor már véget ért
a pillanat. Egy igazi, őszinte mosoly, szemek csillogása, a játékos patak csobogása.
Ott maradtak, egymás karjaiba borulva, a keskeny út végén.
Atééé, lassan fél tizenkettő van, majdnem éjfél, én meg ahelyett, hogy aludnék itt ülök könnybe lábadt szemmel még mindig a fejezet hatása alatt! Egész nap tűkön ültem miatta, de megérte a várakozás! Annyira... wááá. De akkor is kinyírlak, ha legközelebb az idegeimen táncolsz! 😆 imádom *-* u.i: még nem tértem magamhoz...
VálaszTörlésörülök, hogy tetszett, aggódtál de végül meg is könnyebbültél :D A sok sejtetés után már kellett egy kis nyugi a végére XD
TörlésDe ez a perc is eljött *szipp* a mi madárkánk *szipp* kirepült a fészekből és párra talált *szipp*
Jaj ne is mondd!😭 Lehet, hogy azért mert már nagyon álmos vagyok, de majdnem elbőgtem magam. XD És Magdi ilyet nem csinál! SOHA! Erre neked sikerült elérned.XD
VálaszTörlésHàt ez nagyon jò lett :)
VálaszTörlésKöszii ^^
TörlésÁÁÁÁÁÁ. Imádom <3
VálaszTörlésÖrülök neki :D
TörlésIstenek! Ez nagyon király lett!!
VálaszTörlésIgaz az elején szívbajt kaptam de a végére már olvadtam. :D
Nagyon ari lett!!! Ahh Stormless *-*
Nagyon siess a kövivel!!
Örülök, hogy sikerült most is beültetni titeket az érzelmi hullámvasútba XD teperek a folytatással
TörlésSzegény Fogatlan, de hát a főhősök már csak így járnak. XD Viccet félretéve iszonyat aranyosak voltak, Viharbogárral az élen. Az ég is egymásnal teremtette őket. Nagyon bírtam, hogy ennyire önfeláldozó volt a Sikló lány és éjjel nappal vigyázza. Ezer hála a kis triónak is, meg A többi sárkánynak, hogy Fogatlan mégis felépült. Gothi mindig érti a dolgát, talán ezért is az egyik kedvenc szereplőm. De a vége lett a legszebb, ott nagyon cukik voltak. Stormless az egyik kedvenc párosításom. :D
VálaszTörlésArra viszont kìváncsi leszek, hogyha Hablaty megtudja ezt az egészet, mit fog szólni ehhez, illetve kihatással lesz ez jóval később Fogatlan járására is? Remélem nem, és teljesen felgyógyul. Illetve várom mi lesz Hablatyunk sorsa a hajóúton és a magashegyieknél..
U.i. bocsi, de ez nem lett annyira szép mint az első, amit nem küldött el. :'(
Dehogynem, nagyon szépen leírtad, ráadásul szinte minden kérdést feltettél a jövőre vonatkozólag, amivel én is foglalkozok épp, hogy minden összhangban legyen :) örülök, hogy tetszett, a Stormless pedig neken is az egyik kedvencem :3
TörlésVÍÍÍÍ STORMLESS SHIPPING EZERREEELLLL!!!
VálaszTörlésAlias Búza felpörgött hajnali ötkor xD
Hm. Nem kapsz vudubabát... még. Aztán meglátom mi lesz a folytatás.
Stormless volt ezerrel, ezt nem tagadom, de remélem sikerül elérnem, hogy tízezerrel is legyen:D
TörlésAtééééééééééééééééé........
VálaszTörlésHányan is vagyunk az Rt.-ben? Nyolcan, ugye? :P
Kled most tényleg nem tud kifejtős kommentet írni, ship-lázban szenved XD
De azt elmondom... hogy az idegeimmel játszottál, te lány, hogy merészeled így ránk hozni a frászt?! XD
(Imádom Gothit, téged is vágjon fejbe a bottal! Sokszor XD)
Egyébként... felraktad a részt... SPOILEREZEL VÉGRE?! Van szekercém! *glória*
Siess a kövivel, különben elködösödött elméjű (FF olvasók értik XD) bloggorcsapat fog átkergetni Budapestről Hibbantra, hogy szépen bocsánatot kérj Fogitól :P
Habira ez nem vonatkozik. Őt kínozhatod. Bármennyit *-*
U.i STORMLEEEEEEEEEEEES!!!!!!!!!!!!!!!!!! IMÁDOM!!!!!!!!!!!!! *-*
Örülök, hogy tetszett, és már igazán ismerhetnél Kled, hogy én vagyok az a típus,aki cliffhanger nélkül nem ír fejezetet és mindenkire ráhozza a frászt, no meg persze utana le is csillapítja a felbőszült tömeget XD Hibbantra szívesen megyek, Fogitól meg már bocsánatot kértem xD
TörlésTényleg azt hittem, Fogival valami baj lesz (pontosabban hogy lassabban épül fel), de Viharbogár... Nem vagyok oda a love-storykért, de ez aranyos volt :)
VálaszTörlésÉs amúgy egész fejezetben azt vártam, mikor térsz át Hablatyékra is xD (jó, kivéve a végén...) De tényleg, az már tényleg érdekel hogy velük mi van... (vagy az a terved, hogy nem írsz róluk, és majd a sárkánylovas csapat indul utánuk?...)
Érdekes feltevések Kitti, és nem rosszak :) Fogatlan valóban lassabban fog felépülni, ugyanis még nincs a folyamat végén, mint ahogy az a fejezet végi összezuhanásában is megmutatkozott, szóval erre még visszatérünk :)
TörlésStormless... És az Ősz... Aténa, egyszerűen csodálatos. A végén a jelenet a mezőn... A rőt falevelek, haldokló füvek és a fák őszi rothadásillata... Annyira, annyira ott akarok most lenni...
VálaszTörlésFéltettem Fogatlant, de Viharbogár megtesz mindent, a szó szoros értelmében mindent... Astrid pedig minden tiszteletet megérdemel.
Ritkán fordul velemi elő ilyesmi, ezt te is tudod, de... Nehezen találok szavakat.
Csodás tőled ilyet hallani, attól, aki vagy ötször jobban fogalmaz nálam, ami már ebben a pár sorban is megmutatkozik.
TörlésAz őszt illetően, a jelenet egy hazafelé tartó sétám során született, mert annyira szépnek találtam az ezerszínű utcát és a patakot, ami közel van hozzánk, hogy gondoltam, miért is ne fonhatnám bele? :)
...
TörlésMár hogy írnék jobban? XD Mindenesetre kedves tőled, most jókora önbizalom-löketet adtál ^^
Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a háttérben, de ennek ez a lényege :)
Tényleg nagyon jó volt olvasni.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés