8. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Megint igyekeztem az új fejezettel, hogy inkább előbb legyen kint mint később :D Jó olvasgatást kívánok, és légyszi ne öljetek meg! :3 A következő fejezetet is épp ilyen kis időközzel tervezem, mint ezt :)

8. fejezet

Szőke kisasszony

Unalom. Várakozás. Talán ez a két dolog jellemezte az utóbbi néhány napot Hibbanton. Hablaty távozása óta Fogatlan használhatatlan volt, nem nagyon beszélgetett senkivel. Hiányolta a legjobb barátját és nem érezte magát nyugalomban egy percig sem. Asztrid ugyan saját vendégszobát biztosított neki, hogy hátha egy kis magány, távolság a család figyelő szemei elől önbizalmat ad neki, de nem így volt. Már az is csoda volt, hogy három teljes napnyi szobában gubbasztás után ki tudták rángatni a Hofferson házból, hogy legalább egy kis friss levegőhöz jusson, s érje egy kevéske napfény is.

Mivel a sárkánylovasok letáboroztak a nagyteremben egy halomnyi könyv és papírtekercs mögé, az emberalakot öltött sárkányaiknak el kellett foglalni magukat, s egy erdei séta mellett öntöttek.

- Milyen hatalmasnak tűnik így az erdő… Nem is értem az emberek hogy nem vesznek el benne… - jegyezte meg Böff, aki elöl lépkedett Kampóval, s folyamatosan a lombkoronákat bámulta.

- Ja, baromi nagyok ezek a fák… Eddig mindig elértem a felükig…  - mormogta a vörös hajú szörnyennagy, majd megtorpant – hé, várjatok, ezt ki kell próbálnom.

S ezzel felugrott az első ág felé, amit megragadott, s egy kis hintázással elérte, hogy felpakolja a lábait is egy szomszédos ágra, így elindult felfelé.

- Óvatosan, a végén még leesel! – Bütyök volt az, akiből kibukott az aggódás, de menten vissza is húzódott, mikor rájött: ez mennyire kínos volt.

A többiek persze pillanatokig bámultak rá, majd Kampóra, aki csak megingatta a fejét, s máris mászott tovább. Az egyik ág széléig egyensúlyozott, ahol leszakított egy szép szál virágot a szomszéd fa lombozatáról, végül pedig egy ugrással az avarban termett, s felegyenesedett. Szerzeményét pedig átnyújtotta Viharbogárnak, egy szívdöglesztő mosollyal egyetemben – amivel nem mellesleg teljesen elkeserítette a gronkellányt.

- Virágot a virágnak, szőke kisasszony.

Vihar eleinte elfintorodott, a szemét forgatta, de attól függetlenül elfogadta, s a szomorkodó Bütyök hajába tűzte, mikor Kampó elfordult. Bütyök arca menten felvidult, s büszkén szegte fel a fejét, ám még mindig vagy egy fejjel alacsonyabb volt a többieknél.

Fogatlan ezen boldogan elmosolyodott. Ő is szeretett volna virágot adni Viharnak, viszont nem akarta leutánozni Kampót. Már épp azon agyalt volna, mit lépjen a lány érdekében, Böff egyszer csak felkiáltott.

- Hé, srácok, nem játszunk sárkányhunyót? Tudjátok, mint régen!

- Böff, mi soha az életben nem játszottunk sárkányhunyót! – csattant fel kissé ingerülten Kampó, nehezen tűrve a cipzárhát fiúk kifakadásait.

- Ebben tévedsz, Kampó – kacagott fel Fogatlan, s érdekes módon Viharbogár is másképp emlékezett.

- Igaza van, tényleg játszottunk.

- Csak te mindig vesztettél, és most lebuktál, hogy megpróbáltad elfelejteni! – csapta össze pikkelyes tenyereit Töff, s persze ezen a megjegyzésen mind kacagni kezdtek.

Kampó nem hagyta magát, visszafordult a kis csapathoz, s egészen közel ment a cipzárhát fiúkhoz, szinte fenyegető tekintettel.

- Hát jó, legyen, játszunk sárkányhunyót. De ha én nyerek, biztos, hogy megforgatlak ti kettőtöket a Sárkányperemi vadkanveremben!

- Állunk elébe, vörös óriás – persze Böffnek nagyobb volt a szája, nem az ő arcába lihegte az előző szavait Kampó, ellentétben Töffel, aki már kevésbé volt magabiztos.

Viharbogár pedig lassan kezdte megelégelni az ilyen szintű versengést, ezért karba tett kézzel közbeszólt:

- A halálos fenyegetőzések helyett nem kezdenénk el végre? Gyökeret eresztünk itt, mire eldöntitek, ki kerül a vadkanverembe…

- Hát persze édes! – Kampó egy piruettnek is nevezhető mozdulattal perdült meg, olyan vigyorral az arcán, ami inkább volt taszító, mint csábító. Vihar ezt jelezte is neki egy morcos fejingatással.

- Kampó, még egy ilyen megjegyzés, és én nyomom a fejedet abba a verembe!

***

Fogatlan nem figyelt a játékra. Ugyan egy igencsak magas fa ágán guggolt, egy pillanatig sem rezdült meg. Tökéletes volt az egyensúlyérzéke, és ezt ő is tudta. Különben is, az orra előtt elhúzódó faág biztosította arról, hogyha meginog, tud mibe kapaszkodni.

A sárkányhunyó már tíz perce tartott, őt pedig még mindig nem szúrták ki. A játék lényege az volt, hogy amint kiválasztották a hunyót, aki később fogóvá válik, mindenki elmegy, s talál magának egy jó rejtekhelyet, s igyekszik elfedni magát. A hunyó pedig értelem szerűen megkeresi, ámde a játék itt nem ér véget. Amint lelepleződik az egyik játékos, van lehetősége menekülni, de ha a hunyó elkapja, ő maga is vadász lesz, így egyre nehezedik a játék. Az nyer, akit legutoljára kapnak el. Most éppenséggel Böff volt a hunyó, borzasztóan élvezte, hogy a másik fele nem szól bele a dolgaiba, így a kelleténél tovább várt az indulással, azt az érzést keltve a többiekben, hogy megőszülnek, mire vége lesz a játéknak.

Fogatlan tekintete lassan az alatta settenkedő Viharbogárra esett, akit láthatóan egyszer már kikergettek a rejtekhelyéről, s most újat keres, míg a hunyó mást kerget.

Az éjfúria fiú elgondolkozott. Nem értette, miért, de bármikor, mikor Vihar a szeme elé került, nem tudott normálisan viselkedni. Most is egy kicsit megingott, mire kénytelen volt megkapaszkodni a faágban, ezzel egy mozdulattal elárulva magát.

- Háh! Megvagy! – Böff a diadalittas sikkantás után felugrott a fa első ágára, s megállíthatatlanul tört Fogatlan után.

A mindig feketébe burkolózó sárkányfiú most kapcsolt, s átugrott a szemben húzódó ágra, majd felugrott, s tovább lendült egy szomszédos fára. Böff is megtette ugyan ezt, bár alatta már megnyikordult az a bizonyos ág. Fogatlan ekkor már egy ügyes ugrással a földön járt, s ott szaladt tovább a bokrok közt szlalomozva.

Mint kiderült, Töff is a fogók táborát gyarapította, s épp Viharbogár nyomába eredt, mikor a lány kiugrott az egyik bokorból, egyenesen neki Fogatlannak, s nagy puffanással mindketten elterültek a földön. Az éjfúria fiú érezte, hogy az esés következtében maga alá gyűrte Vihart, s egy szörnyen kínos kapálózás után sikerült végre felülnie.

- Te jó ég Viharbogár, annyira sajnálom! Ugye jól vagy? Nem ütötted meg magad? – s megpróbálta felnyalábolni a szőkét.

Viharbogár szédülten felült vele szemben, s a homlokát fogta.

- Pe-persze, jól vagyok… Ne haragudj, az én hibám volt – s felpillantott.

Ez volt az a pillanat, ami kizökkentette Fogatlant a játékból, az esésből, sőt, még talán az erdőből is. Nem létezett más, csak az aranybarna szemek, s a fürkésző tekintet, ami rá szegeződött. Sosem nézte meg még ennyire az emberi arcát. Csupán néhány másodperc volt, de ez elég volt hozzá, hogy kirántsa alóla még a földet is, s mikor Töff megbökte a vállát egy „megvagy!” sikollyal, Ő hanyatt esett, Vihar pedig nyúlt utána, hogy visszahúzza. Azt hitte, a koppanás miatt megszédült.

- Egek, jól vagy?

Fogatlan megrázta a fejét, s ismételten ülő helyzetbe szenvedte magát.

- Persze, hogyne, semmi gond.

- Srácok? Mindenki megvan? – Böff is hamar utolérte őket, s már ketten álltak mellettük.

- Kicsit összeütköztünk, de semmi baj, ne rángass már Kampó! – Viharbogár kedvesnek szánt mondata kornyikálással végződött, mikor a hangokra odaérkező szörnyennagy egyetlen mozdulattal talpra állította, s megpróbálta leporolni, mire kapott egy ordas nagy arculcsapást.

Böff erre lépett egyet hátra, közveszélyesnek bélyegezve Viharbogarat.

Viszont nem voltak olyan „sokáig szenvedős” típusok, ugyanis itt folytatódott is a játék. Kampó eltűnt a színtérről, mikor erre rájött, hiszen Fogatlan, Böff és Töff üldözni kezdte őt és Viharbogarat, aki az apró karcolásairól megfeledkezve, kacagva menekült előlük.

A fogók körében már haditerv is volt, ugyanis a cipzárhát egyik fele elsuttogta a másik kettőnek, hogy merre kéne terelni a „vadat”, ahol könnyedén el tudnák kapni. Volt egy nagyobb pocsolya egy facsoport mögött, Töff pedig intett a másik felének és Fogatlannak, hogy merre kergessék a két menekülőt.

Kampó, mivel nem hallott lépteket, azt hitte, lerázták a hármast, s a mellette megrezdülő bokor felé emelte tekintetét.

- Vihar, halkabban, a végén még lebukunk!

Csakhogy nem Vihar, hanem Fogatlan hajolt át a bokron, egy ördögi vigyorral.

- Szia!

Bevált a terv. Kampó pontosan arra indult, amerre Fogatlan gondolta, csakhogy hamarosan Böffel nézett farkasszemet, s fordulnia kellett, ám ezzel egyenes úton találkozott a pocsolyával, aminek szélén épp, hogy csak meg tudott torpanni. Míg Töff nem lökött rajta egyet, miközben közölte vele, hogy elkapta.

Hatalmas hahota tört ki a három jelenlévőből, amibe hamarosan Viharbogár is csatlakozott, mert már képtelen volt rejtve maradni a folyamatos kacagástól. Kampó persze nem örült ennek annyira, miközben kiemelte a fejét a sárból.

- Ez… ez hatalmas volt! – a lány már a hasát fogta a nevetéstől, Fogatlannak pedig egy igencsak aljas, de szintén humoros ötlete támadt. Kihasználta a pillanatnyi feloldódást, s felemelte a kezét Vihar felé, aki az emberek szokásaiból tudta, hogy most jön az a rész, mikor neki a saját tenyerével bele kell csapnia. Ezt persze nem hagyta ki, csakhogy amint összeért a tenyerük, Fogatlan finoman rámarkolt a kezére, s kicsit közelebb húzta magához. Letörölhetetlen volt a vigyora.

- Megvagy – suttogta diadalittasan.

Viharbogarat ez annyira meglepte, hogy elsőre fel sem fogta a történéseket.

- Mi?... Ahj ne már!

- Srácok! – Bütyök hangja szűrődött át a bokrok mögül, s mikor megjelent a barna hajú, Böff rögtön odarántotta, azt kiáltva, hogy őt is elkapta, amíg nem látta meg a gronkellány gyilkos tekintetét. – A fenébe is Böff, azt hiszed felfedném magam ha még tartana a játék?! Asztrid keresett meg, azt üzeni, mind menjünk az arénába, most.

A kis csapat összenézett, s szinte teljesen egyszerre sóhajtottak megadóan.

- Ennyit a szabadidőről és arról a kijelentéséről, hogy „tiétek a nap”… - Böff így morgott magában, mikor a kis csapat elindult vissza az ösvényen a falu felé.

***

Nem úgy volt, ahogy sejtették. Mind arra számítottak, hogy Asztrid már telepakolta az arénát edzőfelszereléssel, s mindenkinek fegyvert nyom majd a kezébe, aki csak belép oda. Ehelyett a lovasok kiterülve ültek a dobozokon és hordókon, sárkányaik pedig kérdőn pislogva álltak meg előttük.

Takonypóc épp egy hordónak dőlve szundikált, ám a léptek zajára megemelte a fejét, s kérdőn pillantott Asztridra.

- Minek hívtad ide őket?

- Ez hülye kérdés volt Takonypóc. Te is ott voltál, mikor Pléhpofa azt mondta, hogy amíg vissza nem érnek, eddzünk mi is és a sárkányok is. És ebben teljesen igaza volt, attól, hogy profik vagyunk, nem lustulhatunk el, az végzetes is lehet! – érvelt azonnal Asztrid.

Fafejékkel kezdődően erre határozott rosszallás volt a reakció. A lovasok mind tudták, hogy Asztrid hihetetlenül kegyetlen az általa edzett emberekkel.

- Na jó, azt hiszem vissza kell térnünk a 723-as tervhez – a fiú iker csak ennyit nyögött ki, miközben felült a hordón, testvére pedig az ujjain számolva próbálta megállapítani, hogy mire gondol.

- Jó… de minek akarsz te most rózsaszín bálnának öltözve Dreadfall-járást rendezni? Az még eléggé mesze van...

- Az a 327-es terv Kőfej! – legyintett ikertestvére - A 723-as szerint Asztridot álmában megkötözzük és egy csónakba dobva kiúsztatjuk a tengerre, egy olyan táblával a nyakában, hogy „ne oldozz el, közveszélyes vagyok”!

Számíthatott volna rá, hogy mivel ezt hangosan mondta, nem ússza meg szárazon. Viszont annyira magyarázott, hogy nem figyelt Asztridra, mikor az lendítette az öklét, így egy fájdalomkiáltással és fájó oldalbordáival együtt leborult a hordó tetejéről, ami dőlt utána, még egy elkalapálással szolgálva, szinte a Hofferson lány kezére játszva.

- Oké, ha annyira jók akarunk lenni, ami mellesleg nem igaz, de valamiért mégis teljesíteni akarjuk a főnök kérését, miért nem építesz ki valami gyakorlatot Asztrid? És akkor letudhatnánk végre ezt a fránya valamit… - Takonypóc ezt olyan unottan mondta, mintha Fafej nem vergődött volna mellette a földön, azt rikoltozva, hogy neki hol és hol fáj annyira nagyon.

- Mert ez nem az én feladatom – Asztrid csak ennyit felelt, s felpattanva odalépkedett az átalakult sárkányokhoz.

- Hát akkor kié? Nem te vagy az Iskola Vezető Helyettese?

- Nem én. Hanem Fogatlan.

Ezen mindenki megdöbbenten huhogott, Kampó pedig morgósan odébb lökte Takonypócot, aki odament rákérdezni, hogy miért tiszta sár.

- Én? - Fogatlan csak ennyit tudott kinyögni a döbbenettől, s hol Asztridra, hol a többiekre nézett, hátha valaki azt mondja, ez csak vicc. Csakhogy nem volt az. – De-de hát ez lehetetlen, én csak egy vagyok a sárkányok közül.

- Megható, hogy ennyire nagylelkűen kijelentesz ilyeneket, de akkor is te vagy a helyettes. Hablaty így határozott, mielőtt elutazott – Asztrid válaszára Fogatlan összeráncolta a szemöldökét.

- Mostanában elfelejt közölni velem dolgokat…

- Lényegtelen, te vagy a vezető most és kész, ezért te döntöd el, mi lesz az edzéstervünk.

- De én nem akarok vezető lenni...

- Pedig nincs más választásod.

Az éjfúria fiú percekig csak állt ott és tűrte, hogy mindenki rá bámuljon, választ várva, végül nagy levegőt vett. Így lehetetlenség gondolkodni. Sőt, az a bizonyos dolog is előkúszott, ami az embereknél oly gyakori ilyenkor: a lámpaláz

- Na jó, öhm…  ez esetben az edzéstervet Asztridra bízom, és most feloszlatom a gyűlést, majd… majd holnap folytatjuk…

***

- Miért nem akartál helyettes vezető lenni? Bármit megtehettél volna.

Ez a mondat már harmadjára került elő tíz percen belül. Naplemente volt, az ég narancs, lila és rózsaszín színekben játszott, s az erdő fái lágyan lengedeztek az apró fuvallatok közben. A kis sárkánycsapat egy nagy fa tövében ült, bár valaki inkább lógott egy ágról, mint Töff. Fogatlan megint a szemeit forgatta.

- Mert ez nem én vagyok, oké? Én csak egy vagyok közületek, nem vagyok ember, nem értem az ő dolgaikat és… Nem akarok vezető lenni… - magyarázta már sokadjára.

- Hm… Én biztos, hogy kihasználtam volna a helyzetet, hogy végre irányíthassak.

Erre a megjegyzésre mind rosszallóan morogtak, hiszen ezt is már harmadjára hallották.

- Na jó – Töff unta meg elsőként ezt a beszélgetést, lefordult a faágról és leporolta magát. – Ahelyett, hogy itt szépen megemésszük egymás lelkét, miért nem játszunk még egy sárkányhunyót mielőtt teljesen ránk sötétedik?

Mivel amúgy sem volt jobb ötletük, a banda tagjai bólogattak, s lassan mind feltápászkodtak. Hamarosan kisorsolták néhány fapálcával, hogy ezúttal ki lesz a hunyó, s most Viharbogárra esett a választás. Mikor megbeszélték, hogy ugyan azon a területen játszanak, mint korábban, mindenki elszaladt, hogy búvóhelyet találjon magának. Vihar pedig jóval hamarabb indult, mint Töff, s az egyre növekvő félhomályban nem volt könnyű dolga. halkan lépkedett, figyelte a lombkoronákat is, tudva, hogy sárkányok lévén oda is rejtőzhettek.

Az ember azt hinné, hogy a fekete ruhákban járó Fogatlannak egyszerűbb elrejtőznie, azonban ez korántsem volt igaz. A sárkányfiú ugyanis figyelte, ahogy Vihar közelít felé, s megint abba a hibába esett, hogy nem tudta levenni a tekintetét róla, s hamarosan egy korhadt ágra lépet, jó nagy zajt csapva ezzel. Viszont mire felkelhetett volna rejtekhelyéről, Vihar odaért, s kacagva összeborzolta a haját.

- Megvagy, és most visszakaptad az előbbit – vigyorgott rá – na gyere, segíts előkeríteni a többieket, mielőtt éjjel kell vadásznunk rájuk.

Még ki se kászálódtak a sűrű bokrok közül, Böff rohant át előttük, azt kiabálva, hogy beletenyerelt valamibe, ami megmozdult, s nem sokra tőlük Töff vihogását lehetett hallani a bokrok közül.

- Menj érte, én elkapom a másikat – suttogta Viharnak Fogatlan, s a menekülő után szaladt, aki az ő útvonalát használta, mikor rájött, hogy kergetik.

- Úgysem kapsz el!

- Óh dehogynem! Böff, a saját trükkjeimet használod! – Fogatlan csak a nevetéstől lassult egy kicsit, de attól még épp olyan gyorsan kapaszkodott fel a fákra, mint Böff.

A cipzárhát fele ekkor érte el az ágat, ahol nagyobbat kellett ugrani, s megragadta a korhadt faágat, amiről továbblendült, észre se véve, hogy az reccsent egyet. Ez viszont az éjfúriának sem tűnt fel, s ugrott is utána, csakhogy ő nem jutott tovább.

A faág egy hangos reccsenéssel eltört, Fogatlan pedig hanyatt lezuhant a magasból.

Annyira meglepődött, hogy kiáltani sem tudott. A hátára érkezett, beverte a tarkóját, s ha ez még nem lett volna elég, az utána zuhanó töredék ágak több helyen felsértették, miközben maguk alá temették a szerencsétlenül jártat.

Böff néhány ugrás után jött rá, hogy Fogatlan eltűnt mögüle, s egy megérzés következtében visszament. Valahogy sejtette, hogy történt valami. Amikor azonban meglátta, hogy Fogatlan a földön fekszik, elkerekedett szemekkel, s a rémülettől remegő kezekkel próbált lejutni a fáról. Mikor ez végre sikerült, azonnal elkezdte ledobálni a faágakat róla, s letérdelt mellé.

- Fogatlan! Fogatlan, haver, hé, nézz rám! – semmi válasz. A hófehér arc meg sem rezdült a szólongatásra. – Lokira… Srácok! Hahó, Töff, Viharbogár! Valaki! Segítsetek, baj van!

A szólítottak, mivel közel jártak, elég hamar meghallották, s menten megfeledkezve a játékról, hanyatt homlok rohanni kezdtek Böff hangja irányába.

Bütyök és Kampó előbb értek oda ugyan, de mikor Viharbogár meglátta Fogatlant a földön heverni, mozdulatlanul, halott sápadt lett. A legnagyobb félelme igazolódott be.

- Ne… ne! Fogatlan! – a szőke átfurakodott Bütyök és Töff között, s óvatosan a kezei közé fogta az éjfúria fiú arcát – Fogatlan, könyörgöm, ébredj, nézz rám, hallod? Fogatlan!