7. fejezet - Álomháború

Hali pajtikák!
Istenem, tudom, nagyon régóta nem adtam életjelet magamról csak egy rövidke videó formájában, de engem is, mint mindenkit, beszippantott a suli. Új suli ráadásul, tehát igyekeztem mindenben megfelelni már most, ami a fejezetírás rovására ment. Nem ígérgetek de igyekszem legközelebb tartani a két hetes határidőket.
(Ha esetleg valakit érdekelnek az animációs kurzusos élményeim/eddigi tapasztalataim, kommentben szívesen válaszolok, hátha van olyan, aki szintén ebbe az irányba indulna el, vagy csak szimplán kíváncsi :D)

7. fejezet

 Integetni tanulni

A napfény nem kúszhatott be a szoba ablakán, hiszen a másik irányból sütött. Viharbogár a jobboldalára fordult, s békésen aludt tovább, mint aki nem táncolta át az éjszakát pirkadatig. A lábai este még sajogtak, most viszont már (egy órával a dél beállta előtt) teljesen kipihentnek érezte magát. Egyedül aludt, Asztrid azonnal odaadta neki a vendégszobát, s mikor felébredt, különösen nagy csend volt a házban. Lelibbent az ágyról, lépteit hallani sem lehetett, s álmosan ásítozva magára szenvedte a ruházatát - aminek szükségességét kezdte érezni is, mint egy igazi ember.

Lépteit nem lehetett hallani a lépcsőn, ennek ellenére már körbenézett a házban. Senki nem volt sehol, sem Asztrid, sem a szülei. Nem volt hát más választása, kilépett az ajtón, hogy megnézze az arénát is. Nagy meglepetésére pedig szőke barátnője ott állt vele szemben, igencsak kócosan, még a tegnapi ruhájában, „jó reggelt”-et kívánt, majd bevánszorgott a házba.

- Asztrid, te meg hol jártál? – Viharbogár nem tudta megállni a kérdést.

- Én? Sehol… - Asztrid ekkor már elfektette a fejét a legközelebbi asztalon.

Viharbogár látta, hogy egyenlőre fél szót sem fog tudni kiszedni belőle, így vállat volt, s kiment a napfényre. Mindig is szeretett korán kelni, de mivel ez most nem sikerült, úgy érezte, lemaradt valamiről.

Talán csak a takarításról, hiszen a nagyteremben most is nyüzsögtek az emberek, s próbálták helyrehozni az ünneplés következtében kialakult károkat, illetve a fjordvégiek is lassan csomagoltak. Ideje volt hazavánszorogniuk, legalábbis eljutni a hajókig, ami jelen pillanatban nem is volt annyira egyszerű.

***

A kis sárkány és lovas csapat is be lett fogva a munkára, bár egyeseknek egészen máshol járt az eszük. Takonypócnak például a fejfájásán.

- Az istenekre, mintha fejbecsapott volna egy villám…

- Még ha csak ennyi problémám lenne – intette le a szintén kómás állapotú Fafej – nem te ébredtél ma reggel békával a gatyádban. Azt hittem, elkaptam valami kiütést, míg ki nem derült, hogy egy békával aludtam… - és ehhez hasonló párbeszédek röpködtek közöttük, amik egyre furábbak voltak, bár nem mindenki tudott figyelni rájuk.

Míg Hablaty gépiesen végezte a feladatait a többiekkel együtt, Fogatlan olykor-olykor felpillantott. Viharbogarat kereste tekintetével, a lányt, akit előző este hazacipelt, mert nem akarta felébreszteni. A lányt, akivel hihetetlenül jól érezte magát, s áttáncolták az éjszakát. Egy dologtól félt csak: azok, akik együtt mentek este az ünnepségre, most egészen máshogy viselkedtek egymással. Vagyis… nem máshogy, hanem ugyan úgy, ahogy régen. Semmi nem változott, minden visszatért a rendes kerékvágásba.

De Fogatlan nem akarta ezt. Ő változást akart, nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez az egész cukormázas rózsaszín felhő csak tegnap este volt jelen a nagyteremben. Biztos kikúszott onnan valamennyi ebből az érzésből, s biztos nem csak őt gyötri ez a gondolat, és állítja meg újra és újra, hogy elgondolkozzon rajta. Hiába pillantott körbe, nagyon úgy tűnt, hogy az általánosan sokat és jól gondolkodó legjobb barátja is elme táján mélyponton van, és még nem rázódott vissza a hétköznapokba. Vagy lehet, hogy valójában senki sem vette annyira komolyan, mint ő… Hiába, nincs senki más, aki segíteni tudna helyre rakni a gondolatait, csak Hablaty.

- Hé öhm… Hablaty, van egy perced? Beszélhetnénk?

- Hmm? Mondd – érkezett az álmos, nyúzott hangon egy halk válasz.

- Hát… - Fogatlan körbepillantott, leellenőrizve, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak. – tudod… Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy… Te hogy érezted magad az ünnepségen?

Sokkal egyszerűbb választ kapott, mint sejtette:

- Jól.

- Kösz, ezzel sokat segítesz…

- Mi? Nem értelek… - Fogatlan itt már egy kicsit fortyogott magában, de megpróbálta szavakba önteni a gondolatait. Hogy fejezze ki magát? Ő nem egy ember, aki mindenről tud panaszkodni, vagy tanácsot kérni…

- Na jó… Figyelj, az a helyzet, hogy meg akartam kérdezni, hogy.. Szerinted, ha valaki egész este veled táncol pedig nem is veled jött el, az azt jelenti, hogy…

De a mondat most sem ért véget. Helsa (immár józanul és nem kevés fejfájással) odalibegett hozzájuk.

- Szervusz Hablaty és Fogatlan! Most indulunk haza, és csak tudni szerettem volna, hogy az urak megtisztelnek e azzal, hogy elkísérnek a kikötőig?

A két legjobb barát összenézett, Hablaty pedig jelzett, Fogatlannak, hogy induljanak Helsával. Semmi másért, csak udvariasságból. Ugyan út közben néha le kellett vakarni a vöröskét Fogatlanról, egész tűrhető állapotban leértek a kikötőbe, ahol a fjordvégiek már készen álltak a hazaútra. Ugyan Ragnar nem egészen úgy távozott, ahogy szeretett volna, de nem kezdeményezett vitát vagy marakodást a két nép között, mindemellett magában fújtatott a hibbanti főnökre, amiért nem egyezett bele az ajánlatába a lánya és Hablaty közti dologgal kapcsolatban.

Ez viszont most már tárgytalan volt, a fjordvégiek pedig hamarosan mosolyogva (és másnaposan) integettek a kifutó hajóikról, Hibbant népe pedig örült, hogy megszabadultak a gőgös népségtől. Nyílt titok volt a faluban, hogy mindenki furcsa alakoknak tartotta a fjordvégieket.

- Na jó, erről ennyit. Gyere pajti, menjünk vissza dolgozni, mielőtt Bélhangos rájön, hogy eltűntünk és leszedi a fejünket - jelentette ki a főnök fia, mikor már felértek a kikötőből, s a falu nagykapuját is átlépték. Pechükre, a kovács egy ideje már őket kereste, s most csípte nyakon a két fiút.

- Ezzel egy kicsit elkéstél, Hablaty! – ragadta meg a Haddock fiú fülét, aki majdnem hanyatt vágódott emiatt.

- Auauauauau, kegyelem! – Hablaty segítségért kapálózott, s ekkor még nem is látta, hogy Fogatlant nem érte ilyen sors, csak ott állt mellette. Bélhangos mindössze őt, a főnök fiát kapta el. Néha még mindig az inasának hiszi.

- Most pedig visszamegyünk szépen a konyhára és… - úgy tűnik, ennek a napnak a sorsa az, hogy egy mondat se fejeződjön be. Bélhangos szavába Pléhpofa vágott, aki csak most vánszorgott fel a kikötőtől.

- Oh, nem, nem! Hablaty nem megy sehová most, csak egyenesen haza.

- Mi? Vagyis… tessék? – a főnök fia csak ezt tudta kinyögni, miután kiszabadította a fülét.

- Jól hallottad Hablaty, gyerünk, indulás. Szedd a lábad, mert fontos dologról van szó – Pléhpofa türelmetlenkedve integetett neki, hogy induljon, kezében pedig egy papírtekercset szorongatott.

Hablaty látta az apján, hogy a dolog nem tűrhet halasztást, így vállat vonva indult utána, Fogatlan pedig utánfutó módjára követte a házig.

***

Miután Hablaty és Pléhpofa helyet foglaltak a családi asztalnál, Fogatlan is odafészkelte magát melléjük, hamar kiderült, miről is szól a hirtelen összehívott kupaktanács. A főnök az asztalra terítette a levelet, fia pedig fölé magasodott, s átfutotta a sorokat.

A szavak furcsák voltak a számára, a rúnák nem egészen olyanok, mint amikhez ő szokott. Különös nyelvjárásban íródott szöveg volt, s egy olyan nép nevével ütközött Hablaty tekintete, aminek olvasása közben hamar rájött: kicsit sem ismei őket.

- Magashegyiek? Még nem hallottam róluk.

- Mert nem egy közeli népség, s arrafelé nem is járunk. Északkeletre élnek, nem messze a nagy partoktól. Egy kimondottan magas hegylánc mögött, innen a nevük – érkezett a magyarázat az őszülő főnöktől.

- Ezt értem, de minek kellek én ide? – folytatódott a faggatás Hablaty részéről.

- Látom nem olvastad el rendesen azt a levelet fiam – zsörtölődött az édesapja, s tekintetével megkereste a levél leglényegesebb sorát, ujjával odabökött, Hablaty pedig megint előre hajolt, hogy átfussa a lényeget.

Fogatlan pedig eddig egészen türelmes volt, éjfúria lévén viszont borzasztóan furdalta az oldalát a kíváncsiság, így mikor látta, hogy senki nem fog mondani semmi konkrétat, ő rákérdezett:

- Miről van szó?

Hablaty és az apja egyszerre pillantottak fel, s az előbbi a saját stílusában magyarázta volna, de a családfő megelőzte.

- Hablatynak és nekem el kell mennünk pár hétre.

Ez a válasz még a fiát is ledöbbentette.

- Nekünk? Mi az hogy nekünk? – kezdte az értetlenkedést Hablaty – Fogatlan miért nem jön?

- A levél világosan leírta, édes fiam: Hibbant sziget főnöke és első örököse. Az te vagy Hablaty, és bármennyire is szeretném, Fogatlant nem vihetjük magunkkal. Túl feltűnő lenne, és jobb elkerülni a magyarázkodást is.

Hablaty az asztalra csapott.

- Ez ostobaság! Nem hagyhatjuk itthon egyedül! Mit fog addig csinálni? Ez marhaság…

Pléhpofa a szemét forgatta, s igyekezett higgadtan felelni. Tudta, hogy Hablaty a sárkányokkal kötött béke óta egy napot sem töltött el Fogatlan társasága nélkül, s ez a néhány hét elég ijesztően hathat neki. Első dolga volt megkérni Fogatlant, hogy hagyja őket kettesben megbeszélni ezt, s mikor Hablaty ennek is ellent akart mondani, egyszerűen leintette.

- Ide figyelj, Hablaty – kezdte a családapa, leülve egyetlen gyereke mellé, miközben Fogatlan illedelmesen, de csalódottan kikullogott a házból. – Tudom én, hogy ez most nem egyszerű, már hogy is lenne. Fogatlan sokat jelent neked.

- Szinte a testvérem – vágott közbe Hablaty morgósan, amit Pléhpofa most figyelmen kívül hagyott.

- Igen. Szinte a testvéred. Nekem pedig szinte a fiam. De sajnos mégsem az, és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért hoztam magammal, ha nem ő az első örökös. Különben is, láthatóak a pikkelyei, így nem tudom elvinni a vikingek közé, lásd be.

Hablaty egy percig csendesen ült, nem is nézett az apjára. Nem akarta beismerni, de igazat adott neki. Fogatlan túl különleges, túl feltűnő és ha lebuknának vele, az az egész törzset veszélybe sodorná.

- Akkor mondd, mit csináljak vele? Egyedül nem maradhat itthon, a felét nem tudja annak, amit egy ember. Felügyelet kell mellé és segítség. – bökte ki végül az első számú ütközőt.

- Persze, hogy nem maradhat itthon egyedül. De ha jól sejtem, Asztrid barátnőd szívesen elszállásolná a vendégszobában ez időre.

Hablaty azt hitte, rosszul hall, több értelemben is, s eléggé érdekes fejet vágott, kicsit hátra is hajolt ültében.

- Először is, Asztrid nem… a barátnőm. És mégis hogy gondoltad ezt? Csak úgy odamegyek és megmondom neki, hogy gondoskodjon róla hetekig?

Pléhpofa úgy vélte, ez már igazán nem a ő hatásköre, s feltápászkodott az asztaltól.

- Ügyes vagy te fiam, majd megoldod. – s otthagyta ezzel a félmondattal, Hablaty pedig idegesen kisietett a házból. Szinte észre se vette Fogatlant, amíg az meg nem szólalt.

- Akkor… most mi lesz? - a sárkányfiú nagy, zöld szemekkel nézett legjobb barátjára. Sejtette a választ: ő itt marad. Hetekre. Ha nem is egyedül, de a másik fele nélkül.

Hablaty sóhajtott egyet, aztán intett neki, hogy menjenek sétálni, addig elmagyarázza. Nem volt hosszú séta, a ház hátsó ajtajánál már vissza is kanyarodtak.

***

Az utolsó éjszaka a főnök és annak fiának utazása előtt. Hablaty és Fogatlan a helyhiány miatt szorosan egymás mellett feküdve bámulták a mennyezetet. Egyikük sem tudott volna aludni egy szemhunyásnyit sem.

- Mikor mentek? – Fogatlan hangja alig élt, mégis hallható volt a tejes csöndben.

- Holnap napnyugtakor. – érkezett a kissé zaklatott válasz.

- És én?

- Mondtam már, te Asztridhoz mész. Ő majd segít mindenben, nyugodj meg. Észre se veszed és máris hazajöttem – egy apró, megnyugtató mosoly irányult Fogatlan felé, aki viszont nem akarta látni ezt.

- Asztrid nem te vagy.

Hablatynak lelohadt a mosolya. Ez igaz. A vikinglány mindent másképp csinál, nem egyezkedik hanem parancsol, no meg szigorú szabályok szerint él. És ezeket a szabályokat talán majd Fogatlanra is ráerőlteti. Márpedig egy éjfúria büszkesége nem párolog csak úgy el, és nem fog olyanokat megcsinálni, amit nem akar. Akkor se, ha fél napig kell menekülni egy szekercés, őrülten üvöltöző lány elől.

Fogatlan szemeibe pedig hamarosan beköltözött a szomorúság, hangjába pedig a könyörgés.

- Maradj itt velem. Kérlek… Nem… Nem akarok egyedül maradni…

- Ide figyelj Fogatlan - Hablaty felült, s felé fordult. – Sajnálom, de nem tudom megmásítani a helyzetet. Ezt a döntést nem én hoztam, azt se tudom mikor került ide ez a levél vagy, hogy miért. Semmi konkrétum nincs benne, semmi lényegre törő, hogy miért kell mennünk. Apa szerint ez gyakori a vikingek közt, mert tudják, hogy mindenki elmegy, kötelességtudatból, ok nélkül is. Amint kiderül valami, küldök egy rémpostát, rendben? És nem leszel egyedül, ettől sem kell félned. A barátainkra, a bandára mindig számíthatsz, ők is segítenek majd.

Fogatlan felült, kócos fekete tincsei az arcára lógtak. Nem érdekelte semmi, s hamarosan már Hablaty ölelő karjai közt szuszogott, úgy mint régen. A fiú mindig meg tudta nyugtatni, ő a másik fele. És nélküle nincs értelme semminek. És ezt kölcsönös volt.

***

Asztrid úgy fogadta a hírt, ahogy arra Hablaty számított. Beleegyezően bólogatott, néha próbálta lebeszélni róla, ennek ellenére tiszteletben tartotta, hogy az örökösnek bizony vannak kötelességei.

Végül ő maga terítette Hablaty vállára az utazóköpenyt, s adta át neki az összekészített táskát is.

- Jól van, tettem el némi ételt az útra, bár gondolom a hajón is lesz. Csomagoltam pár váltásruhát is, oh és figyelj a lábadra is, mert szerszám már nem fért bele, oh és…

- Asztrid – Hablaty halkan nevetve állította meg a köpenyét rendezhető Asztrid kezeit. – nyugalom. Minden megvan, és a hajó úgy meg lett pakolva, hogy csoda, ha nem süllyed el. Nem fogok éhen halni, és van még szerszám a hajón is, sőt, van két pót-műlábam, csak a biztonság kedvéért.

Hamarosan már azon kapták magukat, hogy a kikötőben búcsúzkodnak a lemenő nap fényében. Asztrid percekig ölelte Hablatyot, egy pillanatra sem akarta elengedni, s még vagy ötvenszer elmondta, mit pakolt neki az útra, sőt még egy plusz pulóvert is beletuszkolt, csak, hogy biztos legyen.

Elcsattant néhány lopott csók, mikor senki nem figyelt, még egy ölelés, aztán a szőke lány visszahátrált a már most integető lovasokhoz.

Hablaty hozzájuk s odasietett, elintézett néhány kézfogást és biccentést, s a végére hagyta a csendes, búslakodó éjfúria fiút.

- Hékás, ne lógasd az orrod. Fogd fel úgy, mint egy vakációt – mondta neki Hablaty mikor elé lépett, remélve, hogy felvidítja egy kicsit.

- Gyűlölöm a vakációt. És minden percet, amit nélküled és a hülyeségeid nélkül kell leélnem – érkezett a szomorú felelet. Hablaty nem is várt mást, nem is erőltette, tudta, hogy nem szabad.

Mikor már apja sürgetni kezdte, sebtében megölelte legjobb barátját, aki először vissza sem akart ölelni, az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis, de akkor más késő volt. Hablaty kibújt a karjai közül, s már a hajópallón koppant a vaslába.

- Héééékás! – Bélhangos rántotta vissza a mólóra - a hajóra mindig jobb lábbal lépünk először! Most balszerencsét hozol a legénységre te vakarék! – a leszidás mellé egy baráti kézfogás és egy vállon veregetés is társult, amivel a kovács visszataszajtotta a hajópallóra.

A „Thor villáma” nevezetű viking bárka pedig hamarosan elszabadult a partoktól, s megkezdte hosszú útját az ismeretlen felé. Hablaty addig integetett és bámulta Hibbant szigetet, amíg látta, Fogatlan pedig ugyan így volt a partokon állva.

- Már most hiányzik… - közölte a mögötte álló Asztriddal.

- Tudom… nekem is, Fogatlan. Nekem is.