2. fejezet - Álomháború

Sziasztok sárkánylovasok és sárkányok!
Tegnap este még úgy nézett ki, hogy ebből mára nem lesz semmi, hiszen ott görcsöltem a fejezet előtt és akármennyire nézem, még mindig csak három oldal volt... Aztán megint igazat kellett adnom a  korábbi tapasztalataimnak, miszerint akkor kell írni, ha jön az a bizonyos szikra. Jött, és hajnali fél háromig meg sem álltam a gépelésben, így született meg ez a 14 oldalas fejezet. Igen, annyi. Az eddigiek átlagosan 9-10 oldalasak, így viszonyításképp. A rekordomat még nem döntöttem meg (17 oldal), de ez most nem is számít, jó olvasást kívánok! :D

2- fejezet

A lelkek szigete

Az órák pörögtek. A Nap pedig lassan, de biztosan lecsúszott a horizont szélére, onnan pislogott álmosan a sárkánylovasokra. Lelkek Szigete ide vagy oda, elfáradtak. Mind elfáradtak. A sárkányok lustán csapkodtak, morogva kommunikáltak, de beszédük épp arról szólt mint a lovasoké.

- Lássátok be srácok, ez a  térkép közel sem tartozik a "jó" kategóriába - kezdte egy sóhajjal Hablaty, aki már körbe-körbe forgatta a régi, megviselt térképet, de így sem látta a helyes irányt. Talán rosszul nézte. Nem, arra van észak, egyértelműen jelölve van... Akkor meg mi a baj a térképpel? Már vagy nyolcszor kellett volna elsuhanniuk a sziget fölött.

- De biztos, hogy itt kell lennie! Add azt a térképet! - erősködött Takonypóc, aki csak azért nem adta még fel, mert szent meggyőződése volt, hogy Hablaty a haza utat sem találná már meg, annyira összekeveredtek a helyek.

A papírdarab természetesen nem került át a Jorgerson fiú kezébe, s Fogatlan is egy mordulással tudatta Kampóval, hogy másszon - repüljön - ki az aurájából.

Asztrid pedig kezdte megelégelni ezt az egészet, s megemelte szekercéjét, s meglengette az ikrek, illetve Takonypóc felé.

- Ha ez egy rossz vicc, esküszöm, hogy a vadkanveremben töltitek a jövő nyarat!

Hablaty végignézte a naplementét, aztán egy fáradt sóhajjal eltette a térképet.

- Na jó, ebből elég, leszállunk és majd reggel visszamegyünk Hibbantra. Csak találjunk éjszakára egy szigetet...

Kérése szinte paranccsá vált, hiszen amint átrepültek egy felhőn, máris szembejött egy szárazföld. Hablatyot ez igencsak meglepte, sőt, lassan mindenkinek leesett: ez a sziget eddig egészen biztosan nem volt itt. Tudták, hiszen harmadjára kanyarodtak erre. Hablaty megtörölte a szemét. Lehet, hogy rosszul lát, és az csak egy folt a félhomályban? Lehet, hogy a fáradtság teszi, és valójában nem is arra fordultak, mint gondolta... De, határozottan arra fordultak, és ez a sziget nem volt itt!

- Srácok... arra gondoltok, amire gondolok?

- Én egy nagy tál jaksültre gondolok, te is Hablaty? - jött a folyékony ökörség az egyik Thorston ikertől.

Nem kellett sok, hogy kis csapatuk vezetője azt higgye: még egy ilyen beszólás, és elveszíti vagy a józan eszét, vagy a maradék idegszálát, de semmiképp sem a másik lábát.

***

Landoltak. Nem volt mit tenniük, leszálltak erre a semmiből felbukkanó, sziklás, erdős szigetre. A köd, ami körüllengte, kicsit sem volt bíztató. Az ősi fenyőfák szinte sötétbe burkolták az egész erdőt, a csapat azt hitte, le sem tudnak szállni a szigetre, hiszen egy talpalatnyi tisztást sem találtak. A tengerparton kényszerültek földet érni, s onnan indultak gyalog az erdőbe, egy biztonságos helyet keresni. Ez persze nem volt egyszerű, hiszen a fák közt egyre csak sűrűsödött a gomolygó köd, amitől az egész hely szörnyen kísértetiessé vált, s nem kellett sok, hogy a csapat igencsak összezsúfolódva haladjon. A sárkányokon látszott az idegesség, hogy csak azért mennek tovább, mert lovasaik is.

Hablaty fogott neki a magyarázásnak, miután mindenki túl volt a pillanatnyi döbbeneten.

- Na jó srácok, nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem nagyon nem szimpatikus ez a hely, szóval nagyon figyeljetek minden zajra, és próbáljunk meg minél hamarabb találni egy biztonságos helyet. A legjobb lenne, ha Aszt-...

Recsegés. Ősi korhadt fák közt haladtak, Hablaty legalábbis ezzel magyarázta ezt az egészet, ennek ellenére mégis mindnyájukban megállt az ütő egy pillanatra. Aztán hirtelen megint jelentkezett a hang, s Fogatlan volt az egyetlen, aki fölfelé nézett, s hirtelen lőtt egyet lilás tüzével, ezzel a majdnem rájuk zuhanó, korhadt faág millió darabra robbant szét.

Persze ez mindenkiből kihozta a sikolyt, s csak pillanatokkal később tértek észhez. A furcsaságok viszont nem értek véget. Árnyak suhantak át a fák között, de elég messze ahhoz, hogy a sárkánylovasok ne láthassák őket.

- H-Hablaty, mi történik itt? - jött egy halk, remegő kérdés hátulról, Halvér hangján.

- Nem tudom Halvér, de nagyon nem tetszik - ez igaz. Tényleg fogalma sem volt, még csak ötlete sem, hogy mi okozhatta a jelenséget, s miért volt olyan, mintha az erdő (sőt, a sziget) direkt játszana velük. Hablaty ismét elővette a térképet, s Fogatlan enyhe fényt biztosított neki, amíg átnézte. - Srácok... ez az a sziget, amit kerestünk.

Kőfej, Fafej és Takonypóc nem repdestek az örömtől. Azt hitték, hogy egy teljesen átlagos helyre jönnek, hogy majd Halvér lesz az egyetlen, aki félni fog, viszont mind féltek, sőt, rettegtek, a sárkányok feszültek, mintha éreznének valamit, ami nagyon nem illik oda. Már maga a sziget megtalálása is egy kész rejtély volt, hát még az, ami itt zajlott. Szóval Bélhangosnak most is igaza volt...

Hablaty a környéket figyelte. Ő is látott elsuhanó alakokat, s kezdtek derengeni benne egy régi történet sorai, egy szigetről. Akárhogy is, ő tudni akarta, mi folyik itt, mert mindennek lehet normális magyarázata. És ha az a sárkány tényleg itt van, meg kell találniuk.

- Srácok, új terv: szétválunk és megkeressük azt a sárkányt, és kiderítjük mi folyik itt. Vigyázzatok magatokra, és egy óra múlva találkozunk az alatt a hegycsúcs alatt - mutatott el a fák között egy szürkés foltra a távolban. -  Ahol hegy van, barlang is. Ne menjetek túl messze. - ez volt a végső parancs, vagyis inkább kérés, mielőtt Hablaty Fogatlan hátán eltűnt volna a ködben és a fák sűrűjében.

***

Ahogy a sárkányiskola vezetője mondta, mind másfelé indultak körülnézni. Takonypóc persze próbálta követni az éjfúria lovas nyomát, csak az volt a gond, hogy egy fekete sárkányt megtalálni a sötét erdőben nem a legegyszerűbb feladat.

- Nem tudom te hogy vagy vele Kampó, de beismerem, hogy ez volt életem egyik legrosszabb ötlete... Ennyi fáradtság és unatkozás nem érte meg, hogy Halvér megijedjen. Tudod, igazából nem is hittem el, hogy ez a sziget létezik, de most... kezdem elhinni a mesét... de ezt ne add tovább a többi sárkánynak, világos?!

Asztrid is körbejárta az erdő egy részét, s szentül hitte, hogy figyelik. Ez már csak abból is következtethető volt, hogy Viharbogár pillanatról pillanatra felborzolta tüskéit a farkán, ami mindig azt jelentette, hogy fenyegetve érzi magát. Volt valami ezen a  helyen, egy árnyék, ami fáról fára feltűnt, kilesne a fenyőtüskék közt, mintha követné őket, figyelné, de nem akarna közelebb jönni. Mire vár? Mi ez egyáltalán?

- Van ott valaki vagy valami, Viharbogár? Mert én nem látok senkit, de... olyan mint ha folyton figyelnének. Biztos az a sárkány lesz az... - Asztrid a homlokára csapott ennél a mondatnál - Áh, miket beszélek, nincs is semmilyen sárkány! Biztos ez is az ikrek ökörsége!

Apropó ikrek. Kőfej és Fafej olyan gyorsan a tengerparton termettek, amilyen gyorsan csak tudtak. Egyik se vallotta be a másiknak, de mindketten jobban rettegtek, mint életükben bármikor.

- Rettenetes ötlet volt idejönni, én mondom! - panaszolta Kőfej, mire bátyja csak kontrázott.

- Ez is Takonypóc ötlete volt, ahogy az is, hogy Csirkét forgassuk meg egy szörnyennagy rémség...

- Jó, tudjuk!

- Na szóval... Az is az ő ötlete volt, egy szívtelen kis...

Csend. Fafej szava elakadt, mint akit kikapcsoltak, amit testvére kicsit sem értett.

- Fafej? Hahó?

Továbbra is semmi. Aztán Töff feje leereszkedett, hogy lovasa leszállhasson, s tollas barátját is hirtelen elengedte, aki így indokolatlanul fejjel a homokban kötött ki. Fafej pedig teljesen kába fejjel megindult a parti sziklák felé, mint akit kötéllel húznak.

- Bátyó, mi ütött beléd? Gyere vissza, ez nagyon rossz vicc, most nem játszunk vízbefulladósat! - Kő hiába szaladt utána, s próbálta visszahúzni a karjánál fogva, nem ment. Aztán valami éktelen visítás ütötte meg a fülét, ami minden egyes sziklának csapódott hullám után egyre erősebb lett. - Mi az ördög ez?!

- Hát nem hallod? - szólalt meg Fafej, olyan tekintettel, mint aki Valkűröket lát - valaki énekel, és csodásan énekel... Hihetetlen.

- Ezek sikolyok Fafej, elment az eszed?! Tűnjünk már el innen!

- Várj, ezt hallanom kell...

Kőfej kétségbeesésében sárkányuk felé fordult, aki azonnal kapcsolt, s  Töff egy pillanat alatt felkapta lovasát, a másik Thorston iker pedig Böff nyakát ülte meg, s így siettek vissza az erdőbe, messze a partoktól, míg a lány ki nem jelentette, hogy nem hallja a sikolyokat.

- Tisztára kiver a víz ettől a  helytől...

Hablatyék közben egyre magasabb fák közt jártak, mígnem vízcsobogás hangja ütötte meg a fülüket. Már fél óra eltelt abból az egyből, ami rendelkezésükre állt. A patakot lassan megközelítették, ami mintha minimálisan, de fénylett volna.

- Hát ez meg mi? - kezdte a tanakodást Hablaty, leszállva sárkánya nyergéből, s  letérdelt a víz mellé. - Világréme nyálka?

Kezét a vízbe engedte volna, ha Fogatlan nem morog rá. Hablaty tudta, hogy barátja mindent indokkal tesz, s ennek is jelentése van.

- Érzel valamit, pajti?

Válasz most sem jött, s Fogatlan macskaléptekkel haladt a patak mentén, mintha keresne valamit. Aztán morogni kezdett, megmutatta fogait, s úgy nézett a víztükörre, mintha ellenséget látna benne. Ezzel meg is döbbentette lovasát, aki máris ott termett mellette.

- Fogatlan, mi ütött beléd, mi a baj?

Hablaty nem láthatta azt, amit a barátja. Fogatlan alakok körvonalait vette ki a vízben, furcsa, emberszerű figurákért, amik mind súgtak neki egy-egy szót. Aztán egyikük kinyúlt a vízből, mire Fogatlan riadtan ugrott hátra, hiszen az alak az arca felé kapott.

- Hé, hé pajti, nyugalom - csitította Hablaty, s a patak partjára sietve kiemelt egy mohás fadarabot, amint megmutatott barátjának -, ez csak egy ág, nem fog bántani.

Fogatlan nagyon lassan nyugodott meg. Hiszen látta... A saját szemével látta, ott volt egy kéz! Hablaty miért nem vette észre? Vagy talán ezt csak egy sárkány láthatja?

Nem volt idő kitalálni ezt, hiszen Halvér sikolya szűrődött át a fák közt, nem is olyan messziről. Hablaty és Fogatlan megfeledkeztek az előbbi jelenségről s hanyatt-homlok rohanni kezdtek az irányba, ahonnan társuk hangja jött, s ez a hajsza annyira gyorsra sikerült, hogy Hablaty még csak fel sem pattant barátja hátára, maga szaladt át a rengetegen, aminek meg is lett az eredménye: hasra vágódott egy kidőlt, túlságosan  vékony farágban, ami kiállt a földből, s bele is akadt a vaslábába. Fogatlan hirtelen nem tudta, hogy most melyik a sürgősebb: felnyalábolni a lovasát, vagy Halvér után sietni. Sikoltozás ide vagy oda, az előbbi mellett döntött, mert bármi is járkál a fák közt, vagy úszik a patakban, nem fogja Hablatyot könnyű prédának hagyni a sötét erdőben.

- Jól vagyok pajti, nyugi, csak elestem ebben az... - ám amikor kiderült, hogy mi volt az a kemény, vékony, fehéres színű valami, amiben elbotlott, már nem volt annyira nyugodt. Egy sikoltással odébb rúgta magától, s egészen a közeli fa törzsének hátrált, még mindig a földön ülve, hiszen egy alsó lábszárcsont volt az esés okozója. a többi darab nem lett meg, vagy legalábbis Hablaty sehogy sem tudta kivenni a sötétben. Minden esetre horrorisztikus élmény volt.

Aztán sietős léptek zaja, végül egy apró huppanás jelezte, hogy valaki mellette érkezett, s egyetlen mozdulattal felsegítette.

- Hablaty, minden rendben? Megsérültél? Mi ez az egész? - Asztrid aggódott érte ennyire. A fiú hamar összeszedte magát.

- Jól vagyok Asztrid, semmi baj, csak megbotlottam... benne...

Asztrid egy aprót sikkantott, mikor meglátta a rothadó falevelek közt az egyetlen szár lábat, s hirtelen lépett hátra, ezzel nekimenve Fogatlannak, akit szinte teljesen elfedett a sötétség, Asztrid pedig hangosan rásikoltott, s csak aztán vette észre, hogy nem idegennek ütközött.

- Nyugi Asztrid, csss, ne ilyen hangosan! - fogta meg a lány vállait Hablaty, hogy lenyugtassa. - Könyörgök, ne hívjuk fel magunkra még ennél is jobban a figyelmet. Oké, lakatlannak tűnik a hely, mégis olyan érzésem van, mintha...

- Követnének - fejezte be helyette a szőke - tudom Hablaty, én is érzem. Tűnjünk el innen, kérlek...

- Jó, összeszedjük a többieket és már itt sem vagyunk. Várjunk csak... Halvér!

Mindketten megfordultak, hogy felszálljanak sárkányaik hátára, hiszen Asztrid is eredetileg azért indult, hogy előkerítse a nagydarab fiút a gronkeljével, csak Hablatyot közelebbről hallotta, ezért változtatott a terven. Nagy meglepetésükre azonban csak az éjfúriával néztek szembe, Viharbogár sárga szemei sehol sem voltak. Ez még Fogatlant is meglepte, s idegesen, de legfőképp összezavarodva nézett körül. De hiszen az előbb még itt állt mellette...

- Viharbogár... Vihar!!!

- Csss!!! - Hablaty kénytelen volt befognia a lány száját, mielőtt az egész erdő megtudja a pontos tartózkodási helyüket. - Asztrid, az istenekre kérlek, halkabban már! Tudom, én is láttam hogy az előbb még itt volt, de ne aggódj, megtaláljuk. Csak előbb menjünk Halvérért.

Nem  volt ellenkezés, most nem. A helyzet túl feszültté vált, hogy Asztrid bepánikoljon, s Hablaty vezetői döntései elég stabilnak tűntek ahhoz, hogy hallgasson is rájuk, így hamarosan már mindketten Fogatlan hátán ültek, a sárkány pedig szaladni kezdett az eredeti cél felé.

Hamar megtalálták Halvért egy tisztáson, aki az ijedtségen kívül nem szenvedett el semmit. Csak állt a tisztáson és remegett, Takonypóc pedig tőle egy méterre rosszallóan ingatta a fejét Kampó nyergében terpeszkedve. Hablaty egy sóhajjal meg is nyugodott, ám ez csak néhány pillanatig tartott, aztán kifakadt:

- Itt meg mi a Thor történt? Halvér, azt hittük bajod esett!

- Kérdezd Halfejűt, ő verte fel az egész erdőt a lányos sikoltozásával - utánozta Halvér hangját a Jorgerson fiú, s még fejeket is vágott hozzá, ám ezt most senki sem preferálta.

Hablaty már közel járt hozzá, hogy elfogyjon a türelme.

- Halvér, elárulnád, hogy mégis mi a baj?

A nagydarab vikingfiú nem tudott semmit sem kinyögni, csak a fák koronája felé mutogatott, ahol most nem volt kivehető semmi, egy fekete folton kívül.

- Fogatlan, egy kis fényt, ha volnál szíves.

Sárkánya azonnal teljesítette a kérést, s a lilás kékes plazma fényében mind hunyorítani kezdtek, hiszen eddig mindenki szeme a sötéthez szokott. Mégis amikor sikerült kivennie a körvonalakat, Halvér megint sikított, s mindenki egyszerre pisszegte le.

- Te jóságos Odin, hogy a nyavalyába...

- CSSS! Ezt nem hiszem el...

- Hablaty, nyugi.

A szólított gyanította, hogyha most Asztrid nem próbálja lehűteni az agyvizét egy laza, pár másodperces kis vállmasszázzsal, biztos, hogy lecsap valakit.

Akárhogy is, mikor Asztridék is felnéztek, nem kicsit akadt el a lélegzetük. Egy egész sárkánycsontváz volt az ágak közé felakadva, s  néhány fa már elég rossz állapotban állt kitekeredve, de még kitartottak.

- Hogy a fenébe került fel oda? - motyogta Hablaty az orra elé, aztán elővette a messzelátóját, hogy közelebbről is megnézhesse, anélkül, hogy be kelljen másznia a susnyásba.

- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy már amikor ide zuhant, sem élt, különben átszakította volna a fákat, meg mindent a környéken - érkezett a felelet Halvértől.

Valóban, jókora egy sárkány lehetett, a Haddock fiú szerint talán egy szörnyennagy rémség, vagy páncélszárny csontváza. A sötétben nem tudta megmondani, s a következő furcsaságra is Takonypóc hívta fel a figyelmét:

- Nahát, hiányzik az egyik lába.

- Biztos harcolt valakivel, vagy ilyesmi. Ez előfordul, főleg a vad sárkányoknál - magyarázta csapatuk vezetője, miközben szabad tenyerét Fogatlan homlokára simította. Nem célozgatás akart lenni, csupán nyugtatás. - mi is találtunk egy lábat elveszve az erdőben, csak az emberi volt. - Ez csak egy olyan "mellesleg megjegyzés" akart lenni, mégis megfagyasztotta a levegőt, főleg Takonypóc körül. A Jorgerson fiú szemei elkerekedtek, konkrétan köpni-nyelni nem tudott, hosszú másodpercekig. - Takonypóc? Jól vagy?

- Hablaty... mondd csak, jobb vagy bal lábat találtatok az erdőben? - a fiú annyira remegett, hogy ezt a kérdést is alig tudta kinyöszörögni.

Hablatynál megint felment a pumpa.

- Ha ez megint egy ostoba vicc akar lenni a lábamról, akkor....

Asztrid finoman tarkón legyintette, látva, hogy Takonypóccal valami nagyon nem stimmel. Igaz, az enyhén nagydarab fiú sokszor szereti ugratni a másikat, de sosem látott még olyan igazi félelmet az arcán, mint most.

- Az istenek szeremére Hablaty, csak mondd már!

- ... Jobb.

Hisztérikus nevetés. Ugyanis annak a sárkánynak is pontosan az a lába hiányzott, s Takonypóc ezt csak a tekintetével mutatta a srácoknak.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy a sárkány és az az egy elveszett láb összetartoznak?

A kérdés megállt a levegőben, hiszen Takonypóc arcán megjelent az ideges vigyor, ami mögött a félelem is meg-megjelent. Hablaty megforgatta a szemeit, s nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, s a másik fiú felé fordult.

- Halvér, hol van Bütyök?

- Bütyök? Itt áll mögö-... BÜTYÖK!

- CSSSS!!!

- Meg kell találnunk! Óóó az én jó Bütyköm, életveszélyes ez a hely, keressük meg Hablaty!

Mire észbe kaptak, Halvér a súlyához képest elképesztő sebességgel termett ott mellettük, s megint csak hihetetlen módon, de felült Asztrid mögé. Fogatlant ez annyira hirtelen érte, hogy megrogyott, s fél pillanat múlva elterült a földön.

- Halvér szállj le, hármunkat nem bír el! - Pirított rá Hablaty. Fogatlannak kész felüdülés volt, mikor az Ingerman családnevű szőke fiú lemászott a hátáról. Hirtelen mintha kapott volna levegőt. Lovasa folytatta az utasítgatást. - Te felszállsz Takonypóc mögé!

- De Hablaty, én nem akarok vele menni...

- Én sem akarom, hogy velem jöjjön!

- Elég! Mindenki azt csinálja amit mondtam, és innentől nem érdekel a vita. Sietnünk kell, még az ikrek sehol sincsenek, de amint ők is meglesznek, úgy tűnünk el innen, mintha itt se lettünk volna.

***

- Ezt nem hiszem el, két ekkora vadmalaccal róni az erdőt... - Hablaty tíz perce ezt motyogta, amióta hol az ikreket, hol a két sárkányt keresték.

- Hablaty, nyugodj meg kérlek, elég, ha csak én aggodalmaskodok... - motyogott a háta mögött Asztrid, s hirtelen átkarolta a derekánál. Nem maga miatt félt, hanem Viharbogár épségéért aggódott. Most, hogy mindenki szerint életveszélyes volt a hely, sőt még csontvázak is hevertek itt-ott, csak még jobban elfogta Asztridot a szorongás. Egyáltalán hová tűnt Viharbogár? Miért ment el? Na és Bütyök? Valami történhetett.

Már kezdett teljesen kétségbe esni, mikor Fogatlan felkapta a fejét, s nagyot szimatolt a levegőből. Feje körbejárt, s néhány másodpercig fülelt, aztán pedig nekilódult, s úgy tűnt, meg sem áll a célig. Hablaty előre hajolt, hogy meg tudjon kapaszkodni és elkerülje az esetleges faágakat (Fogatlan nem mindig számolta ki jól, hogy Hablaty milyen magas, így néha rosszul ítélte meg, hogy gyalog átérnek e egy faág alatt, vagy sem). Asztrid is így tett, s arcát Hablaty hátába fúrta, mikor érezte, hogy tényleg érik a fejüket a falevelek. Csak a halk csobbanásra néztek fel. Fogatlan belelépett a patak vizébe, de csak annyira, hogy át tudja ugrani. Simán átgázolhatott volna, mégsem volt hajlandó. Sőt, Kampó sem.

A vége az lett, hogy ugyanott kötöttek ki, ahol Fogatlan az alakokat látta a patak vizében, azzal a különbséggel, hogy a túlparton álltak és...

- Viharbogár! - Asztrid ezzel az örömkiáltással lepattant az éjfúria hátáról, és siklója felé iramodott, Fogatlan azonban szaladt utána, s a grabancánál fogva kapta el, mielőtt a vízbe gázolt volna.  A szőke ezt nem nagyon értette, így kapálózni kezdett, de Fogatlan nem eresztett. sőt, még Halvért is elkapta a farokszárnyával.

- Srácok, elég! Senki ne érjen a vízhez! lehet, hogy... - Hablaty azonban nem fejezhette be a mondatot, hiszen egy (két?) Böff és Töff rontott ki a fák közül, egyenesen a patakban érkezve, így mindenkit lefröcskölve. - ... ennyit arról, hogy ne legyünk vizesek...

A cipzárháton ülő ikreket azonban kicsit sem érdekelte a víz, s  rémülten lihegve kapaszkodtak a sárkányuk nyakába.

- Srácok, el kell tűnnünk innen! - lihegte Kőfej, immár fejjel lefelé csimpaszkodva Böff nyakába. - Valami üldöz bennünket!... Hé, Fogatlan meg miért akarja megenni Asztridot?

Hablaty nem foglalkozott az utóbbi megjegyzéssel, körbenézett, s valóban, hangok szűrődtek ki a fák közül. Nem volt mit tenni, mordult egyet, s miután Fogatlan elengedte Asztridékat akik felkapaszkodtak saját sárkányaik hátára, mind futásnak eredtek az erdőben az ellentétes irányba, mint ahonnan a hangok jöttek.

Fél perc se tellett bele, már Fafej ordítása zengte be az erdőt.

- ÁLLJ!!!

- Az istenek szeremére, halkabban!!! Mi van már megint?!

- Csirke! Ottmaradt! Csirke ottmaradt! Vissza kell mennünk érte azonnal! - érkezett a pánikolós panaszáradat.

Hablaty a homlokára csapott. Tudta, hogy a józan ész azt diktálta: nem egy csirkéért kéne most visszafordulniuk és szembeszaladni az ismeretlen üldözőkkel. Viszont ezt nem érezte helyes döntésnek. Mindenki egyenrangú a csapatukban, még ha csak egy tollas, agyatlan jószág is.

- Rendben Fafej, ne félj, visszamegyünk érte! - s ezzel Fogatlan néhány fát megkerülve megfordult, s rohanni kezdett arra, ahonnan az ikrek jöttek, s akár tetszett a többieknek akár nem, mégis követték.

***

Mint kiderült, az ikreknek fogalma sem volt a rémülettől, hogy hol hagyták el Csirkét, így kénytelenek voltak szétválni. Míg Asztrid Takonypóccal és Halvérrel végigmentek azon a kacsázós útvonalon, amin Kőfejék eljutottak a  parttól a patakig, addig Hablaty és cipzárhát lovasai egyenesen odamentek.

- Nézzétek, ott van! - mutatott előre Hablaty, miután egy botlással ugyan, de érkeztek a homokban.

Fafej már a haját tépte, mikor meglátta, hogy kis kedvence a sziklákon ácsorog, ahonnan bármelyik pillanatban lemoshatta a víz.

- Egek! Csirke! Egek!

Hablaty tudta, hogy abból, ha odaengedi Fafejet, minden származhat csak sikeres mentőakció nem, így intet Kőfejnek, hogy vigyázzon a  bátyjára, miközben ők Fogatlannal sietni kezdtek a parti sziklák felé.

Furcsamód Hablaty minden lépést egyre könnyedebbnek érzett, s hirtelen minden aggodalma megszűnt. Aztán már azon kapta magát, hogy azt is elfelejtette, hogy miért indult el egyáltalán, csak ment előre, mint egy alvajáró. Ezzel eddig nem is lett volna gond, hiszen Fogatlan bármilyen helyzetből ki tudná hozni lovasát, csakhogy ő sem volt már teljesen józan. Mindketten egy lágy, női énekhangot hallottak a sziklák felől, ami egyre csak hívogatta, hívogatta őket. Csirke már egyiküket sem érdekelte, csak megszállott fejjel követték a hangokat, s Hablaty bokája hamarosan vízbe ért.

- Mit csinálnak, hiszen Csirke nem is ott van! - méltatlankodott Fafej, aki most elég távol volt hozzá, hogy ne hallja a hangokat, mint a másik kettő.

- Hablaty, Fogatlan, nem most van itt az idő úszni! - kiabált utánuk méltatlankodva Kőfej, mikor látta, hogy az éjfúria és lovasa is a vízbe indultak, nem a Csirkét őrző szikla felé.

Hamarosan egy vészes árnyék jelezte, hogy akkora hullám kezdett kerekedni a semmiből, mint egy többemeletes épület, s egy pillanatra mintha egy hatalmas sárkány tátott száját formálta volna. Mintha a tenger el akarná nyelni a két, jelenleg tehetetlen barátot, örökre.