Higgyétek el, tisztában vagyok vele, hogy miután elolvastátok a negyedét, már simán kilógatnátok egy hídról, vagy félkézzel belehajítanátok a Tiszába/Dunába (a Dunához közelebb lakom :D). De ilyenkor gondoljatok arra is, hogy akkor ki fogja folytatni, ha az írónő alulról szagolná az ibolyát.
- Saját rajz, kérlek engedély nélkül ne másold! -
Most először egy zenét is ajánlanék, ehhez a részhez pont passzol - de ne sírjunk emberek, ne... Csak rá kell kattintani és megtudjátok miért mondom...
Zene
A Valhalláig és vissza
A kőgolyó olyan sebességgel kezdte meg útját az égen, hogy Hablaty még fel sem fogta, mi következik most.
Nem tehetett semmit. Annyi ideje sem maradt, hogy megmukkanjon.
Mind végignézték a fegyver útját, majd azt, hogy az egyik fekete repülő árny mellett irányt változtat, s egy végtelennek tűnő másodperc múlva a kő és az eltalált célpont zuhanni kezdenek a sziklás talaj felé.
Hablaty fülében még visszhangzott egy üvöltés: pontosan az az Éjfúria sikoly, amit abban a pillanatban hallott, mikor sok-sok hónapja lelőtte Fogatlant.
A fekete mozdulatlan sziluett csak zuhant és zuhant, s hamar követte a másik is, próbálta lefékezni, de csak kicsit tudta tompítani a becsapódását.
Hablaty teljesen elfehéredett, majd ész nélkül rohanni kezdett a hely felé, ahol a megsebzett Éjfúriát sejtette, mögötte a csapatával. Még Takonypóc is és Asztrid is meglepő erőről tettek tanúbizonyságot, hisz ők a sérüléseik ellenére is rendíthetetlenül szedték a lábukat. Hajtotta őket a félelem, hogy majd mit fognak látni.
Hablaty átszenvedte magát a sziklás völgyön, majd fel egy dombra. Többször is elesett közben, de nem érdekelte. Az sem érdekelte, hogy a jobb könyöke és a bal térde már vérzik, ő még mindig rohant tovább. Ebben a helyzetben az sem tudta volna megállítani, ha elveszti a másik lábát is. Valahogy, akárhogy úgy is rohant volna tovább.
Csak ne Ő legyen, csak ne Ő legyen...
A sárkánylovasok a Vezetővel az élükön felértek a dombtetőre. S ami a szemük elé tárult, azt sosem felejtették már el életükben. Beigazolódott a félelmük, beteljesült a borzalom.
Fogatlan volt az, aki mozdulatlanul feküdt a földön, oldalára borulva. Fajtársa értetlenül, de aggódva szaglászta, körüljárta, de azon kívül, hogy tompította zuhanását, többet nem tudott segíteni rajta.
- NEEEM! - kiáltotta Hablaty, s zokogva, többször is elesve a nagy sietségben, rohanni kezdett legjobb barátjához. - NE, NE, NEEE!!! FOGATLAN!... Fogatlan...
A fiú térdre rogyott mellette, fekete pikkelyes fejét felemelte és az ölébe fektette. Fogatlan szeme csukva volt.
- Fogatlan! Kérlek... Kérlek pajti... Nyisd ki a szemed! Fogatlan ébredj... Ébredj fel kérlek... - motyogta elcsukló hangon. - Kérlek... Könyörgöm, nézz rám...
Nem, ő nem hagyhatja itt... Fogatlan nem. Ő a legjobb barátja, az első, akit az életében így szólíthatott: pajti. Fogatlan előtt ismeretlen volt ez a fogalom, ő mutatta meg mit jelent.
Barát. Valaki, aki melletted áll, aki segít megoldani a problémáidat, aki a szemedbe mondja, ha butaságot csinálsz - s azaz igazi barát, aki mindezt szavak nélkül is eléri. Fogatlannak nem voltak, de nem is kellettek szavak. Hablaty mindig mindent megértett az arcáról: ha szomorú, ha vidám, ha mérges, ha féltékeny volt. Még azt is, hogy mikor milyen halat akart. Most mit meg nem adott volna érte, hogy ezek közül bármelyiket is jelezze!
De nem. Csak feküdt ott, mozdulatlanul. Hablaty kitapintotta a homlokán a sebet, ahol eltalálta a kőgolyó.
A többiek is könnyezve álltak mellettük. Asztrid letérdelt Hablaty mellé, megérintette a fiú vállát, majd szemügyre vette Fogatlant.
Nem tudta miért, de biztosra vette, hogy a sárkány még él.
Hirtelen felpattant, s fel akarta rántani Hablatyot is, aki makacsul ellenállt. Most semmi pénzért nem engedte volna ki a karja közül a legjobb barátját. Hiszen még néhány perc és...
- Életben kell lennie! - sírta Asztrid. Látta, hogy a többiek nem hisznek neki. Csak álltak ott, lehorgasztott fejjel, s már szinte készültek levenni sisakjukat, hogy elbúcsúztassanak egy félfarkú Éjfúriát. - Tudom, hogy így van! Hi... Hiszen amikor Hablaty lelőtte, sokkal nagyobbat zuhant! Azt is túlélte!
Halvér volt az egyetlen, aki egy kicsit is bízni kezdett a vikinglányban, ugyanis megfordult, kivette Takonypóc kezéből a kardot, majd letérdelt Hablaty mellé, s a fegyver pengéjének lapját közel tartotta a sárkány orrához. Lélegzet- visszafojtva vártak néhány másodpercet és...
- Él! Nézzétek, szuszog! Életben van! - rikkantotta Fafej, mialatt a pengére bökött.
A tiszta kardon ugyanis lassan, de biztosan megjelent egy párafolt.
Fogatlan lélegzett.
***
- Vissza kell vinnünk! Vissza kell vinnünk Hibbantra! Gothi... Gothi majd segít! - hadarta Hablaty a többieknek.
- Persze de... Hogyan? - kérdezte aggódó hangon Halvér. - A sárkányaink egy darabon el tudják vinni, de az nem több néhány méternél. Hosszú távon képtelenség...
Takonypócnak, akár csak Hablatynak, ilyen helyzetekben rendkívül gyorsan vágott az esze, s azonnal körültekintett. Szeme a kikötőn akadt meg, ahol már alig maradt hajó - az Ádázok ugyanis azokon menekítették ki a lakosokat.
De azért maradt ott egy-két régi bárka...
- A hajókhoz! - rikkantotta.
- Takonypóc, nem hajózhatunk vissza, arra nincs időnk! - jött a válasz Asztridtól.
- Jaj neeem úgy értettem! A vitorlára gondoltam! A vitorla talán van elég erős, hogy elbírja, s négy sárkány el is tudná vinni Hibbantig és nem is szakadnának meg, haladni is tudnánk!
A sárkánylovasok mind összenéztek. Talán ez volt a mai nap egyetlen épkézláb ötlete.
- Rendben, akkor én veled megyek és hozunk vitorlát - jelentette ki Asztrid, aki újra átvette a vezető szerepét. -, Halvér te addig hívd ide a sárkányokat, és próbáld meg kitalálni, hogy miként is fogjuk ezt végrehajtani! Kő, Fa, ti menjetek a dombtetőre, figyeljetek, nem jön e ellenség! Ha igen, használjátok a sárkányhívást és mi azonnal visszajövünk!
A lány és Takonypóc azonnal felszálltak sárkányaikra, s már indultak is volna, de Hablaty utánuk szólt:
- És... Én mit csináljak?
- Maradj a sárkányoddal - felelte Asztrid megnyugtató hangon. - Beszélj hozzá, ha hallja a hangodat, tovább fog küzdeni.
***
Asztridék tíz percet voltak távol. Az a tíz perc azonban óráknak tűnt.
Hablaty már kisírta minden könnyét, de rendíthetetlenül suttogott a sárkányának. Biztosra vette, hogy mindez az ő hibája, s ezer meg ezer alkalommal bocsánatot kért Fogatlantól, amiért ilyen helyzetbe hozta. Ó, hogy miért nem tudott nyugton Hibbanton maradni! Miért kellett neki az ostoba feje után mennie?!
Most is a barátja issza meg a levét az ő esztelenségének.
- Itt jönnek! - szólalt meg hirtelen Kőfej a dombtetőn, az égre mutatva.
A két viking egy másodperccel később landolt a sérült sárkány és gazdája mellett, s hamar lehámoztak egy nagy és vastag vitorlát Kampó hátáról.
Kőfejék leszaladtak a domboldalon, Halvér is odasietett hozzájuk, hogy együtt kiterítsék a nagy szövetet a földre.
Hablaty is segíteni akart, de Asztrid egy szemvillantással jelezte, hogy esze ágába se legyen elengedni Fogatlant.
- Ne feledd, szüksége van rád! - suttogta a lány, mikor egy pillanatra odaszaladt Hablatyhoz, majd vissza.
A vitorla épp kellően nagy volt és erős, hogy egy kisebb méretű sárkányt elbírjon ilyen hosszú távon.
- Jól van öh, nos akkor... - kezdett tanakodni Asztrid, majd sárkányához fordult. - Viharbogár, te és Kampó gyertek velem!
A két sárkány engedelmeskedett. Asztrid Viharbogarat Fogatlan egyik oldalára, Kampót a másik oldalára állította - Hablatyot közben elvonszolva onnan -, majd egy jól vezényelt kézjellel elérte, hogy a két sárkány felemelje a harmadikat a szárnytövénél fogva és egyenesen a kiterített vitorla fölé vigye.
Mikor finoman leeresztették Hablaty már ott volt, s megfogta sárkánya fejét, mielőtt az földet ért volna, s ő fektette finoman a vitorlára.
- Tarts ki pajti, rendbe fogsz jönni, csak tarts ki...
Hablaty felállt mellőle, majd a többiekhez fordult. Rájött, hogy Asztrid egészen idáig vezette őket, időt adott neki, Hablatynak, hogy összeszedje magát. Most viszont ő jön. Meg kell mentenie a sárkányát. Kevés az ideje, épp ezért nem hibázhat.
- Jól van, figyeljetek - kezdte. - Kampó és Takonypóc, ti lesztek a bal oldalt elöl, mögöttetek Asztridék. Halvér, te leszel jobb elöl. Kő, Fa, ti Halvér mögött lesztek.
A sárkánylovasok mind felpattantak tűzokádóikra, s hamar elfoglalták helyüket a vitorla négy sarkában.
Ám mielőtt Asztrid felsegíthette volna maga mögé Hablatyot, mind morgást hallottak a hátuk mögül.
A másik Éjfúria méltatlankodva fújtatott, s dacosan - szinte sértődötten - nézett Hablatyra. Majd odasietett Bütyökhöz, rámordult, mire a sárkány, Halvér megdöbbenése közepette, odébb kocogott és helyére engedte az Éjfúriát.
Hát segíteni akar? Tényleg?
Akárhogy is, mind elkerekedett szemmel bámulták, ahogy a sárkány int Hablatynak, majd lehajtja a fejét, jelezve, hogy... üljön a hátára!
- Öööh, ez biztos? - kérdezte Hablaty sárkánya fajtársát, aki bólintott.
A fiú, bizonytalanul bár, de felült a hátára, mire az Éjfúria mellső mancsaival megmarkolta a vitorla sarkát, épp, mint a többi sárkány.
- Öööh srácok? Én akkor most mit csináljak? - kérdezte bizonytalanul a helyéről kitúrt Halvér.
- Menj, fogd a kicsi Siklót és amilyen gyorsan csak tudsz, indulj Hibbant felé! - adta ki az utasítást Hablaty. - Ott először keresd meg Gothit, vidd a házunkba, mondd el neki mi történt, tudja, hogy mire számítson! És ha az apám, vagy bárki más rákérdez, csak azután fecsegj, ha teljesítetted a feladatod! Nem tudjuk, mennyi időnk van!
- Öööh, rendben. De...
- Halvér, én tudom, hogy menni fog.
- De...
- Indulj! Kérlek, a sárkányom élete a tét!
A nagydarab fiú bólintott, majd felnyalábolta az időközben elszunyókált fiókát, s sárkányát bíztatva kilőtt Hibbant felé. Bütyök életében sohasem repült még annyira gyorsan, mint akkor.
Ám alighogy távozott, valaki közeledni kezdett a dombtetőn. A sárkánylovasok már majdnem felszálltak, csak egy ismerős - és kevésbé kedvelt - hangra fordultak vissza.
- Én megmondtam Hablaty, hogy végig fogod nézni, ahogy elpusztul! Hogy aztán majd sisakként hordjam a koponyáját, annál nincs is nagyobb trófea... Talán csak a piros műfarka...
Hablaty lefagyott, majd gyilkos tekintettel nézett a hang irányába. Dagur állt a dombtetőn, szekercéjét lengetve, nem kevés sebhellyel tarkítva, de rendíthetetlenül.
A Sárkányiskola Vezetője lassan leszállt az Éjfúria hátáról, az pedig megérezte, hogy itt hamarosan vérfürdő lesz.
- Te... - hörögte a viking fiú, kését újra megvillantva, majd rohanni kezdett Dagur felé, közben szinte hisztérikusan szidta. - Te! Lelőtted, bántottad a legjobb barátomat!!! Esküszöm élve megetetlek a keselyűkkel! Darabokra szedlek!
Szerencséje volt, hogy nem jutott el Dagurig, mert Takonypóc és Fafej még időben leugrottak a sárkányaikról és rohantak, hogy visszafogják. Hablaty még akkor is kapálózva próbált szabadulni, hiszen ő már készen állt, hogy ízekre szedje Dagurt, aki csak nevetett a szenvedésén.
- Hablaty! Nyugodj meg, ne csinálj olyat, amit később még megbánnál. - csitította finoman Takonypóc.
- Pontosan. Ne törődj vele! Azt sem érdemli, hogy rá figyelj... Gyere haver, menjünk, sietnünk kell... - folytatta Fafej.
- Bántotta Fogatlant... - kesergett könnyezve Hablaty, de már egyáltalán nem is próbált szabadulni, csak hagyta, hogy barátai visszacipeljék az Éjfúriához.
- Igen, bántotta Fogatlant, de azzal nem segítesz rajta, hogy megöleted magad... - tette hozzá Asztrid. - Indulnunk kell, mert Fogatlannak segítség kell, méghozzá gyorsan.
Hablaty hamar visszaszállt, de még egyszer Dagur felé nézett.
- Bosszút fogok állni. Számíts rám, mert még visszajövök és akkor nem állok jót magamért!
- És én várni foglak, Hablaty - kacagott Dagur.
Hablaty vett egy mély levegőt, majd körbenézett, hogy egyenlőek e az erőviszonyok, aztán kiadta az utasítást:
- Háromra felemeljük és indulunk délkelet felé! Rendben akkor... Egy... Kettő... HÁROM!
A négy sárkány egyszerre rugaszkodott el a földtől, a vitorla lassan megfeszült, de bírta a megpróbáltatásokat. Bárcsak a benne fekvő sárkányról is elmondhatnánk mindezt...
***
Hamarosan maguk mögött tudták az Ádázok szigetét. A sárkányok, érezvén, hogy most nagyon fontos feladatot teljesítenek, egyenletesen csapkodtak, egyik sem tért ki, vagy gyorsított indokolatlanul. A társuk védelme ösztönként rögzült bennük.
Hablatynak nagyon furcsa volt egy másik Éjfúrián repülni. Időnként zavartan hátranézett, a műfarkat keresve, de minden egyes alkalommal a fejét rázva fordult vissza. Ostoba vagyok...
A sárkánylovasok nem szóltak egy szót sem, de valaki tekintete mindig Fogatlanon volt, egyikük mindig ellenőrizte, hogy a vászon bírja-e még.
Hablaty is gyakran tekintett hátra sárkányára. Óh, hányszor megígérte már neki, hogy mellette nem eshet baja? Hányszor esküdött fel a védelmére? De mindig elbukott. Sosem tudta megvédeni, mindig rajta csattant az ostor. De miért? Miért nem ő, Hablaty kapja így a csapásokat? Miért mindig az szenved, akit szeret?
Fogatlan nem ezt érdemelte. Elvesztette a fél farkát, röpképtelen lett, de túlélte. Újra lábra tudott állni. Aztán mindössze egy-két karcolással megúszta a Vörös Halál elleni harcot is, s mindeközben megmentette az ő szerencsétlen kis életét is. Hányszor volt már halál közeli élménye, hányszor múlott minden mindössze egy hajszálon? Erre most, egy rozoga katapult leterítette. Azok után amiken keresztül ment, egy ilyen mihaszna dolog fog végezni vele? Végezni egy Éjfúriával?
Asztrid volt az, aki kizökkentette a mélázásából. A lány egy nagyon csúnya, tintafekete viharfelhőre mutogatott. Az égiháborút egyenesen feléjük hozta a szél nyugat felől.
- Srácok, azt ott nem kéne elkapni!
- Teljesen igazad van. - toldotta meg Kampó gazdája, majd a Sárkányiskola Vezetőjéhez fordult - Na Hablaty, mi a terv?
A fiú gondolkodott egy percig, majd felfelé tekintett.
- Magasabbra kell mennünk, ott talán nem ér el bennünket a vihar. Srácok, meg tudjátok szaporázni a sárkányokat? Tudnának egy kicsit gyorsabban repülni?
Heves bólogatást kapott válaszul, majd visszafordult előre, s megkérte az Éjfúriát, hogy emelkedjenek és gyorsuljanak.
***
Már sötétedett, mikor Halvér ziháló sárkányával, s háta mögött Gothival leszállt a Haddock ház küszöbére.
Pléhpofa is épp abban a pillanatban érkezett az otthona elé, s látta, ahogy Gothi, a töpörödött javasasszony, se szó, se beszéd, berongyol az ajtón.
- Mit jelentsen ez, Halvér? - vonta kérdőre a nagydarab fiút. - Hol vannak a többiek? Egyáltalán hová tűntetek mind? A fél falu a sárkányidomárokat kereste!
- Sajnálom főnök, hogy nem szóltunk, de... Hablaty reggel megszökött az Ádázok szigetére - Halvér szembeállt a főnökkel, aki mellett idő közben megjelent Bélhangos is. A nagydarab fiú töviről hegyire elmondta a történteket, de közben másodpercenként az égre tekintett s elmotyogott egy "késnek..." vagy egy "hol vannak már?"-t. - ... És akkor Dagur meghúzta a kart és lelőtte Fogatlant...
- Hogy micsoda?! - horkant fel egyszerre a két óriás viking.
- Igen és a srácok bármelyik pillanatban itt lehetnek vele. Megsérült és... Elég súlyos...
Alighogy ezt kimondta, az égen feltűnt a kis csapat, menekülve a vihar elől. Mögöttük ugyanis már dörgött és villámlott. Ha tíz perccel később indulnak, nem kerülték volna el az égiháborút, a vitorla biztos, hogy nem bírta volna.
Mikor közelebb értek a falubéliek tisztán láthatták, hogy főnökük fia egy ismeretlen Éjfúria hátán ül, ami mindenkit elbizonytalanított. Mi a csuda történhetett az Ádázok szigetén? - járt körbe a kérdés. Csak Pléhpofa és Bélhangos, illetve Gothi tudták a teljes igazságot, ami sokat segített, hisz földet éréskor nem kellett magyarázkodni.
A sárkányok óvatosan engedték a földre sérült társukat, majd ők is mellette landoltak.
Hablaty se szó, se beszéd, leugrott az Éjfúria hátáról és sárkánya mellé térdelt, újra ellenőrizte, hogy lélegzik e még. Ám nem elég, hogy lélegzett, de már egy kicsit erőteljesebben, mint az Ádázok szigetén.
- Jól van, Fogatlan... Itthon vagyunk, minden helyre fog jönni...
- Hablaty! - kiáltotta Pléhpofa, majd a sárkányt körülálló, riadt tömegen átfurakodva letérdelt fia mellé.
- Apa... Apa kérlek, segíts... Segíts rajta... Butaságot csináltam... - tört ki Hablatyból újra a könnyzápor.
Pléhpofa magához szorította zokogó kisfiát, majd tányérnyi tenyerét óvatosan a sárkány fejére helyezte. Elképzelése sem volt, hogy most mit tegyen. Hogyan segíthetne ő Fogatlanon?
Mire ennek a gondolatnak a végére ért, már körülöttük mindenki Fogatlanról suttogott, még egy olyan kérdés is elhangzott, hogy "meghalt?". Nem, az nem lehet. Ha fia elveszíti Fogatlant is, azt már nem bírná elviselni.
Szerencsére volt valaki, aki nem tűrte az emberek tehetetlenségét, s közéjük furakodott. Látványától mindenki sikoltozva hátrahőkölt, amíg Asztrid fel nem emelte a kezét, s nyugtatta meg mindnyájukat. A másik Éjfúria megjelenése ugyanis kisebb pánikot keltett - mint mondtam, elsőre.
A sárkány finoman megbökte Hablaty vállát, ezzel kérve, hogy lépjenek hátrébb. Mikor már mindenki tisztes távolságban volt, ő lehajolt fajtársához, visszahúzta fogait, majd egy jól irányzott lendülettel a saját hátára húzta, s így vitte be a Haddock házba.
Ott a kandalló mellett óvatosan leborította magáról, majd a ház hátsó része felé hátrált.
Gothi, aki egyáltalán nem volt megdöbbenve a sárkány jelenlétén, hamar be is csukta a bejárati ajtót, ezzel mindenkit kizárva. S az ajtó zárva is maradt, hosszú órákon át.
- Csak... Csak ne add fel, kérlek... - könnyezett Hablaty, ahogy leült, majd nekitámaszkodott a csukott ajtónak. - Jaj Fogatlan... Fogatlan...
Fürge fullánk sebességénél egymilliószor gyorsabban folytasd!!! :'(
VálaszTörlésÚjat légyszi annnnnnnnnnnyira várom! !!! :,(
VálaszTörlés