Üdv mindenkinek!
Nos, elérkezett a várva várt utolsó fejezet, ami egy bizonyos szinten lezárja - vagyis inkább szünetelteti a történetet. Nem is húzom az időt tovább, lássuk a történetet! :)
Ne feledjétek, epilógus várható pénteken!
-saját rajzok, kivéve a két jel-
12.fejezet:
Sziluettek
A Sárkányiskola Vezetője már vagy egy órája ült az otthona küszöbén, épp annyira az ajtónak húzódva, hogy ne érje a szakadó eső. E mögött az ajtó mögött épp most dől el, hogy Fogatlan életben marad, avagy sem. Senki nem tudta a választ, ám Hablaty abba az egyetlen ténybe kapaszkodott tíz körömmel, hogy Gothi, a töpörödött javasasszony még sosem ütközött olyan problémába, amit nem tudott megoldani - s nem mellesleg, a boszorkánytól még sosem hallott egyetlen szót sem, s talán ez tette őt olyan misztikussá.
A fiú léptek zajára lett figyelmes. Ugyan ki szerint lehet ideális egy sétához az égiháború kellős közepe?
Asztrid Hofferson volt az, aki épp nekiállt átküzdeni magát egy sártengeren, hogy eljusson a Haddock házhoz vezető lépcsőig. A lány egy pokrócszerű valamit tartott összecsavarva a karjaiban, s igyekezett minél jobban fölé görnyedni, hogy az a lehető legkevésbé ázzon el.
Mikor megérkezett Hablaty mellé, szó nélkül fogta, kirázta a takarót és a fiú hátára terítette.
- Köszönöm - hebegte Hablaty, miközben odébb csúszott, hogy helyet adjon Asztridnak.
- Láttam, hogy mióta ülsz idekint, gondoltam fázol - magyarázta a lány. De utána csönd lett, csak az esőcseppek szapora földbecsapódásait lehetett hallani, no meg a távoli égzengést. A helyzet kicsit sem volt alkalmas egy nagyvonalú beszélgetésre, sőt, semmilyen társalgásra.
Hablaty idegei pengeélen táncoltak, ökölbe szorított kézzel emésztette magát. Ahogy teltek a percek, egyre biztosabb volt abban, hogy ő az oka mindennek. Hogy lehet egy főnök fia ennyire felelőtlen, hogy egyedül, egy félfarkú sárkány hátán elindul arra a szigetre, ahol vadásznak Fogatlanra, ahol tömlöcbe vetnék, láncra vernék, sőt egyenesen a halálát akarják. És tessék. Ez lett a vége. Ó, hogy miért nem tud ő sose nyugton ülni a fenekén! Most majd ülhet eleget, most, hogy a legjobb barátja már a halállal küzd - miatta.
- Meg fog gyógyulni - szólalt meg hirtelen Asztrid. Olyan magabiztosan állította ezt, hogy Hablaty egy pillanatra minden kétséget kizárva elhitte. Mintha ez egy megrendíthetetlen tény lenne.
De nem az. Az élet nem ilyen egyszerű, s ezt a viking fiú is jól tudta, ráadásul a saját tapasztalatából.
- Asztrid, egy hatalmas kőgolyó, amit egy katapult indított, teljes erőből fejen ütötte. Mégis mennyi az esélye annak, hogy túlélje? Amióta ismerem, soha semmi nem ütötte ki ennyire. Ő egy Éjfúria, de ez nem jelenti azt, hogy elpusztíthatatlan.
- Na és amikor lelőtted? Akkor is biztos... Tényleg, mi is történt? Erről sosem meséltél.
Ah, témaváltás. Jellemző, Asztrid. Próbálja elterelni a szót, hogy ne fájjon annyira.
- Semmi sem történt. Először meg akartam ölni, aztán mégis szabadon engedtem. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy sárkány rohangál a falu melletti erdőkben, úgyhogy újra felkerestem és megláttam, hogy a hollószirti medencében rekedt és nem tud repülni. A többit tudod - darálta monoton hangon Hablaty. Annyiszor elmondta már ezt a történetet, s minden alkalommal egyre dühösebb volt magára, amiért röpképtelenné tette a legjobb barátját. Hirtelen hangot adott az új gondolatainak. - Annyi sérelmet okoztam már neki, mégis olyan nagyon ragaszkodik hozzám. Miért?
Asztrid elgondolkozva nézett maga elé, majd egy pillanatra felnézett, egyenesen Hablaty zöld szemeibe, miközben megszorította a fiú kezét.
- Mert minden hibádat helyre hoztad. Nem törődtél bele, hogy bajt okoztál, mert igen, azt okoztál. Viszont voltál olyan bátor, hogy szembefordulj az egész viking társadalommal és ezt csakis érte. Hidd el, tudja, mekkora kockázatot vállaltál és mekkora áldozatot hoztál érte. Ilyet egy barát sosem feled el.
Hablaty szólni sem tudott. A copfos vikinglány szavai visszhangként zengtek a fülében és kezdett komolyan hinni bennük.
Asztrid hirtelen felpattant, de mielőtt újra bevetette volna magát a zuhogó esőbe, még egyszer leguggolt a fiúval szemben.
- Hallani akarom, ahogy kimondod: Fogatlan meg fog gyógyulni.
Hablaty csak keserűen ingatta a fejét.
- Gyerünk! Mondd ki, de úgy hogy ő is hallja, hisz tudnia kell róla!
Egy halvány mosoly szökött a viking fiú arcára, e szavak hallatán. Végül rászánta magát, de csak is kizárólag Asztrid kedvéért:
- Fogatlan meg fog gyógyulni.
***
Hablaty elbóbiskolt. Keze lecsúszott Fogatlan homlokáról, s ismét arra riadt fel, hogy valamelyik testrésze a földön koppant. Felült, kinyújtóztatta tagjait, rálesett a sárkányára, majd újra pikkelyes füleire hajtotta fejét.
A nap nemrég kelt fel, sugarai a ház padlózatát kezdték el simogatni.
Előző este kitört a vihar, pont azután, hogy a másik Éjfúria bevonszolta Fogatlant az ajtón. Az égzengést még egy órája is lehetett hallani, s Hablaty sokszor arra riadt.
Három órája volt Fogatlan mellett, félig a földön, félig a tűzokádón feküdve. Fogalma sem volt, hogy Gothi mit csinált vele, de megesküdött volna Odinra, Thorra, hogy meggyógyította, csak még egy kis idő kell neki, hogy jobban legyen.
Az apja is átvirrasztotta az éjszakát, s nagyjából fél órája hagyta el a házat, hogy megnézze, miféle károkat okozott a vihar, így fia ott maradt Fogatlannal és... a másik Éjfúriával, aki most a kandalló túlsó oldalát foglalta el, s Hablaty minden kicsi mozdulatára felfigyelt. Néha el- elszunyókált, hiszen neki is kemény napja volt. Nem semmi feladat volt a sárkányoknak órákon át repülni egy sérült társukkal.
Hablaty - aki szintén nagyon fáradt volt, hisz közel két éjszakát nem aludt - újra elbóbiskolt. Majd megint a földön koppant, de ezúttal nem önhibából. Hiszen Fogatlan párnaként használt füle... megmozdult!
A viking fiú még föl sem fogta ezt - csak még pár percet... -, mikor félálomban újra nekitámaszkodott. Kellett néhány másodperc, mire eljutott az agyáig az információ, s sikerrel összekapcsolta egy ténnyel, hogy ez mit jelenthet.
- Fogatlan? - egyenesedett fel Hablaty. Ám mikor nem kapott választ, négykézláb közelebb ment a sárkány fejéhez, majd óvatosan simogatni kezdte azt, közben folyton az arcát fürkészve. - Fogatlan... Pajti?
S csodák csodájára... Mi? Dehogy! Hablaty kapott egy taslit! Hogy kitől, arról egy pillanatig fogalma sem volt, mert a tarkóját érte a csapás. Megfordult, hogy kérdőre vonjon valakit, mikor újra meglendült és megint csak eltalálta az a valami - ezúttal az arcát.
Itt majdnem kicsúszott a száján egy szidalmazás, ha nem látta volna meg, mi okozta fájdalmai okát: egy piros mű-kormánylapát. Egy farokszárny.
Hablaty csillogó szemekkel visszafordult, újra ránézett a sárkány arcára - amin most egy alig észrevehető vigyor terült el.
- Fo... Fogatlan! - tört ki Hablatyból az öröm, s azzal a lendülettel megölelte legjobb barátját. Egyszerre lélegeztek, együtt vert még a szívük is. Magához tért... Itt van, életben van... Ó, hisz kit érdekel, hogy púp nőtt miatta a tarkóján, ha egyszer órák óta arra várt, hogy megmozduljon. - Pajti!
Hablaty felemelte a sárkány fejét, aki lassan - nagyon lassan - és nehézkesen, de kinyitotta nagy zöld szemeit, s egyenesen a lovasára nézett. Soha nem ült még akkora hála a szemében, Hablatyéban pedig akkora megnyugvás. Fogatlan tudta, hogy Hablaty az elmúlt fél napban mindent megtett érte, hogy mennyire fájt neki így látni őt: a földön fekve, szinte élettelenül. Tudta. Tudta, mert érezte, s emlékfoszlányai is voltak Hablaty hangjáról. Hallotta, mikor a fiú ráborult és sírt, hallotta, mikor nekiment Dagurnak... Harcolt érte, s épp ezért ő is harcolt, hogy életben maradjon.
S életben is maradt. Felébredt és ránézett a legjobb barátjára. Ez most Hablatynak mindennél többet ért.
- El sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy magadhoz tértél pajti... Barátom...
De itt - valamilyen szinten - félbeszakadt a megható jelenet ugyanis... Áh, ezt nem hiszem el, még egy pofon?!
Fogatlan püfölni kezdte Hablatyot a farkával - persze nem durván, épp csak a figyelemfelkeltés szintjén -, aki nem is értette ezt. Viszont mind a három és fél végtagjával védekezett ellene.
- Hé!... - rikkantotta Hablaty két lecsapás közt - Most... nyerted... AÚ!... vissza az... eszméleted... Áú!... Erre... föl... verekszel... ?!
A másik éjfúria, a tűz túlsó oldalán felemelte a fejét és értetlenkedve nézte a párost. Ember és sárkány együtt? Barátságban? Eddig ezt el sem tudta képzelni. De most, hogy látta ezt a két legjobb barátot sírni és harcolni egymásért, s most pedig játszani, örülni annak, hogy együtt vannak... teljesen megváltoztatta a véleményét. A barátság, a testvéri szeretet egy fiú és egy sárkány közt elég erős volt ahhoz, hogy két világ nézeteit átformálja - s ahhoz is, hogy átalakítsa egy makacs Éjfúria látásmódját is.
Nem kevés csapás kellett még hozzá, hogy a viking fiú megértse Fogatlan ezen furcsa közlési kísérletét. Kérdőn visszanézett az arcára.
"Azt ígérted, ha ennek vége, megszabadítasz ettől a vacaktól! Én a régit akarom!".
- Áh, már értem... - motyogta, majd azzal a lendülettel levette Fogatlanról a mű-farokszárnyát. Hiszen megígérte... Ó, hogy is felejthette volna el, hisz félnapi kóma után ez a legfontosabb, nem igaz?
Fogatlan lassan feltápászkodott, de egy pillanatra megfordult vele a világ. Megingatta a fejét, annak reményében, hogy kirázhatja magából ezt a nyúzottságot. Még mindig hasogatott a feje és az első néhány bizonytalan lépés után Hablaty beavatkozott az akciójába.
- Kérlek ne nagyon kóborolj, ahhoz még nem vagy elég jól.
Fogatlan azonnal elővette az "én Éjfúria vagyok, nem hátrálok meg" nézését. Viszont Hablaty tekintete sokkal meggyőzőbb volt, így duzzogva bár, de visszafeküdt a tűz mellé.
Mikor Hablaty is kényelmesen letelepedett gyógyulgató sárkánya mellé, valaki pont azt a pillanatot választotta, hogy bekopogjon a bejárati ajtón.
- Hát én ezt nem hiszem el... - motyogta halkan Hablaty, majd nagy nehezen rászánta magát, hogy a bejárathoz vánszorogjon és ajtót nyisson...
A hibbanti sárkánylovasoknak és sárkányaiknak, akik mind aggódó arccal pislogtak Hablatyra. Asztrid állt elől, s mikor meglátta barátja elcsigázott arcát, rögtön rákérdezett:
- Hablaty, hogy van Fogatlan?
A fiú nem válaszolt, csak félreállt, hogy barátai beláthassanak a házba.
A csapatot érdeklő sárkány most felemelte a fejét, s amint meglátta, kik érkeztek, nagy örömében elővette fogatlan mosolyát, s farkával is össze vissza csapkodott, nem egy berendezési tárgyat felborítva ezzel.
Asztrid elérzékenyült mosollyal - amit eddig csak két személy tudott előcsalni az arcára - kikerülte Hablatyot és elé térdelve szeretetteljesen megölelte Fogatlant.
- Nagyon aggódtam érted, tudod e Fogatlan? - kezdte volna Asztrid, de mondata felénél hangos krákogást hallott a háta mögül - Ó, bocs: aggódtunk...
A jelenet annyira szép volt, hogy Hablaty sikerrel elfelejtette: Asztrid őt az előbb levegőnek nézte. Ó, bocsánat, még egy apró tévedés: nem csak Asztrid, de az egész banda, akik mind besiettek a házba és örömködve körbeállták a félfarkú Éjfúriát.
- Fogatlan, hoztunk neked füstölt halat - jelentette ki boldogan Kőfej, miközben csatlakozott a sárkány fejének simogatásához, s mondandóját a bátyja azonnal megtoldotta:
- Ha még Takonypóc fel nem falta...
Mindenki felkacagott, kivéve az említettet, aki most karba tett kézzel felöltötte morcos arcát.
- Marha vicces, mondhatom... Megint jót nevettünk...
***
Hat fiatal viking kacaját lehetett hallani a Haddock házból. No, látni meg azt, hogy egy Szörnyennagy Rémség teste lóg ki az egyik ablakon, feje és a nyaka nagy része viszont a házon belül volt. Kampó ugyanis már túl nagy volt ahhoz, hogy a többi sárkánnyal együtt bepréselődjön a számára túl kicsi ajtón. Eredetileg úgy volt, hogy a Cipzárhát is kint marad, de az ikrek ügyeskedéseinek köszönhetően valahogy betuszkolták sárkányukat az ajtón. Igaz azt, hogy miként is fogják kiszedni onnan... hát, nos arra még nem született megoldás.
A sárkánylovasok mind körülülték a barátságosan lobogó tüzet Hablatyék nappalijának a közepén, s felidézték az elmúlt időszak vicces eseményeit. Igaz, Takonypóc egy idő után kissé elvetette a sulykot, de Asztrid hamar visszarántotta a földre, hisz felvetette az ötletet, hogy számolják össze, hányszor is gyulladt már ki Kampó a nagyszájú feneke alatt.
Egy szó mint száz, remekül szórakoztak.
Sárkányaik velük voltak, nagy részük békésen szunyókált, még úgy is, hogy lovasaik nekik vetették a hátukat. Egyszerűen túl nyugodtak - és fáradtak - voltak most ahhoz, hogy ez probléma legyen. Mikor a gazda egyszer-kétszer nyerítve felnevetett, néha ők is felmordultak.
A két kis termetű, fekete sárkány volt csupán, akik érdeklődve hallgatták a fiatalok történeteit. Hogy ezek az emberek micsoda őrültségekre képesek! - állapította meg az egyikük, aki még nem igazán volt otthon az emberek ismeretében. Valamilyen szempontból igaza volt. Ők, sárkányok - akik között szintén akad nem egy vakmerő - sosem vetemednének arra, hogy vakon belerohanjanak egy háborúba. Vagy ha ilyet is tennének, akkor ott valami nagyon nyomós indok szerepel.
Idő közben úgy tűnt, Fogatlan is mindjárt elalszik - Hablaty ugyanis finoman cirógatta a fejét és a homlokát. A sárkány nagyokat ásított (amin mindenki megint jót nevetett), majd lassan lecsukódtak a szemei és halk dorombolás kíséretében szundítani kezdett.
Mikor azonban az ifjú vikingek kifogytak a történetmesélésből, Takonypócnak véletlenül kicsúszott a száján Dagur neve. A kötekedőbbeknek talán megjegyezhető: valószínűleg nem is volt az annyira véletlenül...
Egy pillanatra megdermedt a levegő. Senki nem mert hozzáfűzni semmit, de titkon mind Hablatyra sandítottak. Ebben a helyzetben most ő az egyetlen, aki bármit is hozzászólhat a témához és rajta múlott, hogy firtatják-e a tegnap történteket, avagy sem. Hablaty az előbbi mellett döntött, egy kissé különös kezdéssel.
- Ugye tudjátok, hogy ezt nem fogom tett nélkül hagyni - jelentette ki komolyan, miközben óvatosan végighúzta az ujjait a Fogatlan homlokán éktelenkedő sebhelyen.
Mindenki fejében csak egy kérdés fordult meg: erre létezik válasz? Ha ellenkeznek, nem igazi barátok, ha belemennek, öngyilkosjelölt őrültek.
- Nézd, Hablaty - kezdte finoman Asztrid. - Először is, tudnod kell, hogy mi mind melletted állunk és ha úgy döntesz, visszamegyünk az Ádázok szigetére és előkerítjük Dagurt, akkor azt fogjuk tenni...
- Hé, hé, hé várjunk csak egy percet! - szakította félbe Takonypóc. - Ezt pont te mondod Asztrid? Mi voltunk azok, aki szembekerültek Dagurral és mi próbáltuk meg feltartóztatni! Mi tudjuk, hogy milyen erős és én biztos, hogy nem viszem újra vásárra a bőrömet holmi "bosszú" miatt.
Asztrid sértődötten felhúzta a szemöldökét. Hogy mondhat ilyet a világ legmakacsabb vikingje, főleg úgy, hogy majd' megőrül a csatákért... Pontosabban, ezek szerint majd' megőrült, amíg nem keveredett bele egy igazi harcba.
- És ha a te sárkányod feküdt volna ott félholtan Dagur jóvoltából?! Akkor is ostobaságnak tartanád ezt a "bosszút"? - mérgelődött.
A nagyszájú erre már nem tudott mit visszavágni, hisz amit a lány állít, igaz. Ő sem hagyná megtorlás nélkül ezt az egészet.
- Na szóval - állt fel Asztrid - azt hiszem, ezt túltárgyaltuk: ki jön bosszút állni Daguron?
- Én úgy bosszút állok mint a fene! - ujjongtak kórusban az ikrek. Fafej az állát vakargatva hozzátette:
- Várj, miért is? - a tekintetekből kiolvasta a választ - Ja, ja jóóó, vágom, oké...
Takonypóc nagy kegyesen felemelte a kezét.
- Na jó, de aztán ne én legyek a hátvéd!
Asztrid vállon bokszolta, majd az utolsó, csendes, nagydarab Halvérre nézett.
- Na és te, Halvér?
A fiú megriadt arccal tekintett fel rá. Látszott rajta, hogy egészen idáig rimánkodott Odinhoz, hogy tőle ne kérdezzenek semmit semmiféle csatáról vagy vérbosszúról.
- Hát... Öhm, figyeljetek, tudjátok mi a véleményem az erőszakról és... nem gondoljátok, hogy... nem lehetne ezt mondjuk erős kis szócsatával lerendezni?...
- Ó, szóval beszélgetni akarsz vele, Halvér? - tette fel a kérdést szarkasztikusan Hablaty.
- Én szívesen elbeszélgetek Dagurral: a szekercémmel az arcában! - jelentette ki a végét jól kihangsúlyozva Asztrid, meglengetve az említett fegyvert.
- A pajzsommal a gyomrában, én is - toldotta meg a féllábú, s mind egyet értettek a két felszólalttal.
- Jó, jó, elég... - adta meg magát Halvér. - Én is benne vagyok, de csak akkor, ha előtte jól megszervezzük, nem csak nekirohanunk esztelenül, mind félfarkú sárkány a szakadéknak...
- HALVÉR!
- Bocsi, bocsi... kicsúszott...
***
A Éjfúria nagyokat ásítozva rávette magát, hogy talpra álljon. Pedig milyen kellemes volt a jó meleg tűz mellett szunyókálni! Viszont nem maradhat ott a végtelenségig. Körültekintett a Haddock ház berendezésén: a már megemlített nagy tűzhely az otthon közepén, kényelmes faragott székek, egy nagy ebédlőasztal, Hablaty szobájába vezető lépcső, s amit odafent a saját kis birodalmának mondhat ez a fiú és a sárkánya.
Itt minden és mindenki olyan barátságos! Ez a hely annyira otthonos! De nem. Nem maradhat itt, akármennyire is szeretne. Neki már van egy otthona, s ez is valaki másé, nem furakodhat be egy család életébe.
Arcán meghatódott mosollyal ránézett a tűz másik oldalán fekvő Fogatlanra és Hablatyra. Mindketten az igazak álmát aludták, s az előbbi úgy ölelte magához a hozzá képest apró és törékeny fiút, mit egy plüssmackót, szárnyával betakarva őt. Milyen aranyosak! Kedvesek, jólelkűek. Miért mindig a tiszta szívű lények járnak rosszul? Miért mindig őket sújtja az élet?
Bár, ahogy elnézte ezt a párost, arra jutott, hogy őket egyáltalán nem zavarják a hiányosságaik. Ugyan úgy boldogok mint a többiek, kicsit ugyan mindig hátrányban vannak, de van itt valami, ami miatt ez nem tántorítja el őket semmitől: EGYÜTT vannak hátrányban és mindig számíthatnak a másikra.
Felébressze őket? Búcsúzzon el, vagy csak osonjon ki azon az ajtón, mintha itt se lett volna? Hogyan kell búcsúzkodni? Egy sárkány szokott búcsúzkodni?
Kérdéseire választ nem talált, így hát úgy döntött, nem zavarja meg az alvókat, hadd pihenjenek. Arra a sérült sárkányra most aztán igazán ráfér egy kiadós alvás, a megfáradt lovasára is nemkülönben.
Halkan az ajtóhoz lopakodott, de olyan ügyetlenül próbálta kinyitni, hogy Hablaty felébredt a zajra.
- Hát te? Hová indulsz? - kérdezte suttogva, a szemét törölgetve a fiú, miközben óvatosan lefejtette magáról Fogatlan mancsait. Igyekezte megkímélni őt a felébresztéstől és egy újabb fejfájástól.
Az Éjfúria először búskomor arccal jelezte, hogy most jött el a búcsú ideje. De zord tekintetét hamar felváltotta az örömteljes mosoly. Örült annak, hogy ő is részese lehetett a sárkánylovasok egy napjának, még ha az nem is volt a legjobb napjuk. Jobban belegondolva rá kellett jönnie, hogy nem is olyan szörnyű az egy sárkánynak, ha van egy lovasa. Bárcsak neki is lehetne egy...
Végül rászánta magát, s jelzett Hablatynak, hogy ki akar menni. A fiú elszontyolodott, mikor rájött; az Éjfúria mégiscsak továbbáll. Kelletlenül bár, de kitárta az ajtót a sárkány előtt.
Odakint borús volt a reggel, a köd azonban már egy ideje oszlani kezdett, ezzel javítva a látásviszonyokon. Az Éjfúria, oldalán Hablattyal, kisétált a Haddock ház melletti domboldalra.
A sárkány végigjáratta tekintetét a falun, majd az égre tekintett - aztán vissza a sárkánylovasra, aki szomorúan nézett vissza rá.
- Biztos, hogy nem maradsz? Lenne itt hely neked bőven és nagyon szívesen látnánk - erősködött finoman Hablaty, de a tűzokádó csak mosolyogva a fejét ingatta. Őt már nem lehetett meggyőzni. - Hát jó. De ha esetleg Hibbant felé jársz, nézz be hozzánk, oké?
Bólintást kapott válaszul az intelligens állattól. Ekkor azonban már mögötte néhány lépésre állt a többi sárkánylovas, akik hangtalanul bámulták a jelenetet. Ők is tudták, mi következik most.
Fogatlan is - ajtókinyitási-készség híján - az ablakon ugrott ki, és szaladt oda fajtársához. Olyan nincs, hogy pont ő ne búcsúzzon el tőle.
Végül eljött az utolsó szemkontaktus, s a két barát hátrébb lépett, mikor a másik Éjfúria, Fogatlan egyetlen ismert fajtársa nekirugaszkodott, s egy percen belül már el is tűnt a felhők forgatagában.
- Várunk vissza Hibbantra, Éjfúria... - suttogta az orra elé Hablaty. Teljesen le volt törve, hogy így alakultak a dolgok. Elment... És nem biztos, hogy valaha visszatér...
Asztrid lépett a fiú és a sárkánya közé, s együtt érzően megérintette Hablaty vállát, majd tenyerét Fogatlan homlokára tette.
- Hát, tudom, hogy ez nehéz volt, de helyesen tetted, hogy elengedted. Nem ide tartozik, ezt te is tudod. Nem maradhatott. - magyarázta.
Választ nem kapott, a két barát még mindig azt a pontot bámulta, ahol az Éjfúria beleolvadt a szürke felhőbe. Asztrid hirtelen hangnemet váltott.
- De, hogy ne legyetek ilyen búskomorak, készültünk egy kis örömhozó... dologgal. - jelentette ki pattogósan, majd hátrafordult a csapat felé. - Takonypóc!
Az említett egy csomagba burkolt, s szépen átkötött valamivel baktatott oda hozzájuk, nagy kelletlenül.
- Jól van, szóval... Nagyon remélem, hogy megfelel, mert csak a megtervezése tartott fél napomba... És még félbe, míg az ikreket rávettük, hogy segítsenek elkészíteni - panaszkodott, mialatt átnyújtotta a már határozottan is ajándéknak kinéző tárgyat az értetlenkedő Hablatynak, aki egy kis kiegészítést várva Asztridra tekintett.
- Vedd úgy, hogy ez a csapat ajándéka. Mind keményen dolgoztunk rajta és reméljük, hogy kicsit majd jobb kedvre derít - itt Fogatlanra nézett, s alig észrevehetően rá kacsintott -, mindkettőtöket.
Hablaty először a csomagra, majd Fogatlanra, majd pedig megint az ajándékra nézett. Utána kioldotta rajta a csomagolást tartó madzagokat, s a barna papírból előkerült... Egy gyönyörű, vadonatúj, barnán fénylő nyereg, egy csillogó vasból készült váltó, s egy rikító pirosas-vörös mű farokszárny.
A két barát csak ámult. Hablaty meg sem tudott szólalni. A barátai egy napig dolgoztak ezen? Nem értenek az ilyesmihez, mégis nekiálltak és közösen csináltak egy ilyen remekművet. Valóban, ez az új nyereg Fogatlannak maga volt a tökély.
- Nahát... É-é-én azt sem tudom... Azt se tudom, mit mondjak... Srácok ez... - dadogott a fiú, de Fafej közbevágott.
- Hohó, még ne köszönd! Nyisd ki a farokszárnyat!
Hablaty megint csak meglepődve feltekintett, majd leterítette a szerkezetet a fűbe, s kézzel kifeszítette a gyönyörű és erős piros anyagot. Ám észre kellett vennie, hogy a szokásos vikingkoponya alakja egy kicsit megváltozott: most nem csak egy vikingszarvas fej volt ráfestve fehérrel, hanem egy tátott szájú koponya, szintén szarvakkal.
- Király mi? - folytatta a fiú iker. - Az én ötletem volt, kicsit feldobtam rajta a figurát. Az uncsi vikingszarvas koponya helyett most kaptatok egy sikoltó koponyát! Állat, mi?
- Az, állat - vigyorgott Hablaty. Még mindig nem jutott szóhoz, annyira meg volt hatódva. - És az anyaga is...
- Szupererős, duplarétegű, mégis könnyű. - magyarázta Halvér. - Ó, és a fém rudak is vékonyak és szuperkönnyűek, de nincs az a széllökés, az a becsapódás, amitől elgörbülnének.
- Azt jó tudni - kacagott a Sárkányakadémia Vezetője, ujját többször is végighúzva a zseniális nyergen - ha mi össze is törjük magunkat, a műfaroknak szerencsére semmi baja sem lesz.
Az ezt követő kacajt Kőfej türelmetlen mondata törte meg:
- Na mire vártok? Próbáljátok ki!
Hablaty bólintott, ránézett legjobb barátjára, aki szintén merész arccal nézett vissza rá, azonban mikor a fiú megközelítette a nyereggel a sárkányt, valami (vagyis valaki) hirtelen elvágta az útját.
Gothi volt az, aki díszes botjával elválasztotta Hablatyot és Fogatlant, majd fejcsóválva nézett a főnök fiára.
- Mi a gond, Gothi? - kérdezte Hablaty, mire a javasasszony elkezdett mindenféle jelet rajzolni a homokba.
- Azt mondja, hogy nem lehet - magyarázta Halvér, aki közülük az egyetlen volt, ki megértette Gothi ezen furcsa kommunikációját.
- Mi? - hitetlenkedtek a többiek.
- Igen, határozottan megtiltja, hogy Fogatlan repüljön az elkövetkező... ööö...
- Órában? - találgatott Kőfej.
- Napban? - tippelt Hablaty.
- ...Ööö... két hétben. - fejezte be a nyakát behúzva Halvér.
- MIVAAAN?! - ez most már határozottan is hőbörgésnek számított.
- Na neee, az nem lehet! - háborgott Hablaty. - Nem lehet, hogy valamit félreolvastál? Ez... Ez biztos?
Gothi szigorúan bólintott, majd még egy két jellel nyomatékosított. Halvér újra fordította az üzenetét.
- Igen, azt mondja, hogy a szédülés miatt. Elvesztené az egyensúlyérzékét és Gothi nem adna két percet, s máris a földön kötnétek ki. És az nem tenne túl jót Fogatlannak. Amúgy sem, de most főleg nem.
Hablaty lehorgasztotta az orrát. Ez lehetetlen. Két hét? Két egész hét? De hisz az rengeteg idő! Mit fognak addig csinálni? Mivel fogja lekötni ezt az izgága sárkányt? Fogatlan olyan mint ő: képtelen pár percnél tovább nyugton ülni. Most viszont talán napokig ki se mozdulhat a házból és tűrnie kell majd Gothi furcsa vizsgálatait - Hablaty ugyanis a nyakát tette volna rá, hogy a javasasszony minimum naponta benéz majd hozzájuk.
Vajon hogy értesse meg sárkányával, hogy nincs mese, itt a kényszerpihenő ideje?
Oldalra pillantva tudta, hogy Fogatlan nem figyelt Gothi szavaira, hisz hol az új nyerget szagolgatta, hol a távolba meredt tekintettel kereste még mindig a fajtársát. Hablaty mély levegőt vett, majd letérdelt a sárkánya elé. Fogatlannak feltűnt, hogy Hablaty a figyelmére vár. Felé fordult és sárkánymosoly kíséretében megnyalta gazdája arcát, végül pedig a mellkasának nyomta a homlokát.
- Figyelj csak pajti - kezdte Hablaty.
Sárkánya azonban látványosan kerülni akarta a témát, nyilván sejtette, hogy mit fog hallani legjobb barátjától. Nem, Hablaty nem mondhatja ki... Semmiképp sem mondhatja ki... Megpróbálta elterelni gazdája figyelmét, s dorombolva jelezte neki, hogy simogatást vár. Hablaty azonban elkomolyodott, finoman megemelte barátja állát, s mélyen a szemébe nézett.
- Fogatlan, ez most fontos, figyelj rám kérlek - a sárkány arcáról erre lelohadt a mosoly. - Meg kell értened, hogy... nos, hogy most nem repülhetünk egy.... egy ideig. Először meg kell gyógyulnod, utána felőlem repkedhetünk látástól vakulásig, de addig is örülnék, ha jól kipihennéd magad. Jaj ne nézz már így rám, kérlek... Fogatlan, kérlek... Jaj, csak még jobban megnehezíted...
Fogatlan olyan szomorú, szinte már könnyes szemekkel nézett fel Hablatyra, hogy a fiúnak teljesen megesett rajta a szíve. De tudta, mit érez. Hát... valójában ez sem teljesen igaz, hisz a fiú bármikor átülhetne egy másik sárkányra, az Éjfúriának viszont meg kell várnia, míg letelik a kényszerpihenője. Ám Hablaty még csak nem is gondolna az előbbi lehetőségre. Szépen ő is megvárja, míg letelik az a két hét.
Megcirógatta a sárkánya fejét.
- Jól megleszünk mi itt a földön is, nem igaz? Majd kitalálunk mindenféle játékot, akár az erdőbe is elmehetünk trollokat keresni... És itt lesznek a srácok is, majd együtt csak kibírjuk. Nem olyan hosszú idő az...
Hiába a bátorító szavak, Fogatlan csak nem lett vidámabb tőlük. Érthető is, hisz minden reggel azért pattant ki saját alvóhelyéről, s azért ébresztette fel Hablatyot, hogy elmenjenek repülni.
Ám nem volt mit tenni. Ha Gothi azt mondta, nem repülhet, akkor bizony nem repülhet.
Ekkor meghallották a hátuk mögül a falu főnökének jól felismerhető, parancsoló hangját. Pléhpofán már messziről látszott a jókedv, mikor meglátta fiát és a sárkányát.
Hablatyot pedig nem tudta letörni annyira az előbb kapott kevésbé kellemes hír, így hatalmas mosollyal az arcán apja elé szaladt, aki lehajolt fiához és szeretetteljesen megölelte.
- Hablaty ne haragudj rám, amiért felőled nem is érdeklődtem amióta hazatértetek, csak akkora kavarodás volt hogy...
- Jaj, ugyan apa - nevetett Hablaty, ahogy talpa centikre a föld fölé emelkedett a hatalmas vikingapa szeretetétől. - De ha már annyira tudni akarod, én jól vagyok.
Pléhpofa engedett a szorításán, hogy a többiek felé tudjon nézni. Akit keresett a tekintetével, Fogatlan volt. S amit látni akart, az is úgy volt: a sárkány mosolyogva nézte lovasát, s annak édesapját, a főnököt. Néhány órája, mikor látta, még szinte ködszürke volt amúgy fekete pikkelyes arca, mostanra viszont már visszanyerte egészséges színét. Ha nem is teljesen, de zongorázható volt a különbség az órákkal ezelőtti Fogatlanéval.
A főnök már meg sem tudta számolni, hány alkalommal hozta haza fiát ez a sárkány olyan helyzetekből, amikben még ő maga, Termetes Pléhpofa sem tudott volna mit tenni Hablaty védelme érdekében. De Fogatlan sosem hagyta még, hogy Hablatynak akár a haja szála is meggörbüljön. Vigyázott rá, mint egy családtagra, mint egy testvérre. S Pléhpofa ezt sosem felejti el.
- Nagyon örülök, hogy jól vagytok... - szólt végül, majd meglepetést okozott Hablaty sárkányának. Sőt, nem csak meglepetést, de a legnagyobb ajándékot, amit ő adhatott: kinyújtotta kezét Fogatlan felé, s intett neki, hogy tőle is vár egy ölelést.
Végül a megrendíthetetlen főnök arcán egy alig észrevehető könnycsepp gördült le, ahogy magához szorította a fiát és a fekete, még mindig ledöbbent Éjfúriát.
A családját.
- ... Mindketten, fiúk. Mert mi egy család vagyunk.
