18. fejezet - Álomháború

Drága Lovasok és Sárkányok!
Ezerszer, és ezeregyszer is elnézést kérek! Semmi mentségem nem volt rá, hogy ennyi ideig késett a fejezet, egyszerűen csak nem jött az ihlet a kész terv ellenére sem, sajnos van ilyen, szerintem leszívta az agyamat a suli.
De valahogy mégis összeraktam, és nagy meglepetésemre, hosszabb és jobb lett, mint az eredeti ötlet, és ehhez most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

18. fejezet

Verseny az erdőhatárig

Repült a szekerce, hasította a szelet, nem létezett számára gravitáció, semmi, ami megállíthatta volna. A másodperc törtrésze alatt történt minden, Asztrid közelében pedig senki sem állt ekkor. Egyszerűen fizikai képtelenség volt megakadályozni ezt az egészet.

Hablaty konkrétan lassítva látta az egészet. Tehetetlenül végigkövette, ahogy a szőke lány a futással lendületet ad a dobásnak, ahogy hátraemeli a fegyvert, s egy precíz, milliószor gyakorolt mozdulattal előre taszítja azt, egyenesen legjobb barátja felé. Szinte még azt is hallotta, ahogy a nyél és Asztrid tenyere súrlódik, majd ez a hang megszűnik, mikor elengedi a lendület végén. Ettől lett végleges és megállíthatatlan, s ekkor döntött el mindent. Az utolsó, elköszönő arany napsugarak megcsillantak a fegyver tökéletesre csiszolt élén, s ezt már Fogatlan is felfogta, de nem úgy, mint a szavakat.

Ezek után viszont számára megszűnt a világ, elfolyt a pillanat, nem voltak többé hangok. Ösztönei reagáltak, nem várva meg a józanész szavait, mert nem volt rá idő.

Mire észbe kapott, már a földön volt. Hason fekve emelte meg a fejét, ami visszazuhant a földre, s valami meleg, folyékony dolgot érzett lecsurogni a nyakán. Megpróbált volna előrébb kúszni, de lábai nem engedelmeskedtek.

- Fogatlan! - Ez Hablaty volt. Hallotta felemás lépteit közeledni, érezte, mikor mellé térdelt - Fogatlan, nem esett bajod? Hallasz engem?

- Pe-persze, semmi baj...

Hamar kiderült számára, hogy mi történt: Asztrid ugyan felé hajította a szekercét, de bízott a gyorsaságában és a reflexeiben, csakis ezért merhetett belemenni ebbe a bravúros mozdulatba. Igaza lett, hisz Fogatlan időben vágta magát hasra, így a fegyver végül az állat fejébe állt, így az azonnal elpusztult. A vér pedig, ami Fogatlant borította, a medvéé volt, hisz az a lendülettől félig rázuhant.

A csapat azonnal segített neki kiszabadulni a méretes állat teteme alól, s Hablaty pedig feltámogatta. De a levegőben keringett valami megmagyarázhatatlan, oda nem illő feszültség. Aztán mikor Vihar segített titkos szerelmének eljutni egy farönkig, hogy leülhessen, a konfliktus vulkánja már ki is tört.

- Neked teljesen elment az eszed?! – érkezett Hablaty dühös és ingerült hangja, mire mindenki felkapta a fejét. A legjobban pedig azon lepődtek meg, hogy a szavak Asztridnak voltak célozva.

- Mégis miről beszélsz?! És milyen jogon kiabálsz velem így?! – vágott vissza a szőke lány.

- Még te kérdezed?! Majdnem megölted a legjobb barátomat! Egy centin múlott az élete! Komolyan mondom nem vagy normális, hogy jut eszedbe ekkora baromságot csinálni?! Gondolkozz, hogy mit csinálsz!

- Ó, hogy te oktatsz ki engem? A Ragnarok emésszen fel Hablaty, hiszen megmentettem az életét!

- Majdnem megölted!!!

- MEGMENTETTEM TE BAROM! - Sose történt még ilyen. Asztrid akkora pofont lekevert a fiúnak, hogy talán még csillagokat is láthatott, aztán pedig úgy kerülte ki, hogy vállal is nekiment, teljesen szándékosan. Felkapta véres szekercéjét, s magában fortyogva lépett a patakpartra, hogy lemossa a fegyverét. Azért még hallani lehetett – Te dzsuvafejű fél-troll fattyú…

Erre aztán Hablaty is felkapta a vizet, s olyan gyorsan viharzott el tőlük, ahogy csak lába engedte. Elege volt, nem volt rá kíváncsi, és valahogy jogosnak érezze mindezt. Akkor is neki van igaza, nem Asztridnak, mondjon akárki akármit...

- Hát... - kezdte Takonypóc - Ilyet se láttunk még... De akkor most mi nyertünk a vadászatban, nem? Mert a medvét igazából nem ők vadászták le, akkor se ha jelentősen nagyobb mint egy őz, ugye? Ugye...?

Kampó karba fonta kezeit, s égre emelte tekintetét.

- Te meg a másik barom vagy, remélem tudod...

***

- Nem értem őket...

- Nem vagy egyedül ezzel...

Fogatlan hátrahajtotta a fejét, félig Viharbogár öle fölé, a sárkánylány pedig egy anyagdarabbal dörzsölgetni kezdte a haját, hogy megszárítsa.

Az eset után Vihar elkísérte Fogatlant egy közeli tavacska partjára, amit idefelejövet fedeztek fel, és segített neki kimosni a vért a ruháiból, majd hagyta, hogy megfürödjön, végül pedig félórás szenvedés után a haját is kitisztították. Egész végig arról beszéltek, hogy mi történhetett Hablaty és Asztrid közt. Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy néhány nap alatt sikerült kétszer is úgy összekapniuk, hogy az egész csapat csak nézett. Hiszen ez sose volt jellemző. Igaz, Asztrid hajlamos a hangos kifakadásra, ám amit mostanában csinál, kicsit több annál. Hablaty a másik véglet, aki teljesen indokolatlanul hergeli a helyzetet, olyan vitákat szítva, ami eddig távol állt tőle.

- Valami történt, vagy történik még minden. Ő nem... Nem önmaga most, Vihar. Érzem, hogy most nem az a Hablaty, aki a barátom lett... - folytatta Fogatlan, miközben Viharbogár leült mellé. Öntudatlanul, ösztönösen bújt a karjai közé, néhány szerelmes pillanatot csempészve a magányba, amit a sárkányfiú örömmel fogadott.

- Tudom, hogy nehéz ez most neked Fogatlan. Pontosabban, mindnyájunknak az... De most már itt vagyunk. Megérkeztünk, és nem fordulunk vissza. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a mieinket, mert tudjuk, hogy ők is megtennék ezt értünk. Hablatyból pedig nyilván csak az idegesség beszél, hisz emberéletekről van szó, az apjáról, akit te is tudod, hogy nem veszíthet el... Nézd el neki a kirohanásait, mert egyikünk sem tudhatja, min megy most keresztül.

A másik egy pillanatig elgondolkozó fejet vágott, aztán pedig már csak egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Igazad van... Sikerrel kell járnunk. Őmiatta.

Ha másért nem, hát Hablatyért. A visszaváltozásukra már nem is mert gondolni, nagy szerencséjére pedig nem is maradt rá ideje. Az aranyszőke sárkánylány egy gyors mozdulattal az ölébe tette magát szemből, s összesimította az orrukat, majd a fülébe suttogott.

- Nagyon hiányzol ám, remélem tudod...

Édes kuncogást kapott válaszul, miközben Fogatlan lágy csókot lehelt az arcélére, aztán orrával a tincsei mögé férkőzve a nyakába csókolt, s végigpuszilgatta egész a füléig.

Valóban hiányolták egymást, ez minden mozdulatból kitűnt. Puha csókok helyett vad ölelések, s ismételt leheveredés a fűbe. Még egy darabig világos van, még látják egymás fehér bőrét, még megérinthetik egymást, anélkül, hogy esetleg lebuknának. Hisz senki nem jön utánuk ide. Amit pedig az erdő lát, titok marad, hiába suttognak a fák és szaladnak a levelek bokortól bokorig, sosem adhatják át tudásukat.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - Fogatlan szavai inkább maradtak meg tátogásnak, mint valódi hangnak, minden esetre az alatta fekvő Vihar arcára mosolyt csalt.

- Akárhányszor mondod, sose fogom megunni.

Halk nevetés, újabb csók. Az érzés egyre édesebb és finomabb lett. Fogatlan lassan megsimította a lány csípőjét, miközben ismételten a nyakába csókolt, s csak aztán feküdt finoman mellé, hogy egy másodperc erejéig végigjárassa tekintetét rajta. Már nem volt szokatlan az emberi forma, természetesnek érezte, de a pikkelyek mindig emlékeztették rá, ki is ő valójában. És ezt sosem akarta elfelejteni.

***

Asztrid az égő farakást piszkálta. Hablaty még nem jött vissza, ő pedig ugyan aggódott érte, mégsem akarta, hogy elé kerüljön. Félt, hogy lekever neki egy kétszer akkorát, mint korábban. Egyik pillanatban sírt volna, a következőben féktelen haragra gerjedt.

Nem értette a saját vielkedését. Egész idáig nem is értette, de lassan kezdett rájönni, ami csak újabb aggodalmat hozott rá. Ha igaza van, akkor ezt a csatát a magashegyiek ellen már most elvesztették.

Azt se vette észre, mikor Viharbogárék visszajöttek, s barátnője leült mellé, a vállára terített egy takarót, s aludni küldte. Sőt, még a másnap reggeli indulást is monotonon kezdte. Hablaty visszatértére se figyelt fel, ami szintén csak reggel történt meg.

Ugyan Fogatlan kérte a fiút, hogy ne menjenek még, hisz jól sejtette, hogy egész éjjel az erdőt járta, és nem aludt, de Hablaty hajthatatlan volt. Mindenképp összepakoltatta a tábort, s elindította a csapatot az erdő felé, az igazán magas hegyorom felé, aminek felénél már hó várta őket. Pontosabban havazás, ami igencsak lelassította a kis csapatot. Próbáltak Fogatlan terve szerint menni, aki nem a hegyormot, hanem az az melletti, kissé sziklásabb szakaszt választotta, ahol kisebb esély van rá, hogy bármi kellemetlennel összefutnak, mint a legutóbbi medve is volt. Ezen a talajon egyik állat se szenvedi át magát szívesen, főleg, hogy hamarosan térdig jártak a fehérségben, s az egyre emelkedő szakaszon ez nem volt a legszerencsésebb. Szinte pillanatonként megcsúsztak, köpenyüket tépte a szél, alig láttak egy méterre maguk elé.

- H-Hablaty, meg kellene állnunk valahol! Ez a hóvihar nagyon eldurvult! – kiabált előre a sereghajtó Halvér, aki Bütyköt próbálta előrébb vezetni, miközben Kampó húzta előre a sárkánylányt.

- Mégis hol? Semmit se látok, se előttünk, se mögöttünk nincs semmilyen fedezék! Ha feljebb jutunk, talán ráakadunk egy barlangra! – hangzott Hablaty magyarázata, aki elöl próbált haladni, de újra és újra rájött, hogy a csúszós hó és a műláb nem szeretik egymást.

A csúcs szinte nem is létezett. Addig nem is mehettek el, lehetetlenség és felesleges lett volna, de az első, félig meddig egyenes szakaszért hálát adtak Odinnak. Ott voltak már nagyobb ereszek, szirtek, amik fékezték egy kicsit a havat, sőt, még egy kiszögellés alatt a térképet is elő tudták venni, hogy megkeressék az elméletben létező halászkunyhót. Hablaty keze remegett a térképet tartva, ezért is vette át tőle Hofferson lány, aki szinte azonnal rátalált a keresett épületre.

- Pont alattunk van egy szirtnyivel… Ha valahogy meg tudnánk ezt kerülni, a halászkunyhóhoz érnénk. De én nem látok itt semmilyen utat vagy ilyesmit…

Hangja elveszett egy pillanatra, hisz a cél és köztük nem volt semmi, ami odavihetné őket, csak a halált hozó mélység, amit meg is szemléltek. Halványan láthatták a kunyhót, de túl magasan voltak, az időjárás pedig nem engedte meg, hogy lemásszanak a sziklákon.

Az egyetlen dolog, ami még a frászt tudja hozni egy tizenkét fős csapatra egy hóvihar közepén a hegyoldalon, az egy indokolatlan mekegés, egy gyámoltalan kis kecskétől. Takonypóc majdnem hanyatt ájult, annyira hirtelen érte a semmi közepén szegény állat hangja.

- Azt a hegyikecske jóságos bolyhos felmenőit neki… Hát mi a jó Thort keres ez itt?! – Fafej kiakadása inkább volt röhejes, mint komoly, noha neki ez a tekert megszólalás csuklóból jött.

- Ez nem vadon élő kecske, látszik a színén – okoskodott Halvér, a Haddock fiú pedig ebből is sikerrel leszúrta a lényeget.

- Ha nem hegyikecske, akkor valahogyan felhozták ide…

- És ha felhozták, akkor kell lennie egy ember által is járható ösvénynek… Te egy zseni vagy Hablaty! – Asztridból annyira hirtelen tört ki az öröm, hogy a mellette álló fiú nyakába ugrott, így a lendülettől a hóba borultak egy elég furcsa pózban.

- Hát öhm… - nyögte a Haddock fiú, valahol Asztrid és a hó alatt. Fogalma sem volt, hogy miért kapta ezt a hanyatt döntő ölelést, úgy, hogy még a völgyben csúnyán összevesztek, s azóta nem is nagyon beszéltek egymással. Az nem létezik, hogy Asztrid elfelejtette. -  Igazából ezt te találtad ki, de mindegy…

***

Az út tényleg létezett. Vagyis csak minimálisan, de az nekik pont elég volt. Lekecmeregni is vagy egy óra volt, főleg, hogy Fafej mellé beszegődött a vacogó kecske.

- Nagyszerű, legalább lesz vacsoránk – Takonypóc a tenyereit dörzsölte, arra viszont nem számított, hogy a Thorston iker egy csatakiáltással ráveti magát, ezzel azonban az egész csapatot levette a lábáról, szó szerint. Hablaty esett hanyatt utoljára, s egyként sikoltva csúsztak el a folyópartig (amiről most a viharban nem is vették észre, hogy nem teljesen olyan, mint kellene lennie), így a kunyhó már alig tíz méterre volt csak tőlük. Végül is ez is egy módja volt a lejutásnak.

- Ha őt is házikedvencnek fogadod, én nem tudom, mit csinálok… - Takonypóc mormogására most senki nem figyelt, ellenben Fafej mérges tekintetek kereszttüzében égett. Szerencséjükre a kunyhóban nem volt senki, így bekuckolhattak a hóvihar elől, s még a kandallót is be tudták gyújtani.

- Nem fogjuk megenni ezt a kiskecskét! Nem lehettek ennyire szívtelenek! - feleselt a fiú iker, miközben az állat ott bégetett mellette.

- Folyamatosan óbégat – panaszolta Kő.

- És lássuk be, hogy ugyan az lett volna a sorsa, mint amit az imént felvetettünk, a kajából már úgyis fogytán van – Takony érvelése igazából meg is állta a helyét, de Hablatynak elege lett a vitából.

- Nem esszük meg a kecskét Takonypóc! Van elég élelmünk, a lányok is gyűjtöttek valamit, és ne feledkezzünk meg arról az őzről se, ami szintén valahol az ikrek táskájában lapul, legalábbis egy része.

A Thorston ikrek erre összenéztek, Takony pedig erre is tudott mit mondani:

- Biztos azt érzi ez a dög.

- A kecske növényevő, tuskókám…

Asztrid annyira váratlanul szólalt meg, hogy még ütött is a sértés. Viharbogár kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, akinek tekintete elsötétült, s mivel igencsak zavarta, hogy ezen megszólalása után mindenki csak bámult rá, mérgében felpattant, előkereste a takaróját, s a naplementére hivatkozva elvonult aludni. Hablaty percekig figyelte őt: ahogy a fal felé fordult, bekuckol a sarokba, s hamarosan már nem mocorog, talán tényleg alszik. Ennek nincs semmi értelme…

A csapat viszont rendes volt és megértő, főleg, mikor Hablaty is otthagyta a tűz melletti kupaktanácsot, s Asztrid mellé feküdve finoman átölelte hátulról. Hamar ráérzett, hogy ez most az ő feladata, őrá vár, hogy megnyugtassa, hiszen az ő barátnője.

Meg se lepte a hüppögés. Asztrid ugyan sose sírt, de most láthatóan valami nem stimmelt, így ideillett ez a könnyes kifakadása is.

- H-hablaty… Bocsánat… mindenért, amit tettem és mondtam… - sutyorogta a tenyerébe, mire a fiú egy lágy mozdulattal megsimogatta a vállát.

- Semmi baj, Asztrid. Bármin is mész most keresztül, én itt vagyok és segítek. Gyere, na gyere ide – egymás felé fordultak, s így az ölelés sokkalta többet ért. A nyugalmat jelentette, s Fogatlan számára egy kis fájdalmat: ő nem teheti meg most ezt Viharral…

***

A következő probléma reggel érte őket. Kómás félmondatok, pattogó tűz, de hideg reggeli. Mindenkin ott a takaró még, próbálnak feléledni, és kilesni az egyetlen ablakon, ami egy jót már üzent: véget ért a hóesés. Hablaty még nem kelt fel - hisz Asztrid a karjai közt aludt -, gondolatai viszont folyamatosan pörögtek. El se hitte, hogy komolyabb baj nélkül sikerült átkelniük a hegy zűrös szakaszán, ahol a legtöbb veszély várhatta volna őket a számításai szerint, de úgy tűnt, Fogatlan ötlete most is állta a helyét. Még az is megfordult a fejében, hogy rá kellett volna bízni az egészet, jobb vezetőnek és ötletelőnek bizonyult, mint ő. Talán mert egyszerűen és ösztönösen cselekedett. Ez tette olyan varázslatossá: az ösztönök, a sárkánylét, ami annyi mindent megsúgott neki a tudtán kívül. Ez az, ami őbenne sose lesz meg.

Végül megadta magát a körülötte lévő mozgolódásnak és növekedő zajnak, s finoman felkeltette Asztridot, hogy aztán az ablakhoz lépjen, s megtekintse a rájuk váró lejtőt. Először azt hitte rosszul lát, s ki kellett menjen a hidegbe, hogy megbizonyosodjon a dolgokról.

Gyanús volt neki, hogy a folyón nem látja a víz fodrozódását, nem hallja a csobogást, bármit, ami egy folyó tulajdonságai közé tartozik.

Az ugyanis befagyott. Jég borította az egészet, ki tudja, milyen vastag jég, végig le a lejtőn.

Hablaty pedig ott állt, egy marék csónakos tervvel a zsebében, amik szép lassan el is süllyedtek. „Ezen hogy kelünk át…”

- Hát… Evezni nem lesz egyszerű – Asztrid hangja talán egy kis gúnyt is tükrözött, bár nem volt szándékában.

- Kösz a tippet Asztrid… Épp most vesztettem el a maradék önbizalmam…

- Ugyan Hablaty. Ezerféle megoldás van, nem kell a csónakhoz ragaszkodni. Majd… majd lesétálunk, úgy, ahogy fel is jöttünk.

A szőke lány lassan átölelte a zöld szemű fiút, így figyelte a hideg, fagyott tájat. Az idillt csak az ikrek zavarták meg, akik kiáltozva kirohantak az ajtón, el egész a partig, és vissza. Megint összekaptak, megint veszekedtek, megint egymást szidták, és megint meg akarták ölni egymást. Hablaty már csak sóhajtani tudott.

- Csomagoljatok…

- Már megtettük – Takonypóc és Fogatlan léptek ki a kunyhóból, mögöttük a többiekkel, felszerelkezve, az éjfúria fiú pedig átnyújtotta legjobb barátjának a köpenyét, hogy legalább ne fagyjon halálra.

Ennyi kellett. Ez a tíz másodperc, amíg a többiek felkészülten megálltak a házikó előtt. Az ikrek annyira hajba kaptak, hogy valahogy sikerült a jégre csámpázniuk, ami meg ahelyett, hogy beszakadt volna… Nos, a mélybe taszította őket. Fafej a fenekére huppanva, Kő pedig előrefelé csúszva indult meg a hepehupásra fagyott jégen, e a hegyoldalban.

- Az ikrek!

- A francba is, tennünk kell valamit!

- Hablaty!

Hablaty már ott se volt. Annyira hirtelen kapcsolt az agya, mint krízishelyzetben mindig: Fogatlannal a nyomában visszarohant a kunyhóba, s felkapott egy lécekből álló, hajlított orrú, vasrudakkal összeszegecselt valamit, s kirontott vele a hóba.

- Gyerünk pajti! Utol kell érnünk őket!

Minden nagyon gyorsan történt: Hablaty és Fogatlan elképesztő összhangot mutattak be, mikor együtt a jég pereméhez rohantak, s egyetlen ugrással a szánkón teremtek, ami némi csikorgás és ropogás után megindult lefelé a jégen. Hablaty elöl térdelve, próbálva irányítás alá vonni a szánkót, Fogatlan pedig mögötte állt, előre szegezett tekintettel, haja lobogott utána, aztán pedig hátrapillantott. Messze voltak már a többiek, de épp úgy tettek, mint ők.

Két szánkó indult még az első után, mindketten négyen kapaszkodva, és szenvedve az irányítással. Hablatyék eközben kezdték beérni az ikreket, legalábbis Kőfejt egészen biztosan. Mikor épp elhaladtak volna mellette, a két fiú egyszerre nyúlt, hogy behalásszák a szőkét a fedélzetre, eközben majdnem nekiszlalomozva egy sziklának, csak centiken múlott, hogy elkerülték az ütközést. Fa már nehezebb fogás volt.

Jóval előrébb került, mint ikertestvére, folyamatosan forgott és nagyot visított, mikor egy csúnyább huppanón ment keresztül az alfele. Hablaty ügyességének és sárkánylovas tapasztalatainak hála sikerült annyira oldalra dőlniük, hogy felsiklottak egy szinte kilövőállás-szerű, fagyott, jeges sziklára, ami a levegőbe röpítette őket. A rémült kiáltás sem maradt el, és amellett, hogy majdnem ráestek, legalább utolérték Fát is. Fogatlan elkapta a kezét, és a harmadik utas segítségével valahogy felhúzták őt is a szánkóra, így siklottak tovább, szédületes sebességgel száguldva lefelé. Mivel már négyen voltak, nehezebb volt az irányítás, és kissé kacsázva folytatták útjukat. Mire rendezték soraikat, s Hablaty kikiabálta, hogy  mindenki egyszerre dőljön ha szól, és lehetőleg egy irányba is, Asztridék szánja már le is hagyta őket. A két szőke lány, Bütyök és Halvér sokkal gyorsabbnak tűntek, s Hablatyék még a lejtő végét se érték el, mikor ők már a folyó végén kialakult kis tavacskát is átszelték, s egyenesen a Fekete Vitorlások erdeje mellett siklottak a latyakos hóba. A hegy lábánál ugyanis ez az egész fehérség már olvadt.

Az olvadás pedig a jeget is megviselte, Asztridék szánkója pedig felsértette annyira, hogy a repedés, ami egy szobánnyi jégdarabot határolt el, most kiteljesedjen. A most érkező, második szánkó pedig lelassult a kásásra olvadt jégen, de még mindig elegendő volt a sebességük ahhoz, hogy könnyűszerrel felfussanak a vészes szakaszra.

- Oh-oh… - nyeltek nagyot az ikrek.

- Hablaty… Meg kéne állni, remélem tudod – folytatta Fogatlan, de ezzel se segített semmit, Hablaty ezzel teljes mértékben tisztában volt.

- Felfogtam… Mindenki, lábakat a jégre, fékezzük le!

Hét csizma tapadt a jégre, felszántva ezzel a kásás részét, a műláb pedig fülsüketítő csikorgással küzdött, de semmi sem hatott.

Egy finom szökkenéssel átértek a repedésen, s megálltak a leszakadt jégtábla másik szélén, pár centire a vizes folttól, ami biztos nem bírta volna el őket. A jégtáblájuk pedig az oldalsúlytól lassan megborult, dőlt előre, velük együtt. Az ikrek erre pánikolva hátravetették magukat, hogy legalább ők ne döntsék előre a súlyt, ám ez se használt sokat.

Itt jött volna a legrosszabb rész, de kiderült, hogy van annál rosszabb. Takonypócék brigádja ugyanis ekkor ért le a hegyről, és irdatlan kiáltások közepette próbáltak fékezni, de nekik se sikerült. Túl későn vették észre a jégtábla megemelkedett oldalát, aminek persze frontálisan ütköztek neki, így az egész szánkó fedélzete kirepült, egyenesen Hablatyék felé. Böff és Töff, Kampóval együtt az ikrek mellett terültek ki, Takonypóc viszont továbblendült, egyenesen a két legjobb barát felé, egyetlen mozdulattal küldve mindhármukat a jeges vízbe.

17. fejezet - Álomháború

Üdv megint lovasok és sárkányok!

Megérkezett az új fejezet is, melyhez kaptam egy csodálatos rajzot egy nagyon kedves barátnőmtől, Nagy Alexandrától. Innen is köszönöm neki a munkáját!

A fejezethez pedig jó olvasgatást kívánok! Oh, és mint mindig, a véleményetekre is kíváncsi vagyok :D

17. fejezet

Éjfúria, hasra!

A vihar után csend uralta a tengert. Csend, pára, fülledt idő, amit csak a hideg szél enyhített valamelyest. A vitorla helyreállítása nem kis munkát igényelt, főleg, hogy az ikreket már a közelébe sem engedték, nehogy még valaki miatt elő kelljen venni azt az igazi vészesetre félretett elsősegélyes ládát, amit Johann most a pókhálók közül halászott elő.

Hablaty szinte sértésnek vette, hogy kizárták a fedélzetre. Fel s alá masírozott az ajtó előtt, vaslába kopogott a hajópadlón. Az ikrek egy ideje figyelték a lépteit, jobb dolguk híján, mígnem Fafej egyszer csak elrikkantotta magát.

- Ötven!

Hablaty megállt. Szemöldök ráncolva szegezte neki a kérdést:

- Mi ötven?

- Annyit fordultál eddig. Tudod, fel, alá, fel, alá…

- Te tudsz addig számolni? – Takonypóc is közbeszúrt egy kérdést, a vitorlakötelet tartva, míg Kampó odafent ügyeskedett az árbocon.

- Ja. Tudod barátom, rejtett képesség. Hatodik érzék. – Fafej hátradőlt a lépcsőn ülve, s összefonta ujjait a tarkóján.

Néhány pillanatnyi csend után pedig Hablaty jobbnak látta folytatni a járkálást.

- Thorra, hová kerültem…

Az ajtó nyekergős nyílása persze abban a szent pillanatban mindent megváltoztatott. Hablaty szinte futott elé, hogy megkérdezze Johannt – hiszen nyilván ő fog elsőnek kijönni onnan - Asztrid állapotáról, de nagy meglepetésére a szőke Hofferson lánnyal találta szemben magát. Lefagyott a döbbenettől, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy kérdezzen.

- Asztrid… Mi… Mi történt?

Semmi felelet. Mintha a fiú csak egy eltévedt kísértet lenne, Asztrid elsétált mellette, fagyott, hideg tekintettel bámulva maga elé. Meg sem állt a hajó orráig, ahol egy lassú mozdulattal támaszkodott a korlátnak, tekintete pedig a messzeségbe veszett.

Hablaty és a többiek is csak néztek utána, míg meg nem jelent az eredetileg várt Johann.

- Mi van vele? – kérdezett rá a Haddock fiú, jobb ötlete híján. Ha még Viharbogár se megy utána, ő se teheti meg.

- Hosszú történet, Hablaty úrfi. De szerencsére a kis kalandjából nem szerzett komoly sérülést, néhány karcolással megúszta. A többi dologgal viszont sajnos nem tudok mit kezdeni. Ahogy a hangulatával sem, sajnálom.

- Milyen többi… - megállt a szó. Hablatyot már nem érdekelte semmi. Sem hogy mit illik és mit nem, mit szabad avagy sem, fogta magát, és odament Asztridhoz. Pár pillanatig mindketten csak a hullámokat bámulták, utána a szőke szólalt meg először, de csak akkor, mikor meghallotta a másik beszéd előtti nagy levegővételét. Mindenképp csak egy hajszállal akarta megelőzni, hogy Hablaty torkában keresztbe álljon a szó. Hadd fulladozzon egy kicsit.

- Mit akarsz?

Döbbenet. Még látatlanban is.

- Mi… Mi az, hogy mit akarok Asztrid? Tudni, hogy jól vagy-e! Az istenekre, a vízbe zuhantál, aztán meg…

- Tudom, hogy mi történt, oké!?

Még a csapat is hallotta, ami elég volt hozzá, hogy mindenki rájuk figyeljen. Hablaty lépett egyet hátra, mint aki attól fél, hogy a lány lendületből hozzávág majd valamit.

- Asztrid…

- Hagyj!

Két másodperc múlva csapódott a fedélköz ajtaja, s Asztridnak csak hűlt helye maradt.

***

Hosszú óráik voltak hátra az útból. Talán napjaik.

És mit csinálnak a sárkánylovasok, mikor tenger az idejük? Pihennének, ha egy Hablaty Haddock nevű ifjú hagyná. De mivel nem hagyta, kénytelenek voltak visszatérni a sárkányok rendhagyó oktatásához – mindenkinek, vagyis… kivéve Asztridot, aki még mindig nem merészkedett elő, és nem beszélt senkivel.

Most nincsenek nyergek, amikbe felpattanhatnának, nincs tűz vagy tüskék, szarvak és farokszárnyak.

Viszont volt egy csapat embersárkány, nulla tudással a fegyvereket illetően. Amik viszont szükségesek, így lovasaik eldöntötték, hogy megtanítják nekik használni is őket. Amennyi idejük van, villámoktatást szerveztek, s mindenkit másra képeztek: Bütyök megtanulta használni a lándzsát az ikrek jóvoltából. Kicsi volt és alacsony, neki ez volt a legideálisabb fegyver, ha hatékonyságot nézzük. Viharbogárnál maradt az íj és a nyilak: kezei nem akartak ráállni a helyes tartásra, hiába adták a kezébe ezerszer. Vagy amikor mégis sikerült, olyan életveszélyesen célzott vele, hogy inkább odébb is kísérték, hogy még véletlenül se álljon nyílvessző valakinek a fenekébe. Kampó kiharcolta magának a kardot, bár bánni nagyon nem tudott vele, Takonypócot ezért többször is az a veszély fenyegette akaratos barátja jóvoltából, hogy egy fejjel alacsonyabb lesz. Vagy legalábbis egy lábfejjel. Böff és Töff pedig annyira közveszélyessé váltak, hogy ők kapták a két nagy pajzsot: jobb, mint a semmi, így legalább védhetik őket és nem is tudnak komolyabb katasztrófát okozni – azt viszont ne feledjük, hogy az ikrek odacsempésztek nekik egy-egy rövidkardot. Fogatlan nézett a legnagyobbat, akinek Hablaty két kisebb tőrt adott a kezébe. Első gúnyolódásként megkérdezte, hogy melyik sárkány karmait akarja megtisztogattatni vele, ám mikor Hablaty kinevette, egyértelmű volt, hogy nem viccből kapta ezeket.

- Ezek dobókések, Fogatlan. Ha megtanulod használni, halálosak és pontosak. Én pedig bírom a célzási képességeidben – legjobb barátja ezekkel a szavakkal kezdte meg a tanítását, hajnali napfelkeltétől számítva egészen a lementéig, egész álló nap egy festett falapra célozgatva a fegyverrel.

Fogatlan valahogy bírta energiával, Hablatyról viszont ez nem volt elmondható. A fiú egyre kimerültebbnek tűnt, sokszor masszírozta a tarkóját, az orrnyergét támasztotta az ujjaival, s a végén már nem is figyelt.

- Hablaty, ha így folytatod az oktatást, észre se fogod venni, mikor te leszel a céltábla. Szerintem menj, pihenj le egy kicsit – Fogatlan kérése ellen könnyű volt eleinte ellenszegülni, de mikor tényleg nem látott el a célpontig, megfontolóra vette barátja szavait.

- Jó… Lefürdök és alszom egyet – a kijelentés megadóan hatott, miközben Hablaty letette a tűzkardot, amivel szintén gyakorolt, de a fa hajóra való tekintettel nem próbálta meggyújtani.

Fogatlan elégedett tekintettel pillantott utána, miközben Hablaty a fedélközbe lépve a hajó egyetlen külön helyiségébe tartott. Törülközőt vett magához, s zárta az ajtót, utána kezdett csak vizet tölteni a kis kádba, aztán pedig megszabadulva ruháitól és a vaslábtól maga is beleereszkedett. A víz se nem hideg, se nem meleg, így épp, hogy ideális az ellazulásra és gondolkodásra. Nem mintha Hablaty nem lenne képes az utóbbira bármikor is magától. De így mégiscsak kicsit kitisztult a feje, egy parányit levethette a gondokat is a ruhával együtt. Merre tartanak… Egyenlőre egyenesen előre. Arra viszont még mindig nincs válasz, hogy hova tovább, mikor kikötnek. Hamarosan ezen is el kéne gondolkodni, mert Johann szerint már bármikor megláthatják a partokat. A partok pedig elhozzák a…

Egy pillanat.

Miért hall lépteket? Ennyire… közelről? Szinte a háta mögül…

- A-Asztrid?! Mit … egek, mit csinálsz te itt?

A szőkeség úgy tűnt elő a sarokból, mint egy régóta ott bolyongó lélek. A pillanatnyi, félhomályos káprázatot hamar felváltotta a kínos csend, és az, hogy Hablaty észrevétlenül gyorsan felhúzta a térdeit és a kád falához lapult. A ruhái jelen pillanatban túl messze voltak, több, mint egy karnyújtás…

- Öhm… Én eddig is itt voltam… - mindkettejük arca paprikapiros, a lány pedig úgy bámulta a másikat zavarában, mintha kötelező lenne.

Hablaty fapofával bámult felé, szinte könyörögve a tekintetével, hogy csak egyetlen pillanatra adja meg neki a magánszféra lehetőségét, csak addig, míg magára kap valamit, ám ez nem következett be. Maradt hát a félig-meddig szemkontaktus, nagyjából fél percen át. Jelen pillanatban pedig ez annyira hosszúnak tűnt, hogy mindketten azt hitték: már rég beleőszültek.

A kínok hajója ekkor még nem kötött ki a végső megsemmisülés partjainál, helyette egy másik kínzóeszközt keresett: a teljesen hétköznapi téma feldobását.

- H-hogy bírod a hajóutat? Fáj még a lábad? – Asztrid annyira meg volt illetődve, hogy konkrétan még le is ült a kád mellé, kerek szemekkel, porcelánbaba tekintettel.

- A-a lábam? – Hablaty arca lassan sérült lábfeje felé fordult, ám mivel zavarában valami egészen más testrészére pillantott, hamar fel is kapta a fejét, s a szokásosnál is jobban elvörösödött a szeplői alatt. – Áh, hogy a lábam… izé, ne-nem, dehogy, már nem…

- Aha… Az jó… - amikor úgy tűnt, a dolog nem lehet kínosabb, Asztrid hirtelen felpattant, mire Hablaty a másodperc törtrésze alatt vágta magát magzatpózba. – Hát… jót dumáltunk…

Utána pedig kiviharzott az ajtón. A fiú egy egész másodpercig már azt hitte, fellélegezhet, és megkérdezheti magától, hogy miért is takargatta magát előtte, ám akkor robbanásszerű robajjal megint nyílt az ajtó.

Asztrid visszatért, s miután megmentette a féllábút a szívrohamos fulladásveszélytől, belemártott egy edényt a kádba, amit vízzel megtöltve Hablaty feje fölé emelt, s mindenféle figyelmeztetés nélkül leöntötte vele.

- Hé! Ezt most miért kaptam? – nem volt ideje kisöpörni a szeméből a haját, hiszen Asztrid azt a homlokára simította egyetlen mozdulattal, de csak azért, hogy valami sűrű folyadékot csorgasson rá, amivel elkezdte összedörzsölni a fürtjeit.

Hihetetlen ez a lány… Egy sárkánnyal könnyebb bánni, mint vele… Sőt, a sárkány gyerekjáték, Asztridhoz viszont talán kéne egy külön védőfelszerelés… vagy kézikönyv, de az utóbbi minimum...

***

Derengő körvonalak, homályos foltok, és… egy gigászi méretű hegycsoport. Ez volt Magashegy, egy kilométer távolságról. Johann tekintetét figyelte mindenki, ha nem az egyre növekvő szigetóriást. A kalmárról úgy tűnt, nincs megrémülve a sziget kinézetét illetően. Hiszen az egész úgy emelkedett ki a vízből, hogy talán nem is létezett homokkal borított partszakasz. Mindenhol csak sziklák, és az első peremrészek, amiken a fák is megmaradtak, több tíz méter magasságban kezdődtek.

Kikötésre esély sem volt.

- Mint mondtam: létezik egy kikötő az északnyugati oldalon, de azt jobban őrzik, mint a világ összes aranyát.

Hablaty ezt jól tudta. Ő állt a hajó orrában, köpenyébe pedig belekapott a menetszél, a többiek mögötte álltak, s mind az óriás földrészt bámulták. Nem hitték, hogy lehet ennél nagyobb, de közeledve hozzá nagyon úgy tűnt, hogy de, mégis. Tekintetük egy pillanatra oldalra siklott, a ködvidék felé, akol épp kibukkant a semmiből egy fekete vitorla, majd a hozzá tartozó hajótest. Majd még egy… s még egy, összesen öten, amik mind az emlegetett kikötő felé fordultak. Vagyis, eredetileg úgy tűnt, arra kanyarodnak. Meg is lepték a csapatot, mikor hirtelen irányt változtattak, s a sziget déli csücske felé borultak, így keresztezve az ő útjukat is.

Johann hirtelen változtatott irányt, arra, amerre a vitorlások, ezzel borítva utasai sorait, hogy legalább az ütközést elkerüljék. Miután a fiatalok ismét felkászálódtak, láthatták, hogy az öt gigászi robosztus épp mellettük halad el. A hajók vitorlái is majdnem összeértek, olyan közel, talán egy egész halk koccanást is lehetett hallani a vitorlafeszítő rudak közt.

Hablaty sosem akarta újra ilyen közelről látni őket, hisz emlékei feltörve lökték vissza őt a fedélzet padlójára, olyan hirtelen, hogy a többiek azt hitték, összeesett, s megpróbálták feltámogatni.

Még láthatták, ahogy a felgyorsult hajók megközelítenek egy magas sziklacsoportot, s libasorba rendeződve lassan, de biztosan befordulnak egy apró szorosba.

- Az lesz a mi helyünk.

Távol a kikötőtől. Távol mindentől, a tengerek legveszélyesebb vadászai mellett parkolva. Azok mellett, akik akkor is ott voltak. Mikor szétszakadt a Valkűr Fénye… Hablaty talán még egy apró zászlócafatot is észre tudott venni az egyik hajóorron lévő törő-zúzó, óriási, fémlapokból kirakott csatabárdon… Nem engedték, hogy sokáig nézze. Az volt az a hajó.

***

Johann volt olyan elővigyázatos, hogy a sziklák közé vezette a hajót, elrejtve a kíváncsi szemek elől, míg Hablaty és a kis csapata leszálltak a fedélzetéről.

- Köszönünk mindent, Johann – szinte mind egyszerre mondták, mikor visszanéztek rá a parttól.

- Legyetek óvatosak. És miattam meg ne aggódjatok, itt várok rátok.

Nem is tudtak miatta izgulni. A Fekete Vitorlásoknak úgy tűnt, saját, elszeparált kis kikötőjük és falujuk is volt a parton, így egész végig szinte négykézláb közlekedtek a bokrok közt. Egyértelmű volt, hogyha bárkit is meglátnak közülük, akkor bukhatják az egészet. De még mindig jobb, mint frontálisan bemenni a városkapun.

Kész megkönnyebbülés volt számukra eljutni az erdő pereméig, ahonnan már könnyűszerrel gyalogolhattak. Vagyis majdnem, hisz eleinte a narancsszín őszi erdőben csak az avarban jártak, aztán viszont hamarosan sziklák következtek, na meg a végtelen emelkedők.

- Magashegy, hát hogyne… remélem nem „hegyek”, mert akkor kiköpöm a tüdőm…

Fafej e mondat elejtésekor nem tudta, hogy még csak egy dombocskára másznak, egy lankás hegytető felé, aminek csúcsát néhány óra alatt elérték. Lefelé már könnyebb volt, csak vigyázni kellett, hogy nehogy valaki a bokáját törje a sziklák és a puha talaj váltakozása közepette. Újabb egy óra volt az út lefelé, s a csapat Takonypóc és ikrek oldala már megünnepelte magukat, amiért átkeltek ezen az „embert próbáló” akadályon, és nem is tűnt olyan vészesnek, mint a térképen jelölt hegy és… És akkor jött a szomorú igazság.

Elérték az erdő szélét, s hamarosan egy hatalmas mezőn találták magukat, amit egy fényes vizű kis patak szelt ketté. A mezőt körkörösen erdő vette körül, s minden oldalról határolta egy hegy. Velük szemben pedig ott magasodott az a pontja a helynek, amiről a nevét kapta. Az az orom annyira elképesztő magasságban volt, hogy még hó is borította, legalább a feléig.

- Srácok… Az ott az igazi hegy… A valódi kihívás…

Amihez még át kell verekedniük magukat egy erdőszakaszon, s csak utána jön a függőlegesen felfelé.

- Hablaty, szerintem aludjunk rá egyet…

- Ja, egyszerre csak egy hegy, minden nap egy újabb…

- Igen, fáradtak és éhesek vagyunk, nem várhatod, hogy azt is megmásszuk…

Hablaty csak hallgatta maga körül a panaszáradatot, de el kellett ismernie, hogy bizony igazuk van.

- Rendben srácok, akkor éjszakára letáborozunk itt, a patak partján. Szerzünk vacsorát, hozunk tűzifát, és gyűjtünk vizet. Valami bogyótermést is keríteni kéne, a hegyen már nem lesz semmiféle élelem, és a Johanntól kapott kenyeret is tartogassuk akkorra. Osszuk fel a feladatokat! Vadászni ki megy? - Hangzottak a főnök fiának szavai, miközben mindenki lepakolta a cuccait a patak bal szélére, ami közelebb volt a hófödte hegycsúcsos oldalhoz.

- Ne aggódjatok, majd mi ezt elintézzük. - kiáltotta vissza Kampó, miközben ő és Fogatlan kérdés vagy reakció nélkül ösztönösen megindultak, de mielőtt eltűnhettek volna a susnyásban, Hablaty utánuk loholt.

- Fogatlan! Öööh figyelj beszélhetnénk egy percet? – tette fel a kérdést, elkapva a fekete hajú karját, valamennyire félrehúzva a másiktól, s lehalkította magát. - Tudod, hogy most nem vagy... sárkány. Nem vagy olyan erős, olyan fürge mint akkor, és ez veszélyes lehet. Elbízhatod magad, úgyhogy, jobban örülnék ha... Egy viking is veletek tartana, mondjuk é...

- Nem, Hablaty – vágott a szavába, mire Hablaty a szemöldökökét ráncolta, hátha ezzel tud hatni Fogatlanra - akárhogy is nézel rám, nem megyek bele abba, hogy a sötét erdőbe velem gyere, nem. Főleg most, hogy nem vagyok az, akinek lennem kéne, így még megvédeni se tudlak.

- De amúgy is...

- Semmi de, Hablaty. Nem akarlak ilyenkor az erdőben látni és kész. Ha valami bajod esne én sosem bocsátanám meg magamnak. Majd holnap, ha többen indulunk, akkor már nem aggódok annyira.

Végül a Haddock fiú lehorgasztotta a fejét.

- Jó, rendben, akkor megyek Halvérékkel tűzifát gyűjteni...- szusszantotta. Fogatlan csak egy mosollyal válaszolt. - Viszont akkor is menjen veletek legalább egyvalaki aki eredetileg is ember.

- Majd mi - közeledett hozzájuk Takonypóc és Fafej.

- Látod? Mindig akad valaki - rántotta meg a vállát Fogatlan, majd vállon veregette Hablatyot és elindult a fiúkkal az erdőbe.

Csak egyszer adná az ég, hogy ne legyen ilyen makacs!

***

A négy fiú már messze járt, de még egy élőlényt se láttak a csiripelő madarakon kívül. Persze a csapat általános Jorgerson nevezetű reklamálója nem sokáig bírta ezt szó nélkül.

- Ez csak időpocsékolás... Mentünk volna inkább halászni... – panaszolta.

- A bokáig érő vízben aligha vannak nagyobb halak a kisujjadnál, Takonypóc - jegyezte meg Fogatlan, aki ekkor épp sereghajtó volt.

- Zseniális - morgott tovább az öntelt fiú - Ha nem Hablaty kioktatását kell hallgatnom, akkor a tiédet.

- Na jó, megint kezded a marakodást?!

- Nem kezdem, folytatom.

- Elég! - szólt közbe Kampó. - Hallottátok ezt?

- Mit? - kérdezte a másik három értetlen arccal.

- Ezt a... kaparászást... Valami nagy van itt... valahol...

- Ugyan, rémeket hallasz - intette le Takonypóc majd az ő vezetésével indultak is tovább. Néhány fenyőfánnyit haladtak csak, mikor észrevették, hogy már csak hárman vannak.

- Fogatlan? - szólt félhangosan Kampó, közben idegesen kémlelte a környező fákat.

Fafej a homlokára csapott.

- Na, elhagytuk, király... Ezt hogy magyarázzuk meg Hablatynak?

Rosszalló tekintetek siklottak felé, s pár pillanatnyi teljes csend után hirtelen a hátuk mögül lépteket hallottak, majd az eltűnt jelent meg ott.

- Itt vagyok. Tőlem nem szabadultok olyan könnyen.

A csapat kötekedője újra megszólalt:

- Éjfúria, lehet, hogy sárkányként gyors vagy, de így... Szépen lemaradtál, mondhatom... Nem is tudom miért jöttél vadászni. Én biztosan több vadat ejtek, mint te, ilyen tempóval.

- Hah - kacagott fel Fogatlan, majd néhány gyorsabb lépéssel beérte az elöl lépkedő Takonypócot és elállta az útját. - Fogadjunk. - bökte ki az első szót, ami az eszébe jutott. Igazából nem tudta pontosan, hogy mit is jelenthet, de sokszor hallotta már veszekedő vikingek között, szóval nem tűnt rossz ötletnek ezúttal használni is.

A fiú egy darabig méregette, majd rábólintott.

- Jó, fogadjunk. Aki több állatot ejt addig, míg a nap utolsó sugara el nem hagyja a hegytetőt, az nyer. Itt találkozunk. - Jelentette ki, majd előkapta tőrét és vésett három vonalat a legközelebbi fába.

- Oké, gyere Kampó - intett Fogatlan a sárkánytársának, de Takonypóc megragadta a karját.

- Héhé, ácsi. Kampó velem jön. Egy sárkány, egy viking. Így érvényes.

- Rendben, akkor, gyere Fafej.

Ezzel a két páros két ellentétes irányba indult el a lankás hegyoldalban.

Fogadás ide vagy oda, de vad az nem akadt semerre sem. Míg Takony és Kampó keletre fordultak, Fogatlanék a nyugati oldalt vették célba.  Még csak egy nyulat vagy őzet se láttak, pedig azok aztán hemzsegni szoktak ezekben az erdőkben.

- Valami nem stimmel… - Fogatlan hangja alig érte a levegőt, a teljes csöndben mégis kivehető volt.

- Ugyan azokat a szavakat használod mint Hablaty…

Az éjfúria fiú megtorpant egy pillanatra, a Thorstonra pillantva.

- Hát igen, tudod vele élek, talán ragadt rám valami... Viszont visszatérve az előzőhöz…

- Hogy nem klappol valami? Nem tudom, pikkelsz az erdőkre vagy ilyesmi? Jó én se bírom annyira ezt a rengeteg fát de…

- Fafej, egyetlen élőlénnyel sem találkoztunk! És még a madarak is… Nincs füttyszó, semmi énekhang… Semmi, csak… a némaság…

- Aha…

- Ez a nyomasztó, sötét, hideg némaság…

- Ja, de szerintem hozzá van köze – Fafej egy laza, mégis határozott mozdulattal Fogatlan háta mögé mutatott. Tekintetében ült valami, ami talán… Félelem?

Fogatlan hátrafordulása bármelyik epikus pillanatba beleillhetett volna, ahogy ide is: hiszen épp farkasszemet nézett egy tőlük öt méterre, a fák mögül előcammogó medvével.

Mindkettőjük szíve a torkukban dobogott. Hát ezért volt némaság. Mert senki és semmi nem mert megszólalni. Ezért volt üresség. Mert minden, ami itt élhetett, már vacsora lett.

És most ők következnek. Fafej és Fogatlan.

Állatias üvöltés az éhes medvétől, és már futottak is. Azzal a tudattal, hogy a „szőrös kis jószág” vagy négyszer gyorsabb futó, mint ők, mégsem adták könnyen a bőrüket.

***

- Húzd, Kampó!

- Húzom!

- Hát nem látszik!

Nem, nem kötélhúzás folyt épp, hanem a Jorgerson fiú és a szörnyennagy rémség épp egy elhízott őzt próbáltak átvonszolni a bokrokon. Már közel jártak a táborhoz, s nem is voltak igazán sportszerűek, hisz nem várták meg Fogatlanékat a megbeszélt helyen.

A mezőn áthúzni még egy dolog volt, de utána, mikor Hablaty is megjelent mellettük, jött a neheze.

- Hát a többiek? – a Haddock fiú épp egy rakás fát pakolt egy másik halom tetejére, s gyanakvó tekintettel méregette a párost.

- Nem tudjuk. – Vágta rá Takony, Kampó viszont egy pillanatra meghökkent fejet vágott, hisz arccal az erdő felé állt. Nem volt valami beszédes, de ezt a mondatot most nem fogta vissza:

- A magad nevében beszélj. Ott jönnek.

Az „ott jönnek” talán nem a leghelyesebb kifejezés. Valójában az történt, hogy az egész csapat szeme láttára átvetődtek a bokorcsoport fölött, egy-egy bukfenccel hárítva a becsapódást, de nem hagyták annyiban: a lelküket is kilehelve rohantak a táborhely felé.

Fa valamivel gyorsabb volt, talán a rémület adhatott neki szárnyakat, így kissé kacsázva eltávolodott Fogatlantól. S ekkor rontott ki az erdőből az őket üldöző medve, vicsorogva és fáradhatatlanul rohanva most a kipécézett fekete hajú után.

Hablatyban megállt az ütő ezt látva, s Fogatlannal még találkozott is a tekintetük, amiről mindketten érezték, hogy talán az utolsó szemkontaktus.

Asztrid volt az, aki frontálisan rohant pár lépést Fogatlan felé, hogy lendületet vegyen egy bravúros mozdulathoz, sőt, még fel is kiáltott:

- Éjfúria, hasra! – vezényszó volt ez, minek végén elhajította a szekercét, egyenesen felé.

Illusztrációk 1.

Sziasztok!
Két, nem is, három jó hírem van a számotokra.

Először is, ma van szeretett vikingünk, Hablaty születésnapja!
Na jó, gy kicsit csalunk, hiszen neki 29.-én lenne, ami ugye csak négyévente van, szóval kénytelenek vagyunk ma megtartani :) Minden esetre Boldog születésnapot eme kedvenc kis hősünknek!

Ennek örömére hoztam nektek az ígért rajzokat, amikkel kapcsolatban megjegyezném, hogy a papírra készült darabok fényképezve lettek... igen, én is felakasztanám magam, de arról sajnos nem tehetek, hogy a scanner nem valami működőképes, ezért folyamodtam ehhez a módszerhez. Emiatt elnézéseteket kérem, amint lesz valami eredmény ezzel kapcsolatban, frissítem a  bejegyzést a beolvasott képekkel.

Lássuk hát őket:

~Amikor Repi borítót tervez: igen, Viharbogár, Asztrid és Bütyök harci felszerelésben, útra készen a  hajó indulása előtt~

~Fogatlan és Viharbogár a hajón. Nem tudtam kihagyni, hogy ezt megörökítsem, egyszerűen annyira Stormless *-*~

~Megint egy Fogatlan és egy Viharbogár, egy nagyon... előnyös pózban. Azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni~

Na meg persze a látványterv... Annak a nyamvadt, fejből kitalált szigetnek a látványterve, amivel hetekig szórakoztam, mire nagyjából elviselhető minőség került ki a kezem alól. ÉS ez még csak a szigetnek a fele... A másik fele majd a következő képturnusban érkezik.

Szóval Magashegy, Északnyugati oldal, a kikötő, ahová senki nem jut be... vagy jut ki élve. A háttérben pedig feltűnik a város (hehe... fél életem beletelt foltocskás "város") mögötti második bejárat... No de hogy jutnak el odáig? Arról fog szólni az elkövetkező néhány fejezet.

(nagyobb méretért kattints a képre, de szerintem ezt nem kell magyarázni :D)

Nem, nem végeztem. Vagyis, ezzel a cikkel igen, de nagyjából 20 perc múlva kikerül az új, jó hosszúra sikeredett fejezet, amihez tartozni fog egy kis különlegesség :D

Aztán pedig egyszer csak a képek második turnusa, amint végzek azokkal is :D

16. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Változott egy kicsit a sorrend, mivel becsúszott egy animációs filmforgatás (ne gondoljatok nagyra, kis stúdió, kis gyurmaanimáció, de mi már nagyon izgulunk és készülünk a csapattársaimmal, hiszen az első ilyen jellegű feladat elé nézünk :D), szó mi szó, változtattam kicsit az eseményeken hogy ne legyen zavaró, s előbb lesz a fejezet, és a héten valamikor a képes cikk, szóval most ezzel a kis változtatással is, de jó olvasgatást kívánok!

16. fejezet

Feltámad a szél

Ringatózás… Már megint az az átkozott ringatózás! Hiába fordult oldalra, nem lett jobb. Előrébb nem kúszhatott, Hablaty nem engedte, félt, hogy leesik még a végén.

Kevés fekvőhely volt a hajón, ezért kettesével feküdtek a rögtönzött és a lehajtható emeletes ágyakra. Az ikrek a földön terültek ki a plédeken, az egyik alsó ágyon Vihar és Asztrid, felettük pedig Hablaty aludt a falhoz közel, mellette Fogatlan a külső részen. Az előbbi ragaszkodott hozzá, hogy Fogatlanba karoljon, attól tartva, hogy barátja a végén még leesik, és így legalább meg tudta akadályozni ezt. Vagyis, csak remélte.

Hablaty, amióta megtudta, hogy mi történt legjobb barátjával, megszállott módjára vigyázott rá. Úgy érezte, az ő feladata megvédeni, most hogy kicsinek és erőtlennek hiszi magát az emberi testben ragadva. És ez a túlfokozott védelem néha kissé nyomasztó tudott lenni Fogatlannak is…

Kezét leeresztette az ágyról. Nem tudta, hogy az a bizonyos valaki ébren van e még, vagy egyedül van az álmatlanságával, de... Valamiért érezte, hogy nem hiába volt a mozdulat, nem egy üres remény van mögötte, hanem megérzés. Igaza lett, mikor puha ujjak simultak az övéihez. Olyan lágy, sima, nőies ujjak. Szinte látta maga előtt, ahogy Viharbogár meglátja a kezét, és megemeli a sajátját, csakhogy összeérinthessék tenyereiket.

- Miért nem alszol? - alig hallható suttogás, szinte ki se mondott szavak, a csendben viszont tisztán kivehető volt.

- Nem tudok - Fogatlan rekedtes sóhaja elárulta, hogy nem igazán bírja elviselni a hajó mozgását, sőt, egyenesen rosszul van tőle. Rátett egy lapáttal az is, ami este a tudomására jutott. Hogy Viharbogár... Ő látta őt kicsinek és erőtlennek.

- Kimenjünk egy kicsit levegőzni?- kérdezett rá a szőke lány, megemelkedve, így már puha csókot is tudott hinteni titkos szerelme kézfejére.

- Hát... Nem hiszem, hogy segítene - Fogatlan nyugodt lett volna, ám most nem tudta leplezni: a temérdek gondolattól képtelen aludni.

Viharbogár egy sóhajjal kikelt az ágyból, s egy köpenyt magára terített, aztán lesegítette szerelmét az emeletes ágyról - közben valahogy kitekerték a karját is, hogy Hablatyot ne ébresszék fel, mikor kiműti a karját az övé alól. Mindketten vékony köpenyben léptek az üres fedélzetre, ami a hold fényében kékesen derengett. Csodálatos látványt nyújtott, s emellett már csak a tengeri sós pára is megnyugtatta az éjfúria fiút, aki egész a hajó orráig lépkedett, hogy előre bámulhasson a messzeségbe. A víz meg-megcsillant a sápadt holdfényben, s szép lassan a sötétségbe veszett a horizont. Messze volt még a cél, hosszú az út és veszélyes. Nem volt biztos, hogy gond nélkül odaérnek, bár Johann szerint bármikor, ha erre jött, bajokat elkerülve siklott a hajója még rossz időben is. Valahogy erre járhatóbb volt a tenger. Akkor meg miért uralkodott köd a vidéken, mikor a Valkűr fénye hajózott és süllyedt el erre? - tette fel a kérdést Fogatlan még nyugovóra térés előtt. A kalmártól azt a magyarázatot kapták, hogy előfordulnak furcsaságok a nagy víz messzi vidékein, ez a ködös eset is egy ilyen volt. Szerinte pedig a Fekete Vitorlások kapitányai sokkal jobban ismerik ezt a helyet. Talán tudták is, hogy mikor kell hívni a hibbanti vezérhajót, tisztában voltak vele, hogy mire ideérnek, pont leszáll a köd, és ezt kihasználhatják.  Fogatlan egyre jobban gyűlölte ezeket a kétszínű alakokat. De tudta, az emberek ilyenek. Hablaty is sokat mondta neki, de még mennyiszer. Az emberek gonoszak és kapzsik, bármit megtesznek a hatalomért és a vagyonért. Ezért vannak ők maguk jó helyzetben, mert az olyan kicsi településeken, mint az övék, sose szoktak hatalmi harcok lenni, és ott nem számít a vagyon se. Szerencsésnek mondta magukat.

- Min jár az agyad? - Vihar suttogása törte meg a csendet. A lány kedvese karját ölelte, megsimogatta a vállát, eligazgatta a haját... Öntudatlanul is gondoskodott róla. - Ha aggaszt a hajó... Csak szólok, hogy nem fogunk felborulni, elsüllyedni vagy ilyesmi. Johann érti a dolgát...

- Tudom, én nem attól félek... Hanem, hogy mi lesz, ha... Viharbogár, amit este mondtál... Én tényleg nem tudom, ki vagyok. Komolyan mondom... Mi lesz ha egyszer beugrik minden? Nekem már Hibbant az otthonom, de ha felbukkan egy emlék, amiben a régi otthonom szerepel... Mi van, ha vissza akarok majd menni? Mi lesz, ha ezt meg is teszem, és ott ragadok? Ha nem tudok és nem akarok majd visszajönni ide? Ha... Megtalálom a szüleimet?

Szóval erről van szó. Viharbogár sóhaja megértő volt, érezte a gyötrődését, a jogos aggodalmát. Persze, nem könnyű két otthon közül választani. De valahogy érezte, hogy az első otthon holléte és a szülők kiléte sose fog kiderülni. Fogatlan túl kicsi volt, hogy eszébe jusson az út, amit végigjárt a sárkányszigetig.

- Akkor is találunk megoldást, Fogatlan - váratlan egy másik hang szólalt meg Vihar mögött, aki menten megperdült, és Hablatyot látta kilépni a fedélzet árnyékából. – Viharbogár, magunkra hagynál minket egy pillanatra, kérlek?

A szőke lány bólintott, majd visszasietett a raktérbe, ahol aludtak. Meglepődve tapasztalta, hogy Asztrid idő közben elfoglalta a közös fekhelyüket, így gondolt egyet, s felmászott a fölső ágyra. Talán így Fogatlannal aludhat, ahogy barátnője is Hablattyal, ha a fiúk megértik a célzást…

- Hablaty… H-hallottad? – Fogatlan most is kissé akadozva szólt csak, karjait összefonta a mellkasa előtt, így a köpeny a szélnek köszönhetően lassan körülölelte.

 - Hallottam - a másik mellélépett, s lassan a korlátnak támaszkodott, így figyelte a csillogó vizet. Túl sok emléket ébresztett benne a hajóút, de igyekezte lenyelni a gondolatokat, hogy továbbléphessen a cél felé. Másképp nem fog menni. – Nyomaszt téged mindaz, ami kiderült. Mondd meg őszintén: jobb vagy rosszabb, mint mielőtt tudtad volna? Mielőtt tudtál volna bármit is?

- Hát… - Fogatlan mellélépett, szintén a messzeséget bámulva, bár ő az ég felé pillantott. Sejtette, hogy ahogy magát ismeri, pillanatok múlva jönnek a képzelgések. – Ami azt illeti… Nem tudom… Én… Tényleg nem tudom… Talán a legjobb lett volna, ha sose tudom meg.

Pillanatokig beállt a csend, s mindketten megelégedtek azzal, hogy csak a tenger zúgását hallják. Nem is lettek volna erre szavak, míg Fogatlan össze nem szedte a gondolatait.

- Hablaty…

- Hmm?

- Néha olyan… Olyan mintha látnám őket odafent… Mintha folyton ott lennének, de megfoghatatlan, elérhetetlen messziségben. Mert mire felszállnék, már el is tűntek…

Hablaty megemelte a fejét, így ő is a csillagok felé lesett. Tehát nincs egyedül ezzel a gondolattal. Folyton látja a csillagok előtt elsuhanó alakokat, akik olyan gyorsak, mint a gondolatok.

- Mire felszállunk már nincsenek ott, igen… Én is látom őket… De már lemondtam róla, hogy bármikor is elérem. Sőt, lehet, hogy annyira akarjuk látni őket, hogy már csak a szemünk káprázik.

A fekete hajú a fejét rázta.

- Én tényleg látom őket. vagyis… nem most, mikor még… Tudod, mikor még az eredeti énem voltam. Jobban láttam a sötétben, százszor jobban. Már hozzászoktam, de… Most nagyon nehéz.

Barátja megértően bólogatott, utána pedig láthatóan elgondolkodott. Nem is kellett megszólalnia a másiknak, hogy kifejtse.

- Fogatlan, ezerszer átnéztem a térképet, mégsem… Mégsem érzem azt, hogy sikerülne… A többiek előtt nem merem mondani, de erősen kételkedem, hogy sikerül átszelnünk az egész helyet ahhoz, hogy elérjük a várost. Az több napi járóföld, hegyeken és erdőkön át, olyan veszélyeket állítva elénk, amiket sárkányháton még rendezni tudnánk, na de így… Lássuk be, tizenketten vagyunk, de csak tizenévesek. Oké, van valamennyi tapasztalatunk, de vajon elég?

Fogatlan nagy levegőt vett, hogy aztán Hablaty vállára tegye a kezét. Ez már egészen emberi gesztus volt.

- Képesek leszünk rá. Mert ugyan a terveid életveszélyesek, nem vikingbarátak, de mégis mindig…

- Nincs tervem, Fogatlan.

Síri csend. A másik a hold fényében is elsápad, hitetlenkedve néz rá. Mindvégig azt hitte, hogy Hablatynak elég a térképre pillantania, hogy komplett haditervvel álljon elő, de ilyen határozottan még nem kapta az arcába az ellentettjét.

- De… Hisz neked mindig…

- Van tervem? – Hablaty kicsit ingerülten a szavába vágott - Hát most kifogytam belőlük. Mert van egy határ, amikor már… Túl sok, érted? Apa… Kitett a tengerre, azzal a reménnyel, hogy valaki megtalál. Inkább kitett, minthogy a hajón hagyjon. Szerinted mit tudhatott? Azt biztosra, hogy ha én is fogoly leszek, meghalok. Akkor ő most mit élhet át? Egyáltalán rátalálok élve? És mi lesz, ha megtudják, hogy engem nem nyelt el a hullámsír a csónakban? Akkor egész Hibbantig mennek a Fekete Vitorlások, én pedig nem leszek ott, hogy…

- Hablaty, elég. – most Fogatlanon volt a sor, hogy félbeszakítsa, Megfogta a fiú vállait, és maga felé fordította, így szólt hozzá. – Olyan hihetetlen dolgokra vagy képes, hogy azt el se tudod képzelni. Külső szemlélőként viszont elképesztő, amit néha művelni tudsz. És mi a csapatod vagyunk, a barátaid. Ha neked nincs terved, majd együtt kitaláljuk, ha odaérünk és sikerül átlátnunk a helyzetet. Te magad mondtad egyszer, hogy egy térkép csalóka lehet.

Hablaty szemeibe lassan, de biztosan élet költözött. Kénytelen volt bólogatni, sőt, még egy apró mosoly is az arcára szökött. Fogatlan mindig tudja, mit kell mondani. Akkor is tudta, mikor még beszélni se tudott.

***

Halk szuszogás. Mézédes illat. Szóval vették a lapot.

Viharbogár még az előtt mosolyodott el, hogy kinyitotta volna a szemét. Egy védelmező kar ölelte, a tarkójánál érezte a valaki légvételeit, ezzel csiklandozva őt. Finoman megmoccant, de nem igazán tudott. Hiába feküdt az oldalán, Fogatlan teljes egészében odabújt hozzá, hátulról átkarolva, védve őt, hogy le ne essen a magasból, holott Vihar volt belül. Meg se moccant volna, ha nem jut eszébe a csapat. Mi van, ha látták, hogy mit csinálnak? Mi van, ha máris tudnak mindent…?

- Fogatlan – kezdte suttogva az aranyszőke sárkánylány.

- Mhhh…

Jellemző…

- Fogatlan, ébredj, hallod? Reggel van, ébresztő – finoman megsimogatta a karját a takaró alatt, ami mindkettejüket fedte.

- Ébren vagyok, na… Csak még öt perc…

- Nincs öt perc! Lehet hogy elaludtunk! – Vihar ugyan suttogott, mégis elég figyelmeztető volt a hangja. Fel is ült a nyomaték kedvéért, ám azzal a lendülettel beütötte a fejét a raktér plafonjába, s nagyot koppant, majd a feje búbját dörzsölgetve inkább visszafeküdt. Fogatlan megadta a kegyelemdöfést, mikor magához húzta, s puszikkal halmozta el a sérült részt, az arcát simogatva. Ebből nem lesz felkelés egyhamar…

Tényleg további tíz perc kellett ahhoz, hogy Fogatlant sikerüljön kirugdosni a takaró alól, de akkor már nem lehetett lebeszélni arról, hogy ölben kapja le a lányt odafentről, teljesen váratlanul.

- Ne már, valaki még meglát – Viharbogár ugyan igyekezett tiltakozni, de mikor a karjaiban volt, nem tudott nem mosolyogni.

- Ha már mind felébredtek és kimentek, ahogy látom, akkor már mindegy – érkezett a kuncogás Fogatlantól, akinek bal szeme zölden csillogott, míg a jobbot elfedte a haja. Tényleg nem érdekelte most, hogy titok marad-e, avagy sem.

Szerencséjükre az maradt.

***

Odakint semmi jó és kecsegtető nem várta őket. Na jó, talán egy-egy tányér szerény reggeli, de azt is csak nehezen tudták megenni, hiszen a hajót egyre növekvő hullámok dobálták.

- Nem lesz ez így jó… - Johanntól ezt a mondatot már vagy százszor hallották napkelte óta, ami valójában nem is látszott a tintafekete felhőktől.

- Ezt valahogy sejtettük Johann… - Takonypóc unottan kapta be az utolsó falat szalonnát, ám a kalmár nem eresztette el a füle mellett a megjegyzést.

- Akkor most egy kicsit helyzetet változtatunk – kezdte. – Mivel én vagyok a tapasztalt hajós, és a bárkatulajdonos is, sőt, nem mellesleg én is el akarom érni a szárazföldet, ahogy ti. Szóval szedjétek össze magatokat és segítsetek. Sok tennivalónk van, és be kell mindet fejezni, mielőtt elér miket az égiháború, vagy itt maradunk és a hullámsír jut nekünk. Ti választotok.

Hablaty nem kételkedett benne, hogy hamarosan utoléri őket a vihar, és hasonló élményben lesz része, mint amiért útra keltek. A hullámok közel a fedélzetig csaptak, így a kalmár utasítására mindenki szaladt a dolgára. Míg az ikrek a vitorlát húzták be, Hablaty, Fogatlan, Halvér, Kampó és Takonypóc a mozgó tárgyakat rögzítették a fedélzeten, súlyarányban, hogy ne is legyen esélyük felborulni. Asztrid, Bütyök és Viharbogár pedig összeszedtek minden kicsi kacatot, hogy ne okozhassanak sérülést, Johann maga pedig úgy fordította a hajót, hogy minél kevesebb terhelés érje.

Megérkeztek az ez első villámok. A szél erősödött, dobálta, döntögette a hajót, s néha a fiatal vikingek fejében megvillant egy kép, ahogy ripityára törik alattuk. De a dicső, ezer vizet megjárt viking bárka kitartott. Hiába tépte a víz, még minden egyes hullám után kiemelkedett az orra, nem okozva csalódást az utasoknak.

Ugyan a kanyarodás hamarosan megoldhatatlan volt, Johann elszántan úgy tett, mint aki ura a helyzetnek. Mert egy jó kapitány nem kelt pánikot, ha nem szükséges. A kalmár pontosan tudta, mennyit bír a hajó, s nem ez az első útja a viharban.

Egyvalamivel azonban nem számolt: a fedélzeten lévők ugyan ízig-vérig vikingek, mégiscsak tizennyolc évesek. Nem szokásuk hajón utazni, hiszen ott vannak nekik a sárkányok. Ám ez egyet jelent azzal, hogy nem tudják úgy kezelni a köteleket és a vitorlát, mint kéne. Ennek a következménye lett az, hogy az ikrek rosszul rögzítettek egy kötelet, ami így nem tartotta rendesen a vitorlarúdhoz a szövetet, s le is csapta a szél, egy mozdulattal.

- Vigyázzatok! – Hablaty hangja nem ért el Asztridig és Viharbogárig, akik épp a probléma közelében próbálták fedezékbe juttatni a könnyen mozduló tárgyakat.

A súlyos anyag lezuhant, s hintázni kezdett az utolsó kötélen, ami még tartotta, ám az első lendület volt a legerősebb: Viharbogarat el is találta volna, hisz nem arra nézett, a szélben nem hallotta a figyelmeztetést sem. Asztrid viszont igen. Ő cselekedett.

Odébb lökte Vihart, így őt söpörte át a korláton a nehéz vitorla.

- Asztrid! NE! – Hablaty kiáltása bezengte a fedélzetet. A fiú rohant volna, ugrott volna, ám a hajó megbillent, s nagyon kevesen múlott, hogy felborulnak e, avagy sem. Hablaty megcsúszott és elesett, s mire felkelt, Johann már a hajó jobb oldalához taszította, a többiekkel együtt.

- Ki kell ellensúlyoznunk a hajót! – kiáltotta magyarázatképp, a Haddock fiút viszont ezzel nem tudta meghatni.

Hablaty előre lendült, lecsúszott a lépcső korlátján, s máris a leszakadt vitorla mellett termett, s gondolkodás nélkül leugrott a hullámok közé. Fogatlan is elhagyta a helyét, de ő Viharhoz szaladt, akit majdnem eltalált a féloldalra borult vitorlagerenda.

- Asztrid! – kiáltotta a siklólány is, ám szerelme elhúzta onnan, vissza a többiekhez.

- Gyere Vihar, nem maradhatunk itt, vagy felborulunk!

Tényleg vészesen közel kerültek ehhez az eseményhez. Egy pillanatra megállt az idő, mikor a hajó szélétől már csak centik választották el a vízszintet. Egyikük se mert moccanni, még a hangok is eltompultak, egyedül az a szívet tépő recsegés maradt, ahogy a fa küzdött, hogy egyben maradhasson. Fogatlan átkarolta az árbocot, így felhúzta Viharbogarat is maga mellé, s óvatosan ugyan, de erőből a többiekhez lökte, ezzel is egy kicsit javítva a helyzeten.

- Gyere, siess! – nyújtotta felé a kezét Kampó, s miután őt is felhúzták a megdőlt fedélzeten, Johann a vitorla köteléhez futott, hogy visszahúzza azt a fedélzetre. Vitorla nélkül nem mennek sehová.

A víz alatt is folyt a harc. Asztrid ugyanis belegabalyodott az úszó kötélzetre, s a folyamatos hullámképződés nem engedte a felszínre jutni. Segítség! Nem, még mindig nem megy, bármit ragad meg, süllyed vele, hiába kapálózik… És akkor egy magabiztos két megragadja, felhúzza, végre levegőt ér… Felköhög minden vizet, de a riadalom nem múlik el. A hajó ott hintázik mellettük, bármikor maga alá temetheti őket.

- Kapaszkodj a kötélbe! – Hablaty karja ismét átnyúl a dereka előtt, s háttal a mellkasához húzza őt. Térdével megemeli kicsit, így eléri a hajóról lelógó kötéldarabot, de felhúzni nem sikerül magát elsőre.

- Nem megy – Asztrid rémületében vizet nyel, alig érthetőek a szavai, Hablaty azonban csak bíztatja, szinte kiemeli a vízből.

Hirtelen a hajó egyenesbe áll, így a kötél is feljebb emelkedik, aztán csúszni kezd vissza a vízbe, mikor odafent kioldódott. Asztrid egy sikítással visszazuhant volna a vízbe, ha Fogatlan nem kapja el a kötél végét, szinte átesve a korláton.

- Fogatlan!

- Kapaszkodj Asztrid, felhúzunk!

Végre valami stabil pont, s a szőke lány lassan eléri a korlátot, aztán az éjfúria fiú karját, aki szinte átemeli a korláton, Kampó pedig segít neki. Eztán jön csak Hablaty, aki már szinte magától mászott fel addig, hogy barátja neki is segítsen.

A Hofferson lány és a Haddock fiú reszketve terültek el a hajópadlón, csuromvizesen, levegőt kapkodva.

- Mindenki jól van? Mindenki itt van? – meglepő módon Hablaty teszi fel ezeket a kérdéseket, miközben felült, Johann pedig egy takarót terített a hátára.

Szapora népszámlálás, szerencsére a hajón tizenhárman vannak most is, mint induláskor.

A pillanatnyi nyugodt csendet pedig megtöri egy lány fájdalomkiáltása. Belenyilallt a kín, de nem egy sérüléstől, teljesen váratlanul érkezett. Ő maga sem értette, legalábbis… Eddig nem…

- Asztrid… - Hablaty elfehéredett mellette, de ő ezt már nem láthatta, hisz már nem volt magánál – Asztrid!