17. fejezet - Álomháború

Üdv megint lovasok és sárkányok!

Megérkezett az új fejezet is, melyhez kaptam egy csodálatos rajzot egy nagyon kedves barátnőmtől, Nagy Alexandrától. Innen is köszönöm neki a munkáját!

A fejezethez pedig jó olvasgatást kívánok! Oh, és mint mindig, a véleményetekre is kíváncsi vagyok :D

17. fejezet

Éjfúria, hasra!

A vihar után csend uralta a tengert. Csend, pára, fülledt idő, amit csak a hideg szél enyhített valamelyest. A vitorla helyreállítása nem kis munkát igényelt, főleg, hogy az ikreket már a közelébe sem engedték, nehogy még valaki miatt elő kelljen venni azt az igazi vészesetre félretett elsősegélyes ládát, amit Johann most a pókhálók közül halászott elő.

Hablaty szinte sértésnek vette, hogy kizárták a fedélzetre. Fel s alá masírozott az ajtó előtt, vaslába kopogott a hajópadlón. Az ikrek egy ideje figyelték a lépteit, jobb dolguk híján, mígnem Fafej egyszer csak elrikkantotta magát.

- Ötven!

Hablaty megállt. Szemöldök ráncolva szegezte neki a kérdést:

- Mi ötven?

- Annyit fordultál eddig. Tudod, fel, alá, fel, alá…

- Te tudsz addig számolni? – Takonypóc is közbeszúrt egy kérdést, a vitorlakötelet tartva, míg Kampó odafent ügyeskedett az árbocon.

- Ja. Tudod barátom, rejtett képesség. Hatodik érzék. – Fafej hátradőlt a lépcsőn ülve, s összefonta ujjait a tarkóján.

Néhány pillanatnyi csend után pedig Hablaty jobbnak látta folytatni a járkálást.

- Thorra, hová kerültem…

Az ajtó nyekergős nyílása persze abban a szent pillanatban mindent megváltoztatott. Hablaty szinte futott elé, hogy megkérdezze Johannt – hiszen nyilván ő fog elsőnek kijönni onnan - Asztrid állapotáról, de nagy meglepetésére a szőke Hofferson lánnyal találta szemben magát. Lefagyott a döbbenettől, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy kérdezzen.

- Asztrid… Mi… Mi történt?

Semmi felelet. Mintha a fiú csak egy eltévedt kísértet lenne, Asztrid elsétált mellette, fagyott, hideg tekintettel bámulva maga elé. Meg sem állt a hajó orráig, ahol egy lassú mozdulattal támaszkodott a korlátnak, tekintete pedig a messzeségbe veszett.

Hablaty és a többiek is csak néztek utána, míg meg nem jelent az eredetileg várt Johann.

- Mi van vele? – kérdezett rá a Haddock fiú, jobb ötlete híján. Ha még Viharbogár se megy utána, ő se teheti meg.

- Hosszú történet, Hablaty úrfi. De szerencsére a kis kalandjából nem szerzett komoly sérülést, néhány karcolással megúszta. A többi dologgal viszont sajnos nem tudok mit kezdeni. Ahogy a hangulatával sem, sajnálom.

- Milyen többi… - megállt a szó. Hablatyot már nem érdekelte semmi. Sem hogy mit illik és mit nem, mit szabad avagy sem, fogta magát, és odament Asztridhoz. Pár pillanatig mindketten csak a hullámokat bámulták, utána a szőke szólalt meg először, de csak akkor, mikor meghallotta a másik beszéd előtti nagy levegővételét. Mindenképp csak egy hajszállal akarta megelőzni, hogy Hablaty torkában keresztbe álljon a szó. Hadd fulladozzon egy kicsit.

- Mit akarsz?

Döbbenet. Még látatlanban is.

- Mi… Mi az, hogy mit akarok Asztrid? Tudni, hogy jól vagy-e! Az istenekre, a vízbe zuhantál, aztán meg…

- Tudom, hogy mi történt, oké!?

Még a csapat is hallotta, ami elég volt hozzá, hogy mindenki rájuk figyeljen. Hablaty lépett egyet hátra, mint aki attól fél, hogy a lány lendületből hozzávág majd valamit.

- Asztrid…

- Hagyj!

Két másodperc múlva csapódott a fedélköz ajtaja, s Asztridnak csak hűlt helye maradt.

***

Hosszú óráik voltak hátra az útból. Talán napjaik.

És mit csinálnak a sárkánylovasok, mikor tenger az idejük? Pihennének, ha egy Hablaty Haddock nevű ifjú hagyná. De mivel nem hagyta, kénytelenek voltak visszatérni a sárkányok rendhagyó oktatásához – mindenkinek, vagyis… kivéve Asztridot, aki még mindig nem merészkedett elő, és nem beszélt senkivel.

Most nincsenek nyergek, amikbe felpattanhatnának, nincs tűz vagy tüskék, szarvak és farokszárnyak.

Viszont volt egy csapat embersárkány, nulla tudással a fegyvereket illetően. Amik viszont szükségesek, így lovasaik eldöntötték, hogy megtanítják nekik használni is őket. Amennyi idejük van, villámoktatást szerveztek, s mindenkit másra képeztek: Bütyök megtanulta használni a lándzsát az ikrek jóvoltából. Kicsi volt és alacsony, neki ez volt a legideálisabb fegyver, ha hatékonyságot nézzük. Viharbogárnál maradt az íj és a nyilak: kezei nem akartak ráállni a helyes tartásra, hiába adták a kezébe ezerszer. Vagy amikor mégis sikerült, olyan életveszélyesen célzott vele, hogy inkább odébb is kísérték, hogy még véletlenül se álljon nyílvessző valakinek a fenekébe. Kampó kiharcolta magának a kardot, bár bánni nagyon nem tudott vele, Takonypócot ezért többször is az a veszély fenyegette akaratos barátja jóvoltából, hogy egy fejjel alacsonyabb lesz. Vagy legalábbis egy lábfejjel. Böff és Töff pedig annyira közveszélyessé váltak, hogy ők kapták a két nagy pajzsot: jobb, mint a semmi, így legalább védhetik őket és nem is tudnak komolyabb katasztrófát okozni – azt viszont ne feledjük, hogy az ikrek odacsempésztek nekik egy-egy rövidkardot. Fogatlan nézett a legnagyobbat, akinek Hablaty két kisebb tőrt adott a kezébe. Első gúnyolódásként megkérdezte, hogy melyik sárkány karmait akarja megtisztogattatni vele, ám mikor Hablaty kinevette, egyértelmű volt, hogy nem viccből kapta ezeket.

- Ezek dobókések, Fogatlan. Ha megtanulod használni, halálosak és pontosak. Én pedig bírom a célzási képességeidben – legjobb barátja ezekkel a szavakkal kezdte meg a tanítását, hajnali napfelkeltétől számítva egészen a lementéig, egész álló nap egy festett falapra célozgatva a fegyverrel.

Fogatlan valahogy bírta energiával, Hablatyról viszont ez nem volt elmondható. A fiú egyre kimerültebbnek tűnt, sokszor masszírozta a tarkóját, az orrnyergét támasztotta az ujjaival, s a végén már nem is figyelt.

- Hablaty, ha így folytatod az oktatást, észre se fogod venni, mikor te leszel a céltábla. Szerintem menj, pihenj le egy kicsit – Fogatlan kérése ellen könnyű volt eleinte ellenszegülni, de mikor tényleg nem látott el a célpontig, megfontolóra vette barátja szavait.

- Jó… Lefürdök és alszom egyet – a kijelentés megadóan hatott, miközben Hablaty letette a tűzkardot, amivel szintén gyakorolt, de a fa hajóra való tekintettel nem próbálta meggyújtani.

Fogatlan elégedett tekintettel pillantott utána, miközben Hablaty a fedélközbe lépve a hajó egyetlen külön helyiségébe tartott. Törülközőt vett magához, s zárta az ajtót, utána kezdett csak vizet tölteni a kis kádba, aztán pedig megszabadulva ruháitól és a vaslábtól maga is beleereszkedett. A víz se nem hideg, se nem meleg, így épp, hogy ideális az ellazulásra és gondolkodásra. Nem mintha Hablaty nem lenne képes az utóbbira bármikor is magától. De így mégiscsak kicsit kitisztult a feje, egy parányit levethette a gondokat is a ruhával együtt. Merre tartanak… Egyenlőre egyenesen előre. Arra viszont még mindig nincs válasz, hogy hova tovább, mikor kikötnek. Hamarosan ezen is el kéne gondolkodni, mert Johann szerint már bármikor megláthatják a partokat. A partok pedig elhozzák a…

Egy pillanat.

Miért hall lépteket? Ennyire… közelről? Szinte a háta mögül…

- A-Asztrid?! Mit … egek, mit csinálsz te itt?

A szőkeség úgy tűnt elő a sarokból, mint egy régóta ott bolyongó lélek. A pillanatnyi, félhomályos káprázatot hamar felváltotta a kínos csend, és az, hogy Hablaty észrevétlenül gyorsan felhúzta a térdeit és a kád falához lapult. A ruhái jelen pillanatban túl messze voltak, több, mint egy karnyújtás…

- Öhm… Én eddig is itt voltam… - mindkettejük arca paprikapiros, a lány pedig úgy bámulta a másikat zavarában, mintha kötelező lenne.

Hablaty fapofával bámult felé, szinte könyörögve a tekintetével, hogy csak egyetlen pillanatra adja meg neki a magánszféra lehetőségét, csak addig, míg magára kap valamit, ám ez nem következett be. Maradt hát a félig-meddig szemkontaktus, nagyjából fél percen át. Jelen pillanatban pedig ez annyira hosszúnak tűnt, hogy mindketten azt hitték: már rég beleőszültek.

A kínok hajója ekkor még nem kötött ki a végső megsemmisülés partjainál, helyette egy másik kínzóeszközt keresett: a teljesen hétköznapi téma feldobását.

- H-hogy bírod a hajóutat? Fáj még a lábad? – Asztrid annyira meg volt illetődve, hogy konkrétan még le is ült a kád mellé, kerek szemekkel, porcelánbaba tekintettel.

- A-a lábam? – Hablaty arca lassan sérült lábfeje felé fordult, ám mivel zavarában valami egészen más testrészére pillantott, hamar fel is kapta a fejét, s a szokásosnál is jobban elvörösödött a szeplői alatt. – Áh, hogy a lábam… izé, ne-nem, dehogy, már nem…

- Aha… Az jó… - amikor úgy tűnt, a dolog nem lehet kínosabb, Asztrid hirtelen felpattant, mire Hablaty a másodperc törtrésze alatt vágta magát magzatpózba. – Hát… jót dumáltunk…

Utána pedig kiviharzott az ajtón. A fiú egy egész másodpercig már azt hitte, fellélegezhet, és megkérdezheti magától, hogy miért is takargatta magát előtte, ám akkor robbanásszerű robajjal megint nyílt az ajtó.

Asztrid visszatért, s miután megmentette a féllábút a szívrohamos fulladásveszélytől, belemártott egy edényt a kádba, amit vízzel megtöltve Hablaty feje fölé emelt, s mindenféle figyelmeztetés nélkül leöntötte vele.

- Hé! Ezt most miért kaptam? – nem volt ideje kisöpörni a szeméből a haját, hiszen Asztrid azt a homlokára simította egyetlen mozdulattal, de csak azért, hogy valami sűrű folyadékot csorgasson rá, amivel elkezdte összedörzsölni a fürtjeit.

Hihetetlen ez a lány… Egy sárkánnyal könnyebb bánni, mint vele… Sőt, a sárkány gyerekjáték, Asztridhoz viszont talán kéne egy külön védőfelszerelés… vagy kézikönyv, de az utóbbi minimum...

***

Derengő körvonalak, homályos foltok, és… egy gigászi méretű hegycsoport. Ez volt Magashegy, egy kilométer távolságról. Johann tekintetét figyelte mindenki, ha nem az egyre növekvő szigetóriást. A kalmárról úgy tűnt, nincs megrémülve a sziget kinézetét illetően. Hiszen az egész úgy emelkedett ki a vízből, hogy talán nem is létezett homokkal borított partszakasz. Mindenhol csak sziklák, és az első peremrészek, amiken a fák is megmaradtak, több tíz méter magasságban kezdődtek.

Kikötésre esély sem volt.

- Mint mondtam: létezik egy kikötő az északnyugati oldalon, de azt jobban őrzik, mint a világ összes aranyát.

Hablaty ezt jól tudta. Ő állt a hajó orrában, köpenyébe pedig belekapott a menetszél, a többiek mögötte álltak, s mind az óriás földrészt bámulták. Nem hitték, hogy lehet ennél nagyobb, de közeledve hozzá nagyon úgy tűnt, hogy de, mégis. Tekintetük egy pillanatra oldalra siklott, a ködvidék felé, akol épp kibukkant a semmiből egy fekete vitorla, majd a hozzá tartozó hajótest. Majd még egy… s még egy, összesen öten, amik mind az emlegetett kikötő felé fordultak. Vagyis, eredetileg úgy tűnt, arra kanyarodnak. Meg is lepték a csapatot, mikor hirtelen irányt változtattak, s a sziget déli csücske felé borultak, így keresztezve az ő útjukat is.

Johann hirtelen változtatott irányt, arra, amerre a vitorlások, ezzel borítva utasai sorait, hogy legalább az ütközést elkerüljék. Miután a fiatalok ismét felkászálódtak, láthatták, hogy az öt gigászi robosztus épp mellettük halad el. A hajók vitorlái is majdnem összeértek, olyan közel, talán egy egész halk koccanást is lehetett hallani a vitorlafeszítő rudak közt.

Hablaty sosem akarta újra ilyen közelről látni őket, hisz emlékei feltörve lökték vissza őt a fedélzet padlójára, olyan hirtelen, hogy a többiek azt hitték, összeesett, s megpróbálták feltámogatni.

Még láthatták, ahogy a felgyorsult hajók megközelítenek egy magas sziklacsoportot, s libasorba rendeződve lassan, de biztosan befordulnak egy apró szorosba.

- Az lesz a mi helyünk.

Távol a kikötőtől. Távol mindentől, a tengerek legveszélyesebb vadászai mellett parkolva. Azok mellett, akik akkor is ott voltak. Mikor szétszakadt a Valkűr Fénye… Hablaty talán még egy apró zászlócafatot is észre tudott venni az egyik hajóorron lévő törő-zúzó, óriási, fémlapokból kirakott csatabárdon… Nem engedték, hogy sokáig nézze. Az volt az a hajó.

***

Johann volt olyan elővigyázatos, hogy a sziklák közé vezette a hajót, elrejtve a kíváncsi szemek elől, míg Hablaty és a kis csapata leszálltak a fedélzetéről.

- Köszönünk mindent, Johann – szinte mind egyszerre mondták, mikor visszanéztek rá a parttól.

- Legyetek óvatosak. És miattam meg ne aggódjatok, itt várok rátok.

Nem is tudtak miatta izgulni. A Fekete Vitorlásoknak úgy tűnt, saját, elszeparált kis kikötőjük és falujuk is volt a parton, így egész végig szinte négykézláb közlekedtek a bokrok közt. Egyértelmű volt, hogyha bárkit is meglátnak közülük, akkor bukhatják az egészet. De még mindig jobb, mint frontálisan bemenni a városkapun.

Kész megkönnyebbülés volt számukra eljutni az erdő pereméig, ahonnan már könnyűszerrel gyalogolhattak. Vagyis majdnem, hisz eleinte a narancsszín őszi erdőben csak az avarban jártak, aztán viszont hamarosan sziklák következtek, na meg a végtelen emelkedők.

- Magashegy, hát hogyne… remélem nem „hegyek”, mert akkor kiköpöm a tüdőm…

Fafej e mondat elejtésekor nem tudta, hogy még csak egy dombocskára másznak, egy lankás hegytető felé, aminek csúcsát néhány óra alatt elérték. Lefelé már könnyebb volt, csak vigyázni kellett, hogy nehogy valaki a bokáját törje a sziklák és a puha talaj váltakozása közepette. Újabb egy óra volt az út lefelé, s a csapat Takonypóc és ikrek oldala már megünnepelte magukat, amiért átkeltek ezen az „embert próbáló” akadályon, és nem is tűnt olyan vészesnek, mint a térképen jelölt hegy és… És akkor jött a szomorú igazság.

Elérték az erdő szélét, s hamarosan egy hatalmas mezőn találták magukat, amit egy fényes vizű kis patak szelt ketté. A mezőt körkörösen erdő vette körül, s minden oldalról határolta egy hegy. Velük szemben pedig ott magasodott az a pontja a helynek, amiről a nevét kapta. Az az orom annyira elképesztő magasságban volt, hogy még hó is borította, legalább a feléig.

- Srácok… Az ott az igazi hegy… A valódi kihívás…

Amihez még át kell verekedniük magukat egy erdőszakaszon, s csak utána jön a függőlegesen felfelé.

- Hablaty, szerintem aludjunk rá egyet…

- Ja, egyszerre csak egy hegy, minden nap egy újabb…

- Igen, fáradtak és éhesek vagyunk, nem várhatod, hogy azt is megmásszuk…

Hablaty csak hallgatta maga körül a panaszáradatot, de el kellett ismernie, hogy bizony igazuk van.

- Rendben srácok, akkor éjszakára letáborozunk itt, a patak partján. Szerzünk vacsorát, hozunk tűzifát, és gyűjtünk vizet. Valami bogyótermést is keríteni kéne, a hegyen már nem lesz semmiféle élelem, és a Johanntól kapott kenyeret is tartogassuk akkorra. Osszuk fel a feladatokat! Vadászni ki megy? - Hangzottak a főnök fiának szavai, miközben mindenki lepakolta a cuccait a patak bal szélére, ami közelebb volt a hófödte hegycsúcsos oldalhoz.

- Ne aggódjatok, majd mi ezt elintézzük. - kiáltotta vissza Kampó, miközben ő és Fogatlan kérdés vagy reakció nélkül ösztönösen megindultak, de mielőtt eltűnhettek volna a susnyásban, Hablaty utánuk loholt.

- Fogatlan! Öööh figyelj beszélhetnénk egy percet? – tette fel a kérdést, elkapva a fekete hajú karját, valamennyire félrehúzva a másiktól, s lehalkította magát. - Tudod, hogy most nem vagy... sárkány. Nem vagy olyan erős, olyan fürge mint akkor, és ez veszélyes lehet. Elbízhatod magad, úgyhogy, jobban örülnék ha... Egy viking is veletek tartana, mondjuk é...

- Nem, Hablaty – vágott a szavába, mire Hablaty a szemöldökökét ráncolta, hátha ezzel tud hatni Fogatlanra - akárhogy is nézel rám, nem megyek bele abba, hogy a sötét erdőbe velem gyere, nem. Főleg most, hogy nem vagyok az, akinek lennem kéne, így még megvédeni se tudlak.

- De amúgy is...

- Semmi de, Hablaty. Nem akarlak ilyenkor az erdőben látni és kész. Ha valami bajod esne én sosem bocsátanám meg magamnak. Majd holnap, ha többen indulunk, akkor már nem aggódok annyira.

Végül a Haddock fiú lehorgasztotta a fejét.

- Jó, rendben, akkor megyek Halvérékkel tűzifát gyűjteni...- szusszantotta. Fogatlan csak egy mosollyal válaszolt. - Viszont akkor is menjen veletek legalább egyvalaki aki eredetileg is ember.

- Majd mi - közeledett hozzájuk Takonypóc és Fafej.

- Látod? Mindig akad valaki - rántotta meg a vállát Fogatlan, majd vállon veregette Hablatyot és elindult a fiúkkal az erdőbe.

Csak egyszer adná az ég, hogy ne legyen ilyen makacs!

***

A négy fiú már messze járt, de még egy élőlényt se láttak a csiripelő madarakon kívül. Persze a csapat általános Jorgerson nevezetű reklamálója nem sokáig bírta ezt szó nélkül.

- Ez csak időpocsékolás... Mentünk volna inkább halászni... – panaszolta.

- A bokáig érő vízben aligha vannak nagyobb halak a kisujjadnál, Takonypóc - jegyezte meg Fogatlan, aki ekkor épp sereghajtó volt.

- Zseniális - morgott tovább az öntelt fiú - Ha nem Hablaty kioktatását kell hallgatnom, akkor a tiédet.

- Na jó, megint kezded a marakodást?!

- Nem kezdem, folytatom.

- Elég! - szólt közbe Kampó. - Hallottátok ezt?

- Mit? - kérdezte a másik három értetlen arccal.

- Ezt a... kaparászást... Valami nagy van itt... valahol...

- Ugyan, rémeket hallasz - intette le Takonypóc majd az ő vezetésével indultak is tovább. Néhány fenyőfánnyit haladtak csak, mikor észrevették, hogy már csak hárman vannak.

- Fogatlan? - szólt félhangosan Kampó, közben idegesen kémlelte a környező fákat.

Fafej a homlokára csapott.

- Na, elhagytuk, király... Ezt hogy magyarázzuk meg Hablatynak?

Rosszalló tekintetek siklottak felé, s pár pillanatnyi teljes csend után hirtelen a hátuk mögül lépteket hallottak, majd az eltűnt jelent meg ott.

- Itt vagyok. Tőlem nem szabadultok olyan könnyen.

A csapat kötekedője újra megszólalt:

- Éjfúria, lehet, hogy sárkányként gyors vagy, de így... Szépen lemaradtál, mondhatom... Nem is tudom miért jöttél vadászni. Én biztosan több vadat ejtek, mint te, ilyen tempóval.

- Hah - kacagott fel Fogatlan, majd néhány gyorsabb lépéssel beérte az elöl lépkedő Takonypócot és elállta az útját. - Fogadjunk. - bökte ki az első szót, ami az eszébe jutott. Igazából nem tudta pontosan, hogy mit is jelenthet, de sokszor hallotta már veszekedő vikingek között, szóval nem tűnt rossz ötletnek ezúttal használni is.

A fiú egy darabig méregette, majd rábólintott.

- Jó, fogadjunk. Aki több állatot ejt addig, míg a nap utolsó sugara el nem hagyja a hegytetőt, az nyer. Itt találkozunk. - Jelentette ki, majd előkapta tőrét és vésett három vonalat a legközelebbi fába.

- Oké, gyere Kampó - intett Fogatlan a sárkánytársának, de Takonypóc megragadta a karját.

- Héhé, ácsi. Kampó velem jön. Egy sárkány, egy viking. Így érvényes.

- Rendben, akkor, gyere Fafej.

Ezzel a két páros két ellentétes irányba indult el a lankás hegyoldalban.

Fogadás ide vagy oda, de vad az nem akadt semerre sem. Míg Takony és Kampó keletre fordultak, Fogatlanék a nyugati oldalt vették célba.  Még csak egy nyulat vagy őzet se láttak, pedig azok aztán hemzsegni szoktak ezekben az erdőkben.

- Valami nem stimmel… - Fogatlan hangja alig érte a levegőt, a teljes csöndben mégis kivehető volt.

- Ugyan azokat a szavakat használod mint Hablaty…

Az éjfúria fiú megtorpant egy pillanatra, a Thorstonra pillantva.

- Hát igen, tudod vele élek, talán ragadt rám valami... Viszont visszatérve az előzőhöz…

- Hogy nem klappol valami? Nem tudom, pikkelsz az erdőkre vagy ilyesmi? Jó én se bírom annyira ezt a rengeteg fát de…

- Fafej, egyetlen élőlénnyel sem találkoztunk! És még a madarak is… Nincs füttyszó, semmi énekhang… Semmi, csak… a némaság…

- Aha…

- Ez a nyomasztó, sötét, hideg némaság…

- Ja, de szerintem hozzá van köze – Fafej egy laza, mégis határozott mozdulattal Fogatlan háta mögé mutatott. Tekintetében ült valami, ami talán… Félelem?

Fogatlan hátrafordulása bármelyik epikus pillanatba beleillhetett volna, ahogy ide is: hiszen épp farkasszemet nézett egy tőlük öt méterre, a fák mögül előcammogó medvével.

Mindkettőjük szíve a torkukban dobogott. Hát ezért volt némaság. Mert senki és semmi nem mert megszólalni. Ezért volt üresség. Mert minden, ami itt élhetett, már vacsora lett.

És most ők következnek. Fafej és Fogatlan.

Állatias üvöltés az éhes medvétől, és már futottak is. Azzal a tudattal, hogy a „szőrös kis jószág” vagy négyszer gyorsabb futó, mint ők, mégsem adták könnyen a bőrüket.

***

- Húzd, Kampó!

- Húzom!

- Hát nem látszik!

Nem, nem kötélhúzás folyt épp, hanem a Jorgerson fiú és a szörnyennagy rémség épp egy elhízott őzt próbáltak átvonszolni a bokrokon. Már közel jártak a táborhoz, s nem is voltak igazán sportszerűek, hisz nem várták meg Fogatlanékat a megbeszélt helyen.

A mezőn áthúzni még egy dolog volt, de utána, mikor Hablaty is megjelent mellettük, jött a neheze.

- Hát a többiek? – a Haddock fiú épp egy rakás fát pakolt egy másik halom tetejére, s gyanakvó tekintettel méregette a párost.

- Nem tudjuk. – Vágta rá Takony, Kampó viszont egy pillanatra meghökkent fejet vágott, hisz arccal az erdő felé állt. Nem volt valami beszédes, de ezt a mondatot most nem fogta vissza:

- A magad nevében beszélj. Ott jönnek.

Az „ott jönnek” talán nem a leghelyesebb kifejezés. Valójában az történt, hogy az egész csapat szeme láttára átvetődtek a bokorcsoport fölött, egy-egy bukfenccel hárítva a becsapódást, de nem hagyták annyiban: a lelküket is kilehelve rohantak a táborhely felé.

Fa valamivel gyorsabb volt, talán a rémület adhatott neki szárnyakat, így kissé kacsázva eltávolodott Fogatlantól. S ekkor rontott ki az erdőből az őket üldöző medve, vicsorogva és fáradhatatlanul rohanva most a kipécézett fekete hajú után.

Hablatyban megállt az ütő ezt látva, s Fogatlannal még találkozott is a tekintetük, amiről mindketten érezték, hogy talán az utolsó szemkontaktus.

Asztrid volt az, aki frontálisan rohant pár lépést Fogatlan felé, hogy lendületet vegyen egy bravúros mozdulathoz, sőt, még fel is kiáltott:

- Éjfúria, hasra! – vezényszó volt ez, minek végén elhajította a szekercét, egyenesen felé.