18. fejezet - Álomháború

Drága Lovasok és Sárkányok!
Ezerszer, és ezeregyszer is elnézést kérek! Semmi mentségem nem volt rá, hogy ennyi ideig késett a fejezet, egyszerűen csak nem jött az ihlet a kész terv ellenére sem, sajnos van ilyen, szerintem leszívta az agyamat a suli.
De valahogy mégis összeraktam, és nagy meglepetésemre, hosszabb és jobb lett, mint az eredeti ötlet, és ehhez most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

18. fejezet

Verseny az erdőhatárig

Repült a szekerce, hasította a szelet, nem létezett számára gravitáció, semmi, ami megállíthatta volna. A másodperc törtrésze alatt történt minden, Asztrid közelében pedig senki sem állt ekkor. Egyszerűen fizikai képtelenség volt megakadályozni ezt az egészet.

Hablaty konkrétan lassítva látta az egészet. Tehetetlenül végigkövette, ahogy a szőke lány a futással lendületet ad a dobásnak, ahogy hátraemeli a fegyvert, s egy precíz, milliószor gyakorolt mozdulattal előre taszítja azt, egyenesen legjobb barátja felé. Szinte még azt is hallotta, ahogy a nyél és Asztrid tenyere súrlódik, majd ez a hang megszűnik, mikor elengedi a lendület végén. Ettől lett végleges és megállíthatatlan, s ekkor döntött el mindent. Az utolsó, elköszönő arany napsugarak megcsillantak a fegyver tökéletesre csiszolt élén, s ezt már Fogatlan is felfogta, de nem úgy, mint a szavakat.

Ezek után viszont számára megszűnt a világ, elfolyt a pillanat, nem voltak többé hangok. Ösztönei reagáltak, nem várva meg a józanész szavait, mert nem volt rá idő.

Mire észbe kapott, már a földön volt. Hason fekve emelte meg a fejét, ami visszazuhant a földre, s valami meleg, folyékony dolgot érzett lecsurogni a nyakán. Megpróbált volna előrébb kúszni, de lábai nem engedelmeskedtek.

- Fogatlan! - Ez Hablaty volt. Hallotta felemás lépteit közeledni, érezte, mikor mellé térdelt - Fogatlan, nem esett bajod? Hallasz engem?

- Pe-persze, semmi baj...

Hamar kiderült számára, hogy mi történt: Asztrid ugyan felé hajította a szekercét, de bízott a gyorsaságában és a reflexeiben, csakis ezért merhetett belemenni ebbe a bravúros mozdulatba. Igaza lett, hisz Fogatlan időben vágta magát hasra, így a fegyver végül az állat fejébe állt, így az azonnal elpusztult. A vér pedig, ami Fogatlant borította, a medvéé volt, hisz az a lendülettől félig rázuhant.

A csapat azonnal segített neki kiszabadulni a méretes állat teteme alól, s Hablaty pedig feltámogatta. De a levegőben keringett valami megmagyarázhatatlan, oda nem illő feszültség. Aztán mikor Vihar segített titkos szerelmének eljutni egy farönkig, hogy leülhessen, a konfliktus vulkánja már ki is tört.

- Neked teljesen elment az eszed?! – érkezett Hablaty dühös és ingerült hangja, mire mindenki felkapta a fejét. A legjobban pedig azon lepődtek meg, hogy a szavak Asztridnak voltak célozva.

- Mégis miről beszélsz?! És milyen jogon kiabálsz velem így?! – vágott vissza a szőke lány.

- Még te kérdezed?! Majdnem megölted a legjobb barátomat! Egy centin múlott az élete! Komolyan mondom nem vagy normális, hogy jut eszedbe ekkora baromságot csinálni?! Gondolkozz, hogy mit csinálsz!

- Ó, hogy te oktatsz ki engem? A Ragnarok emésszen fel Hablaty, hiszen megmentettem az életét!

- Majdnem megölted!!!

- MEGMENTETTEM TE BAROM! - Sose történt még ilyen. Asztrid akkora pofont lekevert a fiúnak, hogy talán még csillagokat is láthatott, aztán pedig úgy kerülte ki, hogy vállal is nekiment, teljesen szándékosan. Felkapta véres szekercéjét, s magában fortyogva lépett a patakpartra, hogy lemossa a fegyverét. Azért még hallani lehetett – Te dzsuvafejű fél-troll fattyú…

Erre aztán Hablaty is felkapta a vizet, s olyan gyorsan viharzott el tőlük, ahogy csak lába engedte. Elege volt, nem volt rá kíváncsi, és valahogy jogosnak érezze mindezt. Akkor is neki van igaza, nem Asztridnak, mondjon akárki akármit...

- Hát... - kezdte Takonypóc - Ilyet se láttunk még... De akkor most mi nyertünk a vadászatban, nem? Mert a medvét igazából nem ők vadászták le, akkor se ha jelentősen nagyobb mint egy őz, ugye? Ugye...?

Kampó karba fonta kezeit, s égre emelte tekintetét.

- Te meg a másik barom vagy, remélem tudod...

***

- Nem értem őket...

- Nem vagy egyedül ezzel...

Fogatlan hátrahajtotta a fejét, félig Viharbogár öle fölé, a sárkánylány pedig egy anyagdarabbal dörzsölgetni kezdte a haját, hogy megszárítsa.

Az eset után Vihar elkísérte Fogatlant egy közeli tavacska partjára, amit idefelejövet fedeztek fel, és segített neki kimosni a vért a ruháiból, majd hagyta, hogy megfürödjön, végül pedig félórás szenvedés után a haját is kitisztították. Egész végig arról beszéltek, hogy mi történhetett Hablaty és Asztrid közt. Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy néhány nap alatt sikerült kétszer is úgy összekapniuk, hogy az egész csapat csak nézett. Hiszen ez sose volt jellemző. Igaz, Asztrid hajlamos a hangos kifakadásra, ám amit mostanában csinál, kicsit több annál. Hablaty a másik véglet, aki teljesen indokolatlanul hergeli a helyzetet, olyan vitákat szítva, ami eddig távol állt tőle.

- Valami történt, vagy történik még minden. Ő nem... Nem önmaga most, Vihar. Érzem, hogy most nem az a Hablaty, aki a barátom lett... - folytatta Fogatlan, miközben Viharbogár leült mellé. Öntudatlanul, ösztönösen bújt a karjai közé, néhány szerelmes pillanatot csempészve a magányba, amit a sárkányfiú örömmel fogadott.

- Tudom, hogy nehéz ez most neked Fogatlan. Pontosabban, mindnyájunknak az... De most már itt vagyunk. Megérkeztünk, és nem fordulunk vissza. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a mieinket, mert tudjuk, hogy ők is megtennék ezt értünk. Hablatyból pedig nyilván csak az idegesség beszél, hisz emberéletekről van szó, az apjáról, akit te is tudod, hogy nem veszíthet el... Nézd el neki a kirohanásait, mert egyikünk sem tudhatja, min megy most keresztül.

A másik egy pillanatig elgondolkozó fejet vágott, aztán pedig már csak egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Igazad van... Sikerrel kell járnunk. Őmiatta.

Ha másért nem, hát Hablatyért. A visszaváltozásukra már nem is mert gondolni, nagy szerencséjére pedig nem is maradt rá ideje. Az aranyszőke sárkánylány egy gyors mozdulattal az ölébe tette magát szemből, s összesimította az orrukat, majd a fülébe suttogott.

- Nagyon hiányzol ám, remélem tudod...

Édes kuncogást kapott válaszul, miközben Fogatlan lágy csókot lehelt az arcélére, aztán orrával a tincsei mögé férkőzve a nyakába csókolt, s végigpuszilgatta egész a füléig.

Valóban hiányolták egymást, ez minden mozdulatból kitűnt. Puha csókok helyett vad ölelések, s ismételt leheveredés a fűbe. Még egy darabig világos van, még látják egymás fehér bőrét, még megérinthetik egymást, anélkül, hogy esetleg lebuknának. Hisz senki nem jön utánuk ide. Amit pedig az erdő lát, titok marad, hiába suttognak a fák és szaladnak a levelek bokortól bokorig, sosem adhatják át tudásukat.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - Fogatlan szavai inkább maradtak meg tátogásnak, mint valódi hangnak, minden esetre az alatta fekvő Vihar arcára mosolyt csalt.

- Akárhányszor mondod, sose fogom megunni.

Halk nevetés, újabb csók. Az érzés egyre édesebb és finomabb lett. Fogatlan lassan megsimította a lány csípőjét, miközben ismételten a nyakába csókolt, s csak aztán feküdt finoman mellé, hogy egy másodperc erejéig végigjárassa tekintetét rajta. Már nem volt szokatlan az emberi forma, természetesnek érezte, de a pikkelyek mindig emlékeztették rá, ki is ő valójában. És ezt sosem akarta elfelejteni.

***

Asztrid az égő farakást piszkálta. Hablaty még nem jött vissza, ő pedig ugyan aggódott érte, mégsem akarta, hogy elé kerüljön. Félt, hogy lekever neki egy kétszer akkorát, mint korábban. Egyik pillanatban sírt volna, a következőben féktelen haragra gerjedt.

Nem értette a saját vielkedését. Egész idáig nem is értette, de lassan kezdett rájönni, ami csak újabb aggodalmat hozott rá. Ha igaza van, akkor ezt a csatát a magashegyiek ellen már most elvesztették.

Azt se vette észre, mikor Viharbogárék visszajöttek, s barátnője leült mellé, a vállára terített egy takarót, s aludni küldte. Sőt, még a másnap reggeli indulást is monotonon kezdte. Hablaty visszatértére se figyelt fel, ami szintén csak reggel történt meg.

Ugyan Fogatlan kérte a fiút, hogy ne menjenek még, hisz jól sejtette, hogy egész éjjel az erdőt járta, és nem aludt, de Hablaty hajthatatlan volt. Mindenképp összepakoltatta a tábort, s elindította a csapatot az erdő felé, az igazán magas hegyorom felé, aminek felénél már hó várta őket. Pontosabban havazás, ami igencsak lelassította a kis csapatot. Próbáltak Fogatlan terve szerint menni, aki nem a hegyormot, hanem az az melletti, kissé sziklásabb szakaszt választotta, ahol kisebb esély van rá, hogy bármi kellemetlennel összefutnak, mint a legutóbbi medve is volt. Ezen a talajon egyik állat se szenvedi át magát szívesen, főleg, hogy hamarosan térdig jártak a fehérségben, s az egyre emelkedő szakaszon ez nem volt a legszerencsésebb. Szinte pillanatonként megcsúsztak, köpenyüket tépte a szél, alig láttak egy méterre maguk elé.

- H-Hablaty, meg kellene állnunk valahol! Ez a hóvihar nagyon eldurvult! – kiabált előre a sereghajtó Halvér, aki Bütyköt próbálta előrébb vezetni, miközben Kampó húzta előre a sárkánylányt.

- Mégis hol? Semmit se látok, se előttünk, se mögöttünk nincs semmilyen fedezék! Ha feljebb jutunk, talán ráakadunk egy barlangra! – hangzott Hablaty magyarázata, aki elöl próbált haladni, de újra és újra rájött, hogy a csúszós hó és a műláb nem szeretik egymást.

A csúcs szinte nem is létezett. Addig nem is mehettek el, lehetetlenség és felesleges lett volna, de az első, félig meddig egyenes szakaszért hálát adtak Odinnak. Ott voltak már nagyobb ereszek, szirtek, amik fékezték egy kicsit a havat, sőt, még egy kiszögellés alatt a térképet is elő tudták venni, hogy megkeressék az elméletben létező halászkunyhót. Hablaty keze remegett a térképet tartva, ezért is vette át tőle Hofferson lány, aki szinte azonnal rátalált a keresett épületre.

- Pont alattunk van egy szirtnyivel… Ha valahogy meg tudnánk ezt kerülni, a halászkunyhóhoz érnénk. De én nem látok itt semmilyen utat vagy ilyesmit…

Hangja elveszett egy pillanatra, hisz a cél és köztük nem volt semmi, ami odavihetné őket, csak a halált hozó mélység, amit meg is szemléltek. Halványan láthatták a kunyhót, de túl magasan voltak, az időjárás pedig nem engedte meg, hogy lemásszanak a sziklákon.

Az egyetlen dolog, ami még a frászt tudja hozni egy tizenkét fős csapatra egy hóvihar közepén a hegyoldalon, az egy indokolatlan mekegés, egy gyámoltalan kis kecskétől. Takonypóc majdnem hanyatt ájult, annyira hirtelen érte a semmi közepén szegény állat hangja.

- Azt a hegyikecske jóságos bolyhos felmenőit neki… Hát mi a jó Thort keres ez itt?! – Fafej kiakadása inkább volt röhejes, mint komoly, noha neki ez a tekert megszólalás csuklóból jött.

- Ez nem vadon élő kecske, látszik a színén – okoskodott Halvér, a Haddock fiú pedig ebből is sikerrel leszúrta a lényeget.

- Ha nem hegyikecske, akkor valahogyan felhozták ide…

- És ha felhozták, akkor kell lennie egy ember által is járható ösvénynek… Te egy zseni vagy Hablaty! – Asztridból annyira hirtelen tört ki az öröm, hogy a mellette álló fiú nyakába ugrott, így a lendülettől a hóba borultak egy elég furcsa pózban.

- Hát öhm… - nyögte a Haddock fiú, valahol Asztrid és a hó alatt. Fogalma sem volt, hogy miért kapta ezt a hanyatt döntő ölelést, úgy, hogy még a völgyben csúnyán összevesztek, s azóta nem is nagyon beszéltek egymással. Az nem létezik, hogy Asztrid elfelejtette. -  Igazából ezt te találtad ki, de mindegy…

***

Az út tényleg létezett. Vagyis csak minimálisan, de az nekik pont elég volt. Lekecmeregni is vagy egy óra volt, főleg, hogy Fafej mellé beszegődött a vacogó kecske.

- Nagyszerű, legalább lesz vacsoránk – Takonypóc a tenyereit dörzsölte, arra viszont nem számított, hogy a Thorston iker egy csatakiáltással ráveti magát, ezzel azonban az egész csapatot levette a lábáról, szó szerint. Hablaty esett hanyatt utoljára, s egyként sikoltva csúsztak el a folyópartig (amiről most a viharban nem is vették észre, hogy nem teljesen olyan, mint kellene lennie), így a kunyhó már alig tíz méterre volt csak tőlük. Végül is ez is egy módja volt a lejutásnak.

- Ha őt is házikedvencnek fogadod, én nem tudom, mit csinálok… - Takonypóc mormogására most senki nem figyelt, ellenben Fafej mérges tekintetek kereszttüzében égett. Szerencséjükre a kunyhóban nem volt senki, így bekuckolhattak a hóvihar elől, s még a kandallót is be tudták gyújtani.

- Nem fogjuk megenni ezt a kiskecskét! Nem lehettek ennyire szívtelenek! - feleselt a fiú iker, miközben az állat ott bégetett mellette.

- Folyamatosan óbégat – panaszolta Kő.

- És lássuk be, hogy ugyan az lett volna a sorsa, mint amit az imént felvetettünk, a kajából már úgyis fogytán van – Takony érvelése igazából meg is állta a helyét, de Hablatynak elege lett a vitából.

- Nem esszük meg a kecskét Takonypóc! Van elég élelmünk, a lányok is gyűjtöttek valamit, és ne feledkezzünk meg arról az őzről se, ami szintén valahol az ikrek táskájában lapul, legalábbis egy része.

A Thorston ikrek erre összenéztek, Takony pedig erre is tudott mit mondani:

- Biztos azt érzi ez a dög.

- A kecske növényevő, tuskókám…

Asztrid annyira váratlanul szólalt meg, hogy még ütött is a sértés. Viharbogár kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, akinek tekintete elsötétült, s mivel igencsak zavarta, hogy ezen megszólalása után mindenki csak bámult rá, mérgében felpattant, előkereste a takaróját, s a naplementére hivatkozva elvonult aludni. Hablaty percekig figyelte őt: ahogy a fal felé fordult, bekuckol a sarokba, s hamarosan már nem mocorog, talán tényleg alszik. Ennek nincs semmi értelme…

A csapat viszont rendes volt és megértő, főleg, mikor Hablaty is otthagyta a tűz melletti kupaktanácsot, s Asztrid mellé feküdve finoman átölelte hátulról. Hamar ráérzett, hogy ez most az ő feladata, őrá vár, hogy megnyugtassa, hiszen az ő barátnője.

Meg se lepte a hüppögés. Asztrid ugyan sose sírt, de most láthatóan valami nem stimmelt, így ideillett ez a könnyes kifakadása is.

- H-hablaty… Bocsánat… mindenért, amit tettem és mondtam… - sutyorogta a tenyerébe, mire a fiú egy lágy mozdulattal megsimogatta a vállát.

- Semmi baj, Asztrid. Bármin is mész most keresztül, én itt vagyok és segítek. Gyere, na gyere ide – egymás felé fordultak, s így az ölelés sokkalta többet ért. A nyugalmat jelentette, s Fogatlan számára egy kis fájdalmat: ő nem teheti meg most ezt Viharral…

***

A következő probléma reggel érte őket. Kómás félmondatok, pattogó tűz, de hideg reggeli. Mindenkin ott a takaró még, próbálnak feléledni, és kilesni az egyetlen ablakon, ami egy jót már üzent: véget ért a hóesés. Hablaty még nem kelt fel - hisz Asztrid a karjai közt aludt -, gondolatai viszont folyamatosan pörögtek. El se hitte, hogy komolyabb baj nélkül sikerült átkelniük a hegy zűrös szakaszán, ahol a legtöbb veszély várhatta volna őket a számításai szerint, de úgy tűnt, Fogatlan ötlete most is állta a helyét. Még az is megfordult a fejében, hogy rá kellett volna bízni az egészet, jobb vezetőnek és ötletelőnek bizonyult, mint ő. Talán mert egyszerűen és ösztönösen cselekedett. Ez tette olyan varázslatossá: az ösztönök, a sárkánylét, ami annyi mindent megsúgott neki a tudtán kívül. Ez az, ami őbenne sose lesz meg.

Végül megadta magát a körülötte lévő mozgolódásnak és növekedő zajnak, s finoman felkeltette Asztridot, hogy aztán az ablakhoz lépjen, s megtekintse a rájuk váró lejtőt. Először azt hitte rosszul lát, s ki kellett menjen a hidegbe, hogy megbizonyosodjon a dolgokról.

Gyanús volt neki, hogy a folyón nem látja a víz fodrozódását, nem hallja a csobogást, bármit, ami egy folyó tulajdonságai közé tartozik.

Az ugyanis befagyott. Jég borította az egészet, ki tudja, milyen vastag jég, végig le a lejtőn.

Hablaty pedig ott állt, egy marék csónakos tervvel a zsebében, amik szép lassan el is süllyedtek. „Ezen hogy kelünk át…”

- Hát… Evezni nem lesz egyszerű – Asztrid hangja talán egy kis gúnyt is tükrözött, bár nem volt szándékában.

- Kösz a tippet Asztrid… Épp most vesztettem el a maradék önbizalmam…

- Ugyan Hablaty. Ezerféle megoldás van, nem kell a csónakhoz ragaszkodni. Majd… majd lesétálunk, úgy, ahogy fel is jöttünk.

A szőke lány lassan átölelte a zöld szemű fiút, így figyelte a hideg, fagyott tájat. Az idillt csak az ikrek zavarták meg, akik kiáltozva kirohantak az ajtón, el egész a partig, és vissza. Megint összekaptak, megint veszekedtek, megint egymást szidták, és megint meg akarták ölni egymást. Hablaty már csak sóhajtani tudott.

- Csomagoljatok…

- Már megtettük – Takonypóc és Fogatlan léptek ki a kunyhóból, mögöttük a többiekkel, felszerelkezve, az éjfúria fiú pedig átnyújtotta legjobb barátjának a köpenyét, hogy legalább ne fagyjon halálra.

Ennyi kellett. Ez a tíz másodperc, amíg a többiek felkészülten megálltak a házikó előtt. Az ikrek annyira hajba kaptak, hogy valahogy sikerült a jégre csámpázniuk, ami meg ahelyett, hogy beszakadt volna… Nos, a mélybe taszította őket. Fafej a fenekére huppanva, Kő pedig előrefelé csúszva indult meg a hepehupásra fagyott jégen, e a hegyoldalban.

- Az ikrek!

- A francba is, tennünk kell valamit!

- Hablaty!

Hablaty már ott se volt. Annyira hirtelen kapcsolt az agya, mint krízishelyzetben mindig: Fogatlannal a nyomában visszarohant a kunyhóba, s felkapott egy lécekből álló, hajlított orrú, vasrudakkal összeszegecselt valamit, s kirontott vele a hóba.

- Gyerünk pajti! Utol kell érnünk őket!

Minden nagyon gyorsan történt: Hablaty és Fogatlan elképesztő összhangot mutattak be, mikor együtt a jég pereméhez rohantak, s egyetlen ugrással a szánkón teremtek, ami némi csikorgás és ropogás után megindult lefelé a jégen. Hablaty elöl térdelve, próbálva irányítás alá vonni a szánkót, Fogatlan pedig mögötte állt, előre szegezett tekintettel, haja lobogott utána, aztán pedig hátrapillantott. Messze voltak már a többiek, de épp úgy tettek, mint ők.

Két szánkó indult még az első után, mindketten négyen kapaszkodva, és szenvedve az irányítással. Hablatyék eközben kezdték beérni az ikreket, legalábbis Kőfejt egészen biztosan. Mikor épp elhaladtak volna mellette, a két fiú egyszerre nyúlt, hogy behalásszák a szőkét a fedélzetre, eközben majdnem nekiszlalomozva egy sziklának, csak centiken múlott, hogy elkerülték az ütközést. Fa már nehezebb fogás volt.

Jóval előrébb került, mint ikertestvére, folyamatosan forgott és nagyot visított, mikor egy csúnyább huppanón ment keresztül az alfele. Hablaty ügyességének és sárkánylovas tapasztalatainak hála sikerült annyira oldalra dőlniük, hogy felsiklottak egy szinte kilövőállás-szerű, fagyott, jeges sziklára, ami a levegőbe röpítette őket. A rémült kiáltás sem maradt el, és amellett, hogy majdnem ráestek, legalább utolérték Fát is. Fogatlan elkapta a kezét, és a harmadik utas segítségével valahogy felhúzták őt is a szánkóra, így siklottak tovább, szédületes sebességgel száguldva lefelé. Mivel már négyen voltak, nehezebb volt az irányítás, és kissé kacsázva folytatták útjukat. Mire rendezték soraikat, s Hablaty kikiabálta, hogy  mindenki egyszerre dőljön ha szól, és lehetőleg egy irányba is, Asztridék szánja már le is hagyta őket. A két szőke lány, Bütyök és Halvér sokkal gyorsabbnak tűntek, s Hablatyék még a lejtő végét se érték el, mikor ők már a folyó végén kialakult kis tavacskát is átszelték, s egyenesen a Fekete Vitorlások erdeje mellett siklottak a latyakos hóba. A hegy lábánál ugyanis ez az egész fehérség már olvadt.

Az olvadás pedig a jeget is megviselte, Asztridék szánkója pedig felsértette annyira, hogy a repedés, ami egy szobánnyi jégdarabot határolt el, most kiteljesedjen. A most érkező, második szánkó pedig lelassult a kásásra olvadt jégen, de még mindig elegendő volt a sebességük ahhoz, hogy könnyűszerrel felfussanak a vészes szakaszra.

- Oh-oh… - nyeltek nagyot az ikrek.

- Hablaty… Meg kéne állni, remélem tudod – folytatta Fogatlan, de ezzel se segített semmit, Hablaty ezzel teljes mértékben tisztában volt.

- Felfogtam… Mindenki, lábakat a jégre, fékezzük le!

Hét csizma tapadt a jégre, felszántva ezzel a kásás részét, a műláb pedig fülsüketítő csikorgással küzdött, de semmi sem hatott.

Egy finom szökkenéssel átértek a repedésen, s megálltak a leszakadt jégtábla másik szélén, pár centire a vizes folttól, ami biztos nem bírta volna el őket. A jégtáblájuk pedig az oldalsúlytól lassan megborult, dőlt előre, velük együtt. Az ikrek erre pánikolva hátravetették magukat, hogy legalább ők ne döntsék előre a súlyt, ám ez se használt sokat.

Itt jött volna a legrosszabb rész, de kiderült, hogy van annál rosszabb. Takonypócék brigádja ugyanis ekkor ért le a hegyről, és irdatlan kiáltások közepette próbáltak fékezni, de nekik se sikerült. Túl későn vették észre a jégtábla megemelkedett oldalát, aminek persze frontálisan ütköztek neki, így az egész szánkó fedélzete kirepült, egyenesen Hablatyék felé. Böff és Töff, Kampóval együtt az ikrek mellett terültek ki, Takonypóc viszont továbblendült, egyenesen a két legjobb barát felé, egyetlen mozdulattal küldve mindhármukat a jeges vízbe.