16. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Változott egy kicsit a sorrend, mivel becsúszott egy animációs filmforgatás (ne gondoljatok nagyra, kis stúdió, kis gyurmaanimáció, de mi már nagyon izgulunk és készülünk a csapattársaimmal, hiszen az első ilyen jellegű feladat elé nézünk :D), szó mi szó, változtattam kicsit az eseményeken hogy ne legyen zavaró, s előbb lesz a fejezet, és a héten valamikor a képes cikk, szóval most ezzel a kis változtatással is, de jó olvasgatást kívánok!

16. fejezet

Feltámad a szél

Ringatózás… Már megint az az átkozott ringatózás! Hiába fordult oldalra, nem lett jobb. Előrébb nem kúszhatott, Hablaty nem engedte, félt, hogy leesik még a végén.

Kevés fekvőhely volt a hajón, ezért kettesével feküdtek a rögtönzött és a lehajtható emeletes ágyakra. Az ikrek a földön terültek ki a plédeken, az egyik alsó ágyon Vihar és Asztrid, felettük pedig Hablaty aludt a falhoz közel, mellette Fogatlan a külső részen. Az előbbi ragaszkodott hozzá, hogy Fogatlanba karoljon, attól tartva, hogy barátja a végén még leesik, és így legalább meg tudta akadályozni ezt. Vagyis, csak remélte.

Hablaty, amióta megtudta, hogy mi történt legjobb barátjával, megszállott módjára vigyázott rá. Úgy érezte, az ő feladata megvédeni, most hogy kicsinek és erőtlennek hiszi magát az emberi testben ragadva. És ez a túlfokozott védelem néha kissé nyomasztó tudott lenni Fogatlannak is…

Kezét leeresztette az ágyról. Nem tudta, hogy az a bizonyos valaki ébren van e még, vagy egyedül van az álmatlanságával, de... Valamiért érezte, hogy nem hiába volt a mozdulat, nem egy üres remény van mögötte, hanem megérzés. Igaza lett, mikor puha ujjak simultak az övéihez. Olyan lágy, sima, nőies ujjak. Szinte látta maga előtt, ahogy Viharbogár meglátja a kezét, és megemeli a sajátját, csakhogy összeérinthessék tenyereiket.

- Miért nem alszol? - alig hallható suttogás, szinte ki se mondott szavak, a csendben viszont tisztán kivehető volt.

- Nem tudok - Fogatlan rekedtes sóhaja elárulta, hogy nem igazán bírja elviselni a hajó mozgását, sőt, egyenesen rosszul van tőle. Rátett egy lapáttal az is, ami este a tudomására jutott. Hogy Viharbogár... Ő látta őt kicsinek és erőtlennek.

- Kimenjünk egy kicsit levegőzni?- kérdezett rá a szőke lány, megemelkedve, így már puha csókot is tudott hinteni titkos szerelme kézfejére.

- Hát... Nem hiszem, hogy segítene - Fogatlan nyugodt lett volna, ám most nem tudta leplezni: a temérdek gondolattól képtelen aludni.

Viharbogár egy sóhajjal kikelt az ágyból, s egy köpenyt magára terített, aztán lesegítette szerelmét az emeletes ágyról - közben valahogy kitekerték a karját is, hogy Hablatyot ne ébresszék fel, mikor kiműti a karját az övé alól. Mindketten vékony köpenyben léptek az üres fedélzetre, ami a hold fényében kékesen derengett. Csodálatos látványt nyújtott, s emellett már csak a tengeri sós pára is megnyugtatta az éjfúria fiút, aki egész a hajó orráig lépkedett, hogy előre bámulhasson a messzeségbe. A víz meg-megcsillant a sápadt holdfényben, s szép lassan a sötétségbe veszett a horizont. Messze volt még a cél, hosszú az út és veszélyes. Nem volt biztos, hogy gond nélkül odaérnek, bár Johann szerint bármikor, ha erre jött, bajokat elkerülve siklott a hajója még rossz időben is. Valahogy erre járhatóbb volt a tenger. Akkor meg miért uralkodott köd a vidéken, mikor a Valkűr fénye hajózott és süllyedt el erre? - tette fel a kérdést Fogatlan még nyugovóra térés előtt. A kalmártól azt a magyarázatot kapták, hogy előfordulnak furcsaságok a nagy víz messzi vidékein, ez a ködös eset is egy ilyen volt. Szerinte pedig a Fekete Vitorlások kapitányai sokkal jobban ismerik ezt a helyet. Talán tudták is, hogy mikor kell hívni a hibbanti vezérhajót, tisztában voltak vele, hogy mire ideérnek, pont leszáll a köd, és ezt kihasználhatják.  Fogatlan egyre jobban gyűlölte ezeket a kétszínű alakokat. De tudta, az emberek ilyenek. Hablaty is sokat mondta neki, de még mennyiszer. Az emberek gonoszak és kapzsik, bármit megtesznek a hatalomért és a vagyonért. Ezért vannak ők maguk jó helyzetben, mert az olyan kicsi településeken, mint az övék, sose szoktak hatalmi harcok lenni, és ott nem számít a vagyon se. Szerencsésnek mondta magukat.

- Min jár az agyad? - Vihar suttogása törte meg a csendet. A lány kedvese karját ölelte, megsimogatta a vállát, eligazgatta a haját... Öntudatlanul is gondoskodott róla. - Ha aggaszt a hajó... Csak szólok, hogy nem fogunk felborulni, elsüllyedni vagy ilyesmi. Johann érti a dolgát...

- Tudom, én nem attól félek... Hanem, hogy mi lesz, ha... Viharbogár, amit este mondtál... Én tényleg nem tudom, ki vagyok. Komolyan mondom... Mi lesz ha egyszer beugrik minden? Nekem már Hibbant az otthonom, de ha felbukkan egy emlék, amiben a régi otthonom szerepel... Mi van, ha vissza akarok majd menni? Mi lesz, ha ezt meg is teszem, és ott ragadok? Ha nem tudok és nem akarok majd visszajönni ide? Ha... Megtalálom a szüleimet?

Szóval erről van szó. Viharbogár sóhaja megértő volt, érezte a gyötrődését, a jogos aggodalmát. Persze, nem könnyű két otthon közül választani. De valahogy érezte, hogy az első otthon holléte és a szülők kiléte sose fog kiderülni. Fogatlan túl kicsi volt, hogy eszébe jusson az út, amit végigjárt a sárkányszigetig.

- Akkor is találunk megoldást, Fogatlan - váratlan egy másik hang szólalt meg Vihar mögött, aki menten megperdült, és Hablatyot látta kilépni a fedélzet árnyékából. – Viharbogár, magunkra hagynál minket egy pillanatra, kérlek?

A szőke lány bólintott, majd visszasietett a raktérbe, ahol aludtak. Meglepődve tapasztalta, hogy Asztrid idő közben elfoglalta a közös fekhelyüket, így gondolt egyet, s felmászott a fölső ágyra. Talán így Fogatlannal aludhat, ahogy barátnője is Hablattyal, ha a fiúk megértik a célzást…

- Hablaty… H-hallottad? – Fogatlan most is kissé akadozva szólt csak, karjait összefonta a mellkasa előtt, így a köpeny a szélnek köszönhetően lassan körülölelte.

 - Hallottam - a másik mellélépett, s lassan a korlátnak támaszkodott, így figyelte a csillogó vizet. Túl sok emléket ébresztett benne a hajóút, de igyekezte lenyelni a gondolatokat, hogy továbbléphessen a cél felé. Másképp nem fog menni. – Nyomaszt téged mindaz, ami kiderült. Mondd meg őszintén: jobb vagy rosszabb, mint mielőtt tudtad volna? Mielőtt tudtál volna bármit is?

- Hát… - Fogatlan mellélépett, szintén a messzeséget bámulva, bár ő az ég felé pillantott. Sejtette, hogy ahogy magát ismeri, pillanatok múlva jönnek a képzelgések. – Ami azt illeti… Nem tudom… Én… Tényleg nem tudom… Talán a legjobb lett volna, ha sose tudom meg.

Pillanatokig beállt a csend, s mindketten megelégedtek azzal, hogy csak a tenger zúgását hallják. Nem is lettek volna erre szavak, míg Fogatlan össze nem szedte a gondolatait.

- Hablaty…

- Hmm?

- Néha olyan… Olyan mintha látnám őket odafent… Mintha folyton ott lennének, de megfoghatatlan, elérhetetlen messziségben. Mert mire felszállnék, már el is tűntek…

Hablaty megemelte a fejét, így ő is a csillagok felé lesett. Tehát nincs egyedül ezzel a gondolattal. Folyton látja a csillagok előtt elsuhanó alakokat, akik olyan gyorsak, mint a gondolatok.

- Mire felszállunk már nincsenek ott, igen… Én is látom őket… De már lemondtam róla, hogy bármikor is elérem. Sőt, lehet, hogy annyira akarjuk látni őket, hogy már csak a szemünk káprázik.

A fekete hajú a fejét rázta.

- Én tényleg látom őket. vagyis… nem most, mikor még… Tudod, mikor még az eredeti énem voltam. Jobban láttam a sötétben, százszor jobban. Már hozzászoktam, de… Most nagyon nehéz.

Barátja megértően bólogatott, utána pedig láthatóan elgondolkodott. Nem is kellett megszólalnia a másiknak, hogy kifejtse.

- Fogatlan, ezerszer átnéztem a térképet, mégsem… Mégsem érzem azt, hogy sikerülne… A többiek előtt nem merem mondani, de erősen kételkedem, hogy sikerül átszelnünk az egész helyet ahhoz, hogy elérjük a várost. Az több napi járóföld, hegyeken és erdőkön át, olyan veszélyeket állítva elénk, amiket sárkányháton még rendezni tudnánk, na de így… Lássuk be, tizenketten vagyunk, de csak tizenévesek. Oké, van valamennyi tapasztalatunk, de vajon elég?

Fogatlan nagy levegőt vett, hogy aztán Hablaty vállára tegye a kezét. Ez már egészen emberi gesztus volt.

- Képesek leszünk rá. Mert ugyan a terveid életveszélyesek, nem vikingbarátak, de mégis mindig…

- Nincs tervem, Fogatlan.

Síri csend. A másik a hold fényében is elsápad, hitetlenkedve néz rá. Mindvégig azt hitte, hogy Hablatynak elég a térképre pillantania, hogy komplett haditervvel álljon elő, de ilyen határozottan még nem kapta az arcába az ellentettjét.

- De… Hisz neked mindig…

- Van tervem? – Hablaty kicsit ingerülten a szavába vágott - Hát most kifogytam belőlük. Mert van egy határ, amikor már… Túl sok, érted? Apa… Kitett a tengerre, azzal a reménnyel, hogy valaki megtalál. Inkább kitett, minthogy a hajón hagyjon. Szerinted mit tudhatott? Azt biztosra, hogy ha én is fogoly leszek, meghalok. Akkor ő most mit élhet át? Egyáltalán rátalálok élve? És mi lesz, ha megtudják, hogy engem nem nyelt el a hullámsír a csónakban? Akkor egész Hibbantig mennek a Fekete Vitorlások, én pedig nem leszek ott, hogy…

- Hablaty, elég. – most Fogatlanon volt a sor, hogy félbeszakítsa, Megfogta a fiú vállait, és maga felé fordította, így szólt hozzá. – Olyan hihetetlen dolgokra vagy képes, hogy azt el se tudod képzelni. Külső szemlélőként viszont elképesztő, amit néha művelni tudsz. És mi a csapatod vagyunk, a barátaid. Ha neked nincs terved, majd együtt kitaláljuk, ha odaérünk és sikerül átlátnunk a helyzetet. Te magad mondtad egyszer, hogy egy térkép csalóka lehet.

Hablaty szemeibe lassan, de biztosan élet költözött. Kénytelen volt bólogatni, sőt, még egy apró mosoly is az arcára szökött. Fogatlan mindig tudja, mit kell mondani. Akkor is tudta, mikor még beszélni se tudott.

***

Halk szuszogás. Mézédes illat. Szóval vették a lapot.

Viharbogár még az előtt mosolyodott el, hogy kinyitotta volna a szemét. Egy védelmező kar ölelte, a tarkójánál érezte a valaki légvételeit, ezzel csiklandozva őt. Finoman megmoccant, de nem igazán tudott. Hiába feküdt az oldalán, Fogatlan teljes egészében odabújt hozzá, hátulról átkarolva, védve őt, hogy le ne essen a magasból, holott Vihar volt belül. Meg se moccant volna, ha nem jut eszébe a csapat. Mi van, ha látták, hogy mit csinálnak? Mi van, ha máris tudnak mindent…?

- Fogatlan – kezdte suttogva az aranyszőke sárkánylány.

- Mhhh…

Jellemző…

- Fogatlan, ébredj, hallod? Reggel van, ébresztő – finoman megsimogatta a karját a takaró alatt, ami mindkettejüket fedte.

- Ébren vagyok, na… Csak még öt perc…

- Nincs öt perc! Lehet hogy elaludtunk! – Vihar ugyan suttogott, mégis elég figyelmeztető volt a hangja. Fel is ült a nyomaték kedvéért, ám azzal a lendülettel beütötte a fejét a raktér plafonjába, s nagyot koppant, majd a feje búbját dörzsölgetve inkább visszafeküdt. Fogatlan megadta a kegyelemdöfést, mikor magához húzta, s puszikkal halmozta el a sérült részt, az arcát simogatva. Ebből nem lesz felkelés egyhamar…

Tényleg további tíz perc kellett ahhoz, hogy Fogatlant sikerüljön kirugdosni a takaró alól, de akkor már nem lehetett lebeszélni arról, hogy ölben kapja le a lányt odafentről, teljesen váratlanul.

- Ne már, valaki még meglát – Viharbogár ugyan igyekezett tiltakozni, de mikor a karjaiban volt, nem tudott nem mosolyogni.

- Ha már mind felébredtek és kimentek, ahogy látom, akkor már mindegy – érkezett a kuncogás Fogatlantól, akinek bal szeme zölden csillogott, míg a jobbot elfedte a haja. Tényleg nem érdekelte most, hogy titok marad-e, avagy sem.

Szerencséjükre az maradt.

***

Odakint semmi jó és kecsegtető nem várta őket. Na jó, talán egy-egy tányér szerény reggeli, de azt is csak nehezen tudták megenni, hiszen a hajót egyre növekvő hullámok dobálták.

- Nem lesz ez így jó… - Johanntól ezt a mondatot már vagy százszor hallották napkelte óta, ami valójában nem is látszott a tintafekete felhőktől.

- Ezt valahogy sejtettük Johann… - Takonypóc unottan kapta be az utolsó falat szalonnát, ám a kalmár nem eresztette el a füle mellett a megjegyzést.

- Akkor most egy kicsit helyzetet változtatunk – kezdte. – Mivel én vagyok a tapasztalt hajós, és a bárkatulajdonos is, sőt, nem mellesleg én is el akarom érni a szárazföldet, ahogy ti. Szóval szedjétek össze magatokat és segítsetek. Sok tennivalónk van, és be kell mindet fejezni, mielőtt elér miket az égiháború, vagy itt maradunk és a hullámsír jut nekünk. Ti választotok.

Hablaty nem kételkedett benne, hogy hamarosan utoléri őket a vihar, és hasonló élményben lesz része, mint amiért útra keltek. A hullámok közel a fedélzetig csaptak, így a kalmár utasítására mindenki szaladt a dolgára. Míg az ikrek a vitorlát húzták be, Hablaty, Fogatlan, Halvér, Kampó és Takonypóc a mozgó tárgyakat rögzítették a fedélzeten, súlyarányban, hogy ne is legyen esélyük felborulni. Asztrid, Bütyök és Viharbogár pedig összeszedtek minden kicsi kacatot, hogy ne okozhassanak sérülést, Johann maga pedig úgy fordította a hajót, hogy minél kevesebb terhelés érje.

Megérkeztek az ez első villámok. A szél erősödött, dobálta, döntögette a hajót, s néha a fiatal vikingek fejében megvillant egy kép, ahogy ripityára törik alattuk. De a dicső, ezer vizet megjárt viking bárka kitartott. Hiába tépte a víz, még minden egyes hullám után kiemelkedett az orra, nem okozva csalódást az utasoknak.

Ugyan a kanyarodás hamarosan megoldhatatlan volt, Johann elszántan úgy tett, mint aki ura a helyzetnek. Mert egy jó kapitány nem kelt pánikot, ha nem szükséges. A kalmár pontosan tudta, mennyit bír a hajó, s nem ez az első útja a viharban.

Egyvalamivel azonban nem számolt: a fedélzeten lévők ugyan ízig-vérig vikingek, mégiscsak tizennyolc évesek. Nem szokásuk hajón utazni, hiszen ott vannak nekik a sárkányok. Ám ez egyet jelent azzal, hogy nem tudják úgy kezelni a köteleket és a vitorlát, mint kéne. Ennek a következménye lett az, hogy az ikrek rosszul rögzítettek egy kötelet, ami így nem tartotta rendesen a vitorlarúdhoz a szövetet, s le is csapta a szél, egy mozdulattal.

- Vigyázzatok! – Hablaty hangja nem ért el Asztridig és Viharbogárig, akik épp a probléma közelében próbálták fedezékbe juttatni a könnyen mozduló tárgyakat.

A súlyos anyag lezuhant, s hintázni kezdett az utolsó kötélen, ami még tartotta, ám az első lendület volt a legerősebb: Viharbogarat el is találta volna, hisz nem arra nézett, a szélben nem hallotta a figyelmeztetést sem. Asztrid viszont igen. Ő cselekedett.

Odébb lökte Vihart, így őt söpörte át a korláton a nehéz vitorla.

- Asztrid! NE! – Hablaty kiáltása bezengte a fedélzetet. A fiú rohant volna, ugrott volna, ám a hajó megbillent, s nagyon kevesen múlott, hogy felborulnak e, avagy sem. Hablaty megcsúszott és elesett, s mire felkelt, Johann már a hajó jobb oldalához taszította, a többiekkel együtt.

- Ki kell ellensúlyoznunk a hajót! – kiáltotta magyarázatképp, a Haddock fiút viszont ezzel nem tudta meghatni.

Hablaty előre lendült, lecsúszott a lépcső korlátján, s máris a leszakadt vitorla mellett termett, s gondolkodás nélkül leugrott a hullámok közé. Fogatlan is elhagyta a helyét, de ő Viharhoz szaladt, akit majdnem eltalált a féloldalra borult vitorlagerenda.

- Asztrid! – kiáltotta a siklólány is, ám szerelme elhúzta onnan, vissza a többiekhez.

- Gyere Vihar, nem maradhatunk itt, vagy felborulunk!

Tényleg vészesen közel kerültek ehhez az eseményhez. Egy pillanatra megállt az idő, mikor a hajó szélétől már csak centik választották el a vízszintet. Egyikük se mert moccanni, még a hangok is eltompultak, egyedül az a szívet tépő recsegés maradt, ahogy a fa küzdött, hogy egyben maradhasson. Fogatlan átkarolta az árbocot, így felhúzta Viharbogarat is maga mellé, s óvatosan ugyan, de erőből a többiekhez lökte, ezzel is egy kicsit javítva a helyzeten.

- Gyere, siess! – nyújtotta felé a kezét Kampó, s miután őt is felhúzták a megdőlt fedélzeten, Johann a vitorla köteléhez futott, hogy visszahúzza azt a fedélzetre. Vitorla nélkül nem mennek sehová.

A víz alatt is folyt a harc. Asztrid ugyanis belegabalyodott az úszó kötélzetre, s a folyamatos hullámképződés nem engedte a felszínre jutni. Segítség! Nem, még mindig nem megy, bármit ragad meg, süllyed vele, hiába kapálózik… És akkor egy magabiztos két megragadja, felhúzza, végre levegőt ér… Felköhög minden vizet, de a riadalom nem múlik el. A hajó ott hintázik mellettük, bármikor maga alá temetheti őket.

- Kapaszkodj a kötélbe! – Hablaty karja ismét átnyúl a dereka előtt, s háttal a mellkasához húzza őt. Térdével megemeli kicsit, így eléri a hajóról lelógó kötéldarabot, de felhúzni nem sikerül magát elsőre.

- Nem megy – Asztrid rémületében vizet nyel, alig érthetőek a szavai, Hablaty azonban csak bíztatja, szinte kiemeli a vízből.

Hirtelen a hajó egyenesbe áll, így a kötél is feljebb emelkedik, aztán csúszni kezd vissza a vízbe, mikor odafent kioldódott. Asztrid egy sikítással visszazuhant volna a vízbe, ha Fogatlan nem kapja el a kötél végét, szinte átesve a korláton.

- Fogatlan!

- Kapaszkodj Asztrid, felhúzunk!

Végre valami stabil pont, s a szőke lány lassan eléri a korlátot, aztán az éjfúria fiú karját, aki szinte átemeli a korláton, Kampó pedig segít neki. Eztán jön csak Hablaty, aki már szinte magától mászott fel addig, hogy barátja neki is segítsen.

A Hofferson lány és a Haddock fiú reszketve terültek el a hajópadlón, csuromvizesen, levegőt kapkodva.

- Mindenki jól van? Mindenki itt van? – meglepő módon Hablaty teszi fel ezeket a kérdéseket, miközben felült, Johann pedig egy takarót terített a hátára.

Szapora népszámlálás, szerencsére a hajón tizenhárman vannak most is, mint induláskor.

A pillanatnyi nyugodt csendet pedig megtöri egy lány fájdalomkiáltása. Belenyilallt a kín, de nem egy sérüléstől, teljesen váratlanul érkezett. Ő maga sem értette, legalábbis… Eddig nem…

- Asztrid… - Hablaty elfehéredett mellette, de ő ezt már nem láthatta, hisz már nem volt magánál – Asztrid!

15. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Hát, még egy rövid ideig hétvége van, és ezt a részt is csak azért kapjátok most, mert nem igazán voltam itthon, pedig előbbre terveztem.

A lényeg, hogy néhány napon belül (ha jól számolom) kapni fogtok néhány rajzot a szereplőkről, és egy kidolgozott látványtervet az egész Magashegyről, ha minden igaz még sikerül is :'D Az egész saját elképzelésen alapul, szóval magam találom ki minden elemét, remélem sikerül is megvalósítani amit fejben már átlátok.

Ezeknek a rajzoknak egy egész cikket szentelek, eddigi állás szerint, ami után érkezik majd a 16. fejezet is, ahol már igencsak át kell látni ezt az óriási teret, úgyhogy kelleni fog az a kiterített panorámakép.

No de, ennyit a közlendő dolgokról, induljon a folytatás és szárnyakat a kommenteknek! :D

15. fejezet

Sehonnan jött sárkány

Egy kalmár élete sosem könnyű. Idegen országokat jár meg, furcsa népekkel találkozik, és nem árt, ha meg tudja becsülni egy-egy áru értékét, különben könnyen hasztalan kacatokat is rásózhatnak azok a pimasz vevők.

De a legpimaszabb mindközül egyértelműen Hablaty Haddock. Nem elég, hogy miatta ki kellett dobnia a keleti és északi piacok szemében oly értékes kék leandert, meg kellett tűrnie tizenkét kamaszt a fedélzetén, ráadásul még azt meri kérni tőle, hogy forduljon északkelet felé.

- De hát Hablaty úrfi, most hajítottam ki azt, ami miatt odáig elhajóztam volna! – kezdte a jogos méltatlankodást Johann, széttárva a karjait.

- Johann, nem mondom el még egyszer – Hablaty inkább volt türelmetlen, mint ideges, hisz tudta: már így is nagyon le vannak maradva. – Apám, Hibbant törzsfője fogságban van. Mi azért indultunk el, hogy megtaláljuk, és hazavigyük.

- Tizenketten egy egész hadsereg ellen? Ráadásul ha jól hallottam az imént, megszöktetek otthonról, és nekem ezt jelentenem kéne! – makacskodott karba tett kézzel a kalmár.

- De ne fogod – szögezte le a Hablaty mellé lépő Asztrid – mert te egyedül vagy, mi meg tizenketten, ahogy mondtad, azaz könnyűszerrel lefoglaljuk a-…

- Nem fogod, mert rendes vagy, ennyi elég is lesz – intette le a szőkét a Haddock fiú, hiába próbáltak az ikrek is helyeselni Asztrid érvei mellett. Az erőszak nem Hablaty szokása, most sem így kívánta rendezni a dolgot. – Én csak annyit kértem tőled, hogy vigyél el minket Magashegyhez, és várj is meg, vigyél haza, utána pedig mindent megkapsz amit kérsz, ezt garantálom.

Fafej pedig a legrosszabb pillanatban szúrta közbe:

- Ha meg nem teszed, visszatérünk Asztrid módszeréhez, plusz kikötözünk az árbochoz is.

- Fafej!

***

Felvonták a vitorlát. Johannak tényleg nem marad választása, hisz tudta: ha Hablaty nem is, de a többiek megtennék a kikötözős akciót, ami nagyon nem tenne jót a hírnevének.

A viking bárka könnyedén és gyorsan ringatózott át a hullámokon, a tiszta, csillogó napsütésben. Gyors volt, mint a szél, ami előre lendítette, újra meg újra. Kaszálta a vizet, billegett egy kicsit, de stabilan magasodott a habok fölé.

Mire Hablatyék elmagyarázták, hogy mi történt velük, illetve, hogy a sárkányok a plusz hat viking a hajón, Johann már a fejét fogta, no meg persze egyre egyértelműbb volt a tény: az órák során olyan messze kerültek Hibbantól, hogy a kalmár biztosan nem fogja őket visszahurcolni oda.

- Hablaty úrfi, jól hallottam, hogy a magashegyiek ragadták el atyádat? - a kínos kérdés fűrészként hasított a csöndbe.

Mindenki pakolászott, rendezkedett, hogy elférjenek a közelgő éjszaka során is, ez a megszólalás azonban mindenkit megállított. Vihar és Fogatlan megálltak a fedélközbe vezető lépcsőn, és összenéztek, az ikrek csendesen kihátráltak a képből, Takonypóc próbált úgy tenni, mint aki nem is hallotta, Asztrid pedig… Nos Asztrid Hablaty mellé állt, aki a tengert bámulta, a homlokát ráncolva.

- Igen, Johann… Ők vitték el apámat… Miután kettészakították és elsüllyesztették a hajónkat. Én csak azért lehetek most itt, mert apa az utolsó pillanatban egy csónakban kitett a vízre, s akkora szerencsém volt, hogy egy ismerős forrkatlan hazavitt.

- Oh… - Johann nem is tudott mit mondani. Ha egyáltalán létezett volna ide helyes válasz, ő most nem is találta. Viszont menten megváltozott a véleménye a helyzetről. Hablaty most nem csak egy apróságból csinált nagy ügyet, hanem komoly ügyben jár a hideg tengereken. Akár veszteség, akár nem, egyszerűen segítenie kell neki, mert az élet is ezt kívánja. Hogy ne nehezüljön még jobban ennek a szegény fiúnak a sorsa, hanem legyen még ott valaki, aki előre lendíti, aki segít neki, különben elbukik. Hiába a józan esze, az okos gondolatai, a felszereltsége. – No és… Mi a terved, mit csináltok, ha odaértünk?

Hablatyot meglepte ez a szintű határozottság. Johann az imént maga jelentette ki, hogy elviszi őket odáig, talán azonnal kérdés nélkül. Szinte hihetetlennek hatott a dolog, mégis megtörténik.

- Hát… - és most érkezett a bizonytalanság. – Az a helyzet, hogy idáig jutottam a tervvel. Arra gondoltam, hogy majd ott kitalálom, vagy valami, de… Nem hangzik valami bölcsen. Annyi minden közbejöhet és még térképem sincs a…

Birkabőr pergamen csusszant a mellette lévő asztalra. Még végig se mondta a fő problémáját a küldetés kapcsán, a kalmár már tudta is rá a választ. Hablattyal az élen szép lassan mind a térkép köré gyűltek.

- Ez itt Magashegy és a környéke – simított végig a sárgás bőrön Johann – itt találjátok a várost, aminek két bejárata van. Egy a sziklákkal körülzárt, többszörösen védett kikötőben, egy pedig az erdő felé. A falon kívül, ami a várost körbeveszi, nem juttok körbe. Vagy bementek a kapun, vagy kint ragadtok, ott viszont ellenőrzést tartanak. Rühellik a sárkányokat és mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. Most szólok, szóval kezdeni kéne valamit azokkal a pikkelyekkel – végigpillantott az embersárkányokon, akik mind az arcukon és karukon lévő, árulkodó és rikító pikkelyeikhez értek. – A másik, pedig. Szinte biztosra vélem, hogy nem sétálhattok be csak úgy. Mindenkit ellenőriznek, és ha kiderül, hogy honnan jöttetek, az őrség egyből az erődbe visz titeket, ami ugye senkinek se jó. A kikötő felől teljesen biztos, hogy nem mehetünk, túlságosan őrzik azt az oldalt. Az erdő tűnik jó választásnak, de az viszont…

- Több napi járásra van az egyetlen ponttól, ahol a kikötőn kívül partot érhetünk – Hablaty fejezte be a mondatot helyette. – itt, a Thor-szurdokban… Aztán át Troll-dombra, onnan le a hegyek közt folyó patakhoz, aztán fel a magashegyi ormokon át, le a Fekete Vitorlások erdejéig, és az utána lévő sík terület után jön csak a kapu.

- Ez iszonyú hosszú.

- Hablaty, menjük inkább a kikötő felől, majd beadunk valami kamu dumát arról, hogy kereskedők vagyunk.

- Vagy menjünk vissza Hibbantra és mondjuk el mit találtunk.

- Vagy menjen be Johann.

- ÉN?!?!? Na majd adok én neked te pimasz kis…!

A hibbanti főnök fia feje fölött záporoztak a megjegyzések, egyéb ötletek, csipkelődések. Négyen figyelték már csak a térképet szótlanul.

- Nos… a kikötő kilőve. Ha be is jutnánk a kapuig, azonnal lefülelnének – kezdte a morfondírozást Asztrid.

- De valószínűleg már a kikötőben kiderülne, honnan jöttünk. Hablatyot sajnos túl sokan ismerhetik, na meg persze, gondolom tudták, kiket várnak… Szóval még számíthatnak is ránk. – tette hozzá Viharbogár.

- De ha nem a kikötőt választjuk, hanem a déli ormokat, akkor is nehéz. Nem véletlenül hívják a helyet Magashegynek. Az egy magas hegy, hóval a tetején, tele veszélyes, kiszámíthatatlan helyekkel, és nyilván tele vadsárkányokkal, ami még nem is zavarna, de nagy esély van más ragadozókra. Medvét, farkast vagy szarvast pedig még nem tudok szelídíteni, már ne is haragudjatok. Ha egyáltalán átjutnánk ezen a vadvidéken - Hablaty az asztalra támaszkodva leste a további lehetőségeket, a monológja után. Fogatlan viszont átnyúlt a jobb karja fölött, és a térképre mutatott.

- Viszont itt talán még átjuthatunk. Ez a hely meredek, de nem annyira. Ráadásul erdő borítja, itt nem lehetnek akkora szirtek, ha a fák képesek megkapaszkodni. A vadabb állatok pedig nyilván ott élnek, ahol vannak barlangok. Itt kisebb az esély rá.

- Eddig rendben is van az ötlet pajti – bólogatott Hablaty. – Na de itt mihez kezdesz? Itt hogy megyünk tovább? – bökött az esetleges átkelhetési lehetőség városhoz közelebbi oldalára. Ott ugyanis konkrétan jelölte a térkép, hogy egy hegyi folyó húzódik, és lépcsőzik lefelé a hegy oldalán, egész a Fekete Vitorlások erdeje széléig. Fogatlan a vállát vonogatta.

Johann közben visszaverekedte magát hozzájuk, s épp meglátta, hova mutat a két fiú.

- Oh, szóval az erdő felé akartok menni? Talán jobb választás, mint a másik, és a folyón is le tudtok jutni. Egyszer árultam itt szőrmebundákat, és egy idősebb öregúr mesélte, hogy a hegyen, egy folyó partján dolgozik, mint halász. És egy várostól messzebb eső helyen nyilván van halászkunyhó is, ahol meg találtok csónakot.

Hablaty alig hitt a fülének, hogy öt perc alatt összeraktak egy tervet. Hogy mire nem képes a csapatmunka! Ujját tovább vezette a papíron, át az erdő fölött a mezőig. Az ottani kapu a rajzon is sokkal kisebbnek tűnt, bizonyára azt nem őrzik annyira. Esetleg még sikerülhet is…

***

Lobogott a meleg, vasteknőben gyújtott tűz a fedélzet közepén, ami ezen a jeges, tengeri éjszakán nagyon sokat jelentett. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy a fiatal vikingek együtt töltsék az estét, szeletszámra fogyasszák a friss jaksültet és a Johann által mézes kecsketejnek nevezett forró, édes italt szürcsöljék, sztorizgassanak, vicceket meséljenek, régi viking mondákat az őseikről. Ha valakik, hát ők büszkék voltak a múltjukra és családjaikra.

Hablaty Haddock viszont nem volt nyugodt. Hogy is lehetett volna, tizenegy emberért felel magán kívül, és olyasmire készül, ami hadseregeknek se sikerült. Mielőtt le nem ment a nap, vagy ezerszer tanulmányozta, és le is másolta Johann térképét, amin a város úthálózata is fel volt vázolva, aminek különösen örült.

Most viszont csak bámulta a vizet, s annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepetésként érte, mikor Asztrid hátulról átkarolta a derekát, s fejét a hátának támasztotta.

- Megint túlgondolod a dolgokat – kezdte a szőke.

Hablaty nem bírta ki mosolygás nélkül

- Nem, dehogy… Én csak…

- Csss. Most egyszer az életben teljes nyugodtsággal kapcsold ki az agyad. Nincs rá szükséged, míg a hajón vagyunk. Muszáj neked is pihenned, főleg, hogy nem gyógyultál meg teljesen. – Asztrid mát a karjai közt volt, hiszen egy ügyes mozdulattal becsusszant Hablaty elé, állát pedig a fiú mellkasának támasztotta, így súgta neki szavait.

- Asztrid, járni se tudnék, ha nem gyógyultam volna meg – feleselt Hablaty, de nem sok alkalma volt rá. Lopva csókot váltottak, aztán a szőke lány a fiú háta és vállaira terítette a magával hozott kendőt.

- Így… Gyere, ülj le hozzánk a tűzhöz. Az éjszaka hideg idekint.

Nem volt mit tenni, Hablaty elvánszorgott a csapatig, ahol úgy tűnt, új téma kezdődött. A csapat vezére leült barátai közé, egész konkrétan Fogatlan mellé, aki a fiú felé nyújtott egy tányérnyi vacsorát, amit megmentett neki Takonypóc és az ikrek elől.

- Kösz pajti – Hablaty falatozni kezdett, miközben a csapat visszazökkent a témához az ő megérkezéséből.

- Na szóval, és aztán Töffel leestünk a suttogójáratba, de szerencsére nem volt ott az a dög, ha értitek. Mármint a disznó, nem a suttogó! – csapkodta a térdét a nevetéstől Böff, ellentétben mindenki fapofával figyelt rá.

- Öhm… Srácok, van egy jobb téma, ami szerintem mindenkit sokkal inkább érdekelne, mint a vadkanos sztorik – szólt lenézően Halvér, majd nagyot harapott a jaksültből.

- Igen, például a sárkányaink mesélhetnének egy kicsit magukról, hogy mi történt velük, mielőtt hozzánk kerültek. Szóval ki kezdi? – tapsikolt izgatottan Asztrid, majd a vele szemben ülő Bütyökre pillantott. – Nos?

- É-én? Ugyan, én nem vagyok valami érdekes – kacagott az alacsony, barna hajú sárkánylány, mire szinte mindenki (nos, az ikreket és Takonypócot kivéve) ellenkezni kezdett.

- Dehogynem Bütyök, nagyon is érdekes vagy, mind azok vagyunk – bíztatta tovább a szőke Hofferson.

A gronnkel-lány egy darabig csak nézett maga elé, zavarában pirospozsgás arcát csak még jobban égette a tűz melege.

- Hát… Tudjátok, én a sárkányszigeten születtem. Ott is nőttem fel, Kampót és Böfféket, na meg Vihart is régóta ismertem. Mindőjük közül talán utoljára keltem ki – itt egy pillanatra mindenkit megzavart az emberi külsővel rendelkező sárkány tojásról való magyarázása – de nem igazán történt velem semmi izgalmas. A környező szigetekre jártunk a többi fióka korú sárkánnyal játszani, amíg az egyik támadásnál… Igen. Szóval, még Fogatlan becsapódása előtt néhány héttel estem fogságba nálatok.

Ennél a mondatnál az összes viking elszégyellve lehajtotta a fejét.

- Már nem is emlékszem, milyen volt a béke előtt – suttogta a csendbe Takonypóc, a többiek pedig kivételesen mind egyet értettek, míg Asztrid nem sürgette a soron következő Kampót, hogy ő is igazán mesélhetne valamit.

- Hát, nekem se volt érdekes fiókakorom – nevetett a szörnyennagy rémség. – Igazából az összes fióka egy helyre járt, volt egy biztonságos völgy, ahol volt élelem, játszhattunk, de még a Királynő hatókörében helyezkedett el. Talán mind ott nőhettünk fel, a szülők és a felügyelők nem engedtek el onnan sose. Néha megléptünk, de annak mindig csak baj volt a vége.

- Ahogy mondja. A mi szüleink egyszer elfelejtettek minket.

- Mert volt még tizenkét testvérünk.

- Vagyis csak hat, de cipzárhátaknál ugye az kicsit több – kapkodták egymástól a szót a cipzárhát fiúk.

A sárkányok egymást túlkiabálva emlékeztek vissza a régi játékokra, amiket együtt találtak ki, nevettek a csínyeken, ám Asztrid hamar elcsendesítette őket, a figyelem pedig akaratlanul is a csapat legcsöndesebb tagjára terelődött.

- No és veled mi volt pajti? Ezt mindig is meg szerettem volna kérdezni – nézett legjobb barátjára Hablaty, akit nem kicsit zavart, hogy tizenegy szempár szegeződik rá, plusz Johann, aki most érkezett közéjük, és az árbocnak támaszkodva várta a történetet, ami szinte hihetetlen volt.

- Hát… - Fogatlan nagyot nyelt – az én történetem se valami… érdekes.

- Dehogynem!

- Erre vártam már mióta!

- Sose mondtad el!

- Én is tudni akarom!

- Halljuk!

A sárkányok és vikingek egymás szavába vágva kérlelték, kíváncsi szemekkel meredtek rá, Fogatlan pedig csakis Hablaty kedvéért és Viharbogár mosolyáért sóhajtott, ami azt jelentette: mesélni fog valamit.

- Hát… most gondolom azt várjátok, hogy valami fenomenális éjfúria paradicsomról kezdjek el regélni, pedig… Ilyen nem létezik. Vagyis, ha létezik is, én… Nem tudok róla semmit. Mert nem… Nem emlékszem rá… Az igazság az, hogy semmire, ami a sárkánysziget előtt volt. Azt se tudom, hogy kerültem oda csak… Csak valahogy odavetett a sors, a szél, vagy ilyesmi… Az is lehet, hogy nem kellettem a szüleimnek, és inkább kitettek valahol, hogy megszabaduljanak tőlem…

Ilyenkor az emberek általában rávágják: „ne mondj ilyet!”, de most semmi sem történt. Mert senki sem erre a feleletre számított. Hogy a sziget hőse, a nagy becsben tartott egyetlen éjfúria, Fogatlan mögött ennyire ne legyen semmi és ne tudjon egy fikarcnyit se önmagáról.

- Szóval… Akkor nincsenek is más éjfúriák? Mármint azok, akikhez tartozol, vagy mi… Ha tartozol valahová – kérdezett vissza kissé eltekintve a tapintat fogalmától a Jorgerson fiú. Asztrid ezt most se tűrte.

- Takonypóc! Mégis hogy mondhatsz ilyet? Fogatlan hozzánk tartozik, ő is hibbanti sárkány. És biztosan ott van valahol a családja, igaz? Igaz…?

A fekete hajú a fejét ingatta, kissé előre döntve azt, már majdnem a térdeire hajtva. Fogalma sincs…

- Én tudom mi történt - a mondat robbanásként hasított a tűz ropogó hangjába, ugyanis azon kívül (nem számítva a tenger hullámzását, ami megszokott zajjá vált) síri csend volt. Viharbogár előrébb csúszott, hogy átlásson Fogatlanra, aki megdöbbenve kapta fel a fejét. Pont ő? Ő fogja megmondani, hogy kicsoda? Nem is kellett több szó, Vihar  egy sóhajtás után folytatta – A szüleim… Ők találtak rád. Egyedül voltál, kicsi voltál, bukdácsolva próbáltál repülni a viharban. Ők a halászatról visszatérve láttak meg, és feléd indultak, de mire elértek volna, lezuhantál, egyenesen a háborgó habok közé. Apám mentett ki, nem voltál eszméletednél, ezért visszavitt a Sárkányszigetre. Mindenki azt hitte, hogy… Hogy már nem tudnak megmenteni. De te akkor felébredtél és semmit nem tudtál mondani magadról. Pontosabban, valami támadásról hadováltál, de aztán megint elájultál… Utána viszont már a nevedet se tudtad, ha volt egyáltalán. Nagyon kicsi lehettél még, anyám szerint talán nálam is kisebb, pedig akkor még repülni se tudtam.

Megint síri csönd. Fogatlan arcán akaratlanul is könnycsíkok szaladtak végig, mikor a fájdalom és a felismerés beléhasított. Tartozott valahová… Egykor. Talán családja is volt… Talán egy rendes élete is volt…

De hol van az már. Elfújta a szél, elvitte az ár, elmosta az eső.

Sőt, esetleg már nincs is szüksége rá, hisz itt van Hablaty, itt van Hibbant sziget és itt van… Viharbogár is. És itt is lesz vele mindig.

Közlendők

Sziasztok!

Nos, akik gépen kattintanak ide, hallhatják, hogy új muzsika van, bár sokkal rövidebb így a lejátszólista, mint az a másfél órás melódia, viszont kedvetekre válogathattok köztük, hogy megtaláljátok egy adott jelenethez tartozó, számotokra ideális zenét - no meg lesz olyan is, amikor esetleg én ajánlom, mert iszonyú hatást vált ki a zenét hallgatni és olvasni egy hangulatában stimmelő zenét, tapasztalat :)
Ám ha esetleg nektek van valami jó zenejavaslatotok, ami hangulatában és stílusában illik ide (lehetőség szerint 2-3-4, maximum 6 perces) , kérlek linkeljétek kommentben, sokat segítetek vele, és gondolom nektek is jó, ha a kedvenceteket hallhatjátok itt is :)

Még egy apró információ: holnap egészen biztosan elkészül a fejezet, viszont úgy döntöttem, hogy hétvégén fogom kirakni, így ugyanis lehetőségem nyílik rá, hogy behozzam a lemaradásom, és ne legyenek megint akkora csúszások, mint amik eddig voltak, és beálljon valami rendszer.

Illetve lassan figyelgethetitek a másik blogot is, ahol hamarosan kirepül egy új fejezet is, ha jól emlékszem a megbeszéltekre (Flake? XD), akkor hétvége környékén érkezik, nagyjából egyszerre az ittenivel.

Nos, ennyi lett volna, a legközelebbi viszont olvasásra!

~Apropó, itt,a hol én lakom még mindig térdig állunk a hóban, hát ti? :D~

14. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Azt hittem, nem fogok megcsúszni... De akkor jött a félév és a három vizsgafilmem, szóval csak most hoztam fejezetet, ezért elnézéseteket kérem.

Hoztam egy régebbi rajzomat is, ami pontosan ide illik most, Fogatlan új ruházatáról :)

Jó olvasgatást mindenkinek, és repüljenek azok vélemények mint az éjjeli rémek :D

14. fejezet

A tizenkét kamasz

A sárkánytanács váratott magára.

Hablaty és Fogatlan meglepően gyorsan gyógyultak, ami fontos is volt, hiszen minden perc, minden óra számított. A főnök fia nem is húzta sokáig az időt, összehívta a lovasokat és sárkányaikat egy megbeszélésre, most egy kevésbé távoli helyre. Nem akarta elvonszolni rossz lábát az arénáig, hanem mindenkit magához hívott, s az eddig hidegen és magányosan álló Haddock ház a dombon ismét megtelt élettel és a pattogó tűz pedig feloldotta a jeget az ajtók sarkaiban.

Hablaty a gyógyulgatós napok alatt is rengeteget tett az ügy érdekében. Feljegyzéseket, rajzokat készített, hogy felkészítse a csapatát és meg tudja mutatni, hogy mégis mit és kiket keresnek, aztán vázolta, hogy melyik hajóval érdemes útra kelni (a sárkányon lovaglás ki volt zárva, a sárkányaik nem ülnének fel egy másik tűzokádó hátára). Egyszóval mindent tökéletesen kitalált, hogy miként jussanak a magashegyiekhez kérdőre vonni őket.

Aztán jött a pofára esés, ezúttal Bélhangos formájában, aki egyetlen mondatával feldöntötte a Haddock fiú által tökéletes aprólékossággal felépített kártyavárat.

- Nem mentek ti sehová – szegezte a fiúnak a mondatot.

- Micsoda? – Hablaty leengedte a kezeit, amiben vagy húsz papírt fogott össze. Épp azon volt, hogy bemutassa az ötletét a kovácsnak.

- Nem mentek el és téma lezárva – aztán visszafordult a munkájához, sokkal komorabban, mint eddig bármikor.

- De hiszen… Hisz rengeteg ötletem van! Itt, meg is tudom mutatni ő-…

- Hablaty! – Bélhangos hirtelen fordult el az asztaltól, így leesett a kard is, amivel dolgozott, s a falába mellett érkezett. – Idefigyelj fiam, nem mondom el még egyszer! Nem mentek sehová, a kijárás mostantól tilos Hibbant szigetről, engedély nélkül senki sem teheti meg, és most mondom Hablaty Haddock, hogy se te, se a Hofferson kisasszony, senki sem kap rá engedélyt! Most pedig ne lábatlankodj itt nekem, menj vissza Asztridékhoz és pakold magadtól jó messze azokat a papírokat. Oh, és tegyél le arról, hogy majd te és egy csapat kamasz mentőakciót fognak szervezni. Úgyhogy téma lezárva - mondta a falu kovácsa.

Hablaty csalódottan kullogott vissza Asztridhoz, aki a házuk előtt várta. Mikor megtudta, hogy milyen választ kapott a fiú, majdnem ott helyben kettécsapta a bejárati ajtót a szekercéjével.

- Majd adok én neki csapat kamaszt! – újabb suhintás, Hablaty feje veszélybe került, így hátralépett egyet. Megszokta már, hogy ilyenkor hagyni kell, hadd tombolja ki magát. – Míg te agyonhajszolod magad, jó tervekkel állsz elő, ő mit csinál?! Semmit! És még ő mondja, hogy ne lábatlankodj, majd ő fog lábatlankodni a-…

- Asztrid! – Hablaty nem bírta tovább. – Apa legjobb barátja, hogy gondolhatod, hogy nem akar neki segíteni? Biztos épp annyira ideges mint mi, csak nem tud mit kezdeni magával. És ha belegondolsz, én vagyok az örökös… Nem akarja, hogy az utolsó Haddock is feldobja a talpát valahol a tengeren, ha valami rosszul sül el.

- Te is jössz a lábas viccekkel?!

- Mi-milyen lábas… Asztrid!

Szóval nincs megoldás. Egyelőre. Mindketten tudták, hogy most tényleg olyanok voltak, mint a neveletlen kamaszok, és ez pedig nagyon rossz húzás volt.

- Na jó, elég. – intette le Hablaty a toporzékoló Asztridot. - Vagy felnőtt módjára gondolkodunk, vagy Bélhangosnak lesz igaza és ülhetünk a fenekünkön, és várhatjuk a sült galambot, mert másra nem vagyunk elég érettek, így nem…

Asztrid karba tette kezeit, s csak laposakat bólintott. Nem akart megszólalni, mert legszívesebben mindenbe fejszét vagy egyéb éles tárgyat vágott volna idegességében. Szóval inkább meg se szólalt, jobb ez így mindenkinek.

- Inkább azt találjuk ki, hogy… - Hablaty folytatta volna, mikor látta, hogy a szőke lány nem mond semmit, ám ekkor egy torokköszörülés szakította félbe. Mindketten az ajtó felé pillantottak, ahol Fogatlan kapaszkodott az ajtófélfába.

- Hablaty… Figyelj, beszélhetnénk? – iszonyú órákba telt, mire rávette magát, hogy elé álljon egy vallomással. A vallomás, miszerint ő érez valamit Vihar iránt, igen, nagyon szereti, úgy igazán, de félt is ettől. Félt, mert ha visszaváltoznak, ez már csak egy halvány emlék marad, egy apró röpke hónap, mialatt lezajlott élete legörömtelibb szakasza. És tudta már most, hogy vége lesz… Mert nem maradhatnak örökké így, őt vonzza az ég, hiányoznak a szárnyai, s újra repülni akar. Már nagyon, borzasztóan repülni akar... - Va-vagy zavarok?

Barátja nagy levegőt vett, hogy véletlenül se rajta vezesse le az idegességét, aztán rápillantott.

- Figyelj pajti, az a helyzet, hogy ez nagyon nem egy alkalmas pillanat, ne haragudj.

Fogatlan már megfogalmazta a választ, s a száját is kinyitotta, de ekkor az ikrek ügyködése keltette fel a figyelmét. Vagyis, nem csak az övét.

Fafej és Kőfej, no meg a cipzárhát fiúk egy egész, mindenféle kacattal megpakolt kordét próbáltak átszenvedni a falun, és nagyon úgy tűnt, hogy a kikötőbe igyekeznek. Mindeközben persze folyton belekötöttek a másikba, hogy ki miatt nem haladnak, de a vége csak az lett, hogy Hablaty felhívta magára a figyelmet egy torokköszörüléssel, így megszakadt a folyamat is.

- Srácok, elárulnátok, hogy mégis minek az… az izé? Azon a kocsin akartok meglépni a szigetről?

- Vagy csak tartozék a vadkanveremhez – jegyezte meg csípősen, de vigyorogva Asztrid. Hát ki máson vezesse le az indulatait, mint az ikreken?

- Ha annyira tudni akarjátok – kezdte kissé sértődötten Kőfej – mi már hetek óta készülünk erre a naaaagy alkalomra!

- Alkalom? – hangzott egyszerre a kérdés a Hofferson lány és a Haddock fiú szájából.

- Jaj, nem igaz, hogy nem tudtok róla! – csattant fel Fafej a kordé másik oldaláról, amit el is engedett, így Böfféknek kellett elkapnia, kisebb-nagyobb sikerrel. – Ma van az év legnagyobb vására, Johann ugyanis a leghosszabb körútjáról tér vissza hozzánk, és a hajója csordultig van kincsekkel ilyenkor, nem csak a semmirekellő tintahaltintákkal meg agyonmásolt fegyverekkel. Ezek most itt valódi egzotikus cuccok, halljátok srácok? Erre gyűjtöttünk már hónapok óta, és most megyünk és elcseréljük ezt a sok kacatot valami igazán menő fegyverarzenálra, vagy mi a fenére! Mire is? – nézett ikrére, aki megadóan sóhajtozott.

- Fogalmam sincs, hogy Johann mit hoz, planktonagyú barátocskám!

Miközben az ikrek ismét hajba kaptak, Hablaty agytekervényei megint működésbe indultak. Elég szürreális kép lehetett, hogy alig egy méterre Fa és Kő egymás haját húzzák, Asztrid emeli a szekercéjét, hogy közéjük csapjon, Fogatlan lenézően a fejét ingatja, Hablaty pedig elkezd vigyorogni, mint aki nem százas. És még fel is kiált:

- Édes bébi Thor a szélviharban! Ti zsenik vagytok!

Ilyenkor a drámaiság kedvéért mindenkinek meg kellett volna hallania őt és felé pillantania, de ezt csak Fogatlan és Asztrid tették meg. A másik négy, akiknek eredetileg címezve volt a mondat meg se hallották.

- Hablaty? Ezt a kijelentést te helytállónak érzed? Hiszen… Nézz már rájuk, legyél szíves – Fogatlan eddig karba tett kézzel ácsorgott, de most egy laza mozdulattal Thorstonék felé bökött.

- Teljesen helytállónak pajti. Ennél helytállóbb nem is lehetne. Hiszen… Gondoljatok bele! Kalmár Johann, aki bejárja az összes tengert, aki ismer minden szigetet. Akinek hatalmas raktere van hajón…

Asztrid kissé türelmetlenül szusszant egyet.

- Hablaty, mire akarsz kilyukadni?

A szólított úgy nézett rá, mintha a lány azt kérdezte volna, mik azok a sárkányok.

- Ez nem igaz, hát nem értitek? A hajó, ami MINDEN kikötőben megfordul!

- Értettem elsőre is, csak esélyt akartam hagyni neked, hogy kijavítsd, de úgyse fogod, jól mondom? – Asztrid elsőre fenyegetésnek intézte, de aztán beletörődött. Hablaty úgyis eléri, amit a fejébe vesz, bármennyire teljesíthetetlen is. Ő nem úgy ismeri, mint aki feladná.

Hablaty elérte azt is, hogy mosolyogjon, utána pedig lendületből a Haddock ház felé indult, Fogatlan pedig megszokásból felcsapott utánfutónak mögé.

- Oh és srácok! Holnap napkelte előtt gyülekező az arénánál, hozzatok magatokkal útravaló cuccokat, de ne sokat, és szóljatok a többieknek is! Hajnalban indulunk. Oh, és ne gyújtsatok fáklyákat, maradjatok észrevétlenek!

***

Az, hogy hogyan, egyenlőre mindenkinek egy kicsit ködös volt, főleg azoknak, akik az ikrektől tudták meg.

Ellenben Asztrid előre sejtette, hogy mi lehet a fiú terve. Nagyon is jól tudta hát, mit kell összepakolnia magának és Viharbogárnak egyaránt. Az említett pedig ekkor érkezett barátnőjéhez.

- Asztrid, te… csomagolsz? Megyünk valahová?

- Ami azt illeti, igen. Mégpedig nem egy egyszerű útra, hanem egy Hablaty féle küldetésre – Asztrid felegyenesedett, s kihúzta magát, nyújtózott egyet, hisz már vagy egy órája görnyedt a pakolásznivalók fölött. – Míg mi közel másfél hónapig csak hápogtunk és széttártuk a karunkat, Ő öt perc alatt kiötölt egy olyan tervet, ami nekem álmomban se jutott volna eszembe. Mindig is tudtam, hogy egy lángész a gyerek.

Ezen persze mindketten nevettek egy sort, Vihar pedig készséggel segédkezett Asztridnak pakolászni, rendezgetni, és úgy helyrepofozni a cuccokat, hogy egy-egy táskában elférjenek. Asztrid figyelme azonban láthatóan percről percre lankadt. Vihar még meg is jegyezte, hogy szerinte nincs túl jó bőrben, és talán érdemes lenne leülnie. Erre Asztrid szokásához híven nem hallgatott, míg meg nem rogytak a lábai. Akkor már nem tudott egyedül elmenni a székig, Viharnak kellett elvezetnie, akit igencsak megrémített ezzel.

- Asztrid, mi a baj?  Történt valami? Szédülsz? Mit hozzak?

- Rosszul vagyok… - a copfos eleinte nem akarta ezt kimondani, most viszont képtelen volt magában tartani. Valami nagyon nem stimmelt… - Viharbogár… Azt hiszem hányingerem van…

Így nem mehetett volna sehová. Lepörgött előtte, ahogy Hablaty azt mondja: neki itthon kell maradnia. Azt nem bírta volna ki, de nem ám. Neki ott kell lennie mellette, mikor a félelmek és a sárkánytűz nélkül elindul egy halálos küldetésre, hogy megmenthesse az édesapját és a legénységét. Ő pedig ott lesz vele, vállvetve harcolnak majd, mint az igazi vikingek.

Felkelt a székről, nagy levegőt vett. Fájt a hasa, szinte égett. Nagyon nehezen tudta megállni, hogy előre boruljon és kiadjon magából mindent, amit néhány órája még reggelinek hívott. De nem, megemberelte magát, a szekrényhez lépett, melegebb ruhát öltött, s ugyanúgy a megszeppent Viharnak is adott.

- Szükséged lesz rá – mondta, mikor a kezébe nyomta. Esze ágában sem volt magyarázkodni afelől, hogy hogyan és miért van még talpon.

***

Meglepően hamar összegyűlt a csapat. Ráadásul még volt egy óra napkeltéig, Hablaty megítélése szerint az pont elég nekik.

Mindnyájuknál ott voltak az utólag megbeszélt felszerelések: meleg ruha, élelem, víz, gyógyszerek, kötszerek. Fegyverek, a szállíthatóbb típusúak. Hablaty vitte a tűzkardját, Fogatlannak adott két pengeéles, derékszíjra rögzíthető tokba rejtett tőrt, Viharbogárra íjat aggattak, Asztrid nem mondott le a szekercéjéről, ahogy Takony sem a pörölyről, a többiek pedig szétosztottak maguk közt néhány rövidkardot, még két íjat, és megtömték a tegezeket is nyílvesszővel.

Fogatlanra is új ruha került, valami, ami sokkal inkább harcképes és Hablaty úgy rakta össze az otthoni maradékból, de a végeredmény egészen szenzációs lett. Hablaty is kimondta, hogy annyira… Fogatlan. Igen, nagyon Fogatlan. Persze a fekete hajú erre a kijelentésre csak nézett, mint halas kosárra a rettenetes rém, de egy mosollyal letudta a témát.

Hamarosan pedig útnak indultak, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla a faluból. Ahogy szokták. Hisz nem is az aréna volt a fő cél, hanem a kikötő.

- Szóval az a terved, hogy felosonunk Johann hajójára és meghúzzuk magunkat, míg oda nem érünk a magashegyiekhez? – vázolta az alapokat Takonypóc, miközben mindenki egy mólóra vontatott csónak mögött gubbasztott, várva, hogy Johann elhagyja az említett bárkát.

- Igen. Az – jött a kurta válasz Hablatytól, aki szinte hasalt, hogy mind elférjenek a búvóhelyükön, s felkönyökölve, egyik szemét a messzelátóra tapasztva kémlelte a hajót.

- És hogy lesz kajánk addig? – vetette fel a következő kérdést a Jorgerson fiú.

- Én horkolok! – panaszkodott Kőfej.

- Csirke is horkol – tette hozzá az ikre.

- Őt minek hoztad? – pirított rá Asztrid, mire a halk kotkodácsolásra Johann felkapta a fejét a fedélzeten. Épp most indult volna a nagyterembe reggelizni.

- Hablaty, ez hetekbe is telhet! – Ez a mondat csak az után hangzott el Takonypóctól, hogy a kalmár dúdolgatva elsétált mellettük, addig mind befogták egymás száját. Szó szerint. Arra pedig nem is figyeltek, ahogy Fafej, drámai keretek közt könnyes búcsút vesz Csirkétől és visszaküldi a hibbanti faluba.

- Elég! Eddig nincs jobb terv. Szóval előbb felosonunk, megvárjuk míg elindul és utána  ha lebuknánk, még mindig van lehetőség magyarázkodni - Hablaty ezzel magyarázta a terve alátámasztását. Johann se olyan bolond, hogy visszahajózzon Hibbantra, csak azért mert tizenkettővel többen vannak a hajóján… - és csak nem tesz ki minket az óceán közepén…

- Vagy Stockholmban… - szusszantotta Kőfej.

- Vagy Pápua Új-Guineán… - egészítette ki ikertestvére.

- És mi lesz a hajós történetekkel, azokat se feledd! – Takonypóc méltatlankodása már sértette egyesek fülét.

- Csendet!

***

Felosonni még nem is volt nehéz, hiszen a maradék rakományon (előző nap a kalmár annak a felét el is adta) kívül semmi más nem akadályozta a fiatal vikingeket. Lesiettek a raktérbe, a hajó orránál pedig lemásztak a másodlagos szintre, ahol már tényleg csak négykézláb tudtak közlekedni. Körbeülték a kis helyet, lepakoltak, Hablaty pedig tisztázta a szabályokat, miszerint a suttogásnál nagyobb hangot ki se merjenek adni.

Johann pedig visszafelé tartott a hajójára, s az keresztezte az útját, akire a legkevésbé számított: Csirke. A tollas méltatlankodó kotkodácsolással ugrált előtte, a kalmár viszont egyetlen intéssel elhessegette.

- Hordd el magad te grillcsirke!

Persze, hogy nem úszta meg szárazon: Csirke úgy ujjon csípte, hogy az be is vérzett, aztán sértődötten visszabukdácsolt a faluba.

A lovasok és sárkányaik pedig vártak. Ez még működött is egy darabig. Csendben – és iszonyú unalomban – elüldögéltek ott egy darabig. Asztrid egy idő után elsápadt, s örült, hogy a félhomályban Hablaty ezt nem látja, annak ellenére, hogy mellette ült. Sutyorogva beszélgettek, mígnem a csapatvezér mindenkit hallgatásra intett. A fedélzeten meghallották Johann lépteit, aki épp néhány viking segítségével eloldozta a hajót, ami lassú, komótos mozgással kihintázott a nyílt tengerre.

Ettől néhány sárkányember az órák alatt elaludt, Fogatlan viszont még bírta, épp Hablaty fülébe súgta volna, hogy számoljon be neki a következő tervéről, mikor a fejük felett elhaladó Johann léptei felkavarták a port. Többen a szájuk elé kapták a kezüket, nehogy bárki is felköhögjön emiatt.

Káromkodás odafentről, súlyos ládák csúszkálása, aztán… Nyílt a csapóajtó.

Sose húzódott egy sötét sarokba olyan gyorsan és hangtalanul tizenkét ember, mint akkor.

Johann nem érkezett, csak egy méretes hordó. Aztán még egy. Ezekkel szépen el lett torlaszolva a rácsos csapóajtó, és sötétség borult a fiatalokra. A kalmár léptei eltávolodtak, s hiába akarta Asztrid visszahúzni Hablatyot, a féllábú fiú odakúszott a mellettük érkezett rakományhoz, s felnyitotta a tetejét.

- Jaj ne…

A lehető legrosszabb. Kampó, aki legközelebb ült Hablatyhoz, felhúzta az orrát, s eltorzult az arca is.

- Ne, ne, ne Kampó, ne!

Kék leander volt a ládákban.

És akkor Kampó hétmérföldes tüsszentése megrázta a hajót.

Riders of the North

Sziasztok!
Neeeem még nem fejezet, de mégis akkora hírértékű, mintha az lenne.
Ugyanis szilveszterkor felvetődött az ötlet, hogy Dancing Snowflake és én nyithatnánk egy közös blogot. Nem volt komoly kijelentés, ameddig komolyan nem vettük.
Szóval igen, megcsináltuk, és mindketten vigyorgunk, mint a tejbetök :D
Hamarosan indul is rajta a közös történetünk, addig is pillantsatok rá, és máris otthagyhatjátok első véleményeteket a kis előzetes alatt.

Riders of the North