13. fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok (és csapdászok, sárkánytolvajok, hópelyhek, Fogatlanok)!

Nos, hoztam az új fejezetet, de előtte szeretnék mindenkinek Boldog Új, sárkányokban gazdag Esztendőt kívánni! :)

Jó hosszú fejezet sikeredett, meg is lepődtem rajta, még azon is, hogy tudok Hiccstridet írni *-* Sőt, egy kis segítséggel Hiccstridet rajzolni is :D

Jó olvasgatást, én pedig itt leszek és várom a  véleményeket :D

13. fejezet

Együtt

- Mintha lenne egy kis színe.

- Áh, én nem látom, szerintem olyan fehér, mint egy hólidérc…

- Hozok egy kis festéket a szobájából, akkor jobban érzed majd magad?!

Hangok.

De mit mondanak?

Hablatynak fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy meghallotta Fogatlan és Asztrid hangját. Nem is hitte el igazán, hogy tényleg hallotta őket, hiszen tisztában volt vele: napok óta magas lázzal küzdött, a csónakban ezt nem tudta csillapítani, így nyilván a dolog addig süllyedt, hogy hallucinál. Aztán majd nemsokára kinyitja a szemeit, s megint a csónakban ébred, megint kötést kell majd cserélnie, de nem volt benne biztos, hogy képes lenne rá megint… ismételten…

- Fogjátok már be, azt hiszem megmoccant!

Megint hangok. Mi ez az egész? Ennyire elborult volna az agya? Az nem létezik… ennyire mélyre nem süllyedhet…

Hablaty nem is tudta, hogy Asztridék egyik szabad szobájának ágyában fekszik, s körbeveszi majdnem az egész csapata. Székeken ültek, a szekrénynek támaszkodtak, csak Asztrid engedhette meg magának, hogy az ágy szélére üljön. Egyként várták, hogy a csapatuk vezére felébredjen, hiszen mind tudni akarták, mégis hogyan került a csónakba, és hol vannak a többiek.

Hablaty nehezen kezdte nyitogatni a szemeit, s igencsak meglepődött, mikor a kék (tintafekete) ég helyett egy szoba plafonjával találkozott a tekintete.

- Hablaty… - suttogta Asztrid, miközben nagyon finoman megfogta a kezét – Hablaty, itt vagyunk…

 A sárkánylovasok vezetője még nem reagált. Asztrid egy percig ismételgette a szavait, remélve, hogy észhez téríti a fiút, ami valahogy sikerült is.

- Asztrid… H-hol vagyok…? Mi történik…? – nyöszörögte Hablaty, a fejét is megemelve, mint aki fel akar ülni. Asztrid ezt persze nem hagyta, finoman visszanyomta, s tenyerét a homlokára csúsztatta.

- Csss, semmi baj Hablaty, nyugodj meg, biztonságban vagy, itthon, nálunk...

 Látszott Hablaty arcán, hogy kellett neki néhány másodperc, mire mindez eljutott a tudatáig. Sőt, nem is csak annyi, hanem egészen pontosan fél óra, mire képes volt akadozásmentesen beszélni, de még semmilyen kérdésre nem válaszolt, Asztrid nem is hagyta egyelőre, hogy faggassák.

Hirtelen viszont dobogásra lettek figyelmesek, ami egyértelmű jele volt annak, hogy valaki felszalad a lépcsőn.

- Ő a legjobb barátom, akkor is felmegyek hozzá, ha utána kikötözöl egy székhez!

Aztán Fogatlan ért a szobába, megállt az ajtóban. Hablaty a könyökére emelkedett, mikor meglátta őt. Soha nem voltak még távol egymástól néhány napnál tovább, egy a közel másfél hónap pedig mindkettejüket borzasztóan megviselte, hát még, hogy hogyan kellett viszontlátniuk egymást. Fogatlan kerek szemekkel nézett rá, s három másodperc múlva Hablatyhoz szaladt, akit félig sírva megölelt, sőt szinte az ölébe vetette magát.

Hosszú percekig el se lehetett választani egymástól a két legjobb barátot. Hablaty esküdni mert volna, hogy az újonnan érkezett éberségének eléréséhez csak Fogatlan kellett. Még a könnyei is eleredtek örömében.

- Jaj pajti… annyira hiányoztál…

***

Hablaty ült. Nehezen, de segítség nélkül felszenvedte magát, háta mögött vagy öt párna feküdt, hogy megtartsák. A szoba ugyan olyan volt, mint egy órája. Asztrid az ágy szélén, a csapat körülötte, s miután Fogatlan elhajtotta Gothit - aki tényleg egy székhez akarta kötözni, mivel szerinte a parton való szaladgálással és Hablaty cipelésével rontott a gyógyulgató gerince állapotán -, nos igen, ő is ott volt Hablaty mellett kissé fájós hátával és a tudattal, hogy képtelen lesz egyedül lábra állni, ha egyszer ki kell menniük innen.

- Szóval… Aztán a csónakban kötöttem ki… Nem tudom mennyi idő telt el azóta, nem... Nem tudtam számolni a napokat – ez volt a monológ vége, amit Hablaty már negyed órája mesélt. Mindent elmondott, ami eszébe jutott, és fontosnak talált.

Nem csak a csapata, de Bélhangos is végighallgatta a történtekről szóló beszámolót, aki csak ekkor ment ki, s hozott Hablatynak egy tányér forró levest, amihez a sérült menten hozzálátott.

- Szóval azt mondod, egy fekete vitorlájú, nagy hajó? – kérdezett rá a kovács.

- Ühüm… - bólogatott a féllábú, s úgy érezte, ez a leves most aztán vérré válik benne. Napok óta nem evett, és kezdte azt érezni, hogy soha többé nem fogja érezni semminek az ízét. Most örült, hogy át is melegíti a lötty, és az utolsó igényét is kitölti. Menten éberebbnek hatott.

- Érdekes… Oldalsó lámpasor, gigászi méret, fekete vitorlák, lopakodásos támadás… Túl ismerős ez nekem – vakarhatta borostás állát a kovács, miközben mindenki egyként várta tőle a folytatást. Bélhangos ezt csak egy torokköszörülés után vette észre. – Úgy értem, ismerem ezt a hajót. Egy a magashegyiek vitorlásai közül.

- M-m-mi? Magashegyi vitorlás? – hüledezett Hablaty. Majdnem kiköpte a kanálnyi leves maradékot. – Ők támadtak ránk? Hiszen ők is hívtak, és tudtommal egy szövetséges nép, akkor meg mi a fene folyik itt? Ez is valami magashegyi vendégszeretet?! Törjük derékba a másik hajóját, majd jobban megkedvelnek!

Asztrid intette le, majd inkább a vállára tette a kezét, hiszen látta, hogy a dolog nem itt ér véget.

- Hablaty, nyughass kérlek és hagyd beszélni. Egyenlőre többet tud erről, mint te.

- Hát, ez azért nem teljesen igaz – vakargatta a tarkóját Bélhangos – csak annyit tudok, hogy a magashegyieknek több hajós flottája van, ez az egyik, a Fekete Vitorlások. Kevés van belőlük, viszont az a néhány is nagy kárt tud okozni. Nagyon úgy hiszem, hogy egy ilyen támadott meg titeket, és süllyesztette el a Valkűr Fényét.

- De akkor… Akkor ezek a Fekete Vitorlások most a magashegyiekkel vannak, vagy ellenük? Ezt nem értem… - érkezett az értetlenkedés Takonypócék felől.

- Egyik se, külön csapatszervezésük van, viszont ha nagyon kukacoskodni akarunk… akkor bizony velük – magyarázott tovább Bélhangos. – Teljesen egyéni a szervezése annak a flottának, de a magashegyiek velük végeztetik, nos... A piszkos munkát. Így nem tudja összekötni a többi nép az esetleges megkérdőjelezhető cselekedéseket a magashegyiekkel. Ravasz trükk, és igen jó észjárásra vall a részükről. Hiszen kereskedőváros, nem akarják, hogy a kalmárok elfordítsák a hajóikat, mielőtt az ő piacaikra érkeznek, így őrzik meg a jó hírüket.

- Mocsadékok – jegyezte meg a Jorgerson fiú, hogy kicsit megnyomja a magyarázat végét a véleményével.

- Szóval… - remegte Hablaty félig gyöngén, félig idegesen – egy ilyen „megkérdőjelezhető cselekedet” volt a várt vendégek hajójának megsemmisítése is?!

- Hablaty!

- Nem Asztrid, tudni akarom, hogy miért akartak megölni!

- Nem akartak megölni, Hablaty.

A kovács mondata megállt a levegőben.

- Mi az, hogy nem akartak, Bélhangos? Mint mondtam, nyílzáport küldtek ránk, aztán oldalról belerohantak a hajónkba… Szándékos kivégzés volt…

- Csak annak tűnt, fiam – szögezte le Bélhangos – nem tudták, hogy lesz, aki megmenekül, így kalóztámadásnak akarták beállítani, hogy senki ne keressen túlélőket. Ők viszont nem halottakat akartak.

- Akkor… apa és a többiek… még élhetnek, ugye?

- Minden reményem ebben az elméletben van, Hablaty.

***

Fogatlan az ablakpárkányon ült. Tudta, hogy nem szabadna, mert veszélyes, pláne az ő állapotával, de ez most nem tudta lekötni. Túl sok minden történt egyetlen nap alatt. Valahogy nem tudta megnyugtatni a tény, hogy Hablaty hazaért. Hiszen tudta, hogy ért haza, hallotta minden szavát. Megviselten, átlőtt lábbal, s amíg csak félig volt magánál, azért könyörgött, hogy ne vágják le. Gothi meg is jegyezte, hogy senki ne aggódjon, mert csak lázálmai vannak, ő pedig el tudta látni a sebet, még épp időben. A javasasszony szerint elég lett volna még néhány nap, és akkor már tényleg nem tudta volna megmenteni.

És hát, Fogatlan ezekkel a gondolatokkal nem tudott együtt aludni. Még jó, hogy megjelent mögötte az aranyszőke Viharbogár, s átkarolta a derekát.

- Le fogsz esni… - súgta a nyakának.

- Nem fogok, ne aggódj Viharbogár – felelt Fogatlan, de a sárkánylány kedvéért visszafordult, s belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ablakot. – Miért nem alszol még?

- Nem jött álom a szememre… Mármint… Nélküled nem…

A szőke megölelte őt, s szeretettel nézett a szemeibe. Fogatlant meghatotta a ragaszkodása, s menten karjaiba zárta, leheletnyi csókot nyomva a homlokára. Viharbogár kérdés nélkül elkísérte az ágyig a most megint nehezen lépdelő szerelmét, és segített neki átöltözni, majd lefeküdni. Mellé bújt, így átölelték egymást a takarók alatt, de Fogatlan nem volt nyugodt.

- Hablatyért aggódsz, igaz?

- Az nem kifejezés – sóhajtotta az éjfúria fiú. – Tényleg nem vicc, hogy a gyerek vonzza a bajt, mint az ikrek Loki haragját…

- Meg fog gyógyulni – Vvihar most is az arcát simogatta, nyugtatásképp – te is hallottad, Gothi megmondta, hogy ennél csúnyább sebekkel is kezelte már, őt vagy akárkit. Veled viszont nincs kibékülve. És ha megint tönkreteszed a hátad és nem fogsz tudni járni, nem tudom mit csinálok veled.

- Viharbogár – Fogatlan nevetve tudta csak kimondani a nevét – tudod, hogy gyógyulófélben vagyok.

- Igen, az azt is takarja, hogy visszaeshetsz.

- De nem fogok.

- De igen.

Viharnak volt igaza. Ugyan az éjszakát átaludták, Fogatlan mégis úgy ébredt, hogy moccanni sem tudott. A háta nemcsak, hogy begörcsölt, a csigolyái mozgásért könyörögtek, ám ha megpróbálta ezt teljesíteni, iszonyú, tüzes nyílként állt gerincébe a fájdalom.

Viharbogár tajtékzott a dühtől, amit az aggódás váltott ki, mikor felébredt mellette, és látta, hogy képtelen mozogni.

- Látod? Mondtam! Én megmondtam!

Fogatlan nem ellenkezhetett, s nem is kiálthatott a fájdalomtól, mikor Vihar a hasára fektette egy óvatos de határozott mozdulattal, majd térdét átvetette fölötte, s a háta fölé hajolt. Mutatóujjait óvatosan végighúzta a gerince mentén, mire szerelme a párnába vájta körmeit, s összeszorította fogait.

Fájdalom, kín, újra és újra, mikor hozzáért, de csak szeretetből tette. Törődésből kezdte masszírozni, tudva, hogy gyötrődést okoz ezzel, de azzal is tisztában volt: most segít rajta. Megmasszírozta a vállait, a gerincét a bordái fölött. A pontot is, ami a legjobban fájt. Fogatlan csak az utolsóknál nyögött, mikor már nem bírta magában tartani a szenvedést.

- Nyugalom… Mindjárt vége… Mindjárt vége, ígérem… - súgta fülébe Vihar, s hamarosan már csak simogatta, csókolgatta, ezzel is visszaadva neki a lelki békét. – Jobb egy kicsit?

- Igen… Azt… Azt hiszem… - nyögte az éjfúria fiú.

- Jó. Maradj fekve, hozok abból a kenőcsből, amit Gothi kevert.

Ahhoz viszont le kellett vennie a ruháját, amiben Vihar megint segített, s lassan a hátába masszírozta a hideg krémet, ami megint valamennyi kínnal járt, de nem annyival, mint az előbbi.

Eztán visszaaludt. Talán jobb is volt így.

***

Hablaty. Ő viszont ébren volt. A plafont bámulta, szinte már meg tudta volna számolni a deszkacsíkokat is vagy tízszer, olyan régóta. Tán meg is tette.

Aztán felült. Még magát is meglepte.

Annyi mindenen járt az agya, hogy inkább erőlködve feltornázta magát, minthogy tovább őrölje megfáradt kerekeit. Lehúzta jobb lábáról a takarót. Volt rajta vagy két réteg kötés, de már határozottan nem vérzett, hisz a fásli fehér maradt. Megmozdította. Csak egész kicsit fájt.

Mikor viszont leemelte a lábait az ágyról, mér tudta: talán nem a legjobb döntés. De meg kell próbálnia. Muszáj, mert beleőrül a fekvésbe. A műlábnál csak nem lehet rosszabb…

De, az volt. Érezni, mozgatni azt, ami fáj rosszabb, mint arra nehezedni, ami nincs. Minden esetre maga se tudta, hogy két rossz lábbal hogy szenvedte el magát az ajtóig: a falakba kapaszkodva, az asztalra és ágyra támaszkodva. Másképp nem ment.

Aztán jött a következő akadály: a lépcső. Egyesével a fokokat, mindnél felszisszeni, félúton azt hinni, nem megy tovább. De valahogy jutni kell, vagy fel, vagy le, de inkább az utóbbi, felfelé nem bírná, ereszkedni még könnyebb.

És vége.

Ennyi volt, nincs több fok. Remegnek a karjai, alig bírja tartani a saját súlyát. Nem csoda, hisz napok óta egy csónakban ringatózott. Most viszont előre lendült, sántán bicegve elérte a néhány lépésnyire nyíló konyhaajtót, s mielőtt belépett, próbált úgy járni, mint aki képes is rá.

- Hablaty! – Asztrid eldobott mindent, mikor meglátta, mellé sietett, s azonnali támogatással elvezette a legközelebbi székig – Thorra, hisz járni se tudsz, mi a fenéért keltél fel egyáltalán? Jajj Hablaty… Ha a makacsság fájna…

- Hidd el, fáj is…

- Gondoltam, valahogy éreztem.

Hamar friss, meleg tej és kenyér került Hablaty elé az asztalra, miközben ő erőt gyűjtött a kis akciója után. Asztrid pillanatok alatt, és kérdés nélkül készített neki bőséges reggelit. Hamar hozott még főtt tojást, némi szalonnát, s azon nyomban szendvicset készített a fiúnak.

- Asztrid, ne haragudj, de most nem vagyok é-…

- Csss, dehogynem – s egy puszit nyomott a homlokára, ezzel elérve, hogy csendben maradjon.

Hablaty vagy fél órát szenvedett a reggelivel, de így is csak a kipakoltak fele fogyott el, aztán fejingatva eltolta magától a tányért, és csak a tejet kortyolgatta, miközben Asztrid rendbe szedte a konyhát.

- Na és… Mivel ütöttétek ez az időt az elmúlt… hetekben? – Hablaty nem bírta tovább a kínos csendet, s látta Asztridon, hogy szinte remeg. El kellett terelnie a figyelmét.

Asztrid keze megállt mosogatás közben. Kiemelte őket a vízből, megtörölte, aztán a pultnak támaszkodott. Hablaty felé fordult, mégse nézett rá.

- Leveleket írtam neked… Legalább, nem is tudom… Minden nap egyet… De nem mindet küldtem el…

- Egy sem érkezett, Asztrid… Sajnálom.

- Nem, nem a te hibád.

- Tudom, hogy ki hibája.

Csend. Ez a beszélgetés most valahogy nem működött. Asztrid őrölte magát belülről, Hablaty pedig látta rajta, hogy valami nincs rendben.

- Asztrid…

A lány nem bírta tovább. Kifakadt, szinte azonnal, a szavába vágva, mielőtt bármivel is megnyugtathatta volna.

- Nem vagyok megbízható.

- Ezt most miért mondod? – Hablaty megrökönyödve nézett rá.

- Már hogy is lennék… - folytatta Asztrid, mintha a fiú meg se szólalt volna az előbb. – A fenébe is, egyvalakit bíztál rám, és még arra se tudtam vigyázni…

Hablaty értetlenkedve ingatta a fejét, miközben hátrébb tolta magát a székkel, így már nem támaszkodott az asztalra.

- Beavatnál engem is?

- Levélben ezt könnyebb volt leírni… - sóhajtotta Asztrid, aztán néhány másodpercnyi morfondírozás után kénytelen volt kimondani: - Hablaty… Fogatlannak balesete volt…

Pillanatnyi csend. Hablaty szeme elkerekedett.

- … Mi? – ennél több nem is jött tőle.

- Bal-… Balesete volt…

Aztán jöttek a részletek. Asztrid leült - vagyis inkább lerogyott az asztal másik oldalán kihúzott székre, s elmesélt mindent. Azt, hogy ő temérdek levelet írt, illetve próbálta erejükben tartani a csapatot, ezért a sárkányokra kevesebb figyelem jutott, s mire feleszmélt, már megtörtént a baj. Hablaty szó nélkül hallgatta bár szívében nőtt a félelem. Ugyan látta előző nap Fogatlant, s nem tűnt nagyon sérültnek, mégis érezte rajta, hogy valami nincs rendben.

Ekkor pedig koppanások törték meg Asztrid szavait. Mire odanéztek, Fogatlan már az ajtóban állt. Kénytelen volt botra támaszkodni, másképp nem vitték a lábai.

Hablaty szomorúan tapasztalta a látottakat. Hát tényleg nincs jó bőrben…

- Pajti… szóval igaz…

- Igen, Hablaty… - Fogatlan persze majdnem minden szót hallott, legalábbis a lényeget biztosan. Nagyon nem akarta, hogy vele törődjenek, mikor szerinte Hablaty sokkal több kezelésre szorul most, mint ő.

Megint beállt a hallgatás, amit Viharbogár tört meg, Fogatlan mellett előbukkanva. Közölte, hogy kikíséri a fekete hajút a friss levegőre, hátha a csípős idő egy kicsit enyhíti a fájdalmait, aztán elbicegtek a kijárat felé.

Mire Hablaty visszafordult, Asztrid már sírt. Tenyereibe temette arcát, s egyre csak folytak a könnyei.

- Sajnálom Hablaty, ez az én hibám… Nem… Nem vigyáztam rá eléggé… - hüppögte. Hablaty pedig nem bírta tovább, átnyúlt az asztal fölött, s megfogta a kezét.

- Asztrid, gyere. Gyere ide.

A lány felkelt, még mindig a kezét szorongatva, s megkerülte az asztalt, így már Hablaty előtt állt, aki pedig magához húzta. Sőt, az ölébe ültette, kérdés nélkül, aztán pedig hosszasan megcsókolta.

Csak ennyi kellett.

- Annyira… Annyira hiányoztál! - És a lány máris zokogott.

Szoros ölelés, nyugtató csókok, s Asztrid könnyei apadni kezdtek. Kék szemei csillogtak, mint a tenger tükre, Hablaty erdőzöld szemei pedig elnyelték a fényt, és csodálatot varázsoltak az arcára.

- Szeretlek.

***

A visszaút nehezebb volt. Hablaty ragaszkodott hozzá, hogy egyedül küzdhessen meg ismét a lépcsővel, ami nehezebben ugyan, de sikerült neki. S mire visszaért az emeletre, csodák csodájára a fürdő ajtaja kinyílt, s egy apró gőzfelhő röppent ki onnan, mikor Asztrid kilebbent rajta.

Hablatyba karolt, visszahúzta az ajtóig, s miután bevezette, magukra zárta az ajtót.

A fürdőben lévő kád csordultig volt gőzölgő meleg vízzel, volt ott két szék is, tele törülközőkkel, no meg… gyertyák. Gyertyák mindenütt. Hablaty szemei nagyra nyíltak.

- Hát ez?...

- Tudod… annyi didergés után megérdemled a kényeztetést. – suttogta Asztrid, egy sokat sejtető mosollyal, s már Hablaty ingével babrált. – És mivel alig tudsz járni, ezért… gondoltam… besegítek egy kicsit.

És hopp, már nincs is rajta az ing. Asztrid újabb sebeket keres rajta, megsimítja a mellkasát, sovány hasát. Érzi a bordáit, s egy pillanatig szomorú is ezért. Előrébb lép, nyom egy csókot a vállára. A szeplős vállára, amit annyira imád. Kezei lassan átcsúsznak a derekán, a hátára siklanak, s öleli, ahogy tudja. Ha rajta múlna, sosem engedné el, vigyázna rá minden pillanatban, s a szekercét vágná annak a fejébe, aki lábon lőtte Hablatyot.

De most elúsztatta a haragot, szeretettel és gyöngédséggel cserélte ki. Mert Hablatynak most erre volt szüksége. Lépni most nem tudott egyedül, így Asztrid szinte megtartotta a teljes súlyát, míg elkísérte a kádig.

A fiú hamar a forró vízben végezte, Asztrid pedig most sem hagyta elsüllyedni. Lábát is kint hagyta a kádból, letámasztva egy székre. Hablaty felszisszent, további sebei, amiket a csónakban szerzett, égtek, gyönge volt, nem tudta volna megtartani magát, csakhogy Asztrid olyan gyöngédséggel és erővel tartotta a hátát és a fejét, mintha egy újszülöttet fogna mosdatás közben. Arca még kint volt a vízből, s a szőke olyan gyöngédséggel simogatta rá a vizet, mintha törékeny volna.

Az is volt a szemében.

S nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, az ő kis drága, törékeny Hablatya.

Snoggletog

Sziasztok lovasok és sárkányok!
Picit megkésve az ünnepi forgatagban, de hoztam nektek én is valamit Snoggletogra, amivel szeretnék nektek Boldog Ünnepeket kívánni!
Egyetek sok sütit, fogyjon a forrócsoki, de a jaklikőrrel csak óvatosan :D

Fogadjátok hát ezt a kis szösszenetet, ami az Álomháború világában játszódik ugyan, de az alaptörténetet nem viszi se előre se hátra, csupán egy kis téli hangulatot teremt :)
A rajz is egy kis délután eredménye, nem életem műve, viszont szívesen megosztom veletek ^^

~Pici, nem hagyományos zene, hogy a hangulat is meglegyen~

Snoggletog szilánkja

Eljött a tél, ami Hibbanton ugyan az év nagy részét kiteszi.

De most még különlegesebbnek ígérkezett…

Hó borította a tájat, de a barna faházak közt hamarosan piros, zöld, kék, sárga színek is feltűntek. Füzérek emelkedtek hídszerűen az épületek közé, lámpások gyúltak, s egy hatalmas fenyőfa emelkedett fel a falu főterén, amit a falubéliek összedolgozva feldíszítettek.

- Asztrid, nézd! – integetett egy létra tetejéről Viharbogár, s hátradobta a sapka által lefogott aranyszőke tincseit. Barátnője felpillantott a dekorációra, melynek elkészítését ő tanította, s büszkén mutatta hüvelykujjával, hogy szép munkát végzett.

Kicsit odébb Halvér és Bütyök ügyeskedtek egy hosszú füzért a fa egyik alsó ágára, amiben érdekes módon Kampó is segített. Az ikrek és Takonypóc persze nem okoztak meglepetést azzal, hogy össze-vissza dobálták egymást (de főleg a Jorgerson fiút) hógolyóval, amiben most Böff és Töff is segítettek lovasaiknak. Takony hamarosan nem maradt szárazon, és dideregve próbálta összekaparni a megmaradt méltóságát.

- Már csak egyvalaki hiányzik… - pillantott körbe Asztrid a vikingek közt, de csak nem szúrta ki, akit keresett.

- Vagyis kettő – tette hozzá Vihar.

- Én egynek számolom őket.

Hablaty és Fogatlan sehol sem volt. Pontosítva persze voltak valahol, csak nem ott.

Hablaty iszonyú megfázással ébredt, amiért átkozta az összes északi szelet, s hajnalhasadta óta Asztrid ajándékán dolgozott.

Fogatlan pedig Viharbogárén. Szerzett Hablatytól egy szép, átlátszó, tömör lapot*, s különleges festékkel készítette rá egy „bizonyos”sikló festményét, Hablaty egyik rajzát használva mintának. Olyan festékkel készült, ami fény hatására más színeket ölt, mintha sötétebb helyen néz rá az ember. Fogatlan nagyon ráérzett az ecset használatára, főleg, hogy Hablaty is sokszor magyarázott és segített neki. Barátját nagyon meglepte a kézügyessége, s az is, hogy bizony-bizony ő is a bal kezét használta.

Hablaty pedig egy különleges páncélt készített Asztridnak, amin nem látszott, hogy páncél. Éjfúria pikkelyekkel volt borítva, így könnyű volt és elegáns, mindemellett tűzálló, és nyilván szoknyában végződött. elképesztően nézett ki, és mindemellett biztonságot is adott a viselőjének. Hablaty most varrta föl rá az utolsó részeket, a ruha ujjait, amin szintén volt néhány csat, így akár egy egész tőrt is tudott rögzíteni ott Asztrid, vagy bármit, amire hirtelen szüksége volt. A fiú borzasztóan reménykedett, hogy eltalálta Asztrid méretét és ízlését.

- Szóval éjfúria páncél… Hm... Érdekes választás, Hablaty – nevetett Fogatlan.

- Kösz, a tied se rossz. Biztosan nagyon fog örülni neki Viharbogár.

A fiúk felnevettek, s kilestek az ablakon. Szívük választottjai a fenyőfánál díszítettek, s öt percig le sem vették róluk a szemüket. Hamar rájöttek, hogy minden fáradozást és nem alvást megért az, hogy elkészíthessék a lányoknak az utolsó pillanatban kitalált ajándékokat.

Mire feleszméltek, már dél is elmúlt, ami a snoggletogi rendezvény kezdetét jelentette a nagyteremben. Hablaty olyan sebességgel kereste a piros anyagot, amibe az ajándékot akarta rejteni, mint még soha.

- Pajti, siess, indulnunk kell! - intett közben Fogatlannak.

- Micsoda?! - kapta fel a fejét a másik. Kilesett az ablakon: már sötétedett, ő pedig itt állt egy majdnem kész festménnyel, aminek még száradnia kell. Még néhány ecsetvonást ejtett rajta, amit Hablaty futtában megdicsért, aztán már öltözködtek is az ünnepi ruhába, s keresték a köpenyeket is. – Menj, menj előre, majd megyek én is, csak… Még befejezem és megvárom míg megszárad.

Nem volt mit tenni, Hablaty ezer hálát adott neki ezért, s a frissen csomagolt ajándékkal lesietett a lépcsőn, ki a hóba, s egy hanyatt eséssel körítve elbicegett a nagycsarnokig.

- Asztrid!

A szőke megperdült a bejáratnál. Szőrmés kabátot viselt, haját pedig most is bonyolult fonat tartotta.

- Hablaty? Hol voltál egész nap? Kerestelek a díszítésnél.

A barna hajú a lépcső tetejére érve kifújta magát, s elsöpörte a szeméből tincseit. – Öhm, igen, nem voltam ott, mert nem értem rá. Asztrid, mielőtt bemegyünk oda, kérlek, ezt fogadd el – majd átnyújtotta neki a pirosba csomagolt ajándékot.

A szőke Asztrid Hofferson egy pillanatig nem tudott semmit se szólni. Hablaty az ajándékot készítette neki… Egész eddig ezen dolgozott, s most ráadásul kettesben is vannak, nincs itt senki. Megilletődve átvette a csomagot, de mielőtt megnézte volna, finoman letette a mellettük magasodó szobor talapzatára. Az elkövetkező néhány másodperc az örökkévalóságnak tűnt, s csak néztek egymás szemébe, míg Asztrid hirtelen Hablaty nyakába vetette magát.

- Istenek, ajándékot készítettél… nekem… - hallatszott a motyogás a fiú válla felől.

- Öhm… igen Asztrid. Mert… Fontos… Fontos vagy nekem, tudod?

A szavak alig jöttek. Hogy is jöttek volna, hisz Asztrid a szemébe nézett. Ilyekor szótagonként kellett összekaparnia a mondandóját, s még egy nagyot is nyelnie kellett, ám folytatni nem tudta.

- Nagyon köszönöm Hablaty. És… Én is szeretlek ám.

Aztán összeforrasztotta ajkaikat a hóesésben, a snoggletogi fények tükrében.

Akkor volt még nagy ámulás, mikor Asztrid meglátta a páncélt, és annyira izgatott lett emiatt, hogy ott helyben elszaladt a szobor mögé, és egy pillanat alatt magára öltötte a ruhadarabot – miközben Hablaty vörös lett, mint a rák. Még ünneplőnek is simán elment a szinte súlytalanul lebegő, fekete, ám sötétlila árnyalatokban megcsillanó anyag. A pikkelyek pedig elbűvölővé és egyedivé varázsolták.

Asztrid ebben is lépett a terembe, természetesen Hablaty oldalán, akinek fülig ért a szája a boldogságtól.

És még a jaklikőr se került elő.

Aztán jött a szinte véget nem érő tánc és mulattság, a zene és az ajándékok. Asztrid sem jött ám üres kézzel, s hamarosan Hablaty egy új jegyzetfüzetet bonthatott ki. Azt viszont nem is sejtette, honnan tudhatta a lány, hogy az előzőből már alig maradt lap.

Egyvalaki álldogált csak társaság nélkül: Viharbogár. Ő ugyanis még mindig Fogatlanra várt. Számtalanszor felkérték már táncolni, elhívták beszélgetni, de ő mindenkit udvariasan visszautasított. Már azon járt az esze, hogy megkérdi Hablatyot, merre lehet, viszont mikor meglátta, hogy most is Asztriddal táncol, lemondott a tervéről.

Inkább maga indult el a Haddock ház felé.

Az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt. A ház kezdett kihűlni, már a kandallóban sem lobogott a barátságos láng.

- Fogatlan? – kezdte Vihar. – Itt vagy? Az ünnepség már egy órája tart, miért nem jössz? Valami baj van? Fogatlan? Itt vagy egyáltalán?

A siklólány a lépcső felé tartott, aminek tetején abban a pillanatban megjelent a szólongatott.

- V-vihar… Hát te mit csinálsz itt?

- Csak… Nem jöttél az ünnepségre – pillantott fel rá nagy, aranybarna szemeivel – Azt gondoltam, valami baj van… De… minden rendben van, ugye? - Nem érkezett válasz – Fogatlan?

Az éjfúria fiú csak szomorúan lehajtotta a fejét, s inkább visszahátrált a szobába. Viharbogár nem értette ezt a viselkedést, s pont ezért követte. A szobába érve szilánkokra lépett, s menten megemelte lábát. Mikor lépett egyet hátra, meglátta Fogatlan szomorú szemeit.

- Vihar… Figyelj, ez… ez lett volna az ajándékod, de… Pont mielőtt menni akartam, hogy odaadjam… A szél… Kicsapta az ablakot és az lelökte az állványról… Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Viharbogár….

A szavak egyenként jutottak el a lányig, aki nagy szemekkel, résnyire nyílt ajkakkal hallgatta őket. Szóval Fogatlan eddig vesződött, hogy ajándékot csináljon neki…

Ez annyira meghatotta, hogy nem is talált szavakat hirtelen. Igen, összetört. Igen, most Fogatlan szomorú. De mégis… Viharbogarat újra és újra boldoggá tette a gondolat, hogy ennyire sokat számított neki, hogy még ezt az emberszokást is megpróbálta követni, hogy örömet okozhasson…  Sikerült neki.

- Fogatlan… Ez egy csodálatos tett volt tőled… És nagyon sajnálom, hogy tönkrement, de ez nem a te hibád, hallod? Nem a tiéd. Viszont az, amit tettél, hogy megcsináltad nekem, én… El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem…– itt finoman átlépett az őket elválasztó szilánkokon, megfogta Fogatlan kezeit, s csendesen levezette a lépcsőkön. Megállt vele a kinti havazásban és a lámpások közt, miközben félig a fejére húzta köpenye csuklyáját. Kezeik ekkor újra összecsúsztak, s találkozott a tekintetük. A szerelmes, boldog, igazi és felejthetetlen szerelmes csók előtt azonban Vihar még közölt vele valamit: - Viszont azt sose feledd, hogy te vagy számomra a legnagyobb ajándék.

"Te vagy a karácsonyi ajándékom" ~ Vihar 

A jövő történetei - Szóval Soulmates

Sziasztok!

Köszönöm a sok érdekes véleményt. :D 

Nagyon megleptetek, hiszen nem számítottam rá, hogy  Soulmatesnek ekkora sikere lesz, tekintve a témáját, de nagyon úgy néz ki, hogy egyenlőre az vezet. Aztán majd ha odaérünk a szavazáshoz, kíváncsi leszek, hogy továbbra is megmarad ez a szintű érdeklődésetek :D Nagyon sok Toothcup sztorit elolvastam, mielőtt belekezdtem volna, és azt kellett észrevennem, hogy nagyon megoszlanak. Voltak a *szónincsráhogymennyirebrutáliséscéltalan*-ok, amik hát.. konkrétan a yaoi témába belemászva céltalanul szórták a légyottokat, ami hát... nulla történet. És van egy magyar sorozat egy oldalon (Never Marauder's Land, ha jól emlékszem, de javítsatok ki, aki ismeri), ami szenzációs megfogalmazással, remek kis szösszeneteket írt. Én inkább efelé hajlok, egy érzelmileg mélyebb, nyomottabb, de sokkal több mondanivalóval rendelkező történet felé.

Kicsit sötét, kicsit szorongó és húz lefelé, mint a Requiem for a dream fantasztikus zenéje (ez), de vannak benne vidám pillanatok és boldogság, egy pici szín a sötétségben. Azt hiszem egy aprócska részletet megérdemeltek belőle, kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá, a hangulatához. próbáltam olyan részletet kiválasztani, ami mindezt tükrözni és érezteti, minden szempontból.

Aztán a fejezet is hamarosan érkezik, karácsonykor két fejezetet is szeretnék nektek adni, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül :D

Szóval, Fogi már bezsongott, így lássuk, mit hoztam nektek mára :D

Soulmates - meghatározatlan fejezet (részlet) :

***

Még száz méter, és elérjük az iskola előparkját. Semmi kedvem nem volt beérni, nagyot ásítottam. Túlságosan nyűgösen keltem ki Fogatlan öleléséből ezen a reggelen, s a reggelit sem kívántam. Teljesen elment a kedvem, hogy iskolába kell menni, és nem tölthetem vele az időmet, úgy ahogy szeretném. Pedig most minden percemet úgy terveztem, hogy ő is benne volt. Nem is értettem mikor, vagy hogyan alakult ez ki bennem. Egyszerűen csak… ott volt. Tegnap még furcsa volt, mikor megölelt, ma már vágytam rá. Furcsák a kamaszévek, tényleg…

Mire feleszméltem, már egy utcai pékségnél beszerzett, papírpoharas gőzölgő kávé volt a kezemben. A csípős őszi reggelre való tekintettel ez pillanatok alatt felolvasztotta elfagyott ujjaimat, s lassan Fogatlanra emeltem a tekintetem. Ő csak mosolygott, nála is kávé volt, s épp betuszkolt egy zacskónyi teasüteményt a táskámba. Kérdőn pillantottam rá.

- Ha jól emlékszem nem csomagoltál magadnak uzsonnát – kacsintott rám, én pedig csak mosolyogva a szememet forgattam.

- Megfognád a poharam? Egy perc és kifizetem – ez bennem volt. Meghálálni mindent, s nem szó nélkül hagyni. Ő viszont ezt nem így gondolta.

- Szó sincs róla Hablaty.

- De…

- Nem, nem fizeted ki.

Hát, ezek szerint vita lezárva. Magamban pedig már kerestem a lehetőséget, hogy miként is tudnám mindezt viszonozni. Akárhogy is, hiába hebegtem el neki egy „köszönöm”-öt, annyira szívesen megöleltem volna!

De megbeszéltük a reggelinél, hogy ezt nyilvánosan nem fogjuk csinálni. Sőt, először én kértem erre. Azt használtam érvként, hogy miszerint apám egy elég magas pozícióban dolgozik, s ezért a fél környéket ismeri (részben ezért is pont ide költözünk), nem lenne jó, ha az egyik ilyen paprikajancsitól visszahallaná, hogy a fia egy… nos, fiúval csókolózik… Ráadásul sárkányfiúval. Talán az is jobban kiverné a biztosítékot…

Fogatlan érve pedig az volt, hogy bizony-bizony a sárkányok is árgus szemekkel figyelik az emberek és a tűzokádók viszonyát, és ha ilyesmit felfedezni vélnek, morognak, nem is kicsit. Azt emlegette, hogy nagyon könnyen rám szállhatnak, jobban is, mint jelen esetben Kampó és a bandája. És akkor már ő, Fogatlan sem tudna kihúzni a bajból, hiszen ő is legalább térdig fog állni benne, ha ez bekövetkezik.

Aztán lepörgött előttem az egész… Most még csak félszeg ölelések és lopott csókok vannak, de… Mi lesz, ha ez az egész egészen abszurd módon mégis komolyabbra fordul? Akkor mi lesz? Örökké rejtegetnünk kell? Én nem akartam így élni…

Egyáltalán mi számít komolynak? Ez komoly? Már az? Vagy… Vagy akkor mi most mik vagyunk? Legjobb barátok? De a legjobb barátok nem hemperegnek az ágyban reggel másfél órát, azon röhögve, hogy mindketten a takaróba tekeredtek… Oh nem, mégsem, ez a legjobb barátokra vall. No de a csókok? Megcsókolhatom a barátomat?

Szerencsém volt, hogy mellettem jött, különben simán kiléptem volna a kocsi elé, ami a keresztutcából rontott ki. Annyira meglepődtem, hogy a poharat is elejtettem, ami így lepattant a padkáról az útra. Ő rosszallóan nézett rám.

- S-sajnálom, kifizetem…

- Majdnem meghaltál!

Most lefagytam. Igen, most feltört belőle a védelmező ösztön. Egy pillanatig sem érdekelte a kiömlött kávé, s láttam rajta, hogy legszívesebben ölben vinne el az iskoláig, hogy ne kerüljek megint bajba.

- Sajnálom…

- Hablaty, könyörögve kérlek, csak… Néha előre is nézz, mikor ennyire elmélyedsz a gondolataidban, az a kocsi el is üthetett volna, nem látszik a sarokról neki, hogy jössz, nem látod, hogy-… - a további szavakat nem hallottam. Észrevette, hogy gondolkoztam, vajon azt is, hogy min? Hirtelen kiböktem, ezzel a szavába vágva:

- Mi csókolózhatunk?

Most Fogatlan fagyott le. Eszébe nem jutott a jobb szemét takaró hajtincset odébb lökni. Meglepte, hogy a szavába vágtam, ráadásul egy ilyen kérdéssel, viszont rájött, hogy csak folytattam a gondolataimat, ezúttal hangosan.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét. Nagy zöld szemén át szinte láttam, hogy azon agyal, erre vajon mi a helyes válasz. – Hát… Gondolom, de ez most miért jutott eszedbe? Hallottad egyáltalán, amiről az előbb papoltam?

- Persze, hogyne, a kocsi, meg hogy nem látszok, oké, tudom – hadartam, csakhogy végre túl legyünk ezen a témán. – De akkor nekünk, mint legjobb barátoknak szabad… tudod… csókolóznunk?

- Hát… A legjobb barátok nem szokták… - vakargatta meg a nyakát. Tudtam, láttam rajta, hogy ezt most ki akarja fejteni, s hamar az út túloldalán lévő üzlet órájára pillantott. Háromnegyed nyolc. – Na jó, gyere, ezt meg kell beszélnünk,mert addig úgysem nyugszol.

Megfogta a karom – nem a kezem, ami egy kicsit most rosszul esett -, s beráncigált az utcába, ahonnan az autó is érkezett. Az utca jobboldalán volt egy igencsak apró és elhagyatott park, amiben mindössze csak két pad állt, abból az egyiken egy néni ült, s a galambokat etette. Furcsa ruházata odavonzotta a tekintetem, no meg az is, hogy egészen fiatal volt ahhoz, hogy… ilyen idős asszonyokra jellemző tevékenységet folytasson. A tekintete végigkövetett minket, s mintha nem is rám, hanem Fogatlanra mosolygott volna, ő azonban felé se nézett. Sőt, kicsit gyorsítva a másik pad felé húzott.

Letettük magunkat, ő pedig a térdeire csúsztatta kezeit. Láttam rajta, hogy valamiért zaklatott, de nem szólt. Észbe kaphatott, hiszen mikor megérintettem a karját, megköszörülte a torkát. Próbált visszazökkenni.

- Szóval… Hablaty, jól látod, a legjobb barátok nem csókolóznak… Viszont nem mondanám azt, amit a fajtád bugyuta módon „járásnak” vagy minek hív, mert ez… Hogy is mondjam, visszataszító számomra… - Nyeltem egy nagyot. Talán az én esetemben is ezt az undort érzi? Sóhajtott, aztán egy félmosollyal a kezembe adta a maradék fél pohár kávéját, s egy pillantással tudatta, hogy megörököltem tőle. – szóval… Szerintem az jobban hangzana, hogy lelki társak…

Lelki társak?

- Öhm… Akkor most én a lelki társad vagyok? – döntöttem enyhén oldalra a fejemet.

- Hát… igen. Miért, nem tetszik a megnevezés? – láttam az aggódást a szemeiben.

- De, dehogynem, tetszik. Végül is… nekem mindegy, hogy hívjuk… De ugye átjössz suli után?

Felnevetett. Ez olyan igazi, boldog nevetés volt, s engem is megmelengetett az érzés, hogy most tényleg vicceset mondtam, és nem kiröhög. Remélem.

- Azt hiszem, témánál vagyunk – törölgette a nevetéstől kifojt könnyeit, majd feltápászkodott, s felsegített engem is. Körbepillantott, s mivel az utcát üresnek vélte, megfogta a kezem. Úgy, mint tegnap este, összefont ujjakkal.

Szabad kezével megigazgatta a sálamat, amitől én csak vigyorogtam, aztán így indultunk el az utcán, vissza a suli felé. A néni most is mosolyogva nézett felénk.

- Nem is igaz, amit mondtál – szólaltam meg két perc után, mielőtt a sarokra értünk volna, s el is engedtük egymás kezét.

- Mi nem igaz?

- Hát az, hogy nem látszódok a sarokról. Nézd csak meg, látod? Annak a kocsinak fékeznie kellett volna!

- Hablaty… - morgás.

- Most mi van?

- Hagyd ezt abba!

Szóval lelki társak… hm…

***

A jövő történetei - avagy túlélőcsomag a HTTYD 3-ig

Sziasztok!
Nos, szomorú híreket kaptunk a DW felől, valószínűleg sokan hallottatok is róla. Az Így neveld a sárkányodat 3 bemutatója még egy évet csúszik, s 2019 márciusában lesz látható a mozikban.

Fel a kezekkel, aki úgy érzi, addig megőszül. *jelentkezik*

Ezt a szomorú hírt próbálom meg kibillenteni egy kicsit, mégpedig azzal, hogy bemutatom, milyen túlélőcsomaggal rendelkezik a blog, azaz az Álomháború után milyen történetek fognak ide érkezni. Szavazást még nem indítok, de ha máris van olyan, ami a szívetekhez nő, írjátok meg kommentben, hogy kapjak egy nagyjából-képet arról, merre dől a társaság kíváncsisága - és természetesen elkezdjek előre dolgozni az adott sztorin.

KÉRDÉSEKET BÁTRAN FELTEHETTEK VELÜK KAPCSOLATBAN

Az címek és a leírások se véglegesek még, de arra pont elegek, hogy képet kapjatok az adott történetről. Apró megjegyzést, kulcsszavakat is rendelek hozzájuk, hogy témában/térben/időben el tudjátok helyezni őket. :)

Megpróbálok minden adatot közölni egy adott történetről, ami eddig rendelkezésemre áll, így lehet, hogy az egyik szinte kiteregeti magát, a másik pedig homályba burkolózik, de idővel mind rendelkezni fog egy kis bemutatkozással, persze még időben :D


1. Soulmates - Lelki társak
/Toothcup, modern kor, embersárkányok, lelkizés,+15/

~Egy pillanatkép a történetből. A rajzaimon az angolt jobban preferálom, így ha valaki nem igazán érti, jelezze kommentben, fordítok ^^ ~

"Az életünket nem mi választjuk. A sorsunkat se. Az viszont kérdés, hogy mit kezdünk vele. Lehet az az előnyünk is, ha jól belekapaszkodunk. De úgy is ítélhetjük, hogy a vesztünkbe taszít.

Hablaty Haddock mindig is átlagos szeretett volna lenni, és rengeteget küzdött, hogy az lehessen. Mégis mindig valamiért kilógott a sorból. Az élete tele volt változással, s úgy tűnt, neki sosem fog jó kártyákat osztani a sors. Az egész ott kezdődött, hogy a szülei elváltak, mégpedig közvetlen az után, hogy tízévesen kiderült róla: súlyos betegségben szenved. Ez még csak tetőzte gyötrelmeit, az egyre szűkülő magánnyal együtt. Igaz barátai sosem voltak, s ugyan édesapjával élt és költözött most egy új városba egy szörnyű baleset után - ami szintén durva nyomot hagyott maga után -, vele sem ápolt jó viszonyt. Konkrétan rettegett attól is, hogy hozzá szóljon.

Ám minél inkább próbált beleolvadni a környezetébe, úgy sodródott egyre távolabb ettől. Az egész azzal a fekete hajú sráccal kezdődött, aki úgy döntött, nem nézi tovább a szenvedését. Megállította, megfogta a kezét, s megfogadta: addig el nem engedi, míg el nem vonul a vihar, s újra ki nem süt a nap Hablaty feje fölött.

Vajon sikerül neki, vagy Hablaty már túl mélyre süllyedt a sötét kínóceánban ahhoz, hogy elkerülhető lehessen a fulladása? Vagy már egyenesen magával rántja megmentő-jelöltjét is?"

---

2. Rising Moon - Fénylő Hold
/OC, történet előzmény, éjfúrialány/

Az Ádázok és fúriák Epilógusában látott kékszemű éjfúrialány -szenvedős, minifogis - történetét meséli el, ki ő, hol született, hogyan nőtt fel, s hogy jutott oda, ahol most van.

---

3. Senki földje

/2. film után, éjfúriák, párra találás, némi családias Hiccstrid/

~Ő már volt itt bemutatkozni, sebaj :D~

"Hablaty a nagyfőnök. A világa fenekestül felfordult. Nincs több kalandozás, távoli földek keresése, mert azt a földet kell irányítania, amin él. A hatalmas Hibbant sziget az ő irányítása alatt áll, ami szinte teljes egészében elveszi a szabadidejét, amit a legjobb barátja is megsínyli.

Fogatlan, Alfa révén nem sok tennivalóval rendelkezik. A sárkányok a lábai elé hajolnak (amit ő nem túlzottan szeret), s még annyi feladata sincs, mint korábban. Egyszerűen kiveszik a mancsai közül a munkát. Így hát nem is csoda, hogy nem tud mit kezdeni az életével, amíg terjedni nem kezd egy rémhír egy másik sárkánylovasról, aki a messzi észak sárkányait még északabbra tereli.

A hősi páros, epekedve egy kis kalandért és szabadságért, maguk keresik meg ezt a rejtélyes valakit, akinek sárkánya láttán még a leghiúbb sárkánynak is megcsillanna a szeme, Fogatlan pedig felteszi magában a kérdést:

Hogy szeret egy éjfúria?

Arcon nyalja Hablatyot. Oké.

És mást? Mást egy mosollyal. 

És valakit, aki hasonlít rá? Nagyon, nagyon hasonlít rá.

Na, ezt még ő sem tudja pontosan.

És vajon meddig menne el ezért a különleges valakiért? És mit tenne nélküle?

Ezer, meg ezer kérdést vet fel az első pillanat, amikor a szemébe néz. Épp olyan szép, mandulavágású, mint az övé... "

---

4. Berk blog (a cím kérdéses még)
/OC, modern, kékszemű éjfúrialány, embersárkányok, Hiccstrid/
"

Late at night I could hear the crying

I hear it all, trying to fall asleep

When all the love around you is dying

How do you stay so strong?

How did you hide it all for so long?

How can I take the pain away?

How can I save

A fallen angel, in the dark

Never thought you'd fall so far

Fallen angel, close your eyes

I won't let you fall tonight

Holdvirág. Így hívják azt a szerény, csendes lányt, aki a Drekann Hár School-ba érkezik, két teljes hét késéssel, barátok és múlt nélkül. Messziről utazik minden nap, de nem bánja. Ezerszer jobb, mint a régi iskolája.

Csakhogy hollószín haja, fekete, már-már "gót" stílusa akkor is rátereli a diákok figyelmét, mikor épp nagyon nem akarja.

Ám mikor a múltja elkezdi kísérteni, nagy szüksége lesz az önjelölt őrangyalára, egy fekete hajú, zöldszemű srácra, aki közé és a sötétség közé áll, nem hagyva, hogy az elnyelje a lányt.

Ám egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz elérni a célját."

------------

Hablatyunk ugyan a  vállát vonogatja, de remélem, nektek sikerül választanotok, vagy megtaláljátok a szívetek csücskét köztük :D

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, de még hogy ^^

12. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, jó olvasgatást kívánok :D

12. fejezet

„Hablaty?”

Déli napsütés. Az jutott nekik. Minden esetre ez egy dolgot jelentett: elaludtak.

Viharbogarat nem zavarta túlzottan ez a tény. Fogatlan feje a vállán feküdt, érezte a bőrén a puha szuszogását. Nyugodt volt, s elképesztően aranyos. Hiába, csodás volt, bármit is csinált. Még mélyen alhatott, ami bőven elég időt adott a siklólánynak a gondolkozásra.

Igen, tegnap este tényleg végigcsinálták. Minden pillanatát. Átfutott rajtuk minden gondolat közben. De egy volt a legfontosabb: igazi szerelmet éreztek. Nem csak olyan egyszerű, futólagos valamit, esetleg testi vágyat, hanem szerelmet. Kötődést, szeretetet, ami nem szakad meg, aminek nincs vége.

Viharbogár nem tudta megállni, hogy ne kezdje simogatni Fogatlan fejét, ezzel igencsak összekócolva őt. Az éjfúria fiú moccant egy aprót, ezzel csak közelebb bújva hozzá, ragaszkodva ölelve a derekát. Vihar imádta ezt. De vajon Fogatlan mit fog szólni, ha felébred? Ugyan ezt fogja érezni? Vagy most, hogy józanul tud majd gondolkodni, talán megbánja az este történteket? Ugyan, miért bánná meg?...

Halk sóhaj, motyogás. Te beszélsz álmodban?

- V… Vihar… Kérem vissza a takarót…

A lány majdnem felnevetett. Egy apró kuncogás ugyan elhagyta az ajkait, de igyekezte a többit visszafogni. Hiába, Fogatlan erre is felébredt, szinte világító zöld szemei is résnyire nyíltak, amit egy ásítás követett.

- Szép jó reggelt, álomszuszék – duruzsolást kapott elsőre, mire megemelte a fejét, s abban a pillanatban megkapta a reggeli csókot.

- Vihar… Mióta vagy ébren? – súgta a kérdést, álmoskásan pislogva.

- Egy ideje. De egy biztos, hogy nemsokára mehetünk ebédelni. Kicsit elaludtunk – kuncogta a választ Viharbogár.

Fogatlan szemei nagyra nyíltak egy pillanatra, aztán menten megpróbálta ülő helyzetbe szenvedni magát, ezzel pedig majdnem lezuhant az ágy széléről. A siklólány gyorsaságának köszönhette, hogy nem törte jobban össze magát, hiszen az a hátánál átkarolta, s hamar magához húzta, egyenesen a mellkasához simítva.

- Hová sietsz? – kérdezte suttogva, miközben elsöpörte a haját a szeme elől.

- Csak… meglepődtem, hogy… már ennyire késő van. És…

- Csss…

Persze, hogy nem szabadult. Azonnali csók hallgattatta el, s kénytelen volt visszaborulni az ágyba. Nem úgy van az, Fogatlan.

***

A lépcsőn való lejutás szinte kihívás volt. Iszonyú fáradtan, kimerülten, s úgy érezve, mintha egy perc alvás se lett volna az éjjel pedig egyenesen veszélyes.

Fogatlannak valamiért homályosak voltak az emlékei, ám a lényeget még ezek a foltok is megőrizték. Nem bánta meg, egy pillanatra sem, amit meg is erősített, mikor Viharbogár rákérdezett. Igen, tisztában volt vele, hogy ő éjfúria, szerelme pedig egy sikló. Ez egy korlát, igen. De nem így, nem emberalakban. Menten lett értelme az átváltozásuknak.

Egyvalamit viszont a legelején tisztáztak: nem beszélnek róla senkinek. A kapcsolatukról sem tudtak se a lovasok, se a sárkányok. Csak a kettejük titka volt, a szoba falai őrizték ezt, s a patak vize. A falak és a víz pedig nem beszélnek.

Tudták, hogy alaposan felkavarnák a kedélyeket, ha ez kitudódna. Talán megpróbálnák szétválasztani őket, lehet, hogy veszekedés törne ki. Viharbogár megfogadta, hogy nem szól egy szót sem Asztridnak sem erről. Fogatlan viszont nem volt benne biztos, hogy vissza tudja majd tartani magát Hablaty előtt. Most végre mesélhetne valami érdekeset is neki, végre kikérhetné a véleményét és a segítségét… Még szerencse, hogy nincs itthon, menten lerohanná a monológjával.

- Jó reggelt, fiatalok – köszöntötte őket Asztrid édesanyja, a reggeli pedig már ott várta őket az asztalon.

Fogatlan és Viharbogár udvariasan visszaköszöntek, hálásan mosolyogtak az étel láttán, aminek csendben neki is láttak. Most a világnak is kikiabálták volna, hogy mennyire szeretik egymást, így inkább csak folytatták az evést, nehogy tényleg megtegyék, a szó legszorosabb értelmében.

Asztrid érkezett következőnek a konyhába. A köszönése elenyésző volt, s első útja a pultnál szorgoskodó anyjához vezetett. Teljes felszerelésben volt, valószínűleg az arénából jött.

Fogatlan lehajtotta a fejét, s letette a poharat. Asztrid megint a levelekről kérdezősködött… Mi másról. Hiányzik neki Hablaty, de ami még fontosabb: borzasztóan félti. Fogatlan hallani sem bírta a szavakat, miszerint legjobb barátjáról már hosszú hetek óta nincs hír. Csendben akart maradni, hiszen tudta: egyetlen szó, és Asztrid összetöri a berendezést idegességében. Most mégis megemelkedett:

- Nem érkezett levél?

Asztrid és az édesanyja felé pillantottak. Az utóbbi csak a fejét ingatta, Asztrid viszont belerúgott az első, útjába kerülő székbe, ami hangos dörrenéssel nekiütközött az asztalnak, majd koppant a padlón. A szőke lány aztán ki is fakadt:

- Nem, nincsen. Több mint egy hetet késnek, több mint egy hetet! Még három nap, és öt hete lesz annak, hogy elmentek! Hol a fenében vannak?! Miért nem jött levél, miért nem?! Én annyit küldtem, legalább…

- Legalább tízet, édes lányom – tette a vállára a kezét az édesanyja. – De mit tehetnénk? Ez minden, ami a rendelkezésünkre áll, küldjük a leveleket. A rémek vagy odaérnek, vagy nem.

- Nem értek oda… - szipogta Asztrid. - Egész biztosan nem… Hablaty biztos azt hiszi, nem érdekel, mi van vele, egyikünket sem…

- Dehogynem Asztrid, ne mondj ilyet – Fogatlan idő közben felkelt az asztal mellől, s a copfos lányhoz lépkedett. – Talán csak nincs olyan helyzetben, hogy írni tudjon. Hablaty nem vihetett magával, emlékszel? Látszik rajtam, hogy ki vagyok valójában, és lehet, hogyha ott elenged vagy fogad egy rettenetes rémmel, egy sárkánnyal küldött levelet, nagy bajba kerül.

Asztrid ráemelte könnyes szemeit. Nem hatotta meg.

- Ugye ezt te sem hiszed el?

Fogas kérdés? Nem, egyáltalán nem. Fogatlan tudta a választ, és nem fog hazudni, ezt eldöntötte.

- Nem. Csak remélem.

A vita itt le is zárult, hiszen az éjfúria fiú meglepően hamar elhagyta a házat. Láthatóan nehezen járt, talán megint fájdalmai voltak. A három szőke nézett utána egy darabig, Vihar volt az első, aki felpattant, hogy utána siessen, Asztrid viszont ezt nem engedte.

- Kérlek, most ne. Majd én.

Mire utolérte, Fogatlan már a falu melletti szirtek egyikén ült. Lábai a mélybe lógtak, de ez egy pillanatig sem ijesztette meg. Megszokta. Asztrid egy sóhajjal letelepedett mellette, s átnyújtotta neki a botot, amire akkor támaszkodott mindig, mikor néhány hete járni tanult.

Fogatlan nem fogadta el. Épp túl makacs volt. Asztrid mégis megpróbált egy beszélgetést indítani.

- Nézd, én csak…

- Aggódsz. De miért hiszed azt, hogy mások nem? Én is tombolhattam volna odabent, Asztrid. Ő a másik felem. Nélküle nincs csapat és nekem sincs életem. Azt kérdezed, hiszek e abban, hogy jól van? Nem, nagyon nem. Sőt napok óta rémes megérzésem van. Tudom, hogy valami szörnyűség történt, és nem tehetek ellene semmit, csak ülök és várok…

Asztrid nem tudott mit felelni. Ha Fogatlan úgy érzi, nagy a baj, akkor nincs ezzel egyedül. Tehát a dolog nem alaptalan.

A sárkányfiú nem tudott egyedül visszamenni a házba, ez már most látszott. Asztrid hangtalanul a kezébe adta a botot, amit kivételesen elfogadott, s még támogatta is.

Mindketten tudták, hogy lépniük kell. Most.

***

A szél emelgette a hullámokat. Kicsi örvényeket csavart, majd tovaszállt. A vihar elmúlt, csak a szele maradt a szigetvilágban. Ez a szél pedig északról jött, erőteljes lökéseket mérve a tengeren hánykolódó csónakra.  Ha egy egyszerű nép vízi járműve lett volna, már rég hullámsírt állított volna utasának, de mivel vikingek ácsolták, csak ment és ment előre, mintha húznák. A szél néha megbillentette, ám nem eléggé ahhoz, hogy felborítsa. A víz nem emelkedett olyan magas hullámmá, hogy maga alá temesse.

Az istenek is óvták ezt a csónakot. Mintha tudták volna, hogy egy nép reménysége hánykolódik benne, egy vékony, szeplős, barna hajú, féllábú fiú személyében.

Hablaty órák óta csak a felhős eget bámulta. Újra és újra lejátszódtak benne az események. Nem így kellett volna történnie… Ha elég gyors lett volna, el tudott volna ugrani, láthatta volna előbb ezt a hajót, vagy akármi…

Nem történhet ez velem… Itt ragadtam egy csónakban, nem érzem a jobb bokám, csak a fájdalmat, nem tudok tőle gondolkodni, apa pedig lehet, hogy már nem is él…

Mik a lehetőségeim?

Gyerünk Hablaty, gondolkodj! Akkor is, ha a láz épp elveszi az eszed…

Mi történik, ha most szépen lehunyom a szemem? A vég. És ha felülök? Akkor visszaborulok.

Fáj a bokám…

Tennem kell valamit, vagy lemondhatok róla. Valahol van gyógyszerem… Ha átkötöm és lekezelem, talán... Talán sikerül és akkor nem kell… Ne gondolkozz Hablaty, csak csináld!

Egy nyögéssel ülő helyzetbe szenvedte magát, hátrébb húzódott, hogy a csónak fala megtámassza a hátát, így ráláthatott a bokájára. A kötés már bőven átvérzett, ideje hát megválni tőle. Hablaty előre hajolt, nyúlt a bokája felé, de az újra és újra csak fájdalmas jeleket adott magáról.

- A fenébe is, ne már… - nyögte összeszorított fogakkal, s a kötést is csak sziszegve tudta lefejteni.

Nagyon lassan mert a sérülésére nézni, félt attól, amit látni fog. Igen, elég csúnya volt, vérezni ugyan már nem vérzett, de komoly nyomot hagyott maga után. A hideg szél egy kicsit javított a helyzetén, hiszen ez is valamelyest enyhítette a fájdalmát.

- Jól van Hablaty, csak nyugalom. Lekezeled, és nem lesz semmi baj… Nem lesz semmi baj… - ezeket ismételgette magának, mikor a gyógyszeres üvegcséből remegve egy kendőre öntött, s előre hajolt.

Ám amint odaérintette a seb felületére, felüvöltött fájdalmában. Iszonyúan csípte, s percekig nem is volt képes megnyugodni. Hanyatt borult, a szája elé emelte egyik tenyerét.

Gyerünk, szedd össze magad!

Nem ment. Közel negyed órájába tellett, mire már nem folytak könnyek az arcán a kegyetlen kíntól. Ekkor újra nekiugrott a dolognak, most sokkal határozottabban simítva a kendőt a lábára.

Azt hitte, most fog megőrülni. Szédülni kezdett, hányingere volt, s nem érezte, hogy képes lenne ülve maradni akár egy másodpercig is. A csónak falának borult, ami a hullámok miatt így közel került a felboruláshoz. Hablaty kilátott a tengerre, s egy alakot vélt elúszni maga alatt…

Bele se mert gondolni, mire esett a tekintete, s inkább menten visszaborult a kis tutajba. Minden élőlény megérzi a vér szagát… Tehát nagyon óvatosnak kell lennie, és hamar lekezelni azt a sebet, vagy komolyabb gondjai is lesznek, mint a lába elvesztése…

Erőt merített a túlélési ösztönéből, felült, s nekilátott, hogy ismét megpróbálja kitisztítani a sebet. Iszonyú küzdelem volt, borzalmas fájdalmakkal, s mire oda jutott, hogy bekötözze, a kezei remegtek, az ajka belilult, s enyhén rángatózott a rá-rátörő lázrohamoktól.  Nem látott tisztán, a tudata is ködös volt. Miután bekötözte a lábát, magára húzta azt a két takarót, amit apja adott még neki, s annyira elbújt alattuk, amennyire csak tudott. Talán kibírja, talán eljut valameddig, ahol kap segítséget.

Alig öt percet feküdt reménykedve bámulva maga elé, mikor is tekintete megállapodott egy piros kendőn. Talán tudna tenni valamit az érdekében. Maga sem hitte el, hogy még egyszer képes volt felülni, s ráadásul komplett haditervvel a fejéven. Késével kivágott egy alakkal felruházott darabot a fehér kötszermaradékból, s a táskájában lévő tűvel odaöltötte a piros anyaghoz. Ezt az egész szerzeményét pedig a hóna alá csapta, majd minden erejével négykézlábra emelkedett. Fájdalmas nyögésekkel elmászott a csónak orrába, s az ott égnek meredő rúdhoz kötözte a kis zászlót.

Egy pillanatig nézte, ebben is reményt látva, míg lába ismét lüktetni kezdett, s hamarosan félájultan borult vissza a csónak közepéhez.

A vikingszarvas koponyát pedig tépte a szél, megemelve, megmutatva a környéknek a jellegzetes szimbólumot. Ha ezt nem ismerik fel, akkor semmit.

Hablaty nem is sejtette, hogy a segítség nem várt helyről érkezik, sőt, épp ebben a pillanatban.

Az alatta úszó test továbbra sem mutatta magát, ám tudomást szerzett róla, hogy a csónak orrán az egyik volt rögzítő kötél mélyen a vízbe lóg. Kapva kapott az alkalmon, recés fogai közé vette, s finoman, de sebesen vontatni kezdte.

Emlékezett a fiúra, aki segített neki.

Most pedig ő jön, visszatéríti az adósságát.

***

Egy évezrednek tűnt, mire összeült a tanács. Pontosabban ez inkább volt kupaktanács, mint nagygyűlés, hiszen csak a sárkánylovasok és sárkányaik vettek részt rajta. De még így is hiányos volt a létszám.

- Nem hiszem el, hogy pont most tud késni! – kezdte a toporzékolást Asztrid, szekercéje pedig már kétszer megpördült egykezében.

- Nyugi, biztosan csak elaludtak Kampóval, vagy ilyesmi – próbálta megmagyarázni Fafej, amit aztán becsülettel félre is értelmezett, s mindenkivel együtt nevetni kezdett. Csak Bütyök, Vihar, Halvér és Fogatlan rázták a fejüket.

- Befognád a csőröd egy kicsit?! Tényleg, csak egy pillanatra! – förmedt rá a Hofferson lány.

Nagy sokára az emlegetett is megérkezett, lihegve, feltartott kézzel – szinte jelezve Asztridnak, hogy ne üssön azonnal. Ezt persze nehéz volt megakadályozni, de Viharbogár csitítgatására barátnője letette a fegyvert.

- Csak egy nyomós indokot mondj, hogy ne csapjalak ketté, Jorgerson! - morogta a cselekedet helyett.

Takonypóc lihegett még egy sort, míg az ikrek mögé nem toltak egy dézsát, amiről ő azt hitte, hogy egy ártatlan sámli, s beleült a jéghideg vízbe. Bár jelen pillanatban most ez sem, és Thorstonék vihogása sem tudta meghatni.

- Srácok… ezt látnotok kell… Apa az őrtoronyból jött, és mondta, hogy szóljak nektek, és menjünk mind oda… Most…

A kis csapat összenézett, s Asztrid vezetésével kisiettek az arénából. Takonypócot persze mindenki otthagyta, de végül ő is kullogott utánuk, vizes gatyával.

- Mit láttak az őrszemek? – kérdezte megtorpanás nélkül Asztrid, olyan sebességgel lépkedve felfelé a dombon, hogy a többiek alig tudták tartani vele a lépést.

- Őőőh…

Válasz nem érkezett, Asztrid meg se várta. Könnyű futásba kezdett, s kettesével szedte a lépcsőfokokat a toronyhoz érve, ami az északi vizeket figyelte a faluból. Odafent már várta őket két viking, akiket a Jorgeson családapa értesített az érkezésükről. A csapat felfurakodott a zárt, ám széles látókörű fa torony tetejébe, s Asztrid átvett egy látcsövet (Hablaty egyik látcsövét) a toronyőrtől, aki történetesen az édesapja volt.

- Merre láttátok azt a… valamit amit látnunk kell, apa? – kérdezett rá a szőke lány, édesapja pedig egész a peremig vezette, s közel hajolva hozzá előre mutatott, hogy pontos irányt adhasson.

Asztrid lehunyta egyik szemét, a másikkal pedig hunyorítva próbált fókuszálni. Egy aránylag kicsi, hajószerű dolog tartott feléjük, egy zászlóval az orrában. Egy piros zászlóval. Asztrid kezdett valamit sejteni, de nem volt biztos benne. Fogatlan viszont szabad szemmel is kiszúrta, de nem kellett sokáig erőlködnie, Asztrid hamarosan átnyújtotta neki a messzelátót. Ha valaki, hát ő ki tudja venni az alakot a vízen.

Ami viszont a szeme elé tárult, megfagyasztotta az ereiben a vért. Egy kicsi csónak, egy piros zászló, amin ott a vikingkoponya. A csónakban pedig…

- Hablaty… - Fogatlan kezéből kicsúszott a látcső, ami darabokra esett szét a fapadlón.

Sokként érte, amit látott, de azonnal cselekedett. Míg a többiek fel sem fogták, hogy mit mondott az előbb, ő már ott sem volt. Átfurakodott közöttük, lerohant a lépcsőn, s célba vette a faluhatárt.

- Fogatlan várj! Nem erőltetheted meg magad! – kiabált utána Viharbogár, persze hasztalanul. Hamarosan azon kapta magát, hogy Asztrid is eltűnt mellőle, sőt, mindenki futott az éjfúria fiú után, így ő is.

A parton apály volt, a víz sokáig csak bokáig ért. Fogatlan barátja nevét kiabálva megállás nélkül rohant a partra, az egyetlen partra, ahol kisodorhatja a csónakot a víz.

Nem értette, hogy mindez hogyan lehetséges, az sem, hogy miként lehet ennyire gyors a víz sodorta csónak, de csak egy dolog érdekelte: hogy elérje. Asztrid volt a másik, aki szorosan a nyomában futott, utána Viharbogár, mögötte pedig kissé lemaradva lihegett a csapatuk.

- Hablaty! – kiáltotta immár a vízbe gázolva Fogatlan, amint futás közben alaposan felcsapott maga körül, de nem érdekelte. Csak oda akart végre érni az idő közben megfeneklett csónakhoz, aminek vitorláját már alig emelgette a szél. – Hablaty!

Víz csapódott, sötéttürkiz vagy talán egészen zöld uszony tűnt fel a csónak mögött, majd kicsivel odébb araszolt tőle egy hatalmas test. A csapatban egyvalaki ismerte fel a jelenséget.

- Forri! – kiáltotta Kőfej, aki leszakadt bátyja mellől, s a forrkatlan felé vette az irányt, míg a többiek tovább rohantak a csónakhoz.

- Hablaty… Hablaty, ne! – Fogatlan lélekszakadva rohant, s mikor a víz már térdig ért neki, nehezen tudott előrébb jutni, ekkor viszont már csak néhány méter választotta el őt a csónak szélétől.

Feltornázta magát az oldalán, egyetlen mozdulattal, s elszörnyedve tapasztalta, hogy legjobb barátja félholtan fekszik a takarók közt. Megállás nélkül szólongatta, akkor is, mikor sikerült bemásznia, s odatérdelnie mellé. Arcát a tenyerei közé fogta, s ezer könyörgést elsorolt neki, de Hablaty csak nem nézett föl.

Következőnek Asztrid ugrott a csónakba, ami ennek hatására csúszott egy kicsit, s hamarosan már nem fogta semmi. Szerencséjük volt, hogy a fiúk akkor érték utol őket, s négyen kihúzták a ladikot a sekélyesbe. Asztrid közben odavergődte magát Hablatyhoz, s elsőnek a sérülését vette észre, utána mászott ő is a fejéhez.

- Hablaty, Hablaty, nézz rám! Nyisd ki a szemed, hallod?! Gyerünk! – kezdte finoman pofozgatni a szőke lány, halálfélelemmel a szemében. – Az istenekre, jéghideg az arca… Hablaty!

- El kell vinnünk Gothihoz! – pillantott be a csónakba Takonypóc, aki csak lábujjhegyre állva látott át a pereme fölött. – mindjárt érkezik a dagály!

Ebben az egyben nem volt vita, s míg Kampó és Töff bemásztak a csónakba, hogy segítsenek Fogatlanéknak kiemelni Hablatyot, addig a többiek a csónak mellett állva várták, hogy segíthessenek.

Hablaty idő közben félig-meddig magához tért, de nem sokat érzékelt a külvilágból. Asztrid hangja volt az egyetlen, ami eljutott a tudatáig:

- Ne félj, Hablaty, minden rendben lesz, csak maradj nyugton, kérlek… Könyörgök, bírd ki…

Egy utolsó pillantás az aggódó, kék szempár felé, aztán elhomályosodott a világ Hablaty körül.