A jövő történetei - Szóval Soulmates

Sziasztok!

Köszönöm a sok érdekes véleményt. :D 

Nagyon megleptetek, hiszen nem számítottam rá, hogy  Soulmatesnek ekkora sikere lesz, tekintve a témáját, de nagyon úgy néz ki, hogy egyenlőre az vezet. Aztán majd ha odaérünk a szavazáshoz, kíváncsi leszek, hogy továbbra is megmarad ez a szintű érdeklődésetek :D Nagyon sok Toothcup sztorit elolvastam, mielőtt belekezdtem volna, és azt kellett észrevennem, hogy nagyon megoszlanak. Voltak a *szónincsráhogymennyirebrutáliséscéltalan*-ok, amik hát.. konkrétan a yaoi témába belemászva céltalanul szórták a légyottokat, ami hát... nulla történet. És van egy magyar sorozat egy oldalon (Never Marauder's Land, ha jól emlékszem, de javítsatok ki, aki ismeri), ami szenzációs megfogalmazással, remek kis szösszeneteket írt. Én inkább efelé hajlok, egy érzelmileg mélyebb, nyomottabb, de sokkal több mondanivalóval rendelkező történet felé.

Kicsit sötét, kicsit szorongó és húz lefelé, mint a Requiem for a dream fantasztikus zenéje (ez), de vannak benne vidám pillanatok és boldogság, egy pici szín a sötétségben. Azt hiszem egy aprócska részletet megérdemeltek belőle, kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá, a hangulatához. próbáltam olyan részletet kiválasztani, ami mindezt tükrözni és érezteti, minden szempontból.

Aztán a fejezet is hamarosan érkezik, karácsonykor két fejezetet is szeretnék nektek adni, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül :D

Szóval, Fogi már bezsongott, így lássuk, mit hoztam nektek mára :D

Soulmates - meghatározatlan fejezet (részlet) :

***

Még száz méter, és elérjük az iskola előparkját. Semmi kedvem nem volt beérni, nagyot ásítottam. Túlságosan nyűgösen keltem ki Fogatlan öleléséből ezen a reggelen, s a reggelit sem kívántam. Teljesen elment a kedvem, hogy iskolába kell menni, és nem tölthetem vele az időmet, úgy ahogy szeretném. Pedig most minden percemet úgy terveztem, hogy ő is benne volt. Nem is értettem mikor, vagy hogyan alakult ez ki bennem. Egyszerűen csak… ott volt. Tegnap még furcsa volt, mikor megölelt, ma már vágytam rá. Furcsák a kamaszévek, tényleg…

Mire feleszméltem, már egy utcai pékségnél beszerzett, papírpoharas gőzölgő kávé volt a kezemben. A csípős őszi reggelre való tekintettel ez pillanatok alatt felolvasztotta elfagyott ujjaimat, s lassan Fogatlanra emeltem a tekintetem. Ő csak mosolygott, nála is kávé volt, s épp betuszkolt egy zacskónyi teasüteményt a táskámba. Kérdőn pillantottam rá.

- Ha jól emlékszem nem csomagoltál magadnak uzsonnát – kacsintott rám, én pedig csak mosolyogva a szememet forgattam.

- Megfognád a poharam? Egy perc és kifizetem – ez bennem volt. Meghálálni mindent, s nem szó nélkül hagyni. Ő viszont ezt nem így gondolta.

- Szó sincs róla Hablaty.

- De…

- Nem, nem fizeted ki.

Hát, ezek szerint vita lezárva. Magamban pedig már kerestem a lehetőséget, hogy miként is tudnám mindezt viszonozni. Akárhogy is, hiába hebegtem el neki egy „köszönöm”-öt, annyira szívesen megöleltem volna!

De megbeszéltük a reggelinél, hogy ezt nyilvánosan nem fogjuk csinálni. Sőt, először én kértem erre. Azt használtam érvként, hogy miszerint apám egy elég magas pozícióban dolgozik, s ezért a fél környéket ismeri (részben ezért is pont ide költözünk), nem lenne jó, ha az egyik ilyen paprikajancsitól visszahallaná, hogy a fia egy… nos, fiúval csókolózik… Ráadásul sárkányfiúval. Talán az is jobban kiverné a biztosítékot…

Fogatlan érve pedig az volt, hogy bizony-bizony a sárkányok is árgus szemekkel figyelik az emberek és a tűzokádók viszonyát, és ha ilyesmit felfedezni vélnek, morognak, nem is kicsit. Azt emlegette, hogy nagyon könnyen rám szállhatnak, jobban is, mint jelen esetben Kampó és a bandája. És akkor már ő, Fogatlan sem tudna kihúzni a bajból, hiszen ő is legalább térdig fog állni benne, ha ez bekövetkezik.

Aztán lepörgött előttem az egész… Most még csak félszeg ölelések és lopott csókok vannak, de… Mi lesz, ha ez az egész egészen abszurd módon mégis komolyabbra fordul? Akkor mi lesz? Örökké rejtegetnünk kell? Én nem akartam így élni…

Egyáltalán mi számít komolynak? Ez komoly? Már az? Vagy… Vagy akkor mi most mik vagyunk? Legjobb barátok? De a legjobb barátok nem hemperegnek az ágyban reggel másfél órát, azon röhögve, hogy mindketten a takaróba tekeredtek… Oh nem, mégsem, ez a legjobb barátokra vall. No de a csókok? Megcsókolhatom a barátomat?

Szerencsém volt, hogy mellettem jött, különben simán kiléptem volna a kocsi elé, ami a keresztutcából rontott ki. Annyira meglepődtem, hogy a poharat is elejtettem, ami így lepattant a padkáról az útra. Ő rosszallóan nézett rám.

- S-sajnálom, kifizetem…

- Majdnem meghaltál!

Most lefagytam. Igen, most feltört belőle a védelmező ösztön. Egy pillanatig sem érdekelte a kiömlött kávé, s láttam rajta, hogy legszívesebben ölben vinne el az iskoláig, hogy ne kerüljek megint bajba.

- Sajnálom…

- Hablaty, könyörögve kérlek, csak… Néha előre is nézz, mikor ennyire elmélyedsz a gondolataidban, az a kocsi el is üthetett volna, nem látszik a sarokról neki, hogy jössz, nem látod, hogy-… - a további szavakat nem hallottam. Észrevette, hogy gondolkoztam, vajon azt is, hogy min? Hirtelen kiböktem, ezzel a szavába vágva:

- Mi csókolózhatunk?

Most Fogatlan fagyott le. Eszébe nem jutott a jobb szemét takaró hajtincset odébb lökni. Meglepte, hogy a szavába vágtam, ráadásul egy ilyen kérdéssel, viszont rájött, hogy csak folytattam a gondolataimat, ezúttal hangosan.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét. Nagy zöld szemén át szinte láttam, hogy azon agyal, erre vajon mi a helyes válasz. – Hát… Gondolom, de ez most miért jutott eszedbe? Hallottad egyáltalán, amiről az előbb papoltam?

- Persze, hogyne, a kocsi, meg hogy nem látszok, oké, tudom – hadartam, csakhogy végre túl legyünk ezen a témán. – De akkor nekünk, mint legjobb barátoknak szabad… tudod… csókolóznunk?

- Hát… A legjobb barátok nem szokták… - vakargatta meg a nyakát. Tudtam, láttam rajta, hogy ezt most ki akarja fejteni, s hamar az út túloldalán lévő üzlet órájára pillantott. Háromnegyed nyolc. – Na jó, gyere, ezt meg kell beszélnünk,mert addig úgysem nyugszol.

Megfogta a karom – nem a kezem, ami egy kicsit most rosszul esett -, s beráncigált az utcába, ahonnan az autó is érkezett. Az utca jobboldalán volt egy igencsak apró és elhagyatott park, amiben mindössze csak két pad állt, abból az egyiken egy néni ült, s a galambokat etette. Furcsa ruházata odavonzotta a tekintetem, no meg az is, hogy egészen fiatal volt ahhoz, hogy… ilyen idős asszonyokra jellemző tevékenységet folytasson. A tekintete végigkövetett minket, s mintha nem is rám, hanem Fogatlanra mosolygott volna, ő azonban felé se nézett. Sőt, kicsit gyorsítva a másik pad felé húzott.

Letettük magunkat, ő pedig a térdeire csúsztatta kezeit. Láttam rajta, hogy valamiért zaklatott, de nem szólt. Észbe kaphatott, hiszen mikor megérintettem a karját, megköszörülte a torkát. Próbált visszazökkenni.

- Szóval… Hablaty, jól látod, a legjobb barátok nem csókolóznak… Viszont nem mondanám azt, amit a fajtád bugyuta módon „járásnak” vagy minek hív, mert ez… Hogy is mondjam, visszataszító számomra… - Nyeltem egy nagyot. Talán az én esetemben is ezt az undort érzi? Sóhajtott, aztán egy félmosollyal a kezembe adta a maradék fél pohár kávéját, s egy pillantással tudatta, hogy megörököltem tőle. – szóval… Szerintem az jobban hangzana, hogy lelki társak…

Lelki társak?

- Öhm… Akkor most én a lelki társad vagyok? – döntöttem enyhén oldalra a fejemet.

- Hát… igen. Miért, nem tetszik a megnevezés? – láttam az aggódást a szemeiben.

- De, dehogynem, tetszik. Végül is… nekem mindegy, hogy hívjuk… De ugye átjössz suli után?

Felnevetett. Ez olyan igazi, boldog nevetés volt, s engem is megmelengetett az érzés, hogy most tényleg vicceset mondtam, és nem kiröhög. Remélem.

- Azt hiszem, témánál vagyunk – törölgette a nevetéstől kifojt könnyeit, majd feltápászkodott, s felsegített engem is. Körbepillantott, s mivel az utcát üresnek vélte, megfogta a kezem. Úgy, mint tegnap este, összefont ujjakkal.

Szabad kezével megigazgatta a sálamat, amitől én csak vigyorogtam, aztán így indultunk el az utcán, vissza a suli felé. A néni most is mosolyogva nézett felénk.

- Nem is igaz, amit mondtál – szólaltam meg két perc után, mielőtt a sarokra értünk volna, s el is engedtük egymás kezét.

- Mi nem igaz?

- Hát az, hogy nem látszódok a sarokról. Nézd csak meg, látod? Annak a kocsinak fékeznie kellett volna!

- Hablaty… - morgás.

- Most mi van?

- Hagyd ezt abba!

Szóval lelki társak… hm…

***