10. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, meghoztam az új fejezet, s most a különkiadások forgatagában nem is tudtam, hogy mennyi idő telt el két rész közt.
Egy apró információ: Nem felejtettem el az alkotásaitokat, viszont egyszerre szeretném kitenni őket, remélhetőleg holnap este, mert egy még nem érkezett meg, és tudok róla, hogy készül.

No de, vissza a fejezethez! Jó olvasást kívánok! :)

10. fejezet

Pergő idő

Milyen szép is a patak csobogása! Rohan, siet, mintha késésben lenne. Lehullik a hegyről, lépcsőzik lefelé a dombon, s még a mezőn se lassít, zubog tovább. A víz hangja már egy ideje a fülükben csengett, szinte egy kellemes dalként.

Viharbogár sosem érzett még ehhez foghatót. Azt hitte, a legjobb dolog az, ha már csak láthatja Fogatlant, s rámosolyoghat, köszönhet neki. Oh nem, a dolog csak itt kezdődik. Most a kalászszerű fűben térdel, figyeli, hogy a másik hogyan játszik az ujjaival, miközben összefonja, majd szétengedi azokat a sajátjaival.

Homlokuk összeért, mosolyogtak, egymás lélegzetét is érezték. Nem voltak szavak. Nem kellettek szavak.

Fogatlan lassan úgy intézte, hogy az orruk is összesimuljon pár pillanatra, s ezzel halk kacajt csalt ki az aranyhajú sárkánylányból.

- Tetszik? – érkezett a suttogás az éjfúria ifjútól.

- Már miért ne tetszene?

Több szó nem is került elő, elcsattant egy újabb csók, s mire észbe kaptak, már egymás mellett feküdtek, s tekintetük a félig sötétkék, félig rózsás-lilás színű égre esett. A nap már nyilvánvalóan elhagyta a horizontot, ők pedig egy pillanatig sem aggódtak emiatt. Ugyan a szájukba lett rágva, hogy érjenek vissza időben, ez valahogy most mindkettejük fejéből és emlékeiből kireppent. Ugyan, minek hazaérni? Tiszta az idő, még van egy kis fény… Otthon pedig csak a nyüzsgés, így is túl sokan vannak egy házban, egy percnyi idejük nem lenne egymásra.

Márpedig most kell nekik az az idő. Meg kell ismerniük egymás lelkét, lassan rájönni, mit is éreznek pontosan, s megtárgyalni, hogy mégis miként lesz a későbbiekben. Jó, talán az utolsó pont annyira még nem is fontos, viszont mindenképp szükségük volt egy kis együtt töltött, csendes magányra.

Összebújtak, megfogták egymás kezét, s percekig bámulták a csillagokat, amik egyre inkább látszottak. Hirtelen egy fényesebb pont száguldott el a messzi égbolton, Viharbogár szemei felcsillantak.

- Még sosem láttam ilyet… - suttogta váratlanul, mire Fogatlan mosolyogva ránézett – Hogy is hívják a vikingek?

- Hullócsillag. Hablaty szerint, ha látsz egyet, kívánhatsz valamit, és az teljesülni fog – felelt szelíden a fiú, ismét összefonva az ujjaikat.

- Akkor… azt kívánom, hogy…

- Csss! Ne mondd el. Akkor nem teljesül. Csak… csak kívánd.

Bárcsak egy fajba tartoznánk… Bárcsak neked is olyan erős érzelmeid lennének, mint amik engem fűtenek… Bárcsak a többiek is elfogadnának minket… Bárcsak… Bárcsak melletted maradhatnék…

***

Elkéstek. Hát persze, hogy elkéstek. Egy óra heverészés és beszélgetés után vették csak észre, hogy mennyire elrepült az idő, s mivel Fogatlannak még gondjai voltak a járással, alig tudtak haladni visszafelé.

Mire elérték a falu határát, a fáklyát tartó, morcos képű Asztriddal találkoztak, aki láthatóan nagyon nem volt jó hangulatban.

- Mégis merre voltatok?! A fél falut mozgósítottam, hogy keressenek meg titeket! – kezdte a szőke viking, köszönés helyett, mikor már hallótávolságon belül voltak –Azt hittem már megint valami baleset történt vagy tudom is én! Fogatlan, mikor fogod fel, hogy az én-…

- Felelősséged alatt vagyok, tudom, tudom – forgatta a szemeit a fekete hajú.

- Nem, nem érted, nézz csak magadra! Meg se gyógyultál, de már órás túrákat tesztek az erdőben, elment az eszetek?! Na gyere, gyere hamar, mielőtt összeesel itt nekem vagy valami! Hablaty már így is karóba fog húzni azért, mert ennyi baj ért téged…

Asztrid nem tűrt több feleselést. Bekísérte Fogatlant a Hofferson házba, Viharral felsegítették a lépcsőn, ami még mindig komoly akadályt jelentett neki, aztán az éjfúria fiú már az ágyába is került. A vikinglány hamarosan becsukta az ablakot is, hiszen nagy vihart hozott feléjük az északi szél. Mire Asztrid a kandallót is begyújtotta, odakint már ömlött az eső, a jég, és minden egyéb kellemetlen csapadékfajta. A szél is komoly próbának tette ki az ablak duplán zárt ajtóit, s Asztrid azt is megerősítette, kiékelte.

Hamarosan csukódott az ajtó, s Fogatlan egyedül maradt a szobában. Jobbra tekintett, a kisasztalra, ahol még égett egy gyertya, s mellette ott hevert Hablaty füzete. Itt hagyta neki. A fekete hajú némi szenvedéssel felült, az ágy támlájának támasztotta a párnát, s nekidőlve az ölébe vette a füzetet. Minden lapot megnézett, s ugyan Hablaty sokszor akarta elmagyarázni neki a betűk lényegét, ő mégsem értette még. Az emberek hosszú időre megmaradó üzeneteket hagynak velük, eddig oké. A rajzoknak is ilyesmi lényegük lehet.

Elmosolyodott, mikor meglátta a róla készült alkotásokat. Hablaty tényleg egyre ügyesebb lett ebben, szinte még a saját pikkelyeit is látta a képmásokon. Tudta, hogy nem szabad hozzáérni, mert akkor elkenődik, Hablaty ezt is elmondta világosan.  Lapozott még párat, s csakhamar rálelt arra, ami neki is mondott valamit.

A lenyomatok. Hablaty és ő évekkel ezelőtt csinálták, mégis szépen megmaradt. Emlékezett rá, hogy tintába mártotta a mancsát, s úgy kellett neki a füzetre lépnie. Hablaty is megtette ugyanezt a tenyerével. Szép emlék volt, Fogatlan pedig lassan barátja tenyere nyomára csúsztatta a sajátját. Most az ő keze volt akkora, mint egykor Hablatyé. Milyen kicsi is egy ember… És milyen apró volt hozzá képest Hablaty… Másik keze a saját mancslenyomatára csúszott. Most aztán eluralkodott rajta a szomorúság. Mi van, ha soha többé nem lesz újra az a sárkány, aki volt? Hablaty vajon akkor is kitart majd mellette, vagy…

A gondolatai akaratlanul is rossz irányba terelődtek, hiába volt csodálatos a napja. Óvatosan lejjebb csúszott, leengedte a füzetet, s lehunyta a szemeit. Elképzelte, ahogy átváltozik, újra sárkány lesz… Szárnyai nőnek, kitárja őket… Testén fekete pikkelyek futnak végig… Percek múlva pillantott csak fel, s emelte meg kezeit. Semmi. Úgy tűnik, ez kicsit sem koncentrálásos módszerrel működik… hát akkor hogy? Mi a módja annak, hogy a régi legyen?

Nagyon lassan, de elnyomta az álom. Agya nem állt le, folyamatosan előjött egy gondolat, s nem is tudta, hol szakadt meg ez az egész, mikor elaludt. Egy biztos, hogy rémálomként folytatódott. Hablatyot látta egy csónakban, a tomboló égiháború közepén sodródni. A fiú arca olyan volt, mint egy halotté, teljesen sápadt, és elfogadóan várta a halált. Szemeivel követte őt, az árnyat az álomban, hörgött valamit, de nem értette. Az oldala vérzett, s a hatalmas víztömeg közepe hamarosan hullámsírt állított neki…

- Hablaty! – Fogatlan felugrott. Ülve lihegett, kiverte a veríték. Minden tagja remegett, a haját is csak nehezet tudta elsöpörni a szeméből. Ez egy álom volt, valami, ami nem létezik… Hablaty biztonságban van az apjával… Ő maga pedig még mindig itt van, még mindig a szobában. A gyertyából már alig maradt égnivaló, a kandallóban viszont még pattogott a tűz.

Megmozdult, meg akart fordulni, elfeledkezve a füzetről, ami még az ölében volt, de most a földön kötött ki.

- Nagyszerű… - morogta Fogatlan, s nehézkesen, de lehajolt érte, s visszatette az asztalra, aztán mikor elfújta volna a gyertyát, lépteket hallott.

Aztán már nem is csak lépteket, kopogást. Fogatlan nagy szemekkel nézett az ajtó felé, lassan fel is ült, de mikor a kopogó vagy egy percig nem kapott választ, benyitott.

Viharbogár aranyszőke fürtjei libbentek a szobába, földig érő hálóköntösét enyhén megemelte, ahogy fél lábbal belépett. Az ágyban ülő nem is lepődhetett volna meg jobban.

- Sz-szia, ne haragudj, hogy felébresztettelek… - kezdte Vihar, meglepően félős, remegő hangon. Fogatlan sosem látta még ilyennek.

- Nem, dehogy, nem ébresztettél fel, gyere csak… Valami… Valami baj van? – a sárkányfiú ösztönösen ráérzett a helyzetre, ugyanis Vihar bólogatott. Ő kinyújtotta felé a kezét, a lány pedig hamarosan már az ágya szélén ült, tenyerét az ő kezébe bújtatva.

- Tudod… Sárkányként én sose féltem, de most… rettegek... – többet nem is kellett mondania, ugyanis hatalmasat dörrent az ég, mire összerándult, s arca elé kapta kezeit. Fogatlan azonnal megértette, hogy az égzengéstől retteg. No meg a fa épület recsegésétől, a szél süvítésétől, a régi ház gerendáinak nyikorgásától…

Amióta a nemesi és eredeti Hofferson ház leégett és darabjaira hullott egy találat során, Asztridnak és családjának új otthonba kellett költöznie. Ez az ”új” egy faluszéli, magas, ám koros ház, aminek volt vagy két emelete, s a magassága miatt igencsak nyikorgott-csikorgott az erős szélben.

Viharbogár ettől rettegett.

- Sajnálom, nem aludtam egész éjjel a dörgés és a szél miatt, én… félek… Nem tudtam, kinek szóljak… - tette még hozzá a lány, a csuklóját tördelve.

Fogatlan szelíden megállította ezt a kényszeres mozdulatot, aztán támadt egy ötlete. Nem tudta meghatározni, hogy illendő e, most csak az ösztöneire hallgatott. Odébb csúszott.

- Gyere. Aludj velem, ha félsz, így talán nem fogsz.

- … Komolyan? Tényleg alhatok veled? – Viharbogár maga se tudta miért döbbent meg ennyire, minden esetre Fogatlan bólogatása után már ő is bebújt a takarók alá.

Az volt neki az igazi boldogság, mikor Fogatlan odabújt hozzá, s át is ölelte, magához húzta, s megnyugtató, lágy mozdulatokkal kezdte simogatni a tarkóját. Valahogy megérezte, hogy ezt imádni fogja. Vihar persze dorombolt volna, ha tudott volna. A fekete hajú pedig nem bírta megállni ezt mosolygás nélkül, ám miután átcsúsztatta a tarkója alatt az egyik karját, s magához ölelte, igencsak közel, ráadásul szemtől szeme kerültek egymással. Ujjaik ismét összefonódtak.

- Ne félj, Viharbogár. Én megvédelek mindentől, bármi áron.

A lány szemei csillogtak, újabb mosoly szökött az arcára. Még nem mert semmit kijelenteni, csupán lehunyta szemeit, s kicsivel jobban a karjai közé bújt. Félszegen átcsúsztatta kezét Fogatlan derekán, s néhány perc múlva békében és nyugalomban érkezett meg számára az álom. Az égiháború sem zavarta, Fogatlan szuszogása közelebb volt.

***

Hogyan mondjam el neki?

Hogy ő a legfontosabb része az életemnek. Hogy érte meghalnék. Tűzbe mennék emberként is. Feláldoznám magam a vikingek isteneinek. Hogy mondjam el? Ő az életem… Mindig is az volt, csak sose tudta. Én se tudtam.

Hogyan közöljem…

 Hogy… Hogy szeretem?

Viharbogár volt ébren előbb, s e gyötrő gondolatsor közepette cirógatta az alvó Fogatlan arcát.

Olyan békés…

Valóban az volt. Nagyon régóta nem aludt ilyen nyugodtan, nagyjából azóta, hogy Hablaty elment. Nem volt, ki megnyugtassa, megölelje. De most van. Viharbogár látta rajta a zaklatottságot, ezért hamar elkezdte megnyugtatni, némi simogatás formájában. Biztos rosszat álmodott…

- Viharbogár… - halk sóhajként tört fel belőle a lány neve. Lassan, de ébredezett, s menten megérezte az ő édeskés illatát, s puha tenyerét.

- Itt vagyok melletted.

Álmos pillantások, boldog mosoly, egy apró csók. Így kezdődött az éjfúria fiú reggele a puha párnák közt, Vihar mellett.

- Hogy aludtál? – kérdezte a lány, ahogy kisöpörte a fekete tincseket Fogatlan arcából.

- Nyugodtan – hazudott. Hazudott, de csak a kedvéért. Kicsit megint közelebb húzódtak egymáshoz, s lágyan összesimították ajkaikat. Úgy tűnt, ez most már rendszeres lesz.

Egy darabig még heverésztek, hangtalanul voltak boldogok egymás oldalán. Viharbogár aztán felkelt, ablakot nyitott, s most sem áradt be a napfény a felhőktől. Elhúzta a száját, mikor csak a szél érkezett.

- Gond van? – Fogatlan lassan felült, s látatlanban is tudta, hogy a siklólány arcán aggodalom ül.

- A szél észak felé kavarja a felhőket… Abba az irányba, amerre Hablatyék mentek.

- Tudom…

Eddig ez egy kimondatlan tény volt. Talán jó szelük lehetett, de az is előfordulhat, hogy elkapta őket az a förtelem, és egy ekkora hajó bizony bajban lehet, ha óriás hullámok dobálják. Eddig még senki sem merte emlegetni ezt, hiszen gondolni sem szabadott arra, hogy a főnöki hajót esetleg baj éri.

- Fogatlan… Figyelj, amióta Hablaty elment és te lesérültél… Nem érkezett hír felőlük… Egy rém sem jött az üzenettel…

Fogatlan ezt is jól tudta. Hogy Hablaty nem üzent, s nem adott semmiféle jelent arról, hová tart, vagy merre jár épp. Kezdett nagyon rossz előérzete lenni ezzel kapcsolatban.

- Nem tudom, mi történhetett, Viharbogár. Egy biztos, hogy Hablaty nem az, aki itt hagyna minket teljes tudatlanságban - magyarázta, miközben nehézkesen talpra állt, s ellépkedett ő is az ablakig, így már együtt bámulták a szürke fellegeket. -… Vagy elfelejtene elküldeni egy levelet… Az istenekre, legszívesebben most szárnyra kelnék, és utána repülnék. De… ez, mint tudjuk, sehogy se sikerülhet…

***

Asztrid minden szavukat hallotta. Nem tudta, hogy együtt aludtak vajon, vagy Viharbogár csak reggel ment át Fogatlanhoz, minden esetre ő csak szólni akart róla, hogy hamarosan kész a reggeli, ehelyett akaratlanul is kihallgatta ezt a párbeszédet.

Ha Fogatlan úgy érzi, valami nincs rendben, akkor valószínűleg úgy is van. Asztrid a saját érzéseire ez esetben nem mert hallgatni, hiszen túl elfogultnak érezte őket, ám ha az éjfúria sem érez különben, akkor tényleg lépnie kell valamit.

Csendesen otthagyta őket, leosont az emeltről, s a konyhába indult. Túl szokásossá vált, hogy minden nap rákérdez a rémpostára, s így indul el minden reggel, de neki… Tudnia kell, ha érkezett egy üzenet, azt is, ha nem…

- Anya, nem érkezett…

- Nem kicsim, még nem.

- Ezt… egy kicsit túl hamar rávágtad…

Eddig legalább megvolt a hitem, míg megkérdeztem… Asztrid kifejezéstelen arccal hagyta el a házat, s gondolta, ha már ez ügyben nem tud tenni semmit, legalább a sárkányaik helyzetén segítsen, ezért egyenesen Halvér otthona felé vette az irányt.

A nagydarab fiú egy kupac papír és könyv mögött ücsörgött, s akkor is egy méretes pergament tologatott az asztalon, mikor Asztrid belépett.

- Oh, szia Asztrid. Mi járatban? – emelte meg a fejét Halvér.

- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy áll a kutatás.

- Oh…

Csend. Túl hirtelen érkező fajta, ráadásul.

- Nem találtál semmit… igaz?

- Deee, de, de, de, csak… - hebegte Halvér, miközben gondosan összecsavarta a pergament, a többi közé dobta. Aztán az ujjait kezdte tördelgetni.

- Halvér, Thor szerelmére, a barátainkról van szó, bökd ki, bármi is az.

Asztrid nyugodt hangon mondta ezt is, de csak azért, mert nem volt ereje vitatkozni. Alig aludt az éjjel, szabályosan rosszul volt az aggódástól.

- Hát… Tudod Asztrid, rengeteg adatot átnéztem, már zsong a fejem tőlük. Viszont elég konkrét a helyzet, egyenlőre legalábbis úgy tűnik – kezdte a szőke fiú, miközben vendége karba tette kezeit. Hiába kínálta hellyel, az nem ült le, még mindig az ajtóban ácsorgott. -  Szóval… Ha végiggondoljuk a legendát, elég egyértelmű a dolog. Aki bűnt követ el, sárkánylétre lesz kárhoztatva, a jólelkű sárkányok viszont „ajándékból” emberalakot kapnak. Ez minden újholdkor esik meg, a következő néhány nap múlva lesz.

- És? – vonta meg a vállát Asztrid. Elég fáradt volt ahhoz, hogy ne értse.

- És akkor lehetőségük lenne visszaváltozni. De ahhoz… Ahhoz bűnt kell elkövetniük. Akkora bűnt, ami felér egy sárkánnyal, a legenda szerint.

Asztrid a csukott ajtónak támaszkodott. Már világos.

- Szóval ölniük kell…

- Pontosan…

Csak néztek egymásra percekig. Nincs más megoldás, legalábbis számukra nem elérhető. Csak tizenévesek, hogy is lehetne… Asztrid már Gothit is kifaggatta, ő sem tudott volna más megoldást…

 Így, kimondva már sokkal rosszabbul hangzott az egész.

- Ezt nem tudjuk Hablaty nélkül megoldani… - rázta a fejét a lány.

Halvér látta rajta, hogy szinte remeg, ezért próbálta terelni a szót, igencsak rossz irányba:

- Tényleg, róla mi hír?

- Semmi. Egy árva levél se érkezett. Én már írtam neki, de…

- De nem merted elküldeni, igaz?

Persze, hogy nem. Asztrid csak a fejét rázta, s mikor Halvér felé nyújtotta a tenyerét, tudta, hogy a levelet kéri. Meg sem lepte, hogy ennyire egyértelmű: mindenhová magával vitte. Most is ott volt nála, át is nyújtotta a fiúnak, aki odahívta Iggyt, s a lábára erősítve szélnek eresztette a kis rémet.

Asztrid biztos volt benne: ő nem tudta volna ezt megtenni.

***

Süvített a szél odakint. Dobálta, forgatta, döntögette a hajót, komoly próbának téve ki a vitorlát. A fedélzeten nyüzsögtek az emberek, köteleket erősítettek meg, vagy csomóztak újra, behúzták az evezőket, s figyelték az őket lassan körülölelő vihart. Nem elég gyorsak, még jó hátszéllel sem. A villámlás alá fognak kerülni hamarosan.

Hablaty Haddock az apró kabinjában rajzolt. Fogatlan portréját akarta befejezni, de nagyon úgy tűnt, hogy ezt hamarosan fel kell függesztenie, hiszen a széndarabok is jobbra-balra gurultak az asztalon. A feje fölött húzódó, vékony emeletes ágyról lelógó takaró pedig újra és újra megcirógatta a tarkóját.

Hablaty hamar megunta, hogy a hullámzás miatt egy egyenes vonalat sem tud húzni, ezért inkább eltette füzetét a táskájába, amit felcsapott a vállára, s egy lámpást leakasztva kilépett a kabinból. Újra és újra megbotlott a folyosón, alig tudott eljutni a fedélzeti lépcsőig.

Odakint erős szél fogadta, maga előtt szürke felhőket látott, viszont ha hátranézett, az árnyalat átment tintafeketébe. A lámpásnak a kezében már kellett a fénye, a felhők miatt sötétebb volt, mint kellett volna.

- Látom Thor rossz kedvében van – jegyezte meg félig viccelődve apjának, akihez odasétált a fedélzeten.

Pléhpofa morogva rázta meg a fejét, s ezzel bozontos szakállát.

- Én nem Thor haragja miatt aggódom, viharban már hajóztam korábban is – dörmögte.

- Hát, jelen esetben talán a köd az, ami még megzavarhat minket – tette hozzá a fia, szintén megtámaszkodva a hajó oldalánál.

- Úgy gondolod? Akkor vedd elő azt a szemizédet, és vess egy pillantást a hátunk mögé.

Hablaty először nyitotta a száját, hogy kijavítsa, miszerint az ő találmánya az egy messzelátó, de inkább nem kezdett vitába. Útját a tat felé vette, s maga mögött hallotta apja cammogó lépteit. Szeméhez emelte a messzelátót, s kémlelni kezdte a ködöt. Elsőre nem látott semmit, aztán mintha fel-feltűnt volna egy hajó orra. De csak szinte mint egy jelenés. Ott sem volt… vagy mégis?

- Most már elhiszed, hogy nem a vihar az egyetlen bajunk? – súgta neki Pléhpofa.

Hablaty egy darabig csak figyelte a ködöt, s végül szinte már szabad szemmel is látta, amit keresett.

- Tudunk bármit is erről a hajóról? – kérdezte végül.

- Az egyik emberünk szerint fekete a vitorlája. Viszont akár az, akár nem, egy biztos: napok óta a nyomunkban van, mindig látótávon kívül. És szerintem tudja, hogy tudunk róla.

- Igazad lehet apa. Azt hiszem, nem véletlenül volt rossz megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az összes rémposta, amit Hibbantra küldtem, nem ért oda…

Halloween különkiadás 2.

Ééééééééés megcsúsztam! Igen! Megint!

Sajnálom srácok, megint késtem, tudom, nincs mentségem, nem is szaporítom ez esetben a szót, hoztam még egy novellát.

Emez az Álomháború világában játszódik, ám SEMMILYEN MÓDON nem befolyásolja annak jövőbeli történéseit, csak a világot helyezi át egy rövid, Halloweenos momentumra.

(röviden: a sárkányok itt is emberi alakjukban flangálnak)

Boldog Dreadfallt, drága Hablaty!

Hablaty Haddock nem hisz a rémmesékben. Hogy miért? Szerinte mindenre van magyarázat, s az emberek csak azért félnek dolgoktól, mert nem értik őket. Hisz itt van Fogatlan, ő az élő példa erre. Ki gondolta volna, hogy a rettegett éjfúria-név mögött egy doromboló szárnyas macska fogadja majd?

Főhősünk életének tizennyolcadik Dreadfallja közeledett, s eddig mind egyforma volt. Sose tudták megijeszteni, mindig tudta, hogy valamelyik viking áll a viccek és a kísértetjelmezek mögött.

Arra viszont nem számított, hogy ez a Dreadfall egészen más lesz, mint a korábbiak. Sárkánylovas bandája és a sárkányok vészhelyzetekben szoktak igazán összefogni. Az ikrek felfogása szerint pedig Hablaty istenes megrémítése is egy ilyen vészhelyzet.

Nem is volt csoda, hogy egy nappal a levélhullás ünnepe előtt elkéredzkedtek a főnöktől, hajóba szállították Hablatyot, s ők maguk rengeteg táskával felszerelkezve pakoltak be mellé, amivel egy percig se keltettek gyanút, persze. Ők és a sárkányok átcsacsogták az utat, Hablatynak pedig ügyesen beadták, hogy mindössze egy rövid kirándulásra mennek, megmutatják emberalakos sárkányaiknak, hogy is megy ez a viking halászósdi. Hablaty Haddock pedig belement.

Még Fogatlan is tartotta a száját, ugyanis túl jó mulatságnak tűnt, hogy kihagyja.

A hajó szürke partra siklott, a kis vikingek és sárkányok kiugráltak belőle, és elég határozottan indultak el egy bizonyos irányba. Az ikreket többször is le kellett csapni, hogy ne Hablaty előtt tárgyalják ki az ugratást, s így értek oda egy emeletes, régi faházhoz. Csoda volt, hogy még állt, hiszen az utolsó deszkáig korhadt volt, a lépcsőből hiányzott egy darabka, az ajtó pedig rosszul zárt.

- Öhm… oké, megérkeztünk, meg minden – kezdte Hablaty – most már elmondanátok, hogy mit keresünk itt srácok?

- Óh, semmit, semmit – legyintett Takonypóc, s elfordult, hogy végre vigyoroghasson. A Haddock fiú ezért továbbfordult Asztrid felé.

- Ne izgasd magad Hablaty, majd mindent elmondunk idővel – mosolygott a szőke lány.

Lepakoltak, s a csapat a naplementére való tekintettel elkezdett megágyazni, s begyújthatóvá varázsolni a kéményes kandallót, anélkül, hogy felgyújtanák a házat.

Mikor már igencsak sötét volt, Takonypóc, Halvér, Kampó és Bütyök felszerelkeztek, hogy majd ők hoznak vacsorát. Persze eszükben sem volt. Amint elszabadultak, első dolgukká vált felölteni az otthon készített jelmezeiket, s elrejtőzni. Órákig képesek voltak rejtve maradni, csak a vicc kedvéért.

Persze a távollétük Hablatynak is hamar feltűnt.

- Merre járhatnak Takonyék? Nem tetszik ez nekem, szerintem utánuk kéne mennünk.

- Ki se mondd! Intézkedünk! – az ikrek és Böffék pattantak, s kimasíroztak az ajtón. Túl hirtelen volt minden, és nagyon úgy tűnt, szerveznek valamit.

Asztrid felkuncogott, mire Hablaty felvonta a szemöldökét.

- Készülnek valamire… igaz?

- Oh, nem, dehogy!

- Dehogynem!

Ez a veszekedés nem is folytatódhatott volna, hiszen odakintről féktelen visítás döngette meg az ajtót, amin az ikrek rohantak be, holtra vált arccal. Hablaty azonnal talpra szökkent, elvetve előbbi teóriáját, miszerint valami van a háttérben.

- Mi az? Mi történt? – Hablaty hiába ismételgette ezeket a szavakat, nem jött válasz – Mondjatok már valamit Thor szerelmére!

- Ta-takonypóc… Kampó, Halvér és Bütyök… láttuk őket… teljesen megvesztek! Nem önmaguk, meg akartak ölni minket! – sorolta hitelesen rémült fejjel Fafej.

- Micsoda? Te meg miről hablatyolsz itt?! – Asztrid jelent meg a Sárkányiskola vezetője mellett, majd finoman hozzátette – bocsi Hablaty…

- Lényegtelen, de Fafej, mondd már el, mi ez az egész?

Fa csak nézett rájuk egy darabig, aztán az erdő felé pillantott.

- Egy pillanat – kapta fel a fejét – Hol van Böff és Töff?

- Nem jutottak ki az erdőből! – fakadt ki Kőfej, mire az ikrek sprintelve rontottak az erdő felé, a cipzárhát fiúk neveit kiabálva.

- Ez nem igaz, gyertek vissza! – Hablaty futott volna utánuk, azonban Asztrid visszarántotta a házba, s egy hatalmas széllökés az ajtót is becsapta. – Asztrid, mi a fenét művelsz, a vesztükbe rohannak!

- De ha engedlek, akkor te is! – kiabálta a lány, mikor felhangzott a háttérből Viharbogár sikolya. – Vihar, ne!

Eltűnt. Ő is eltűnt. Mire odaértek, már se Fogatlan, se Viharbogár nem voltak a hátsó ajtónál, ami nyitva volt, s némi vérfolt csillogott a lépcsőn.

- Istenek, pajti! Fogatlan! – Hablaty pánikolt. Nem tudta, mit tegyen, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy mi történik körülötte. Főleg mikor Asztrid is eltűnt a háta mögül.

Ő letérdelt a ház közepén, s a fejét fogta.

- Mi a fene folyik itt?! – kiáltotta a falaknak.

A meleg kandalló se világított már sokáig, ugyanis valami furcsa folyós anyag csepegett a tűzbe, aztán egy egészen nagy adag is érkezett, még a fapadlóra is kifolyt. Hablaty négykézláb kezdett hátrálni a sűrű folyadék terjedése elől.

Ekkor azonban megérkezett a következő rémület. A plafont egyenletes, dübögő léptek rázták meg, amik lassú tempóban haladtak át a riadt tizenéves fölött. A láthatatlan talpak port vertek, Hablaty szaporán pislogott, már alig látott. Aztán a hang hirtelen megszakadt. Csak a szél süvített át a korhadt deszkák között, míg váratlanul be nem szakadt a tető egy egyméteres körben, mire Hablaty ugrott egyet.

Dübögés a plafonon, utána már a ház falain is. Mint egy őrült álom, egy lehetetlen szörnyűség, valami, ami kínoz és megfojt, amitől nem tudsz menekülni…

Hablaty már majdnem összeroppant, mikor kicsapódott az ajtó, s egy alak lépkedett fel a lépcsőn, hosszú, fekete köpenyben, csuklyával a fején.

A célja az lett volna, hogy tökéletesen szerepében maradva eljátssza, miközben a szellemek megszállják és megszólal valami túlvilági hangon, de helyette ledobta a csuklyáját.

A barátság többet ért neki. Hablaty, sokkal többet számított. Az elején még vicces volt, igen. De most már egy rémálmot okozott annak, aki a leges legjobb barátja.

- Hablaty – és máris mellette térdelt, átkarolta, magához húzta - hé, nyugodj meg, ez csak egy vicc volt, semmi sem volt valódi, oké? Semmi sem, ezek csak mi voltunk, ne félj… Rossz vicc volt elismerem, nagyon rossz…

- Fogatlan… - a féllábú csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt könnybe lábadt szemmel vissza nem ölelte barátját. Legszívesebben ellökte volna magától ezért az őrültéségért, de valahogy most nem tudta elengedni.

- Ti meg miről beszéltek? Remek poén volt! El se hiszem, hogy Hablaty ilyen könnyen bedőlt neki! – ez Takonypóc röhögése volt, miközben a többiekkel szép lassan beszállingóztak a házba. Ők voltak a zaj, a tócsa, a művér, minden.

- Ez nem igaz! Hülyeség volt belemennem! – csattant fel Fogatlan, s felpattanva Hablaty mellől farkasszemet nézett a Jorgerson fiúval.

- Higgy, amit akarsz, de ez esetben te is e csúnya tréfa áldozata lettél volna – vihogta a másik.

- Inkább, mint hogy egy légtérben legyek veled!

Fogatlan elviharzott, egészen az ajtóig, amit be is csapott maga mögött. Egy darabig mindenki csak nézett utána, aztán Asztrid talpra állította Hablatyot.

- Bocsi, tényleg csak meg akartunk viccelni.

- Marhára vicces volt, hahaha, kacag a vakbelem… - Elég szarkasztikus mondat volt ahhoz, hogy mindenki magába nézzen. Amíg Hablaty el nem nevette magát. Elismerte, tényleg ügyes volt. – Jó, oké, meggyőztetek, ez nem volt semmi. De legközelebb másra hozzuk a frászt. Mondjuk Takonypócra.

Ritka volt az ilyen pillanat, de mindenki szinte teljesen egyszerre nézett az említettre, s így tíz ördögi vigyor szegeződött a Jorgerson fiúra.

- Mi az? Ne nézzetek már így! Nem vicces!

- Oh nem, Takonypóc? Még mindig nem vicces? Pedig az előbb jót nevettél – Hablaty hangja sejtelmesen gonosz volt, megütött egy olyan hangszínt, amit még soha.

Egy darabig még ez is vicces volt. Aztán folytatódott a plafon dübögése. A dolog teljesen lehetetlennek tűnt, ugyanis mindenki itt volt a csapatból, aki elkövethette ezt. Ugyan Fafej benyögte, hogy talán Fogatlan az, de amikor a falakon is végigpörgött a dobszó, elvetette ezt az ötletet.

No MOST aztán mindenki félt. Ezeket valóban a srácok csinálták elsőként, de minden jel arra mutatott, hogy valami ellophatta az ötletüket, és ellenük használta, ezzel a frászt hozva mindnyájukra.

- Öhm… valakinek van ötlete, hogy mi a fene folyik itt?! – pánikolt immár szinte sírva Takonypóc, ám most a többiek is épp annyira féltek.

- Én nem tudom, ne rám nézz! – Fafej alig tudta kinyögni  a szavait.

A szél erősödött, az ajtó kicsapódott, pont mint az előbb.

Most is fellépkedett az alak a lépcsőn, s ezúttal is hamar kiderült, hogy Fogatlan az. Egy pillanatig mindenki nagy levegőt vett, aztán meglátták az éjfúria fiú vörös szemeit. S mikor az felemelte kezeit, a dübögés erősödni kezdett, már majd’ szétverte a házat, a csapat pedig egy apró körbe szűkült, szinte összenyomva egymást.

Fogatlan pedig valami túlvilági, homályos, kettős hangzású módon szólalt meg.

- Boldog Dreadfallt! HAAAhahahahaaaaa!

Hátravetett fejjel, hisztérikusan felnevetett, majd rájuk csapta az ajtót.

Halloween különkiadás

Sziasztok pajtikák!
MUHAHAHAHAHAHAAAAAA!!!!!
Jó, lenyugodtam! Vagyis, nem igazán... Halloween van, én egy órát se aludtan úgy huszonnégy órája, de sebaj :'D
Most is, mint mindig, adódtak bökkenők, aminek következtében három részre kellett bontanom ezt a kis ünneplést, így kisebb adagokban, de megkapjátok az ígért sztorikat :) Orsi ír nekünk egy jó kis történetet, arra viszont még kicsit várnunk kell, mert ő is megcsúszott, ahogy én is. Most hoztam nektek zenét, egy novellát és a kérdéssort, no meg holnap is kaptok egy novellát és Orsié pedig utána érkezik :D
 Jó borzongást kívánok! >:D

~Otthon faragott Fogatlanos töklámpás figyel rátok :D~

Többen kértétek az oldalon játszott zenét, úgyhogy most gondoltam, adok nektek egy linket (érdekesség, hogy ez a zene nekem megvolt, aztán nem találtam a neten, így visszatöltöttem)

A muzsika közben, ami az oldalon is fut, pedig vessetek egy pillantást a kérdőívre. Nagyon örültem, ugyanis rendkívül jókat kérdeztetek, és szerencsére majdnem mindre volt konkrét válaszom :D

Dancing Snowflake kérdezte:

-A karaktereid viselkedése, személyisége kizárólag a filmbeli alakokon és a te fantáziádon alapul, vagy vannak dolgok (gesztusok, helyzetek, stb), amelyeket a valóságból vettél át?

Nem, a karakterek teljesen eredeti és fantázia alapon működnek, a való életből szinte sosem válogatok elemeket, valamiért nekem ez a kettő teljesen külön van. Nagyon ritkán egy-egy jelenetet egy valós tájon alapozok, de az borzasztóan ritka :D

-A halloween számodra elsősorban beöltözést, egy jó szórakozást jelent, vagy inkább a kulturális, esetleg vallásos megközelítés áll hozzád közelebb?

Érdekel a kulturális része is, de első sorban a beöltözős alakítások :D Úgy vagyok vele, hogy ha már tartom, akkor tudjam az alapjait is, ami egyértelműen a kulturális oldal, de a vallási részének bevallom nem fektetek nagy igényt. Az nem igazán az én világom.

-A sárkányok emberi formában való megnyilvánulásaikra emlékezni fognak majd esetlegesen bekövetkező visszaváltozásuk után is? Az általuk elmélyített kapcsolatok kihatnak a lovasok egymással való viszonyára? (Pl Böff és Töff ,,eltávolodása" az ikrek önállósodására, stb)

Szerintem, ha jól megnézitek, a sárkányok alig változtak, csak kicsit jobban kibontakoztak :D Viszont minden kapcsolat, ami kialakult, hatással lesz egymásra.

Ha hirtelen Hibbant szigeten találnád magad a csapat tagjaként, milyen sárkányt képzelnél el a társadként? Kivel lennél jóban? Kivel néznétek egymásra ferde szemmel? Milyen fajta küldetésben (hely, körülmények, cél, stb szempontjából) vennél részt a legszívesebben?

Hát, őszintén szólva nekem ízig-vérig éjfúria mániám van, de ha figyelembe vesszük, hogy abból a sárkányfajból egy élő példányt ismerünk, talán a homokrémet választanám, ami nálam a második helyezett :D Hablattyal, Halvérrel nem nehéz jóban lenni, az ikrek és Takonypóc pedig olyan ingadozó karakterek (hol röhögsz a beszólásaikon, hol a Valhallába kívánod őket), viszont nem feltétlenül komolyan vehetőek s érdekes módon Asztrid az, akivel valószínűleg nem mindig tudnánk elviselni egymást. Őszintén szólva nekem az a véleményem, hogy ugye nagyon sokan szeretik Asztrid karakterét, mert erős és határozott. De elég nagy eséllyel sokaknak változna a véleménye, ha szemtől szemben kéne valamit megtárgyalni vele, nagyon sokan akadályba ütköznének. Mert az ember nehezen tűri, ha valaki keményen lehúzza a véleményét és esetleg figyelembe se veszi. Asztrid pedig pont ez a kategória, így sokak önbizalmát el tudná ásni. (De ez csak az én meglátásom, mielőtt valaki engem akar elkaparni :D)

Draggg Dragongem kérdezte:

Ki/mi hatására kezdtél el blogolni?

Húha, hát ezért a válaszért igen mélyre kellett ásnom, de megérte. Eleinte tervben sem volt az internet közönségével megosztanom a történeteimet, csak a saját szórakozásomra írtam otthon, teljesen rendszertelenül. Szüleimnek és a mamámnak köszönhetem, hogy addig unszoltak, míg meg nem nyitottam a blogot, és azóta is hálás vagyok nekik ezért, mert ők voltak az első olvasóim és kritikusaim is, akiktől rengeteget tanultam erről, s nem mellesleg ha ők ezt nem szorgalmazzák, akkor sosem ismertem volna meg ezt a csodálatos és lelkes közönséget, mint amilyenek ti vagytok srácok J

Mi a kedvenc jeleneted a HTTYD-ből?

Egyszerű kérdésnek tűnik, de nem az :D Mint igazi HTTYD fan, azonnal rá kell vágnom, hogy az összes percét átéltem és imádtam, amióta ismerem. Viszont ha tényleg ki kell emelnem valamit, akkor az az első film orrérintős jelenete, a meghatósága és szavak nélküli meséje miatt. Imádtam azokat a jeleneteket, mikor egy szó sem hangzott el, mégis csodás motívumokkal haladt a történet, és szerintem ettől lett teljesen egyedi :D No meg a befejező pillanat (a lábelvesztős jelenet), ami először le is sokkolt, de akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire zseniális egy film :D A második rész legszebb és legmeghatóbb jelenete címet pedig Fogatlan visszacsábításos pillanatához kötném, ugyanis ott Hablattyal együtt sírtam :’) („te vagy a legjobb barátom, a LEGJOBB  BARÁTOM”)

Hogyan írod a részeket? (körülmények,hely)

Na, hát az egy rituálé :’D Rengeteg minden kell hozzá, hogy sikerüljön, és ha csak az egyik is hiányzik, romlik a minőség, amit én magam látok :D Először is, valamiért mindig éjjel tizenegy és hajnali három közt jön az ihletroham, ilyenkor nekem teljes csend kell, a szobámban a kis sarkom, a  gépem (másik gépen nem megy), nyitott ablak, és a természet hangja :D Szerencsémre külvárosi vagyok, ezért szinte semmilyen éjszakai városzaj nincsen. Csak végszükség esetében kezdek fejezetírásba fényes nappal (éjfúria effektus :D).

Mi a kedvenc sárkányod?

Az éjfúria... Meg az éjfúria. Meg… meg még több éjfúria. Egy éjfúria kupac. Egy éjfúria kolónia :333 De az éjfúriák legéjfúriábbika, Fogatlan, akiért konkrétan ölni tudnék :D

Mi a kedvenc halloween-i jelképed? (tök,szellem,stb.)

Öhm… Az válasz, hogy nem tudom? :’D Úgy az egész :D

Magdolna Fekete kérdezte:

Mikor és miért döntötted el, hogy blogolni kezdesz?

Draggg kérdései közt volt egy hasonló, az nagyjából passzol ide is :’D

Mindig is érdekelt a rajz és az informatika, vagy valaminek a hatására kezdtél el velük különösebben foglalkozni?

Hát… A rajz mindig is a foglalkozásaim közé tatozott, mindig meg akartam mutatni vizuálisan a  gondolataimat, de legfőképp a történeteimet ezért alap volt, hogy ez lesz az egyik, amit megpróbálok tökélyre fejleszteni :D Az informatikát pedig elengedhetetlennek találtam a mai világban, habár én nem abba részébe és úgy szeretek belefolyni, amit és ahogyan azt én tanultam, inkább a művészi oldala ragadott meg, mint a videó készítés és digitális rajzolás. (na meg persze néha napján rám jön a kockaság XD)

Mennyi történetet tervezel még írni?

Hát ööö…. sokat :D A szám folyton változik, de sose csökken, ez egy szerencse, azt hiszem. Teljesen sajátok közül úgy öt-hat vár még rátok, amik teljesen komplettek vázilag, csak még le nem írottak, illetve van még egy tucat, amiben „vendégszerepelek”, de ezekről egyenlőre nem nyilatkozok J

Hogyan fog hatni Hablatyékra, ha Fogiék visszaváltoznak sárkánnyá? Pozitívumként vagy negatívumként (eseteleg mindkettőként) fogják megélni?

Talán a legjobb válasz az, hogy mindkettőként, hiszen mindkét alaknak megvannak az előnyei és hátrányai, és ezek olyan dolgok, amik nem működnek egyszerre. Ez egyébként jókora dilemmát is fog okozni/okoz szereplőinknek.

Dagur valamikor visszatér még? *-*

Bizony :D nem is akárhogy. Nekem egyébként egyik kedvencem.

És végül: Tervezed, hogy a sztoriban feltűntetsz még a sorozatokból(Daguron kívül) esetleg a 2.filmből valakit? Pl.Hanga, Drago, Mala... (CsirkeXD)

Igen, jönni fognak még szereplők, például a Grimborn (sajnálom, nem tudom a magyar nevüket használni, nekem Grimborn marad és kész, ahogy Hablaty Haddock is Hablaty Haddock :D) testvérek egész biztos, a többiek még kétségesek.

És végül, de nem utolsó sorban az első novella, s egy zene, amit hetvenszer meghallgattam, miközben írtam. Ajánlom olvasáshoz.

Gyerünk pajti…

Rohantam. Tudtam, hogy nincs időm, hogy mindjárt utolérnek. És akkor szétmarcangolnak. Nem maradna más utánam, csak az emlékem. Ha egyáltalán még él valaki, aki emlékezne rám. Kicsi rá az esély, az ember mégis reményekből táplálkozik. Él, mert hiszi, hogy még életben kell maradnia. Az én esetemben a mellettem loholó Fogatlan az, akiért ki kell tartanom, s megszaporáznom a lépteimet, hogy végre eltűnhessünk erről az istenverte szigetről.

Gyerünk pajti.

Nem, ez nem Hibbant. Nem a sziget, ahol felnőttem. Nem az erdő, amiben oly sokat barangoltam. Nem a hely, ahol Fogatlan és én örök barátok lettünk.

Bár úgy érzem, amilyen erővel ez a pusztítás terjed, sokáig mi se leszünk biztonságban. Lassan eléri a számkivetetteket, ahonnan továbbterjed Hibbantig. Szörnyű és keserű vég, amely a világ ezen eldugott pontjáig is elért. Nem tudjuk, mi okozta, nem tudjuk, honnan jött. Csak az biztos: ha akár csak egy karcolást szerzel a fertőzöttektől, te magad is azzá válsz. Gyilkossá, tudatlanná, akin nem fognak a nyilak, akit nem éget a tűz, s nem lehet megölni. S csak egy dolog érdekli: az éhsége.

Azt hittem, tudom mire vállalkozom. Úgy gondoltam, a vész hallatán idejövök és sárkányos módszerekkel elintézem. De ezek nem emberek többé. Csak az emberekkel lehet tárgyalni, szörnyekkel már nem. Próbáltunk harcolni, de esélytelen volt. Csak abban reménykedem, hogy minél hamarabb kijutunk az erdőből és felszállhatunk. A fákon ugyanis nem tudunk átrepülni, legalábbis félig sérült farokszárnnyal nem. Fogatlannak azzal kellett kivédenie imént egy támadást, és csupán szerencséje volt, hogy az emberszörny (Minek nevezzem? Minek nevezhetném? Élő… De nem él, hiszen nem fog rajta fegyver… Mégis mozog…) a piros faroklapátjára és annak fémvázára harapott rá, ezzel félig szétcincálva. Fogatlan jobb ötlet híján kirántotta azt az állkapcsa közül, és futott, ahogy a lába bírta, ahogy én is, már vagy öt perce.

Gyerünk pajti, rohanj.

Meg akartam állni, hogy helyrehozzam, lecseréljem neki, de ezek mindenhol ott vannak. Bármelyik fa mögül előbukkannak, bárhonnan előúsznak, mintha éreznék a szagunkat, akár az állatok. De a nyakamat teszem rá, hogy egy ember messze nem olyan jó érzékszervekkel rendelkezik, mint ők.

De ők is emberek… Falusiak. Férfiak, nők… néhány gyerek, ami sokkoló. Hova lett az a sok tizenéves? Kicsi gyerek? Mi történt itt, amiért ők halomszámra ölik most egymást? Pontosabban azokat, akik még nem betegek. Nem értem a jelenséget, mégis most csak a túlélés jár a fejemben, nem a megértés.

El kell vinnem innen Fogatlant, hazamenni, szólni, hogy el kell tűnnünk a vidékről… Még gondolni is fáj… Látni a szemünk előtt, még ha csak képzeletben is, hogy egy falu mennyiségű viking hajóra száll, s új otthont keres magának, egy szigetnyi sárkányt szabadjára eresztve… És mi lesz, ha a hajón alaki betegnek bizonyul? Akkor mindenki élete veszélyben lesz…

Gyerünk, pajti, meg ne állj.

Fogatlan mordult egyet, aztán hirtelen lefékezett. A keskeny kis úton velünk szembe is csoszogott egy csapat… nevezzük élőhalottnak. Megtorpantam, s hiába próbáltam halk lenni, úgy lihegtem, hogy az messziről kiszúrható volt. Sípolt a tüdőm, meg kellett támaszkodnom. Nagyon régóta szaladtam, ahogy Fogatlan is, bár rajta ez kevésbé látszott.

A csoszogók észre fognak venni, tudom. De nem tudtam gondolkodni. Elfogyott az erőm, fáradt voltam, nem kaptam levegőt. Legszívesebben lefeküdtem volna itt helyben. Aludtam volna néhány órát. De erre esély sem volt. Lassan másfél napja talpon vagyok, futok, rohanok, s keressük a rejtekhelyeket Fogatlannal.

Nem reagáltam időben, épp ezért mikor észhez tértem, már egy fa tetején voltam, Fogatlan mancsai közt, aki még a számat is befogta. Eltakart minket szárnyával, s még levegőt se vett. Tudta, hogy csak így óvhat meg. Az élőholtak nagyon lassan lépkedtek el alattunk, egyiknek sem jutott eszébe felnézni.

Gyerünk pajti, kibírjuk.

Ez volt az egyetlen szerencsénk ma.

Óráknak tűnő percek után ismét a földön kötöttünk ki, a lehető leghalkabb mozdulatokkal. Leporoltam magam, megráztam a fejem, hogy visszanyerjem józanságom, majd letérdeltem barátom farokszárnya mellé. Javítható, ezt fejben máris kijelentettem magamban, s menten felmértem, mi is kell hozzá. Talán néhány szerszám, tű, cérna és egy anyagdarab, bármi, ami elég erős. Finoman lecsatoltam róla, a hónom alá csaptam.

- A falu úgy tíz percre van innen pajti. Elég sokan vannak ott, tudom – barátom homlokára csúsztattam kezem, hogy megnyugtassam, hiszen a falu szóra menten aggódva mordult párat -, de nincs más esélyünk, muszáj odamennünk, különben nem tudunk elrepülni innen.

Gyerünk pajti, nem is olyan nehéz.

Hitt nekem. Ugyan egész lénye tiltakozott ellene, hogy engem abba a gyilkos méhkasba vigyen, mégis megtette. Muszáj volt neki.

El se hittem akkor, hogy gond nélkül eljutottunk a faluig. Szinte lehetetlenség volt az is, hogy egész a kovácsműhelyig osontunk a földön kúszva, hangtalanul, s ott is egy asztal alatt megbújva nyúltam ki néha a fölöttem lévő tárgyakért. Elemeltem így egy kalapácsot, egy varrókészletet, ami a bőrt is vitte, s végül valami anyagot is, amit elég erősnek véltem. Épp a váltónak megfelelő tárgyért nyújtottam a kezem, mikor arra ráfogott egy másik, szürke, fekete alvadt vérrel borított halott kéz. A sápadt képű hörgött, húzta maga felé a megszorított csuklómat, én pedig nyikkanni se mertem. Most meghalok, ez volt az első gondolatom. Ekkor viszont felébredt bennem az életösztön, s kirántottam a karom a halálból, s egyetlen rúgással ráborítottam az asztalt. Erre persze az összes arra csoszogó felkapta a fejét, s botladozó rohamtempóban indultak meg felém. Arcukon megjelent az éhség.

Én pedig eddig bírtam lélekjelenléttel. Sokként ért, hogy rám támadtak, a szíven kalapált, levegőt alig kaptam. Ha Fogatlan nincs ott, a vacsorájuk lettem volna.

Felkapott, a hátán terültem el, s éreztem, hogy rohan. Tágra nyílt szemekkel bámultam a rohanó fákat.

Gyerünk pajti, siessünk.

Össze kell szednem magam. Muszáj, vagy itt ragadunk és akkor végünk. Ülő helyzetben szenvedtem magam, s míg Fogatlan megpróbált elmenekülni a helyről, én a hátán ülve igyekeztem összerakni a farokszárnyat, ami a mozgásban lévő sárkányom nyergében nem volt a legegyszerűbb.

Alig hittem el, hogy Fogatlan képes volt egy órán át futni megállás nélkül, nagy sebességgel.

Gyerünk pajti, te erős vagy.

A holtak lassan elfogytak, lemaradtak. Pont volt annyi időnk, hogy összeszereljem a farokszárnyat és egy apró pihenő után felszállhassunk. Lepattantam a hátáról a szirt szélén, s miközben ő kimerülten ledőlt s elernyedt, hogy bírja majd a repülést, én a faroklapátjához léptem, s elkezdtem felpakolni rá a mű részét.

A csuklóm szúrt. Végül is, nagyon gyors voltam, őrült sebességgel raktam össze a szerkezetet és a váltót is beállítottam. Azt hittem, ezért fáj…

Utána rájöttem.

Gyerünk pajti… ezt is kibírod…

Ekkor már álltam, halott sápadtan, verítékben úszva. Tudtam mit kell tennem. Fájt, szörnyen fájt. Mégis tudtam. Ő a legfontosabb az életemben. Meg kell tennem ezt érte. És ha én is fontos vagyok neki, ő is megteszi, amit kérek majd tőle.

Vissza letérdeltem. Állítottam megint a farokszárnyon, hogy most maga is tudja használni. Hallotta az indokolatlan kattanást. A fülei égnek álltak. Felpattant, rám nézett. Én pedig mellette térdeltem, s ott ült az arcomon, hogy most tisztában vagyok vele: kellemetlen meglepetést okoztam.

- Sajnálom pajti… Tudom, mi egyek vagyunk. Mindent együtt csinálunk, mindig egyre gondolunk… De most ezt neked kell megtenned, egyedül. El kell menned, Fogatlan. Valahova, ahol biztonságban leszel. – hangom el-elakadt. Lassan felhúztam a ruhám ujját. Egy karmolás nyom volt a csuklómon, aminek környéke kékülni és szürkülni kezdett.

Fogatlan tudta, hogy ez azt jelenti: most elveszített. Láttam a szemében gyűlő könnyeket, az arca meg-megrándult. Ez talán valamiféle hüppögés nála.

Nyugodt voltam, nem tudom, hogy miért. Elfogadtam volna? Vagy még fel se fogtam? Akárhogy is, már az egész karom és a vállam is foltos volt, tudtam, hogy menthetetlen vagyok. Nem fogtam fel, csak mikor Fogatlan zokogásban tört ki.

- Me-menned kell, pajti… Fogatlan, idenézz rám, hallod? Meg kell tenned értem! A-ahogy még valamit… Kérlek, szűntesd meg ezt… ne… nem akarom megvárni, míg én is olyan leszek, mint ők…

Fogatlan a fejét rázta. Képtelen lett volna rá, ártani nekem. Mégis muszáj volt megtennie, de ezt nem fogadta el.

Találkozott a tekintetünk.

Az enyémben félelem, az övében fájdalom.

Állát megemelte, ahogy én is.

Gyerünk pajti…

Vess véget ennek…

Képes vagy rá…

Csak egy tiszta lövést…

Nos, ennyi lett volna a mai műsor, s hamarosan csatlakozik a két lemaradt vagon is a száguldó vonatunkhoz :D Addig is, faragjatok tököt, pihenjetek, hiszen ez a hét arról szól :D (ugye mindenkinek szünete van ezen a héten?)