Nos, meghoztam az új fejezet, s most a különkiadások forgatagában nem is tudtam, hogy mennyi idő telt el két rész közt.
Egy apró információ: Nem felejtettem el az alkotásaitokat, viszont egyszerre szeretném kitenni őket, remélhetőleg holnap este, mert egy még nem érkezett meg, és tudok róla, hogy készül.
No de, vissza a fejezethez! Jó olvasást kívánok! :)
10. fejezet
Pergő idő
Milyen szép is a patak csobogása! Rohan, siet, mintha
késésben lenne. Lehullik a hegyről, lépcsőzik lefelé a dombon, s még a mezőn se
lassít, zubog tovább. A víz hangja már egy ideje a fülükben csengett, szinte
egy kellemes dalként.
Viharbogár sosem érzett még ehhez foghatót. Azt hitte,
a legjobb dolog az, ha már csak láthatja Fogatlant, s rámosolyoghat, köszönhet
neki. Oh nem, a dolog csak itt kezdődik. Most a kalászszerű fűben térdel,
figyeli, hogy a másik hogyan játszik az ujjaival, miközben összefonja, majd
szétengedi azokat a sajátjaival.
Homlokuk összeért, mosolyogtak, egymás lélegzetét is
érezték. Nem voltak szavak. Nem kellettek szavak.
Fogatlan lassan úgy intézte, hogy az orruk is
összesimuljon pár pillanatra, s ezzel halk kacajt csalt ki az aranyhajú
sárkánylányból.
- Tetszik? – érkezett a suttogás az éjfúria ifjútól.
- Már miért ne tetszene?
Több szó nem is került elő, elcsattant egy újabb csók,
s mire észbe kaptak, már egymás mellett feküdtek, s tekintetük a félig
sötétkék, félig rózsás-lilás színű égre esett. A nap már nyilvánvalóan elhagyta
a horizontot, ők pedig egy pillanatig sem aggódtak emiatt. Ugyan a szájukba
lett rágva, hogy érjenek vissza időben, ez valahogy most mindkettejük fejéből
és emlékeiből kireppent. Ugyan, minek hazaérni? Tiszta az idő, még van egy kis
fény… Otthon pedig csak a nyüzsgés, így is túl sokan vannak egy házban, egy
percnyi idejük nem lenne egymásra.
Márpedig most kell nekik az az idő. Meg kell ismerniük
egymás lelkét, lassan rájönni, mit is éreznek pontosan, s megtárgyalni, hogy
mégis miként lesz a későbbiekben. Jó, talán az utolsó pont annyira még nem is
fontos, viszont mindenképp szükségük volt egy kis együtt töltött, csendes
magányra.
Összebújtak, megfogták egymás kezét, s percekig
bámulták a csillagokat, amik egyre inkább látszottak. Hirtelen egy fényesebb
pont száguldott el a messzi égbolton, Viharbogár szemei felcsillantak.
- Még sosem láttam ilyet… - suttogta váratlanul, mire
Fogatlan mosolyogva ránézett – Hogy is hívják a vikingek?
- Hullócsillag. Hablaty szerint, ha látsz egyet,
kívánhatsz valamit, és az teljesülni fog – felelt szelíden a fiú, ismét
összefonva az ujjaikat.
- Akkor… azt kívánom, hogy…
- Csss! Ne mondd el. Akkor nem teljesül. Csak… csak
kívánd.
Bárcsak
egy fajba tartoznánk… Bárcsak neked is olyan erős érzelmeid lennének, mint amik
engem fűtenek… Bárcsak a többiek is elfogadnának minket… Bárcsak… Bárcsak
melletted maradhatnék…
***
Elkéstek. Hát persze, hogy elkéstek. Egy óra heverészés
és beszélgetés után vették csak észre, hogy mennyire elrepült az idő, s mivel Fogatlannak
még gondjai voltak a járással, alig tudtak haladni visszafelé.
Mire elérték a falu határát, a fáklyát tartó, morcos
képű Asztriddal találkoztak, aki láthatóan nagyon nem volt jó hangulatban.
- Mégis merre voltatok?! A fél falut mozgósítottam,
hogy keressenek meg titeket! – kezdte a szőke viking, köszönés helyett, mikor
már hallótávolságon belül voltak –Azt hittem már megint valami baleset történt
vagy tudom is én! Fogatlan, mikor fogod fel, hogy az én-…
- Felelősséged alatt vagyok, tudom, tudom – forgatta a
szemeit a fekete hajú.
- Nem, nem érted, nézz csak magadra! Meg se gyógyultál,
de már órás túrákat tesztek az erdőben, elment az eszetek?! Na gyere, gyere
hamar, mielőtt összeesel itt nekem vagy valami! Hablaty már így is karóba fog
húzni azért, mert ennyi baj ért téged…
Asztrid nem tűrt több feleselést. Bekísérte Fogatlant a
Hofferson házba, Viharral felsegítették a lépcsőn, ami még mindig komoly akadályt
jelentett neki, aztán az éjfúria fiú már az ágyába is került. A vikinglány
hamarosan becsukta az ablakot is, hiszen nagy vihart hozott feléjük az északi
szél. Mire Asztrid a kandallót is begyújtotta, odakint már ömlött az eső, a
jég, és minden egyéb kellemetlen csapadékfajta. A szél is komoly próbának tette
ki az ablak duplán zárt ajtóit, s Asztrid azt is megerősítette, kiékelte.
Hamarosan csukódott az ajtó, s Fogatlan egyedül maradt
a szobában. Jobbra tekintett, a kisasztalra, ahol még égett egy gyertya, s
mellette ott hevert Hablaty füzete. Itt hagyta neki. A fekete hajú némi
szenvedéssel felült, az ágy támlájának támasztotta a párnát, s nekidőlve az
ölébe vette a füzetet. Minden lapot megnézett, s ugyan Hablaty sokszor akarta
elmagyarázni neki a betűk lényegét, ő mégsem értette még. Az emberek hosszú
időre megmaradó üzeneteket hagynak velük, eddig oké. A rajzoknak is ilyesmi
lényegük lehet.
Elmosolyodott, mikor meglátta a róla készült
alkotásokat. Hablaty tényleg egyre ügyesebb lett ebben, szinte még a saját
pikkelyeit is látta a képmásokon. Tudta, hogy nem szabad hozzáérni, mert akkor
elkenődik, Hablaty ezt is elmondta világosan. Lapozott még párat, s csakhamar rálelt arra,
ami neki is mondott valamit.
A lenyomatok. Hablaty és ő évekkel ezelőtt csinálták,
mégis szépen megmaradt. Emlékezett rá, hogy tintába mártotta a mancsát, s úgy
kellett neki a füzetre lépnie. Hablaty is megtette ugyanezt a tenyerével. Szép
emlék volt, Fogatlan pedig lassan barátja tenyere nyomára csúsztatta a
sajátját. Most az ő keze volt akkora, mint egykor Hablatyé. Milyen kicsi is egy
ember… És milyen apró volt hozzá képest Hablaty… Másik keze a saját
mancslenyomatára csúszott. Most aztán eluralkodott rajta a szomorúság. Mi van,
ha soha többé nem lesz újra az a sárkány, aki volt? Hablaty vajon akkor is
kitart majd mellette, vagy…
A gondolatai akaratlanul is rossz irányba terelődtek,
hiába volt csodálatos a napja. Óvatosan lejjebb csúszott, leengedte a füzetet,
s lehunyta a szemeit. Elképzelte, ahogy átváltozik, újra sárkány lesz… Szárnyai
nőnek, kitárja őket… Testén fekete pikkelyek futnak végig… Percek múlva
pillantott csak fel, s emelte meg kezeit. Semmi. Úgy tűnik, ez kicsit sem
koncentrálásos módszerrel működik… hát akkor hogy? Mi a módja annak, hogy a
régi legyen?
Nagyon lassan, de elnyomta az álom. Agya nem állt le,
folyamatosan előjött egy gondolat, s nem is tudta, hol szakadt meg ez az egész,
mikor elaludt. Egy biztos, hogy rémálomként folytatódott. Hablatyot látta egy
csónakban, a tomboló égiháború közepén sodródni. A fiú arca olyan volt, mint
egy halotté, teljesen sápadt, és elfogadóan várta a halált. Szemeivel követte
őt, az árnyat az álomban, hörgött valamit, de nem értette. Az oldala vérzett, s
a hatalmas víztömeg közepe hamarosan hullámsírt állított neki…
- Hablaty! – Fogatlan felugrott. Ülve lihegett, kiverte
a veríték. Minden tagja remegett, a haját is csak nehezet tudta elsöpörni a
szeméből. Ez egy álom volt, valami, ami nem létezik… Hablaty biztonságban van
az apjával… Ő maga pedig még mindig itt van, még mindig a szobában. A gyertyából
már alig maradt égnivaló, a kandallóban viszont még pattogott a tűz.
Megmozdult, meg akart fordulni, elfeledkezve a
füzetről, ami még az ölében volt, de most a földön kötött ki.
- Nagyszerű… - morogta Fogatlan, s nehézkesen, de
lehajolt érte, s visszatette az asztalra, aztán mikor elfújta volna a gyertyát,
lépteket hallott.
Aztán már nem is csak lépteket, kopogást. Fogatlan nagy
szemekkel nézett az ajtó felé, lassan fel is ült, de mikor a kopogó vagy egy
percig nem kapott választ, benyitott.
Viharbogár aranyszőke fürtjei libbentek a szobába,
földig érő hálóköntösét enyhén megemelte, ahogy fél lábbal belépett. Az ágyban
ülő nem is lepődhetett volna meg jobban.
- Sz-szia, ne haragudj, hogy felébresztettelek… -
kezdte Vihar, meglepően félős, remegő hangon. Fogatlan sosem látta még
ilyennek.
- Nem, dehogy, nem ébresztettél fel, gyere csak…
Valami… Valami baj van? – a sárkányfiú ösztönösen ráérzett a helyzetre, ugyanis
Vihar bólogatott. Ő kinyújtotta felé a kezét, a lány pedig hamarosan már az
ágya szélén ült, tenyerét az ő kezébe bújtatva.
- Tudod… Sárkányként én sose féltem, de most… rettegek...
– többet nem is kellett mondania, ugyanis hatalmasat dörrent az ég, mire
összerándult, s arca elé kapta kezeit. Fogatlan azonnal megértette, hogy az égzengéstől
retteg. No meg a fa épület recsegésétől, a szél süvítésétől, a régi ház
gerendáinak nyikorgásától…
Amióta a nemesi és eredeti Hofferson ház leégett és
darabjaira hullott egy találat során, Asztridnak és családjának új otthonba
kellett költöznie. Ez az ”új” egy faluszéli, magas, ám koros ház, aminek volt
vagy két emelete, s a magassága miatt igencsak nyikorgott-csikorgott az erős
szélben.
Viharbogár ettől rettegett.
- Sajnálom, nem aludtam egész éjjel a dörgés és a szél
miatt, én… félek… Nem tudtam, kinek szóljak… - tette még hozzá a lány, a
csuklóját tördelve.
Fogatlan szelíden megállította ezt a kényszeres
mozdulatot, aztán támadt egy ötlete. Nem tudta meghatározni, hogy illendő e,
most csak az ösztöneire hallgatott. Odébb csúszott.
- Gyere. Aludj velem, ha félsz, így talán nem fogsz.
- … Komolyan? Tényleg alhatok veled? – Viharbogár maga
se tudta miért döbbent meg ennyire, minden esetre Fogatlan bólogatása után már
ő is bebújt a takarók alá.
Az volt neki az igazi boldogság, mikor Fogatlan odabújt
hozzá, s át is ölelte, magához húzta, s megnyugtató, lágy mozdulatokkal kezdte
simogatni a tarkóját. Valahogy megérezte, hogy ezt imádni fogja. Vihar persze
dorombolt volna, ha tudott volna. A fekete hajú pedig nem bírta megállni ezt
mosolygás nélkül, ám miután átcsúsztatta a tarkója alatt az egyik karját, s
magához ölelte, igencsak közel, ráadásul szemtől szeme kerültek egymással.
Ujjaik ismét összefonódtak.
- Ne félj, Viharbogár. Én megvédelek mindentől, bármi
áron.
A lány szemei csillogtak, újabb mosoly szökött az
arcára. Még nem mert semmit kijelenteni, csupán lehunyta szemeit, s kicsivel
jobban a karjai közé bújt. Félszegen átcsúsztatta kezét Fogatlan derekán, s néhány
perc múlva békében és nyugalomban érkezett meg számára az álom. Az égiháború sem
zavarta, Fogatlan szuszogása közelebb volt.
***
Hogyan
mondjam el neki?
Hogy
ő a legfontosabb része az életemnek. Hogy érte meghalnék. Tűzbe mennék
emberként is. Feláldoznám magam a vikingek isteneinek. Hogy mondjam el? Ő az
életem… Mindig is az volt, csak sose tudta. Én se tudtam.
Hogyan
közöljem…
Hogy… Hogy szeretem?
Viharbogár volt ébren előbb, s e gyötrő gondolatsor
közepette cirógatta az alvó Fogatlan arcát.
Olyan
békés…
Valóban az volt. Nagyon régóta nem aludt ilyen
nyugodtan, nagyjából azóta, hogy Hablaty elment. Nem volt, ki megnyugtassa,
megölelje. De most van. Viharbogár látta rajta a zaklatottságot, ezért hamar
elkezdte megnyugtatni, némi simogatás formájában. Biztos rosszat álmodott…
- Viharbogár… - halk sóhajként tört fel belőle a lány
neve. Lassan, de ébredezett, s menten megérezte az ő édeskés illatát, s puha
tenyerét.
- Itt vagyok melletted.
Álmos pillantások, boldog mosoly, egy apró csók. Így
kezdődött az éjfúria fiú reggele a puha párnák közt, Vihar mellett.
- Hogy aludtál? – kérdezte a lány, ahogy kisöpörte a
fekete tincseket Fogatlan arcából.
- Nyugodtan – hazudott. Hazudott, de csak a kedvéért.
Kicsit megint közelebb húzódtak egymáshoz, s lágyan összesimították ajkaikat.
Úgy tűnt, ez most már rendszeres lesz.
Egy darabig még heverésztek, hangtalanul voltak
boldogok egymás oldalán. Viharbogár aztán felkelt, ablakot nyitott, s most sem
áradt be a napfény a felhőktől. Elhúzta a száját, mikor csak a szél érkezett.
- Gond van? – Fogatlan lassan felült, s látatlanban is
tudta, hogy a siklólány arcán aggodalom ül.
- A szél észak felé kavarja a felhőket… Abba az
irányba, amerre Hablatyék mentek.
- Tudom…
Eddig ez egy kimondatlan tény volt. Talán jó szelük
lehetett, de az is előfordulhat, hogy elkapta őket az a förtelem, és egy ekkora
hajó bizony bajban lehet, ha óriás hullámok dobálják. Eddig még senki sem merte
emlegetni ezt, hiszen gondolni sem szabadott arra, hogy a főnöki hajót esetleg
baj éri.
- Fogatlan… Figyelj, amióta Hablaty elment és te
lesérültél… Nem érkezett hír felőlük… Egy rém sem jött az üzenettel…
Fogatlan ezt is jól tudta. Hogy Hablaty nem üzent, s
nem adott semmiféle jelent arról, hová tart, vagy merre jár épp. Kezdett nagyon
rossz előérzete lenni ezzel kapcsolatban.
- Nem tudom, mi történhetett, Viharbogár. Egy biztos,
hogy Hablaty nem az, aki itt hagyna minket teljes tudatlanságban - magyarázta,
miközben nehézkesen talpra állt, s ellépkedett ő is az ablakig, így már együtt
bámulták a szürke fellegeket. -… Vagy elfelejtene elküldeni egy levelet… Az
istenekre, legszívesebben most szárnyra kelnék, és utána repülnék. De… ez, mint
tudjuk, sehogy se sikerülhet…
***
Asztrid minden szavukat hallotta. Nem tudta, hogy
együtt aludtak vajon, vagy Viharbogár csak reggel ment át Fogatlanhoz, minden
esetre ő csak szólni akart róla, hogy hamarosan kész a reggeli, ehelyett
akaratlanul is kihallgatta ezt a párbeszédet.
Ha Fogatlan úgy érzi, valami nincs rendben, akkor
valószínűleg úgy is van. Asztrid a saját érzéseire ez esetben nem mert
hallgatni, hiszen túl elfogultnak érezte őket, ám ha az éjfúria sem érez
különben, akkor tényleg lépnie kell valamit.
Csendesen otthagyta őket, leosont az emeltről, s a
konyhába indult. Túl szokásossá vált, hogy minden nap rákérdez a rémpostára, s
így indul el minden reggel, de neki… Tudnia
kell, ha érkezett egy üzenet, azt is, ha nem…
- Anya, nem érkezett…
- Nem kicsim, még nem.
- Ezt… egy kicsit túl hamar rávágtad…
Eddig
legalább megvolt a hitem, míg megkérdeztem… Asztrid
kifejezéstelen arccal hagyta el a házat, s gondolta, ha már ez ügyben nem tud
tenni semmit, legalább a sárkányaik helyzetén segítsen, ezért egyenesen Halvér
otthona felé vette az irányt.
A nagydarab fiú egy kupac papír és könyv mögött
ücsörgött, s akkor is egy méretes pergament tologatott az asztalon, mikor
Asztrid belépett.
- Oh, szia Asztrid. Mi járatban? – emelte meg a fejét
Halvér.
- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy áll a kutatás.
- Oh…
Csend. Túl hirtelen érkező fajta, ráadásul.
- Nem találtál semmit… igaz?
- Deee, de, de, de, csak… - hebegte Halvér, miközben
gondosan összecsavarta a pergament, a többi közé dobta. Aztán az ujjait kezdte
tördelgetni.
- Halvér, Thor szerelmére, a barátainkról van szó, bökd
ki, bármi is az.
Asztrid nyugodt hangon mondta ezt is, de csak azért,
mert nem volt ereje vitatkozni. Alig aludt az éjjel, szabályosan rosszul volt
az aggódástól.
- Hát… Tudod Asztrid, rengeteg adatot átnéztem, már
zsong a fejem tőlük. Viszont elég konkrét a helyzet, egyenlőre legalábbis úgy
tűnik – kezdte a szőke fiú, miközben vendége karba tette kezeit. Hiába kínálta
hellyel, az nem ült le, még mindig az ajtóban ácsorgott. - Szóval… Ha végiggondoljuk a legendát, elég
egyértelmű a dolog. Aki bűnt követ el, sárkánylétre lesz kárhoztatva, a jólelkű
sárkányok viszont „ajándékból” emberalakot kapnak. Ez minden újholdkor esik
meg, a következő néhány nap múlva lesz.
- És? – vonta meg a vállát Asztrid. Elég fáradt volt
ahhoz, hogy ne értse.
- És akkor lehetőségük lenne visszaváltozni. De ahhoz…
Ahhoz bűnt kell elkövetniük. Akkora bűnt, ami felér egy sárkánnyal, a legenda
szerint.
Asztrid a csukott ajtónak támaszkodott. Már világos.
- Szóval ölniük kell…
- Pontosan…
Csak néztek egymásra percekig. Nincs más megoldás,
legalábbis számukra nem elérhető. Csak tizenévesek, hogy is lehetne… Asztrid
már Gothit is kifaggatta, ő sem tudott volna más megoldást…
Így, kimondva
már sokkal rosszabbul hangzott az egész.
- Ezt nem tudjuk Hablaty nélkül megoldani… - rázta a
fejét a lány.
Halvér látta rajta, hogy szinte remeg, ezért próbálta
terelni a szót, igencsak rossz irányba:
- Tényleg, róla mi hír?
- Semmi. Egy árva levél se érkezett. Én már írtam neki,
de…
- De nem merted elküldeni, igaz?
Persze, hogy nem. Asztrid csak a fejét rázta, s mikor Halvér
felé nyújtotta a tenyerét, tudta, hogy a levelet kéri. Meg sem lepte, hogy
ennyire egyértelmű: mindenhová magával vitte. Most is ott volt nála, át is
nyújtotta a fiúnak, aki odahívta Iggyt, s a lábára erősítve szélnek eresztette
a kis rémet.
Asztrid biztos volt benne: ő nem tudta volna ezt
megtenni.
***
Süvített a szél odakint. Dobálta, forgatta, döntögette
a hajót, komoly próbának téve ki a vitorlát. A fedélzeten nyüzsögtek az
emberek, köteleket erősítettek meg, vagy csomóztak újra, behúzták az evezőket,
s figyelték az őket lassan körülölelő vihart. Nem elég gyorsak, még jó
hátszéllel sem. A villámlás alá fognak kerülni hamarosan.
Hablaty Haddock az apró kabinjában rajzolt. Fogatlan
portréját akarta befejezni, de nagyon úgy tűnt, hogy ezt hamarosan fel kell függesztenie,
hiszen a széndarabok is jobbra-balra gurultak az asztalon. A feje fölött
húzódó, vékony emeletes ágyról lelógó takaró pedig újra és újra megcirógatta a
tarkóját.
Hablaty hamar megunta, hogy a hullámzás miatt egy
egyenes vonalat sem tud húzni, ezért inkább eltette füzetét a táskájába, amit
felcsapott a vállára, s egy lámpást leakasztva kilépett a kabinból. Újra és
újra megbotlott a folyosón, alig tudott eljutni a fedélzeti lépcsőig.
Odakint erős szél fogadta, maga előtt szürke felhőket
látott, viszont ha hátranézett, az árnyalat átment tintafeketébe. A lámpásnak a
kezében már kellett a fénye, a felhők miatt sötétebb volt, mint kellett volna.
- Látom Thor rossz kedvében van – jegyezte meg félig
viccelődve apjának, akihez odasétált a fedélzeten.
Pléhpofa morogva rázta meg a fejét, s ezzel bozontos
szakállát.
- Én nem Thor haragja miatt aggódom, viharban már
hajóztam korábban is – dörmögte.
- Hát, jelen esetben talán a köd az, ami még megzavarhat
minket – tette hozzá a fia, szintén megtámaszkodva a hajó oldalánál.
- Úgy gondolod? Akkor vedd elő azt a szemizédet, és
vess egy pillantást a hátunk mögé.
Hablaty először nyitotta a száját, hogy kijavítsa,
miszerint az ő találmánya az egy messzelátó, de inkább nem kezdett vitába. Útját
a tat felé vette, s maga mögött hallotta apja cammogó lépteit. Szeméhez emelte
a messzelátót, s kémlelni kezdte a ködöt. Elsőre nem látott semmit, aztán
mintha fel-feltűnt volna egy hajó orra. De csak szinte mint egy jelenés. Ott
sem volt… vagy mégis?
- Most már elhiszed, hogy nem a vihar az egyetlen
bajunk? – súgta neki Pléhpofa.
Hablaty egy darabig csak figyelte a ködöt, s végül
szinte már szabad szemmel is látta, amit keresett.
- Tudunk bármit is erről a hajóról? – kérdezte végül.
- Az egyik emberünk szerint fekete a vitorlája. Viszont
akár az, akár nem, egy biztos: napok óta a nyomunkban van, mindig látótávon
kívül. És szerintem tudja, hogy tudunk róla.
- Igazad lehet apa. Azt hiszem, nem véletlenül volt
rossz megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az összes rémposta, amit Hibbantra
küldtem, nem ért oda…
Woooow *.* Nagyon izgalmasan ért véget! Jaaaj, alig várom a folytatást!! *-* Már megint annyira kíváncsivá tettél! És most megint szétvet az ideg, mire folytathatom... Nagyon siess a kövivel! *-* Ja és: Stooormleeess!😍
VálaszTörlésSzegény Magdi, te idegösszeroppanásban fogsz meghalni, mint habi, ezt most elkönyvelem neked :'D
TörlésStormless minden mennyiségben <3 *-*
huh. van valami fura ennek a résznek a hangulatában... Remélem az én cuki, pici sztoricskáim tetszettek neked :3 és azt is remélem hogy mindenki másnak is fognak...
VálaszTörlésDorana
Hidd el, nagyon tetszettek! És ahogy most felnéztem, a többieknek is tetszett, a kommentekből ítélve :D
TörlésÁhhh ez hihetetlen lett! A vége nagyon jó! :)
VálaszTörlésVajon kik azok? Mit akarnak?
Stormless *-* Sok sok Stormless
Imátam az egészet!
Nagyon siess a kövivel!
Örülök, hogy tetszett!
TörlésA Stormless java még csak most jön :D
WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlésKlednek végre volt annyi szabadideje, hogy képes legyen elolvasni az új részt, áldja Odint, hogy ma korábban ért haza XDDD
Fúúú, Até....
Reakcióim sorban - 1. Awwwwwww, de cukik..... 2. awwwwww, még cukibbak... 3. Awwwwwww, aggódnak Habiért.... 4. Mintha Até említette volna, hogy ebben a részben már lesz Habi... 5. HABIIIIIIIII!!!!!!!!!! 6. HABI!!!!!!!!!!!!! 7. HABI!!!!!!!!!!! 8. Habi rajzol *-* 9. Habi felmegy a fedélzetre *-* 10. Baj van... 11. IGEEEEEEEEN!!!!!! BAJ VAN, HABI TUTI MEGSÉRÜL, IGEEEEEEEEEEN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ÚJ FEJEZETET! MOST!!!!
Húha. Ez aztán eszméletlen volt! Esküszöm írnod kell egy könyvet! :D Remélem a következő részekben nem túl nagy gondjuk, de ezt mindjárt meglátjuk! :D
VálaszTörlés