9. fejezet - Álomháború

Üdv az összes éjjeli bagolynak, és azoknak, akik ezt a későbbiekben olvassák! :)
Ripsz-ropsz összedobtam egy fejezetet egy nap alatt, amire most büszke is vagyok, szóval egy-két spoiler elszórása után meg is hoztam az új fejezetet!
Most különösen kíváncsi leszek a véleményeitekre! :)

9. fejezet

Az út végén

Rohantak volna, ha tudtak volna. A Nap már rég lement, az est meghozta az erős, hideg szelet. Ugyan Kőfej szerint Dreadfall még nem most lesz, az őszi levelek már szaporán hullottak a lábuk alá, s fel is kavarták a nagy sietségben. De a falu csak nem közeledett. Kampó és Töff még egyszer átvetették vállukon Fogatlan karjait, hogy könnyebben tartsák, s már sokadjára is elindultak.

Tíz perc kellett, míg magához térítették a sárkányfiút, aztán nehezen, de rá tudták venni, hogy felnyalábolják a földről, s nem kevés segítséggel eljuttassák vissza a faluba. Bütyök ugyan előre szaladt, hogy tudjanak az érezésükről, de ez nem sok haladás volt.

Fogatlan azt se tudta, miként jutott el a Hofferson házig. A karjain kívül nem érezte a végtagjait. Azt sejtette, hogy talán egy egészen rövid ideig járt is, de ez lehet, hogy csak a képzelete játéka volt. A feje hasogatott, s egy szemernyi ereje sem volt. Nem bírt mozdulni, nemhogy a saját súlyát is megtartsa. Szeme előtt táncoltak Hibbant fényei, minden elmosott, homályos és alaktalan volt. A hangok is távoli zajként érték a fülét, akkor is, mikor két segítője a hogylétéről kérdezősködött. Mire visszaértek, már megérkeztek a fájdalmai is, amik csak rontottak a helyzeten.

Viharbogár az ajtóhoz rohant, s kitárta, hogy a fiúk könnyebben bevihessék a sérültet. Odabent Asztrid az édesanyjával beszélgetett, mikor feléjük pillantott. Másodpercekig fel sem fogta a jelenséget.

- A-asztrid, baleset történt… – hebegte Viharbogár. Rettentően félt, hogy most talán ő lesz a hibás mindenért. - Leesett a fáról… Alig bír mozogni…

Asztrid azonban nem kereste a felelőst, azonnal tudta, mit kell tenni.

- Gyertek, Kampó, segítsetek felvinni a szobájába. Vihar, hívjátok Gothit, gyorsan!

- Már megtettük, Bütyök már elszaladt érte.

Épp, hogy ez a mondat elhangzott, Fogatlan egy fájdalmas nyögéssel a földre roskadt. Töff ekkor már igen hamar rájött, hogy az előbb nem kellett volna elengednie. Kampó ugyan valamennyire tompította a koppanást, de nem volt olyan testhelyzetben, hogy teljesen el tudja kapni.

Asztrid azonnal leszűrte, hogy nagyobb a baj, mint ahogy azt eddig felmérte. Nem is kicsit. Hablaty meg fog ölni… az biztos…

***

- Thorra és Lokira, miért az én felügyeletem alatt történik ez?! – ez a mondat már vagy hússzor elhangzott, különböző hangsúlyban és hangerőben. Asztrid a vendégszoba előtt járkált fel s alá. Viharbogár a fal mellett állt, szájára tapasztott tenyérrel, s láthatóan remegett az idegességtől. A lovasok és sárkányok közül már csak Bütyök és Halvér voltak jelen a két szőkén kívül, a többiek egy órája távoztak, hiszen tudták: ha többen gyűlnek össze az ajtó előtt, attól még nem lesz jobb a helyzet.

- Asztrid – kezdte Halvér, ugyan ő is századszorra, de még mindig nyugodt hangon – Ez nem a te hibád volt, nem vagy felelős érte. Senki sem hibázott, pont ezért mondtuk balesetnek. Viharbogár is elmondta, hogy leszakadt alatta egy korhadt faág, ez bármelyikünkkel előfordulhatott volna.

- De mégis, pont vele történt meg! – fakadt ki a Hofferson lány, szembefordulva a nagydarab sárkánylovassal – Hablaty a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, hogy figyeljek oda rá, erre én elengedem a többiekkel az erdőbe, ami alapból is nagy hiba volt! Nem is értem, miért hagytam… Hiszen emberként semmi harci tapasztalatuk sincs, bármilyen más sárkány is rájuk ronthatott volna, vagy valami vadállat…

A többiek csak sóhajtottak erre. Nem nagyon tudták megértetni Asztriddal, hogy az önmaga ostorozásától sem lesz könnyebb vagy jobb Fogatlan helyzete. Egyetlen szerencséjük volt, hogy amióta élnek mindenkitől azt hallották, hogy Gothival még nem esett meg olyan, miszerint nem tudott volna meggyógyítani valakit, pedig nem egy krízishelyzet fordult már itt elő.

Az elkövetkező tíz percben Asztridot is sikerült leültetni, Viharbogarat azonban nem. Míg az előbbi a járkálással és a hangoskodással próbálta levezetni az idegességét, Vihar sokkal mélyebben járt már. Ő átlépte a kifakadás fázisát, s teljesen belesüllyedt a kétségbeesésbe. Hallott már olyat, hogy valaki ebbe belehalt, megesett a faluban. Mert az emberek törékenyek, kicsik és gyönge a testük védelme. Fogatlan a hátára esett és ha olyan létfontosságú szerve sérült, aminek a károsodása a halálához vezet… ő, Viharbogár, személy szerint összeomlik.

Gothi, a töpörödött javasasszony néhány percen belül kilökte az ajtót hosszú botjával, s kifejezéstelen arccal kicsoszogott a szobából, aminek ajtaját csak halkan csukta be. Halvér kelt fel elsőként, tudva, hogy neki kell majd tolmácsolnia a szavait, s menten mellette termett. Az öregasszony viszont nem szólt. Ráncai megrándultak, mikor elhúzta a száját, tekintete nem emelkedett fel a padlóról. Nehéz volt megfogalmazni, hogyan közölje a hírt egy tizenéves csapattal.

- Gothi, könyörgök, mondj valamit! – Asztrid szólalt meg elsőként, s mikor a javasasszony meglátta a tekintetét, eldöntötte, hogy nem számol be mindenről, amit gyanít. Lassú mozdulatokkal lecammogott a lépcsőn, a négytagú csapat pedig libasorban ment utána. A tűzhelynél derült volna ki a korommal írt szövegből, hogy mi is történt pontosan.

Halvér lehajolt, hogy a félhomályban is lássa a formákat és betűket.

- Öhm… Ez nem egészen konkrét Gothi, már ne is haragudj. Ezeket mi is tudjuk – ez a mondat elég volt ahhoz, hogy Asztrid gyanítani kezdje: komoly baj lehet. Gothi egy sóhaj után tovább írt.

Halvér szóról szóra olvasta a szöveget, felsorolva a tipikus tüneteket, amik egy sérülés után következhetnek, de ezeknek a fele sem ért semmit. Valamiért ezt mindenki tudta, de senki nem volt hajlandó megemlíteni a későbbiekben.

Hogy miért?

Ők sem tudták. Féltek, hogy az igazság fáj. Hogy ijesztő lesz… Hogy végzetes. Végzetes valaki számára, aki sokat jelent nekik. Hablaty pedig még nem is tud semmit…

***

Fogatlannak nehéz egy éjszakája volt. Hamar felszökött a láza és az egekben is maradt, ezért folyamatosan borogatásra szorult. Nehezen kapott levegőt, egyre csak forgolódott, lábai viszont alig fordultak utána, mintha a két végtagjának nem lenne meg a kapcsolata a teste többi részével.

Éjfél volt. Halvány gyertyafény pislákolt a szobában, épp csak egy kevés látóteret adva az asztalon. Az ablakon besüvített a hideg északi szél, néhány levelet is besöpört. Asztrid Hofferson ezt egy grimasszal nyugtázta, aztán összeszedte az ősz hagyatékát, s visszarepítette a természetbe, utána halkan, de határozottan becsukta az ablakot, s visszaült az asztal mellé.

A tollat ismét a tintába mártotta, s áthúzott egy sort a papíron. Hablatynak írt levelet, már vagy százszor átfogalmazta. Egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat arra, ami történt. „A barátod szenved, Hablaty. A legjobb lenne, ha hazajönnél” ez az egy mondat volt fix. Újra és újra kikerülte, mert ez volt az, amit őszintén írt, kertelés nélkül. Mindenképp levélben akarta közölni vele a hírt, hiszen könnyebb, mintha a szemébe nézve kéne hebegve magyarázkodnia.

Ám minden sorral, amit papírra vetett, majd kitörölt, megjelent egy gondolat a fejében: vajon Hablaty miért nem írt még? Megígérte, hogy néhány napon belül levelet küld egy rémmel, de ez azóta sem következett be. Minden áldott reggele úgy kezdődött, hogy lement az édesanyjához, rákérdezett, hogy érkezett e rémposta, aztán a Haddock házba is benyitott, hátha az apró sárkány oda szállította a küldeményt, de nem. Ugyan tudta, hogy Hablaty és Pléhpofa egy tucatnyi kísérettel távoztak, valami mégis aggódásra késztette. Hogy is ne késztette volna. Azóta volt görcsben a gyomra, hogy a hajó kifutott a kikötőből.

Gondolatai azonban hamar visszaterelődtek Fogatlanra, aki most szinte alig kapott levegőt, egyre zaklatottabb lett, de mire Asztrid odaért az ágyához, már fel is riadt. Nem sokat látott a homály miatt, s nem is igazán értette, hogy került ide, mikor az utolsó emléke az erdőben élt. A szőke lány körvonalait azonban egész hamar kivette.

- A-asztrid…

- Csss, nyugalom Fogatlan, nincsen semmi baj – suttogta neki megnyugtató hangon a Hofferson lány. Látta rajta, hogy nincs igazán tisztában a helyzetével, ami csak akkor hangsúlyosodott ki, mikor feltette a következő kérdését:

- H-hol van Hablaty…?

- Fogatlan, Hablaty napokkal ez előtt elutazott, lassan egy hete. emlékszel? Együtt mentünk ki a kikötőbe, és elbúcsúztunk tőle. Te… neked baleseted volt. Leestél, jó magasról, és hát… eléggé összetörted magad, szóval jobb lenne, ha meg se próbálnál felkelni. Aludj, ha tudsz. Kérlek.

Nem kellett sokáig ecsetelnie, Fogatlant a fájdalmai küldték mély álomba. Asztrid látta az arcán a szenvedést, a csak egyre jobban megnehezítette a helyzetét. Nem gondolkodhatott sokáig, tekintetét ugyanis felemelte, mikor nyílt az ajtó.

- Viharbogár, te meg mit csinálsz itt? Éjfél is elmúlt.

A siklólány becsukta az ajtót, s ott meg is állt. Nagyon sápadt volt.

- Ne haragudj Asztrid, csak… Ne-nem tudtam aludni…

Barátnője és lovasa lágyan elmosolyodott, s elé lépve menten a karjaiba zárta.

- Semmi baj Viharbogár. Nincsen semmi baj. Gyere, ülj le, csak halkan, azt hiszem sikerült visszaaludnia.

- Ébren volt? Mikor?  - Vihar szemei felcsillantak.

- Az imént. De nem volt épp beszédképes állapotban.

A lelkesedés itt le is lankadt. Viharbogár karba tette a kezeit, s hátradőlt, a szék támlájának vetve hátát. Pár perc csendben ülés után Asztrid nem tudott visszatartani egy ásítást, s inkább talpra szökkent, s visszamászott az asztalig, hogy befejezze a számtalanszor elkezdett levelet.

- Menj aludni, Asztrid. Majd én figyelek rá. Nem vagyok álmos – suttogta Viharbogár az orra elé, bár ez a teljes csöndben is tisztán hallatszott.

- Biztos? – ásított megint a sárkánylovas.

- Biztos.

Asztrid ha akart volna, se tudott volna ellenkezni. Hajnal óta talpon volt, s képtelen lett volna tovább ébren maradni, így lezárta a tintásüveget, egy pillanatra Viharbogár vállára simította a tenyerét, aztán halkan távozott.

Viharbogár arcán pedig abban a pillanatban patakokban futottak végig könnycseppjei. Eddig bírta, most megtört, most egyedül volt, nem volt, ki rákérdezzen, hogy mi baja. Remegni kezdett, arcát a tenyereibe temette, s némán zokogott, perceken át. Hamarosan a székről is lecsúszott, térdelve emelte egyik remegő kezét az ágy felé, s fogta meg vele Fogatlan hideg csuklóját.

- Kérlek… ne tedd ezt velem… Ne tegyél ki ennek, könyörgöm… Könyörgöm neked, Fogatlan…

***

Madárcsicsergés. Ősszel már igen ritka errefelé, de még előfordul. A nap besütött az ablakon, fénye megtört a takaró ráncain. Azonban nem sokáig, hamarosan már egy emberi alak árnyékot vetett rá. Viharbogár fontolgatta, hogy becsukja az ablakot, amit végül nem tett meg. Fogatlannak kell a friss levegő. Inkább terített rá még egy réteg takarót.

Egészen meglepő módon Fogatlan ezt megérezte, s a szemöldökét ráncolva oldalra döntötte a fejét, majd vissza. Szemei hamarosan csillogó, zöld kristályokként kinyíltak, s egyenesen a szőke lányra szegeződtek.

Az ébredezés lassú folyamata alatt kérdezett néhány dolgot, Vihar pedig mindenre érthetően és röviden válaszolt, sejtve, hogy talán még egy kissé kótyagos lehet. Az éjfúria fiú azonban már teljes mértékben tudott magáról, hiszen a fejfájását is kifejtette, no meg azt, hogy az egész háta lüktet a fájdalomtól. Hamar kiderült számára, hogy az esés miatt. A becsapódása tehetett arról is, hogy alig tudott felülni, illetve a következő félelemforrás is:

- Viharbogár… - hebegte, miközben a lány megtámasztotta a vállát. – Vihar… Ne-nem mozog… nem mozognak a lábaim…

A szőke pillanatokon belül elsápadt, főleg, mikor látta, hogy Fogatlan ettől bepánikol. Ki ne pánikolt volna, persze…

- Ez sajnos várható volt - érkezett egy újabb hang, ez úttal Halvértől, aki Gothival az oldalán lépett be a szobába. – Gothi elmagyarázta, hogy… Mivel a hátad sérült, az kihatással van a járásra, és… hát…

Nem kellett több szó. Túl egyértelmű volt. Annyira, hogy maga Fogatlan mondta ki az ítéletet magáról.

- És nem fogok tudni járni többet… igaz?

- Nem… nem valószínű…

Sokk. Pánik. Félelem. Nyugtalanság. Mindettől már remegett. Fogatlan lassan visszahanyatlott a párnára, s próbálta elfogadni a hallottakat.

- De… De nem veszett el minden remény! Sikerülhet, csak… idővel… és sok gyakorlással - magyarázott tovább Halvér, mikor látta, hogy milyen állapotba hozta néhány szavával.

Ezt a két mondatot figyelembe se vette senki, nem hogy az emlegetett éjfúria fiú. Úgy érezte, összeomlik a világ körülötte. Se farokszárny, se lábak, hát így folytatódik az élete?

Azt viszont senki sem hagyta, hogy el is fogadja. Gothi olyan szigorú menetrendet írt össze, miután fejbe kólintotta a vészmadár Halvért, hogy egy percet se hagyott szabadon. Elkönyvelte ugyanis, hogy ezt nem fogja hagyni bekövetkezni. Még azt is kijelentette, hogy mire Hablaty hazaér, Fogatlan olyan lesz, mint mielőtt elváltak útjaik.

Valóban nem volt könnyű az elkövetkező pár nap, sőt, több mint egy hét. Fogatlannak minden nap erőltetnie kellett magát, hogy megmozduljon. Fel kellett ülnie, s mozognia, még akkor is, ha épp üvöltött a fájdalomtól. Abból a szempontból szerencséje volt, hogy Gothi nem könyvelte el olyan hamar a sorsát, így viszont szenvedhetett reggeltől estig.

Járni tanulni nem a legegyszerűbb dolog, azt már tapasztalhatta. Most pedig minden átvitt értelemben is lépésenként ment. Fél hétig mozdítani sem tudta a lábait, ekkor még csak kenőcsökkel és masszázzsal kezelték, ami csak a helyzet miatt volt kellemetlen, ugyanis mindezt Viharbogár vállalta fel, s olyan lelkiismeretesen csinálta, hogy… az már kellemes volt. No meg persze a nap minden órájában vele volt, segített neki megenni azt a kevés napi adagot, amit bírt, s még a Helyettessé előlépett Asztridnál is kijárta, hogy edzések helyett hadd maradhasson Fogatlan mellett.

 Aztán jött a fájós rész, a hét végi első talpra állás. Akkor az első próbálkozás után kétszer végezte a földön, harmadjára már Vihar kapta el, ami miatt Gothi szitkozódott egy sort. Nem engedte ugyanis, hogy ilyenkor bárki is segítsen neki, mert állítása szerint a koppanás csak nagyobb erőt ad, hogy utána újra talpra akarjon állni. Viharbogár volt az egyetlen, aki vitatkozott ezzel az állítással, nem is kicsit.

A következő egy hét pedig annyira monoton lett, hogy észre se vették, milyen hamar elrepült. Gothinak igaza lett. Ha nem is hosszútávon, de Fogatlan már képes volt járni. Asztrid pedig nem tudta elégszer meghálálni, hogy két hete fáradhatatlanul eljárt a Hofferson házba, s reggeltől estig kezelte, segítette és gyógyította Hablaty barátját.

***

S eljött a perc, mikor Fogatlan is hálálkodhatott.

Viharbogár és ő ugyanis az első sétára indultak a baleset óta, egy kellemes, szélmentes, késői délutáni órában.  Az ősz színeiben pompázó levelek enyhén zizegtek ugyan, de ez csak hangulatot adott az erdőnek, amin áthaladtak. Sokáig nem is beszélgettek, csak élvezték a fák között átszűrődő, narancsos színű napsugarakat, miközben az év utolsó meleg, simogató érintéseit küldi feléjük.

- Köszönöm – ez volt az első szó, ami elhangzott, de ez sem az erdőben, hanem az azt követő mezei utacskán, ami a hegyi patak felé vezetett. Viharbogár felé fordította fejét, térdig érő, aranyszőke fürtjei libbentek utána.

- Micsodát? – kérdezte.

- Mindent. Viharbogár, amióta magamhoz tértem, te ott voltál. Segítettél, vigyáztál rám és… Én… Nagyon hálás vagyok neked. Azt se tudom, hogy viszonozzam – felelt máris Fogatlan, olyan őszinte hangon, ami pírt csalt Vihar arcára, mire Ő elkezdte takargatni a rózsás foltokat.

- Hát… nincs mit köszönnöd. Úgy éreztem, muszáj segítenem. De tényleg… - hebegte a választ. Hamarosan beállt a kínos csend, Vihar pedig minden erejével azon volt, hogy megtörje. – Szóval… örülök, hogy ilyen szépen gyógyulsz… Mármint, szerintem igen erős lélekjelenlét is kellett ahhoz, hogy minden nap harcolj a célodért, vasakarattal, és…

- És tűrjem, ahogy Gothi eltöri a csontjaim, igen – Fogatlan kicsit kínosan, de nevetett. Nagyjából erről volt szó.

- Igen, valami olyasmi. Tudod… Asztrid nagyon aggódott, hogy nem sikerül majd felépülnöd, na meg persze, hogy Hablaty mit fog szólni… Szerintem nem sokan bírtuk volna végigcsinálni azt, amit te megtettél. Te… nagyon bátor vagy.

- Ugyan… - igyekezett legyinteni az éjfúria fiú, de ebbe bizony ő is belepirult. Most nem is zavarta, hogy jobb szemére megint rácsúsztak fekete tincsei, mint általában. Gondolatai viszont most kicsit sem a lábain, a járni tudásán, vagy a már múltban lévő szenvedései közül forogtak. Hanem egészen meglepő módon a mellette lépkedőn. Viharbogár rengeteg mindent áldozott fel, első sorban a teljes önálló szabadidejét, hogy vele lehessen. Egy pillanatig sem tágított mellőre, minden percben mellette volt és támogatta. Be kellett vallania még magának is, de… örült, hogy megsérült. Ez a tortúra ugyanis közelebb hozta őket egymáshoz. Most már megbizonyosodott arról is, hogy Viharbogár nem feledkezett el a közös táncokról sem még a Bork ünnep végén. És azóta nem is hozták elő ezt a témát, Fogatlan pedig alkalmasnak látta a pillanatot erre. – Tudod… Még nem is mondtam, hogy mennyire hálás vagyok, hogy a parádén is… Velem táncoltál. hihetetlen élmény volt, sosem gondoltam volna, hogy ennyire… Ennyire maradandó és csodás emlék lesz.

 Viharbogár most már tényleg belepirult a szavaiba. Nem hitte, hogy bármikor neki még beszélnie kell erről, mert legalább annyira mély érzések maradtak meg benne, mint Fogatlanban. Ezek szerint, legalábbis.

- Én köszönöm, hogy felkértél. Mindig is tudni akartam, milyen érzés lehet táncolni. Tényleg olyan, ahogy Asztrid mondta, hasonlít ahhoz, mint amikor repülsz.

- Igen, tényleg…

Csend. Fogatlan arca nyugodt volt, de nem látszott, hogy szinte háborúzik önmagával. Mondani akart valamit, szavakat formálni az érzéseiről, de mint a Bork ünnepélyen, most sem találta rá a megfelelő megfogalmazást. Viszont valahol el kellett kezdenie, úgyhogy fékezte remegő gyomrát, és nagy levegőt vett. Vagy egy perc kellett, mire újra hang tört ki a torkán.

- Figyelj Viharbogár, tudod… van valami, amit szerettem volna elmondani. Tudom, hogy ez most furcsán fog hangzani, és… én se tűnök épp lovagiasnak vagy egy hős sárkánynak, de… Ezt a lehetőséget most nem szalasztom el – megálltak Fogatlan szembefordult vele, s mindkettejük haját oldalra fújta a felkerekedő szellő. Viharbogár arany szemei csillogtak s kíváncsiságot tükröztek. Megérezte, hogy mik lesznek a következő szavak, s ugyan nem látszott rajta, de igencsak remegett emiatt. Fogatlan nagy levegőt vett, hogy folytatni tudja, s ezúttal nem szégyenlősködött, végig a szemébe nézett. Igazi hím, vagyis, ez esetben férfi akart lenni. – Nos… Én nem akarom tovább elrejteni, hogy mit érzek. nem igazán tudom rá a helyes szót, de megpróbálom neked elmondani. – itt ökölbe szorította, majd kiengedte bal kezét, hogy megszűntesse remegését, aztán lassan felemelte, s tenyerébe fogta Vihar kezét. - Fontos vagy nekem, nagyon. Nem csak úgy, mint a csapat egy tagja, sokkalta jobban. Viharbogár, én… én…

De a mondat sajnálatos módon nem érhetett véget. Fogatlan annyira leterhelte magát a saját érzelmeivel és erőlködésével, hogy váratlanul összecsuklott. A meglepett siklólány viszont még volt annyira éber, hogy azonnal elkapja, s nagyon óvatosan leültesse az aranysárga fűbe, ő maga pedig letérdelt vele szemben, aggódó tekintettel fürkészve az arcát.

- Vihar, én…

- Csss, nyugodj meg, semmi baj, vegyél nagy levegőket Fogatlan – kérlelte őt Viharbogár, de látta már, hogy hiába. A fiú akaratosabb, mint hitte.

- Nem, nem, az én hogylétem most várhat, ezt akkor is végigmondom, ez nem várhat, Viharbogár, én…

Fogatlan, azt hiszem túl sokat beszélsz. Pedig nem kellettek szavak. Viharbogár mindent értett, mindent átérzett. Szörnyen aranyosnak találta az igyekezetét, s úgy döntött, megkönnyíti a dolgát azzal, hogy most ő lép. Puha tenyerei közé fogta az éjfúria fiú selymes arcát, mutatóujját végigsimította az arcán lévő egyik pikkelyen, aztán egy emberektől ellesett, lágy, gyöngéd mozdulattal összesimította ajkaikat. A pillanatot kitartották mindketten, az érzések átjárták őket, jobban, mint azt bármikor is képzelték. Szóval ilyen érzés tiszta szívből szeretni valakit, s viszont szeretve lenni…

Egy szó sem hangzott el, akkor sem, mikor már véget ért a pillanat. Egy igazi, őszinte mosoly, szemek csillogása, a játékos patak csobogása. Ott maradtak, egymás karjaiba borulva, a keskeny út végén.

Halloween

Halihó mindenki!

~órák szenvedése ez a kis tünemény... de megérte....~

No hát igen... Halloween... Bár Magyarországon sajnos még nem szokás tartani, nekem az egyik kedvenc ünnepem. Tetszik a horror része, hogy minden és mindenki próbál ijesztő lenni, és ebből király egy jelmezek születnek :D Imádom az önkifejezés ezen formáját, úgyhogy úgy döntöttem, itt is rendezünk egy kis Halloweent, hogy senki se menjen el üres kézzel az ünnep fölött, még a HTTYD fanok se :D
Ebben a cikkben jó sok mindent fogok közölni, remélem mindenki figyel, mert máris kezdem:

- Az oldal külalakja és muzsikája megváltozott egy kicsit, "creepy", tudom, de ennek ez a lényege :D Halloween végeztével minden a  régi lesz, ígérem :)

- Halloween napja környékén hozok nektek két novellát, de csak akkor, de azt egyszerre :D Illetve ha egyik kedves olvasóm elkészül a saját művével, ami szintén ennek a témának az ajtaján kopogtat, akkor azt is :D

-Újabb fejezet robog felétek, vigyázat! Még Halloween napja ELŐTT (addig bezárom a spoiler kapukat, Kled)

 - És egy aprócska játék:

Ez alatt a bejegyzés alatt a kommentekben lehet kérdéseket feltenni nekem, amik szólhatnak a blogról, a történetekről, akár rólam is (sok konkrétumot úgyse kaptok :D ), de például rákérdezhette, hogy a jövőben mik érkezhetnek még ide a blogra, azokról tudok adni egy rövid leírás, és hasonlók :D Vagy ha valamit nem értettetek esetleg a múltban történt fejezetekben :D (konkrét spoiler még mindig nincs). No meg persze a karakterekről, meg minden ilyesmiről ami eszetekbe jut :D

Ezeket a kérdéseket összegyűjtöm, és egybefoglalva, kérdező nevével ellátva teszem majd ki a válaszokkal összefűzve, szintén 30.-a körül (29-30-31-én valamelyik nap nem leszek elérhető, így lehet hogy nem konkrétan Halloween napján lesz a kis parádé itt)

- Ha esetleg valakinek van jó ötlete és ír/rajzol valamit azt is kitehetjük a gyűjtésbe, így sokkal több lesz az olvasni és látnivaló ezen a horrorisztikus ünnepen, sárkánymódra, persze :D

8. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Megint igyekeztem az új fejezettel, hogy inkább előbb legyen kint mint később :D Jó olvasgatást kívánok, és légyszi ne öljetek meg! :3 A következő fejezetet is épp ilyen kis időközzel tervezem, mint ezt :)

8. fejezet

Szőke kisasszony

Unalom. Várakozás. Talán ez a két dolog jellemezte az utóbbi néhány napot Hibbanton. Hablaty távozása óta Fogatlan használhatatlan volt, nem nagyon beszélgetett senkivel. Hiányolta a legjobb barátját és nem érezte magát nyugalomban egy percig sem. Asztrid ugyan saját vendégszobát biztosított neki, hogy hátha egy kis magány, távolság a család figyelő szemei elől önbizalmat ad neki, de nem így volt. Már az is csoda volt, hogy három teljes napnyi szobában gubbasztás után ki tudták rángatni a Hofferson házból, hogy legalább egy kis friss levegőhöz jusson, s érje egy kevéske napfény is.

Mivel a sárkánylovasok letáboroztak a nagyteremben egy halomnyi könyv és papírtekercs mögé, az emberalakot öltött sárkányaiknak el kellett foglalni magukat, s egy erdei séta mellett öntöttek.

- Milyen hatalmasnak tűnik így az erdő… Nem is értem az emberek hogy nem vesznek el benne… - jegyezte meg Böff, aki elöl lépkedett Kampóval, s folyamatosan a lombkoronákat bámulta.

- Ja, baromi nagyok ezek a fák… Eddig mindig elértem a felükig…  - mormogta a vörös hajú szörnyennagy, majd megtorpant – hé, várjatok, ezt ki kell próbálnom.

S ezzel felugrott az első ág felé, amit megragadott, s egy kis hintázással elérte, hogy felpakolja a lábait is egy szomszédos ágra, így elindult felfelé.

- Óvatosan, a végén még leesel! – Bütyök volt az, akiből kibukott az aggódás, de menten vissza is húzódott, mikor rájött: ez mennyire kínos volt.

A többiek persze pillanatokig bámultak rá, majd Kampóra, aki csak megingatta a fejét, s máris mászott tovább. Az egyik ág széléig egyensúlyozott, ahol leszakított egy szép szál virágot a szomszéd fa lombozatáról, végül pedig egy ugrással az avarban termett, s felegyenesedett. Szerzeményét pedig átnyújtotta Viharbogárnak, egy szívdöglesztő mosollyal egyetemben – amivel nem mellesleg teljesen elkeserítette a gronkellányt.

- Virágot a virágnak, szőke kisasszony.

Vihar eleinte elfintorodott, a szemét forgatta, de attól függetlenül elfogadta, s a szomorkodó Bütyök hajába tűzte, mikor Kampó elfordult. Bütyök arca menten felvidult, s büszkén szegte fel a fejét, ám még mindig vagy egy fejjel alacsonyabb volt a többieknél.

Fogatlan ezen boldogan elmosolyodott. Ő is szeretett volna virágot adni Viharnak, viszont nem akarta leutánozni Kampót. Már épp azon agyalt volna, mit lépjen a lány érdekében, Böff egyszer csak felkiáltott.

- Hé, srácok, nem játszunk sárkányhunyót? Tudjátok, mint régen!

- Böff, mi soha az életben nem játszottunk sárkányhunyót! – csattant fel kissé ingerülten Kampó, nehezen tűrve a cipzárhát fiúk kifakadásait.

- Ebben tévedsz, Kampó – kacagott fel Fogatlan, s érdekes módon Viharbogár is másképp emlékezett.

- Igaza van, tényleg játszottunk.

- Csak te mindig vesztettél, és most lebuktál, hogy megpróbáltad elfelejteni! – csapta össze pikkelyes tenyereit Töff, s persze ezen a megjegyzésen mind kacagni kezdtek.

Kampó nem hagyta magát, visszafordult a kis csapathoz, s egészen közel ment a cipzárhát fiúkhoz, szinte fenyegető tekintettel.

- Hát jó, legyen, játszunk sárkányhunyót. De ha én nyerek, biztos, hogy megforgatlak ti kettőtöket a Sárkányperemi vadkanveremben!

- Állunk elébe, vörös óriás – persze Böffnek nagyobb volt a szája, nem az ő arcába lihegte az előző szavait Kampó, ellentétben Töffel, aki már kevésbé volt magabiztos.

Viharbogár pedig lassan kezdte megelégelni az ilyen szintű versengést, ezért karba tett kézzel közbeszólt:

- A halálos fenyegetőzések helyett nem kezdenénk el végre? Gyökeret eresztünk itt, mire eldöntitek, ki kerül a vadkanverembe…

- Hát persze édes! – Kampó egy piruettnek is nevezhető mozdulattal perdült meg, olyan vigyorral az arcán, ami inkább volt taszító, mint csábító. Vihar ezt jelezte is neki egy morcos fejingatással.

- Kampó, még egy ilyen megjegyzés, és én nyomom a fejedet abba a verembe!

***

Fogatlan nem figyelt a játékra. Ugyan egy igencsak magas fa ágán guggolt, egy pillanatig sem rezdült meg. Tökéletes volt az egyensúlyérzéke, és ezt ő is tudta. Különben is, az orra előtt elhúzódó faág biztosította arról, hogyha meginog, tud mibe kapaszkodni.

A sárkányhunyó már tíz perce tartott, őt pedig még mindig nem szúrták ki. A játék lényege az volt, hogy amint kiválasztották a hunyót, aki később fogóvá válik, mindenki elmegy, s talál magának egy jó rejtekhelyet, s igyekszik elfedni magát. A hunyó pedig értelem szerűen megkeresi, ámde a játék itt nem ér véget. Amint lelepleződik az egyik játékos, van lehetősége menekülni, de ha a hunyó elkapja, ő maga is vadász lesz, így egyre nehezedik a játék. Az nyer, akit legutoljára kapnak el. Most éppenséggel Böff volt a hunyó, borzasztóan élvezte, hogy a másik fele nem szól bele a dolgaiba, így a kelleténél tovább várt az indulással, azt az érzést keltve a többiekben, hogy megőszülnek, mire vége lesz a játéknak.

Fogatlan tekintete lassan az alatta settenkedő Viharbogárra esett, akit láthatóan egyszer már kikergettek a rejtekhelyéről, s most újat keres, míg a hunyó mást kerget.

Az éjfúria fiú elgondolkozott. Nem értette, miért, de bármikor, mikor Vihar a szeme elé került, nem tudott normálisan viselkedni. Most is egy kicsit megingott, mire kénytelen volt megkapaszkodni a faágban, ezzel egy mozdulattal elárulva magát.

- Háh! Megvagy! – Böff a diadalittas sikkantás után felugrott a fa első ágára, s megállíthatatlanul tört Fogatlan után.

A mindig feketébe burkolózó sárkányfiú most kapcsolt, s átugrott a szemben húzódó ágra, majd felugrott, s tovább lendült egy szomszédos fára. Böff is megtette ugyan ezt, bár alatta már megnyikordult az a bizonyos ág. Fogatlan ekkor már egy ügyes ugrással a földön járt, s ott szaladt tovább a bokrok közt szlalomozva.

Mint kiderült, Töff is a fogók táborát gyarapította, s épp Viharbogár nyomába eredt, mikor a lány kiugrott az egyik bokorból, egyenesen neki Fogatlannak, s nagy puffanással mindketten elterültek a földön. Az éjfúria fiú érezte, hogy az esés következtében maga alá gyűrte Vihart, s egy szörnyen kínos kapálózás után sikerült végre felülnie.

- Te jó ég Viharbogár, annyira sajnálom! Ugye jól vagy? Nem ütötted meg magad? – s megpróbálta felnyalábolni a szőkét.

Viharbogár szédülten felült vele szemben, s a homlokát fogta.

- Pe-persze, jól vagyok… Ne haragudj, az én hibám volt – s felpillantott.

Ez volt az a pillanat, ami kizökkentette Fogatlant a játékból, az esésből, sőt, még talán az erdőből is. Nem létezett más, csak az aranybarna szemek, s a fürkésző tekintet, ami rá szegeződött. Sosem nézte meg még ennyire az emberi arcát. Csupán néhány másodperc volt, de ez elég volt hozzá, hogy kirántsa alóla még a földet is, s mikor Töff megbökte a vállát egy „megvagy!” sikollyal, Ő hanyatt esett, Vihar pedig nyúlt utána, hogy visszahúzza. Azt hitte, a koppanás miatt megszédült.

- Egek, jól vagy?

Fogatlan megrázta a fejét, s ismételten ülő helyzetbe szenvedte magát.

- Persze, hogyne, semmi gond.

- Srácok? Mindenki megvan? – Böff is hamar utolérte őket, s már ketten álltak mellettük.

- Kicsit összeütköztünk, de semmi baj, ne rángass már Kampó! – Viharbogár kedvesnek szánt mondata kornyikálással végződött, mikor a hangokra odaérkező szörnyennagy egyetlen mozdulattal talpra állította, s megpróbálta leporolni, mire kapott egy ordas nagy arculcsapást.

Böff erre lépett egyet hátra, közveszélyesnek bélyegezve Viharbogarat.

Viszont nem voltak olyan „sokáig szenvedős” típusok, ugyanis itt folytatódott is a játék. Kampó eltűnt a színtérről, mikor erre rájött, hiszen Fogatlan, Böff és Töff üldözni kezdte őt és Viharbogarat, aki az apró karcolásairól megfeledkezve, kacagva menekült előlük.

A fogók körében már haditerv is volt, ugyanis a cipzárhát egyik fele elsuttogta a másik kettőnek, hogy merre kéne terelni a „vadat”, ahol könnyedén el tudnák kapni. Volt egy nagyobb pocsolya egy facsoport mögött, Töff pedig intett a másik felének és Fogatlannak, hogy merre kergessék a két menekülőt.

Kampó, mivel nem hallott lépteket, azt hitte, lerázták a hármast, s a mellette megrezdülő bokor felé emelte tekintetét.

- Vihar, halkabban, a végén még lebukunk!

Csakhogy nem Vihar, hanem Fogatlan hajolt át a bokron, egy ördögi vigyorral.

- Szia!

Bevált a terv. Kampó pontosan arra indult, amerre Fogatlan gondolta, csakhogy hamarosan Böffel nézett farkasszemet, s fordulnia kellett, ám ezzel egyenes úton találkozott a pocsolyával, aminek szélén épp, hogy csak meg tudott torpanni. Míg Töff nem lökött rajta egyet, miközben közölte vele, hogy elkapta.

Hatalmas hahota tört ki a három jelenlévőből, amibe hamarosan Viharbogár is csatlakozott, mert már képtelen volt rejtve maradni a folyamatos kacagástól. Kampó persze nem örült ennek annyira, miközben kiemelte a fejét a sárból.

- Ez… ez hatalmas volt! – a lány már a hasát fogta a nevetéstől, Fogatlannak pedig egy igencsak aljas, de szintén humoros ötlete támadt. Kihasználta a pillanatnyi feloldódást, s felemelte a kezét Vihar felé, aki az emberek szokásaiból tudta, hogy most jön az a rész, mikor neki a saját tenyerével bele kell csapnia. Ezt persze nem hagyta ki, csakhogy amint összeért a tenyerük, Fogatlan finoman rámarkolt a kezére, s kicsit közelebb húzta magához. Letörölhetetlen volt a vigyora.

- Megvagy – suttogta diadalittasan.

Viharbogarat ez annyira meglepte, hogy elsőre fel sem fogta a történéseket.

- Mi?... Ahj ne már!

- Srácok! – Bütyök hangja szűrődött át a bokrok mögül, s mikor megjelent a barna hajú, Böff rögtön odarántotta, azt kiáltva, hogy őt is elkapta, amíg nem látta meg a gronkellány gyilkos tekintetét. – A fenébe is Böff, azt hiszed felfedném magam ha még tartana a játék?! Asztrid keresett meg, azt üzeni, mind menjünk az arénába, most.

A kis csapat összenézett, s szinte teljesen egyszerre sóhajtottak megadóan.

- Ennyit a szabadidőről és arról a kijelentéséről, hogy „tiétek a nap”… - Böff így morgott magában, mikor a kis csapat elindult vissza az ösvényen a falu felé.

***

Nem úgy volt, ahogy sejtették. Mind arra számítottak, hogy Asztrid már telepakolta az arénát edzőfelszereléssel, s mindenkinek fegyvert nyom majd a kezébe, aki csak belép oda. Ehelyett a lovasok kiterülve ültek a dobozokon és hordókon, sárkányaik pedig kérdőn pislogva álltak meg előttük.

Takonypóc épp egy hordónak dőlve szundikált, ám a léptek zajára megemelte a fejét, s kérdőn pillantott Asztridra.

- Minek hívtad ide őket?

- Ez hülye kérdés volt Takonypóc. Te is ott voltál, mikor Pléhpofa azt mondta, hogy amíg vissza nem érnek, eddzünk mi is és a sárkányok is. És ebben teljesen igaza volt, attól, hogy profik vagyunk, nem lustulhatunk el, az végzetes is lehet! – érvelt azonnal Asztrid.

Fafejékkel kezdődően erre határozott rosszallás volt a reakció. A lovasok mind tudták, hogy Asztrid hihetetlenül kegyetlen az általa edzett emberekkel.

- Na jó, azt hiszem vissza kell térnünk a 723-as tervhez – a fiú iker csak ennyit nyögött ki, miközben felült a hordón, testvére pedig az ujjain számolva próbálta megállapítani, hogy mire gondol.

- Jó… de minek akarsz te most rózsaszín bálnának öltözve Dreadfall-járást rendezni? Az még eléggé mesze van...

- Az a 327-es terv Kőfej! – legyintett ikertestvére - A 723-as szerint Asztridot álmában megkötözzük és egy csónakba dobva kiúsztatjuk a tengerre, egy olyan táblával a nyakában, hogy „ne oldozz el, közveszélyes vagyok”!

Számíthatott volna rá, hogy mivel ezt hangosan mondta, nem ússza meg szárazon. Viszont annyira magyarázott, hogy nem figyelt Asztridra, mikor az lendítette az öklét, így egy fájdalomkiáltással és fájó oldalbordáival együtt leborult a hordó tetejéről, ami dőlt utána, még egy elkalapálással szolgálva, szinte a Hofferson lány kezére játszva.

- Oké, ha annyira jók akarunk lenni, ami mellesleg nem igaz, de valamiért mégis teljesíteni akarjuk a főnök kérését, miért nem építesz ki valami gyakorlatot Asztrid? És akkor letudhatnánk végre ezt a fránya valamit… - Takonypóc ezt olyan unottan mondta, mintha Fafej nem vergődött volna mellette a földön, azt rikoltozva, hogy neki hol és hol fáj annyira nagyon.

- Mert ez nem az én feladatom – Asztrid csak ennyit felelt, s felpattanva odalépkedett az átalakult sárkányokhoz.

- Hát akkor kié? Nem te vagy az Iskola Vezető Helyettese?

- Nem én. Hanem Fogatlan.

Ezen mindenki megdöbbenten huhogott, Kampó pedig morgósan odébb lökte Takonypócot, aki odament rákérdezni, hogy miért tiszta sár.

- Én? - Fogatlan csak ennyit tudott kinyögni a döbbenettől, s hol Asztridra, hol a többiekre nézett, hátha valaki azt mondja, ez csak vicc. Csakhogy nem volt az. – De-de hát ez lehetetlen, én csak egy vagyok a sárkányok közül.

- Megható, hogy ennyire nagylelkűen kijelentesz ilyeneket, de akkor is te vagy a helyettes. Hablaty így határozott, mielőtt elutazott – Asztrid válaszára Fogatlan összeráncolta a szemöldökét.

- Mostanában elfelejt közölni velem dolgokat…

- Lényegtelen, te vagy a vezető most és kész, ezért te döntöd el, mi lesz az edzéstervünk.

- De én nem akarok vezető lenni...

- Pedig nincs más választásod.

Az éjfúria fiú percekig csak állt ott és tűrte, hogy mindenki rá bámuljon, választ várva, végül nagy levegőt vett. Így lehetetlenség gondolkodni. Sőt, az a bizonyos dolog is előkúszott, ami az embereknél oly gyakori ilyenkor: a lámpaláz

- Na jó, öhm…  ez esetben az edzéstervet Asztridra bízom, és most feloszlatom a gyűlést, majd… majd holnap folytatjuk…

***

- Miért nem akartál helyettes vezető lenni? Bármit megtehettél volna.

Ez a mondat már harmadjára került elő tíz percen belül. Naplemente volt, az ég narancs, lila és rózsaszín színekben játszott, s az erdő fái lágyan lengedeztek az apró fuvallatok közben. A kis sárkánycsapat egy nagy fa tövében ült, bár valaki inkább lógott egy ágról, mint Töff. Fogatlan megint a szemeit forgatta.

- Mert ez nem én vagyok, oké? Én csak egy vagyok közületek, nem vagyok ember, nem értem az ő dolgaikat és… Nem akarok vezető lenni… - magyarázta már sokadjára.

- Hm… Én biztos, hogy kihasználtam volna a helyzetet, hogy végre irányíthassak.

Erre a megjegyzésre mind rosszallóan morogtak, hiszen ezt is már harmadjára hallották.

- Na jó – Töff unta meg elsőként ezt a beszélgetést, lefordult a faágról és leporolta magát. – Ahelyett, hogy itt szépen megemésszük egymás lelkét, miért nem játszunk még egy sárkányhunyót mielőtt teljesen ránk sötétedik?

Mivel amúgy sem volt jobb ötletük, a banda tagjai bólogattak, s lassan mind feltápászkodtak. Hamarosan kisorsolták néhány fapálcával, hogy ezúttal ki lesz a hunyó, s most Viharbogárra esett a választás. Mikor megbeszélték, hogy ugyan azon a területen játszanak, mint korábban, mindenki elszaladt, hogy búvóhelyet találjon magának. Vihar pedig jóval hamarabb indult, mint Töff, s az egyre növekvő félhomályban nem volt könnyű dolga. halkan lépkedett, figyelte a lombkoronákat is, tudva, hogy sárkányok lévén oda is rejtőzhettek.

Az ember azt hinné, hogy a fekete ruhákban járó Fogatlannak egyszerűbb elrejtőznie, azonban ez korántsem volt igaz. A sárkányfiú ugyanis figyelte, ahogy Vihar közelít felé, s megint abba a hibába esett, hogy nem tudta levenni a tekintetét róla, s hamarosan egy korhadt ágra lépet, jó nagy zajt csapva ezzel. Viszont mire felkelhetett volna rejtekhelyéről, Vihar odaért, s kacagva összeborzolta a haját.

- Megvagy, és most visszakaptad az előbbit – vigyorgott rá – na gyere, segíts előkeríteni a többieket, mielőtt éjjel kell vadásznunk rájuk.

Még ki se kászálódtak a sűrű bokrok közül, Böff rohant át előttük, azt kiabálva, hogy beletenyerelt valamibe, ami megmozdult, s nem sokra tőlük Töff vihogását lehetett hallani a bokrok közül.

- Menj érte, én elkapom a másikat – suttogta Viharnak Fogatlan, s a menekülő után szaladt, aki az ő útvonalát használta, mikor rájött, hogy kergetik.

- Úgysem kapsz el!

- Óh dehogynem! Böff, a saját trükkjeimet használod! – Fogatlan csak a nevetéstől lassult egy kicsit, de attól még épp olyan gyorsan kapaszkodott fel a fákra, mint Böff.

A cipzárhát fele ekkor érte el az ágat, ahol nagyobbat kellett ugrani, s megragadta a korhadt faágat, amiről továbblendült, észre se véve, hogy az reccsent egyet. Ez viszont az éjfúriának sem tűnt fel, s ugrott is utána, csakhogy ő nem jutott tovább.

A faág egy hangos reccsenéssel eltört, Fogatlan pedig hanyatt lezuhant a magasból.

Annyira meglepődött, hogy kiáltani sem tudott. A hátára érkezett, beverte a tarkóját, s ha ez még nem lett volna elég, az utána zuhanó töredék ágak több helyen felsértették, miközben maguk alá temették a szerencsétlenül jártat.

Böff néhány ugrás után jött rá, hogy Fogatlan eltűnt mögüle, s egy megérzés következtében visszament. Valahogy sejtette, hogy történt valami. Amikor azonban meglátta, hogy Fogatlan a földön fekszik, elkerekedett szemekkel, s a rémülettől remegő kezekkel próbált lejutni a fáról. Mikor ez végre sikerült, azonnal elkezdte ledobálni a faágakat róla, s letérdelt mellé.

- Fogatlan! Fogatlan, haver, hé, nézz rám! – semmi válasz. A hófehér arc meg sem rezdült a szólongatásra. – Lokira… Srácok! Hahó, Töff, Viharbogár! Valaki! Segítsetek, baj van!

A szólítottak, mivel közel jártak, elég hamar meghallották, s menten megfeledkezve a játékról, hanyatt homlok rohanni kezdtek Böff hangja irányába.

Bütyök és Kampó előbb értek oda ugyan, de mikor Viharbogár meglátta Fogatlant a földön heverni, mozdulatlanul, halott sápadt lett. A legnagyobb félelme igazolódott be.

- Ne… ne! Fogatlan! – a szőke átfurakodott Bütyök és Töff között, s óvatosan a kezei közé fogta az éjfúria fiú arcát – Fogatlan, könyörgöm, ébredj, nézz rám, hallod? Fogatlan!

7. fejezet - Álomháború

Hali pajtikák!
Istenem, tudom, nagyon régóta nem adtam életjelet magamról csak egy rövidke videó formájában, de engem is, mint mindenkit, beszippantott a suli. Új suli ráadásul, tehát igyekeztem mindenben megfelelni már most, ami a fejezetírás rovására ment. Nem ígérgetek de igyekszem legközelebb tartani a két hetes határidőket.
(Ha esetleg valakit érdekelnek az animációs kurzusos élményeim/eddigi tapasztalataim, kommentben szívesen válaszolok, hátha van olyan, aki szintén ebbe az irányba indulna el, vagy csak szimplán kíváncsi :D)

7. fejezet

 Integetni tanulni

A napfény nem kúszhatott be a szoba ablakán, hiszen a másik irányból sütött. Viharbogár a jobboldalára fordult, s békésen aludt tovább, mint aki nem táncolta át az éjszakát pirkadatig. A lábai este még sajogtak, most viszont már (egy órával a dél beállta előtt) teljesen kipihentnek érezte magát. Egyedül aludt, Asztrid azonnal odaadta neki a vendégszobát, s mikor felébredt, különösen nagy csend volt a házban. Lelibbent az ágyról, lépteit hallani sem lehetett, s álmosan ásítozva magára szenvedte a ruházatát - aminek szükségességét kezdte érezni is, mint egy igazi ember.

Lépteit nem lehetett hallani a lépcsőn, ennek ellenére már körbenézett a házban. Senki nem volt sehol, sem Asztrid, sem a szülei. Nem volt hát más választása, kilépett az ajtón, hogy megnézze az arénát is. Nagy meglepetésére pedig szőke barátnője ott állt vele szemben, igencsak kócosan, még a tegnapi ruhájában, „jó reggelt”-et kívánt, majd bevánszorgott a házba.

- Asztrid, te meg hol jártál? – Viharbogár nem tudta megállni a kérdést.

- Én? Sehol… - Asztrid ekkor már elfektette a fejét a legközelebbi asztalon.

Viharbogár látta, hogy egyenlőre fél szót sem fog tudni kiszedni belőle, így vállat volt, s kiment a napfényre. Mindig is szeretett korán kelni, de mivel ez most nem sikerült, úgy érezte, lemaradt valamiről.

Talán csak a takarításról, hiszen a nagyteremben most is nyüzsögtek az emberek, s próbálták helyrehozni az ünneplés következtében kialakult károkat, illetve a fjordvégiek is lassan csomagoltak. Ideje volt hazavánszorogniuk, legalábbis eljutni a hajókig, ami jelen pillanatban nem is volt annyira egyszerű.

***

A kis sárkány és lovas csapat is be lett fogva a munkára, bár egyeseknek egészen máshol járt az eszük. Takonypócnak például a fejfájásán.

- Az istenekre, mintha fejbecsapott volna egy villám…

- Még ha csak ennyi problémám lenne – intette le a szintén kómás állapotú Fafej – nem te ébredtél ma reggel békával a gatyádban. Azt hittem, elkaptam valami kiütést, míg ki nem derült, hogy egy békával aludtam… - és ehhez hasonló párbeszédek röpködtek közöttük, amik egyre furábbak voltak, bár nem mindenki tudott figyelni rájuk.

Míg Hablaty gépiesen végezte a feladatait a többiekkel együtt, Fogatlan olykor-olykor felpillantott. Viharbogarat kereste tekintetével, a lányt, akit előző este hazacipelt, mert nem akarta felébreszteni. A lányt, akivel hihetetlenül jól érezte magát, s áttáncolták az éjszakát. Egy dologtól félt csak: azok, akik együtt mentek este az ünnepségre, most egészen máshogy viselkedtek egymással. Vagyis… nem máshogy, hanem ugyan úgy, ahogy régen. Semmi nem változott, minden visszatért a rendes kerékvágásba.

De Fogatlan nem akarta ezt. Ő változást akart, nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez az egész cukormázas rózsaszín felhő csak tegnap este volt jelen a nagyteremben. Biztos kikúszott onnan valamennyi ebből az érzésből, s biztos nem csak őt gyötri ez a gondolat, és állítja meg újra és újra, hogy elgondolkozzon rajta. Hiába pillantott körbe, nagyon úgy tűnt, hogy az általánosan sokat és jól gondolkodó legjobb barátja is elme táján mélyponton van, és még nem rázódott vissza a hétköznapokba. Vagy lehet, hogy valójában senki sem vette annyira komolyan, mint ő… Hiába, nincs senki más, aki segíteni tudna helyre rakni a gondolatait, csak Hablaty.

- Hé öhm… Hablaty, van egy perced? Beszélhetnénk?

- Hmm? Mondd – érkezett az álmos, nyúzott hangon egy halk válasz.

- Hát… - Fogatlan körbepillantott, leellenőrizve, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak. – tudod… Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy… Te hogy érezted magad az ünnepségen?

Sokkal egyszerűbb választ kapott, mint sejtette:

- Jól.

- Kösz, ezzel sokat segítesz…

- Mi? Nem értelek… - Fogatlan itt már egy kicsit fortyogott magában, de megpróbálta szavakba önteni a gondolatait. Hogy fejezze ki magát? Ő nem egy ember, aki mindenről tud panaszkodni, vagy tanácsot kérni…

- Na jó… Figyelj, az a helyzet, hogy meg akartam kérdezni, hogy.. Szerinted, ha valaki egész este veled táncol pedig nem is veled jött el, az azt jelenti, hogy…

De a mondat most sem ért véget. Helsa (immár józanul és nem kevés fejfájással) odalibegett hozzájuk.

- Szervusz Hablaty és Fogatlan! Most indulunk haza, és csak tudni szerettem volna, hogy az urak megtisztelnek e azzal, hogy elkísérnek a kikötőig?

A két legjobb barát összenézett, Hablaty pedig jelzett, Fogatlannak, hogy induljanak Helsával. Semmi másért, csak udvariasságból. Ugyan út közben néha le kellett vakarni a vöröskét Fogatlanról, egész tűrhető állapotban leértek a kikötőbe, ahol a fjordvégiek már készen álltak a hazaútra. Ugyan Ragnar nem egészen úgy távozott, ahogy szeretett volna, de nem kezdeményezett vitát vagy marakodást a két nép között, mindemellett magában fújtatott a hibbanti főnökre, amiért nem egyezett bele az ajánlatába a lánya és Hablaty közti dologgal kapcsolatban.

Ez viszont most már tárgytalan volt, a fjordvégiek pedig hamarosan mosolyogva (és másnaposan) integettek a kifutó hajóikról, Hibbant népe pedig örült, hogy megszabadultak a gőgös népségtől. Nyílt titok volt a faluban, hogy mindenki furcsa alakoknak tartotta a fjordvégieket.

- Na jó, erről ennyit. Gyere pajti, menjünk vissza dolgozni, mielőtt Bélhangos rájön, hogy eltűntünk és leszedi a fejünket - jelentette ki a főnök fia, mikor már felértek a kikötőből, s a falu nagykapuját is átlépték. Pechükre, a kovács egy ideje már őket kereste, s most csípte nyakon a két fiút.

- Ezzel egy kicsit elkéstél, Hablaty! – ragadta meg a Haddock fiú fülét, aki majdnem hanyatt vágódott emiatt.

- Auauauauau, kegyelem! – Hablaty segítségért kapálózott, s ekkor még nem is látta, hogy Fogatlant nem érte ilyen sors, csak ott állt mellette. Bélhangos mindössze őt, a főnök fiát kapta el. Néha még mindig az inasának hiszi.

- Most pedig visszamegyünk szépen a konyhára és… - úgy tűnik, ennek a napnak a sorsa az, hogy egy mondat se fejeződjön be. Bélhangos szavába Pléhpofa vágott, aki csak most vánszorgott fel a kikötőtől.

- Oh, nem, nem! Hablaty nem megy sehová most, csak egyenesen haza.

- Mi? Vagyis… tessék? – a főnök fia csak ezt tudta kinyögni, miután kiszabadította a fülét.

- Jól hallottad Hablaty, gyerünk, indulás. Szedd a lábad, mert fontos dologról van szó – Pléhpofa türelmetlenkedve integetett neki, hogy induljon, kezében pedig egy papírtekercset szorongatott.

Hablaty látta az apján, hogy a dolog nem tűrhet halasztást, így vállat vonva indult utána, Fogatlan pedig utánfutó módjára követte a házig.

***

Miután Hablaty és Pléhpofa helyet foglaltak a családi asztalnál, Fogatlan is odafészkelte magát melléjük, hamar kiderült, miről is szól a hirtelen összehívott kupaktanács. A főnök az asztalra terítette a levelet, fia pedig fölé magasodott, s átfutotta a sorokat.

A szavak furcsák voltak a számára, a rúnák nem egészen olyanok, mint amikhez ő szokott. Különös nyelvjárásban íródott szöveg volt, s egy olyan nép nevével ütközött Hablaty tekintete, aminek olvasása közben hamar rájött: kicsit sem ismei őket.

- Magashegyiek? Még nem hallottam róluk.

- Mert nem egy közeli népség, s arrafelé nem is járunk. Északkeletre élnek, nem messze a nagy partoktól. Egy kimondottan magas hegylánc mögött, innen a nevük – érkezett a magyarázat az őszülő főnöktől.

- Ezt értem, de minek kellek én ide? – folytatódott a faggatás Hablaty részéről.

- Látom nem olvastad el rendesen azt a levelet fiam – zsörtölődött az édesapja, s tekintetével megkereste a levél leglényegesebb sorát, ujjával odabökött, Hablaty pedig megint előre hajolt, hogy átfussa a lényeget.

Fogatlan pedig eddig egészen türelmes volt, éjfúria lévén viszont borzasztóan furdalta az oldalát a kíváncsiság, így mikor látta, hogy senki nem fog mondani semmi konkrétat, ő rákérdezett:

- Miről van szó?

Hablaty és az apja egyszerre pillantottak fel, s az előbbi a saját stílusában magyarázta volna, de a családfő megelőzte.

- Hablatynak és nekem el kell mennünk pár hétre.

Ez a válasz még a fiát is ledöbbentette.

- Nekünk? Mi az hogy nekünk? – kezdte az értetlenkedést Hablaty – Fogatlan miért nem jön?

- A levél világosan leírta, édes fiam: Hibbant sziget főnöke és első örököse. Az te vagy Hablaty, és bármennyire is szeretném, Fogatlant nem vihetjük magunkkal. Túl feltűnő lenne, és jobb elkerülni a magyarázkodást is.

Hablaty az asztalra csapott.

- Ez ostobaság! Nem hagyhatjuk itthon egyedül! Mit fog addig csinálni? Ez marhaság…

Pléhpofa a szemét forgatta, s igyekezett higgadtan felelni. Tudta, hogy Hablaty a sárkányokkal kötött béke óta egy napot sem töltött el Fogatlan társasága nélkül, s ez a néhány hét elég ijesztően hathat neki. Első dolga volt megkérni Fogatlant, hogy hagyja őket kettesben megbeszélni ezt, s mikor Hablaty ennek is ellent akart mondani, egyszerűen leintette.

- Ide figyelj, Hablaty – kezdte a családapa, leülve egyetlen gyereke mellé, miközben Fogatlan illedelmesen, de csalódottan kikullogott a házból. – Tudom én, hogy ez most nem egyszerű, már hogy is lenne. Fogatlan sokat jelent neked.

- Szinte a testvérem – vágott közbe Hablaty morgósan, amit Pléhpofa most figyelmen kívül hagyott.

- Igen. Szinte a testvéred. Nekem pedig szinte a fiam. De sajnos mégsem az, és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért hoztam magammal, ha nem ő az első örökös. Különben is, láthatóak a pikkelyei, így nem tudom elvinni a vikingek közé, lásd be.

Hablaty egy percig csendesen ült, nem is nézett az apjára. Nem akarta beismerni, de igazat adott neki. Fogatlan túl különleges, túl feltűnő és ha lebuknának vele, az az egész törzset veszélybe sodorná.

- Akkor mondd, mit csináljak vele? Egyedül nem maradhat itthon, a felét nem tudja annak, amit egy ember. Felügyelet kell mellé és segítség. – bökte ki végül az első számú ütközőt.

- Persze, hogy nem maradhat itthon egyedül. De ha jól sejtem, Asztrid barátnőd szívesen elszállásolná a vendégszobában ez időre.

Hablaty azt hitte, rosszul hall, több értelemben is, s eléggé érdekes fejet vágott, kicsit hátra is hajolt ültében.

- Először is, Asztrid nem… a barátnőm. És mégis hogy gondoltad ezt? Csak úgy odamegyek és megmondom neki, hogy gondoskodjon róla hetekig?

Pléhpofa úgy vélte, ez már igazán nem a ő hatásköre, s feltápászkodott az asztaltól.

- Ügyes vagy te fiam, majd megoldod. – s otthagyta ezzel a félmondattal, Hablaty pedig idegesen kisietett a házból. Szinte észre se vette Fogatlant, amíg az meg nem szólalt.

- Akkor… most mi lesz? - a sárkányfiú nagy, zöld szemekkel nézett legjobb barátjára. Sejtette a választ: ő itt marad. Hetekre. Ha nem is egyedül, de a másik fele nélkül.

Hablaty sóhajtott egyet, aztán intett neki, hogy menjenek sétálni, addig elmagyarázza. Nem volt hosszú séta, a ház hátsó ajtajánál már vissza is kanyarodtak.

***

Az utolsó éjszaka a főnök és annak fiának utazása előtt. Hablaty és Fogatlan a helyhiány miatt szorosan egymás mellett feküdve bámulták a mennyezetet. Egyikük sem tudott volna aludni egy szemhunyásnyit sem.

- Mikor mentek? – Fogatlan hangja alig élt, mégis hallható volt a tejes csöndben.

- Holnap napnyugtakor. – érkezett a kissé zaklatott válasz.

- És én?

- Mondtam már, te Asztridhoz mész. Ő majd segít mindenben, nyugodj meg. Észre se veszed és máris hazajöttem – egy apró, megnyugtató mosoly irányult Fogatlan felé, aki viszont nem akarta látni ezt.

- Asztrid nem te vagy.

Hablatynak lelohadt a mosolya. Ez igaz. A vikinglány mindent másképp csinál, nem egyezkedik hanem parancsol, no meg szigorú szabályok szerint él. És ezeket a szabályokat talán majd Fogatlanra is ráerőlteti. Márpedig egy éjfúria büszkesége nem párolog csak úgy el, és nem fog olyanokat megcsinálni, amit nem akar. Akkor se, ha fél napig kell menekülni egy szekercés, őrülten üvöltöző lány elől.

Fogatlan szemeibe pedig hamarosan beköltözött a szomorúság, hangjába pedig a könyörgés.

- Maradj itt velem. Kérlek… Nem… Nem akarok egyedül maradni…

- Ide figyelj Fogatlan - Hablaty felült, s felé fordult. – Sajnálom, de nem tudom megmásítani a helyzetet. Ezt a döntést nem én hoztam, azt se tudom mikor került ide ez a levél vagy, hogy miért. Semmi konkrétum nincs benne, semmi lényegre törő, hogy miért kell mennünk. Apa szerint ez gyakori a vikingek közt, mert tudják, hogy mindenki elmegy, kötelességtudatból, ok nélkül is. Amint kiderül valami, küldök egy rémpostát, rendben? És nem leszel egyedül, ettől sem kell félned. A barátainkra, a bandára mindig számíthatsz, ők is segítenek majd.

Fogatlan felült, kócos fekete tincsei az arcára lógtak. Nem érdekelte semmi, s hamarosan már Hablaty ölelő karjai közt szuszogott, úgy mint régen. A fiú mindig meg tudta nyugtatni, ő a másik fele. És nélküle nincs értelme semminek. És ezt kölcsönös volt.

***

Asztrid úgy fogadta a hírt, ahogy arra Hablaty számított. Beleegyezően bólogatott, néha próbálta lebeszélni róla, ennek ellenére tiszteletben tartotta, hogy az örökösnek bizony vannak kötelességei.

Végül ő maga terítette Hablaty vállára az utazóköpenyt, s adta át neki az összekészített táskát is.

- Jól van, tettem el némi ételt az útra, bár gondolom a hajón is lesz. Csomagoltam pár váltásruhát is, oh és figyelj a lábadra is, mert szerszám már nem fért bele, oh és…

- Asztrid – Hablaty halkan nevetve állította meg a köpenyét rendezhető Asztrid kezeit. – nyugalom. Minden megvan, és a hajó úgy meg lett pakolva, hogy csoda, ha nem süllyed el. Nem fogok éhen halni, és van még szerszám a hajón is, sőt, van két pót-műlábam, csak a biztonság kedvéért.

Hamarosan már azon kapták magukat, hogy a kikötőben búcsúzkodnak a lemenő nap fényében. Asztrid percekig ölelte Hablatyot, egy pillanatra sem akarta elengedni, s még vagy ötvenszer elmondta, mit pakolt neki az útra, sőt még egy plusz pulóvert is beletuszkolt, csak, hogy biztos legyen.

Elcsattant néhány lopott csók, mikor senki nem figyelt, még egy ölelés, aztán a szőke lány visszahátrált a már most integető lovasokhoz.

Hablaty hozzájuk s odasietett, elintézett néhány kézfogást és biccentést, s a végére hagyta a csendes, búslakodó éjfúria fiút.

- Hékás, ne lógasd az orrod. Fogd fel úgy, mint egy vakációt – mondta neki Hablaty mikor elé lépett, remélve, hogy felvidítja egy kicsit.

- Gyűlölöm a vakációt. És minden percet, amit nélküled és a hülyeségeid nélkül kell leélnem – érkezett a szomorú felelet. Hablaty nem is várt mást, nem is erőltette, tudta, hogy nem szabad.

Mikor már apja sürgetni kezdte, sebtében megölelte legjobb barátját, aki először vissza sem akart ölelni, az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis, de akkor más késő volt. Hablaty kibújt a karjai közül, s már a hajópallón koppant a vaslába.

- Héééékás! – Bélhangos rántotta vissza a mólóra - a hajóra mindig jobb lábbal lépünk először! Most balszerencsét hozol a legénységre te vakarék! – a leszidás mellé egy baráti kézfogás és egy vállon veregetés is társult, amivel a kovács visszataszajtotta a hajópallóra.

A „Thor villáma” nevezetű viking bárka pedig hamarosan elszabadult a partoktól, s megkezdte hosszú útját az ismeretlen felé. Hablaty addig integetett és bámulta Hibbant szigetet, amíg látta, Fogatlan pedig ugyan így volt a partokon állva.

- Már most hiányzik… - közölte a mögötte álló Asztriddal.

- Tudom… nekem is, Fogatlan. Nekem is.

Videó

Sziasztok!
Igen, jó régóta nem volt rész, viszont nagyon közeleg, úgyhogy semmi pánik :)
Addig is hoztam egy kis videót, kipróbálva az új gépemet, és meg kell hagyni, hihetetlenül gyors, szóval itt hagyom nektek a linket, és megyek olvadozni aztán fejezetet írni :D

VIGYÁZAT - aki nem látta végig az 5. (a legújabb, nem tudom én már a számozást) évadot az óvatosan pillantson bele, nehogy szembeszaladjon egy-két spoiler (az utolsó rész zárójelenetét is tartalmazza a videó, szóval óvatosan emberek)