22. Fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok!
Mintha azt mondtam volna, hogy nyáron gyakrabban lesz rész :'D Ezer bocsánat mindenkitől, de nem tudtam, hogy ennyit fogok nyaralni XD
Viszont most elhoztam az új fejezetet, s kezdődnek a hidegvízzel-nyakonöntések, mert már csak három fejezet van az Álomháborúból, ezzel együt, ami azt jelenti, hogy jönnek sorra a meglepetések ^-^
Jó olvasást kívánok, és kíváncsi leszek, ehhez a fordulathoz mit szóltok :D

22. fejezet

Szárnysegéd Vésze

A nevem Fogatlan.

Sárkány vagyok, egy éjfúria.

A villám és a halál istentelen ivadéka.

Egy a Hibbant sziget őrsárkányai közül.

A lovasom Hablaty, én pedig a sárkánya vagyok.

Imádok repülni, annak ellenére, hogy nem tudok egyedül. A fél farokszárnyam hiányzik, helyette egy mű, piros bőrredő van, összekötve a nyereggel, amiben Hablaty ül.

A farokszárnyon van egy vikingkoponya.

A jelképünk, amit ismer minden barátunk és ellenségünk.

S miért mondom el mindezt?

…

Mert kezdem elfelejteni.

Fújt a szél. Emelgette a távoli zászlókat, rezegtette a faleveleket, hullámokat fodrozott a várárok vizén. Fogatlan léptei hangtalanok voltak a sátordarabok és a szétszórt felszerelések közt. Hó volt, sár volt, a lehető legrosszabb terep.

A táboruk maradványain lépkedett, már amennyi megmaradt belőle. Felszámolták ezt is, tehát Halvér és Bütyök is a magashegyiek és Viggo foglya lett…

Lassan letérdelt a legnagyobb, összedöntött sátor mellé, s megemelte a ponyváját. Semmi sem maradt meg, ami még használgató volna. A magashegyiek és Viggo katonái mindent darabjaira szedtek, megsemmisítettek, tudva, hogy ezzel megbénítják őket. Se el nem tudnak menni a szigetről, se megkerülni a veszélyt, ráadásul mindenki tudja, hogy ki az a négy hibbanti, aki megszökött a rajtaütések elől. Asztrid, Kampó, Viharbogár… és Ő. Az éjfúria, akit mindenki keres. Egyedül neki kellett volna a rácsok mögé kerülnie, nem a főnöknek, nem a hajósoknak, nem a lovasoknak, hanem neki…

Asztrid Hofferson szinte megérezte a gondolatát, s mögé lépve tenyerét a vállára engedte.

- Tudom min jár az eszed, Fogatlan. De higgy nekem: nem győztünk volna akkor sem. Semmi esélyünk nem volt, és ha megszereztek volna téged, akkor se lett volna. Nem menthetsz meg mindenkit, tudod jól.

- De megpróbálhattam volna… Annyira kicsin múlott, Asztrid – Fogatlan megemelte a tekintetét, miközben a szőke lány letérdelt mellé a hóba.

- Kicsin múlott, igaz. De nem a te hibád volt.

Ezt nem kellett volna mondani. Fogatlan jól emlékezett rá, mi volt az, ami lelassította, és nem hagyta, hogy időben kiszabadítsa a főnököt, ezzel pedig Hablaty elveszett. Ő volt a hibás, egyedül ő és a nyomorult, sérült háta, ami nem akart meggyógyulni, úgy néz ki, még ennyi idő után sem. Sok volt neki a hegymászás, az esések, a futások… Aztán a legrosszabbkor felmondta a szolgálatot.

- Nem az én hibám… - Fogatlan keserű hangja halk volt, halk, mint a szellő, kevés, mint az idő, mégis érződött rajta, hogy valójában egy kitörni készülő égiháborút takar. – Nem… Asztrid, te tudod egyáltalán, mi történt? – Nagyon lassan megemelkedett, egyszer megrogyott, össze viszont nem roskadt. Nem, tartotta őt a benne lángoló harag. – Tudod, hogy a nyomorult hátam miatt összeestem, és nem bírtam időben kiszabadítani Pléhpofát?! Te tudtad ezt?! – már kiabált, már tombolt… Viharbogár s Kampó is felkapták erre a fejüket. Fogatlan folytatta, egyre kétségbeesettebben. – Csak az én szerencsétlenségemen múlt az egész! Ha… ha az nem történt volna meg, már mind útban lehetnénk hazafelé, és nem azon siránkoznánk, hogy nem maradt semmink! Semmink, érted?! E-egyszerűen itt ragadtunk ezen a nyomorult helyen, miközben Hablaty és a többiek már ki tudja, hol járnak…

Asztrid csak hallgatott. Tisztában volt vele ő is, mit vesztettek, és hogy mennyire reménytelen a helyzet. De most, hogy Fogatlan ki is mondta, már egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy bármit is tudnának kezdeni a kialakult állásponttal. Vesztettek a csatában, ők senkik itt, nincs, ki segítsen rajtuk, nincs több lehetőség. ha el is indulnának, azonnal elfognák őket, hisz nyilván mindenki Fogatlant keresi.

Míg a szőke lány lassan magába roskadt, Fogatlan átvette a helyét, s a remény stafétabotját tőle.

- Nem is tudom mire várunk még itt… Csoda nem lesz, a táborunk olyan, amilyen, de… Johann, ő még ránk vár! El kell jutnunk a kikötőbe! –erősködött az éjfúria fiú, miközben megpróbálta leutánozni Hablatyot: a mozdulatait, a lelkesítő beszédét, az elszántságát…

Asztrid arcán friss, hideg könnyek peregtek le.

- Négynapi járásra van, Fogatlan… Legalábbis… Valahogy így… De nehezebb a visszaút, mint ahogy jöttünk, ismerd be. Nem vagyunk elég gyorsak. Mire eljutunk oda, Viggo hajója már eléri Hibbant partjait…

- Nem! – fordult felé Fogatlan. Köpenyét megemelte a reggeli szél, haját szétbontotta a mozdulat. – meg kell próbálnunk! Nincs más esélyünk!

- Nincs, de ez is elúszott már azelőtt, hogy elkezdtük volna…

A mondat ostorként hasított a levegőbe. Az éjfúria fiú szemei elkerekedtek, arca elsápadt. Nem az nem lehet… Még meg se próbálták, de már rámondják, hogy esélytelen? A legjobb barátjáról van szó, hát nem érti Asztrid?!... De… Dehogy nem érti, hisz neki a lelki társa. Épp annyit ér neki, mint Fogatlannak…

A tudat ellenére sem bírta a nyomást, így egyetlen hang nélkül hátat fordított nekik, s felgyalogolt a legközelebbi dombtetőre, ami nem kevés fájdalmat okozott ugyan, de most nem tudta érdekelni, egyszerűen nem. Letette magát egy sziklára, onnan bámulta a messzeséget, az utat, amin egész eddig eljutottak, az utat, ami nem mentheti meg őket…

- Asztrid… - nyelte vissza a remegését Viharbogár – Most… Most mit tegyünk?

A másik szőke keserűen elmosolyodott.

- Hm… Fogalmam sincs… Nem tudom, érted? Hablaty terve nem vált be, sőt, sokkal rosszabbul jöttünk ki belőle, mint bármikor… És… Az enyém se működött… - Viharbogár jól tudta, miről beszélt, ha Kampó nem is. Asztrid ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, így még a szigetre érkezésük napján küldött egy titkos rémpostát az ádáz szigetre, egyenesen Hangának. Eleinte azt hitte, őrültség és túlzás, de valahogy mégis azt érezte, hogy elhalaszthatatlan és szükséges. Figyelmeztette, hogyha néhány napon belül nem kap tőle még egy levelet, hogy a küldetés sikerült, akkor bajban vannak. Mindennek ellenére Hanga nem jelentkezett, pont most nem, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Lehet meg se kapta a levelet, lehet, hogy elkapták a rettenetes rémet, hogy a segítség tényleg ne érkezzen meg soha… - Én… Nem tudom, hogy mit tegyek… nem tudom, hogy miért nem működött a tervem… Semmit sem tudok, Vihar, és mindent elrontottam magam körül, mindent…

A siklólány nagy levegőt vett. Ő tudott róla, mi történt Hablaty és Asztrid közt, tudta, hogy mit érezhet… Hogy talán most összeomlott, s Hanga távolléte csak erősítette benne a hitet, hogy végleg elbuktak.

 Gondolatmenetét azonban megtörte Fogatlan hangja, aki a pillanat törtrésze alatt pattant fel, mint aki… mint aki lát valamit.

- Mi a…

- Magashegyiek! – mire ezt Fogatlan kimondta, Asztridék már meg is hallották a patadobogást. Mind egyként pattantak fel, s készültek a legrosszabbra. Asztrid tisztában volt vele, hogyha lóháton közelednek, esélyük se lenne elfutni, ez esetben pedig inkább néz velük szembe dicsőn, minthogy gyávák módjára elfusson. Fogatlan megpróbált lejutni a domboldalon, hogy legalább a csapattal lehessen, de mikor a három lovas felért a dombtetőre, szemrebbenés nélkül ellovagoltak mellette, mintha ott se lenne, aminek köszönhetően a sárkányfiú elesett a hóban.

A lovasokon köpeny és csuklya volt, s különösen ügyeltek rá, hogy azt ne vigye le a menetszél. A domb aljához érve ügetésbe váltottak, hogy aztán egymással ellentétes irányban megkerüljék Asztridot, Kampót és Viharbogarat, akik rémülten egymásnak vetették hátukat, hogy minden irányból várhassák az esetleges támadást.

Az viszont nem érkezett meg. Helyette a trió megállt, egymástól lehető legmesszebb, s mind lehuppantak lovukról. Elsőnek egy alacsonyabb, vékony alak lépett elő, néhány méterre megállva a Hofferson lánytól.

- Hát Asztrid – kezdte rémesen ismerős hangon – Nagyobbnak tűnik a baj, mint ahogy megírtad.

- Hanga!

A két barátnő a következő pillanatban már egymást ölelte, s nem kellett sok, hogy a szőke könnyekben törjön ki, miközben Hangáról lecsúszott a köpeny. Asztrid el sem tudta képzelni, hogy hogyan került ide ilyen gyorsan, ráadásul lóháton, de most nem bírt megszólalni.

- Nyugalom Asztrid, itt vagyok, ne aggódj, minden rendben lesz. Most már nem kell félned - mindenki remélte, hogy az újonnan érkezettnek igaza lesz, hisz nem volt más esélyük már, mint hinni, s bízni. Hanga folytatta – remélem nem bánod, hogy elhoztam a bátyámat, is. Most minden segítségre szükségünk lesz.

Dagur ekkor mutatkozott csak, s tekintete nem Asztridra, hanem Viharbogárra, s Kampóra esett. Persze nem tudott semmit az eseményekről és történésekről, hogy mennyi mindenen van már túl a csapat.

- Hát ti meg…? – csupán ennyit kérdezett, mire a kettő nem mert felelni, inkább kérdőn Asztridra pillantottak. Jobb, ha tőle tudják meg.

- Ők Kampó és Viharbogár, Dagur… A siklóm és Takonypóc szörnyennagy rémsége. Tudjátok, történt egy kis… Nos, na jó, óriási furcsaság. Bizonyára ti is hallottatok a Lelkek Szigetéről és a legendájáról – mikor a két testvér bólintott, Aszrid folytatta – mi jártunk ott… Éjjel, újholdkor, ahogy a legenda is szól, csakhogy kiderült, hogy nem legenda… Másnap így ébredtek a sárkányaink, akik a szigeten voltak velünk. Utána jött az, amit leírtam Hanga, hogy elragadták a főnököt és egy egész hibbanti hajó legénységét, mi pedig utánuk jöttünk, hogy kiszabadítsuk, de… Nagyon rosszul sült el… Csak mi hárman és Fogatlan tudtunk kimenekülni, ennyien maradtunk a tizenkettőből…

Az ádáz testvérek figyelmesen és komolyan hallgatták Asztrid minden szavát, de mikor a végére ért a monológnak, hamar összerakták a képet. A fivér szólalt meg először.

- Szóval azt mondod, hogy ők itt Viharbogár és Kampó… - pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd a kicsivel messzebb térdelő, fekete hajú fiúra pillantott, szemei pedig lassan kikerekedtek. - Akkor viszont ő lesz…

- Fogatlan? – Hanga fejezte be helyette.

Fogatlan idő közben talpra állt, s felpillantott rájuk. Nem volt valami jó hangulatban, így szótlanul hátat fordított mindnyájuknak, hogy ismét felbaktasson a dombra. A félig piros köpeny lobogott mögötte, ami szavak nélkül is elárulta kilétét.

- Igen, határozottan ő az. A stílus és a viselkedés egy az egyben a mi Fogatlanunk – Dagur láthatóan szórakozottan karba fonta kezeit, de mikor a lányok komoran rápillantottak, nagyot sóhajtott. – Jó, nem kell szemmel ölni, csak mondom. Ilyet nem mindennap lát az ember… Amúgy meg mi baja?

Asztrid a szemeit forgatta.

- Vesztettünk a csatában, Hablaty fogságban, neki meg majdnem eltört a gerince. Kell még indok?

Dagur egy darabig elég szánnivalóan pislogott, utána viszont egy „majd én beszélek vele” kijelentéssel megindult a domb teteje felé, ahol Fogatlan visszaült a szikla szélére.

- Nos – köhintett Dagur, megállva mellette, s észrevétlenül lepillantott rá – mi a helyzet, pajti?

Élete nagy hibáját követte el, Fogatlan mint egy bepipult kisbirka, úgy ugrott neki az ádáz vezérnek, a mellkasánál ragadva meg a ruháját- ami kifejezetten komikus volt, főleg hogy egy fejjel alacsonyabb volt Dagurnál.

- Nem szólíthatsz így! Csakis kizárólag Hablaty hívhat így!!!

- Jól van pupák, csillapodj már! -  Dagur meg sem próbálta lerázni magáról, tudta, hogy mindjárt elfogy a lendülete, ami igaz is volt, hisz a következő pillanatban elengedte, elfordult, viszont térdre is csuklott. – Mondd csak, minden rendben?

- Hagyj magamra… - ellenkezett menten Fogatlan, a másik azonban nem hagyta.

- Miért is tenném? Ti hívtatok, hát itt vagyunk, hogy segítsünk.

- Nem tudsz segíteni… Se te, se senki – nyöszörögte az éjfúria fiú – túl messze van, túl sok, és mi nem vagyunk elegen, még így sem…

Dagur vágott egy savanyú vigyort, hogy utána letérdeljen hozzá.

- És ha azt mondom, hogy van egy hajónk, egy legénységünk és egy maréknyi elszántságunk? Nem olyannak ismertelek Fogatlan, mint aki az első akadálynál feladja…

A következő percben már ők ketten is visszatértek a csapathoz, de Fogatlan továbbra is komor maradt. Asztrid megpróbált vele beszélni, ami hamar kiderült, hogy jelen pillanatban lehetetlen, az is csoda, hogy Dagur le tudta hozni közéjük.

- Nos… - kezdte a Hofferson lány, most mindenkihez szólva – Akkor most, hogy Fogatlanék is itt vannak, megtudhatjuk végre, hogy ki a rejtélyes harmadik személy?

- Hát – Hanga arcán átfutott egy hamiskás mosoly, mintha előre sejtett volna valamit, Fogatlan pedig csak csodálkozott, hogy akiről beszéltek, egész végig ott állt, eltakarva az arcát. – Nem fogsz neki örülni, de jelen pillanatban nincs más esélyünk.

Ebben a pillanatban a csuklyás hátradobta az arcát takaró ruhát, ami alól egy rövid, vörös hajkorona bukkant ki. Egy határozott tekintet, egy elvetemült kis vigyor és…

Ekkor a völgyet Asztrid hangja zengte be:

- HELSA?!

***

- Mégis mi a Thor haragját keresel te itt?! Hogy a jégtroll taposna ketté te Sleipnirhozta, anyaszomorító… - persze folytatta volna, az összes hitbéli példával elküldve a peckesen álló kisasszonyt egy melegebb éghajlatra, de Hanga ezt nem engedte neki.

- Héhéhé, Asztrid, csillapodj. Ahhoz beszélsz épp, aki jelenleg el tud juttatni erről a nyomorult helyről. Helsának van egy hajója a fő kikötőben. Ha addig eljutunk, miénk a tenger, Asztrid – a fekete hajú szinte csak suttogta ezt barátnője fülébe, megtartva a szemkontaktust Helsával, aki várta, hogy a szőke lány mikor ismeri mindezt el. Még karba is fonta a kezeit.

- Ilyen nincs... Komolyan mondom, nincs… - fújtatott Asztrid - Mégis miként tudtad ezt így összehozni, Hanga? Miért pont őt?! Tudod te mit tett ez a lány?!

- Nem, de nem is érdekel. Ismer titeket, leszólított minket félúton Dagurral, és…

- Leszólított?! – vágott a szavába Asztrid, majd Helsára szegezte gyilkos tekintetét. – Hát a barátainkat is el akarod venni, nem csak Hablatyot, te?!

A vörös unottan sóhajtott egyet.

- Asztrid, nem akartam elvenni Hablatyot, ezt te is tudod. Kötelességből tettem, de ez most mindegy, mert ő ugye most nincs itt, mert valaki más már elvetette tőled – a Hofferson lány most majdnem a torkának ugrott, s Helsa ezúttal is Hangának köszönhette, hogy nem lett kitépve a haja, vagy egyéb testrésze. – Ami a lényeg, hogy segítségre van szüksége, ahogy nektek is. Tudod, mikor megneszeltem, hogy a Valkűr Fénye elsüllyedt Hablattyal együtt, elkötöttem apám egyik hajóját a legénységgel, és megindultam Magashegy felé. Csakhogy nem voltam egyedül – bökött fejével most Hangára, s ezúttal hozzá szólt – még szerencséd, hogy találkoztunk. Ha idejöttél volna az ostorcsattal, még a kikötőnél leszednek az égről, s mostanra a sárkánynak már a bőrét árulnák a piacokon.  Így viszont már tudtam, hogy sietnünk kell, s most itt vagyok, Asztrid Hofferson. Eljöttem, hogy segítsek.

***

Asztrid maga sem tudta, hogy miért hitte el akár egyetlen szavát is. Talán mert nem volt más út, nem volt több kapaszkodó, s úgy volt vele: ennél többet úgysem veszíthetnek. Így hát mind lóra szálltak, a három sárkány megkapta a köpenyeket, s így ügettek át egészen az oldalsó bejáratig, ahol először bejöttek, aztán át a városon.

Fogatlan egyetlen hang nélkül tűrte a haladást, annak ellenére, hogy legszívesebben mindent és mindenkit elpusztított volna maga körül haragjában. Ezek az emberek itt… a városiak… Nem tudnak semmit, persze, vidáman élik a kis életüket, nevetgélnek, a gyerekek játszanak, az asszonyok a piacon vásárolnak… Gyűlölte most őket, mindet… Gyűlölte a sosem ismert vezérüket, aki képes volt szövetkezni Viggoval, csak azért, hogy az a gazember éjfúriához jusson…

Nem jutott idő több gondolatra, mikor halkan felszisszent. Azt se hitte el, hogy valaha felül bárminek is a hátára, és pont, egy ilyen szőrös, büdös, fura valamire, azt végképp nem. Nem volt egyenletes a járása, amitől ő csuklott-nyaklott össze vissza a nyeregben, s csak a mögötte ülő Dagur tehetett róla, hogy még nem borult a porba.

- Bírod még, Fogatlan? – érkezett a kérdés hátulról, mire az éjfúria fiú bólintott párat. Ugyan majd’ szétszakadt a háta a fájdalomtól, de nem akarta, hogy miatta mindenkinek meg kelljen állnia. Úgy volt vele, hogy a hajóig csak kibírja valahogy, onnantól meg már ülhet jó néhány napig.

Hanga és Asztrid mentek legelöl, élesen figyelve minden őrre, minden kapun át attól rettegve, hogy bármikor megállíthatják őket, és akkor bizony lebuknak. Mögöttük Dagur hozta Fogatlant, s leghátul Helsa jött Viharral és Kampóval a legmegtermettebb lovon, ami még hármójukat is elbírta. A kikötő nem volt messze, s Asztrid már látta is a fjordvégi hajót: erdőzöld zászlaján egy fehér fa, s egy aranyszínű prémvadász sárkány díszelgett.

Asztrid nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbülésként, mikor már a móló falapjain dobogtak lovaik patái. Talán most már elérnek odáig, talán, talán, talán nem kell harcolniuk, küzdeniük, hogy kijussanak… Szinte fel sem fogta, hogy néhány percen belül már ellökték a hajót a kikötőből, s elérte az első hullám, ahogy megindult a két torony közt lévő egyetlen kijárat felé a nyílt tengerre.

Végignézték, ahogy az őrszemek követik őket nyilaikkal, parancs szerint csak egy rossz vagy gyanús mozdulatra várva, de meglepő módon még a nyílzápor is elmaradt. Asztrid és Fogatlan egymás mellé ültek a kabinokhoz nyíló ajtó mellett, s onnan figyelték a tornyokat kerülgető sirályokat.

- Kint vagyunk. Látod Fogatlan, én megmondtam. Így vagy úgy, de kijutottunk - kezdte a szőke lány, nagyot sóhajtva.

- Igen, igazad volt – bólogatott Fogatlan is, s talán még valami mosolyféle is megjelent sima arcán. Eszébe jutott, mikor először látta Asztridot. Emlékezett tisztán, ó, hogyne emlékezett volna, hogyha Hablaty nincs ott, élből kinyírták volna egymást. De aztán… valahogy eljutottak idáig. Hogy vállt vállnak vetve harcoljanak a sárkányvadászok ellen, az övéikért, a hős hajósokért, a főnökért, Hablatyért… Mindez összekötötte őket, s Asztrid már szinte egy segítőkész testvér volt a szemében. Valaki, aki szintén meg kell óvnia. Hisz ő is védi Fogatlant.

Helsa közben a vitorlaköteleket igazgatta, rögzítőelemeken mászkált, s navigálta a kormányost, hogy elkerüljék a víz alatti sziklákat. Látszott, hogy lételeme a hajózás, s ugyan néha vágyott az égre egy sárkány hátán, mégsem hagyta volna ott a hajót, semmi pénzért. Ő ide született, a vízre, a habokra, s most, hogy látta rajta mindezt Asztrid, egy picit megenyhült vele kapcsolatban. Fogalma sem volt, hogy vette rá ezeket az embereket, hogy elhozzák őt idáig, szembeszegülve Ragnarral, urukkal, a fjordvégi főnökkel, de mindenesetre örült, hogy ezzel most kaptak egy fuvart.

 - Ilyen széllel még be is érhetjük őket – kacagott Helsa, miközben lemászott az egyik kötélen, pont a négy hibbanti előtt landolva.

- Akkor viszont törekedjünk erre – felelte a szőke, miközben feltápászkodott, viszont Helsa válla fölött elpillantva egy másodpercre elakadt a szava, hogy aztán szaladni kezdjen a hajóorr felé. – Ne… ne, ne, ne ezt nem hiszem el!

Fogatlan értetlenül összenézett Viharbogárral, majd Kampóval, s miután a siklólány felsegítette a földről szerelmét, mind Asztrid után pillantottak, ezzel felmérve a probléma okát: miközben elhaladtak a sziget mellett, a nem olyan messze hömpölygő ködfelhőből elúszott egy magas, fekete vitorlás hajó, amit kísért legalább még kettő, amik szintén úgy tűntek fel, mint a szellemek.

- Ezt nem hiszem el… - Fogatlan hangját elnyelte a döbbent csend, ahogy lassan mindenki feszülten pillantott a hajók felé.

Tudták. Oh, annyira tudták, hogy nem jutnak ki innen olyan könnyen. Ezek nem sétahajók, nem fognak elmenni mellettük, vagy ha mégis, legalább háromszor megcsákjázzák őket, aztán visszacipelik az egész hajójukat a kikötőbe. A magashegyiek nem a földön támadnak. Megvárják, míg az áldozat elringatja magát abban a hitben, hogy megmenekül, hogy aztán az első szirt mögül rájuk küldjék a Fekete Vitorlásokat. Aljas, de túl jó trükk.

- Mire vártok még?! – Helsa kapcsolt először. Ha most nem fordulnak, azt az utolsó kis esélyüket is elszalasztják. – Mindenki a helyére, fordulás jobbra, el a szigettől! Keressétek a lehetőséget, hogy eltűnjünk a ködben, és ne feledjétek, ezek a fiúk nem barátkozni akarnak! Ha összecsókolózunk az egyik hajóval, az a biztos hullámsír! Száguldjunk mint a szél!

A felcsomózott vitorlák egyként zuhantak le, mikbe hirtelen kapott a szél, Vihar és Fogatlan pedig ügyesen el is estek. Jelenleg azonban nem tehettek mást, mint egymásba kapaszkodva figyeltek.

Dőlt a hajó, csikorgott a fa, de olyan szintű fürgeségről tett szert, amit egyikük se várt volna el tőle. Mintha tudta volna, hogy sietni kell, rohanni, úszni mint az áramlatok, különben ma itt végük lesz.

- Nem hagy cserben minket a Szárnysegéd Vésze – Helsa büszkén felszegte az állát, s még az ő rövid haja is lobogott a szélben.

- Szárnysegéd Vésze? – Asztrid és Hanga szinte egyszerre kérdezték, miután a három embersárkányt biztos helyre ültették.

- Az bizony!  - kacagott Helsa, mint aki már előre győzött – így hívják, és hidd el, nem véletlenül kapta a nevét. Előre!

Nem volt idő több csevegésre, Helsa, mint egy igazi hajós, kézben tartotta az irányítást. A Fekete Vitorlások, mikor meglátták, hogy elfordulnak tőlük, szinte egyként kanyarodtak utánuk, mintha vonzotta volna őket a hajójuk. A távolság egyre csökkent, nem csak a vezérhajó és a Szárnysegéd Vésze közt, de a köd is mintha egyre közelebb ért volna. A hajó hamarosan befutott, eltűnt, mint éjfúria a csillagos égen, aztán szinte némán megkapta a parancsot: vitorlát fel, visszafordulás.

- Minek megyünk vissza? – hőbörgött Asztrid, elkapva a vörös karját, aki viszont egyetlen mozdulattal szabaddá tette azt.

- Csak hallgass, tudom, mit csinálok.

Asztrid érezte, hogy minden energiájára szüksége van, hogy véletlenül se vágja orrba, ám amikor meglátta, hogy a vezérhajó oldalról közelít feléjük, majdnem felsikoltott, de helyette a torkába fagyott a szó. Úgy fognak járni, mint a Valkűr Fénye… Ez a taktikájuk, ez ellen nem lehet mit tenni, ketté fogják hasítani a hajót, szinte már látta is megcsillanni a fényes bárdszerű fegyvert…

Dehogyisnem. Mikor a szél felerősödött mögülük, megemelte a ködöt, s jobboldalról is feltűnt egy feléjük száguldó hajó, Helsa újabb parancsot kiáltott, mire az összes vitorla ismét fogta a szelet, s úgy lőttek ki, mint a vadásznyilak. Szinte az egész hajó rándult egyet a lendülettől, s amint elszáguldottak, a két Fekete vitorlás szembenézett egymással.

Nem volt idő megállni vagy kanyarodni. Orruk összeakadt, iszonyú recsegés rázta meg a tengert, s már süllyedtek is.

- Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el! – Asztrid és szinte az egész legénység ujjongani kezdett, egészen addig, míg fel nem tűnt a harmadik hajó is.

Vele már nehezebb volt a helyzet. Egy darabig kerülgették egymást, nyilak záporoztak feléjük, s kis híján Kampó is kapott egyet a hátába, utána persze visszaparancsolták a rejtekhelyre. Helsa ezúttal a sziklás partokhoz vezérelte a saját hajójukat, remélve, hogy az őket üldöző Fekete Vitorlás zátonyra fut, de ennek most vajmi kevés volt az esélye. Ők otthoni terepen voltak, nyilván nem a Szárnysegéd Vésze az első, ami megpróbálta ezt a trükköt.

Aztán már csak azt vették észre, hogy közeledik… Egyre gyorsabban, egyre sebesebben, s beért az orra melléjük, s abban a szent pillanatban tüzet nyitottak rájuk, nyílvesszők hada fúródott így a hajójukba.

- Ez így nem lesz jó… - lesett ki a rejtekhelyről Fogatlan – Helsa! Utolérnek!

- Ottmaradj, éjfúria!… Túl értékes vagy ahhoz, hogy elveszítünk! – Fogatlannak halvány sejtelme sem volt arról, honnan tudhatta meg igaz kilétét, mikor csak emberként láthatta, de most nem firtatta a dolgot, fontosabb feladata volt.

Ha Helsa egy átlagos kamasznak mondta volna, biztos fülét farkát behúzva bújt volna vissza a biztos helyre, de itt most Fogatlanról beszéltünk. Fogatlanról, akiben tomboltak az éjfúria ösztönök és az ötletek. Fogatlan, aki nem félt Helsától, nem félt a Vitorlásoktól, csak egy dolgot akart: hazajutni a barátjához. Nem tudta, honnan jött az elvetemültség, de kivetődött a rejtekhelyről, kikerült néhány nyílvesszőt aztán Viharbogár sikolya közepette megragadott egy kötelet, amivel valami csoda folytán volt annyi lendülete, hogy átlendüljön a másik hajóra, a Ködszaggatóra.

Persze alaposan meglepte a magashegyieket, s az a néhány másodpercnyi fagyott döbbenet elég volt hozzá, hogy rohanni kezdjen a tat felé. Ha a Ködszaggató nem megy maga a sziklák felé, hát akkor majd ő segít neki – legalábbis ez volt a terve.

Vihar már majdnem utána vetette magát, de Asztrid még idejében elkapta a sárkánylányt, aki könnyes szemekkel, kipirosodott arccal, s félelemmel a tekintetében kapálózott, hogy utána juthasson.

 Asztrid csak akkor engedte el, mikor már tényleg nem hitte el, amit lát: Fogatlan valahogy eljutott a tatig, s el tudta kormányozni a hajót. Figyelt annyit, érzett annyit, hogy tudja, mikor hova kell nyúlni. Még az egyik vitorlakötelet is elhasította, a Hablatytól szerzett késeit pedig a felé rohanó hajósok felé dobta. Egyiküket el is találta, de a másikuk csak meghátrált tőle. Fogatlannak átfutott az agyán, mikor a katona az orra előtt készült elvérezni, hogy talán most oldotta fel az átkot magán. Rosszat kell tenni, hogy sárkány légy, így szól a legenda. Az ölésnél pedig nincs rosszabb. Most talán… most talán ha elindulnának, még épp időben érnének a Lelkek Szigetére ahhoz, hogy ő visszanyerje alakját, s mint sárkány, meg tudná menteni a legjobb barátját…

Az utolsó pillanatban vetődött le a hajóról, ami valóban a szikláknak ment, megragadva a Szárnysegéd Vészének korlátját, ahol ha Viharbogár nem ragadja csuklón, a vízbe zuhant volna. Szerelme és Asztrid vonszolták a fedélzetre, ahol az utóbbi megragadta a ruháját, úgy fordította maga felé.

- Elment a józan eszed?! – tajtékzott Asztrid – Megölhettek volna, bezuhanhattál volna vízbe!!!

- Én csak…

- Nem gondolkoztál! Olyan elhamarkodott, őrült vagy mint… - mint Hablaty. Igen, pontosan olyannyira tud elvetemült lenni, de ahogy a fiú terveinek nagyja, most ez is bevált. Megint csak a szerencsének köszönhetően.

- Asztrid – szólt mögöttük Helsa finoman – Megmentett minket. És győzött. Megnyerte nekünk a küzdelmet, és itt van, épen és egészségesen. Most pedig… Megteszek valamit, amit rég meg kellett volna már tennem.

Megfagyott a levegő egy pillanatra, mikor Helsa felsegítette Fogatlant, s mélyen a szemeibe nézett. A fiú csak pislogott párat, s nagyon remélte, hogy nem arra készül, amire, mert Viharbogár tekintetét azonnal megérezte rajtuk. És ha az a bizonyos valami megtörténik, akkor Vihar nagyon szépen, nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan fog végezni a lánnyal, hogy aztán forrkatlaneledel gyanánt a tengerbe dobja.

De nem történt meg, amiért hálás maradt az isteneknek, de örökre.

- Szóval, ami elmaradt: Fogatlan, nagyon úgy látom, hogy innentől eza  te, és a barátaid küldetése. Azért jöttem, hogy segítsek, de most átadom neked a vezetést. Vigyél minket a csatába, mi elhozzuk neked a győzelmet, éjfúriák ura.

Fogatlan megdöbbenve pislogott, de utána viszont nagy levegőt vett. Kész terve volt, erősnek érezte magát, a fájdalom is mintha szűnt volna… Tekintete felvilágosult, ahogy a köréjük gyűlt legénység és a barátai felé fordult.

- Irány délnyugat! El kell érnünk a Lelkek Szigetét estére és visszanyernünk az alakunkat, különben búcsút mondhatunk az otthonunknak és a lovasainknak! – mondta ki a végső szavakat Fogatlan, mire a hajó egész legénysége nekilátott, hogy irányba állítsák a bárkát.

Viharbogarat megzavarta a hirtelen adott parancs, ami teljesen ellentmondásban volt az ő tervével, s nem hitte volna, hogy Fogatlan pont ezt a döntést hozza. Nem ezt beszélték meg… Menten utána iramodott, hiszen Fogatlan ekkor már a hajó orra felé tartott, hogy megnézze az irányt.

- Ne! F-Fogatlan, várj!

- Ne most Vihar, kérlek, tudod, hogy sietnünk kell – érkezett a lepattintós válasz. Sosem kapott még korábban ilyet. Nem bántotta meg, hiszen tudta: Fogatlan most szörnyen ideges. Ő a csapatuk vezére, az utolsó, aki még pontot tud tenni ennek a háborúnak a végére, így vagy úgy. Mindketten tudták, hogy csupán egy tucatnyian alig van esélyük, de nem az a csapat voltak, akik egykönnyen feladják, főleg, ha a sárkánylovasokról van szó. Pláne ha Hablatyról, Fogatlan ilyenkor nem ismer lehetetlent. Viszont ő sem képes mindenre. Bizonyos szempontból érthető is a helyzet. Viharbogár tudta róla, hogy emberként gyengének, ügyetlennek, és lassúnak érzi magát, hiszen elvesztett mindent, ami a különleges képességeihez tartozott. Most pedig nyilván elhatározta, hogy visszaszerzi ezeket, csak úgy lesz képes kimenteni Hablatyot a lehetetlen helyzetéből.

Erre csak egy éjfúria képes.

Viszont nincs mindennel tisztában, nem tudhatja még, hogy a terv, amit kovácsolt, most derékba fog törni Viharbogár szavaitól.

- Fogatlan, könyörgök, ezt muszáj megbeszélnünk!

A fiú sóhajtott, majd visszafordult felé. A szél ismét belekapott fekete hajába, miközben maguk mögött hagyták a szigetet, s kihajóztak a nyílt tengerre, ahol eléjük tárult a naranccsárgás-rózsás naplemente.

- Mondd gyorsan.

Hiába akarta, képtelen volt ezt csak úgy kibökni neki. A szemébe nézett, látta, hogy sürgeti, de… Nem, ez nem ilyen egyszerű…

- Fogatlan, nem mehetünk a Lelkek Szigetére.

- És miért is nem? Van szelünk, a hajó gyors, még pont odaérnénk, mire delel az újhold.

- De nem mehetünk! Nem változhatunk vissza! Nem szabad, mert…

- Mert? Mert mi?

A helyzet egyre türelmetlenebb, Viharbogár csak toporog, Fogatlan vár, és most mintha nem is lettek volna egy pár. Mintha két idegen állt volna egymás előtt.

Vihar szörnyen nehezen talált a szavait, s érezte, hogy a torka is elszorul. Végül vett egy nagy levegőt, hogy kimondja:

- Nem változhatunk vissza. Fogatlan… Én… Terhes vagyok.