23. fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok!
(apró magyarázat a csúszáshoz: Mondocon volt, ami miatt jelmezt készítettem 0-24-ben, illetve előtte volt egy csinos kis gyulladás a csuklómban, ami ellehetetlenítette a gépelést )
Nos... Most egy kicsit magyarázni fogok, húzva ezzel a cliffhangert, igen, de sajnos muszáj. Nem másért, mert ez bizony az utolsó előtti fejezete az Álomháborúnak, s egyben talán a legmegrázóbb. Előre is elnézést azoktól, akiket kiakasztok, nem most találtam ki szenyázásból, egyszerűen a történet kezdete óta tudtam, hogy ez lesz és valamilyen hihetetlen oknál fogva sikerült is tartanom magam hozzá.
Még egy zenét is ajánlok nektek, aminek címe ugyan egyezik a fejezetcímmel, maga a zene mégse valós (magyarázat: ugye egy időben tucatjával jöttek a kamu HTTYD3 zenék, ez is az egyik közülük, de mivel a hangulata adta a címötletet, így megérdemli, hogy itt virítson a fejezettel. Ismétlem: a zene NEM a HTTYD3 zenéje, kamu, nincs köze hozzá, nem kell pánikrohamot kapni a címe miatt, egyszerűen csak tetszik, és felhasználtam ;) a fejezethez sokkal több köze van).

Most leszek aztán kiváncsi a véleményetekre, miután mindenki megkereste a woodoo babáját :'D
Jó olvasást kívánok!

23. fejezet

Köszönöm pajti,

találkozunk a Valhallában

A szél zúgott, a hajó vitorlája feszült, az emberek zaja távol volt. Fogatlan ott állt, és semmi sem hatott rá. A kimondott szavak megfagyasztották az ereiben a vért, szeme elkerekedett, szinte elhagyta őt a lelke, s saját útjára indult.

Szavakat se talált, nem hogy egész mondatot.

- Hogy… Hogy micsoda? Mit mondtál az előbb?

Viharbogár arca már könnyekben úszott, s remegett az idegességtől.

- Terhes vagyok, Fogatlan… Már… Már vagy… ne-nem is tudom…

- Es mikor akartad ezt velem közölni? Megvártad, míg mind a szirt szélére sodródunk? Pont, mikor az utolsó esély lenne visszanyerni az alakunkat, te akkor közlöd? – Fogatlan hangja ideges volt, de zavarodott is. Képtelen volt megemészteni még ezt a tényt. Mintha minden a feje tetejére állt volna…

- Én el akartam mondani, csak… Féltem! – fakadt ki a lány – Féltem, mert… A-Asztrid se mondta el Hablatynak, azt mondta, a legjobb, hogyha senki sem tud róla… Ő… Mikor rosszul lett, valójában azért volt, mert… Elvetette a gyerekét… Hablaty erről sem tudott, mert Asztrid úgy vélte, jobb véget vetni a dolognak… Csak utána… mondta el neki…

- Várjunk csak! – Fogatlan felemelte a kezét, Vihar pedig úgy hallgatott el, mint akit kikapcsoltak – Azt akarod mondani… Hogy a legjobb barátomnak gyereke lett volna, de Asztrid végzett a babával? Képes volt megölni?!

- Asztrid félt, mert tudta, hogy még nagyon fiatalok, és…

- ÉS?! A fenébe is, Hablatynak joga lett volna tudni! Együtt kellett volna dönteniük és nem utána mellékelni az információkat!

- De…

Fogatlan nem hagyta szóhoz jutni. Olyan mérhetetlen fájdalom és harag ébredt benne, mint még soha.

- Te is ezért titkoltad?! Mert meg akartad ölni?!

- NEM! – Most Vihar hangja volt erősebb – Ha ezt akartam volna, megtettem volna akkor, mikor Asztrid! De nem tettem! Én… Akarom ezt a gyereket! De akkor… akkor sose lehetek többé ugyan az a sikló… Soha többet. És én ezt feladtam a gyerekünkért! Hát nem látod?? Hogy mekkora áldozatot hoztam érte?!

Fogatlan csak állt és hallgatta az egyre hangosabban kiabáló lányt. Igaza volt… Mindent feladott volna a kicsiért… Na de vajon ő? A szárnyait, a repülést, a farokszárnyat? Mert annak a gyereknek apa kell, nem pedig egy sárkány…

- Megfordulunk – szólt végül Fogatlan, de nem Viharbogárhoz intézve szavait, hanem a megtorpant legénységhez, akik valószínűleg hallották a vita nagy részét. Hangja elkeseredett volt. – Hibbantra megyünk, most.

Mielőtt moccanni tudtak volna az ügy érdekében, Asztrid lépett elő, s már szóra nyitotta ajkait, de Fogatlan felemelte a kezét. Nem érdekelte most egyetlen szava sem. Nem érdekelte a magyarázkodás, a szánalom, a sajnálat, vagy az esetleges segíteni akarás. Asztrid elbukott a szemében. Elbukott, mert önfejűen megtartotta magának a problémáját, holott mindig szó volt róla, hogy ők egy csapat, és együtt megoldanak mindent, nem pedig öntörvényileg lépnek. Ráadásul a lány valami olyat tett, amivel a saját egészségét is veszélybe sodorta. Konkrétan belehalhatott volna mindebbe, és Fogatlan ezért volt rá főleg szörnyen dühös. Szótlanul, hangtalanul képes lett volna itt hagyni Hablatyot, aki ha időben tudott volna a bajról, biztos tudott volna segíteni neki, de… lehet neki se lett volna jobb ötlete…

Asztrid azonban hajthatatlan volt, s ha Fogatlant nem is, de Viharbogarat karon ragadta, mielőtt elmenekült volna előle.

- Miért nem szóltál? – szegezte neki a kérdést kétségbeesetten. – Azt mondd meg miért?! Hisz a legjobb barátnőd vagyok, az istenek szerelmére!

Viharbogár nagy, aranybarna szemeibe könnyek szöktek. Ő nem akarta ezt, nem akarta újra meg újra végigmondani.

- Egyszer már hallottad. Hisz itt áltál mögöttem egész végig, nem?

- De, de igen, viszont…

- Mégis azt mondd meg, hogyan mondhattam volna el?! – fakadt ki ismételten Vihar, amire Fogatlan is félig hátrapillantott a két lány felé. – Hiszen… Te az első pillanattól úgy kezelted a saját gyermekedet, mint egy átkot! Mintha az ő bűne lenne, hogy létezik, és ezt mondogattad magadnak akkor is, mikor végeztél vele! Akkor mit mondtál volna, ha én egyszer csak bejelentem, és azt mondom, hogy én igenis akarom?! Azt mondtad volna, hogy elment az eszem, és lebeszéltél volna róla!

Asztrid alig tudta visszafogni a könnyeit. Sose hitte, hogy egyszer az vádolja meg, akiben a legjobban bízott. Mit mondhatna? Hiszen igaz, minden egyes szó igaz… hazudott magának, hazudott azért, hogy képes legyen végigcsinálni valamit, ami csak szerinte volt helyes. Most mintha égett volna belülről, minta egy sötét árny nehezedett volna a vállaira, s azt suttogná a fülébe: elbuktál.

- Viharbogár – szipogta végül. – Én… Sajnálom, rendben? Mindenben… Mindenben igazad volt… Elrontottam, csúnyán elrontottam… De nem tudok ellene tenni. Már nem, már tönkretettem mindent… De legalább azt engedd meg, hogy helyrehozzam… Teljesen sose lehet, tudom, de… De meg kell próbálnom.

Úszott a hajó, hasította a vizet, vitte hátán a megtört lelkeket. Egyre gyorsabb volt, ahogy az északi szél dobott a tempóján, s mintha még az is azt akarta volna, hogy Hibbantra érjenek.

***

Hibbant. A magas sziklákra épült, dicső kis falu, a sárkányok otthona, a sárkánylovasok szülőhelye. Mindig virult, esőben, hóban, sötétben is, de most azonban feszengett.

Hosszú hetek teltek el azóta, hogy se a főnök, se a lovasok nem voltak ott, s ugyan sok rémposta érkezett már onnan, mégsem tudtak semmit az eltűntekről. Igen, eltűntek. Másnak nem lehetett hívni őket.

A horizonton felbukkanó, fekete lobogós hajók azonban semmi jót nem súgtak. Órákkal ezelőtt látták meg őket, s a falu mozgolódni kezdett. Mivel Gusztáv volt a lovasok közül rangban a következő, őt hívták fel a toronyba, s ő vakargatta a fejét gondterhelten, hogy mégis mihez kezdjen az egyre közelgő flottával. Mikor azonban felvetette, hogy kirepül az A-csapattal, Bélhangos leintette.

- Nem mentek ti sehová fiam, itt van szükség rátok. Ők nem a barátaink, és attól tartok, komoly gonddal nézünk szembe. Asztridék nem jártak sikerrel…

Jól sejtette a tapasztalt kovács, s ez mindenkinek ott lebegett a feje fölött. Mi történhetett a lovasokkal és a… sárkányokkal? Azt se tudták, élnek-e, vagy már…

Belegondolni sosem szabad, ahogy Bélhangos is alaposan kiokította őket, mielőtt mindenkit elzavart felkészülni, ami, mint kiderült, teljesen felesleges volt.

Tüzes nyilak szálltak el felettük, katapult küldte lángoló gömb zúzta szét a halraktárt, s mindez semmiféle figyelmeztetés nélkül érkezett. Egyetlen kürtszó hangzott el Hibbanton, ez szólított mindenkit a térre, a kikötőbe, de addigra már mindegy volt. Sok épület lángra kapott, s hamarosan több lett a kár, mint egy sárkánytámadás után, s egyszerűen nem volt lehetőség, vagy esély visszatámadni.

Négy hajó küldte rájuk a lángoló poklot, miközben az ötödik, a vezérhajó elszántan tört a kikötő felé, azzal a tudattal, hogy már most nyert magának egy szigetet, az ottani sárkányok ugyanis a csata helyett fejvesztve menekültek. Még Pamkónak is megfordult mindez a fejében, Gusztáv jelenléte viszont maradásra késztette.

- Lásd hát, Hablaty Haddock! Ez lesz az otthonodból, egy tűzben égő falu, valami, amit megígértem neked – Viggo hangja olyan istentelenül és hidegen hangzott, hogy Hablaty szinte alig tudta visszatartani a könnyeit.

A hajóút idejére elszakították az apjától és a barátaitól, a csapatától is, így napokon keresztül csak reszketett és félt. Egyedül volt, és senki egy hangot se szólt hozzá, hiába könyörgött, hiába üvöltött, levegőnek nézték. Néha kapott egy darab kenyeret és vizet, de semmi mást. Aludni alig tudott, így szemei is karikásak voltak, s bőre sápadtsága is úgy mutatta őt, mint aki már félig meghalt. Lélekben ez is történt vele. Tekintetét megemelte, látta a felszálló füstöt, látta a lángokat, amik egyre csak terjedtek, hallotta a falu népét, ahogy próbálnak vödörbrigádot szervezni, próbálják menteni a menthetőt, de…

Kitört a káosz. Az igazi, fájdalmas, véghez vezető káosz.

***

Látta már. Hibbantot és a lángjait.

Fogatlan a kötélzetbe kapaszkodva állt a hajó orrában, nem érdekelte, hogy a hajótest kileng alatta, nem érdekelte a sós víz, s az, hogy egy erősebb széllökésnél a vízbe zuhanhat. Nem, ő látni akarta, előbb, mint mindenki, fel akart készülni.

De arra, ami a szeme elé tárult, nem lehetett.

Többnapi út vezetett idáig, többnapi út teljes némaságban. Csak akkor beszéltek, ha az érkezésről volt szó, amúgy meg mindenki végezte a rá szabott feladatot, gyakorolt, hogy majd együtt megküzdhessenek a vadászokkal és a magashegyiekkel.

Azzal azonban nem számoltak, hogy mire megérkeznek, már nem lesz mit megvédeni. Már nem lesz falu, nem lesznek falak, s nem lesznek vikingek.

A csapat kamasz úgy állt meg, mintha kötelező lenne a szigetre nézni. Naplemente előtt érkeztek, talán alig néhány órája történhetett mindez, azonban most mindnyájukat sikerült megráznia.

- Az otthonunk…

- …Eltűnt…

Asztrid és Fogatlan még sose fejezték be egymás szavait, de ebben most nem lehetett tévedni. Mert igaz volt.

Valahol hátul leesett egy evező, a szél megint megemelte a vitorlát, de ez most valahogy senkit sem tudott érdekelni. Nyomasztó, mély, mozdulatlan pánik lett úrrá mindenkin. Fogatlan nem is emlékezett rá, mikor zavart vissza mindenkit a dolgára, s rázta le Helsa támogató kezét a válláról. Nem érdekelte, egyszerűen nem tudta érdekelni a sajnálat, együttérzés. Helsa nem tudja milyen az, mikor elpusztul az otthona.

Szinte örökkévalóságnak hatott, mire a hajó elérte a megtépázott kikötőt, s keserves sietségben taszította félre az egyik ott horgonyzó Fekete vitorlást.

Már a kikötő szélénél látták, hogy gond van odafent, óriási gond, túl minden eddiginél.

- Fel kell jutnunk a szirtekhez – nyögte ki végül az éjfúria fiú, s végső elkeseredésében a kikötőt se várta meg, egyetlen nekifutás elég volt, hogy a mólón érkezzen. Katonák várták őket, a Fekete Vitorlások matrózai, de Fogatlan nem várt. Elhajította az első kést, amit előrántott az övéből, s ez egy jel volt mindenkinek: itt az ideje harcba szállni. Még akkor is, ha nem maradt miért harcolni.

Miután földre küldte az első ellenfelét, Viharbogár a fából épített szerpentinútra lesett, s mikor tisztának találta a terepet, elkapta Fogatlan köpenyét, s irányba fordította.

- Menj, siess! Mi ezt elintézzük, de neked menned kell!

Ellenkezés nem érkezett. Fogatlan vetett egy utolsó pillantást a csapatra, de mikor látta, hogy még győzhetnek is, teljes erőből futásnak eredt a falu felé.

***

- Most megkérdem újra: hajlandó vagy már elárulni a hollétét?

Viggo hangja keserű volt, Hablaty összeszorította a száját, de egy hang sem hagyta el az ajkait. Könnyei szüntelenül peregtek az arcán, ahogy beszívta az égett fa szagát. Annyira tudta jól, nem lett volna értelme harcolnia. Az otthona a szeme előtt égett porrá, s neki végig kellett néznie. Látni a tüzet, hallani a halálsikolyokat, ismerősök haláltusáját végignézve. Hiába üvöltötte teli torokból, hogy fogalma sincsen, merre jár Fogatlan, senki sem hallgatta meg. Viggo sorra gyújtatta fel az otthonokat, s kegyetlenül lemészárolt egy tucat falusit. S ő közben összetört.

- Utoljára mondom… - hebegte végül Hablaty, a dokkokhoz vezető szerpentinút mellett.  - Nem tudom, hogy hol van. Megszökött, mielőtt… Kérlek, könyörgöm Viggo, hagyj minket! Mindent… mindent tönkretettél, az életemet, az otthonomat… Menj innen! T-TAKARODJ INNEN! – az utolsó szavakat már elkeseredve ordította, de mikor neki akart rontani ellenségének, a grabancánál fogva visszatartották a katonái, s a porba taszították. Alig bírt valahogy felkászálódni, s egyre csak azt hallotta, ahogy mindenki kineveti. Fejét félig megemelve szemtanúja volt, ahogy édesapját is felvezetik mellé. Ugyan az a sokk volt az arcán mint az övén. A falura azonban csak egyetlen fájdalmas pillantást vetett, a földön könyöklő fia sokkal jobban aggasztotta. De nem engedték oda hozzá. – A-apa…

- Hablaty… Gyerünk, kelj fel. Kelj fel fiam, mutasd meg, hogy képes vagy rá – kérlelte Pléhpofa, érezve, hogyha Hablaty nem tart ki, Viggo valami sokkal rosszabbat tesz vele.

Még ez is hiábavaló volt. Hablaty valahogy talpra állt, de abban a szent pillanatban rászegeződött egy nyílvessző. Pléhpofa arcán előbb jelent meg a halálfélelem, de nem tehetett semmit.

- Utolsó esély, Hablaty Haddock – folytatta Viggo komolyan, de halkan. – Elmondod, hol az a nyomorult félfarkú sárkányod, vagy fájdalmas halált halsz a nyíl által. Elegem volt a próbatételekből, és ha más nem, majd ez megingat. Hiszen ő sem akarná, hogy meghalj miatta, nem igaz?

Hablaty kimeredt szemekkel nézett a felveszített fegyverre, s csak arra tudott gondolni, hogy most meg fog halni. Nyelni akart, de nem ment, szólni akart, de elfogyott a hangja. Ennyi, elvesztette a csatát. Kész, vége, ki fogják végezni. De legalább a szülőföldjén ér véget rövid, nyamvadt, féllábú kis élete, s egyetlen boldogsága, hogy sem Fogatlannak, sem Asztridnak nem kell ezt végignéznie. Na de mi lesz az apjával…? Neki már csak ő maradt… Az édesanyja halott, sose került elő, s sokak szerint rá hasonlít… Az apja sosem tudná feldolgozni, hogy mindkettejüket elveszítse.

Most jutott el a tudatáig, hogy meg kell szólalnia, vagy nem lesz több gondolkodási ideje. felemelte a fejét, de ekkor olyat látott, amire tényleg utoljára se mert volna gondolni: Fogatlan rohant fel a dokkoktól, teljes sebességgel, s olyan eszeveszett erővel vetette rá magát az íjat tartó Rykerre, hogy az majdnem el is esett, a fegyvert azonban elejtette.

- Hogyaza… te nyomorult kis bestia! – a férfi hátranyúlt, s a hajánál fogva ragadta meg Fogatlant, akit előre lendítve megpördített, s jószerével földhöz vágott.

- No lám, végszóra mégis beért az elkószált bárányka – Viggo csak a szemét fordította Fogatlan felé, aki fájdalmas nyögésekkel próbált meg feltápászkodni. Viggo folytatta alattomos hangjának hallatását: - Tényleg megváltoztál, jól mondták. No de nem baj, amíg eljutottál idáig, biztos lekaszaboltál néhány embert, annyi bőven elég lesz, hogy visszaszerezzük a benned bujkáló éjfúriát, s mire holnap felkel a nap, a mi szolgálatunkban leszel.

- Én… nem foglak szolgálni, inkább meghalok! – sziszegte a maga egyszerű módján az éjfúria fiú, miközben megpróbálta használatra bírni remegő lábait, de egyszerűen képtelen volt felkelni a hátába nyilalló kíntól. Nem, nem bírt tovább járni, ez volt a vége. Az a minden energiát felemésztő rohanás, míg idáig elért, most megtette a hatását. Tudta, a szíve mélyén tudta, hogy nem tud semmit tenni. Nem fog többé járni.

- A szavaid teljesen lényegtelenek. Te csak egy szárnyas hüllő vagy, nem ember – sötétült el Viggo tekintete -, nem érsz annyit, mint egy ember, alárendelt vagy, egy senki. Én fogom megmondani, mi lesz a sorsod, és ha nem engedelmeskedsz, eladom a bőröd egy pénzes kereskedőnek, hallottad?! Úgyhogy most, hogy tálcán felkínáltad magad, maradj is nyugton, míg befejezem, amit elkezdtem! Ryker, ha volnál szíves.

A nagydarab testvér ismét megemelte az íjat, s Hablatyra szegezte a halált. Csupán pillanatok voltak…

Hablaty mindent megértett. Viggo sose tartotta a szavát. Egész végig azt hajtogatta, hogyha Fogatlant átadja neki, szabadon távozhat. Ő egyetlen egyszer sem volt hajlandó elfogadni, de most meglátta az igazi gonoszt. Azt a kegyetlen embert, aki gondolkodás nélkül megöl bárkit, akire már nincs szüksége. Meghalt volna, ha átadja őt, ha nem.

- NE! Viggo, ne tedd! – Fogatlan kétségbeesetten nyújtózkodott Hablaty felé, aki ott volt tőle néhány méterre. A tudat, hogy nem tehet semmit, ott helyben felemésztette, s keserves kiabálásra késztette. - Itt vagyok már, én kellek neked, NE TEDD!!!

- Elhallgass, éjfúria. Hamarosan nem lesznek szavaid, hála az isteneknek.

Az, ami akkor következett, bevésődött Hablaty fejébe. Látta a nyilat, lassítva, úgy nézte, ahogy lassan végigcsúszik az íjon, ahogy teljes erejéből kilő, a tollak súrolják a fát, ahogy elhagyja a hordozót, s felé indult. Őfelé, aki nem félt a haláltól, nem.

A sajátjait, az övéit védte.

A legjobb barátját.

Fogatlant óvta.

Fogatlant szerette most is, akár a kisöccsét.

S Asztridot, aki…

Igen, megkímélte őket mindentől. Megkímélte attól, hogy érezzék, hogy fájjon nekik… Ő, egyedül ő a felelős mindezért, s ha ezért meg kell halnia, hát meg fog. Sose lesz főnök. Sose lesz igazi felnőtt. Sose lesz apa… Egy lángoló holttest marad, s egy hajó viszi majd el a szigetről. Talán eljut a Valhalláig is, ahol az Őseivel várja majd a szeretteit. Talán megtalálja majd az édesanyját, talán…

Hihetetlen mennyi gondolat futhat át valakinek az agyán, egyetlen másodperccel a halála előtt.

A halál… Ami nem ekkor, nem most jött el neki.

A szeme sarkából látott valamit moccanni…

Valamit ami… Megindult. Még a nyíl ellövése előtt egy tizedmásodperccel állt talpra és… Nem… Nem!

Fogatlan futni kezdett. Futni, pedig járni sem tudott.

Rohanni, pedig lépni alig bírt.

De Ő… Ő meg nem állt.

Léptei gyorsak voltak, tekintete elszánt, s rémült. Nem. Nem fogja végignézni. Nem bírja látni, ahogy ő, Hablaty, a legeslegjobb barátja, a fivére, a társa, a segédje, a pajtija… Ahogy meghal… meghal értük, mindnyájukért.

Hát nem fog.

De nem volt elég gyors, nem ért el odáig. Hablaty túl messze állt tőle, egyszerűen képtelenség lett volna véghezvinni, amit akart. El akarta lökni, eltaszítani a halál elől, de… Nem jutott el odáig, látta. Nem, hát nem volt más út.

Az akaraterő és a szeretet. Lépni egyet, egy picit odébb kerülni, ezzel szemtől szemben futni vele, Hablattyal, akinek tizedmásodpercről tizedmásodpercre kerekedtek el a szemei, mikor meglátta Fogatlant, majdnem önmaga előtt.

Itt vagyok pajti, ne félj. Itt vagyok, én vagyok, Fogatlan, az éjfúriád. Segítek, Hablaty. Tudod, úgy, mint mindig. Kivédem a lövést, megvédelek, mert te több vagy mindennél ezen a földön. Te vagy, ki felemeltél, mikor elestem, te vagy, ki szárnyat adott, mikor elveszítettem…

S most én leszek, ki életet ad, mikor el akarják azt venni tőled.

Én leszek, ki…

Aki…

A nyílvessző győzött. Utolérte őt, utolérte Fogatlant. Nem volt vastag sárkánybőre, hogy felfogja. Nem volt emberi páncélja sem, hogy hárítsa. Valami kegyetlen reccsenés, s az éjfúria fiú szemei fennakadtak. Lábai feladták magukat, bokái elcsuklottak, még benne volt a lendület, előre borult, egyenesen Hablaty karjaiba.

A Haddock fiú tekintete elszürkült. Barátja az ölelésében roskadt össze, ő próbálta tartani, de nem ment. Kiszállt belőle, elhagyta az ereje. Szemei könnybe lábadtak a látványtól: Fogatlan hátából kiállt a nyílvessző, ami az ő haláláért lett volna felelős. De Ő, Fogatlan, felfogta. Felfogta a nyilat, ami most eltörte a gerincét. Felfogta azt a némaságra ítélő, halálért sikoltó fájdalmat, amit Hablatynak kellett volna elviselnie. Felfogta a jelentést… Felfogta, hogy most ő fog meghalni helyette.

S ez visszafordíthatatlan.

Hablaty hitetlenkedve bámult rá, nézte a vért, ami lassan lecsorgott az ő ujjaira is, elérte a kézfejét, s patakot képzett az alkarján. A barátja vére… A legjobb barátjáé… Fogatlan feje hátrabicsaklott, így a szemébe nézhetett. Ajkai véresek voltak.

- Ne… Ne-nem… Nem… NEEEEEEEEEEEM!!! - Az üvöltés, ami bezengte a szigetet, szívet tépő volt. Hablaty így az istenekhez kiáltott, hogy miért ilyen kegyetlenek vele… Az ellenségét gyűlölte benne, s a barátját siratta. – Fogatlan! Fo-Fogatlan, pajti, ne, ne, ne, ne! Nézz rám, nézz rám, gyerünk! Gyerünk…

Hablaty sosem volt még vele ennyire gyöngéd. Lágyan az ölébe fektette, megtartotta őt, még reszkető kezeivel is. Fogatlan remegve felpillantott rá. Örökké élő és szeretettel csillogó szemei most hidegek voltak, pislogni is alig tudott. Félig már nem volt itt, félig már Vanaheim felé tartott… Vagy most már a Valhalla volt, mi befogadta őt? Maga sem tudta… maga sem ismerte az utat…

- Fogatlan… Ne… Kérlek, könyörgöm… nem… nem mehetsz el… nem hagyhatsz itt engem… - Hablaty szemeibe könnyek úsztak. Fejét lehajtva összeérintette homlokát sárkányáéval, akinek arcára valami halvány mosoly kúszott. Túlságosan… Nyugodt mosoly volt ez. Igen. Beletörődött. – Fogatlan… Kérlek… Tarts ki… maradj itt velem… Maradj velem…

- Nem le-lehet…. – végre, végre megszólalt, valamit, akármit… - Nem tudok… Hablaty… mennem kell…

- Nem, nem, nem kell, itt kell maradnod velem! Nem… nem teheted ezt velem!

Egyikük sem látta vagy hallotta, hogy mi történt körülöttük. Nem vették észre, hogy megérkeztek Asztridék, hogy a hibbantiak kiszabadultak, s a fjordvégiekkel együtt űzték el Viggoékat. Aki nem menekült el féktelen haragjuk elől, az meghalt. Meghalt, mert ők megölték Hibbant védelmező sárkányát. Vagyis… még nem. De halálra ítélték.

Viggo tudta ezt jól. Menekült ugyan, mert nem tehetett mást, de érezte, hogy egy lépéssel közelebb került a győzelemhez. Persze ő volt az első, aki eltűnt a csata helyszínéről, s mire az első kiáltás elhangzott, ő már vitorlát bontott.

Asztrid a dühből erőt kapott, Asztrid harcolt, Asztrid ölt… De Viharbogár…

Ő megakadt. Ő megállt, elejtett mindent, s csak bámulta, nézte, ahogy Fogatlan Hablaty karjaiban fekszik, vérzik, haldoklik. Talán utoljára… talán utoljára vesz levegőt. Rohanni kezdett, át a csatamezőn, át a vérfürdőn és a halottakon. Térdre rogyott mellette, s kézbe fogta szerelme hideg kezét. Mondott valamit, magyarázott a szeretetéről, de… Szinte nem is hallotta a saját hangját. A napok, amik szinte tétlenül suhantak el a fejük fölött… Az a rengeteg elpocsékolt óra, mikor holmi sértődésből nem szóltak egymáshoz… Gyűlölte magát most mindezért. Gyűlölte, hogy nem ölelte, szerette, csókolta, segítette, amit még lehetett. Mert az idő, az idő, ami az övék volt, most úgy csúszott ki a markából, mint a megragadhatatlan homokszemek. Elfújta őket a szél, a nyílvessző menetszele, ami most kettéhasította a jövőt.

Fájdalom és zokogás mindenhol. Fogatlan ezt érzékelte az eseményekből, semmi többet. A hasogató fájdalom, s a hideg betapasztotta minden érzékszervét, s szinte a zajokat is tompán hallotta, félig lehunyt szemmel pedig homályos foltként tudta csak kivenni Hablaty arcát. Pillanatok kellettek, mire kitisztult valamennyire a kép, és felfogta: meg fog halni. Igen, érezte, tudta. Egy haldokló tudja ám, azonnal, talán azt is, hogy még hány perce lehet. Mennyi az a levegővétel, ami még belefér ebbe az időbe.

Nem sok. Sőt, talán túl kevés. Túl kevés elköszöni…

***

Vérpatakok, szén, vízzel lelocsolt házmaradványok, sár. Ennyi maradt a hibbanti faluból. Holtak, holtak mindenütt, de főleg a támadók közül. Asztrid maga mögött vonszolta a szekercéjét, Ami ugyan kicsorbult, de sok ember vére tapadt a pengéjéhez, sőt, a nyeléhez is. Szőke gazdája minden mozdulatot, fordulatot, erőt beleadott abba, hogy minél többüket küldje a véghez vezető útra, és sikerrel járt. Tekintete jobbra-balra fordult, látta a többi túlélőt, látta a szüleit, a barátait. De senkihez se lépett oda, eszébe nem jutott. A főtér felé tartott, ahogy mindenki más. Ott, ahol már egy kis körben összegyűltek a vikingek. Térdeltek, támaszkodtak, de néma csöndben voltak. Ketten guggoltak egy fekvő mellett, aki még nyöszörgött, lélegzett küzdött.

Asztrid azonban tudta: már nem sokáig.

Lehetetlen.

Már egy órája halottnak kéne legyen, most mégis nagyot dobbant a szíve, hogy élve látja, bár bele se mert gondolni, hogy mi történhet a következő percben, pillanatban. Illetve tudta, nagyon jól tudta, csak énje még küzdött, kapaszkodott, akaratosan megragadta a gondolatot: hátha mégsem. Hátha van benne elég erő…

De ha lenne is… Egész életére megbénulna. Hisz a gerincét érte, hallotta, látta ő is…

Gothi, a töpörödött javasasszony hamarosan feltápászkodott Fogatlan mellől, s a falu népe most először láthatta őt könnyezni. Asztrid már ebből tudta: nem tudja megmenteni.

- Neh… - nyögött fel Hablaty rekedten – Ne, Gothi, kérlek… Könyörgöm… me-entsd meg őt… mentsd meg az életét, ké-kérle-he-ek… - hangja zokogásba csuklott, karja már rég elzsibbadt. Órák óta tartotta Fogatlan fejét, hogy ne érjen bele a porba, hogy vigyázhasson rá. Nem fogta fel, nem értette meg. Nem akarta megérteni, egyszerűen nem és kész. Ez nem a valóság, nem lehet a valóság.

A sárkánylovasok néhány sérülést szenvedtek csak, s a sárkányemberekkel egy kupacba tömörültek Viharbogár köré, s szinte néma csöndben várták a csodát. Nem csak ők, de az örökké rendíthetetlen Dagur is könnyeket hullajtott, magához szorítva a zokogó Hangát, s szabad kezét Helsa vállára tette. Ez most nem az ő pillanatuk, nekik csak a némaság szerepe jut. Talán most nem is létezhetnek szavak, erre nem…

- Kisfiam… - Pléhpofa dörmögő hangja most olyan lágy volt, hogy még a legádázabb vikingnek is könnyszökött a szemébe. A főnök letérdelt fia mellé, s megsimította Fogatlan homlokát, aki csak kimerülten felpillantott rá, de semmi több. Már a tudat, hogy őneki is sikerült átvészelnie, az is egy aprócska erőt adott neki, még néhány percet. Pléhpofa folytatta, ezúttal neki intézte a szavait – Fogatlan… Légy erős. Légy bátor, légy hős, mint ahogy mindig is az voltál. Bocsásd meg nekem mindazt, amit ellened tettem, kérlek, bocsásd meg… Mert soha senki, még én se tettem annyit a fiamért, mint te. Egy igazi hős vagy, és ígérem neked az istenekre, hogy sosem veszel feledésbe.

Ezeken a szavakon Hablaty teljesen összeomlott.

- Miért… Miért beszélsz úgy róla mintha már halott volna?! – fakadt ki. – Hi-hiszen itt van… itt vagy még, ugye pajti?... Fogatlan…

Az éjfúria fiú arcán halvány mosoly futott át. Meghatotta, szó mi szó, meghatotta. Hablaty kitartása, akaratereje, szeretete. Mindig ezt adta neki, amit csak tudott, a saját népe ellen is szembeszállt őmiatta. Annyiszor áldozta majdnem érte az életét, hogy most úgy érezte, megérte ez az egész. Megérte kilépni a nyílvessző elé, teljesen megérte, mert úgy hitte, így visszafizette azt a rengeteg törődést, gondoskodást és szeretetet, amit ebben a csodálatos otthonban és családban kaphatott.

- Hablaty… - kezdte erőtlen hangon, rekedtesen – Hablaty… me-megtennél nekem… valamit…?

- Bármit pajti… Akármit… - a fiú kipislogott néhány könnyet, de reszkető tenyerébe fogta a másik hideg ujjait. Akármit fog kérni, ő megteszi. Bármi is legyen az. Ha azt kéri, hogy vessen véget a saját életének, arra is képes lett volna. Mert ha Fogatlan nincs… őt már nem köti semmi ehhez a földhöz.

Fogatlan ismét nagy levegőt vett, hogy meg tudjon szólalni, s félig lehunyta a szemeit.

- Sze-szeretnék… Szeretnék még egyszer veled… Repülni…

***

Repüli.

Szárnyalni, érezni a szelet az arcunkban, hallani a süvítését, s eggyé válni az áramlatokkal. Beleélni, ragaszkodni hozzá, remélni, hogy sose lesz vége.

Pléhpofa Hablaty ölébe fektette a félig lebénult, haldokló fiút, mikor az első már Fejtörő nyergében ült. A nyugodt sárkány egy pillanatig sem moccant, stabilan tartotta, várt, hogy indulhasson, s mindemellett egy pillanatra megrezdült. Érezte, tudta, hogy mi történt. Érezte ám a halál szagát, messziről kiszimatolta.

- Jó utat, cimbora – kezdte Dagur, mikor már úgy érezte, szólhat. Egy pillanatra finoman megragadta Fogatlan csuklóját, aki halvány mosollyal, s hálával a szemeiben pillantott rá vissza. Annyi háborúskodás után most képesek voltak régi barátként búcsúzkodni.

De a legnehezebb eset talán Viharbogár volt maga.

A szőke lány nem volt felkészülve erre, hisz ki lett volna. De a szavát megtartotta. A titkuk, ami örökre titok marad, még mindig pecsét alatt volt. Viharbogár mindössze megsimította az arcát, de a tekintete annál többet mondott.

- Légy erős, hősöm. Vanaheimben vagy a Valhallában, de még viszontlátjuk egymást.

Olyan felhők forogtak a horizonton, mint Hibbant szigeten talán még sose. Szürkék voltak, néha feketék, s hosszú, egyre vékonyodó csíkokban oszlottak el a sziget felé közelítve, így tisztán látszott az élénklila- és rózsaszín, szelet jósoló naplemente, az a tipikus, vihar után színfoltos naplemente.

Fogatlan hátrahajtotta a fejét Hablaty karjaiban, feje fölött az istenek szétszórták a ragyogó csillagokat.

- Nézd csak… Milyen fényesek ma este…

- Igen, azok pajti. Tényleg azok – helyeselt rögtön Hablaty, bár akkor is azt tette volna, ha nem tartotta volna igaznak. Szelíden kisimította Fogatlan arcából fekete tincseit, hogy tisztán láthasson mindent, amit akar.

- Annyira szerettem volna elérni őket… Emlékszem, mikor kicsi voltam… Aztán mikor veled repültünk éjszaka… Olyan közelinek tűntek, mégis… Annyira messze vannak… - hangja elcsuklott egy pillanatra. – Messze leszek én is, Hablaty… Annyira sajnálom… De akkor is… Akkor is te voltál a legjobb dolog, ami életemben történt velem… Mindig is akartam egy testvért.

Hablaty még a könnyeivel együtt is felnevetett rajta. Fájdalmas kacaj volt, az biztos.

- Igen, én is mindig szerettem volna. És veled meg is kaptam… Ahogy az új életemet is, ami a legcsodásabb volt, minden közül, ami történt velem… Te… Megváltoztattad az életünket. Megváltoztattad Hibbant szigetet. Megváltoztattad a világot…

- Nem, Hablaty. A világot együtt változtattuk meg. Ketten kellettünk hozzá… És még ha csak három év is volt… Akkor is volt... És ezt senki, de senki nem veheti el tőlünk. – Fogatlan arcára ismét mosoly kúszott. Felemelte a kezét, most először, csak azért, hogy Hablaty szabad tenyerét a homlokára csúsztassa. Ez az utolsó ereje volt, ezt a lovasa is tudta, nem véletlenül fakadt ki ismételten néma zokogásban. – Köszönöm, pajti… Köszönöm, hogy vagy nekem…

- Én is köszönöm neked… - kezdte akadozó hangon Hablaty, hogy befejezze még, talán még egyetlen másodperc, még egy fél mondat, csak ennyit, ennyit adjanak a kegyes istenek… Nagy levegőt vett, mielőtt kimondta azt, amit sosem akart: - Köszönöm pajti… találkozunk a Valhallában.

Vége volt. Fogatlan feje hátrabicsaklott, s teljes egészében Hablaty karjaiba borult. Keze elernyedt, ami Hablaty kézfején volt, de a fiú nem engedte, hogy leessen. Szorította, tartotta, s úgy ölelte magához, mint még életében soha. A zokogás nem adta ki eléggé a fájdalmát. A kiáltás nem szólt elég hangosan, hogy elmondja, mit érez most. A világ, amit küzdelmesen építettek fel együtt, most összeomlott. A gondolatok, amiket megosztott vele a jövőről, most szertefoszlott.

Fogatlan meghalt.

Meghalt, s vele a remény is egy jobb világ felé.