21. fejezet - Álomháború

Hali mindenkinek!
Hát drága lovasok és sárkányok, bizony nem így terveztem a dolgokat XD hatalmas kihagyás volt megint, többek között egy iskolai tábor, egy  Mondoconos cosplayelés és egy ózdi kirándulás miatt, de mindezeket egy percig se bánom, hiszen szeretek utazni, no meg nyár van, ilyenkor mindenki repül a szélrózsa minden irányába :D
De viszont, visszakaptam a szeretett laptopom, s most megint rekordot döntöttem egy extra hosszú fejezettel, ami összesen huszonkét oldal lett, s mivel tele van drámával, szeretném ajánlani Malának, névnapja alkalmából :)

Épp ezért kellemes olvasást és izgulást kívánok Neki és minden olvasómnak!

(ui.: elnézést kérek azoktól, akiknek nem válaszoltam a kommentjeire, ígérem, ezentúl mindenkinek felelni fogok, azok a kihagyások főleg géphiány és utazások miatt voltak)

21. fejezet

Ne szólj szám

- Öhm… Hablaty, kérdezhetek valamit?

Ez egy teljesen normális kezdése lett volna egy beszélgetésnek. Tényleg, mint legjobb barát a másiknak, őszinte, nyugodt szavakkal szólva. Persze ha nem egy függőleges, szabályos, ám megkopott kövekből álló fal oldalán csüngött volna az a két jó barát.

- Fogatlan? Háh… Nem tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de ha meglepődök rajta, jó nagyot fogok esni – Hablaty lepillantott a válla fölött a több mint tizenöt méteres mélységbe, ahol amúgy is egy várárok várta volna őket, sok-sok jéghideg vízzel és benne ki tudja, mivel.

- Mit értettél az alatt, hogy te már… Hogy is mondtad?  - Fogatlan az égre emelte a tekintetét, aztán keresett egy biztosabb támasztékot a jobb lábának, s kicsit jobban rámarkolt a kilógó kődarabra, amibe épp kapaszkodott, miközben Hablaty elhaladt mellette. - Hogy te már elrontottál valamit a szerelmeddel. Ez mit jelent? Mi történt, Hablaty?

A másik megállt, s hosszan kifújta a levegőt. Sejtette, hogy hamar eljön ez a kérdés, na de pont most. Még esélye sincs, hogy eliramodjon előle, hogy egy kicsit gondolkozzon… Az egyetlen, amire jelenleg gondolni tudott, hogy véletlenül nehogy rosszul tegye le a műlábát, mert akkor az kicsúszik alóla, és közelebbről megismeri a várárkot.

- Öh… Nos, figyelj pajti. Az a helyzet, hogy nem minden olyan rózsás, mint nálatok. Tudod, nálunk már rég elmúlt az a bizonyos rózsaszín köd, ha érted. Mi már tudunk józanul gondolkodni, és nagyon szeretjük egymást, meg minden, legalábbis… eddig szerettük. Azt, hogy most mi lesz… Áh, inkább ne is kérdezd. Még én se tudom, hogy mi történt pontosan, hogy mikor… Hogy mikor rontottam el.

Hablaty fél kézzel elengedte a falat, hogy megigazítsa a köpenyét, aminek súlya már nagyon húzta a nyakát. Még egyszer lepillantott Fogatlan bánatos tekintetére.

- Szóval akkor – nyelt nagyon az éjfúria fiú – ö-összevesztetek? Vagyis… Nyilván, csak… Ez egy olyan „többé látni se akarom” összeveszés, vagy majd egyszer csak mindketten belátjátok, hogy tévedtetek és minden a régi?

Hablatynak kedve lett volna nevetni. Fogatlan nagyon sajátosan fejezte ki magát.

- Hát… Nem tudom, bevallom őszintén. Elég nagy a gubanc, ha ez jelent valamit egyáltalán. De ezt majd később megbeszéljük.

Megint megindult fölfelé, vaslábával is kitartóan róva a métereket. Nem tudta, hogy mit fog odafent találni, mert őrt egyet se látott, mikor egy órával ez előtt egy fa tetejéről körbevizslatták a helyet, Őrök csak a város felőli oldalon voltak, az erőd mögötti erdőt nem figyelte senki… látszólag. A Haddock fiú azonban sejtette, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Biztos van valami buktató, olyan nincs, hogy egy ekkora épület fele védtelen. Minden esetre némi megnyugvást hozott a lelkének, hogy Asztrid… szóval Asztrid és Viharbogár odalent várnak, és minden lépésüket szemmel kísérik, ha pedig valami gond van, azonnal cselekednek.

Remélhetőleg pedig tudnak is tenni értük valamit, ha eldurvul a helyzet. Márpedig Hablaty a jobb lábát tette volna rá, hogy el fog.

Már majdnem felértek a peremhez, Hablaty viszont ekkor megállásra késztette Fogatlant. Hangokat hallott, férfiak beszédhangját… majd valami irdatlanul nyerítésre emlékeztető nevetést, és akkor kitisztult a beszéd. Az alakok közelebb jöttek, Hablaty pedig hozzáfogott a hallgatózáshoz, miközben Fogatlannal mindketten a falnak lapultak egy pisszenés nélkül.

- Fogadjunk, hogy nem mered Asmund! Egyszer se volt elég vér a pucádban, és ez lesz a hetvenötödik alkalom, hogy bukod a fogadást, öregem.

- Oh, igen Bard? Nem merem? Ne feledd, ketten vagyunk őrségben – ez eddig egy megnyugtató információ, mármint részleteiben. – Ha beüt a ménkű, a te sarad is lehet, nem csak az enyém. Aztán ha majd magyarázkodni kezdesz, mindent fapofával letagadok. Szóval idenézz!

Nos, a következő dolog már nem volt annyira megnyugtató. Megjelent odafent két kéz, meg egy vödör, ami vészesen borulni kezdett a két fiú felé. Fogatlan még időben lehunyta a szemét és behúzta a nyakát, Hablatyot azonban telibe kapta. Részben örült, hogy felfogta a vizet, másrészt viszont biztos volt benne, hogy a két fazon egy tréfa miatt csinálta ezt, és nem tévedett: alattuk az egyik kiálló szegleten ácsorgott valaki. Díszes ruházatából kiderült, hogy nem a pórnép embere, talán a két katona közvetlen felettese. Sütött róla a nagyképűség, és az őrök talán okkal is akarták névtelenül egy olcsó trükkel bosszantani, viszont a dolog rosszabbul sült el, mint azt bárki képzelhette volna. Hablaty ugyanis nem fogta fel az összes vizet, a megmaradt rész a célzott nyakába csöpögött, mire amaz dühösen felpillantott. Hablattyal az első pillanatban sikerült farkasszemet néznie, s a férfi talán meg se lepődhetett volna jobban a várfalon kapaszkodó kamaszokat látva. A hab a tortán akkor érkezett, mikor a két őr is lepillantott, hisz sejtették, hogy valami nem a tervek szerint sikerült.

Végtelennek tűnő pillanatokig bámulták egymást, mindig a másikra nézve. Az őrök pillantottak urukra, majd a két betolakodóra. Fogatlan inkább felfelé nézett, Hablaty lefelé, majd cseréltek, mint valami rossz kabaréban.

De ez csak addig tartott, míg az őrvezető felocsúdott a döbbenetéből, megrázta unszimpatikus fejét, s elordította magát:

- Betolakodók! ELFOGNI MINDKETTŐT!!!

Hablatynak esélye sem volt végiggondolni, hogy egy kicsit furcsa a pillanat, mikor mindenki más nyelven beszél ebben a városban… csak ez a három fickó nem, ugyanis minden szavukat tisztán értette. Szerencsére a fölöttük álló két őr lassan kapcsolt, s mikor nyúltak volna, hogy megragadják a grabancukat, Fogatlan és Hablaty egyszerre cselekedtek: elkapták a szerencsétlenek karjait, s azzal a lendülettel, ahogy felrántották magukat a párkányra, kilendítették az őröket a várárok fölé, viszont a lendülettől ők azonnal zuhantak. Mondhatni helyet cseréltek Hablatyékkal, hogy aztán lepotyogjanak a várárokba.

- Eddig jó, de vele mit kezdünk? – mutatott Fogatlan a csápoló őrvezetőre, aki nem merte szem elől téveszteni őket, így segítséget se hívhatott.

- Tudom, kire bízzuk – Hablaty ekkor felemelkedett a perem szélére, s leadott egy fényjelzést az utolsónak mondható napsugarakkal, a fényesre csiszolt tőrét használva.

Asztrid észrevette a csillogást, de nem is kellett kivárnia, már jóval előbb elhagyta az őrhelyét, s most már a bokrok mellett állva emelte meg Hablaty pajzsát, célzott a kis zsákkal megpakolt csúzlival, és lőtt.

Talált, és egy kicsivel később süllyedt, ugyanis az őrvezetőt tarkón találta az elhajított festékes zsák, amitől az felvisított, s egy balerinát is megszégyenítő mozdulatsorral pördült párat a kiszögellésen, utána viszont átbukott a bokamagasságú szegélyen, és lepottyant az őrök után. Emberségből félig-meddig helyes, hisz a három közül egyik se szegte nyakát, csak lett egy kellemetlen kis úszóleckéjük.

- Kösz, Asztrid – Hablaty észre se vette, hogy belemosolygott a mondatba, azzal az igazi, szerelmes tekintettel, amivel egyenesen a várárok túlfelén álló Asztrid felé bámult. A szöszi ezt olyan messziről nem láthatta, csak leadott egy kézjelet felé, hogy aztán visszatérhessen a rejtekhelyre. Még mindig haragudott, persze.

A két fiú még vetett feléjük egy utolsó pillantást, aztán azzal a gondolattal húzták fel a csuklyákat és osontak be az épületbe, hogy legalább a lányok, akiket szeretnek, most biztonságban vannak odakint.

Utuk egy körkörös lépcsőházba vezetett, ahol hangtalanul (Hablaty vaslábát előtte bőrrel kötözte be, hogy tompítsa a hangját) leosontak, hogy ott Hablaty egy zugba húzódva ismét előkapja a térképét. Folyosók százai kígyóztak alattuk, mellettük és előttük, de neki csak egy kellett ezek közül. Egy, aminek jobboldalán rácsok vannak, ahol rabok ülnek magányosan a celláikban… Az álmából a hely, biztos volt benne, hogy ott lesz az apja is. Ott, ahol képzelt édesanyját látta. Az a folyosó egyenes volt, hosszú, és talán több csatlakozása is volt. A börtön lent van, talán egy szinttel alattuk. Ha az istenek is úgy akarják, ott megleli Pléhpofát és a többi vikinget.

- Oh Thor, add, hogy ott legyenek… Add, hogy megtaláljam apámat…

A fohászkodás nem az ő asztala, most mégis szükségesnek érezte. Mintha erőt adott volna a következő lépéshez, segítséget, hogy képes legyen végigcsinálni. Nem merte elkiabálni, de talán eddig könnyebb dolguk volt, mint ahogy ő azt eddig elképzelte, mégis, valahogy ott bizsergett benne az érzés, hogy ez csak a látszat.

- Figyelj ide, Fogatlan – Hablaty épp, hogy csak hallhatóan szólt, miközben behúzta barátját egy oszlop mögé, valahol a lépcső aljánál – Nem tudunk észrevétlenül a börtönhöz jutni, ezt szinte biztosra tudom. Így kérlek, bármi is történjék, próbáld meg kijuttatni apámat és a többieket, hogy legalább Kampóékhoz elérjenek.

Fogatlan megütközve pislogott.

- De… Te most komolyan arra kérsz, hogyha megtámadnak, hagyjalak ott? Elment az eszed? Soha!

- Csss! Halkabban! – Hablaty még inkább a sötétbe húzódott, s pillanatokig nem mert megszólalni. Neszeket keresett, léptek zaját… de ezek csak nem akartak jönni. – Fogatlan, az összes istenre, kérlek, könyörgöm, tedd, amit mondtam! Egyszerűen muszáj, nincs más út, érted? Ha többen jöttünk volna, túl feltűnő. Különben is, ha apát eljuttatod Kampóékhoz, akkor már van egy többfős erősítésünk. Minden esetre… Nézd, Fogatlan, nem is biztos, hogy lebukunk, viszont mindig a legrosszabbat kell elsőként számításba venni.

Kezei az éjfúria fiú vállaira nehezedtek néhány pillanatra, hogy erőt adjon neki a jelenlétével, utána viszont egy elszánt összenézés után kivetették magukat a rejtekhelyről.

Mindketten katonákra és őrökre számítottak minden egyes saroknál, épp ezért a legnagyobb figyelemmel, és legkevesebb hanggal próbáltak előre nyomulni, s Hablaty irányváltásai a folyosók közt ugyan rémesen lassan mentek, viszont teljesen megfontoltan és határozottan.

Mikor már közeledtek ahhoz a folyosóhoz, ahol a cellák sorakozhattak, iszonyú közelről meghallottak egy párbeszédfoszlányt. Fogatlan éjfúria-reflexekkel rántotta be barátját egy csigalépcső utolsó fokai alá, ahol árnyék vetült rájuk. A mondat, amit elkaptak, pedig majdnem az azonnali vesztüket jelentette.

-… Igen, Viggo azt mondta, kísérjük a nagytanács elé, viszont ahhoz kell még vagy két ember…

Hablaty meg volt győződve, hogy az apjáról van szó, de mikor meghallotta Viggo nevét, szinte kifordult önmagából. Lerántotta magáról Fogatlan védelmező karjait, s abban a minutumban ki akart törni, viszont nagy szerencséjére legjobb barátja ezt nem hagyta, minden erejével visszataszajtotta a sötétbe, és szinte rámászott, hogy lefogja. Így is megvolt a lehetőség, hogy lebuknak, viszont volt akkora szerencséjük, hogy az őrök továbbsétáltak. Volt nekik elég bajuk.

- Megbolondultál?! – förmedt rá Fogatlan suttogva a másikra, miközben óvatosan elengedte, hogyha még mindig szökni próbálna, legyen ideje elkapni.

- Miért nem engedtél?! Hát nem hallottad?! Viggo itt van! Itt van, és az apámat akarja! – sziszegte Hablaty ingerülten.

- Én is hallottam, de Hablaty, ha most nem fogod be, esküszöm, hogy megint rádülök! Hát nem hallod magad?! Elhangzik egy név, és te hanyatt-homlok nekirohansz? Én nem így ismertelek, Hablaty Haddock nagyon nem!  - a családnevet ugyan furcsán ejtette ki, de Fogatlan így, hogy vissza tudott válaszolni, igen erős vitapartnernek bizonyult. Ettől a kifakadásától viszont most egy kicsit ő is megnyugodott – Most te figyelj rám, hallod? Nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csinálj, hogy veszélybe sodord magad vagy valamelyik csapattagot, vagy akár az apádat, világos? Tartjuk magunkat a tervhez, és kihozzuk innen Pléhpofát, kerül, amibe kerül. Viggoval amúgy sem tudnál mihez kezdeni, ha szembetalálkoznál vele… Mindketten tudjuk, mire képes, és így, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint normál esetben, nem is kelhetünk versenyre vele, még negyedannyira se. Eljön majd a nap, meglásd. Eljön a perc, mikor legyőzzük, de… Ez nem most van. Most teljesen más feladatunk van, és ha nem igyekszünk, apád már nem lesz a cellájában.

Hablatyon látszott az elgondolkozás, az utolsó mondat pedig megtette a hatását. Ismét visszatért a józansága, s miután feltápászkodtak a földről, kerestek egy másik utat, amit szinte végigrohantak, hogy leelőzzék a cellák felé igyekező őröket. Valami csoda folytán ez sikerült is, egyvalami viszont megállította őket: a zár.

- A francba! – Hablaty rántott egyet a lakaton, azzal a tudattal, hogy teljesen felesleges, de legalább a lelkének jót tett, Fogatlan ezzel nem is vitatkozott volna. – Ki kell találnunk valamit… bármit…

- Hablaty, arra már nincs idő – rázta meg a vállát legjobb barátja, hiszen a folyosón közben felhangzott az előbbi őrök párbeszéde. Hablatynak szinte azonnal bekapcsoltak a fenomenálisan gyors tervgyártó agytekervényei.

- Nem is kell több idő. Már van egy tervem – megragadta Fogatlant a karjánál fogva, s visszarántotta arra a folyosórészlegre, ahonnan jöttek. Nem látták az őröket, de a lakat kattanását tisztán hallották, ahogy a súlyos léptű fickók becammogását is. – Oké pajti… Most vagy soha!

Kirontottak a rejtekhelyről, Fogatlan ért előbb a rácsos ajtóhoz, amit a bezáródása előtt kitámasztott a lábával, majd kihasználva az őr döbbenetét, rá is rúgta azt. Hablaty szinte átvetette magát fölötte, nekiszaladva a másik őrnek, s egyetlen mozdulattal fejébe húzta a sisakját, hogy aztán Fogatlannal közös erővel kitaszítsák az ajtón, amit be is zártak közvetlen utána, így konkrétan lakatot tettek az egyetlen ajtóra, ami a börtöncellákhoz vezetett. Hablaty tudta jól, hogyha Kampóék nem találják meg a földalatti járatok közül azt, amelyik idevezet és ezzel megnyit egy új kijáratot, mind itt ragadnak, akkor nem lesz kiút.

A bent ragadt őrt sikerült annyira kiütniük, hogy ne jöjjön utánuk, viszont most kénytelenek voltak futva megtenni a távot, egész a Hablaty emlékeiben élő cellasorig. Ott egy pillanatra megtorpantak, s hiába próbálta legjobb barátja figyelmeztetni őt, hogy gyanúsan nincs sehol egyetlen őr se, Hablaty nem hallgatott rá. Megszállott, átszellemült tekintettel pillantott végig a cellasoron, szemei megakadtak azon, ahol vélhetően édesanyját látta, s első dolga volt odarohanni, de… a rács mögötti tér üres volt.

Nem tudta, mégis miben reménykedett. Hogy ott találja a rég halott anyját? Hogy az a mosoly fogja fogadni, mint a látomásban, az a szeretetteljes, szívalakú arc, az a valaki, aki idekalauzolta, akit sosem ért el, akit valójában sosem látott. Bárcsak tudta volna, hogy nézett ki… Bárcsak emlékezett volna rá, akár csak egy egész kicsit, hogy be tudja azonosítani az arcvonásokat. Hisz akit látott, nem is biztos, hogy egyáltalán hasonlít az anyjára. Lehet csak annyira vágyik rá, hogy láthassa, hogy az elméje megalkotott egyet neki.

Csak ekkor eszmélt rá, hogy szólongatják a szomszéd cellából.

- Hablaty? – egy szakállas viking pillantott ki a rácsok közül, aztán még egy, s még egy. Hablaty azonnal azonosítani tudta, hogy mind hibbantiak, s egytől egyig azon a hajón voltak, amelyiken ő.

- Magnus…? Devan? – a Haddock fiú tekintete feléjük esett, s szinte azonnal a rácsokhoz rohant, nyomában Fogatlannal – Hol vannak a kulcsok? És hol az apám?

- A kulcsok az őrnél vannak - pillanatnyi csend, értetlenül meredtek egymásra. Pontosabban Hablaty a tekintetével próbálta szugerálni, hogy lehetőleg kicsit pontosabban fogalmazzon. – Oh… Nos, annál a magas, köpcös, szakállas fickónál.

Hablaty és Fogatlan először összepillantottak - s ebben a nézésben aztán benne volt minden -, majd a kijárat felé lestek.

Ezt a magas, köpcös szakállas fickót mindössze néhány perce zárták ki innen…

A Haddock fiú ekkor egy egészen röpke pillanatig megingott, s megengedett magának egy olyan cifra káromkodást, hogy Fogatlannak kétszeresére kerekedtek amúgy is nagy zöld szemei. Végül csak ennyit tudott hozzábökni:

- Hogy te mit csinálsz kivel és hol?

- Ez… csak egy kifejezés… De ne használd, ezért bárki kilógathat egy szirtről – Hablaty morogva visszafordult a rácsok felé, s nekiállt tanulmányozni, hogy mégis mivel szedhetné szét a zárat, miközben az ajtó felől hallották, hogy a kint ragadt őr próbálja felfeszíteni, de közben torkaszakadtából kiabál, most megint az ismeretlen nyelven.

A következő párbeszéd, annak ellenére, hogy csak néhány másodpercig tartott, csak fokozta a helyzetet:

- Erősítést hívott.

- Tudom, Fogatlan.

- Mindjárt itt lesz a fél vár.

- Tudom Fogatlan…

- De mi csak kette-…

- TUDOM FOGATLAN! De attól még nem tudom gyorsabban kinyitni!

Fogatlannál valahol itt telt be a pohár, ha volt olyan egyáltalán. Tudta, hogy képtelen úgy közölni a dolgokat, ahogy szeretné, ezért is volt ez az előbbi kis kifakadás, de most mindennek ellenére úgy érezte, ő tudja jobban és ezt meg is fogja mutatni.

- Akkor talán engedj ide!

Pillanatok alatt fordult meg minden, mikor Fogatlan lekapott a falról egy keményen megmunkált fémrudat, s teljes erőből a két rács közé vágta, beszorítva oda, hogy aztán oldalasan maga felé húzva feszíteni kezdje.

Hablaty hallotta, ahogy a hátuk mögül a fémrácsos ajtó hamarosan kiszakad a keretéből, ahogy a kétszáz kilós magashegyi őr újra és újra nekiront. Nem fogja bírni, és ha bejut, nem biztos, hogy fel tudja tartóztatni, amíg Fogatlan kiszabadítja a hibbantiakat.

- Siess! – a fémes reccsenés, és Fogatlan elkeseredett küzdelme közt Hablatynak ment tellett semmi másra.

- Talán segíthetnél! – Fogatlan kezdett vörösödni, hiszen hiába feszült neki teljes erőből, nem bírta kifeszíteni az ajtót, Hablaty pedig akkor fogta fel, hogy be kell csatlakoznia, mikor már elesett.

Ketten próbálták újra, s kínkeserves harc után sikerült kipattintaniuk a rácsot – igen ám, csak az őrrel egy időben, aki felhúzott íjjal lépett a cellasorra, s menten lőtt, centikkel tévesztve el Hablaty tarkóját. Ellenben most már a fiúk se voltak egyedül, a kiszabadított hibbantiak egyként rontottak a belépő katonákra, azzal a tudattal, hogy hamarosan többen is lesznek ellenük, csak idő kérdése, hogy megérkezzen az erősítésük. Hablaty és Fogatlan viszont ezen felül még két dologért is volt miért aggódniuk: Pléhpofa sehol, és Kampóék se a csapóajtós titkos kijárattal. Itt ragadtak.

 Már épp azon voltak, hogy fegyvert rántanak és beszállnak a harcba, Magnus azonban távozásra intette őket.

- Menjetek Hablaty, innen nincs kiút és meg kell találnotok a főnököt! Egy szinttel lejjebb vitték, mikor legutoljára hallottunk felőle.

- Várjunk… - Hablatynál mintha bekapcsolt volna valami. Rosszul hitte, egész végig rosszul hitte… Akkor álmában odalent járhatott? Hisz nem lehet túlzottan különböző… Talán akkor ott van az anyja is? – két szintes a cellasor?

- Igen – Magnus hangja sürgető volt, miközben a háttérben kitört a harc a két fél között. – Igyekezzetek, aztán amint lehet, gyertek fel, megpróbálunk kitörni a hátsó kapu felé.

- Ne! – a Haddock fiú szinte felkiáltott, ezzel majdnem felhívva magukra a figyelmet. – Vagyis… nektek kell lejönnötök, van egy titkos kijárat, egy földalatti alagút, ahol megléphetünk. Már ha Takonypócék megtalálják az idevezető utat…

- Oh, a Jorgerson fiú? - Magnus aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját – Hát, ez esetben az istenek segítsenek meg minket…

Szinte végszó volt, és nem valami bíztató.

***

Hablaty sebesen rótta a köröket a csigalépcsőn lefelé. Elszánt volt, még a tűzkardját is kézbe fogta, hátha szüksége lesz rá. Eszébe sem jutott, hogyha lent is ilyen őrség van, mint odafent, egyedül nem sok esélye lesz, s erre Fogatlan is figyelmeztetni akarta. Elkapta a karját, mielőtt kiléphetett volna a folyosóra.

- Hablaty, állj meg! – súgta határozottan, el sem engedve legjobb barátját. – Nem rohanhatsz ennyire! Tudom mire gondolsz, tudom mit érzel, de… nem teheted! Egyszerűen nem… Nézd, gondolom, hogy az... hogy azt hiszed, ott találod majd anyukádat… De… Az csak egy álom volt, Hablaty, nem valóság, és nagyon rossz állapotban voltál, könnyen lehet, hogy… csak képzelted. És… Te magad mondtad nekem, hogy anyukád meghalt babakorodban… - tekintete itt már ellágyult, ahogy a Haddock fiú kétségbeesett tekintetére esett a pillantása. Hablaty szomorúan pislogott, hogy aztán lassan lehajtsa a fejét. Nem akart hinni neki, Fogatlan jól látta ezt, és ha nem tudja megértetni vele mindezt, akkor megállítani sem tudja. – Hablaty…

- Ne, kérlek. Egyszer végigmondtad, ne ismételd magad. Tudom mit láttam, és nem lehetett véletlen. Szerinted ki vezetett el idáig? Az anyám volt az, megmondta nekem, hogy itt találom apát! És… mi van, ha anya mégis itt van? Hagyjam itt, anélkül, hogy egyáltalán megnéztem volna, hogy ez igaz e? Fogatlan, kérlek, könyörgök segíts nekem! Sose akartam tudni semmit sem ennyire! Segíts, kérlek! Kérlek! Egyedül nem fog menni…

A fekete hajú pár pillanatig rezzenéstelen arccal nézett rá, de aztán máris érkezett az a jól ismert, megadó sóhaj.

- Rendben, rendben, segítek… Menj, keresd meg őt, én fedezlek, csak ne aggódj. És maradj higgadt, Hablaty, mert lehet, hogy mégsem fog tetszeni, amit látsz.

A másik egy apró bólintás kíséretében kilépett a homályból, nyomában Fogatlannal. Épp olyan folyosó tárult a szeme elé, mint odafönt, s mint a látomásban is. Tekintetébe megint elszántság költözött, ahogy a cellákat számolva eljutott addig, ahol az anyjának kéne lennie. S nagy meglepetésére, volt is bent valaki. Egy köpenyes alak ült a fal mellett a sötét sarokban, az arca nem látszott a csuklyától, feje is előre bukott, így lehetetlen volt megállapítani a kilétét. Hablatyot azonban ez nem tántorította el a céljától, s bár egy pillanatra meglepett pillantást váltottak Fogatlannal, menten nekiálltak a rács feszegetésének az előző módszerrel, miközben a Haddock fiú szíve egyre hevesebben kalapált. Talán most, talán ez az a pillanat, ez az a lehetőség, mikor végre láthatja őt, ennyi év után. Végre megölelheti, mesélhet neki, sírhat a vállán… Végre együtt és egész lehet a családjuk.

Nem is emlékezett a jóslatra, ekkor már nem számítottak azok a rémisztő szavak.

 …A hajó közeleg, a szél vitorlát bont, a lángok felcsapnak a szigeten…

…S miután eltemetted őt…

A vas végre engedett, az ajtó borult, hangos csörrenéssel landolva a kövön, Hablaty pedig átrohanva fölötte a köpenyes alak mellé térdelt.

- Anya…! Eljöttem érted, én vagyok az, Hablaty, a fiad – hangja eltűnt a félelem remegésétől, s egy lassú mozdulattal hátrahúzta a csuklyát a fejéről.

Itt megállt az idő.

Megfagyott, eljegesedett a pillanat, lelassult a világ.

A sikolya talán az egész épületet megrázta. A kiáltás eljutott bárhova, mert a fájdalomból eredt. Fogatlan a pillanat törtrésze alatt termett mögötte, befogta a száját és hátrarántotta, s nem érdekelte, hogy ettől ő is elesik. Megpróbálta a karjaiba zárni, lefogni, elcsendesíteni, megnyugtatni… Lehetetlen volt.

Ott, ahonnan Hablaty az anyja hamvas arcát várta látni, egy üreges szempár nézett vissza rá, fehér csont, s egy rég halott lélek.

Csak egy csontváz maradt abból, aki valaha itt rogyott a földre. A csontok meg a köpeny.

Hablaty zokogott, összeomlott, megfordult vele a világ.

Igen, talán most vesztette el.

Meghalt a remény benne, s elfelejtette, hogy miért jött. Hogy miért van most itt…

- Hablaty, Hablaty könyörgöm szedd össze magad! Ne feledd, miért vagy itt, ne feledd, hogy apád rád vár! Hablaty! – Fogatlan hiába próbálta összeszedni, Hablaty csak zokogott és zokogott, előre görnyedve, a rosszulléttel küzdve. Barátja pedig kezdett kifogyni az ötletből…

- Fogatlan! - Ismerős hang. A fekete hajú megemelte a fejét, s tekintetét a hang irányba fordítva fülelni kezdett, úgy, ahogy a sárkány énje tenné. hirtelen bukkant rá a hang gazdájára.

- Pléhpofa! Hablaty, itt az édesapád! – most elengedte legjobb barátját, s a vasrudat felkapna elrohant egész a főnök zárkájáig, aki meglepően hamar felpattant, a rácshoz sietett.

- Mi történt az imént? Hablaty jól van? Egyáltalán mit kerestek itt fiam?

Fogatlan egy pillanatig kereste a szavakat, amíg nagy levegőt vett, hogy meg tudja feszíteni a vasrudat.

- Érted jöttünk, kiszabadítunk! Hablaty, gyere és segíts!

A főnök tehetetlenül nézte ahogy a fiánál egy hangyányival alacsonyabb sárkányfiú mindent megtesz, hogy megmentse. Fogatlan, akinek igazából semmi érdeke nem származna ebből, Fogatlan, akit olyan sokáig nem fogadott el, még a beköltözése után se. Most itt állt előtte, egy csöppnyi embertestben ragadva, s olyan erőről tett tanúbizonyságot, amit sose nézett volna ki belőle.

De mindhiába, a vas nem engedett. Fogatlan nekifeszült még egyszer, most teljes erőből maga felé húzva az ékként használt vasat, ám ekkor valami váratlan történt: a hátába éles fájdalom nyilallt, ami térdrekényszerítette. Felkiáltott, s hátranyúlt, hogy megérintse a fájó pontot, de ettől csak rosszabb lett, s végül előreborult. Szemei kikerekedtek, lélegzete elakadt, s hiába próbálta összeszedni magát, most nem ment. Túlterhelte magát, megfeledkezett róla, hogy nem szabadott volna ennyire igénybe vennie a hátát, amire ki tudja már mikor, de ráesett. Még hibbanton, a sárkányfogó közben… olyan, mintha már nem is ebben az életben történt volna… A fájdalom újra és újra visszakúszott, végigrohanva a gerincén, megtámadva minden tagját. Nem is hallotta az őt szólongató főnököt, aki hamar letérdelt a rácsok mellé, hogy köztük kinyúlva megemelje Fogatlan állát, akihez csak ekkor jutott el a hang.

- Fogatlan, nézz rám fiam! Megsérültél? Mi fáj? – Fogatlan szemei szinte elszürkültek, arca kifehéredett a kíntól, s próbált szavakat formálni, de nem ment. – Hablaty! Fiam! Gyere ide azonnal!

Semmi válasz. Hablatytól most nem érkezett segítség.

- Neh… Nem kell… képes vagyok rá! – Fogatlan erőn felül megemelkedett, bár az arcáról sütött, hogy mit kellett ezért átélnie. Valahogy érezte, hogy ezek után nem biztos, hogy úgy fog tudni szaladni, mint eddig… Sőt, talán még járni se…

De nem számít. Egyszerűen nem. Az elszántsága mindennél erősebb volt.

Reccsent a fém, csikorgott, Fogatlan viszont megint a földön végezte.

- Neh… Nem bírom… Képtelen vagyok rá… - hangja alig tört fel kiszáradt torkából, a vasrudat szorongatva. Nem akarta beismerni, nem akarta elfogadni, hogy ennyi volt. Az őrök hangjai már a lépcsőn zörögtek, Hablaty sehol, ő pedig itt fekszik a főnököt foglyul ejtő cella előtt, de olyan fájdalmai vannak, hogy moccanni sem bírt…

Nem így képzelte el ezt az egészet. Azt hitte, képes lesz rá. Azt hitte, Hablaty elég erős, hogy végigvigye őket ezen a küldetésen, és ő, Fogatlan, épp olyan erős marad, mint régen.

De Hablaty elbukott.

Ő is elbukott.

Ennek nem így kellett volna véget érnie…

Nem tudta hogyan és mikor szabadult ki Pléhpofa, de a következő percben felemelte őt a földről, s a karjában tartva megindult a fia felé. Fogatlannak néhány lépés után esett le, hogy talán a vasrudat használta, ami nála volt, vagy ki tudja, de minden esetre homályos tekintettel felpillantott rá.

- Ne aggódj, Fogatlan, minden rendben lesz. Rengeteget köszönhetek neked, és most már épp itt az ideje, hogy viszonozzam mindezt – Pléhpofa tekintete ellágyult. Olyan igazi, apai szeretet tükröződött benne, no meg… büszkeség. Igen, büszke volt rá. – Kijutunk innen… fiam.

A szenvedő arcára ez most aztán mosolyt csalt. A fia? Tényleg? Képes volt őt elfogadni, de… ennyire? Fogatlan úgy érezte, hogy megszűnik a fájdalma, s a helyébe valami meleg, kellemes érzés csordogál… Szeretve lenni, tartozni valahová… Hát ezt jelenti.

A családért pedig még a két lába nélkül is megküzd.

Már majdnem elérték Hablatyot, mikor a lépcső felől lezúdult a palotaőrség. Egész mások voltak, mint az előbbiek: ezek a harcosok magasak, izmosak, délcegek voltak, no meg sokkal jobban helyinek tűntek, egyforma, bronzszerű páncélban és egyenruhában. Ezek szerint a múltkori őrök csak Viggo katonái voltak, és most jött meg az igazi erősítés…

Pléhpofa megtorpant, félúton a fia felé, aki még erre a zajra sem emelkedett föl. Nem érte volna el, nem tudta volna időben kihozni az őrök elől… Különben is, ha sikerült volna, mégis hová vinné? Az egyetlen kijárat előttük, tele az ellenség embereivel, képtelenség átjutni.

Fogatlan hangja viszont most a reményt is hozta magával:

- Kampó!

A főnök hátranézett.

Tényleg a vörös, bozontos hajú szörnyennagy rémség fiú rohant feléjük, mögöttük Takonypóccal, aki egy pörölyt is szorongatott a kezében, s harcra készen rontottak feléjük.

Végre, hát itt vagytok…

Pléhpofa finoman talpra állította Fogatlant, aki ingadozott egy kicsit, de képes volt megmaradni.

- Mi tartott eddig? – fordult Kampó felé, aki csak hátramutatott az ikrekre, s Fogatlannal együtt máris a katonáknak rohantak volna egy harci kiáltás keretében, ha Pléhpofa el nem kapja mindkettőt.

- Megállj! Kampó, te nem harcolsz, hanem kiviszed innen Fogatlant, most azonnal, ellenkezés nélkül. Én és a többiek… mi megyünk Hablatyért, és utánatok megyünk, amint lehet!

Fogatlannak itt esett le a mondat jelentése: Hablaty bajban van, ő pedig nem lehet ott, hogy segíthessen. Nem tudta szó nélkül hagyni:

- De… Én is harcolni akarok! Hablaty a legjobb barátom! Nem hagyom itt!

Pléhpofa a helyzethez képest kifejezetten türelmes volt, s mindkét lapátméretű tenyerét a jelenleg törékeny, de sárkánylelkű kis Fogatlan vállaira engedte.

- Tudom, hogy harcolni akarsz. De így nem tudsz. Fogatlan, egész idáig elküzdötted magad, és biztos vagyok benne, hogy nem egyszer óvtad meg Hablatyot. Ez most viszont nem a te időd, fiam. Menned kell, és engedned, hogy most én intézzem a dolgokat. Kérlek. Tudod jól, hogy így nem harcolhatsz.

Fogatlan hitetlenkedve ingatta a fejét, azonban egy hangot sem tudott kiadni magából. Pléhpofa és az érvei győztek, mikor ő ottmaradt Kampóval.

A Haddock fiút ebben a pillanatban ragadta meg az őrség, felrántották a padlóról, s hozzáfogtak, hogy kivonszolják innen. Ő már csak ekkor kezdett küzdeni, ekkor, mikor már rég késő volt. Az apja viszont nem hagyta. Átfutott az agyán, mikor ki kellett tennie a tengerre, s most felébredt benne valami. Még egyszer megtiltotta Kampónak, hogy utánuk engedje Fogatlant, utána viszont nekitámadott a katonáknak. Takonypócék egy pillanatra haboztak, a Jorgerson fiú viszont másodperceken belül elkiáltotta magát:

- Hibbantért! Előre! - A Thorston ikrekkel, és a sárkányaikkal a nyomában a főnök után vetette magát.

Kampó habozott. Utána akart menni, a lovasával akart küzdeni… De nem tehette. Parancsot kapott, és a parancs az parancs. Helyette átkarolta Fogatlant, karját átvette a válla fölött, és szinte cipelni kezdte őt, ki az alagút felé.

- Neh! Nem hagyhatjuk itt őket! Hablaty! – Fogatlan küzdeni kezdett. megpróbálta elfogadni a főnök szavait, de egyszerűen képtelen volt, nem ment neki… A tudat, hogy most magára kell hagynia bajbajutott barátját, maradásra késztette.

Kampó azonban nem engedte, hogy visszafusson. Szinte felkapta, s cipelni kezdte, át az alagút bejáratán, megragadva egy fáklyát, végig a végeláthatatlan katakombákon.

Csatazaj visszhangzott végig a barlangfalak között, utána viszont… Utána síri csend lett.

Tudta. Ő is, és Fogatlan is…

A többiek nem fognak utánuk jönni.

***

Óráknak tűnt az a húsz perc séta. Fogatlan szédelgett, remegtek a lábai, s kezdett teljesen kimerülni, s egyre csak az lebegett a szeme előtt, hogy nem kellett volna ezt hagynia. Mikor Hablaty meglátta a csontvázat és kifakadt, nos, akkor nem szabadott volna otthagynia. Ő tehet erről az egészről…

 Kampó azonban kitartóan tört előre.

- Mindjárt kint vagyunk. Amint lehet, értesítjük Asztridékat, hogy…

Visszhang… Egy apró kő gördülése. Léptek. Léptek egyre közelebbről. A vörös a pillanat törtrésze alatt belökte Fogatlant egy mellékjáratba, s a fáklyára is rátaposott, mert tudta: így túl könnyű célpontok.

A léptek egyre közelebb értek, azonban nagyon meglepték a két sárkányfiút: Asztrid és Viharbogár, egyetlen szál fáklyával rohantak el a rejtekhelyük mellett. Fogatlan azonnal megpróbált felpattanni.

- Hé! Vihar, Asztrid, itt vagyunk!

A két szőke egyszerre torpant meg, lihegve megfordultak, de mikor felfogták, kiket látnak menten visszaszaladtak hozzájuk.

- Fogatlan, Kampó!  Mégis mit csináltok itt? És hol vannak a többiek? – Asztrid szavai ismét kihozták Fogatlanból a bűntudatot, aki most fájdalmasan a fejét ingatta.

- Sajnálom Asztrid… Ne-nem voltam… Nem voltam elég gyors és ügyes… Hablatyot elfogták. A többiek próbáltak segíteni rajta de… Azt hiszem, már ők is foglyok… Megpróbáltuk, de nem sikerült… - A szőke Hofferson lány egy pillanatra lefagyott. Hablaty ottmaradt, valahol a magashegyiek fogságában, ahogy az összes többi csapattag. A barátaik, a falubeliek… A főnök…

- Ki kell szabadítanunk őket – kezdte Viharbogár elszántan, de Asztrid nem engedte, hogy felpattanjon és a veszély felé fusson, most nem. Helyette felsegítette Fogatlant, akin látta, hogy valami gond van vele, s együtt megindultak a kijárat felé.

- Igen, ki kell szabadítanunk… - Asztrid szinte egyedül fogott hozzá, hogy Fogatlant kivonszolja innen, még Kampótól is elvette a feladatát, aki így csak Viharbogár mellett tudott velük sietni. - De ez így nem fog menni. Legalábbis innen nem. Ki kell jutnunk az alagutakból, és megkeresni a főcsarnokot. Ha Hablatyékat bevitték, akkor ott lesznek, ahol a naggyűléseket tartják, valahol a vár közepénél, mert ha úgy vesszük, börtönlázadás történt, és erről tudnia kell Magashegy urának is, akiről most megtudhatjuk, hogy kicsoda. A térkép szerint azt hiszem tudok egy utat, ami odavisz minket. Ezek az alagutak nem csak a cellasorhoz visznek. Az egyik járat az orvosi szobákat célozza meg, a másik a barakkot, és van egy a főcsarnokhoz is.

Menekülőjáratok a vár személyzetének, hát persze. Elég egyértelműnek hatott most már, hogy mik ezek a járatok, Fogatlanban azonban mintha most fáklya gyúlt volna. Úgy érezte, minden fontos információt el kell mondania, de a legfontosabbat kifelejtette.

- A-Asztrid – lihegte kimerülten –, nem a vár ura a legnagyobb gondunk… Lent, a cellasoron hallottuk, ahogy az őrök a  mi nyelvünkön beszéltek, és… És Viggot emlegették.

Asztrid megtorpant, így ő is. A lány tekintete elsötétült, sütött róla a gyűlölet.

- Azt a mocskot?! – bökte ki végül, undorral teli hangon. – Mi a  francot keres itt???

- Az nem derült ki, csak az, hogy Pléhpofát épp magához hívatta az őrökkel, mikor mi érkeztünk.

Asztrid kezdett sejteni valamit. Minden esetre egy hangot se adott ki többet, ellenben úgy sietni kezdett, hogy még Fogatlant is meglepte, annak ellenére, hogy most ő sem lassított volna. Nem tudta, a lány miből érezte, hogy mikor és merre kell fordulni, de pillanatok múlva emelkedni kezdett a köves talaj, s egy fényforrás is felbukkant előttük.

A főcsarnok….

Az az óriási, négyzet alakú, magas tér, aminek a felső díszpárkányán lyukadtak ki. Középen állt egy trón, amin a helyi vezér terpeszkedett. Arca ismeretlen volt Asztrid számára, de próbálta minél jobban megjegyezni, miközben ő, Fogatlan, Viharbogár és Kampó lekuporodtak egy biztos szeglet mögé, ahonnan láthatták az eseményeket, úgy tizenöt-húsz méter magasságból.

Odalent sötét kőzet burkolt mindent, fáklyák világították be a teret. Sehol egy sárkánymotívum, ellenben olyan istenek képei, akiket még sose láttak.

Hamarosan pedig nyílt is az ajtó, s legnagyobb rémületükre Hablaty és Pléhpofa érkezett a helyiségbe, hátrakötött kézzel, rabokhoz illő sorrendben. A többiek is ott voltak, ám ők az ajtón kívül maradtak, Asztridék csak egy pillanatra láthatták őket. Hát tényleg elbuktak… De legalább élnek.

A trónon ülő nem szólt semmit, ellenben a háta mögül valaki olyan lépett elő, akit Asztrid is és Fogatlan is élből hátba szúrt volna: Viggo.

A beesett szemű, rövid, fekete hajú sárkányvadász vezér olyan nyugalommal lépkedett elő, mint amilyennek általában megismerték: csendben volt, mosolygott, olyan igazi, kárörvendő vigyorral. Tekintetéből sütött a gonoszság, ahogy végigmérte őket, utána pedig néhány lépcsőfokkal lejjebb meg is állt, közel Hablatyhoz.

- Nos, örülök, hogy újra látlak, Hablaty Haddock. – Asztrid már csak a hangjától is rosszul volt, hát még maga Hablaty. Legszívesebben a torkának ugrott volna, még így, hátrakötött kézzel is, ellenben nem szólt semmit. – Oh mi történt? Elvitte az éjfúria a nyelved?

Fogatlan erre majdnem felmordult, csak aztán jött rá, hogy emberként ez nem valami fenyegető, különben is, lebuktatná magukat.

- Akárhogy is – folytatta Viggo – Örülök, hogy vendégül láthatlak itt, Hablaty Haddock, bár attól tartok, nem sokáig. Egyetlen dolgot kérek tőled, amit ha nem teljesítesz azonnal, szörnyű következményei lesznek. Bár szerintem te magad is kitalálod, mit szeretnék tőled, mert nem látom melletted.

- Fogatlant akarod, mi? – Hablaty hangjában most is undor csengett, és nem is pocsékolt rá több szót.

- Az ostoba nevű éjfúriádat, igen. Nos? Hol van?

Néma csend. Valahol a háttérben elejtett valaki egy kupát.

- HOL VAN?!

- Sose mondom meg! – Hablaty épp olyan hangsúlyban felelt, mint a követelőző sárkányvadász, mire az begorombult, s lökött egyet rajta, így Hablaty hanyatt elterült a földön. Édesapja már sietett volna, hogy segítsen neki, de a rászegezett dárdák nem engedték egy lépést se előrébb jutni.

- Nem kérdezem többször, Hablaty Haddock! Azt hiszed, csak szórakozok? Csak viccből vagyok itt? Nem! A magashegyiek útjait számtalanszor segítettük, mi biztosítottuk és ruháztuk fel a Fekete Vitorlásokat, ők pedig most szívességet tesznek nekem. Mikor megtudták, hogy a hibbantiak is jönnek, első dolguk volt szólni nekem, és hát, most itt vagyunk. Megpróbáltad kijátszani a palotaőrséget, te kis ostoba. De nem jártál sikerrel. Most pedig tápászkodj fel, ugyanis ideje indulni. Ha én nem bírlak szóra, majd a lángoló Hibbant-sziget fog. Vigyétek!

- Ne! – Fogatlan hangja elenyésző volt. E szavak hallatán megpróbált előugrani a rejtekhelyükről, megmutatni, hogy ő igenis itt van, és Hablatynak semmi köze ehhez… Hablaty ártatlan, el kell engedniük, mert itt van ő, a Villám és a Halál Istentelen Ivadéka… Őt keresték egész végig.

Miatta történt ez az egész.

Viggo nyilván gondolta, hogy a főnök viszi magával a fiát, aki pedig vitte volna őt, de mivel ez nem történt meg, legalább Hablatyot el akarták fogni. Jól tudták, hogy a világ végére is érte menne… Akkor, mikor elsüllyedt a Valkűr Fénye, Hablaty nem került a markukba, csak az apja. De tudták, ó, hogyne tudták volna: Hablaty el fog jönni az apjáért, és ő, Fogatlan, mindenhová követi a lovasát…

Most is a barátja bűnhődik miatta, ami nem mehetett így tovább. Elő akart állni, meg akarta mutatni magát… Asztrid viszont nem hagyta ezt. Befogta a száját, visszahúzta a sötétbe, nem hagyta, hogy a kapálózásával zajt keltsen.

- Csss… Fogatlan, nem mutatkozhatsz… Ha meglátnak, megkapják, amit akarnak, és onnantól nincs szükségük Hablatyra, remélem érted, mire gondolok… Csendben kell maradnod, nem tudhatják, hogy itt vagy… - a lány hangja nyugodt volt, sőt, mi több, védelmező. Vigyázott rá, élete szerelmének legjobb barátjára. – Kihozzuk onnan, Fogatlan. Kihozzuk, kerüljön bármibe is…