19. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, nagy nap ez a mai, erre a fejezetre vártam azóta, hogy elkezdtem a történetet, ugyanis ez itt komoly fordulópont az eseményeknél, nem is csoda, hogy megdöntötte a rekordot, éppen, hogy elérve a 18. oldal tetejét...  De megdöntötte.
A blog lejátszólistájában is szerepel, ezért ajánlom mindenkinek a " Carry Me " hallgatását Eurielle-től, amint szembejön veletek a "hóvihar" szó.

Nos, ez úttal is kellemes olvasgatást kívánok, izgulni remélem fogtok bőven, és most a szokásosnál is kíváncsibb vagyok, mit szóltok hozzá ^-^

Oh, és Boldog Nyulat! :D

(a fejezetben szereplő ősi viking nyelven írt versszak fordítása a fejezet végén található)

19. fejezet

"Vezess a szerelmemhez"

Hablaty agya leállt. Legalábbis ő így érezte. Szinte hallotta a saját szívverését a süketségben, s az, hogy késszúrásszerű fájdalom hatol végig minden porcikáján. Moccanni se tudott pillanatokig, ám aztán valahogy kinyitotta a szemét, s hamar feltűnt neki, hogy a rossz látás a víznek tehető be. Aztán leesett neki az, hogy nem kap levegőt. Ez valamennyire felélesztette, hogy kapálózni kezdjen a vízfelszín felé, de mielőtt bármit is tehetett volna, egy kéz lenyúlt hozzá, s megragadva a hónaljánál, kihúzta a vízből. Jeges levegőt nyelt, köhögött, s mire feleszmélt, az a valaki már kihúzta a jégpáncélra.

- Gyorsan, szedjétek ki! - Hangok, körbe-körbe hangok, borulás, sikítás, majd megint egyenesbe állás. – Ne gyertek ti is, mert mind beleesünk! Fogatlan? Hol van Fogatlan?!

Erre kinyitotta a szemét, s hirtelen felült, ami majdnem egyet jelentett egy újabb úszással, most mindnyájuk számára.

- Maradj fekve! – szinte parancsként hangzott el, s lassan beazonosítható volt Asztrid hangja is számára.

Persze, hogy nem teljesítette. Hablaty felült, s a helyzet most tárult a szeme elé: nyilván a vízbe borultak, aminek hűvössége miatt kiesett neki néhány másodperc. Asztrid mellette térdelve fürkészte a vizet, talán ő húzhatta ki, hisz a karja is csuromvíz volt. Takonypóc ott volt tőlük néhány méterre, s most egy pillanatra összenéztek. Még a kiskecske is velük volt, bár fogalma sem volt, ki hozhatta le.

- Hol van Fogatlan?! – harmadjára hangzott el a kérdés, Hablaty csak most azonosította, hogy ő is beleesett a vízbe… De akkor…

- Fogatlan! - Kiáltotta, s a jégpáncél széléhez vetette magát, hogy beugorjon barátjáért, de Asztrid visszarántotta.

- Elment az eszed?! Mit művelsz?! A szíved is leállhat a hidegtől te barom! Itt maradsz!

Mire ezt levitatkozták, a fekete hajú néhány méterre a peremtől kibukkant a vízből. Úszni nem igazán tudott, így csak ügyetlenül csápolva próbált a víz fölött maradni, míg a közel szívrohamot kapott Viharbogár ki nem húzta őt. Most nem érdekelte semmi, azonnal a karjai közé zárta, s el sem akarta engedni.

- Mi a fene történt, miért nem jöttél fel? – kérdezte tőle aggodalmas, reszkető hangon, miközben kisöpörte vizes haját az arcából.

- Hablaty elhagyta térképet – Fogatlan ezzel megemelte az elázott papírköteget. – visszahoztam. E nélkül nem jutunk sehová.

***

Fáklyafény, hideg, süvítő szél, s irdatlan magasságú fák, keskeny, sötét lombkoronákkal. Ez volt a Fekete Vitorlások erdeje, s a csapatnak el kellett ismernie, hogy tényleg hasonlít a névadó bárkákra. Épp olyan magas, robosztus, mégis kecses, és sötét.

Annyira tiszteletet parancsoló, hogy nem is mertek hangoskodni – kivéve a kiskecskét, az néha mekkent egyet -, szinte féltek, hogy a fák lesik őket, és rossz szemmel néznek rájuk, ha megzavarják a bús magányt és nyugalmat. Kezdett olyan érzésük lenni egy idő után, mintha a Vallhalla kihalt, csendes csarnokaiban járnának, és a fák lennének az oszlopok, amik tartják a nem létező eget felettük.

- Lehet meghaltunk hóviharban és mindjárt meglátjuk az Ősök szellemeit… - Takonypóc száját ritkán hagyta el ilyesmi, de most senki nem tudott erre megjegyzést tenni, hisz mind ezt érezték egy kicsit.

Az átkelés rajta nem is volt nehéz a furcsa érzések ellenére sem. Egyszer álltak meg pihenni, azt is csak az ebéd miatt, utána viszont máris indultak tovább, hiszen Hablaty sürgette őket. Tudta, hogy sötétedés előtt át kell érniük ezen a helyen, mert az állatok nagy része éjjel vadászik. Sárkányok nélkül pedig szép kis vacsorának nézhetnék őket.

Az időt viszont egyszerűen nem lehetett megállapítani. A keskenység ellenére a lombkoronák sűrűk voltak, fény alig hatolt a talajszintig, és semmi és senki nem árulta el, mikor lesz majd naplemente, a csapat ezért sietett, ahogy csak tudott.

Bár a hangulatuk jelentősen romlott, minden lépéssel, ahogy közelebb értek a célhoz. Féltek, legalábbis elkezdték a rágörcsölést, hogy mi lesz, ha idő előtt elkapják őket, ha nem tudnak bejutni az erődbe, ha nem találják meg a főnököt és a többieket, vagy ha mire odaérnek, már nem lesz kit megmenteni.

Hablaty nem engedte, hogy ebbe belegondoljanak.

- Inkább azt találjátok ki, mit mondunk a kapuőröknek, hogy egyáltalán a városba beengedjenek – ezt kérte tőlük helyette, hogy ezzel is egy kis feladatot adjon nekik. Hogy ne gondolkozzanak a rosszon, hogy ne féljenek. Ő maga rettegett tovább.

Az egészre rátett egy lapáttal, mikor a hideg, erős északi szél átsüvített az oszlopszerű fák közt, s mintha egy ősi dalt suttogott volna:

Ask veit ek standa,

heitir Yggdrasill

hár baðmr, ausinn

hvíta auri;

þaðan koma döggvar

þærs í dala falla;

stendr æ yfir grœnn

Urðar brunni.

***

Mire észbe kaptak, már látták a kaput. Az, hogy mit fognak mondani, még mindig nem volt tiszta.

- Ú, vagy kiabáld azt, hogy „Hibbantról jöttünk, és visszavesszük ami a miénk!”

- Fafej, utoljára mondom, nem veszünk vissza semmit, hanem a fogságba esetteket szabadítsuk ki. Ha lehet, nem harcolunk – Hablaty kezdte azt érezni, hogy vagy ezerszer ismételte el ezt, nagyrészt az ikrek miatt.

Majdnem jött volna a következő kérdés, ha Asztrid nem mutogatja el a srácnak, hogy előbb gondolja át a mondandóját, és ha lehet, inkább ki se mondja. Nagyon úgy tűnt, hogy ez bevált, hisz Fafej hosszú percekre a gondolataiba merült.

A sárkányok hamarosan egyként vették fel a csuklyákat, s húzták fel a karvédőket, elrejtve ezzel minden pikkelyt, ami nagyon is szükséges volt.

Hablaty ekkor már nem tudott rájuk figyelni, túlságosan lekötötte a gondolat, hogy nagyjából ötpercnyire voltak már csak a hátsó bejárattól. Innen tisztán látszott a gigászi erőd, ami még most is messzinek tűnt, hisz köztük és a cél közt még volt egy jókora város is. Attól félt a legkevésbé. Azzal is tisztában volt már az utolsó lépéseiknél, hogy a két kapuőr nyilván már vagy fél órája láthatja őket, attól a pillanattól, hogy kiléptek a Fekete Vitorlások erdejéből, átbaktattak a szinte végtelennek ható mezőn, s most itt nyelték a port, azon a keskeny úton, ami a kapuig vitte őket.

A két megtermett kapuőr menten elállta az útjukat, Hablaty erre megállította a saját csapatát, majd megköszörülte a torkát, de a vele szemben álló gyorsabb volt.

 - Hættu! Hvað ert þú að gera hér? Aðeins hér getum við farið í gegnum! - talán kérdés volt, minden esetre kicsit lökött egyet a Haddock fiún, egészen konkrétan köpni-nyelni nem tudott. Addig megvolt, hogy mit fog mondani, de úgy nehéz lesz megértetnie magát, ha egy szavát se értik. Csak hápogott és tátogott, Asztrid ugyan mellette állt, de nem tudott semmiben sem segíteni, bármennyire is szeretett volna.

Valaki mással viszont most fordult meg a fél világ. Fogatlan kerek szemekkel bámulta maga előtt a földet, s pillanatok alatt összeállt valami a fejében, amiről ráadásul azt sem tudta, hogy létezik.

- Ég tilheyri hér… - suttogta maga elé, s a pillanat törtrésze alatt rájött, hogy tisztán értett minden szót, ami az előbb elhangzott. A férfi rátekintett, mire folytatta, felocsúdva a döbbenetéből - Afsakið mig, hugrakkir hermenn! – Itt úgy tett, mint aki fejet hajt, a többiek csak innen tudták, hogy valami udvariassági formát művelt. - Við enduðum slæmt banka vegna kaupmanns, svo við komum yfir hæðina á fæti. Bara til að vera.

Hablatyék csak kapkodták a fejüket. Szinte hihetetlennek hatott, ami előttük történt, azt pedig végképp, hogy a két katona félreállt, s kissé ódzkodva ugyan, de beengedték őket. A lovasok és sárkányaik hangtalanul botorkáltak előre, míg hallótávon kívülre nem kerültek, csak aztán fakadtak ki szinte egyszerre, Fogatlanra szegezve a tekintetüket.

- Ez meg mi a  fene volt?!

- Hogy csináltad?

- Miféle nyelv ez?!

- Csend! – Hablaty szava halk volt, mégis mind egyszerre fogták vissza magukat – Tudom, hihetetlenül furcsa volt, engem is meglepett, igen, de most nincs időnk erre, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet! Adjunk hálát az isteneknek, hogy Fogatlanban megvolt ez a képesség, és haladjunk tovább, majd később megbeszéljük.

Nem volt mit tenni, nagy sóhajok után bevetették magukat a főutca forgatagába.

Hihetetlen, hogy mi mindent láttak: elképesztően sok féle-fajta ember kóricált az utcán, csoportosan vagy egyedül, párocskák, idősek, kisgyerekek. Az utcai árusoktól néha lépni nem lehetett, mindenki igyekezett eladni a portékáját. Volt ott friss kenyér, sült és párolt hal - ami miatt a sárkányok egy pillanatra elvesztették az eszüket -, ruhák és ékszerek – Hablaty talán most először láthatta, hogy Asztrid kíváncsi szemekkel pillant ezek felé -, fegyverek, kések, gyümölcsök és zöldségek, szőnyegek, még talán kordét is tudtak volna venni. Fafej még egy szomorú szemkontaktust is véghezvitt egy ketrecbe zárt csirkével, s önmaga nyugtatásaképp megsimogatta a kiskecskét, akit idő közben elnevezett Faunnak.

Takonypóc vezetésével a kis társaság többször próbálta rávenni Hablatyot, hogy vegyenek valami harapnivalót, és a fiúnak most is ezerszer kellett elmondania, hogy nem bevásárolni vannak itt, hanem egy küldetés miatt, s épp csak annyi arany van nála, amiből a mostani szállásukat fedezni tudja majd.

Meg is lepődtek, mikor hirtelen az árusok nagy része pakolni kezdett, az emberek egyre kevesebben lettek az utcákon, s talán csak ekkor tűnhetett fel nekik: jön a vihar. Nagy felhőket hozott a szél északról, ami igencsak megsürgette őket. Senki nem akart az égiháború alatt az utcán éjszakázni.

Apropó szállás. Nem volt egyszerű találni egyet, de az egyik mellékutca meghozta a keresés gyümölcsét, egy kisebb, kétemeletes fogadó képében. A cégére kopott volt, régi, az ajtó és a padló nyikorgott, mikor beléptek, odabent pedig furcsa alakok tanyáztak, mindenki vetett feléjük legalább egy pillantást.

- Oké srácok – kezdte suttogva Hablaty – Csak óvatosan, természetesen. Semmi kapkodás.

Az istenekért se kapkodtak volna. Talán túlontúl elfogta őket a nyugodtság, de erről is a kimerültségük tehetett. Hablaty megsúgta Fogatlannak, hogy mit mondjon a fogadósnak, aki meg is szólalt ezen a furcsa nyelven, és egész ügyesen kért nekik egy szobát. Nem volt olcsó, még ezen a lepukkant környéken se, de legalább kaptak elég takarót, párnát, ha már ágyból csak kettő volt.

***

Az ablakon besüvített a hűs északi szél, hozta a vihart föléjük. Hablaty akkor sem csukta be, mikor már csöpögött az eső, talán némi hó is. Egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Fogatlan ott állt mellette, várta, hogy mit fog mondani, de nem szólalt meg.

- Arra vagy kíváncsi, hogy miért tudtam velük beszélni? – kezdte a fekete hajú, látva Hablaty vívódását.

- Arra vagyok kíváncsi, honnan tudsz ilyet, és eddig miért nem tudtál róla. Vagy ha tudtad, miért nem mondtad? – végre egy hang, végre egy kérdés.

- Én… Nem tudtam, érted? Fogalmam sem volt róla, csak most, ahogy hallottam… Tudod mi volt az első mondat, amit kinyögtem a kapuban? Hogy én ide tartozom… De ez nem lehet igaz! Biztos csak..  Csak úgy jött! Hablaty már én nem tudom, hogy mi történik körülöttem…

- Nyugalom, pajti. Mindent helyrehozok, ígérem…

Ez volt az este utolsó mondata, mielőtt mindketten aludni tértek volna. Az ablakot becsukták, s lefeküdtek a pokrócokra, amik az ágyak közt voltak kiterítve. A lányok aludtak fent a kényelemben, már úgy fél órája, a fiúk nagy része viszont sokkal hamarabb kidőlt, Hablatyék voltak az utolsók. Míg a Haddock fiú szinte azonnal elaludt, mellette Fogatlan nem tudott mit kezdeni magával.

Azon járt az esze, ami ma történt vele. Mégis honnan tudott ő ezen a nyelven, mikor még a nevét se tudná megmondani? Egyszerűen csak… Értette és kész. Megszólalni is tudott rajta. Jól jött, ez kétségtelen, valamiért mégis nyomasztotta.

Egy puha kéz simult az övére, megcirógatta a kézfejét, s halk kuncogással tudatta vele, hogy tulajdonosa ébren van. Viharbogár kócosan tekintett le az ágyról szerelmére, s egy gyors pillantással megbizonyosodott róla, hogy mindenki alszik…

Hogy aztán hirtelen lecsusszanhasson az ágyról, egyenesen Fogatlanra.

- Mit művelsz? – szinte ki sem mondott szavak, a fiú meglepettsége, de az az első csókig tartott.

- Csss, meghallanak… - Viharbogár felkuncogott, finoman odasimult hozzá, s megvárta, míg Fogatlan átöleli a derekánál, csak aztán simította újra össze ajkaikat.

Teljesen abszurd helyzet volt, hisz körülöttük ott aludtak még tízen, Fogatlan pedig kezdte azt érezni, nem bírja tovább nélküle, így szinte magához szorította, aminek láthatóan Vihar se volt az ellensége. Tettek pár közös mozdulatot, mindketten érezték a forróságot, és a testi vágyat de…

De akkor Hablaty megmozdult mellettük. Helyezkedett egy kicsit, majdnem feléjük fordult, de talán az ösztönei súgták, hogy ne tegye. Minden esetre ez elég riadó volt ahhoz, hogy Vihar feladja az akciót, épp oly hamar, mint ahogy elkezdte. Fogatlan ugyan morgott egy sort magában, végül nagy nehezen – huszadik könyörgésre – elengedte Viharbogarat, aki visszamászott az ágyra.

- Ne búsulj. Majd legközelebb – megmosolyogtatta, ahogy Fogatlan morcos képet vágott, s nem bírta ki, hogy ne borzolja össze fekete tincseit.

- Héj!

- Csitt – megint kuncogás. Túl fáradt volt, hogy lehajoljon egy csókért, szerelme viszont nem úgy gondolta, hogy hagyná anélkül aludni.

Ajka édes volt mint a méz, lehelete forró és puha. Épp annyira, hogy egy kis cirógatás hozzá, s Vihar már aludt is.

***

Az ebédlő megtelt a frissensültek illatával. Kora reggel volt még, de már egy nagy adag rántottával egyensúlyoztak ki a tizenkét fős csapat asztalához. Hablaty ezt még megengedte nekik, azzal nyugtatva magát, hogy megérdemlik.

Bőséges reggelit rendeltek. Volt ott tojás, kenyér, sült hús, meleg tej, valami zöldség, méz, és még ki tudja mi, de egy biztos: Takonypóc mindet pusztítani kezdte, míg Asztrid fejbe nem kólintotta a kanalával, hogy nyughasson, amíg szét nem osztják.

Nagy szüksége volt erre már mindenkinek, hogy asztal mellett, nyugodtan, boldogan beszélgetve reggelizzenek meg, egyetlen nappal a küldetésük előtt. Mert annyi hiányzott csupán, egy nap, és ott állnak majd a vár kapujában. Hablaty volt a legcsöndesebb most, neki kattogott az agya, forogtak a fogaskerekek, hogy mihez kezdjen. Elhozta idáig a csapatát, már csak be kell jutniuk, anélkül, hogy bárki is gyanút fogna. Átlapozta a füzetét két falat közt, megnézte a térképet, s nagyon úgy festett, hogy létezik egy kis, hátsó bejárat az erődön, és nekik pontosan arra van szükségük. De hogy onnan hova tovább… Az is eszébe jutott, hogy szemből bemegy a főkapun, és nyíltan kérdőre vonja őket, de ez volt az első, amit áthúzott a fejében létező, képzeletbeli listán.

Asztrid nem tűrte sokáig a mellette ülő viselkedését.

- Hablaty.

- Egy pillanat Asztrid, gondolkodnom kell…

- Hablaty.

- Mondtam, hogy egy pillanat - és akkor eltűnt a füzet előle. Asztrid rájött, hogy másképp nem bírja rá arra, hogy rá figyeljen, csak ha rákönyököl arra a nyomorult füzetre – Hé!

- Ha lenne egy kis eszed, néha hallgatnál rám. A megoldást keresed? Mert az orrod előtt van.

- Igen, tudom, kösz hogy emlékeztetsz, csak ahhoz gondolkodnom… - szava elakadt, mikor Aszrid elkapta az állát, és előre fordította a fejét. Egész közel hajolt hozzá, hogy a pontos irányt mutassa.

- Úgy értem, konkrétan az orrod előtt. Látod azt a térképet a falon, okoskám?

-… Az erőd alaprajza… - érkezett a megszállott motyogás a másiktól, a lány kezétől ugyanis még mindig nem tudott rendesen beszélni, konkrétan olyan fejet vágott, mint egy hörcsög. Egy teljesen elvarázsolt hörcsög.

- Okos Hablaty. Nem, nem, add ide azt a ceruzát és egyél, majd én lemásolom!

A reggeli utáni indulással azonban várniuk kellett, Asztrid ugyanis mindenkit meglepett. Lerajzolta a térképet Hablatynak, megette a reggelijét, aztán mikor a fiú feltápászkodott mellőle, ő is megpróbált kimászni a padról, de megingott, majdnem leborult mögé. Szerencséje volt, hogy Hablaty még épp időben kapta el a karját.

- Hékás, jól vagy?

- Aha, persze, semmi bajom... – hogyne, Asztrid Hofferson mindig ezt mondaná, ha a fél karja hiányozna és egy balta állna ki a hátából, akkor is. Hablatyot viszont nem tudta becsapni.

- Látom. Na gyere, felmegyünk szépen pihenni, rendben? Aztán egy óra múlva indulunk. Jó, Asztrid? – semmi válasz. Üveges szemek, amik meredten néznek előre, akadozó lélegzet… Hablaty már látta ezt a tekintetet. – Asztrid…? – Ha nem tudta volna, nem reagálhatott volna időben: Asztrid ugyanis a karjai közt csuklott össze, félig eszméletlenül, ezzel felhívva magukra az egész fogadó figyelmét. Szerencse, hogy a tulajdonos azonnal elküldött valakit orvosért, a szőke lányt pedig segített felvinni a szobájukba. Természetesen az egész csapat meghökkenve követte őket, Fogatlan pedig próbált a fogadós szavaira figyelni, és sietve fordítani őket Hablatynak, miszerint hamarosan megérkezik a helyi gyógyító.

Az viszont nem várt választ adott, valami olyasmit, ami kettétörte Hablaty terveit: Asztridnak maradnia kell, és pihennie, minél többet. Amikor viszont a fiú rákérdezett a dolgok miértjére, az enyhén magához tért szőke lány nem engedte kimondatni az asszonnyal, aki segített rajta. Egész meglepő módon ő értett a nyelvükön.

- Hablaty – kezdte Asztrid ez után. Látszott, hogy nagy levegőt vesz, valamit fogalmaz magában, de csak nagyon nehezen tudja kimondani – menjetek… menjetek, majd… majd megyek utánatok.

A fiú sokkos tekintettel térdelt le az ágya mellé, és kezébe fogta Asztridét.

- Asztrid, hogy mondhatsz ilyet? Nem foglak itt hagyni, senki sem fog téged itt hagyni!

- Hablaty, ha most nem mész, el fog veszni az esély… Minden pillanattal csökken a lehetősége annak, hogy végig tudjuk csinálni. Menj, kérlek… A… A kedvemért…

Megtette. Meg kellett tennie. Nem volt már más esély, lehetőség, semmi. Kézen csókolta Asztridot, összepakoltatta a cuccaikat, leparancsolta a csapatot a földszintre, kifizette a reggelit és a szállást, csak utána hívta félre Fogatlant.

- Maradj vele, kérlek. Csak te érted a nyelvüket, és biztosra veszem, hogy utánunk akar majd jönni. Ha így lesz, és úgy látod, hogy nagyjából összeszedte magát, akkor jöhettek, ha nem, akkor tessék, aludjatok még itt egy éjszakát – s ezzel a kezébe nyomott egy kis tarisznya aranyat. – Ennyi elég lesz, enni is tudtok majd, és ha kell, gyógyszerre is telik. Ha nem jöttök, majd visszajövünk értetek, ha végeztünk. Ha jöttök, keressétek a piros jelzőzászlócskákat. A dombon túl, a fák után megpróbálunk tábort verni. Az még biztonságos távolságban van a hátsó kaputól, de mégis elég közeli.

Fogatlan némán végighallgatta, de szemeibe beköltözött a félelem. Végül csak kibökte:

- H-Hablaty, nekem ez nem fog menni… - erre a másik a vállaira tette mindkét kezét.

- Dehogynem, menni fog, képes vagy rá pajti. Én bízom benned.

Másodpercnyi vívódás az éjfúria fiú tekintetében, majd újabb kétségek:

- De… De én veled akartam harcolni ebben a csatában. Melletted, nem pedig várni rá, hogy visszajössz vagy sem…

- Most is mellettem harcolsz Fogatlan. Hisz megvéded azt, akit… Akit szeretek. Én pedig biztonságban tudlak mindkettőtöket. – Hablaty látta a kétséget még mindig a szemeiben, így menten a karjaiba zárta, mintha csak az öccse lett volna. – Vigyázzatok magatokra…

- Ti is, Hablaty… Ti is vigyázzatok… Csak… Még egy percet kérek…

Mikor elengedték egymást, Hablaty olyat kérdezett vissza, hogy Fogatlan majdnem a falnak hátrált:

- Viharbogár?

Megint csend, az éjfúria fiú alig bírt megszólalni, mint aki elfelejtett beszélni.

- Igen, vagyis… Várj… Te meg honnan…

- Fogatlan, látom a szemedben – Hablaty édes mosolya sok mindent elárult. Valahogy tudta. Megérezte, megsejtette, mert ismerte annyira a legjobb barátját. A csodálat is kiült a tekintetébe a következő szavaknál – hiszen te szerelmes vagy, jól mondom?

Sosem érkezett válasz erre. Fogatlan kikerülte őt, s helyette megölelte Vihart is, elköszönt tőle, utána viszont az emeletre ment. A szobába most nem mehetett vissza, bekopogott ugyan – talán túl emberinek érezte ezt is – de Asztrid nem engedte, megkérte rá, hogy várjon.

Ő pedig várt. Öt percet. Tíz percet. Egy órát, vagy még többet… Az álom is elnyomta ott, valahol a folyosón ülve. Fogalma sem volt, hogy került vissza a szobába, de arra ébredt, hogy Asztrid a vállánál fogva rázogatja, szerencsére csak finoman. Odakint most is vihar tombolt.

Egyetlen mondat hangzott csak el köztük, de az halál komolyan:

- Vezess a szerelmemhez.

***

Még, hogy vihar… Hóvihar! Akkora, hogy lépni nem lehetett. Tépte az ajtókat, csapkodta a retesz nélküli ablakokat, felborogatta a virágosládákat… Az utcák üresek voltak, csak egy bolond menne ki ilyenkor.

Ez a bolond pedig nem volt egyedül.

- Gyerünk Asztrid, ha elérjük azt az utcát, ott védeni fognak a házak…  - Fogatlan újra megtámasztotta a szőke lányt, akinek karját átvetette a vállain, hogy legalább vonszolni tudja, ha már járni se tud magától. Asztrid Hofferson elég makacs volt hozzá, hogy kivezettesse magát a hóviharba, s erőlködve, no meg segítséggel ugyan, de haladjon az elszánt leány.

Muszáj odaérnie. Egyszerűen muszáj. Képtelen magában tartani, el kell mondania, ki kell sírnia, zokognia… Ha nem teszi, hát vége, nem fogja bírni, összeroppan. Léptei nehezek voltak, talán a gyógyszer hatása, talán az egész közrejátszik, de fellélegzett, mikor Fogatlannal elérték a szélvédett házsort, ami elvezette őket egészen az oldalsó kapuig, ahol az erdőn át meg tudták kerülni az erődöt. Erre mentek Hablatyék is, egész biztos, hisz a kis piros anyagcafatot most is zászlóként emelte meg a szél. A jel…

- S-Sietnünk kell… A hó elfedi a lábnyomaikat… sosem találjuk meg őket… - nyögte Asztrid, mire Fogatlan szinte már felemelte, hogy igyekezni tudjanak. Megfogadta: megvédi, és bármit megtesz érte. Megfogadta a legjobb barátjának, és ha Asztrid sietni akar, akkor úgy szedik a lábukat, ahogy csak tudják.

A hótorlasz, ami köztük és a fák közt magasodott, kerülőútra terelte őket. Fogatlan némi szitkozódás után megtalálta a helyes utat, egy újabb piros kis szalaggal. A dombon túl, a fák után, a dombon túl…

- Menni fog Asztrid… Bírd ki még egy kicsit…

- Hablaty…

- Igen, odamegyünk, őhozzá, csak bírd ki.

Meglepő erőt adott neki ez az egy név. Asztrid most a saját lábán jött valamennyit, elbírva a saját súlyát, Fogatlan pedig csak lesett. Szinte hihetetlen volt, mégis itt játszódott le a szeme előtt.

Sajnos nem sokáig, a fák elfogytak mellőlük, nem volt hova támaszkodni, csak az emelkedő maradt, Asztrid pedig megrogyott, s nem is tudott már továbbmenni. Könnyei majdnem az arcára fagytak.

- Ne-nem megy…

Fogatlan letérdelt mellé.

- Dehogynem Asztrid, te erős vagy!

- Nem, már nem…

Csend. Fogatlan tekintete hirtelen lett elszánt. Nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, épp most. Hablatyék a dombon túl vannak. Túl közel a cél…

- Akkor majd én segítek, míg az nem leszel újra. Megígértem, hogy elviszlek téged Hablatyhoz. És én állom a szavam. Gyere, mássz fel a hátamra.

Teljesen elvetemült ötlet volt, Fogatlanban viszont tombolt az éjfúria énje. Akkor is elviszi, ha megszakad, akkor is, ha négykézláb jut csak el odáig. Akkor is…

***

A sátrak álltak, amiket még a faluban vettek, a hely biztos volt. Hablaty a hóvihar elől épp az egyikben ült, ölében a térképpel, meghúzva rajta a vonalakat, hogy merre fognak majd bemenni és kijönni. Iszonyú szerencse volt, hogy legalább egy régi térképet szereztek az erdőről, máskülönben haláluk pillanatáig kereshették volna az apját azokban az útvesztőkben.

Még nem tudta, hogy ma este nem ez lesz a legnagyobb problémája. Egészen eddig a percig.

- Hablaty, gyere, ezt látnod kell! – Fafej dugta fejét a sátorba, s most annyira komoly volt a hangja, a Haddock fiú rögtön tudta: ez nem vicc. Nagyon nem az.

A féllábú sebesen felpattant, köpenyt kanyarintott a vállára, s a többiekkel együtt már kint is volt a hóviharban. Először nem is vette észre, de aztán…

- Fogatlan… Asztrid!

Sebes rohanás, amennyire a hó megengedte, kapkodó sietség, egy esés, de nem állt meg. Fogatlan viszont igen. Eljött a pillanat, hogy ő rogyott meg, s elterült a hóban, Asztrid pedig mellette végezte. Felhozta őt a dombtetőre, elhozta Hablatyig, de most nem bírta tovább.

Asztrid nem tudta, hogy került be a sátorba, csak a sok-sok takaró tűnt fel neki, de utána ismételten a rosszullét kezdte kerülgetni a fülledt levegőn. Szemei találkoztak a támasztólécekkel és a hótól védő vászonnal. Aztán Hablattyal, aki csak egy halk sóhaj után szólalt meg.

- Miért is jöttél utánunk… Hisz nem bírtad az utat, Asztrid… Miért erőltetted?

- M-mert… Muszáj volt… - nyögte, miközben kiszáradt torkát köszörülte meg, s lassan ülő helyzetbe szenvedte magát, nem érdekelve, hogy mennyire fáj a mozdulat.

- Muszáj ? Mégis miért volt muszáj? – Hablaty a fejét rázta. Egyáltalán nem értette, nem látott a szavak mögé. Talán még jobb is volt így.

- El kell… El kell mondanom neked valamit…

Hablaty egy apró fejingatással nyugtázta csak a makacsságát, hisz már jószerével teljesen felkelt. Ő pedig kénytelen volt felsegíteni.

- Jó, rendben, de előbb kiviszlek innen, jobb lesz neked most a friss levegőn.

Odakint már közel járt az alkony, elállt a hóesés, s rózsaszínes felhők úsztak az égen, jelezve, hogy nagy szél lesz. Asztrid Hablatyra támaszkodva távolodott el a sátraktól, hogy hallótávon kívül legyenek, csak aztán engedte el, tekintete az erdőre meredt. Eddig majd’ megveszett, hogy közölhesse vele, félt, hogy belerokkan, ha nem mondja el, amit akart, de most… Most kifogyott a szavakból. Most nem maradt semmi, csak a sötét üresség… A halál. Hisz megmondta az a gyógyító, érezni fogja… Érezni fogja, mikor egy életnek végeszakad…

- Hablaty, mondanom kell neked valamit – ennyi jött ki elsőre. Hogy utána mi lesz, még nem tudta. Hablaty minden esetre csendben volt, talán jelzésként, hogy folytassa. Még mindig háttal neki. – Tudod, hogy hogy érzek irántad… Én is tudom, te mit érzel… De valahogy sose mondtuk ki… A beszélgetős része, nem… nem a mi részünk volt. Mi csak tettük, amit jónak éreztünk… Csak magunkban döntöttünk, és… Talán itt rontottuk el.

Hablaty kezdte érezni, hogy ez egy túl komoly téma most neki, főleg egy közel halálos küldetés előtt, s megpróbálta lepattintani.

- Asztrid, figyelj, öhm… Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje kettőnkről vitatkozni. Igen, voltak furcsaságok, de voltak gyönyörű pillanataink… És még lesznek is, tudom… Csak most tényleg egészem máshol jár az…

- Hablaty, hallgass végig! – a mondat ostorként csattant a levegőben és a fiún, szinte beléfagyott a szó ezen a téli estén. Asztrid reszkető hangon, de kissé ingerülten folytatta. – Sose mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”… Sose mondtuk, hogy „beszéljük meg”… Mondtunk valamit egymásnak egyáltalán? Nem! Semmit! Amikor a csapat beszélt, akkor néha egymáshoz szóltunk, de közben, csak… Csak úgy történtek dolgok, és…

- Ha a Bork héti estékről beszélsz, akkor…

- Igen, pontosan arról beszélek! – Hablaty nem értette, hogy Asztrid hogy tudott a szomorú hangételből dühösbe, majd elkeseredettbe váltani, most viszont megint kénytelen volt elhallgatni. A lány folytatta: - A francba is, Hablaty… Ne-nem gondolkoztunk… Már a hajón tudtam, hogy baj van… Már ott éreztem… Sőt, már Helsa érkezésekor is éreztem, Viharbogár pedig tudott róla… Mondta, hogy menjek orvoshoz időben, nézessem meg magam Gothival, de nem… Nem, mert túl makacs voltam…

Hirtelen összeállt a kép. Hablaty lassan leengedte a kezét, s lélekben összezuhant. Már mindent értett…

- Terhes vagy… igaz?

Most várta az „igen”-t, a bólogatást, a sírást, vagy valami ilyesmit… Egy helyeslést, mert minden jel erre mutatott, egyszerűen nem érkezhetett volna más célhoz a beszélgetésük. De. Nem ért célhoz.

Kisiklott.

 Asztrid a fejét rázta. Hablaty a hitetlenkedés és az értetlenkedés közt volt épp, mikor Asztrid végre valahára kimondta:

- Csak voltam… Ma délutánig…

Az információ berúgta az ajtót valahol Hablaty elméjének „ez már nem a normalitás világa” címszavú szektoránál. Leálltak a kerekek. Megállt a forgalom a gondolatok közt. Nem volt élet. Meghalt, ahogy az a kicsi is, valahol Asztrid szíve alatt.

( Magdolna Fekete fordítása: )

Egy hamu tudom mi áll-

Yggdrasill a neve.

Magas fák, behintve hát,

Fehér hamuval tele.

A harmat onnét jő-

Ott esik a völgyre!

Mely mindig zölden nő,

Urdhr forrását ölelve.

( Dancing Snowflake fordítása: )

Hamuból hajtott ki -

Yggdrasill a neve

Ég-ölelő fa, sár

Hó-pora hinti tele.

Ágai hegyéről

Hull harmat a földre!

Örökké zölden áll

Urdhr forrás völgye

( RidingLove Dragon fordítása: )

Állnak a hamvak, tudom jól

Yggdrasill a neve

Magas a fája, nől az ága

A fehér sár segít reája

A harmatcseppek onnan jönnek

Szállnak le a völgybe

Zölden áll ez örökké

Míg Urdhr is hajol eléje