15. fejezet - Álomháború

Sziasztok!

Hát, még egy rövid ideig hétvége van, és ezt a részt is csak azért kapjátok most, mert nem igazán voltam itthon, pedig előbbre terveztem.

A lényeg, hogy néhány napon belül (ha jól számolom) kapni fogtok néhány rajzot a szereplőkről, és egy kidolgozott látványtervet az egész Magashegyről, ha minden igaz még sikerül is :'D Az egész saját elképzelésen alapul, szóval magam találom ki minden elemét, remélem sikerül is megvalósítani amit fejben már átlátok.

Ezeknek a rajzoknak egy egész cikket szentelek, eddigi állás szerint, ami után érkezik majd a 16. fejezet is, ahol már igencsak át kell látni ezt az óriási teret, úgyhogy kelleni fog az a kiterített panorámakép.

No de, ennyit a közlendő dolgokról, induljon a folytatás és szárnyakat a kommenteknek! :D

15. fejezet

Sehonnan jött sárkány

Egy kalmár élete sosem könnyű. Idegen országokat jár meg, furcsa népekkel találkozik, és nem árt, ha meg tudja becsülni egy-egy áru értékét, különben könnyen hasztalan kacatokat is rásózhatnak azok a pimasz vevők.

De a legpimaszabb mindközül egyértelműen Hablaty Haddock. Nem elég, hogy miatta ki kellett dobnia a keleti és északi piacok szemében oly értékes kék leandert, meg kellett tűrnie tizenkét kamaszt a fedélzetén, ráadásul még azt meri kérni tőle, hogy forduljon északkelet felé.

- De hát Hablaty úrfi, most hajítottam ki azt, ami miatt odáig elhajóztam volna! – kezdte a jogos méltatlankodást Johann, széttárva a karjait.

- Johann, nem mondom el még egyszer – Hablaty inkább volt türelmetlen, mint ideges, hisz tudta: már így is nagyon le vannak maradva. – Apám, Hibbant törzsfője fogságban van. Mi azért indultunk el, hogy megtaláljuk, és hazavigyük.

- Tizenketten egy egész hadsereg ellen? Ráadásul ha jól hallottam az imént, megszöktetek otthonról, és nekem ezt jelentenem kéne! – makacskodott karba tett kézzel a kalmár.

- De ne fogod – szögezte le a Hablaty mellé lépő Asztrid – mert te egyedül vagy, mi meg tizenketten, ahogy mondtad, azaz könnyűszerrel lefoglaljuk a-…

- Nem fogod, mert rendes vagy, ennyi elég is lesz – intette le a szőkét a Haddock fiú, hiába próbáltak az ikrek is helyeselni Asztrid érvei mellett. Az erőszak nem Hablaty szokása, most sem így kívánta rendezni a dolgot. – Én csak annyit kértem tőled, hogy vigyél el minket Magashegyhez, és várj is meg, vigyél haza, utána pedig mindent megkapsz amit kérsz, ezt garantálom.

Fafej pedig a legrosszabb pillanatban szúrta közbe:

- Ha meg nem teszed, visszatérünk Asztrid módszeréhez, plusz kikötözünk az árbochoz is.

- Fafej!

***

Felvonták a vitorlát. Johannak tényleg nem marad választása, hisz tudta: ha Hablaty nem is, de a többiek megtennék a kikötözős akciót, ami nagyon nem tenne jót a hírnevének.

A viking bárka könnyedén és gyorsan ringatózott át a hullámokon, a tiszta, csillogó napsütésben. Gyors volt, mint a szél, ami előre lendítette, újra meg újra. Kaszálta a vizet, billegett egy kicsit, de stabilan magasodott a habok fölé.

Mire Hablatyék elmagyarázták, hogy mi történt velük, illetve, hogy a sárkányok a plusz hat viking a hajón, Johann már a fejét fogta, no meg persze egyre egyértelműbb volt a tény: az órák során olyan messze kerültek Hibbantól, hogy a kalmár biztosan nem fogja őket visszahurcolni oda.

- Hablaty úrfi, jól hallottam, hogy a magashegyiek ragadták el atyádat? - a kínos kérdés fűrészként hasított a csöndbe.

Mindenki pakolászott, rendezkedett, hogy elférjenek a közelgő éjszaka során is, ez a megszólalás azonban mindenkit megállított. Vihar és Fogatlan megálltak a fedélközbe vezető lépcsőn, és összenéztek, az ikrek csendesen kihátráltak a képből, Takonypóc próbált úgy tenni, mint aki nem is hallotta, Asztrid pedig… Nos Asztrid Hablaty mellé állt, aki a tengert bámulta, a homlokát ráncolva.

- Igen, Johann… Ők vitték el apámat… Miután kettészakították és elsüllyesztették a hajónkat. Én csak azért lehetek most itt, mert apa az utolsó pillanatban egy csónakban kitett a vízre, s akkora szerencsém volt, hogy egy ismerős forrkatlan hazavitt.

- Oh… - Johann nem is tudott mit mondani. Ha egyáltalán létezett volna ide helyes válasz, ő most nem is találta. Viszont menten megváltozott a véleménye a helyzetről. Hablaty most nem csak egy apróságból csinált nagy ügyet, hanem komoly ügyben jár a hideg tengereken. Akár veszteség, akár nem, egyszerűen segítenie kell neki, mert az élet is ezt kívánja. Hogy ne nehezüljön még jobban ennek a szegény fiúnak a sorsa, hanem legyen még ott valaki, aki előre lendíti, aki segít neki, különben elbukik. Hiába a józan esze, az okos gondolatai, a felszereltsége. – No és… Mi a terved, mit csináltok, ha odaértünk?

Hablatyot meglepte ez a szintű határozottság. Johann az imént maga jelentette ki, hogy elviszi őket odáig, talán azonnal kérdés nélkül. Szinte hihetetlennek hatott a dolog, mégis megtörténik.

- Hát… - és most érkezett a bizonytalanság. – Az a helyzet, hogy idáig jutottam a tervvel. Arra gondoltam, hogy majd ott kitalálom, vagy valami, de… Nem hangzik valami bölcsen. Annyi minden közbejöhet és még térképem sincs a…

Birkabőr pergamen csusszant a mellette lévő asztalra. Még végig se mondta a fő problémáját a küldetés kapcsán, a kalmár már tudta is rá a választ. Hablattyal az élen szép lassan mind a térkép köré gyűltek.

- Ez itt Magashegy és a környéke – simított végig a sárgás bőrön Johann – itt találjátok a várost, aminek két bejárata van. Egy a sziklákkal körülzárt, többszörösen védett kikötőben, egy pedig az erdő felé. A falon kívül, ami a várost körbeveszi, nem juttok körbe. Vagy bementek a kapun, vagy kint ragadtok, ott viszont ellenőrzést tartanak. Rühellik a sárkányokat és mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. Most szólok, szóval kezdeni kéne valamit azokkal a pikkelyekkel – végigpillantott az embersárkányokon, akik mind az arcukon és karukon lévő, árulkodó és rikító pikkelyeikhez értek. – A másik, pedig. Szinte biztosra vélem, hogy nem sétálhattok be csak úgy. Mindenkit ellenőriznek, és ha kiderül, hogy honnan jöttetek, az őrség egyből az erődbe visz titeket, ami ugye senkinek se jó. A kikötő felől teljesen biztos, hogy nem mehetünk, túlságosan őrzik azt az oldalt. Az erdő tűnik jó választásnak, de az viszont…

- Több napi járásra van az egyetlen ponttól, ahol a kikötőn kívül partot érhetünk – Hablaty fejezte be a mondatot helyette. – itt, a Thor-szurdokban… Aztán át Troll-dombra, onnan le a hegyek közt folyó patakhoz, aztán fel a magashegyi ormokon át, le a Fekete Vitorlások erdejéig, és az utána lévő sík terület után jön csak a kapu.

- Ez iszonyú hosszú.

- Hablaty, menjük inkább a kikötő felől, majd beadunk valami kamu dumát arról, hogy kereskedők vagyunk.

- Vagy menjünk vissza Hibbantra és mondjuk el mit találtunk.

- Vagy menjen be Johann.

- ÉN?!?!? Na majd adok én neked te pimasz kis…!

A hibbanti főnök fia feje fölött záporoztak a megjegyzések, egyéb ötletek, csipkelődések. Négyen figyelték már csak a térképet szótlanul.

- Nos… a kikötő kilőve. Ha be is jutnánk a kapuig, azonnal lefülelnének – kezdte a morfondírozást Asztrid.

- De valószínűleg már a kikötőben kiderülne, honnan jöttünk. Hablatyot sajnos túl sokan ismerhetik, na meg persze, gondolom tudták, kiket várnak… Szóval még számíthatnak is ránk. – tette hozzá Viharbogár.

- De ha nem a kikötőt választjuk, hanem a déli ormokat, akkor is nehéz. Nem véletlenül hívják a helyet Magashegynek. Az egy magas hegy, hóval a tetején, tele veszélyes, kiszámíthatatlan helyekkel, és nyilván tele vadsárkányokkal, ami még nem is zavarna, de nagy esély van más ragadozókra. Medvét, farkast vagy szarvast pedig még nem tudok szelídíteni, már ne is haragudjatok. Ha egyáltalán átjutnánk ezen a vadvidéken - Hablaty az asztalra támaszkodva leste a további lehetőségeket, a monológja után. Fogatlan viszont átnyúlt a jobb karja fölött, és a térképre mutatott.

- Viszont itt talán még átjuthatunk. Ez a hely meredek, de nem annyira. Ráadásul erdő borítja, itt nem lehetnek akkora szirtek, ha a fák képesek megkapaszkodni. A vadabb állatok pedig nyilván ott élnek, ahol vannak barlangok. Itt kisebb az esély rá.

- Eddig rendben is van az ötlet pajti – bólogatott Hablaty. – Na de itt mihez kezdesz? Itt hogy megyünk tovább? – bökött az esetleges átkelhetési lehetőség városhoz közelebbi oldalára. Ott ugyanis konkrétan jelölte a térkép, hogy egy hegyi folyó húzódik, és lépcsőzik lefelé a hegy oldalán, egész a Fekete Vitorlások erdeje széléig. Fogatlan a vállát vonogatta.

Johann közben visszaverekedte magát hozzájuk, s épp meglátta, hova mutat a két fiú.

- Oh, szóval az erdő felé akartok menni? Talán jobb választás, mint a másik, és a folyón is le tudtok jutni. Egyszer árultam itt szőrmebundákat, és egy idősebb öregúr mesélte, hogy a hegyen, egy folyó partján dolgozik, mint halász. És egy várostól messzebb eső helyen nyilván van halászkunyhó is, ahol meg találtok csónakot.

Hablaty alig hitt a fülének, hogy öt perc alatt összeraktak egy tervet. Hogy mire nem képes a csapatmunka! Ujját tovább vezette a papíron, át az erdő fölött a mezőig. Az ottani kapu a rajzon is sokkal kisebbnek tűnt, bizonyára azt nem őrzik annyira. Esetleg még sikerülhet is…

***

Lobogott a meleg, vasteknőben gyújtott tűz a fedélzet közepén, ami ezen a jeges, tengeri éjszakán nagyon sokat jelentett. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy a fiatal vikingek együtt töltsék az estét, szeletszámra fogyasszák a friss jaksültet és a Johann által mézes kecsketejnek nevezett forró, édes italt szürcsöljék, sztorizgassanak, vicceket meséljenek, régi viking mondákat az őseikről. Ha valakik, hát ők büszkék voltak a múltjukra és családjaikra.

Hablaty Haddock viszont nem volt nyugodt. Hogy is lehetett volna, tizenegy emberért felel magán kívül, és olyasmire készül, ami hadseregeknek se sikerült. Mielőtt le nem ment a nap, vagy ezerszer tanulmányozta, és le is másolta Johann térképét, amin a város úthálózata is fel volt vázolva, aminek különösen örült.

Most viszont csak bámulta a vizet, s annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepetésként érte, mikor Asztrid hátulról átkarolta a derekát, s fejét a hátának támasztotta.

- Megint túlgondolod a dolgokat – kezdte a szőke.

Hablaty nem bírta ki mosolygás nélkül

- Nem, dehogy… Én csak…

- Csss. Most egyszer az életben teljes nyugodtsággal kapcsold ki az agyad. Nincs rá szükséged, míg a hajón vagyunk. Muszáj neked is pihenned, főleg, hogy nem gyógyultál meg teljesen. – Asztrid mát a karjai közt volt, hiszen egy ügyes mozdulattal becsusszant Hablaty elé, állát pedig a fiú mellkasának támasztotta, így súgta neki szavait.

- Asztrid, járni se tudnék, ha nem gyógyultam volna meg – feleselt Hablaty, de nem sok alkalma volt rá. Lopva csókot váltottak, aztán a szőke lány a fiú háta és vállaira terítette a magával hozott kendőt.

- Így… Gyere, ülj le hozzánk a tűzhöz. Az éjszaka hideg idekint.

Nem volt mit tenni, Hablaty elvánszorgott a csapatig, ahol úgy tűnt, új téma kezdődött. A csapat vezére leült barátai közé, egész konkrétan Fogatlan mellé, aki a fiú felé nyújtott egy tányérnyi vacsorát, amit megmentett neki Takonypóc és az ikrek elől.

- Kösz pajti – Hablaty falatozni kezdett, miközben a csapat visszazökkent a témához az ő megérkezéséből.

- Na szóval, és aztán Töffel leestünk a suttogójáratba, de szerencsére nem volt ott az a dög, ha értitek. Mármint a disznó, nem a suttogó! – csapkodta a térdét a nevetéstől Böff, ellentétben mindenki fapofával figyelt rá.

- Öhm… Srácok, van egy jobb téma, ami szerintem mindenkit sokkal inkább érdekelne, mint a vadkanos sztorik – szólt lenézően Halvér, majd nagyot harapott a jaksültből.

- Igen, például a sárkányaink mesélhetnének egy kicsit magukról, hogy mi történt velük, mielőtt hozzánk kerültek. Szóval ki kezdi? – tapsikolt izgatottan Asztrid, majd a vele szemben ülő Bütyökre pillantott. – Nos?

- É-én? Ugyan, én nem vagyok valami érdekes – kacagott az alacsony, barna hajú sárkánylány, mire szinte mindenki (nos, az ikreket és Takonypócot kivéve) ellenkezni kezdett.

- Dehogynem Bütyök, nagyon is érdekes vagy, mind azok vagyunk – bíztatta tovább a szőke Hofferson.

A gronnkel-lány egy darabig csak nézett maga elé, zavarában pirospozsgás arcát csak még jobban égette a tűz melege.

- Hát… Tudjátok, én a sárkányszigeten születtem. Ott is nőttem fel, Kampót és Böfféket, na meg Vihart is régóta ismertem. Mindőjük közül talán utoljára keltem ki – itt egy pillanatra mindenkit megzavart az emberi külsővel rendelkező sárkány tojásról való magyarázása – de nem igazán történt velem semmi izgalmas. A környező szigetekre jártunk a többi fióka korú sárkánnyal játszani, amíg az egyik támadásnál… Igen. Szóval, még Fogatlan becsapódása előtt néhány héttel estem fogságba nálatok.

Ennél a mondatnál az összes viking elszégyellve lehajtotta a fejét.

- Már nem is emlékszem, milyen volt a béke előtt – suttogta a csendbe Takonypóc, a többiek pedig kivételesen mind egyet értettek, míg Asztrid nem sürgette a soron következő Kampót, hogy ő is igazán mesélhetne valamit.

- Hát, nekem se volt érdekes fiókakorom – nevetett a szörnyennagy rémség. – Igazából az összes fióka egy helyre járt, volt egy biztonságos völgy, ahol volt élelem, játszhattunk, de még a Királynő hatókörében helyezkedett el. Talán mind ott nőhettünk fel, a szülők és a felügyelők nem engedtek el onnan sose. Néha megléptünk, de annak mindig csak baj volt a vége.

- Ahogy mondja. A mi szüleink egyszer elfelejtettek minket.

- Mert volt még tizenkét testvérünk.

- Vagyis csak hat, de cipzárhátaknál ugye az kicsit több – kapkodták egymástól a szót a cipzárhát fiúk.

A sárkányok egymást túlkiabálva emlékeztek vissza a régi játékokra, amiket együtt találtak ki, nevettek a csínyeken, ám Asztrid hamar elcsendesítette őket, a figyelem pedig akaratlanul is a csapat legcsöndesebb tagjára terelődött.

- No és veled mi volt pajti? Ezt mindig is meg szerettem volna kérdezni – nézett legjobb barátjára Hablaty, akit nem kicsit zavart, hogy tizenegy szempár szegeződik rá, plusz Johann, aki most érkezett közéjük, és az árbocnak támaszkodva várta a történetet, ami szinte hihetetlen volt.

- Hát… - Fogatlan nagyot nyelt – az én történetem se valami… érdekes.

- Dehogynem!

- Erre vártam már mióta!

- Sose mondtad el!

- Én is tudni akarom!

- Halljuk!

A sárkányok és vikingek egymás szavába vágva kérlelték, kíváncsi szemekkel meredtek rá, Fogatlan pedig csakis Hablaty kedvéért és Viharbogár mosolyáért sóhajtott, ami azt jelentette: mesélni fog valamit.

- Hát… most gondolom azt várjátok, hogy valami fenomenális éjfúria paradicsomról kezdjek el regélni, pedig… Ilyen nem létezik. Vagyis, ha létezik is, én… Nem tudok róla semmit. Mert nem… Nem emlékszem rá… Az igazság az, hogy semmire, ami a sárkánysziget előtt volt. Azt se tudom, hogy kerültem oda csak… Csak valahogy odavetett a sors, a szél, vagy ilyesmi… Az is lehet, hogy nem kellettem a szüleimnek, és inkább kitettek valahol, hogy megszabaduljanak tőlem…

Ilyenkor az emberek általában rávágják: „ne mondj ilyet!”, de most semmi sem történt. Mert senki sem erre a feleletre számított. Hogy a sziget hőse, a nagy becsben tartott egyetlen éjfúria, Fogatlan mögött ennyire ne legyen semmi és ne tudjon egy fikarcnyit se önmagáról.

- Szóval… Akkor nincsenek is más éjfúriák? Mármint azok, akikhez tartozol, vagy mi… Ha tartozol valahová – kérdezett vissza kissé eltekintve a tapintat fogalmától a Jorgerson fiú. Asztrid ezt most se tűrte.

- Takonypóc! Mégis hogy mondhatsz ilyet? Fogatlan hozzánk tartozik, ő is hibbanti sárkány. És biztosan ott van valahol a családja, igaz? Igaz…?

A fekete hajú a fejét ingatta, kissé előre döntve azt, már majdnem a térdeire hajtva. Fogalma sincs…

- Én tudom mi történt - a mondat robbanásként hasított a tűz ropogó hangjába, ugyanis azon kívül (nem számítva a tenger hullámzását, ami megszokott zajjá vált) síri csend volt. Viharbogár előrébb csúszott, hogy átlásson Fogatlanra, aki megdöbbenve kapta fel a fejét. Pont ő? Ő fogja megmondani, hogy kicsoda? Nem is kellett több szó, Vihar  egy sóhajtás után folytatta – A szüleim… Ők találtak rád. Egyedül voltál, kicsi voltál, bukdácsolva próbáltál repülni a viharban. Ők a halászatról visszatérve láttak meg, és feléd indultak, de mire elértek volna, lezuhantál, egyenesen a háborgó habok közé. Apám mentett ki, nem voltál eszméletednél, ezért visszavitt a Sárkányszigetre. Mindenki azt hitte, hogy… Hogy már nem tudnak megmenteni. De te akkor felébredtél és semmit nem tudtál mondani magadról. Pontosabban, valami támadásról hadováltál, de aztán megint elájultál… Utána viszont már a nevedet se tudtad, ha volt egyáltalán. Nagyon kicsi lehettél még, anyám szerint talán nálam is kisebb, pedig akkor még repülni se tudtam.

Megint síri csönd. Fogatlan arcán akaratlanul is könnycsíkok szaladtak végig, mikor a fájdalom és a felismerés beléhasított. Tartozott valahová… Egykor. Talán családja is volt… Talán egy rendes élete is volt…

De hol van az már. Elfújta a szél, elvitte az ár, elmosta az eső.

Sőt, esetleg már nincs is szüksége rá, hisz itt van Hablaty, itt van Hibbant sziget és itt van… Viharbogár is. És itt is lesz vele mindig.

Közlendők

Sziasztok!

Nos, akik gépen kattintanak ide, hallhatják, hogy új muzsika van, bár sokkal rövidebb így a lejátszólista, mint az a másfél órás melódia, viszont kedvetekre válogathattok köztük, hogy megtaláljátok egy adott jelenethez tartozó, számotokra ideális zenét - no meg lesz olyan is, amikor esetleg én ajánlom, mert iszonyú hatást vált ki a zenét hallgatni és olvasni egy hangulatában stimmelő zenét, tapasztalat :)
Ám ha esetleg nektek van valami jó zenejavaslatotok, ami hangulatában és stílusában illik ide (lehetőség szerint 2-3-4, maximum 6 perces) , kérlek linkeljétek kommentben, sokat segítetek vele, és gondolom nektek is jó, ha a kedvenceteket hallhatjátok itt is :)

Még egy apró információ: holnap egészen biztosan elkészül a fejezet, viszont úgy döntöttem, hogy hétvégén fogom kirakni, így ugyanis lehetőségem nyílik rá, hogy behozzam a lemaradásom, és ne legyenek megint akkora csúszások, mint amik eddig voltak, és beálljon valami rendszer.

Illetve lassan figyelgethetitek a másik blogot is, ahol hamarosan kirepül egy új fejezet is, ha jól emlékszem a megbeszéltekre (Flake? XD), akkor hétvége környékén érkezik, nagyjából egyszerre az ittenivel.

Nos, ennyi lett volna, a legközelebbi viszont olvasásra!

~Apropó, itt,a hol én lakom még mindig térdig állunk a hóban, hát ti? :D~

14. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Azt hittem, nem fogok megcsúszni... De akkor jött a félév és a három vizsgafilmem, szóval csak most hoztam fejezetet, ezért elnézéseteket kérem.

Hoztam egy régebbi rajzomat is, ami pontosan ide illik most, Fogatlan új ruházatáról :)

Jó olvasgatást mindenkinek, és repüljenek azok vélemények mint az éjjeli rémek :D

14. fejezet

A tizenkét kamasz

A sárkánytanács váratott magára.

Hablaty és Fogatlan meglepően gyorsan gyógyultak, ami fontos is volt, hiszen minden perc, minden óra számított. A főnök fia nem is húzta sokáig az időt, összehívta a lovasokat és sárkányaikat egy megbeszélésre, most egy kevésbé távoli helyre. Nem akarta elvonszolni rossz lábát az arénáig, hanem mindenkit magához hívott, s az eddig hidegen és magányosan álló Haddock ház a dombon ismét megtelt élettel és a pattogó tűz pedig feloldotta a jeget az ajtók sarkaiban.

Hablaty a gyógyulgatós napok alatt is rengeteget tett az ügy érdekében. Feljegyzéseket, rajzokat készített, hogy felkészítse a csapatát és meg tudja mutatni, hogy mégis mit és kiket keresnek, aztán vázolta, hogy melyik hajóval érdemes útra kelni (a sárkányon lovaglás ki volt zárva, a sárkányaik nem ülnének fel egy másik tűzokádó hátára). Egyszóval mindent tökéletesen kitalált, hogy miként jussanak a magashegyiekhez kérdőre vonni őket.

Aztán jött a pofára esés, ezúttal Bélhangos formájában, aki egyetlen mondatával feldöntötte a Haddock fiú által tökéletes aprólékossággal felépített kártyavárat.

- Nem mentek ti sehová – szegezte a fiúnak a mondatot.

- Micsoda? – Hablaty leengedte a kezeit, amiben vagy húsz papírt fogott össze. Épp azon volt, hogy bemutassa az ötletét a kovácsnak.

- Nem mentek el és téma lezárva – aztán visszafordult a munkájához, sokkal komorabban, mint eddig bármikor.

- De hiszen… Hisz rengeteg ötletem van! Itt, meg is tudom mutatni ő-…

- Hablaty! – Bélhangos hirtelen fordult el az asztaltól, így leesett a kard is, amivel dolgozott, s a falába mellett érkezett. – Idefigyelj fiam, nem mondom el még egyszer! Nem mentek sehová, a kijárás mostantól tilos Hibbant szigetről, engedély nélkül senki sem teheti meg, és most mondom Hablaty Haddock, hogy se te, se a Hofferson kisasszony, senki sem kap rá engedélyt! Most pedig ne lábatlankodj itt nekem, menj vissza Asztridékhoz és pakold magadtól jó messze azokat a papírokat. Oh, és tegyél le arról, hogy majd te és egy csapat kamasz mentőakciót fognak szervezni. Úgyhogy téma lezárva - mondta a falu kovácsa.

Hablaty csalódottan kullogott vissza Asztridhoz, aki a házuk előtt várta. Mikor megtudta, hogy milyen választ kapott a fiú, majdnem ott helyben kettécsapta a bejárati ajtót a szekercéjével.

- Majd adok én neki csapat kamaszt! – újabb suhintás, Hablaty feje veszélybe került, így hátralépett egyet. Megszokta már, hogy ilyenkor hagyni kell, hadd tombolja ki magát. – Míg te agyonhajszolod magad, jó tervekkel állsz elő, ő mit csinál?! Semmit! És még ő mondja, hogy ne lábatlankodj, majd ő fog lábatlankodni a-…

- Asztrid! – Hablaty nem bírta tovább. – Apa legjobb barátja, hogy gondolhatod, hogy nem akar neki segíteni? Biztos épp annyira ideges mint mi, csak nem tud mit kezdeni magával. És ha belegondolsz, én vagyok az örökös… Nem akarja, hogy az utolsó Haddock is feldobja a talpát valahol a tengeren, ha valami rosszul sül el.

- Te is jössz a lábas viccekkel?!

- Mi-milyen lábas… Asztrid!

Szóval nincs megoldás. Egyelőre. Mindketten tudták, hogy most tényleg olyanok voltak, mint a neveletlen kamaszok, és ez pedig nagyon rossz húzás volt.

- Na jó, elég. – intette le Hablaty a toporzékoló Asztridot. - Vagy felnőtt módjára gondolkodunk, vagy Bélhangosnak lesz igaza és ülhetünk a fenekünkön, és várhatjuk a sült galambot, mert másra nem vagyunk elég érettek, így nem…

Asztrid karba tette kezeit, s csak laposakat bólintott. Nem akart megszólalni, mert legszívesebben mindenbe fejszét vagy egyéb éles tárgyat vágott volna idegességében. Szóval inkább meg se szólalt, jobb ez így mindenkinek.

- Inkább azt találjuk ki, hogy… - Hablaty folytatta volna, mikor látta, hogy a szőke lány nem mond semmit, ám ekkor egy torokköszörülés szakította félbe. Mindketten az ajtó felé pillantottak, ahol Fogatlan kapaszkodott az ajtófélfába.

- Hablaty… Figyelj, beszélhetnénk? – iszonyú órákba telt, mire rávette magát, hogy elé álljon egy vallomással. A vallomás, miszerint ő érez valamit Vihar iránt, igen, nagyon szereti, úgy igazán, de félt is ettől. Félt, mert ha visszaváltoznak, ez már csak egy halvány emlék marad, egy apró röpke hónap, mialatt lezajlott élete legörömtelibb szakasza. És tudta már most, hogy vége lesz… Mert nem maradhatnak örökké így, őt vonzza az ég, hiányoznak a szárnyai, s újra repülni akar. Már nagyon, borzasztóan repülni akar... - Va-vagy zavarok?

Barátja nagy levegőt vett, hogy véletlenül se rajta vezesse le az idegességét, aztán rápillantott.

- Figyelj pajti, az a helyzet, hogy ez nagyon nem egy alkalmas pillanat, ne haragudj.

Fogatlan már megfogalmazta a választ, s a száját is kinyitotta, de ekkor az ikrek ügyködése keltette fel a figyelmét. Vagyis, nem csak az övét.

Fafej és Kőfej, no meg a cipzárhát fiúk egy egész, mindenféle kacattal megpakolt kordét próbáltak átszenvedni a falun, és nagyon úgy tűnt, hogy a kikötőbe igyekeznek. Mindeközben persze folyton belekötöttek a másikba, hogy ki miatt nem haladnak, de a vége csak az lett, hogy Hablaty felhívta magára a figyelmet egy torokköszörüléssel, így megszakadt a folyamat is.

- Srácok, elárulnátok, hogy mégis minek az… az izé? Azon a kocsin akartok meglépni a szigetről?

- Vagy csak tartozék a vadkanveremhez – jegyezte meg csípősen, de vigyorogva Asztrid. Hát ki máson vezesse le az indulatait, mint az ikreken?

- Ha annyira tudni akarjátok – kezdte kissé sértődötten Kőfej – mi már hetek óta készülünk erre a naaaagy alkalomra!

- Alkalom? – hangzott egyszerre a kérdés a Hofferson lány és a Haddock fiú szájából.

- Jaj, nem igaz, hogy nem tudtok róla! – csattant fel Fafej a kordé másik oldaláról, amit el is engedett, így Böfféknek kellett elkapnia, kisebb-nagyobb sikerrel. – Ma van az év legnagyobb vására, Johann ugyanis a leghosszabb körútjáról tér vissza hozzánk, és a hajója csordultig van kincsekkel ilyenkor, nem csak a semmirekellő tintahaltintákkal meg agyonmásolt fegyverekkel. Ezek most itt valódi egzotikus cuccok, halljátok srácok? Erre gyűjtöttünk már hónapok óta, és most megyünk és elcseréljük ezt a sok kacatot valami igazán menő fegyverarzenálra, vagy mi a fenére! Mire is? – nézett ikrére, aki megadóan sóhajtozott.

- Fogalmam sincs, hogy Johann mit hoz, planktonagyú barátocskám!

Miközben az ikrek ismét hajba kaptak, Hablaty agytekervényei megint működésbe indultak. Elég szürreális kép lehetett, hogy alig egy méterre Fa és Kő egymás haját húzzák, Asztrid emeli a szekercéjét, hogy közéjük csapjon, Fogatlan lenézően a fejét ingatja, Hablaty pedig elkezd vigyorogni, mint aki nem százas. És még fel is kiált:

- Édes bébi Thor a szélviharban! Ti zsenik vagytok!

Ilyenkor a drámaiság kedvéért mindenkinek meg kellett volna hallania őt és felé pillantania, de ezt csak Fogatlan és Asztrid tették meg. A másik négy, akiknek eredetileg címezve volt a mondat meg se hallották.

- Hablaty? Ezt a kijelentést te helytállónak érzed? Hiszen… Nézz már rájuk, legyél szíves – Fogatlan eddig karba tett kézzel ácsorgott, de most egy laza mozdulattal Thorstonék felé bökött.

- Teljesen helytállónak pajti. Ennél helytállóbb nem is lehetne. Hiszen… Gondoljatok bele! Kalmár Johann, aki bejárja az összes tengert, aki ismer minden szigetet. Akinek hatalmas raktere van hajón…

Asztrid kissé türelmetlenül szusszant egyet.

- Hablaty, mire akarsz kilyukadni?

A szólított úgy nézett rá, mintha a lány azt kérdezte volna, mik azok a sárkányok.

- Ez nem igaz, hát nem értitek? A hajó, ami MINDEN kikötőben megfordul!

- Értettem elsőre is, csak esélyt akartam hagyni neked, hogy kijavítsd, de úgyse fogod, jól mondom? – Asztrid elsőre fenyegetésnek intézte, de aztán beletörődött. Hablaty úgyis eléri, amit a fejébe vesz, bármennyire teljesíthetetlen is. Ő nem úgy ismeri, mint aki feladná.

Hablaty elérte azt is, hogy mosolyogjon, utána pedig lendületből a Haddock ház felé indult, Fogatlan pedig megszokásból felcsapott utánfutónak mögé.

- Oh és srácok! Holnap napkelte előtt gyülekező az arénánál, hozzatok magatokkal útravaló cuccokat, de ne sokat, és szóljatok a többieknek is! Hajnalban indulunk. Oh, és ne gyújtsatok fáklyákat, maradjatok észrevétlenek!

***

Az, hogy hogyan, egyenlőre mindenkinek egy kicsit ködös volt, főleg azoknak, akik az ikrektől tudták meg.

Ellenben Asztrid előre sejtette, hogy mi lehet a fiú terve. Nagyon is jól tudta hát, mit kell összepakolnia magának és Viharbogárnak egyaránt. Az említett pedig ekkor érkezett barátnőjéhez.

- Asztrid, te… csomagolsz? Megyünk valahová?

- Ami azt illeti, igen. Mégpedig nem egy egyszerű útra, hanem egy Hablaty féle küldetésre – Asztrid felegyenesedett, s kihúzta magát, nyújtózott egyet, hisz már vagy egy órája görnyedt a pakolásznivalók fölött. – Míg mi közel másfél hónapig csak hápogtunk és széttártuk a karunkat, Ő öt perc alatt kiötölt egy olyan tervet, ami nekem álmomban se jutott volna eszembe. Mindig is tudtam, hogy egy lángész a gyerek.

Ezen persze mindketten nevettek egy sort, Vihar pedig készséggel segédkezett Asztridnak pakolászni, rendezgetni, és úgy helyrepofozni a cuccokat, hogy egy-egy táskában elférjenek. Asztrid figyelme azonban láthatóan percről percre lankadt. Vihar még meg is jegyezte, hogy szerinte nincs túl jó bőrben, és talán érdemes lenne leülnie. Erre Asztrid szokásához híven nem hallgatott, míg meg nem rogytak a lábai. Akkor már nem tudott egyedül elmenni a székig, Viharnak kellett elvezetnie, akit igencsak megrémített ezzel.

- Asztrid, mi a baj?  Történt valami? Szédülsz? Mit hozzak?

- Rosszul vagyok… - a copfos eleinte nem akarta ezt kimondani, most viszont képtelen volt magában tartani. Valami nagyon nem stimmelt… - Viharbogár… Azt hiszem hányingerem van…

Így nem mehetett volna sehová. Lepörgött előtte, ahogy Hablaty azt mondja: neki itthon kell maradnia. Azt nem bírta volna ki, de nem ám. Neki ott kell lennie mellette, mikor a félelmek és a sárkánytűz nélkül elindul egy halálos küldetésre, hogy megmenthesse az édesapját és a legénységét. Ő pedig ott lesz vele, vállvetve harcolnak majd, mint az igazi vikingek.

Felkelt a székről, nagy levegőt vett. Fájt a hasa, szinte égett. Nagyon nehezen tudta megállni, hogy előre boruljon és kiadjon magából mindent, amit néhány órája még reggelinek hívott. De nem, megemberelte magát, a szekrényhez lépett, melegebb ruhát öltött, s ugyanúgy a megszeppent Viharnak is adott.

- Szükséged lesz rá – mondta, mikor a kezébe nyomta. Esze ágában sem volt magyarázkodni afelől, hogy hogyan és miért van még talpon.

***

Meglepően hamar összegyűlt a csapat. Ráadásul még volt egy óra napkeltéig, Hablaty megítélése szerint az pont elég nekik.

Mindnyájuknál ott voltak az utólag megbeszélt felszerelések: meleg ruha, élelem, víz, gyógyszerek, kötszerek. Fegyverek, a szállíthatóbb típusúak. Hablaty vitte a tűzkardját, Fogatlannak adott két pengeéles, derékszíjra rögzíthető tokba rejtett tőrt, Viharbogárra íjat aggattak, Asztrid nem mondott le a szekercéjéről, ahogy Takony sem a pörölyről, a többiek pedig szétosztottak maguk közt néhány rövidkardot, még két íjat, és megtömték a tegezeket is nyílvesszővel.

Fogatlanra is új ruha került, valami, ami sokkal inkább harcképes és Hablaty úgy rakta össze az otthoni maradékból, de a végeredmény egészen szenzációs lett. Hablaty is kimondta, hogy annyira… Fogatlan. Igen, nagyon Fogatlan. Persze a fekete hajú erre a kijelentésre csak nézett, mint halas kosárra a rettenetes rém, de egy mosollyal letudta a témát.

Hamarosan pedig útnak indultak, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla a faluból. Ahogy szokták. Hisz nem is az aréna volt a fő cél, hanem a kikötő.

- Szóval az a terved, hogy felosonunk Johann hajójára és meghúzzuk magunkat, míg oda nem érünk a magashegyiekhez? – vázolta az alapokat Takonypóc, miközben mindenki egy mólóra vontatott csónak mögött gubbasztott, várva, hogy Johann elhagyja az említett bárkát.

- Igen. Az – jött a kurta válasz Hablatytól, aki szinte hasalt, hogy mind elférjenek a búvóhelyükön, s felkönyökölve, egyik szemét a messzelátóra tapasztva kémlelte a hajót.

- És hogy lesz kajánk addig? – vetette fel a következő kérdést a Jorgerson fiú.

- Én horkolok! – panaszkodott Kőfej.

- Csirke is horkol – tette hozzá az ikre.

- Őt minek hoztad? – pirított rá Asztrid, mire a halk kotkodácsolásra Johann felkapta a fejét a fedélzeten. Épp most indult volna a nagyterembe reggelizni.

- Hablaty, ez hetekbe is telhet! – Ez a mondat csak az után hangzott el Takonypóctól, hogy a kalmár dúdolgatva elsétált mellettük, addig mind befogták egymás száját. Szó szerint. Arra pedig nem is figyeltek, ahogy Fafej, drámai keretek közt könnyes búcsút vesz Csirkétől és visszaküldi a hibbanti faluba.

- Elég! Eddig nincs jobb terv. Szóval előbb felosonunk, megvárjuk míg elindul és utána  ha lebuknánk, még mindig van lehetőség magyarázkodni - Hablaty ezzel magyarázta a terve alátámasztását. Johann se olyan bolond, hogy visszahajózzon Hibbantra, csak azért mert tizenkettővel többen vannak a hajóján… - és csak nem tesz ki minket az óceán közepén…

- Vagy Stockholmban… - szusszantotta Kőfej.

- Vagy Pápua Új-Guineán… - egészítette ki ikertestvére.

- És mi lesz a hajós történetekkel, azokat se feledd! – Takonypóc méltatlankodása már sértette egyesek fülét.

- Csendet!

***

Felosonni még nem is volt nehéz, hiszen a maradék rakományon (előző nap a kalmár annak a felét el is adta) kívül semmi más nem akadályozta a fiatal vikingeket. Lesiettek a raktérbe, a hajó orránál pedig lemásztak a másodlagos szintre, ahol már tényleg csak négykézláb tudtak közlekedni. Körbeülték a kis helyet, lepakoltak, Hablaty pedig tisztázta a szabályokat, miszerint a suttogásnál nagyobb hangot ki se merjenek adni.

Johann pedig visszafelé tartott a hajójára, s az keresztezte az útját, akire a legkevésbé számított: Csirke. A tollas méltatlankodó kotkodácsolással ugrált előtte, a kalmár viszont egyetlen intéssel elhessegette.

- Hordd el magad te grillcsirke!

Persze, hogy nem úszta meg szárazon: Csirke úgy ujjon csípte, hogy az be is vérzett, aztán sértődötten visszabukdácsolt a faluba.

A lovasok és sárkányaik pedig vártak. Ez még működött is egy darabig. Csendben – és iszonyú unalomban – elüldögéltek ott egy darabig. Asztrid egy idő után elsápadt, s örült, hogy a félhomályban Hablaty ezt nem látja, annak ellenére, hogy mellette ült. Sutyorogva beszélgettek, mígnem a csapatvezér mindenkit hallgatásra intett. A fedélzeten meghallották Johann lépteit, aki épp néhány viking segítségével eloldozta a hajót, ami lassú, komótos mozgással kihintázott a nyílt tengerre.

Ettől néhány sárkányember az órák alatt elaludt, Fogatlan viszont még bírta, épp Hablaty fülébe súgta volna, hogy számoljon be neki a következő tervéről, mikor a fejük felett elhaladó Johann léptei felkavarták a port. Többen a szájuk elé kapták a kezüket, nehogy bárki is felköhögjön emiatt.

Káromkodás odafentről, súlyos ládák csúszkálása, aztán… Nyílt a csapóajtó.

Sose húzódott egy sötét sarokba olyan gyorsan és hangtalanul tizenkét ember, mint akkor.

Johann nem érkezett, csak egy méretes hordó. Aztán még egy. Ezekkel szépen el lett torlaszolva a rácsos csapóajtó, és sötétség borult a fiatalokra. A kalmár léptei eltávolodtak, s hiába akarta Asztrid visszahúzni Hablatyot, a féllábú fiú odakúszott a mellettük érkezett rakományhoz, s felnyitotta a tetejét.

- Jaj ne…

A lehető legrosszabb. Kampó, aki legközelebb ült Hablatyhoz, felhúzta az orrát, s eltorzult az arca is.

- Ne, ne, ne Kampó, ne!

Kék leander volt a ládákban.

És akkor Kampó hétmérföldes tüsszentése megrázta a hajót.

Riders of the North

Sziasztok!
Neeeem még nem fejezet, de mégis akkora hírértékű, mintha az lenne.
Ugyanis szilveszterkor felvetődött az ötlet, hogy Dancing Snowflake és én nyithatnánk egy közös blogot. Nem volt komoly kijelentés, ameddig komolyan nem vettük.
Szóval igen, megcsináltuk, és mindketten vigyorgunk, mint a tejbetök :D
Hamarosan indul is rajta a közös történetünk, addig is pillantsatok rá, és máris otthagyhatjátok első véleményeteket a kis előzetes alatt.

Riders of the North

13. fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok (és csapdászok, sárkánytolvajok, hópelyhek, Fogatlanok)!

Nos, hoztam az új fejezetet, de előtte szeretnék mindenkinek Boldog Új, sárkányokban gazdag Esztendőt kívánni! :)

Jó hosszú fejezet sikeredett, meg is lepődtem rajta, még azon is, hogy tudok Hiccstridet írni *-* Sőt, egy kis segítséggel Hiccstridet rajzolni is :D

Jó olvasgatást, én pedig itt leszek és várom a  véleményeket :D

13. fejezet

Együtt

- Mintha lenne egy kis színe.

- Áh, én nem látom, szerintem olyan fehér, mint egy hólidérc…

- Hozok egy kis festéket a szobájából, akkor jobban érzed majd magad?!

Hangok.

De mit mondanak?

Hablatynak fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy meghallotta Fogatlan és Asztrid hangját. Nem is hitte el igazán, hogy tényleg hallotta őket, hiszen tisztában volt vele: napok óta magas lázzal küzdött, a csónakban ezt nem tudta csillapítani, így nyilván a dolog addig süllyedt, hogy hallucinál. Aztán majd nemsokára kinyitja a szemeit, s megint a csónakban ébred, megint kötést kell majd cserélnie, de nem volt benne biztos, hogy képes lenne rá megint… ismételten…

- Fogjátok már be, azt hiszem megmoccant!

Megint hangok. Mi ez az egész? Ennyire elborult volna az agya? Az nem létezik… ennyire mélyre nem süllyedhet…

Hablaty nem is tudta, hogy Asztridék egyik szabad szobájának ágyában fekszik, s körbeveszi majdnem az egész csapata. Székeken ültek, a szekrénynek támaszkodtak, csak Asztrid engedhette meg magának, hogy az ágy szélére üljön. Egyként várták, hogy a csapatuk vezére felébredjen, hiszen mind tudni akarták, mégis hogyan került a csónakba, és hol vannak a többiek.

Hablaty nehezen kezdte nyitogatni a szemeit, s igencsak meglepődött, mikor a kék (tintafekete) ég helyett egy szoba plafonjával találkozott a tekintete.

- Hablaty… - suttogta Asztrid, miközben nagyon finoman megfogta a kezét – Hablaty, itt vagyunk…

 A sárkánylovasok vezetője még nem reagált. Asztrid egy percig ismételgette a szavait, remélve, hogy észhez téríti a fiút, ami valahogy sikerült is.

- Asztrid… H-hol vagyok…? Mi történik…? – nyöszörögte Hablaty, a fejét is megemelve, mint aki fel akar ülni. Asztrid ezt persze nem hagyta, finoman visszanyomta, s tenyerét a homlokára csúsztatta.

- Csss, semmi baj Hablaty, nyugodj meg, biztonságban vagy, itthon, nálunk...

 Látszott Hablaty arcán, hogy kellett neki néhány másodperc, mire mindez eljutott a tudatáig. Sőt, nem is csak annyi, hanem egészen pontosan fél óra, mire képes volt akadozásmentesen beszélni, de még semmilyen kérdésre nem válaszolt, Asztrid nem is hagyta egyelőre, hogy faggassák.

Hirtelen viszont dobogásra lettek figyelmesek, ami egyértelmű jele volt annak, hogy valaki felszalad a lépcsőn.

- Ő a legjobb barátom, akkor is felmegyek hozzá, ha utána kikötözöl egy székhez!

Aztán Fogatlan ért a szobába, megállt az ajtóban. Hablaty a könyökére emelkedett, mikor meglátta őt. Soha nem voltak még távol egymástól néhány napnál tovább, egy a közel másfél hónap pedig mindkettejüket borzasztóan megviselte, hát még, hogy hogyan kellett viszontlátniuk egymást. Fogatlan kerek szemekkel nézett rá, s három másodperc múlva Hablatyhoz szaladt, akit félig sírva megölelt, sőt szinte az ölébe vetette magát.

Hosszú percekig el se lehetett választani egymástól a két legjobb barátot. Hablaty esküdni mert volna, hogy az újonnan érkezett éberségének eléréséhez csak Fogatlan kellett. Még a könnyei is eleredtek örömében.

- Jaj pajti… annyira hiányoztál…

***

Hablaty ült. Nehezen, de segítség nélkül felszenvedte magát, háta mögött vagy öt párna feküdt, hogy megtartsák. A szoba ugyan olyan volt, mint egy órája. Asztrid az ágy szélén, a csapat körülötte, s miután Fogatlan elhajtotta Gothit - aki tényleg egy székhez akarta kötözni, mivel szerinte a parton való szaladgálással és Hablaty cipelésével rontott a gyógyulgató gerince állapotán -, nos igen, ő is ott volt Hablaty mellett kissé fájós hátával és a tudattal, hogy képtelen lesz egyedül lábra állni, ha egyszer ki kell menniük innen.

- Szóval… Aztán a csónakban kötöttem ki… Nem tudom mennyi idő telt el azóta, nem... Nem tudtam számolni a napokat – ez volt a monológ vége, amit Hablaty már negyed órája mesélt. Mindent elmondott, ami eszébe jutott, és fontosnak talált.

Nem csak a csapata, de Bélhangos is végighallgatta a történtekről szóló beszámolót, aki csak ekkor ment ki, s hozott Hablatynak egy tányér forró levest, amihez a sérült menten hozzálátott.

- Szóval azt mondod, egy fekete vitorlájú, nagy hajó? – kérdezett rá a kovács.

- Ühüm… - bólogatott a féllábú, s úgy érezte, ez a leves most aztán vérré válik benne. Napok óta nem evett, és kezdte azt érezni, hogy soha többé nem fogja érezni semminek az ízét. Most örült, hogy át is melegíti a lötty, és az utolsó igényét is kitölti. Menten éberebbnek hatott.

- Érdekes… Oldalsó lámpasor, gigászi méret, fekete vitorlák, lopakodásos támadás… Túl ismerős ez nekem – vakarhatta borostás állát a kovács, miközben mindenki egyként várta tőle a folytatást. Bélhangos ezt csak egy torokköszörülés után vette észre. – Úgy értem, ismerem ezt a hajót. Egy a magashegyiek vitorlásai közül.

- M-m-mi? Magashegyi vitorlás? – hüledezett Hablaty. Majdnem kiköpte a kanálnyi leves maradékot. – Ők támadtak ránk? Hiszen ők is hívtak, és tudtommal egy szövetséges nép, akkor meg mi a fene folyik itt? Ez is valami magashegyi vendégszeretet?! Törjük derékba a másik hajóját, majd jobban megkedvelnek!

Asztrid intette le, majd inkább a vállára tette a kezét, hiszen látta, hogy a dolog nem itt ér véget.

- Hablaty, nyughass kérlek és hagyd beszélni. Egyenlőre többet tud erről, mint te.

- Hát, ez azért nem teljesen igaz – vakargatta a tarkóját Bélhangos – csak annyit tudok, hogy a magashegyieknek több hajós flottája van, ez az egyik, a Fekete Vitorlások. Kevés van belőlük, viszont az a néhány is nagy kárt tud okozni. Nagyon úgy hiszem, hogy egy ilyen támadott meg titeket, és süllyesztette el a Valkűr Fényét.

- De akkor… Akkor ezek a Fekete Vitorlások most a magashegyiekkel vannak, vagy ellenük? Ezt nem értem… - érkezett az értetlenkedés Takonypócék felől.

- Egyik se, külön csapatszervezésük van, viszont ha nagyon kukacoskodni akarunk… akkor bizony velük – magyarázott tovább Bélhangos. – Teljesen egyéni a szervezése annak a flottának, de a magashegyiek velük végeztetik, nos... A piszkos munkát. Így nem tudja összekötni a többi nép az esetleges megkérdőjelezhető cselekedéseket a magashegyiekkel. Ravasz trükk, és igen jó észjárásra vall a részükről. Hiszen kereskedőváros, nem akarják, hogy a kalmárok elfordítsák a hajóikat, mielőtt az ő piacaikra érkeznek, így őrzik meg a jó hírüket.

- Mocsadékok – jegyezte meg a Jorgerson fiú, hogy kicsit megnyomja a magyarázat végét a véleményével.

- Szóval… - remegte Hablaty félig gyöngén, félig idegesen – egy ilyen „megkérdőjelezhető cselekedet” volt a várt vendégek hajójának megsemmisítése is?!

- Hablaty!

- Nem Asztrid, tudni akarom, hogy miért akartak megölni!

- Nem akartak megölni, Hablaty.

A kovács mondata megállt a levegőben.

- Mi az, hogy nem akartak, Bélhangos? Mint mondtam, nyílzáport küldtek ránk, aztán oldalról belerohantak a hajónkba… Szándékos kivégzés volt…

- Csak annak tűnt, fiam – szögezte le Bélhangos – nem tudták, hogy lesz, aki megmenekül, így kalóztámadásnak akarták beállítani, hogy senki ne keressen túlélőket. Ők viszont nem halottakat akartak.

- Akkor… apa és a többiek… még élhetnek, ugye?

- Minden reményem ebben az elméletben van, Hablaty.

***

Fogatlan az ablakpárkányon ült. Tudta, hogy nem szabadna, mert veszélyes, pláne az ő állapotával, de ez most nem tudta lekötni. Túl sok minden történt egyetlen nap alatt. Valahogy nem tudta megnyugtatni a tény, hogy Hablaty hazaért. Hiszen tudta, hogy ért haza, hallotta minden szavát. Megviselten, átlőtt lábbal, s amíg csak félig volt magánál, azért könyörgött, hogy ne vágják le. Gothi meg is jegyezte, hogy senki ne aggódjon, mert csak lázálmai vannak, ő pedig el tudta látni a sebet, még épp időben. A javasasszony szerint elég lett volna még néhány nap, és akkor már tényleg nem tudta volna megmenteni.

És hát, Fogatlan ezekkel a gondolatokkal nem tudott együtt aludni. Még jó, hogy megjelent mögötte az aranyszőke Viharbogár, s átkarolta a derekát.

- Le fogsz esni… - súgta a nyakának.

- Nem fogok, ne aggódj Viharbogár – felelt Fogatlan, de a sárkánylány kedvéért visszafordult, s belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ablakot. – Miért nem alszol még?

- Nem jött álom a szememre… Mármint… Nélküled nem…

A szőke megölelte őt, s szeretettel nézett a szemeibe. Fogatlant meghatotta a ragaszkodása, s menten karjaiba zárta, leheletnyi csókot nyomva a homlokára. Viharbogár kérdés nélkül elkísérte az ágyig a most megint nehezen lépdelő szerelmét, és segített neki átöltözni, majd lefeküdni. Mellé bújt, így átölelték egymást a takarók alatt, de Fogatlan nem volt nyugodt.

- Hablatyért aggódsz, igaz?

- Az nem kifejezés – sóhajtotta az éjfúria fiú. – Tényleg nem vicc, hogy a gyerek vonzza a bajt, mint az ikrek Loki haragját…

- Meg fog gyógyulni – Vvihar most is az arcát simogatta, nyugtatásképp – te is hallottad, Gothi megmondta, hogy ennél csúnyább sebekkel is kezelte már, őt vagy akárkit. Veled viszont nincs kibékülve. És ha megint tönkreteszed a hátad és nem fogsz tudni járni, nem tudom mit csinálok veled.

- Viharbogár – Fogatlan nevetve tudta csak kimondani a nevét – tudod, hogy gyógyulófélben vagyok.

- Igen, az azt is takarja, hogy visszaeshetsz.

- De nem fogok.

- De igen.

Viharnak volt igaza. Ugyan az éjszakát átaludták, Fogatlan mégis úgy ébredt, hogy moccanni sem tudott. A háta nemcsak, hogy begörcsölt, a csigolyái mozgásért könyörögtek, ám ha megpróbálta ezt teljesíteni, iszonyú, tüzes nyílként állt gerincébe a fájdalom.

Viharbogár tajtékzott a dühtől, amit az aggódás váltott ki, mikor felébredt mellette, és látta, hogy képtelen mozogni.

- Látod? Mondtam! Én megmondtam!

Fogatlan nem ellenkezhetett, s nem is kiálthatott a fájdalomtól, mikor Vihar a hasára fektette egy óvatos de határozott mozdulattal, majd térdét átvetette fölötte, s a háta fölé hajolt. Mutatóujjait óvatosan végighúzta a gerince mentén, mire szerelme a párnába vájta körmeit, s összeszorította fogait.

Fájdalom, kín, újra és újra, mikor hozzáért, de csak szeretetből tette. Törődésből kezdte masszírozni, tudva, hogy gyötrődést okoz ezzel, de azzal is tisztában volt: most segít rajta. Megmasszírozta a vállait, a gerincét a bordái fölött. A pontot is, ami a legjobban fájt. Fogatlan csak az utolsóknál nyögött, mikor már nem bírta magában tartani a szenvedést.

- Nyugalom… Mindjárt vége… Mindjárt vége, ígérem… - súgta fülébe Vihar, s hamarosan már csak simogatta, csókolgatta, ezzel is visszaadva neki a lelki békét. – Jobb egy kicsit?

- Igen… Azt… Azt hiszem… - nyögte az éjfúria fiú.

- Jó. Maradj fekve, hozok abból a kenőcsből, amit Gothi kevert.

Ahhoz viszont le kellett vennie a ruháját, amiben Vihar megint segített, s lassan a hátába masszírozta a hideg krémet, ami megint valamennyi kínnal járt, de nem annyival, mint az előbbi.

Eztán visszaaludt. Talán jobb is volt így.

***

Hablaty. Ő viszont ébren volt. A plafont bámulta, szinte már meg tudta volna számolni a deszkacsíkokat is vagy tízszer, olyan régóta. Tán meg is tette.

Aztán felült. Még magát is meglepte.

Annyi mindenen járt az agya, hogy inkább erőlködve feltornázta magát, minthogy tovább őrölje megfáradt kerekeit. Lehúzta jobb lábáról a takarót. Volt rajta vagy két réteg kötés, de már határozottan nem vérzett, hisz a fásli fehér maradt. Megmozdította. Csak egész kicsit fájt.

Mikor viszont leemelte a lábait az ágyról, mér tudta: talán nem a legjobb döntés. De meg kell próbálnia. Muszáj, mert beleőrül a fekvésbe. A műlábnál csak nem lehet rosszabb…

De, az volt. Érezni, mozgatni azt, ami fáj rosszabb, mint arra nehezedni, ami nincs. Minden esetre maga se tudta, hogy két rossz lábbal hogy szenvedte el magát az ajtóig: a falakba kapaszkodva, az asztalra és ágyra támaszkodva. Másképp nem ment.

Aztán jött a következő akadály: a lépcső. Egyesével a fokokat, mindnél felszisszeni, félúton azt hinni, nem megy tovább. De valahogy jutni kell, vagy fel, vagy le, de inkább az utóbbi, felfelé nem bírná, ereszkedni még könnyebb.

És vége.

Ennyi volt, nincs több fok. Remegnek a karjai, alig bírja tartani a saját súlyát. Nem csoda, hisz napok óta egy csónakban ringatózott. Most viszont előre lendült, sántán bicegve elérte a néhány lépésnyire nyíló konyhaajtót, s mielőtt belépett, próbált úgy járni, mint aki képes is rá.

- Hablaty! – Asztrid eldobott mindent, mikor meglátta, mellé sietett, s azonnali támogatással elvezette a legközelebbi székig – Thorra, hisz járni se tudsz, mi a fenéért keltél fel egyáltalán? Jajj Hablaty… Ha a makacsság fájna…

- Hidd el, fáj is…

- Gondoltam, valahogy éreztem.

Hamar friss, meleg tej és kenyér került Hablaty elé az asztalra, miközben ő erőt gyűjtött a kis akciója után. Asztrid pillanatok alatt, és kérdés nélkül készített neki bőséges reggelit. Hamar hozott még főtt tojást, némi szalonnát, s azon nyomban szendvicset készített a fiúnak.

- Asztrid, ne haragudj, de most nem vagyok é-…

- Csss, dehogynem – s egy puszit nyomott a homlokára, ezzel elérve, hogy csendben maradjon.

Hablaty vagy fél órát szenvedett a reggelivel, de így is csak a kipakoltak fele fogyott el, aztán fejingatva eltolta magától a tányért, és csak a tejet kortyolgatta, miközben Asztrid rendbe szedte a konyhát.

- Na és… Mivel ütöttétek ez az időt az elmúlt… hetekben? – Hablaty nem bírta tovább a kínos csendet, s látta Asztridon, hogy szinte remeg. El kellett terelnie a figyelmét.

Asztrid keze megállt mosogatás közben. Kiemelte őket a vízből, megtörölte, aztán a pultnak támaszkodott. Hablaty felé fordult, mégse nézett rá.

- Leveleket írtam neked… Legalább, nem is tudom… Minden nap egyet… De nem mindet küldtem el…

- Egy sem érkezett, Asztrid… Sajnálom.

- Nem, nem a te hibád.

- Tudom, hogy ki hibája.

Csend. Ez a beszélgetés most valahogy nem működött. Asztrid őrölte magát belülről, Hablaty pedig látta rajta, hogy valami nincs rendben.

- Asztrid…

A lány nem bírta tovább. Kifakadt, szinte azonnal, a szavába vágva, mielőtt bármivel is megnyugtathatta volna.

- Nem vagyok megbízható.

- Ezt most miért mondod? – Hablaty megrökönyödve nézett rá.

- Már hogy is lennék… - folytatta Asztrid, mintha a fiú meg se szólalt volna az előbb. – A fenébe is, egyvalakit bíztál rám, és még arra se tudtam vigyázni…

Hablaty értetlenkedve ingatta a fejét, miközben hátrébb tolta magát a székkel, így már nem támaszkodott az asztalra.

- Beavatnál engem is?

- Levélben ezt könnyebb volt leírni… - sóhajtotta Asztrid, aztán néhány másodpercnyi morfondírozás után kénytelen volt kimondani: - Hablaty… Fogatlannak balesete volt…

Pillanatnyi csend. Hablaty szeme elkerekedett.

- … Mi? – ennél több nem is jött tőle.

- Bal-… Balesete volt…

Aztán jöttek a részletek. Asztrid leült - vagyis inkább lerogyott az asztal másik oldalán kihúzott székre, s elmesélt mindent. Azt, hogy ő temérdek levelet írt, illetve próbálta erejükben tartani a csapatot, ezért a sárkányokra kevesebb figyelem jutott, s mire feleszmélt, már megtörtént a baj. Hablaty szó nélkül hallgatta bár szívében nőtt a félelem. Ugyan látta előző nap Fogatlant, s nem tűnt nagyon sérültnek, mégis érezte rajta, hogy valami nincs rendben.

Ekkor pedig koppanások törték meg Asztrid szavait. Mire odanéztek, Fogatlan már az ajtóban állt. Kénytelen volt botra támaszkodni, másképp nem vitték a lábai.

Hablaty szomorúan tapasztalta a látottakat. Hát tényleg nincs jó bőrben…

- Pajti… szóval igaz…

- Igen, Hablaty… - Fogatlan persze majdnem minden szót hallott, legalábbis a lényeget biztosan. Nagyon nem akarta, hogy vele törődjenek, mikor szerinte Hablaty sokkal több kezelésre szorul most, mint ő.

Megint beállt a hallgatás, amit Viharbogár tört meg, Fogatlan mellett előbukkanva. Közölte, hogy kikíséri a fekete hajút a friss levegőre, hátha a csípős idő egy kicsit enyhíti a fájdalmait, aztán elbicegtek a kijárat felé.

Mire Hablaty visszafordult, Asztrid már sírt. Tenyereibe temette arcát, s egyre csak folytak a könnyei.

- Sajnálom Hablaty, ez az én hibám… Nem… Nem vigyáztam rá eléggé… - hüppögte. Hablaty pedig nem bírta tovább, átnyúlt az asztal fölött, s megfogta a kezét.

- Asztrid, gyere. Gyere ide.

A lány felkelt, még mindig a kezét szorongatva, s megkerülte az asztalt, így már Hablaty előtt állt, aki pedig magához húzta. Sőt, az ölébe ültette, kérdés nélkül, aztán pedig hosszasan megcsókolta.

Csak ennyi kellett.

- Annyira… Annyira hiányoztál! - És a lány máris zokogott.

Szoros ölelés, nyugtató csókok, s Asztrid könnyei apadni kezdtek. Kék szemei csillogtak, mint a tenger tükre, Hablaty erdőzöld szemei pedig elnyelték a fényt, és csodálatot varázsoltak az arcára.

- Szeretlek.

***

A visszaút nehezebb volt. Hablaty ragaszkodott hozzá, hogy egyedül küzdhessen meg ismét a lépcsővel, ami nehezebben ugyan, de sikerült neki. S mire visszaért az emeletre, csodák csodájára a fürdő ajtaja kinyílt, s egy apró gőzfelhő röppent ki onnan, mikor Asztrid kilebbent rajta.

Hablatyba karolt, visszahúzta az ajtóig, s miután bevezette, magukra zárta az ajtót.

A fürdőben lévő kád csordultig volt gőzölgő meleg vízzel, volt ott két szék is, tele törülközőkkel, no meg… gyertyák. Gyertyák mindenütt. Hablaty szemei nagyra nyíltak.

- Hát ez?...

- Tudod… annyi didergés után megérdemled a kényeztetést. – suttogta Asztrid, egy sokat sejtető mosollyal, s már Hablaty ingével babrált. – És mivel alig tudsz járni, ezért… gondoltam… besegítek egy kicsit.

És hopp, már nincs is rajta az ing. Asztrid újabb sebeket keres rajta, megsimítja a mellkasát, sovány hasát. Érzi a bordáit, s egy pillanatig szomorú is ezért. Előrébb lép, nyom egy csókot a vállára. A szeplős vállára, amit annyira imád. Kezei lassan átcsúsznak a derekán, a hátára siklanak, s öleli, ahogy tudja. Ha rajta múlna, sosem engedné el, vigyázna rá minden pillanatban, s a szekercét vágná annak a fejébe, aki lábon lőtte Hablatyot.

De most elúsztatta a haragot, szeretettel és gyöngédséggel cserélte ki. Mert Hablatynak most erre volt szüksége. Lépni most nem tudott egyedül, így Asztrid szinte megtartotta a teljes súlyát, míg elkísérte a kádig.

A fiú hamar a forró vízben végezte, Asztrid pedig most sem hagyta elsüllyedni. Lábát is kint hagyta a kádból, letámasztva egy székre. Hablaty felszisszent, további sebei, amiket a csónakban szerzett, égtek, gyönge volt, nem tudta volna megtartani magát, csakhogy Asztrid olyan gyöngédséggel és erővel tartotta a hátát és a fejét, mintha egy újszülöttet fogna mosdatás közben. Arca még kint volt a vízből, s a szőke olyan gyöngédséggel simogatta rá a vizet, mintha törékeny volna.

Az is volt a szemében.

S nem fogja hagyni, hogy összeroppanjon, az ő kis drága, törékeny Hablatya.