12. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, jó olvasgatást kívánok :D

12. fejezet

„Hablaty?”

Déli napsütés. Az jutott nekik. Minden esetre ez egy dolgot jelentett: elaludtak.

Viharbogarat nem zavarta túlzottan ez a tény. Fogatlan feje a vállán feküdt, érezte a bőrén a puha szuszogását. Nyugodt volt, s elképesztően aranyos. Hiába, csodás volt, bármit is csinált. Még mélyen alhatott, ami bőven elég időt adott a siklólánynak a gondolkozásra.

Igen, tegnap este tényleg végigcsinálták. Minden pillanatát. Átfutott rajtuk minden gondolat közben. De egy volt a legfontosabb: igazi szerelmet éreztek. Nem csak olyan egyszerű, futólagos valamit, esetleg testi vágyat, hanem szerelmet. Kötődést, szeretetet, ami nem szakad meg, aminek nincs vége.

Viharbogár nem tudta megállni, hogy ne kezdje simogatni Fogatlan fejét, ezzel igencsak összekócolva őt. Az éjfúria fiú moccant egy aprót, ezzel csak közelebb bújva hozzá, ragaszkodva ölelve a derekát. Vihar imádta ezt. De vajon Fogatlan mit fog szólni, ha felébred? Ugyan ezt fogja érezni? Vagy most, hogy józanul tud majd gondolkodni, talán megbánja az este történteket? Ugyan, miért bánná meg?...

Halk sóhaj, motyogás. Te beszélsz álmodban?

- V… Vihar… Kérem vissza a takarót…

A lány majdnem felnevetett. Egy apró kuncogás ugyan elhagyta az ajkait, de igyekezte a többit visszafogni. Hiába, Fogatlan erre is felébredt, szinte világító zöld szemei is résnyire nyíltak, amit egy ásítás követett.

- Szép jó reggelt, álomszuszék – duruzsolást kapott elsőre, mire megemelte a fejét, s abban a pillanatban megkapta a reggeli csókot.

- Vihar… Mióta vagy ébren? – súgta a kérdést, álmoskásan pislogva.

- Egy ideje. De egy biztos, hogy nemsokára mehetünk ebédelni. Kicsit elaludtunk – kuncogta a választ Viharbogár.

Fogatlan szemei nagyra nyíltak egy pillanatra, aztán menten megpróbálta ülő helyzetbe szenvedni magát, ezzel pedig majdnem lezuhant az ágy széléről. A siklólány gyorsaságának köszönhette, hogy nem törte jobban össze magát, hiszen az a hátánál átkarolta, s hamar magához húzta, egyenesen a mellkasához simítva.

- Hová sietsz? – kérdezte suttogva, miközben elsöpörte a haját a szeme elől.

- Csak… meglepődtem, hogy… már ennyire késő van. És…

- Csss…

Persze, hogy nem szabadult. Azonnali csók hallgattatta el, s kénytelen volt visszaborulni az ágyba. Nem úgy van az, Fogatlan.

***

A lépcsőn való lejutás szinte kihívás volt. Iszonyú fáradtan, kimerülten, s úgy érezve, mintha egy perc alvás se lett volna az éjjel pedig egyenesen veszélyes.

Fogatlannak valamiért homályosak voltak az emlékei, ám a lényeget még ezek a foltok is megőrizték. Nem bánta meg, egy pillanatra sem, amit meg is erősített, mikor Viharbogár rákérdezett. Igen, tisztában volt vele, hogy ő éjfúria, szerelme pedig egy sikló. Ez egy korlát, igen. De nem így, nem emberalakban. Menten lett értelme az átváltozásuknak.

Egyvalamit viszont a legelején tisztáztak: nem beszélnek róla senkinek. A kapcsolatukról sem tudtak se a lovasok, se a sárkányok. Csak a kettejük titka volt, a szoba falai őrizték ezt, s a patak vize. A falak és a víz pedig nem beszélnek.

Tudták, hogy alaposan felkavarnák a kedélyeket, ha ez kitudódna. Talán megpróbálnák szétválasztani őket, lehet, hogy veszekedés törne ki. Viharbogár megfogadta, hogy nem szól egy szót sem Asztridnak sem erről. Fogatlan viszont nem volt benne biztos, hogy vissza tudja majd tartani magát Hablaty előtt. Most végre mesélhetne valami érdekeset is neki, végre kikérhetné a véleményét és a segítségét… Még szerencse, hogy nincs itthon, menten lerohanná a monológjával.

- Jó reggelt, fiatalok – köszöntötte őket Asztrid édesanyja, a reggeli pedig már ott várta őket az asztalon.

Fogatlan és Viharbogár udvariasan visszaköszöntek, hálásan mosolyogtak az étel láttán, aminek csendben neki is láttak. Most a világnak is kikiabálták volna, hogy mennyire szeretik egymást, így inkább csak folytatták az evést, nehogy tényleg megtegyék, a szó legszorosabb értelmében.

Asztrid érkezett következőnek a konyhába. A köszönése elenyésző volt, s első útja a pultnál szorgoskodó anyjához vezetett. Teljes felszerelésben volt, valószínűleg az arénából jött.

Fogatlan lehajtotta a fejét, s letette a poharat. Asztrid megint a levelekről kérdezősködött… Mi másról. Hiányzik neki Hablaty, de ami még fontosabb: borzasztóan félti. Fogatlan hallani sem bírta a szavakat, miszerint legjobb barátjáról már hosszú hetek óta nincs hír. Csendben akart maradni, hiszen tudta: egyetlen szó, és Asztrid összetöri a berendezést idegességében. Most mégis megemelkedett:

- Nem érkezett levél?

Asztrid és az édesanyja felé pillantottak. Az utóbbi csak a fejét ingatta, Asztrid viszont belerúgott az első, útjába kerülő székbe, ami hangos dörrenéssel nekiütközött az asztalnak, majd koppant a padlón. A szőke lány aztán ki is fakadt:

- Nem, nincsen. Több mint egy hetet késnek, több mint egy hetet! Még három nap, és öt hete lesz annak, hogy elmentek! Hol a fenében vannak?! Miért nem jött levél, miért nem?! Én annyit küldtem, legalább…

- Legalább tízet, édes lányom – tette a vállára a kezét az édesanyja. – De mit tehetnénk? Ez minden, ami a rendelkezésünkre áll, küldjük a leveleket. A rémek vagy odaérnek, vagy nem.

- Nem értek oda… - szipogta Asztrid. - Egész biztosan nem… Hablaty biztos azt hiszi, nem érdekel, mi van vele, egyikünket sem…

- Dehogynem Asztrid, ne mondj ilyet – Fogatlan idő közben felkelt az asztal mellől, s a copfos lányhoz lépkedett. – Talán csak nincs olyan helyzetben, hogy írni tudjon. Hablaty nem vihetett magával, emlékszel? Látszik rajtam, hogy ki vagyok valójában, és lehet, hogyha ott elenged vagy fogad egy rettenetes rémmel, egy sárkánnyal küldött levelet, nagy bajba kerül.

Asztrid ráemelte könnyes szemeit. Nem hatotta meg.

- Ugye ezt te sem hiszed el?

Fogas kérdés? Nem, egyáltalán nem. Fogatlan tudta a választ, és nem fog hazudni, ezt eldöntötte.

- Nem. Csak remélem.

A vita itt le is zárult, hiszen az éjfúria fiú meglepően hamar elhagyta a házat. Láthatóan nehezen járt, talán megint fájdalmai voltak. A három szőke nézett utána egy darabig, Vihar volt az első, aki felpattant, hogy utána siessen, Asztrid viszont ezt nem engedte.

- Kérlek, most ne. Majd én.

Mire utolérte, Fogatlan már a falu melletti szirtek egyikén ült. Lábai a mélybe lógtak, de ez egy pillanatig sem ijesztette meg. Megszokta. Asztrid egy sóhajjal letelepedett mellette, s átnyújtotta neki a botot, amire akkor támaszkodott mindig, mikor néhány hete járni tanult.

Fogatlan nem fogadta el. Épp túl makacs volt. Asztrid mégis megpróbált egy beszélgetést indítani.

- Nézd, én csak…

- Aggódsz. De miért hiszed azt, hogy mások nem? Én is tombolhattam volna odabent, Asztrid. Ő a másik felem. Nélküle nincs csapat és nekem sincs életem. Azt kérdezed, hiszek e abban, hogy jól van? Nem, nagyon nem. Sőt napok óta rémes megérzésem van. Tudom, hogy valami szörnyűség történt, és nem tehetek ellene semmit, csak ülök és várok…

Asztrid nem tudott mit felelni. Ha Fogatlan úgy érzi, nagy a baj, akkor nincs ezzel egyedül. Tehát a dolog nem alaptalan.

A sárkányfiú nem tudott egyedül visszamenni a házba, ez már most látszott. Asztrid hangtalanul a kezébe adta a botot, amit kivételesen elfogadott, s még támogatta is.

Mindketten tudták, hogy lépniük kell. Most.

***

A szél emelgette a hullámokat. Kicsi örvényeket csavart, majd tovaszállt. A vihar elmúlt, csak a szele maradt a szigetvilágban. Ez a szél pedig északról jött, erőteljes lökéseket mérve a tengeren hánykolódó csónakra.  Ha egy egyszerű nép vízi járműve lett volna, már rég hullámsírt állított volna utasának, de mivel vikingek ácsolták, csak ment és ment előre, mintha húznák. A szél néha megbillentette, ám nem eléggé ahhoz, hogy felborítsa. A víz nem emelkedett olyan magas hullámmá, hogy maga alá temesse.

Az istenek is óvták ezt a csónakot. Mintha tudták volna, hogy egy nép reménysége hánykolódik benne, egy vékony, szeplős, barna hajú, féllábú fiú személyében.

Hablaty órák óta csak a felhős eget bámulta. Újra és újra lejátszódtak benne az események. Nem így kellett volna történnie… Ha elég gyors lett volna, el tudott volna ugrani, láthatta volna előbb ezt a hajót, vagy akármi…

Nem történhet ez velem… Itt ragadtam egy csónakban, nem érzem a jobb bokám, csak a fájdalmat, nem tudok tőle gondolkodni, apa pedig lehet, hogy már nem is él…

Mik a lehetőségeim?

Gyerünk Hablaty, gondolkodj! Akkor is, ha a láz épp elveszi az eszed…

Mi történik, ha most szépen lehunyom a szemem? A vég. És ha felülök? Akkor visszaborulok.

Fáj a bokám…

Tennem kell valamit, vagy lemondhatok róla. Valahol van gyógyszerem… Ha átkötöm és lekezelem, talán... Talán sikerül és akkor nem kell… Ne gondolkozz Hablaty, csak csináld!

Egy nyögéssel ülő helyzetbe szenvedte magát, hátrébb húzódott, hogy a csónak fala megtámassza a hátát, így ráláthatott a bokájára. A kötés már bőven átvérzett, ideje hát megválni tőle. Hablaty előre hajolt, nyúlt a bokája felé, de az újra és újra csak fájdalmas jeleket adott magáról.

- A fenébe is, ne már… - nyögte összeszorított fogakkal, s a kötést is csak sziszegve tudta lefejteni.

Nagyon lassan mert a sérülésére nézni, félt attól, amit látni fog. Igen, elég csúnya volt, vérezni ugyan már nem vérzett, de komoly nyomot hagyott maga után. A hideg szél egy kicsit javított a helyzetén, hiszen ez is valamelyest enyhítette a fájdalmát.

- Jól van Hablaty, csak nyugalom. Lekezeled, és nem lesz semmi baj… Nem lesz semmi baj… - ezeket ismételgette magának, mikor a gyógyszeres üvegcséből remegve egy kendőre öntött, s előre hajolt.

Ám amint odaérintette a seb felületére, felüvöltött fájdalmában. Iszonyúan csípte, s percekig nem is volt képes megnyugodni. Hanyatt borult, a szája elé emelte egyik tenyerét.

Gyerünk, szedd össze magad!

Nem ment. Közel negyed órájába tellett, mire már nem folytak könnyek az arcán a kegyetlen kíntól. Ekkor újra nekiugrott a dolognak, most sokkal határozottabban simítva a kendőt a lábára.

Azt hitte, most fog megőrülni. Szédülni kezdett, hányingere volt, s nem érezte, hogy képes lenne ülve maradni akár egy másodpercig is. A csónak falának borult, ami a hullámok miatt így közel került a felboruláshoz. Hablaty kilátott a tengerre, s egy alakot vélt elúszni maga alatt…

Bele se mert gondolni, mire esett a tekintete, s inkább menten visszaborult a kis tutajba. Minden élőlény megérzi a vér szagát… Tehát nagyon óvatosnak kell lennie, és hamar lekezelni azt a sebet, vagy komolyabb gondjai is lesznek, mint a lába elvesztése…

Erőt merített a túlélési ösztönéből, felült, s nekilátott, hogy ismét megpróbálja kitisztítani a sebet. Iszonyú küzdelem volt, borzalmas fájdalmakkal, s mire oda jutott, hogy bekötözze, a kezei remegtek, az ajka belilult, s enyhén rángatózott a rá-rátörő lázrohamoktól.  Nem látott tisztán, a tudata is ködös volt. Miután bekötözte a lábát, magára húzta azt a két takarót, amit apja adott még neki, s annyira elbújt alattuk, amennyire csak tudott. Talán kibírja, talán eljut valameddig, ahol kap segítséget.

Alig öt percet feküdt reménykedve bámulva maga elé, mikor is tekintete megállapodott egy piros kendőn. Talán tudna tenni valamit az érdekében. Maga sem hitte el, hogy még egyszer képes volt felülni, s ráadásul komplett haditervvel a fejéven. Késével kivágott egy alakkal felruházott darabot a fehér kötszermaradékból, s a táskájában lévő tűvel odaöltötte a piros anyaghoz. Ezt az egész szerzeményét pedig a hóna alá csapta, majd minden erejével négykézlábra emelkedett. Fájdalmas nyögésekkel elmászott a csónak orrába, s az ott égnek meredő rúdhoz kötözte a kis zászlót.

Egy pillanatig nézte, ebben is reményt látva, míg lába ismét lüktetni kezdett, s hamarosan félájultan borult vissza a csónak közepéhez.

A vikingszarvas koponyát pedig tépte a szél, megemelve, megmutatva a környéknek a jellegzetes szimbólumot. Ha ezt nem ismerik fel, akkor semmit.

Hablaty nem is sejtette, hogy a segítség nem várt helyről érkezik, sőt, épp ebben a pillanatban.

Az alatta úszó test továbbra sem mutatta magát, ám tudomást szerzett róla, hogy a csónak orrán az egyik volt rögzítő kötél mélyen a vízbe lóg. Kapva kapott az alkalmon, recés fogai közé vette, s finoman, de sebesen vontatni kezdte.

Emlékezett a fiúra, aki segített neki.

Most pedig ő jön, visszatéríti az adósságát.

***

Egy évezrednek tűnt, mire összeült a tanács. Pontosabban ez inkább volt kupaktanács, mint nagygyűlés, hiszen csak a sárkánylovasok és sárkányaik vettek részt rajta. De még így is hiányos volt a létszám.

- Nem hiszem el, hogy pont most tud késni! – kezdte a toporzékolást Asztrid, szekercéje pedig már kétszer megpördült egykezében.

- Nyugi, biztosan csak elaludtak Kampóval, vagy ilyesmi – próbálta megmagyarázni Fafej, amit aztán becsülettel félre is értelmezett, s mindenkivel együtt nevetni kezdett. Csak Bütyök, Vihar, Halvér és Fogatlan rázták a fejüket.

- Befognád a csőröd egy kicsit?! Tényleg, csak egy pillanatra! – förmedt rá a Hofferson lány.

Nagy sokára az emlegetett is megérkezett, lihegve, feltartott kézzel – szinte jelezve Asztridnak, hogy ne üssön azonnal. Ezt persze nehéz volt megakadályozni, de Viharbogár csitítgatására barátnője letette a fegyvert.

- Csak egy nyomós indokot mondj, hogy ne csapjalak ketté, Jorgerson! - morogta a cselekedet helyett.

Takonypóc lihegett még egy sort, míg az ikrek mögé nem toltak egy dézsát, amiről ő azt hitte, hogy egy ártatlan sámli, s beleült a jéghideg vízbe. Bár jelen pillanatban most ez sem, és Thorstonék vihogása sem tudta meghatni.

- Srácok… ezt látnotok kell… Apa az őrtoronyból jött, és mondta, hogy szóljak nektek, és menjünk mind oda… Most…

A kis csapat összenézett, s Asztrid vezetésével kisiettek az arénából. Takonypócot persze mindenki otthagyta, de végül ő is kullogott utánuk, vizes gatyával.

- Mit láttak az őrszemek? – kérdezte megtorpanás nélkül Asztrid, olyan sebességgel lépkedve felfelé a dombon, hogy a többiek alig tudták tartani vele a lépést.

- Őőőh…

Válasz nem érkezett, Asztrid meg se várta. Könnyű futásba kezdett, s kettesével szedte a lépcsőfokokat a toronyhoz érve, ami az északi vizeket figyelte a faluból. Odafent már várta őket két viking, akiket a Jorgeson családapa értesített az érkezésükről. A csapat felfurakodott a zárt, ám széles látókörű fa torony tetejébe, s Asztrid átvett egy látcsövet (Hablaty egyik látcsövét) a toronyőrtől, aki történetesen az édesapja volt.

- Merre láttátok azt a… valamit amit látnunk kell, apa? – kérdezett rá a szőke lány, édesapja pedig egész a peremig vezette, s közel hajolva hozzá előre mutatott, hogy pontos irányt adhasson.

Asztrid lehunyta egyik szemét, a másikkal pedig hunyorítva próbált fókuszálni. Egy aránylag kicsi, hajószerű dolog tartott feléjük, egy zászlóval az orrában. Egy piros zászlóval. Asztrid kezdett valamit sejteni, de nem volt biztos benne. Fogatlan viszont szabad szemmel is kiszúrta, de nem kellett sokáig erőlködnie, Asztrid hamarosan átnyújtotta neki a messzelátót. Ha valaki, hát ő ki tudja venni az alakot a vízen.

Ami viszont a szeme elé tárult, megfagyasztotta az ereiben a vért. Egy kicsi csónak, egy piros zászló, amin ott a vikingkoponya. A csónakban pedig…

- Hablaty… - Fogatlan kezéből kicsúszott a látcső, ami darabokra esett szét a fapadlón.

Sokként érte, amit látott, de azonnal cselekedett. Míg a többiek fel sem fogták, hogy mit mondott az előbb, ő már ott sem volt. Átfurakodott közöttük, lerohant a lépcsőn, s célba vette a faluhatárt.

- Fogatlan várj! Nem erőltetheted meg magad! – kiabált utána Viharbogár, persze hasztalanul. Hamarosan azon kapta magát, hogy Asztrid is eltűnt mellőle, sőt, mindenki futott az éjfúria fiú után, így ő is.

A parton apály volt, a víz sokáig csak bokáig ért. Fogatlan barátja nevét kiabálva megállás nélkül rohant a partra, az egyetlen partra, ahol kisodorhatja a csónakot a víz.

Nem értette, hogy mindez hogyan lehetséges, az sem, hogy miként lehet ennyire gyors a víz sodorta csónak, de csak egy dolog érdekelte: hogy elérje. Asztrid volt a másik, aki szorosan a nyomában futott, utána Viharbogár, mögötte pedig kissé lemaradva lihegett a csapatuk.

- Hablaty! – kiáltotta immár a vízbe gázolva Fogatlan, amint futás közben alaposan felcsapott maga körül, de nem érdekelte. Csak oda akart végre érni az idő közben megfeneklett csónakhoz, aminek vitorláját már alig emelgette a szél. – Hablaty!

Víz csapódott, sötéttürkiz vagy talán egészen zöld uszony tűnt fel a csónak mögött, majd kicsivel odébb araszolt tőle egy hatalmas test. A csapatban egyvalaki ismerte fel a jelenséget.

- Forri! – kiáltotta Kőfej, aki leszakadt bátyja mellől, s a forrkatlan felé vette az irányt, míg a többiek tovább rohantak a csónakhoz.

- Hablaty… Hablaty, ne! – Fogatlan lélekszakadva rohant, s mikor a víz már térdig ért neki, nehezen tudott előrébb jutni, ekkor viszont már csak néhány méter választotta el őt a csónak szélétől.

Feltornázta magát az oldalán, egyetlen mozdulattal, s elszörnyedve tapasztalta, hogy legjobb barátja félholtan fekszik a takarók közt. Megállás nélkül szólongatta, akkor is, mikor sikerült bemásznia, s odatérdelnie mellé. Arcát a tenyerei közé fogta, s ezer könyörgést elsorolt neki, de Hablaty csak nem nézett föl.

Következőnek Asztrid ugrott a csónakba, ami ennek hatására csúszott egy kicsit, s hamarosan már nem fogta semmi. Szerencséjük volt, hogy a fiúk akkor érték utol őket, s négyen kihúzták a ladikot a sekélyesbe. Asztrid közben odavergődte magát Hablatyhoz, s elsőnek a sérülését vette észre, utána mászott ő is a fejéhez.

- Hablaty, Hablaty, nézz rám! Nyisd ki a szemed, hallod?! Gyerünk! – kezdte finoman pofozgatni a szőke lány, halálfélelemmel a szemében. – Az istenekre, jéghideg az arca… Hablaty!

- El kell vinnünk Gothihoz! – pillantott be a csónakba Takonypóc, aki csak lábujjhegyre állva látott át a pereme fölött. – mindjárt érkezik a dagály!

Ebben az egyben nem volt vita, s míg Kampó és Töff bemásztak a csónakba, hogy segítsenek Fogatlanéknak kiemelni Hablatyot, addig a többiek a csónak mellett állva várták, hogy segíthessenek.

Hablaty idő közben félig-meddig magához tért, de nem sokat érzékelt a külvilágból. Asztrid hangja volt az egyetlen, ami eljutott a tudatáig:

- Ne félj, Hablaty, minden rendben lesz, csak maradj nyugton, kérlek… Könyörgök, bírd ki…

Egy utolsó pillantás az aggódó, kék szempár felé, aztán elhomályosodott a világ Hablaty körül.