6. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, mint ígértem néhány napja, új fejezet érkezett, amit rekord két nap alatt írtam meg, szóval most sajog a csuklóm, de sebaj, megérte. Több mint 12 oldalra jött ki, szóval sok dolog vár még itt rátok :D
A fejezethez terveztem három rajzot is, mindhárom digitális, így ezzel még várni kell jövő hétig, de hozom őket, amilyen gyorsan csak tudom.

Jó olvasgatást kívánok, a véleményeket pedig tárt karokkal várom! :)

6. fejezet

 A Bork hét utolsó napja

- Ideges vagy.

- Micsoda?

- Azt mondtam, hogy ideges vagy, remeg a kezed.

Válasz nem érkezett, csak egy szemforgatás. Hajnal volt, Fogatlan és Hablaty viszont már kint ültek egy erdei tisztáson, a harmatos fűre terített pokrócon, szinte egymással szemben. Hablaty a füzetét tartotta, meg egy félig tompa szénceruzát. A papíron Fogatlan félkész emberi portréja hevert. Hablaty sokat javítgatott rajta, hiszen sokszor annyira reszketett a keze, hogy nem tudott egy egyenes vonalat se húzni.

- Jó lehet, hogy egy kicsit ideges vagyok – vallotta be egy sóhajjal, s inkább leeresztette a füzetet. Fogatlan enyhén oldalra döntötte a fejét. Ez amolyan sárkányszokás volt.

- Akkor folytassuk máskor?

- Nem, dehogy, máskor nem ilyenek a fények, és a ruhád is most be van állítva, meg minden, szóval nézz úgy, ahogy az előbb – visszafordította barátja arcát az eddigi irányba, majd folytatta a rajzolást.

Fogatlan nem bírta ki, hogy ne beszéljen, s használja ki a hangját, hiszen ki tudja, meddig maradnak így. No meg persze számtalan megbeszélni valójuk van.

- Helsa miatt vagy ideges?

- Mi? Dehogy. – Hablaty kihasználta a szellőt, ami meglobogtatta Fogatlan haját, s fél másodperc alatt papírra vetette a mozgást. – Engem nem izgat az a lány, próbálkozhat, ameddig csak akar, majd egyszer a szemébe mondom, ha meguntam. Most teljesen másról van szó… - Fogatlan kíváncsi tekintetétől hajtva kénytelen volt egy sóhaj mellett kifejteni a gondolatait. Letette a ceruzát. – Ajh… Na jó, figyelj. Az van, hogy amikor egy szövetséges törzs jön ide, szokás egy ilyen táncos ünnepélyt rendezni. Olyasmit, mint a nyitónap, csak ez sokkal színvonalasabb és… Hát ide illik meghívni magaddal egy hölgyet. Aki egyedül megy arra… hát… azt egészen konkrétan szinte kinézik a tömegből, szóval, ha nem akarod lejáratni magad, jobb, ha elhívsz valakit.

Fogatlan amúgy is hatalmas szemei most elkerekedtek.

- Elhívni egy lányt? És ezt csak most mondod, egy nappal az esemény előtt? – kicsit a szemöldökét is ráncolta hozzá.

- Iiiigen – Hablaty elnyújtotta a választ. Annyira agyalt a saját baján, hogy elfelejtette kifejteni korábban -, sajnálom… Csak tudod, annyira ideges vagyok amiatt, hogy-…

- Hogy miként hívd el Asztridot?

- Hé! – itt repült a szénceruza a sárkányfiú felé, aki csak nevetett ezen.

- Ugyan már Hablaty, mindenki tudja, hogy őt fogod elhívni. - Igen, ez ellen a kijelentés ellen nem lehet harcolni. Ki mást hívna? De vajon Asztrid csak vele jönne el? És ha valaki megkérdezi előtte? És ha udvariasságból mond csak igent, ha majd ő kéri? Magában őrlődött ezen egészen addig, míg a szénceruza vissza nem repült hozzá. - Várjunk… még el se hívtad? Itt a nyakunkon az egész ünnepség, és te még el se hívtad?! – semmi válasz. Aztán…

- Na és te? – érkezett Hablatytól a visszavágás.

- Mit én?

- Te kit fogsz elhívni?

***

Helsa sehol, és már csak néhány óra van ebből a napból, aztán másnap már itt is az ünnepély. A két legjobb barát egész nap alig látták egymást, hiszen Fogatlan átvállalta Hablaty feladatait is, és elhajtotta a fiút, hogy kerítse elő Asztridot, mielőtt túl késő lesz.

Az éjfúria fiú végül Halvér társaságában indult el haza, mikor idő előtt ugyan, de véget ért a munka számukra.

- Ez furcsa, egész nap nem láttam Hablatyot – kezdte a nagydarab fiú, miközben lassú léptekkel haladtak át a falun. Bütyök sem volt sehol, bár őróla Halvér tudta, hogy a Hofferson házban tanyázik a többi lánnyal.

- Igen, elküldtem Asztrid-vadászatra. Ma reggel kiderült, hogy még el sem hívta – újságolta Fogatlan, nagy bólogatás közepette. Halvér nagy szemekkel nézett rá.

- Még nem hívta el Asztridot? Húha, ez nagyon furcsa… Remélem még nem késett el. Na és te? Elhívtad már, akit szerettél volna?

Kínos, pillanatnyi csend. Fogatlan arca vörösödött, vörösödött, vörösödött, amihez ő, a megszokott fekete pikkelyeivel nem volt hozzászokva, hogy látszik, ám így könnyen elárulta magát.

- H-hogy é-én? Mi… mármint… Öhm… Peeersze, hogy elhívtam, már rég! Öhm…. Na jó, bevallom, én… Csak ma reggel hallottam erről az egészről, és tudom, hogy itt volt az egész napom de…

- Fogatlan – intette le kuncogta az Ingerman fiú – bármit is akarsz tenni, tedd meg most. A magyarázkodást nem nekem kell előadnod – aztán kacsintott, s ellépkedett a saját otthona felé.

- Halvér! – még volt itt egy szóban forgó kérdés. A szólított hátranézett a válla fölött. – Öhm… Te kit hívtál el?

Halvér arcán alig észrevehető mosoly szaladt át.

- Majd holnap megtudod.

Fogatlan ottmaradt egy félmondattal, egy tanáccsal és egy arra tévedő Töffel, aki csak úgy mellesleg megveregette a vállát, aztán továbbállt.

Na jól van Fogatlan. Most összeszeded magad, irányba fordulsz, odamész, bekopogsz és rém udvariasan megkérdezed. Ha igent mond, nem ugrálsz mint egy őrült, hanem lenyugszol, megköszönöd és hazamész. Ha nemet mond, akkor sem sírod el magad, csak megköszönöd a türelmét és hazamész. Ilyen egyszerű, nincs mit veszíteni, egyszerűen nincs…

Ehhez hasonló gondolatokkal a fejében ért a Hofferson ház közelébe. Mivel tisztában volt vele, hogy az összes fiatal lány most Asztridéknál van és készül a holnapra, nem is csodálkozott volna, ha nyolcan nyitnak ajtót. Ám mielőtt odaért, furcsa meglepetés érte, ami megtorpanásra késztette.

- Utoljára mondom Kampó, NEM megyek veled az ünnepségre, sőt, nem megyek veled sehová!!! – darálta fennhangon Viharbogár, aki a küszöbön belül állt, Kampó pedig a lépcsőn. Legalábbis eddig, mivel megindult a szőke felé, aki válaszul az orrára csapta az ajtót.

Vörös barátunk erre elmotyogott valamit az orra alatt, és soha nem látott gyorsasággal távozott a háztól, odébb rúgva az összes útonálló kavicsot. Fogatlan elismerően nézett utána. Tehát Viharbogár nem megy Kampóval, ez már valami. No de vajon vele? Egy módon derítheted ki.

Ő volt a következő kopogtató. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy minden lépést hallott, miközben az ajtónyitó közeledett, ami felindultságról tanúskodott. Viharbogár szinte feltépte az ajtót, s látatlanban már kezdte is:

- Kampó, ha még egysz-… Oh… Sz-szia, ne haragudj, azt hittem, hogy…

- Semmi gond - nyugtatta meg Fogatlan, s ekkor még nem tudta, hogy ehhez elég volt a kedves mosolya is. Nem is hagyta, hogy a lánynak legyen ideje zavarba jönni (vagy esetleg saját magának), így menten belekezdett a mondandójába: - Nem akartalak zavarni, csak azért jöttem, mert… Tudod én csak ma hallottam erről a lezáró ünnepélyről és a lényegéről és… Csa-csak azt akartam kérdezni, hogy e-eljönnél e velem?

Viharbogár arcán előbb a meghatott döbbenet, majd a sajnálat jelent meg, s Fogatlan már érezte, hogy ez nagyon nem jelent jót. A lány egyre szomorúbb lett, pillanatról pillanatra, s a fejét is lassan lehajtotta, aranyszín haja előre hullott a válla mögül. Ő nem akarta ezt. Nem akarta látni, ahogy kiszáll a zöld szemekből a remény, ami egész eddig ott csillogott bennük. Nem akarta látni az arcát, mikor csalódnia kell. Annyira nem akarta ezt mondani! Annyira, de annyira nem!

- Figyelj Fogatlan, én… Na-nagyon sajnálom, de már elhívott valaki… ha tudtam volna, hogy jössz én… De hát csak vártam, te meg nem jöttél, ezért gondoltam, igent mondok valaki másnak… Töff… A-azt hittem, már csak neki nincs párja, és mikor ma jöttem hazafelé, ő kint ült a lépcsőn, én meg megtudtam tőle, hogy mi a gond és rávágtam, hogy nekem sincs párom ezért ő felkért én meg igent mondtam… Annyira sajnálom, de már nem mondhatom vissza…

Nem hitte, hogy tényleg jön a pofán csapás, de úgy tűnik, mégis. A furcsa az volt, hogy nem érzett haragot, nem akarta ízekre szedni Töfföt egy pillanatra sem… Csak fájdalom volt. Fájdalom, és kínos mosoly, ez maradt neki.

- Aha, értem, oké, semmi baj, csak… Csak megkérdeztem… Nem is zavarok tovább – mosolygott rá a lányra, aki láthatóan szörnyen érezte magát, most még sem volt türelme megnyugtatni. Választ se várva megfordult, s olyan gyorsan távozott, ahogy az előbb Kampó, azzal a különbséggel, hogy neki a léptei se csaptak zajt. Nesztelen akart maradni, láthatatlan, mint a sötét éjszaka.

- Hűha, hát ez… rettenetesen kínos volt… - ez a szöveg fogadta Viharbogarat, miután becsukta az ajtót, s visszafordult a lányok felé. Persze, hogy a megjegyzés nem segített, s el is ment a kedve az egésztől.

***

Ennek így már semmi értelme. Vele még jó lett volna, vele még új, vicces, érdekes. Vele még felfedezhető. Így viszont egy rémálom. Fogatlan egyedül ült a Haddock ház tetőzetén, ott, ahol Hablattyal a csillagokat szokták bámulni. Ugyan ezt csinálta most is, csak értelmetlenül. A csillagok nem tudnak változtatni azon, ami már megtörtént. Senki sem tud, az ügy meg van pecsételve. Legszívesebben kitárta volna a szárnyait, felszállt volna a csillagok közé, olyan sebességgel, hogy szemmel még csak követni se lehessen. De ezt sem lehetett. Hiába tárta szét a karjait.

- Szia pajti, mint csinálsz itt? – Hablaty hangja váratlanul érte. Teljesen váratlanul.

- Hablaty? Öhm… Se-semmit, hát te? - Vigyorgós fejingatás. Remek. Ezek szerint még ő is sikerrel járt. – Eddig tartott a művelet?

Hablaty megvonta a vállait, és kimászott mellé.

- Eddig. De sikerrel jártam, ha ezer hegyet is másztam is meg érte, megérte. Na és te?

Fogatlan csak vett egy nagy levegőt. Rossz lenne a szemébe mondani, ő mégsem tudott úgy gondolkozni, mint egy ember. Kerek perec megmondta hát:

- Hablaty, én… én nem leszek ott az ünnepélyen – ezek után nehéz volt elmagyarázni, s kiejteni Viharbogár nevét, de megtette. Elmondta, mit csinált, hogy semmi rosszat nem tett, udvarias volt és kedves, mégse történt semmi sem úgy, ahogy szerette volna. És miért nem? Mert vele mindig ez történik, most sem lehetett volna másképp. Hiába, ő más, ő nem illik a képbe. Sose illett, most sem fog. Észre se vette, hogy barátja hatalmas, zöld szemekkel néz rá. – Most mi van?

- Semmi, csak… Te sosem szoktad így feladni. Soha. Ismerek olyat, aki feladná, de az nem te vagy. – felelte őszintén Hablaty, s megfogta Fogatlan vékonyka vállát. Sosem érezte még ilyen törékenynek.

- Akkor rosszul ismersz, vagy nem ismersz eléggé. Most feladtam. Ennyi, nem tudok már mit lépni, és kérlek engedd meg, hogy megkíméljem magam attól, hogy mindenki rajtam röhögjön és inkább itthon ülhessek. Te menj, szórakozd ki magad.

Hablatynak fájtak ezek a szavak. Nem akarta itt hagyni, nem akart nélküle menni. Esze ágában sem volt. Mire azonban megfogalmazta, hogy miért is nem fogja itt hagyni, Fogatlan témát váltott.

- Na és, miért tartott eddig a dolog?

- M-mármint micsoda? – kérdezett vissza megzavarodva Hablaty.

- Jaj Hablaty… Hát az, hogy felkéred Asztridot, hogy menjen veled. Talán szekercével üldözött, mert az utolsó pillanatig halogattad? – ezt a mondatot akaratlanul is egy vigyor kísérte, ami Hablatyot oly nagyon emlékeztette az ő pikkelyes Fogatlanjára.

- Nem, nem kergetett szekercével, nincs olyan szerencséd. Nem, valójában megtalált Helsa, és velem akart jönni, de amikor nemet mondtam neki, kicsapta a hisztit, apa meg meglátta és megjegyezte Ragnarnak, aki nem mellesleg azért hozta ide a lányát, hogy „megpecsételjük a két törzs barátságát egy friggyel” és épp erről győzködte apámat – Fogatlan itt már kezdte elveszteni a fonalat – szóval apa erre azt mondta a fickónak, hogy egy viking sosem hisztizik, főleg nem úgy mint Helsa. Ráadásul nem látja benne helyesnek, hogy a fiaikat és lányaikat csak érdekből adják össze. Szóval apa úgymond lerázta helyettem a lányt, aki egyébként azzal a lendülettel pofozott fel, Asztrid viszont ezt látta és hadd ne tudjam meg, hogy mit csinált vele, mikor Ragnar nem nézett oda.

Fogatlan nem bírta ki, ezek hallatán felnevetett, s még percekig abba se tudta hagyni.

- Hát ez hihetetlen, ezt annyira megnéztem volna! – törölte le könnyeit, amik most csak a kacagástól folytak. Hablaty pedig megragadta a tökéletes alkalmat:

- Gyere te is az ünnepségre. Kérlek, pajti. – Fogatlan erre menten megkomolyodott, s pár pillanatig szótlan maradt. Ha ő nem megy, biztos volt benne, hogy Hablaty sem, ezt pedig egyszerűen nem hagyhatja, Asztrid nagyon kiakadna.

- Nem fogod feladni, igaz?

- Nahát, ezek szerint valaki lassan kiismer. Ennyi év után már illik is.

***

Fogatlan attól félt, hogyha Hablaty elrángatja arra a fránya vikingünnepre, nem elég, hogy megalázkodik mindenki előtt, de barátja vele fog foglalkozni egy bizonyos szőke vikinglány helyett. Asztrid viszont mikor megtudta, hogy az éjfúria fiú hogy járt, úgy reagált, ahogy azt Hablaty sejtette: elrángatta magukkal és kijelentette, hogy akkor neki mostantól két kísérője van majd mikor eljött az ünnepély kezdete belekarolt mindkét fiúba és behúzta maga után őket a nagyterem hömpölygő tömegébe.

A helyzet hasonlatos volt a nyitóünnepélyhez, ez is este kezdődött, zenével, tánccal, és kétszer annyi vikinggel, mint eddig. Zászlók lobogtak, minden egyes alkalommal, ahogy kinyílt a nagyterem ajtaja, s friss levegő is csak akkor jutott be.

Hablaty sosem bírta a tömeget, Fogatlan hangtalan volt, Asztrid pedig ezt látva átvette az irányítást, és átvezette őket két távolabbi asztalhoz, ami a sárkánylovasok helye volt. Nem véletlenül választották a székhelyüket ilyen messze a tömegtől.

- Tegyétek le magatokat, én hozok valamit enni – mondta a szőke lány, miközben elengedte a fiúkat. Sosem szokott kiöltözni, most viszont kitett magáért: haja kiengedve lobogott utána, semmi hajpánt, csak egy szál virág, vádliig érő, ujjatlan ruhája pedig világoskéken csillogott, karján egy kagylós karkötő díszelgett. A szerelést még a kikötőbe hajózó Johanntól vette, aki tisztában volt vele, hogy mikor kell a hibbanti hölgyeket elkápráztatni az ehhez hasonló, távoli országok csodáival. Mikor Hablaty először meglátta ebben az öltözetben, szóhoz sem jutott. Egyszerűen megbabonázta. Pont ez volt a cél.

Hablaty maga vörösben volt, egy vékonyka, fekete köpennyel a hátán, tekintettel a hidegre, Fogatlan pedig pont az ellentétes színekben, de nagyon hasonlatos öltözékben.

A fiúk leültek a csapathoz, ami még nem volt egészen teljes, sőt, szinte elsőnek érkeztek. Kőfej és Halvér ült már ott, egymás mellett, s nagy integetéssel köszöntötték az odaérkező fiúkat.

- Halvér, szóval Kőfejjel jöttél? Nahát… - kezdte Fogatlan, s miután bólogatást kapott válaszul, rákérdezett: - Na és Bütyök kivel jön?

Meg sem kellett várni a választ, az emlegetett hamarosan megjelent, nem mással, mint Kampóval. Hablaty és Fogatlan összenéztek, de egy szót sem szóltak, némán csodálkoztak. Aztán jött csak az igazi döbbenet: Viharbogár és Töff is megérkeztek, Fogatlannak pedig szó szerint leesett az álla, s másodpercekre úgy maradt, Hablaty csukta be a száját, hogy megkímélje a kinevetéstől.

Viharbogár egy Asztrid által választott, közel földig érő, pánt nélküli ruhában volt, ami lilán csillogott. Haja laza fonatba volt kötve, de még így is szinte a térdéig ért.

- Sziasztok – köszönt a lány csillogó szemekkel. Látszott az arcán, hogy boldogsága félig csak színlelt volt. Örült a szép ruhának, annak, hogy viselhette, s hogy itt lehetett. De nem azzal volt, akivel igazán szeretett volna.

Fogatlan még mindig alig hitt a szemének, és emiatt elfelejtett visszaköszönni is, szerencséje volt, hogy Vihar nem figyelt, mikor leültek ők is. Néhány perc múlva Fafej és Böff jelentek meg, felülve a két asztaluk egyikére.

- Ti együtt jöttetek? – vonta fel a szemöldökét Kampó, Bütyök pedig nem bírta ki a kuncogást, ahogy a többiek sem.

- Miért jöttünk volna együtt, miből gondolod ezt? – nézett vissza rá értetlenül Fafej, miközben nagyot harapott az almájából.

- Hát… Talán mert mindenki párban jött, ti meg beslisszogtatok együtt? – egyértelműen költői kérdés volt, Fa pedig nyilván nem lett tájékozatva arról korábban, hogy kellett volna szerezni valakit, akivel eljön. Böff pedig gyilkos tekintettel méregette Töfföt. Vajon ő honnan tudott róla?

Sosem derült ki, hiszen Asztrid visszaért két tálca étellel, na meg ráadásul mindenki kezébe nyomott egy kupa bort.

- Szórakozni jöttünk, nem? – ezzel magyarázta a többiek értetlenkedő tekintetét.

- Én inkább maradnék a víznél – jegyezte meg Fogatlan, ki konkrétan majdnem rosszul lett a savanyú íztől. Csendben megjegyezte Hablatynak, hogy olyan aromája van mint a romlott halnak, aki ettől majdnem kiköpte a sajátját a nevetéstől.

- Majd megszokod pajti – csupán ennyit mondott neki, s miután kinevetette magát, a mellette ülő Asztridra nézett.

- Mi az, máris sok volt az a két korty hogy itt vihogsz mint egy sárkány, akinek sok volt a sárkányfű? – kérdezte vigyorogva a lány, s a hatás kedvéért finoman meglökte a vállát.

- Nem, csak Fogatlannak nem igazán ízlett, de sebaj. – magyarázkodott a fiú, majd témát váltott. – Hogyan ráztad le Helsát?

- Erre én is kíváncsi vagyok! – nevetett a túloldalon Kőfej. Asztridnak most tetszett, hogy mindenki rá figyel, így kissé öntelt mosollyal, burkoltan tett csak utalásokat:

- Legyen elég annyi, hogy mikor Ragnar az ünnepségre indult, Helsát már egy sárkány vitte haza Fjordvégre. – mosolya viszont hamar eltűnt, mikor Böff szarkasztikusan felnevetett – Most meg mi van?

- Semmi, kedves Asztrid, de én vetnék arra egy pillantást a helyedben – mutatott a bejárat felé, ahol feltűnt a vörös hajú lány, nem is egyedül.

Egészen meglepő módon a nála fél fejjel alacsonyabb Takonypóc kísérte nagy büszkén, amitől az egész csapat úgy nézett rájuk, mintha Takonypóc egy rettenetes rémmel karöltve állított volna be.

- Ez most komoly? – vigyorodott el kárörvendően Kőfej.

- Bármit is tervezel Kőfej, csak ne röhögj, tegyünk úgy, mint akik komolyan veszik – felelte hamar Asztrid, szintén vigyorogva.

Takonypócék hamarosan odaértek, s a fiú a mellét düllesztve átsétált a csapat közt, hogy mindenki láthassa kivel jött. Persze erre nem volt szükség, a többiek pedig alig bírták ki nevetés nélkül. Fafej volt az egyetlen, aki nem bírta, és hanyatt lefordult az asztalról, hogy kiröhögje magát (ezt valószínűleg fokozta a bor hatása is). Asztrid pedig kacsintott egyet, hogy mindenki láthassa, Takonypócékat kivéve, s Halvér, Hablaty és Kampó egyszerre pattant fel, s kérték fel a partnerüket táncolni, így kivonultak a baráti körből. Csak Töff nem kapcsolt, nem értette, hogy miért ment el mindenki, s Vihar hiába próbált jelezni neki, hogy ideje lelépni, a fiú nem fogta fel a néma beszédet. Fogatlan pedig tudta, hogy eljött az ő ideje, most vagy soha. Ha Vihar nem is jött el vele, most nem hagyja ott a kilátástalan helyzetben. Ő felpattant, odament hozzájuk, s a Hablatytól ellesett mozdulattal a kezét nyújtotta neki.

- Szabad egy táncra, kisasszony? – a hamiskás mosoly is ott ült a szája sarkában, holott legbelül reszketett, hogy bolondot csinál magából. Vihar a szemébe nézett, majd Töffre, aki intett, hogy menjen csak.

Így történt, hogy a furcsa páros együtt lépett a többiek közé, megilletődve, nem tudva, hogy mi vár rájuk. Hablaty jelzett is Asztridnak, hogy vessen rájuk egy pillantást.

A párok pedig áttáncolták az órákat, éjfél után is pörögtek, forogtak a jellegzetes viking zenére. Még tüzet is ugrottak, amitől nem egy túl bátor és túl ittas vikingnek kapott lángra a csizmája, de szerencsére Hablaty egyik kategóriába sem tartozott, így ő sikerrel vetette át magát a lángoló farakás fölött. Talán csak a köpenye bánta.

 Mikor kicsit megálltak pihenni, Helsa egy kupa borral odalépkedett Hablaty és Asztrid beszélgető párosához. Az ital kihozta belőle az őszinteséget.

- Nyugi Asztrid, nem akarom ellopni a srácot – intette le a szöszit, aki szívesen kihajította volna innen. – Csak azt akarom mondani, hogy apám kérésére tapadtam rád Hablaty, mind hallottad a szüleink beszélgetését és szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam, és olyan mint egy pióca, igazából nem vagy az esetem, szóval megyek vissza Takonypóchoz, további jó mulatást!

És már ott sem volt. Hablaty és Asztrid kerek szemekkel néztek utána, szinte nem is hittek a fülüknek. Kicsivel odébb pedig Fogatlan és Vihar beszélgettek, kifáradva a tánctól és a fejforgatástól, hiszen egyikük sem értett hozzá, s mindig valakiről lesték a lépéseket.

- Mondd csak, Töfföt nem fogja zavarni, hogy egész este velem táncolsz? – kérdezte a fekete hajú fiú egy félénk mosollyal.

- Hát – nevetett halkan Vihar – akárhogy is, ő most jól elvan Fafejjel és Böffel, sőt, szerintem már annak örül, hogy még mindig tud két lábon járni.

Mindketten jót nevettek azon, hogy Takonypóc összeveszik Fafejjel valami levelibékán, ami igazából nem is volt ott, majd Hablaty integetésére figyeltek fel, aki Asztriddal beráncigálta őket egy körtáncba, s összekapaszkodva, nevetve kerülgették a tüzet. Hajnalodott már, mikor fogyatkozni kezdett a tömeg, de még mindig voltak, akik a nyílt helyen táncoltak, most már egy sokkal nyugodtabb zenére.

- Elfáradtam… - suttogta Viharbogár, mikor a csapatból szinte már csak ők maradtak ott. Asztrid és Hablaty egy órája nem voltak sehol, a többieket hazaráncigálták (vagy épp cipelték) a segítőkészebb és józanabb vikingek. Kicsit odébb Kőfej és Halvér beszélgettek.

- Én is – nevetett halkan Fogatlan, s mikor megálltak, finoman kézen fogta a lányt – gyere.

Kivezette őt a nagyterem elé, ahol megcsapta őket a hűs hajnali levegő, Fogatlan pedig menten levette a köpenyét, s Vihar vállára terítette, aki hálásan mosolygott rá, miközben leültek az egyik szobor talapzatára, onnan figyelték a vöröses ég alját. Hamarosan felkel a Nap, s bearanyozza a tengert. Fogatlan ezt akarta megmutatni a lánynak.

- Gyönyörű szép – suttogta Vihar, ahogy a nyugodt tengert bámulta, s lassan kicsit közelebb húzódott Fogatlanhoz, s mire az észbe kapott, már a vállára hajtotta a fejét.

Fogatlan pedig őrlődött magában. Határtalanul boldog volt, hogy Viharbogár vele töltötte az egész ünneplést, viszont most szeretett volna mondani valamit, úgy, ahogy az emberek. De nem tudott. Nem volt szó, ami körülírta volna, nem emlékezett arra a kifejezésre, s mire oda jutott, hogy szavak használata helyett cselekedjen, arra figyelt fel, hogy Vihar elaludt a vállára borulva. Sok jó dolog történt az este. A legcsodásabb most jött volna, de úgy tűnik, az alvó kisasszony miatt erre még várni kell.