5. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Először is, itt is meg szeretném köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat, el sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelentett nekem. :')
Tegnap úgy volt, hogy kész lesz a fejezet, de végül is átcsúszott mára. Nem lett annyira hosszú, mint szerettem volna, hiszen ez egy be nem tervezett fejezet volt, mégis szükséges, szeretett Hiccstrid fanjaim miatt :3 Sok volt a kérés emiatt, és beszúrtam ide egy fejezetecskét, hogy növeljem a feszültséget, illetve a Stormlesst se feledjük :D A napokban várható lesz még egy fejezet, ahhoz most gőzerővel hozzálátok, mert utána nem leszek itthon, épp ezért szeretném, hogy időben kész legyen :)
Jó olvasást kívánok, és repüljenek azok a kommentek :D

5. fejezet

Helsa és a fjordvégiek

Jól mondta Hablaty, valóban háború lett a munkából. Asztrid minden alkalommal hozott valami új elmosogatni valót, mikor arra járt, Hablaty pedig egyszer "teljesen véletlenül" a vízbe ejtett egy nagyobb edényt, így az egész kimondottan gusztustalan lé Asztridra fröccsent. Nem is volt csoda, hogy ezzel a szőke lány arcán rózsás foltok jelentek meg, ám most a haragtól.

- Haddock!!!

- Hupsz, nagyon sajnálom, véletlen volt - kuncogta Hablaty, de érezte, hogy nagyon közel az a röhögőgörcs. Ez az inger elég hamar elveszett, mikor egy adag levágott halfej landolt a nyakában. Asztrid ugyanis azt a kosarat kapta fel és borította rá, amibe a hatalmas adag halászlé főzése közben a halmaradékot dobálták. És utána még hozzávágott néhány kipotyogott darabot.

- Jól mondtad, Haddock! - visította dühtől vörös arccal a lány, miközben hozzávágta még a kosarat is - ez háború! - Hablaty ezt a mondatot komolyan vette, így ő a tenyerébe gyűrt egy marék krumpli héjat, tudva, hogy azt nem szedi ki könnyen a hajából, ráadásul még sokat sejtetően vigyorgott rá. - Oh, nem, nem mered!

Oh, dehogynem. Olyan simán elkezdte dobálni a burgonyahéjjal, lefejtett halpikkellyel, meg mindenféle zöldségmaradékkal, mint aki halálosan komolyan veszi az ételháborút. Asztrid ezt nem tűrte sokáig, ő is dobálózni kezdett a maradék haldarabokkal. Hamarosan teljes lett a káosz a nyílt konyhában. Repült ott minden: ételmaradék, fakanál, kanál, serpenyő Asztrid jóvoltából, s még egy adag förtelmes mosogatólé, ami a lehető legrosszabbul érkezett. Ugyanis Fogatlan, aki eddig hátul tevékenykedett, most átjött a helyiségbe ahonnan a zajt hallotta, s mivel Hablaty elugrott a lé útjából, az egyenesen telibe találta barátját.

- Hupsz... - kuncogta Asztrid, aztán Hablatyból is kitört a kacaj. Egyszerűen nem bírta visszafogni, s lassan a fenekére huppant a pult mellett, s ott rázta tovább a nevetés.

- Aha. Szóval hupsz, így mondjátok, ugye? Jó. - nézett hol a lányra, hol Hablatyra Fogatlan, miközben kisöpörte zöld szeméből fekete tincseit, majd fogta a pulton lévő dézsát, s mindenestül Hablatyra borította, egyetlen mozdulattal. - Hupsz - aztán Asztridhoz ment, aki viszont egy pohár tejjel öntött nyakon - és hupsz. További jó mulatást, srácok.

Hiába a visszavágás, azzal nem számoltak, hogy Bélhangos hamarosan megérkezik, s majdnem a Valhallába távozik, mikor meglátja azt a hihetetlen rendetlenséget.

- Thor piszkos pelusára! Hát mi a frász fene történt itt?! Sárkánytámadás után se nézett ki így a falu! Ti! Igen, ti hárman! Villámsebesen takarítsatok össze, aztán sipirc fürdeni! Már látjuk a hajókat a horizonton, és neked Hablaty, apád mellett a helyed a fogadásukkor!

A kovács kifakadása közben és után egyik fiatal sem mert szólni, csak kapkodva takarítani kezdtek, elrejtve, eltűntetve mindent, amit csak tudtak. Az egész nagyjából annyi volt, hogy míg a két fiú mindent az egyik hátsó szekrénybe dobált, addig Asztrid feltörölte a padlót és pultot egyaránt, aztán mind rohantak haza.

Míg Asztridnak Viharbogár segített, Hablaty és Fogatlan egymásnak hajigálták az elázott vagy épp tiszta ruhákat, miközben keresték Hablaty ünnepibb öltözékét.

- Hol van az ingem?! - ismételgette idegesen Hablaty, felcsatolva az övét és a haját szárítgatva.

- Itt van ez - dobott oda neki egy sötétzöld darabot Fogatlan, mert ez akadt a kezébe először. Ugyan rövid ujjú volt, most mégsem válogathattak. Hablaty magára kapta a ruháit, s máris rohant le a kikötőbe, Fogatlan pedig egy percre rá indult utána.

Ő ugyan nem mehetett oda a Haddock családhoz ezt most mégsem bánta. Pléhpofa szerint most jobb ez így, nem kell senkinek sem magyarázkodni.

A hajók már közel jártak a kikötőkhöz, s hamarosan befordultak a dokkokhoz.  Három viking bárka érkezett, rajtuk tényleg teljesen szőke emberekkel, akik lassan leszállingóztak a hibbantiak elé. A két főnök köszöntötte egymást.

- Pléhpofa! De rég láttuk már egymást! - rázott kezet a magas, izmos férfi Hablaty apjával. A viking neveket tekintve, a változatosság kedvéért a fjordvégiek főnöke a Ragnar nevet viselte.

Ekkor viszont a figyelem egy rövid, vörös hajú, szeplős lányra terelődött, aki egy macskaugrással szállt ki a hajóból, pillantást se vetve a pallóra. Tekintete komoly volt, vonásai kemények, de nem erőszakosak. Első pillanatra fiúnak is lehetett volna nézni a vékony páncélját látva. Helsa. Hablaty emlékezett a nevére és az arcára is. Négyévesek lehettek, mikor Ragnar elhozta nevelt lányát ide, a szigetre. Akkor is megvont benne ez a tekintély, ami most fűtötte a tekintetét.

A lány pillantást se vetett az ott lévőkre, mindössze apja, a hibbanti főnök, és annak fia felé szegezte tekintetét. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában, s odaillegette magát hozzájuk. Mintha nem is ugyan az lett volna, aki néhány másodperce leugrott a hajóról.

- Tiszteletem, főnök – bólintott illően Pléhpofának, aztán tovább riszálta magát a sárkánylovashoz – Szevasz Hablaty, hogy megnőttél. Nosza, ez csak nem legénytoll? – simítgatta meg az állát, majd egy apró pofont is lekevert neki, s csak aztán állt tovább.

Hablaty szólni sem tudott, csak az állát dörzsölgette, no meg érezte Asztrid dühös tekintetét a tarkóján. A szőke vikinglány rákvörös arccal nézett a fjordvégi lány után. Soha nem gyűlölt még senkit ennyire, holott most először látta életében. Ösztönből lépett is egyet, jelezve, hogy utánamegy, de a mellette álló Viharbogár ezt nem hagyta. Nagy szerencsére.

***

A legrosszabb pedig még hátra volt. Helsa aznap egész végig Hablaty mellett volt, folyton ott termett mindenhol, ahol a Haddock fiú is, sőt, még a konyhába is bement utána, mondván, „segít” neki. Mindenre rákérdezett, folyamatosan beszéltette Hablatyot, aki így nem egyszer rosszul végezte a munkáját, Bélhangos egyszer majdnem le is kevert neki egyet. Ez a Helsa pedig abba is belekérdezett amibe nem kellett volna.

- Na és, mivel ütöd el az időt mostanában?

- Hát… Én… - Hablaty majdnem rávágta, hogy eddig sárkánylovas volt, és próbál megint az lenni, viszont még időben rájött, hogy hazudnia kell – Én pár éve Bélhangosnál vagyok kovácsinas.

- Az kemény munka, de izmos leszel tőle – kacsintotta a lány, miközben Hablaty próbál a nyílt konyhában a lehető legtávolabb kerülni tőle. -  No és, szabad megkérdeznem, hogy mi történt a lábaddal?

Hablaty keze megállt a levegőben, s próbált közömbös képet vágni és vigyorogni a témához. Nem fog konkrét választ adni, de nem is fog zavarba ejtően magyarázkodni.

- Hát, vikingek vagyunk. Foglalkozási ártalom.

***

- Mit képzel ez a nőszemély?! Először is, illetlenség így viselkedni a főnök fiával, de azon felül meg hogy meri!!! – üvöltötte Asztrid, magából kikelve, s megforgatta a feje fölött a szekercét, amit aztán teljes erőből belevágott egy fa törzsébe.

Még mindig a fjordvégiek érkezésének napja volt, nem sokkal naplemente előtt. Míg mindenki a faluban mulatozott, Asztrid elhagyta azt és egyedül ment az erdőbe, miután látta, hogy ez a Helsa megint Hablaty után szaladgál, aki kénytelen volt beszállni egy fontos vitába Csirke tollainak színéről az ikrekhez, csakhogy a lány végre megunja az üldözését. Asztrid pedig azt hitte, hogy egyedül megy. Viszont Bütyök, Fogatlan és Viharbogár egész úton követték, de mikor rákérdeztek, hogy mi a baja, a lány kifakadt, és dobálni kezdte a fegyverét. A trió azóta is egy kidőlt fa rönkjén ült, mondván: megvárják, míg kitombolja magát, beszélnek vele, aztán szépen visszakísérik a faluba.

- Álnok kis sunyi kis…. Áááh! – újabb reccsenés jelezte, hogy Asztrid megint lesújtott.

Viharbogár bátorkodott megszólalni:

- Figyelj csak Asztrid, azzal, hogy itt tombolsz, nem jön helyre semmi.

- Pontosan, jól mondja - vette át a szót Bütyök – és amíg itt vagy és panaszkodsz, szabad utat adsz annak a szipirtyónak.

- Egyébként nem is biztos, hogy Hablatyra pályázik, mármint… – kezdte volna Fogatlan, Vihar viszont érezte, hogy most nagyon rosszkor szólalt meg, és egyetlen vállba bokszolással hátraküldte, le a farönk mögé.

- Tuti biztos, hogy Hablaty miatt teper – rázta a csuklóját Viharbogár.

- Hát ez az, ezért húztam fel magam! – Asztrid már toporzékolt dühében.

Bütyök folytatta:

- De… Ha belegondolok, te mindig azt mondogattad, hogy „csak barátok” vagytok, nem?

A szőke lány erre már nem tudott mit felelni. Igen, ez valóban így volt.

- Csak barátok… - ismételte – a francba is, kit akarok becsapni?

- Érdekes, Hablaty is folyton ezen tűnődik… - szólalt meg váratlanul Fogatlan, még mindig a földön fekve. Asztrid viszont egy pillanat alatt felrántotta onnan, ezzel akkorát lendítve rajta, hogy nem ülő helyzetbe húzta, hanem azon túl is, Fogatlan pedig már a farönk másik oldalán feküdt. – Áú!

- Hogy mondtad?

- Azt mondtam; aú, ez fájt!

- Nem arra értettem te planktonagyú, hanem arra, hogy min tűnődik Hablaty? – Aszrid megint kezdett begurulni, hiszen a szekercét Fogatlan feje mellett ejtette le, ezzel kissé a frászt hozva rá. Kénytelen volt hát válaszolni:

- Hablaty is ugyan ezt ismételgette mindig, hogy miért áltatja magát, és miért kezel úgy téged, mint bárki mást a csapatból, amikor te több vagy neki. Egyébként ez teljesen igaz, de ne legyél rá mérges, nem tudja úgy formában önteni az érzéseit, mert bonyolultnak hiszi őket. Ő… Tudod, olyan magányos sárkánylovas típus, inkább a tettek embere, mikor nem ért valamit, ami ráadásul önmagában zajlik. Én… Látom és tudom. Kiismerem, akkor is, mikor megjelensz, mert ő olyankor midig egy kicsit ideges először. Fél, hogy elront valamit előtted.

Ez a monológ még Vihart és Bütyköt is meghatotta, s a lányok mosolyogva néztek össze, majd Asztridra, aki most nem tudta, mit mondjon vagy higgyen.

- El kell ismerned Asztrid, hogy Fogatlannak igaza van. Hablatyhoz tényleg a félelem és az idegesség szaga tapad, mikor te megjelensz – magyarázta Viharbogár, miközben Bütyökkel felnyalábolták Fogatlant, s visszaültették a farönkre.

A szőke szekercés nem felelt, a fegyverhez viszont nem nyúlt többet.

- Bütyök, Fogatlan - szólalt meg végül – rendesek vagytok, hogy utánam jöttetek meg hogy segítettetek de… megtennétek, hogy most visszamentek a faluba? Szeretnék Viharral beszélni négyszemközt.

Természetesen bólogatást kapott válaszul, s a két említett felpattant, s halkan beszélgetve indult vissza az ösvényen Hibbant faluja felé. Viharbogár pedig csak csendben ült, várva Asztrid nagy beszélgetését, ami csak nem jött. Barátnője csak egy sóhajjal letette magát mellé, s arcát a tenyereibe temette.

- Hé… Jól vagy? – Vihar nem hagyta szó nélkül ezt a mozdulatot.

- Persze, csak… Nem, nem vagyok jól… - sóhajtotta. Felesleges hazudni, egy idő után úgyis kiderülne. – Tudod, én és Hablaty közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt hinnétek. Nem igazán beszélünk róla se egymásnak, se senkinek, csak… Tesszük, amit a szívünk súg. Nem akarunk nagy helyzetet csapni ebből, ez a kettőnk titka, és szeretjük őrizgetni, csak… Én most bizonytalan vagyok, és amíg ez a vörös banya itt van, nem tudok Hablattyal egy percet se nyugton beszélni, pedig most nagyon, de nagyon rám férne, mert… Azt hiszem, butaságot csináltunk a Bork hét nyitóestjén…

Elég egyértelmű célzás volt, hogy Viharbogár eltátsa a száját. Kicsit sok információ volt ez egyszerre, de… Valahogy mégis érthető. Óh szentséges széljárás, ezt mondhattad volna előbb is…

***

Hablaty Haddock nem aggódott úgy, mint Asztrid Hofferson. Mert nem volt rá ideje. Most is azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Helsa társaságát, aki megint utána keresgélt. Ahogy teltek az órák, lassan beugrottak neki az emlékek, hogy kicsi korukban is folyton utána koslatott, bár akkor nem értette, miért. Most már tudta, és szabályosan rettegett a lánytól. Asztrid, hol vagy mikor szükségem lenne rád.

Asztrid ugyan nem érkezett, Bütyök és Fogatlan viszont annál inkább

 - Pajti! – jött a suttogás a mellékutcából, ahol Hablaty rejtőzött el Helsa elől.

- Hm? – kapta fel a fejét a fekete hajú, s észrevétlenül odasomfordált barátjához.

- Helsa a közelben van? – érkezett a kérdés Hablatyól.

- Helsa? – értetlenkedett Fogatlan, aztán leesett neki – Jaaa, hogy a lány aki fejébe Asztrid szekercét akar vágni? Pont ott jön – mutatott előre, mire Hablaty rémülten a falhoz lapult, Fogatlan pedig nem bírta ki nevetés nélkül. – Ugyan, csak viccelek!

- Nagyon nem volt vicces, az a lány az idegeimre megy! – csattant fel Hablaty.

- Nem csak neked, hidd el.

- Ó igen – nevetett fel mellettük Bütyök. A két fiú rápillantott, s míg Fogatlan bólogatott, Hablaty a homlokára csapott, tudva, hogy ki az a bizonyos személy.

Viszont amíg itt elbeszélgettek, egy negyedik viking is odaért közéjük, s Fogatlan egyszer csak azt vette észre, hogy valaki átcsapta a karját a nyakán, s ezzel magához húzta, ő maga pedig ettől majdnem elvágódott. Helsa volt az, aki magához húzta, s egy kecses mozdulattal befordította a csípőjét.

- Hablaty, miért nem mutattad még be nekem a kis barátodat? Hogy hívnak, szépfiú?

A véletlen folytán, vagy a sors akaratából, de az is közrejátszott, hogy Asztrid és Viharbogár is a közelükben jártak már, és természetesen látták az egészet. Az előbbi meg is lepődött, mikor a mellette álló barátnője rákvörös arccal vette tudomásul a látottakat.

- Megfojtom… - csupán ennyit mondott, de Asztridnak ezzel el is árult mindent. Az érzéseit a fekete hajú fiú iránt legalábbis biztosan.