Ádázok és Fúriák - 11. fejezet

Hali mindenki!

Srácok most időben jöttem, és sajna ez egy rövidebb rész lett, és akárhogy centiztem, mégsem írtam bele azt, amit még szerettem volna. Egyszerűen azért, mert az már nem illett volna oda, és így jobban kijön az egész. Az eddigi részek mind 10 oldalra jöttek ki word-ben ez csak nyolc lett, de remélem, hogy így is tetszik, mert kétszer annyi akció van benne mint eddig :D

Jó olvasgatást, és kíváncsian várom a véleményeteket

(a pályázatról senki se feledkezzen el, még mindig várom a jelentkezőket!)

11. fejezet:

Az eső mosta terv

Fújt a szél. Lökött, dobált, lengetett, mikor milyen kedve volt. A nap sugarairól még csak egy halvány vörös csík árulkodott, messze a horizonton.

Hablaty fázott. Összehúzta magán a köpenyt, arcát már egy kicsit jobban takarta a csukja. Már mondta is volna: "cudar egy idő van, ugye pajti?". Ám mikor kinyitotta a száját, rájött, hogy akármilyen pontos a hasonlóság, nem barátja hátán ül.

Suhanó más volt. Máshogy mozgott, nem várta meg Hablaty utasításait, nem kérdezett, csak gyorsított-lassított magától. Még a mordulási is más hangszínen hangoztak, sokkal mélyebben, mint félfarkú fajtársáé. Összességében Hablatynak rá kellett döbbennie, hogy elsőre rosszul ítélte meg a helyzetet: ugyan egy szemlélődőnek nem is tűnik fel, de Suhanó sehogy sem hasonlít Fogatlanra, ők ketten ég és föld, ezt Hablaty jól érezhette. Ez a sárkány még a nyerget is alig tűrte meg a hátán, azt, amit Fogatlan természetesnek vett.

- Hablaty, hová sietünk ennyire? - jött hátulról egy alig hallható kérdés Halvértől, aki igencsak lemaradt sárkányával.

- Napkelte előtt kell odaérnünk, különben hasztalan az álca - felelte a főnök fia.

Az ádáz sziget sziluettje hamarosan feltűnt a láthatáron. Hablaty nagy levegőt vett, majd elfeküdt Suhanó hátán, lábait a hátára fektetve, hogy teljesen eltűnhessen.

A többiek is hasonlóképpen tettek, s a megbeszéltek szerint le is maradtak valamennyire, az első lövést a Sárkányiskola Vezetőjének hagyva. Ő nem is habozott, amint lehetősége nyílt rá, Suhanóval észrevétlenül a magas erőd felé indultak, egyszer megkerülték, s az Éjfúria lövése pont az egyik leggyengébb pontot érte, amitől le is omlott az egész épület teteje. Egy másodpercre rá már jöttek is az értetlenkedő kiáltások a katonáktól, de addigra Hablatyék már felemelkedtek, felkészülve a következő láthatatlan támadásra.

***

- Mi ez?! - rohant ki Dagur, a Tébolyult az erőd egyik kilátó pontjába, s addigra már lángolt a fél fegyverraktáruk.

Hamar rá kellett jönnie, hogy az általa tervezett meglepetés-támadást megelőzték. Rögtön tudta, hogy Hablaty keze van a dologban, főleg mikor meglátta a lila Éjfúria-tüzet, aminek fényében megcsillant a páncél Suhanón. Dagur azonnal tudta, hogy a hibbanti vezér fia valahonnan tudomást szerzett az ő Éjfúria-üldözéséről, s a lerombolt szigetről.  Ez nyilván a bosszú, gondolta, s a vakarék még egy kicsit össze is szedte a bandáját, felpáncélozta a sárkányait, így valószínűleg azt hiszi, profi hadvezér.

Nem így volt. Hablaty egy gyerek, ezt mindenki tudja. Egy tizenéves, aki nem tudhat semmit a profi taktikákról, hiába vág jól az esze, nem kelhet versenybe Dagurral, a hajóhadával, a bástyákkal, és a katapultokkal is egyszerre. Az ádáz vezér most kivételesen megőrizte hidegvérét, s egy pillanat alatt végiggondolta, hogy miként tudná előnyére fordítani a helyzetet. Első gondolata az volt, hogy körbeveszi hajókkal a szigetet, így talán nem tudnának kitörni a körből, de ezt az ötletet el is vetette, mikor Halvér és Takonypóc elvágták a kikötőbe vezető utat a mólók felégetésével, s hamarosan megsemmisült az egyik katapult-állás is.

- Ezt megbánod, te kölyök... - morogta az orra alá Dagur, mikor előhozták fegyvereit, s miközben elhagyta az erődöt, le sem vette a szemét Hablatyékról, akik a nyílzáporokat kerülgették. Talán alig lehetett észrevenni, Dagurnak mégis feltűnt valami. Hablaty meglepően kevésszer érintette vaslábát a nyereg oldalán elhelyezkedő kallantyúba, a sárkány így is könnyedén fordult, és... nyitotta, majd csukta farokszárnyát, teljesen egyedül. Dagur azt hitte, képzelődik... De mielőtt döntött volna, eszébe ötlött az a lehetőség is, hogy talán ez egy egészen új nyereg, vagy hasonlók...

Ötletét végül elvetette, hiszen nem jött el a napkelte, a szürke felhők miatt. A felhők pedig elhozták az esőt, s a szelet felerősítették.

Hablaty érezte, hogy lassan vízcseppek érik a kezét, s végigfolynak a páncélozott Éjfúria homlokán is. Egyenlőre nem zavarta, míg eszébe nem jutott valami... Hiszen fém farokszárnnyal veszélyes esőben repülni! De most nincsen fém farokszárny, csak le van festve.

- A festék... - motyogta az orra elé, s mikor hátrapillantott a legrosszabb tárult a szeme elé.

A pirosra mázolt farokszárnyon fekete csíkok jelentek meg, ahogy lassan kezdett leperegni, lefolyni róla a festék.

S Dagur ezt tökéletesen látta.

- Thor villámára... - motyogta maga elé, majd megjelent az arcán a jól ismert gonosz vigyor. Ez nem Fogatlan. Nem Hablaty dédelgetett sárkánya. - Ez egy másik Éjfúria. - mondta ki, mikor megjelent mellette Barbár.

- Ezt honnan veszed uram? - kérdezte értetlenül a férfi, Dagur viszont folytatta a gondolatmenetét.

- ... És ha ez nem az a Fogatlan, akkor nem ismeri Hablaty kis trükkjeit, nincs is betanítva! A katapultokat! - kiabált hátra, mire emberei máris lövő állásba helyezték a kőhajítókat.

Hablaty megérezte, hogy komoly baj van, s valószínűleg már le is buktak.

- Suhanó, jobbra tarts! - adta az utasítást, a sárkány azonban a füle botját sem mozdította. - Suhanó, gyerünk! Fordulj! Fordulj már!

Nem tette. Túlságosan lekötötte a bosszú, s hogy végre lehetőséget kapott rá, hogy lángokba borítsa az életét azoknak, akik felégették az otthonát, és lemészárolták a társait.

Épp ezért nagyon rosszul vette a következő kanyarokat, mikor már minden katapult célirányosan őket lőtte. Szinte nem is érdekelte, hogy vele mi lesz, egy cél vezette: a bosszú.

Hablaty nagyon nehezen tudott megmaradni a hátán, s hiába volt minden kitartása. A legjobban az fájt neki, hogy tehetetlen. Suhanó egy makacs, idomítatlan sárkány, aki nem hajlandó követni az utasításait, helyette képes a vesztébe repülni. Hát vesztett... Azt hitte, jó sárkányidomár, hogy már bármi jön, ez az egy tulajdonsága elég lesz, hogy megbirkózzon a feladattal. Ezek szerint nem, s az éjfúriák ezerszer makacsabbak és önfejűbbek mint hitte, vagy csak Suhanó ennyire elszánt.

Lovasa már így is a hátán feküdt, a következő lövés elől azonban már nem volt kitérő. Az egyik szikladarab egyenesen feléjük repült, mire az Éjfúria megpróbált lehúzódni, Hablattyal viszont nem számolt.

- Suhanó! Áááh! - kiáltozott a fiú, s utolsó védekező mozdulatként a feje mellé tartotta bal karját, mikor a kőgolyó súrolta a sárkány hátát, ezzel őt lesodorva onnan.

Hablaty kiáltva zuhanni kezdett az erőd töve felé, s ráesett az egyik cserepes tetőre, amin lecsúszott, s a legszélén, az egyik falból kiálló gerendát kapta el, több emelet magasságban.

Dagur erre azonnal kapcsolt, tudva, hogy az Éjfúriát nem szedi le az égről, ezért máris az építmény aljához szaladt, s intett a többieknek, hogy bármi áron szedjék le a fiút onnan.

- Most megvagy, Hablaty - vigyorodott el az ádáz vezér, mikor katonái már a csigalépcső fokait szedték sorra, hogy felérjenek a sárkánylovashoz.

Hablaty érezte, hogy csúszik a keze, s máris próbált jobban megkapaszkodni a süvítő szélben, jobb lába pedig újra is újra lecsúszott a falról, mikor megpróbált valahogyan támaszkodni. Suhanó nem tudott visszamenni érte, viszont elrepült a többiekért, akik máris a torony felé indultak, mikor egyenesen berepültek a tűzvonalba.

- Ne, srácok, menjetek! Visszavonulás, most! - kiabált rájuk a sárkányiskola vezetője, tudva, hogyha közel jönnek, őket is eltalálják, s nem tudna senki senkin segíteni.

- Nem hagyunk itt, Hablaty! - kiabált oda elszántan Takonypóc, Kampó viszont határozottan hátrálni kezdett.

- De igen, igenis itt hagytok! Ez egy parancs! Visszavonulás! - mondogatta Hablaty, mikor valaki elkapta a bokáját.

- Megvagy kölyök! - vigyorgott az egyik rosszarcú katona, aki a sárkánylovas alatti ablakon hajolt ki, hogy behúzza.

Hablaty még látta, ahogy a csapata hátat fordít neki, s délkeletre indul, Hibbant felé. Ekkor az illető megrántotta a bokájánál fogva, ő pedig már alig tudott kapaszkodni, túlzottan csúszott a keze. Nem fogja feladni magát ilyen könnyen, épp ezért végső ötleteként vaslábával megpróbálta lefejteni a jobb bokáját szorító, medvemancs méretű kezet, ami értelem szerűen nem sikerült, s ekkor meglendítette lábát, s csuklón rúgta a katonát, aki ordítva elengedte, és visszahátrált az ablakból. Szitkozódás hallatszott, valószínűleg sikerült eltörnie a karját. Ekkor egy másik, sokkal rémisztőbb arcvonásokkal megáldott férfi hajolt ki ott, ahol az előbb a társa eltűnt, ő maga viszont nem jutott el addig, hogy megragadja Hablatyot, az ugyanis erre nem hagyott lehetőséget, hiszen lendületből orrba rúgta.

- Nehogy már egy kölyök elbánjon veletek ti szerencsétlenek! - morogta Dagur, aki hármasával szedve a lépcsőfokokat elindult fel a toronyba, s mindenkit félrelökve most ő nyúlt Hablaty után, s egy ügyes mozdulattal elérte, hogy elengedje a gerendát, majd a grabancánál fogva beemelte az ablakon.

- Eressz el! - ficánkolt Hablaty, egészen addig, míg az ádáz vezér, lerántotta róla a csuklyát, megragadta a hajánál fogva, s hátrarántotta a fejét, mire Hablaty azonnal megállt, s felkiáltott. 

- Itt most én parancsolok, és te befogod a szádat, értve vagyok? - sziszegte a fülébe, majd így kezdte el vezetni le a toronyból, a többiek pedig követték. 

Egész a nagycsarnokig ráncigálta így el a sárkánylovast, majd egyetlen lendülettel előre lökte, s ezzel együtt el is engedte, Hablaty pedig néhány lépés után elterült a hatalmas terem padlóján. Tudta, hogy komoly bajban van, az az egy viszont megnyugtatta, hogy sem a csapat, sem Fogatlan nincs most itt, nincs veszélyben, ahogyan ő.

- Bár ha jobban belegondolok, te csak megkönnyíted a dolgomat. A kis barátod biztosan el fog jönni érted, és hozza majd a haverjait is. Csakhogy erről a szigetről nem szöktök meg, az egyszer biztos - mondta Dagur, elégedett vigyorral, s keményen visszalökte Hablatyot a földre, amikor az megpróbált feltápászkodni. - És amíg várunk, el fogod árulni nekem, hogy bírjam engedelmességre azt a piros farkú dögöt.

- Álmodban - feleselt Hablaty. Nincs az a pénz vagy kínzás, amiért elárulná a legjobb barátját, vagy annak fajtáját. Elszántsága azonban párologni kezdett, mikor Dagur gyomorszájon vágta, majd elkapta a torkát, s meglepő módon maga fölé emelte így.

- Majd megváltozik a véleményed, elég lesz hozzá egy kis faggatás, de mivel rendes vagyok, kapsz egy kis haladékot, hátha mégis előbb megtörsz, kölyök - mondta neki, miközben Hablaty levegőért kapkodva rúgkapált. Dagur végül elhajította, így a fiú fájdalmasan érkezett a földön, s már meg sem próbált felkelni. - Vigyétek a tömlöcbe! A sötét kazamaták legsötétebb cellájába. Ott majd rájön, hogy működnek itt a dolgok - vetette oda az őröknek, akik könnyen felkapták a sárkánylovast és elhurcolták az adott helyre. Oda, ahonnan ember még nem jutott ki.

***

Fogatlan mordult egyet, majd dorombolva a másik oldalára fordult. A kora reggel már rég elmúlt, úgy néz ki elaludhatott. Azt álmodta, hogy Hablatyot kergeti egy mezőn át, ezért lábai is rángatóztak, mintha fekve szaladna. Hamar rá kellett jönnie, hogy Hablaty gyorsabb, mint hinné.

- Állj már meg, nem hallod? - szólalt meg álombéli hangja, kimondva gondolatait, s úgy tűnt, ezt a fiú is hallotta, hiszen válaszolt:

- Eszemben sincs!

És rohant tovább. 

- Ne légy ilyen esztelen, el fogsz esni - szólt még utána, de Hablaty csak nevetett, és hátramosolygott rá a válla fölött. Nem is nézett maga elé, nem látta, hogy a mező lassan véget ér egy szirt szélén. - Hablaty, állj meg! Vigyázz!

Nem figyelt rá. Nem figyelt a hangjára. Csak mosolygott, mintha minden rendben lenne.

- Hablaty! - kiáltotta még egyszer, ekkor viszont a fiú megbotlott, s lezuhant a fekete, kavargó mélységbe. - HABLAAAATY!!!

***

Fogatlan hirtelen összerándult, s felugrott. Rémülten kapkodta a levegőt, s próbálta összeszedni magát. Semmi baj, itthon vannak, nem mentek sehová. Nem lesz semmi baj, ez csak a képzelete szüleménye volt. Mikor az ágy felé nézett, elmosolyodott. Hát nem csak ő aludt későig, de Hablaty is.

Halkan felkelt a helyéről, s odasomfordált lovasa fekvőhelyéhez, a sunyi vigyor megjelent az arcán, s hogy kicsit megtréfálja hirtelen lerántotta róla a takarót.

Igencsak meglepődött, mikor egy kupac párnát talált ott Hablaty helyett. Értetlenkedve felmordult, odament, s megszaglászta. Hideg volt, és élettelen, Hablaty talán csak egyszer ért hozzá, azt se most, hanem órákkal ez előtt. Fogatlan ezt nem értette. Hát Hablaty egész éjjel nem aludt? Biztos ideges emiatt az egész miatt. De ha nem piheni ki magát, hogy akar harcolni? Mit akar így tenni? 

Fogatlan végül körbenézett az egész szobában, lement az emeletről, végigjárta a konyhát, sőt, még a ház körül is végigszaglászott. Semmi. Utolsó ötleteként a kovácsműhelybe ment, ahol csak Bélhangost találta, aki felkínált neki egy halat, de Fogatlan nem fogadta el. Furcsállta, hogy Hablaty műhelyében rendetlenség volt, s elöl találta a piros festéket is... Hiszen azzal szokta festeni a farokszárnyat, ha elkopik. Talán csinált neki egy újat, azért maradt fent? De minek? Hisz nemrég kapott egy teljesen újat és jól működőt. Ennek így nem volt semmi értelme.

Utolsó utáni útja a Sárkányakadémiába vitte, ami üres volt. Se a sárkánytársai, se a lovasok, se Suhanó, se Hablaty. El nem tudta képzelni, mi történhetett.

Asztrid pedig ott volt, Viharbogárral együtt. A szőke lány valamivel messzebbről figyelte a félfarkú Éjfúriát. Összeszorult a szíve, mikor meglátta, hogy mindent megtesz, hogy előkerítse gazdáját.

- Most mondd meg Viharbogár, hogy hagyhatta itt? Hogy tehette ezt a legjobb barátjával? - kérdezte Siklóját Asztrid, aki mintha megértette volna, hiszen fejét nyugtatón hozzá bújtatta. A szőke még pár percig figyelte, majd felpattant Viharbogár hátára, s együtt levitorláztak az arénához.

Fogatlan pedig értetlenül leült, valahol az aréna közepén. Elhagyatottnak, magányosnak érezte magát. Amióta ismerte Hablatyot, sosem kellett nélküle kezdenie a napot, soha. Most meg eltűnt. Nincs sehol, nem jött, hogy felébressze.

- Fogatlan - kezdte halkan Asztrid, miközben leszállt sárkánya hátáról, s elindult az Éjfúria felé. Látta rajta, hogy el van keseredve, s kötelességének érezte, hogy elmondja neki az igazságot.

Fogatlan felkapta a fejét, s menten Asztridhoz szaladt, s a szőke tenyerébe bújtatta orrát, aztán kérdőn, válaszokat várva nézett a szemébe. Asztrid felsóhajtott, aztán letérdelt elé, hogy egy szintben legyen a fejük.

- Figyelj rám egy kicsit Fogatlan. Tudom, hogy nem a legjobb hír, de... Hidd el, Hablaty csak a javadat akarja. Ő... nem mondott igazat neked. Az éjjel elment a csapattal az Ádáz szigetre, nélküled és nélkülem.

Fogatlan szemei elkerekedtek, s lépett egyet hátra, aztán még egyet. Nem hitt a fülének. Hát Hablaty képes volt erre? Képes volt hazudni, átverni őt?! A legjobb barátját?! Hogy tehetett ilyet?

Ezek a gondolatok futottak végig az agyán, s arcán tisztán tükröződött, a csalódottság és a zaklatottság. Asztrid tehetetlenül nézte, hiszen tudta, ezt semmivel sem lehet rendesen megmagyarázni, főleg egy feldúlt léleknek. Fogatlan fel alá kezdett járkálni. Na és most mit csináljon? Mihez kezdjen? Menjen utána? Hogyan?

Mérgében a földhöz csapta farokszárnyát. Ilyen nincs. Hablaty képes volt itt hagyni őt, egyedül, röpképtelenül, míg ő belerohant egy háborúba. De hisz ők egyek... Mindent együtt csinálnak, mindent elmondanak a másiknak, és ott álnak egymás mellett, ha nagy a baj... Ő meg képes hazudni neki.

Fogatlan végül mordult egyet, s mikor Viharbogár mellé lépkedett, s átölelte szárnyával, ő kibújt az ölelésből, és kiszaladt az arénából, vissza a kovácsműhely felé. 

- Fogatlan - ingatta a fejét Asztrid, s gyalog indult az elszánt Éjfúria után, nyomában sárkányával. Mikor utolérték, Fogatlan Bélhangos méltatlankodásával mit sem törődve kutakodni kezdett a kovácsműhelyben, s morgósan Asztrid elé tette a piros festékes vödröt, majd hogy elmagyarázza kérdését, a páncélhoz tartozó tervrajzokat is odavette neki, s kérdőn körülnézett, szemöldöke helyét ráncolva. Nem értette, hová tűnhetett a páncél.

A szőke csak ettől félt. Ha eddig nem volt a fél világra pipa az Éjfúria, hát most az lesz.

- Igen, a páncél nincs itt. Suhanó viseli... Hablaty őt vitte el... 

Fogatlan erre dühében morogni kezdett, s csapott egyet a farkával, nem egy berendezési tárcsat felborítva, az asztallal és a festékes vödörrel együtt, majd a dühtől lángoló arccal elhagyta a kovácsműhelyt. Hát ez már mindennek a teteje.

- Fogatlan, kérlek... - indult utána Asztrid, s mikor eltávolodtak a kovácsműhelytől, mindketten megálltak. - Nagyon kérlek, gondold át, Hablaty csak jót akar, nem fo-....

Ám a mondat vége sosem derült ki. Az égen ugyanis feltűnt a négy sárkány, akik Hibbant felé tartottak. Messziről nem látszott, hogy Suhanó nyerge üres volt, hogy a többiek szótlanul meredtek maguk elé, amiért hátrahagyták Hablatyot. Akkor nem láttak más választást, most viszont már mindnyájuk fejében ott volt egy lehetséges megoldás, hogy mit tehettek volna.

De nem tették. Egyikük sem.