Ádázok és Fúriák - 10. fejezet

*Dobpergés* megérkezett az új fejezet, kedves vikingek és sárkányok! Jó olvasgatást, és valahogy érezem, hogy az elején is, meg a végén is előveszitek az engem ábrázoló woodoo babát szurkálni (áucs), de ennek ellenére is kívánok mindenkinek jó olvasgatást és gyűljenek azok a kommentek! -nem mondtam semmit...

Egy kérdés azoktól, akik a telefonos verziót látják: ezzel a háttérrel most olvashatóbb?

10. fejezet:

Felvértezve

Asztrid álmodott.

Egy csodálatos, virágos réten járt, szekercéjével a kezében. A szokásos ösvényen haladt, fegyvere egyesével szelte ketté a virágok szárait, oda se figyelt, mint csinál. Gyakorolni indult, úgy, mint minden nap, de most egy sárkány se repkedett az égen.

Ez egy emlék volt, egy régi emlék, ami szinte már feledésbe merült. Ő maga sem lehetett több hét-nyolc évesnél. Már akkor is úgy bánt a fokossal, mint egy nála sokkal idősebb harcos. Vígan lépkedett előre, azzal a tudattal, hogy Takonypóc ma is alul maradt egy kisebb, baráti küzdelemben - ami a fiú három maradék tejfogába is került, hála Asztrid ügyes jobbegyenesének.

De most nem is ez számít, hanem hogy kiszellőztetheti a fejét egy kicsit, kiszakadhat a falu világából. Ahogy haladt a tisztás felé, és kereste a fát - az ő fáját, abba senki más nem hajíthat szekercét! -, megint meglátta. Ott ült, teljesen egyedül azon a sziklán. Ahogy Asztrid láthatta, a füzetébe firkált, félig háttal neki, s barna haja az arcába lógott. Mindig ilyen volt, visszahúzódó, csendes, de mégis... Volt valami kisugárzása, valami, ami érdekessé, és becsülendővé tette. Az esze. A tekintete. A jósága. A mássága. Minden, ami elkülönítette a vikingektől, ami magányra ítélte. Ő volt Hablaty Haddock.

- Hablaty? - lépkedett oda hozzá a szőke, de a fiú meg sem mozdult, illetve mozdult, de úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Csak tovább rajzolta, az orra előtt elhelyezkedő vadrózsa bokrot. Nagyon tehetséges volt ebben, már ekkor is.

Asztrid viszont megelégelte, hogy valaki a füle botját se mozdítja a szavára.

- Hahó, van itthon valaki? - kocogtatta meg a vállát a fegyver nyelével, s mikor ez sem használt, maga felé fordította.

Utólag persze azt kívánta, bár ne tette volna.

Egy sötét, hideg arc nézett vissza rá. Valami, ami megfagyott, ami nem képes mosolyogni, fintorogni, de még csak pislogni sem. Aztán megszólalt, egy túlvilági hangon.

- Asztrid, Asztrid - mondogatta hörögve, mire a lány felsikoltott, elengedte, de ez a fura élőholt arcú Hablaty felkelt, és követni kezdte, húzva maga után fagyos lábait.

Asztrid sikítva próbált hátrálni, de hiába lépett hátra, szinte semmit sem távolodott ettől a fura lénytől. Nem, ő nem Hablaty... De akkor ki? 

Ekkor aztán "Hablaty" mögött megjelent valami fekete füst, amiből két zöld szem pillantott ki, szűk pupillákkal, s előbukkant egy Éjfúria fej, két mancs, s a jövevény a füsttel együtt mozgott, támadásra kész vicsorgással.

- NE! - kiáltotta a lány, ám ezt nem csak az álmában.

***

- Asztrid, Asztrid nyugodj meg, nincsen semmi baj...

Jött egy ismerős hang. Asztrid lassan kinyitotta a szemét, s Hablaty aggódó arcát látta meg. Hirtelen nem is emlékezett rá, hogy mi történt.

- Asztrid, hallasz engem? - szólt ismét Hablaty, s egyre jobban aggódott a lányért, tenyerét pedig a homlokára tette.

- Hablaty... Ih-igen... - felelte halkan, s lassan teljesen éber lett. - Mi történt?

- Hát... Sok minden. Igazából én sem tudom, pontosan, én is a hajón ébredtem - felelte, miközben leült az ágy szélére, amin Asztrid feküdt.

- Milyen hajó? - ült fel hirtelen a lány. Valóban, egy hajón voltak, pontosabban az egyik kabinjában. Lassan előjött minden emléke. A vihar, a hó, a barlang, a tűz... És a suttogó halálok. - Hablaty.... mond, hogy jól vagy, kérlek... - kapta el a karjait, s aggódva vizsgálgatni kezdte.

- Hé, nyugi, nincs semmi bajom, higgy nekem. Ha lenne, nem ülhetnék itt - nyugtatta meg hamar, s tenyerébe fogta az arcát.

Asztrid még mindig aggódva nézett a szemeibe, mikor lepörgött előtte minden, ami történt. Aztán hirtelen kitört belőle a szeretet, s egy gyors mozdulattal összeforrasztotta ajkaikat, s percekig nem is engedte el.

- Istenek, annyira aggódtam - kezdett könnyezni, mikor végre elengedte, s a nyakát is átkarolta ülő helyzetben. 

- Kész csoda, hogy élve kijutottunk... - mondta Hablaty is, még mindig az előző pillanat hatása alatt, rákvörös arccal, de boldog mosollyal. Még el sem hitte, hogy Asztrid mit csinált az előbb.

- A sárkányok érdeme, hősiesen küzdöttek értünk - tette hozzá Asztrid, mikor kicsit elengedte, s újra a szemébe nézett. Csak ekkor esett le neki valami. - Jó ég... Ugye ők jól vannak?

Hablaty abba se hagyta a mosolygást, s máris válaszolni akart, mikor nyílt az ajtó, s Fogatlan dugta be a fejét a szobába. Ott feküdt az ajtó előtt egészen eddig, s hála sárkánybarátainak, hamar visszanyerte belső tüzét, s jobban érezte magát, mint az egész kaland előtt. Mikor meglátta, hogy Asztrid ébren van, abban a minutumban odarohant, s nyalogatni kezdte a lány arcát, szinte megállíthatatlanul.

- Hékás, nyugii - kacagott Asztrid miközben próbálta védeni az arcát, ám esélye sem volt a szeretetrohamos sárkány ellen.

- Nagyon aggódott ám érted, már majd' megette az életem, hogy láthasson - magyarázta Hablaty, s mosolyogva figyelte doromboló, bújós kiscicára hasonlító barátját, ahogy ragaszkodóan és hálás tekintettel öleli meg Asztridot, aki készséggel simogatja annak homlokát. Fogatlan erre nyüszíteni kezdett. Rosszul esett neki, hogy nem hallgatott Asztridra, és végül is ezért csapódtak be, s került a lány közel életveszélybe, őmiatta.

- Nyugalom Fogatlan, nincs semmi baj, katona vagyok, engem nem lehet olyan könnyen elpusztítani - mosolygott rá Asztrid, hogy megnyugtassa valamelyest, mikor meglátta, hogy Siklója dugja be a fejét a szoba ajtajában, de bejönni nem tudott az ajtón. - Viharbogár! - kiáltotta örömében Asztrid, s hamar felpattanva szaladt oda sárkányához, akit azonnal megölelgetett, s tőle sem maradt el az agyonnyalogatás.

***

Mint kiderült, maga Suhanó ment el Hibbantig, hogy elvezesse a felmentő sereget bajba jutott barátaihoz, s ezzel bizony életet mentett. A csapat is a hajón volt már, épen és egészségben, s valójában puszta véletlen volt, hogy összetalálkoztak a Hibbantról érkezett bárkával.

Most is egy hosszú asztalnál ültek, s jókedvűen falatoztak a sültekből (ha épp nem egymást lökdösték le a padról, ahogy Thorston ikrek), mikor Hablaty, Asztrid és sárkányaik beléptek a kabinba, s szintén helyet foglaltak. Hablaty rájött, hogy csak addig volt nyugta, míg mindenki meg nem kérdezte Asztridtól, hogy jól van e, hiszen utána felé fordultak.

- Na jó Hablaty, most, hogy tudjuk mi a helyzet, és még mind élünk is, mi a terv? - kérdezte Asztrid.

A fiú egy percig csak nézett maga elé, addig senki egy szót sem szólt.

- Hát... - kezdte. - Igazából még nincs konkrét tervem... Addig megvolt, hogy felmérjük a helyzetet, de látjátok, ez is hogy sült el, majdnem mind otthagytuk a fogunkat. - erre aztán tovább nyúlt a csend, csak Fogatlan mordult egyet az előbbi kifejezésre, mire Hablaty megsimogatta a homlokát.

- Hablaty, a viharral senki sem számolt, mindig vannak be nem iktatott tényezők. Most is volt egy, és még sok lesz. De emiatt nem hagyhatjuk most abba. Már biztosra tudunk valamit, és emlékezz, mit mondtam neked korábban- felelte a szőke lány.

- Igen, tudom mit mondtál. De arra még nincs ötletem, hogy mi lesz, ha hazaértünk. Nem vagyunk felkészülve srácok, lássuk be. Rengeteg lemaradásunk van, nincs teljes elképzelésünk, azt se tudjuk pontosan, hol van az Ádáz sziget legérzékenyebb pontja, ahol érdemes lenne támadni...

- De hát ti jártatok is ott, láttátok Fogatlannal... - mondta volna Halvér, de Hablaty csendben leintette.

- Fogatlan nem emlékszik semmire akkorról... - magyarázta csendben. - Nem tudna rendesen tájékozódni. Figyeljetek, szerintem hagyjuk ezt a témát egyenlőre, ha hazaértünk, kidolgozok mindent, viszont most azt hiszem jobb, ha lepihenek - zárta le a beszélgetést, majd felállt az asztal mellől, s otthagyva a vacsoráját, visszament a kabinjába.

Semmi kedve nem volt végighallgatni, hogy mit kellett volna csinálni és hogyan. Jól tudta ő, hogy hibázott, és mindenkit veszélybe sodort, hogy nem elég erős és ügyes egy ilyet levezetni... Hiszen háborúba készülnek, nagy lelkesen, de hogyan? Mivel? Kivel? Öten az armada ellen?

Hablaty úgy érezte, túl nagy súlyt helyezett a saját vállára, s képtelen lenne most helyesen dönteni.

Aztán mégis az eszébe ötlött valami, szinte villámcsapásként. Lassan az odaérkező Fogatlanra nézett, akinek megsimogatta a fejét.

- Megvédelek, barátom. Megígértem, és tartom is a szavam.

***

A hazaút hosszabb volt, mint Hablaty gondolta volna. Hozzá volt szokva, hogy sárkányháton gyorsan tud közlekedni, s a hajóút most kimondottan végtelennek tűnt. Viszont kihasználta az időt, s kigondolta új ötletét, amivel kapcsolatban tisztában volt, hogy lesz bőven ellenzője, kockázata, és előkészületi igénye, de viszont épp olyan jól működhet is.

Mire bárkájuk befutott Hibbant kikötőjébe, kész terve volt, s elsőként hagyta el a fedélzetet, sietett haza - ahol Pléhpofa aggódós monológját nem tudta elkerülni, de fáradtságra hivatkozva mégis feljutott hamarabb a szobájába. Viszont ott sem maradt sokáig, Fogatlannal egy perc múlva már a kovácsműhelyhez repültek, ahol... már ott várta őket a banda többi tagja.

- Hát ti meg mit... - kezdte volna Hablaty, Asztrid viszont válaszul odadobott neki egy kalapácsot.

- Egyedül sosem végzel ezzel a páncéllal. - felelte a szőke, ahogy Hablaty tervrajzaira mutatott. Már akkor tudta, hogy mi a szándéka, mikor megtalálta a Fogatlanra tervezett sisakot.

Igazuk volt, hiszen hatan fogtak neki annak, amivel a főnök fia eddig egyedül dolgozott. Tizenkét szorgos kéz alatt három óra alatt megszületett az, ami több napig készült volna: egy teljes páncélzat Fogatlannak. ebbe beletartozott két mancsvédő, egy mellkas páncél, s néhány fémlap, ami a farokszárnyhoz tartozó elemeket védte, hogy ne essen szét az egész szerkezet azonnal, ha találatot kap.

- Na Fogatlan, ha ezek után képes leszel lesérülni, én esküszöm odaadlak Dagurnak - jelentette ki kicsit elhamarkodottan Takonypóc, kezében tartva, s csodálva az egyik mancsvédőt, amíg az említett fel nem pofozta a farokszárnyával.

- Elég srácok, ne öljük meg egymást a háború előtt - szólt oda Hablaty, aki a mellkas védőhöz szerelt épp bőrszíjakat, hogy rögzíteni tudják.

Hamarosan aztán az összes felszerelést rápróbálták az Éjfúriára, aki kicsit furcsállva a helyzetet, elkezdett maga körül körözni, s nem értette teljesen a lényeget, amíg lovasa meg nem magyarázta neki mindennek a szükségességét. Hablaty türelmesen beszélt hozzá, amit meg is értett, ám amit a fiú nem mondott el, fel sem tűnhetett neki.

***

- Fogatlan már nagyon izgul, láttad, hogy tetszett neki a páncél! - mondta boldogan Asztrid, miután levették az Éjfúriáról a páncélt, s  Hablaty szépen megkérte, hogy menjen haza, s ő is nemsokára megy utána, csak még elpakol a srácokkal.

- Kár, hogy hiába... - kezdte a főnök fia, mire mindenki nagyon furcsán nézett rá.

- Miről beszélsz Hablaty? Akkor most nem azt mondtad úgy tíz perce, hogy holnap reggel rendezünk egy meglepetés akciót az ádázok ellen? - kérdezte értetlenkedve Takonypóc, s máris lerakta a kardját.

- De, ez így lesz, csakhogy Fogatlan nem fogja viselni a páncélt. - felelte a fiú.

Fafej erre méltatlankodva ledobta a kalapácsot, amit a kezében tartott.

- Hékás, most akkor hiába szenvedtünk ezzel három órát?!

- Ezt nem úgy érti, Fafej - felelte Hablaty helyett Asztrid, aki az asztal szélén ült, s meglepően halkan beszélt. Csalódott Hablatyban, mikor kiszűrte a szavaiból a lényeget. - Arra célzott, hogy Fogatlan nem lesz ott, hogy viselje, igaz Hablaty? Suhanót viszed helyette, ugye?

Néhány másodperces süket csönd után elhangzott a megdöbbentő válasz:

- Igen...

- Mi van?! - kerekedtek el a sárkánylovasok szemei, de Takonypóc volt az, aki elsőnek megszólalt. - Te most komolyan azt mondtad, hogy nem viszed magaddal a félfarkú gőtét, és még a szemébe is hazudtál?

- A neve Fogatlan, és igen, a szemébe hazudtam, mert féltem az életét! Mégis hogy vihetném oda?! Végignézzem, ahogy megint lelövik, és meghal?! Az én ostobaságom miatt, én lőttem le, az én felelősségem, én tehetek arról, hogy nem tud repülni, a minimum ezek után, hogy megvédem a halálos veszélytől, és nem látok más kiutat, mint ezt! - felelte, egyre ingerültebben, s hangjában a mondandója végére már ott csengett a kétségbeesés.

Erre aztán néma csönd lett, hosszú perceken át tartó süketség, amit Halvér tört meg:

- És akkor most mi a terved? Mihez akarsz így kezdeni?

Hablaty nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon.

- Elhitetem Dagural, hogy Suhanó Fogatlan. Nem akarom, hogy tudja, van más Éjfúria is szabadon.

- Na és ezt hogy akarod elérni? - jött a következő kérdés Kőfejtől.

- Suhanóra adom a nyerget, és... ezzel tűntetem el a másik árulkodó jelet - vett ki egy vödör piros festéket az egyik szekrényből.

- Remélem tudod, hogy ezzel megalázod a legjobb barátod - mondta szemrehányóan Asztrid, s hangja szinte mart.

- Nem alázom meg, hanem megvédem, hányszor kell még elmondanom mondd?! - csattant fel a fiú, ahogy ismét felemelkedett, s dacosan nézett Asztridra, mire a lány leugrott az asztalról, s néhány másodpercig néma vitát folytattak, csak a tekintetükkel, s végül Asztrid törte meg a helyzetet:

- Egyszer sem, de rosszul hiszed. És tudd, hogy Fogatlan az én barátom is, és én ebben így nem veszek részt - dobta le mérgesen a kezében tartott rongyot, majd átgázolva a csapaton kisietett a kovácsműhelyből.

- Na és ti? Mentek, vagy maradok? - kérdezte Hablaty, s ott volt a hangjában az idegesség. Mindig ilyen volt, ha Asztriddal valamin hajba kaptak, de most az egyszer nem tágított az igazától.

- Egyedül ezt nem tudod végigcsinálni - felelte végül Halvér, aki mellé állt, ez által a többiek is.

Hablaty végül ráemelte tekintetét az idő közben odaérkező Suhanóra.

- Készen állsz?

A sárkány bólintott.

***

Fogatlan mása fél óra múlva felkészülten állt arra, hogy Hablaty sárkányának helyébe lépjen egy támadás erejéig. Farokszárnya bal oldala pirosan csillogott a még meg nem száradt festéktől, a nyereg váltójának pántja vakvágányra futott és Suhanó sötétzöld szemeit jól elrejtette a sisak szemvágásainak árnyéka. Összességében felismerhetetlen volt, nem lehetett volna megkülönböztetni Fogatlantól, mikor az egész páncélzat felkerült rá.

- Tökéletes. Szerintem legalábbis tökéletes - jegyezte meg Hablaty, miután öt percen át figyelte, hogy talál e hibát az összhangon.

- Az bizony. Nincs az az ádáz, aki meg tudná különböztetni Fogatlantól. Legalábbis egy csata kellős közepén biztos nem - felelte Halvér.

- Hé, hé, hé, már megmondtam, hogy ez nem csata lesz, csak odamegyünk, meggyengítjük az erőiket, annyi kárt okozunk, amennyit csak tudunk, és amint veszélyessé válik a helyzet, eltűnünk, világos? - felelte komolyan Hablaty, s már maga sem tudta, hányadjára mondta ezt végig. A többiek bólogattak. - Okés. Elhoztátok a fekete ruhákat? Ne feledjétek, nem láthatnak meg minket, ez a lényeg.

Erre is bólogatás volt a válasz. Hablaty is már egy teljesen fekete felszerelést viselt, hozzá egy kapucnis, fekete köpennyel, ami csak a derekáig ért, hogy ne zavarja a mozgásban, viszont tökéletesen elrejtse.

- Rendben. Negyed óra múlva találkozunk a nyugati szirten, addigra mindenki legyen kész - tette még hozzá, majd a nyereghez erősített egy táskát, benne mindennel, amire szüksége lehet, aztán Suhanót a szirthez küldte, ő pedig rátért a hazafelé vezető ösvényre.

Akárhogy titkolta, s akárhogy mondogatta, hogy miért teszi, mégis bűntudata volt Fogatlan miatt. A barátja bármit megtett volna érte, harcolt volna érte, meghalna érte... Ő mégis képes volt rámosolyogni, és hazudni, hogy reggel lesz az indulás, míg valójában az éj leple alatt felszáll egy másik sárkány hátán. Mi ez, ha nem gonoszság?

De mi mást tehetne? Ha magával vinné, az Fogatlannak a biztos halált jelentené, és inkább hazudik a szemébe, s tűri majd a mérgét mikor visszatér, minthogy a temetését kelljen fontolgatnia.

Mikor hazaért, nem nyitott be az ajtón, hanem a tetőablak alá ment, ahol felmászott, s lenézett a békésen alvó sárkányára. Mosolygott álmában, s mancsai egyszer-egyszer megrezdültek. Biztos álmodott, hisz néha a szárnyai is megmoccantak, talán megint az égen járhat. Abban a tudatban van, hogy ő, Hablaty, hazajött már és ott alszik a helyén, ahol most csak egy halom párna van a látszat kedvéért. Az Éjfúria lovas tudta, hogy amikor barátja felébred, és rájön az igazságra, dühös lesz, utálni fogja, s megint földhöz csapja majd a farokszárnyát mérgében. Viszont ennek így kell lennie. Meg kell őt védenie minden veszélytől, és ha ez az ára, hogy összevesznek, hát legyen.

Hablaty végül hangtalanul bemászott a szobába, elrendezte az álcáját, majd leguggolt legjobb barátja mellé, szelíden simogatni kezdte a fejét, de csak vigyázva, hogy fel ne ébredjen.

- Ne aggódj Fogatlan. Nem lesz semmi baj, pajti. - súgta, mire Fogatlan csak jobban elmosolyodott, s álmában feldorombolt Hablaty közelségére, akinek a tenyerét is megnyalta.

Lovasa épp úgy megmosolyogta a helyzetet, majd még egyszer megsimította a homlokát, s mikor kitapintotta a heget, csak biztosabb lett tervében, s abban, hogy helyesen döntött.

Hangtalanul hagyta el a szobát, ahogy a szigetet is, barátaival együtt.